belépő   vissza		tovább
KENZÓ
Mint majd minden szomszédban lakó fiú, aki koradélelőtti időben időnkéntbetoppan hozzánk, amikor reggelizem, narancs dszúz (egy deci) virsli (füstölt vagy frankfurti, már éppen olyan meleg, mint kell), saláta, (kinai kel, csak a levél vékonyabb része, cékla, fél alma, savanyú uborka és káposzta, retek, egy szem aszalt ságabrack, mindez gondosan gyufaszálnyira vágva, frissen készített saját fokhagymás öntettel, felvágottak ( leglább három féle,) sajt (legalább három féle) sugárirányba rendezve a kistányéron, tea (Twinings Earl Grey teakanálban) méz, kettő pirítós (éppen hogy babrózsaszínre pirítva,) kávé, tej és fűszerek, gondosan megterítve, abrosz, szalvéta, rend az asztalon, hívtam, hogy harapjon egy falatot velem. Kissé lakájosan mosolyogva, sűrűn bocsánatot kérve a zavarásét, finom mozdulattal már csusszant is le a mellettem lévő székre a másik teríték elé. Mindenki ezt csinálja, mert hülye agyon-akkurátuskodott, felfényezett reggelizés-szokásomnak ellenállni képtelenek. Mert ő is tudta, hogy én is tudom, hogy a felmelegített kesernyés-savanykás kávé, tegnapról megmaradt száradó zsemledarabbal nem vetélytárs az én Krúdy-reggelimmel, meg egyébként is, miért ne, én hívtam. Egy dolog bizonyos, olyan fiú-nagybácsi kapcsolat alakult ki közöttünk az évek során, amelyben én voltan a kicsit lüke, agyonbeszélős, fura szokásokkal megvert öregedő férfi, akit esetenként érdemes meghallgatni, ő meg a világot habzsolni vágyó ifjú. Ilyen volt Kenzó, amikor a szomszéd házba költözött. Egészségügyi iskolába járt, mert akkor ez volt számára az egyetlen dolog amit tisztelt és legbelülről is szeretett, s amit teljes elkötelezetséggel, de mérsékelt szorgalommal csinált. Becsültem benne a fiatalember saját lábra-álló-bátorságát, s kényszerfüggetlenségbe sodort embert, aki úgy viselte ezt, mintha szabad választása lett volna. Egyszer, amikor még első borotválkozó korú lehetett, a pációban (olyan kis felül nyitott belső udvarféle a lakásban, ahova cigizni járunk) beszégethettünk, és ő arról érdeklődött tőlem, (én még Izbégen túlra sohasem merészkedtem) ifjúi naivitással, hogy, hogyan lehetne valahová a Föld túlsó oldalára misszióba menni a Vöröskereszttel. Én meg, meséltem a dologról, amit tudtam, meg arról is, amit csak gondoltam, tanárbácsisan mondtam, a tudod kezdetű modatokat, hogy akkor nyelvtudás kell, meg szakmai felkészültség meg bla bla.. bla... Hónapja lehet, hogy egy koradélután, elköszönni nyitott be, mert elege van, megy. Van egy tuti hely és ismerős is aki segít, Íroszágban fog dolgozni. Akkor megállapodtunk felhív néha, – vagy én hívom, s beszélgetünk arról, hogy hogyan sikerül talajt fognia, mert hát lehet, hogy másokat is érdekelhet milyen nekivágni, meg talán az is érdekes lehet, hogy sikerül-e vagy sem, és egyáltalán, új hely, új élet, új emberek egy kezdő szemével. Nekem meg Ulysses és Ödüsszea, meg Coperfield Dávid és nincs követlemény, nem kell csak hetente írni, esetleg kép, olyan úti- életnapló féle. Dörzsölgettem tenyerem a kihíváson, a keser-naracsos valóság-történet lehetőségén, mert néhányan mondják, hogy írjak, és én komolyat nem merek, ez meg adódik, legfeljebb senki sem olvassa, csak mi ketten Kenzóval, no és akkor Szóval most elkezdődik írországi Kenzó-dolgozataim sora, itthonról. Kicsit olyan lesz, mint amikor Tour de France-ot egy budapesti emeleti panelből közvetítik a riporterek. Kenzó lesz az én Bodrogim, akiért drukkolok, aki életével szövi majd, adja, és mondja majd érdekes-érdetlen történeteit, én meg betűkké formálom, hogy megjelenjen a hálón, itt-ott képekkel is. Terveink szerint, hetente egy oldalnyi, olyan őszinte-félén, meg ahogy, mi ketten tudjuk
folytatás, kb. egy hét múlva