|
Túl
vagyunk a Karácsonyon, mint mindenki. Megvolt, jó volt, ünnepi volt. Kicsit
elfáradtunk a sok sütésben, főzésben, készülődésben, takarításban és most
nekiláthatunk kipihenni az ünnepet. Az unokák csodálatosak voltak, értük
érdemes volt ennyit vesződni, törődni, mert egyetlen mosolyukkal, nevetésükkel
megtérül minden áldozat.
Petrának
egyébként is ez volt az első igazi karácsonya. Már jól vette az adást,
tudta mi történik körülötte, hiszen már két éves. Beszél is, persze csak
a maga módján, saját halandzsa nyelvén, számunkra érthetetlen szavakkal,
mondatokkal fejezi ki akaratát, gondolatait. S néha még indulatos is a
drágám, ha nem értjük, pöröl velünk, hogy ő megmondta, világosan kifejezte,
csak mi vagyunk annyira buták, hogy nem értjük, jön át a metakommunikációján.
Babát kapott és nagyon örült neki. Azonnal mezítelenre vetkőztette, hogy
aztán később órákig szöszmötöljön öltöztetésével. Persze mindezt akkor,
amikor szüleivel már indultak volna haza és már mindenki fel volt öltözve,
rajtuk a sapka, sál, kabát, csizma, szóval az ajtóban, indulóban. De hát
ugyebár a babának is fel kell öltöznie, mert hát … ezt nem mondta, de
logikus, megfázik mezítelenül. Egyébként is, ha másoknak fel kell ölteni
az ancúgot, a babának is fel kell, mert kint hideg van. Logikus? Na ugye.
A sok játékot
látva eszembe jutott, első bécsi kirándulásom. A Burg, a királyi gyermekszoba,
a hercegeknek, hercegnőknek készített játékokkal. Nem hiszem, hogy Mária
Terézia gyermekeinek, Mária Anna Jozefának vagy Jozef Benedek Ágostnak és
többi tizennégy háromnevű kis hercegnek és hercegkisasszonynak annyi játékuk
lett volna, mint egy mai, pismányi családban felnövő kicsinek itt Magyarországon.
Mert lehet bármennyire is szűkös az esztendő, elmaradhat a nyaralás, nem
jut új autóra, későbbre halasztódik a ház felújítása, esztéká protézist
kap a nagyi, de egy dologban nálunk nincs spórolás, ez pedig a gyereknek,
az unokának szánt karácsonyi ajándék. Bepótolni – talán a másikra szánt
idő helyett- érzés keríti ilyenkor hatalmába a nagyszülőket, szülőket. A
valamikor meg nem kapott dolgok pótlásának érzése. S ami a hetvenes években
bizonyosan igaz volt, hisz az ötvenes évek hiányait próbálták meg pótolni,
az „én nem kaphattam meg, nekem nem lehetett, nem jutott rá” érzését. De
ma vajh miért idéződik fel az „akkor, amikor nem lehetett kapni Legót, Merklin
vasutat, Barbit és Commodore 64-est, meg mittudoménmit és félnapokat álltunk
sorba a Deák téri bolt előtt, az Úttörő Áruházban, kiutaztunk Bécsbe és
elköltöttük apránként összegyűjtött schillingjeinket számítógépre, szóval
sorban álltunk, összeköttetést szerzetünk, pénzeket nyomtunk zsebekbe és
napokat gyűrődtünk, hogy a gyereknek legyen, ha már nekünk nem jutott,”
érzése.
| |
 |
| |
Jól sikerült
a Bociz (Karácsony 25-éje), a Karácsony másnapi pásztorok miséje és az az
utáni köszöntés. Fontos volt ez azért is, mert Szautner Katinak, a Szentendrei
Horvát Kisebbségi Önkormányzat új elnökének, ez volt az antreja. És hát
mi szamárhegyi dalmátok nem vagyunk könnyű emberek, legalább is ami az együttélést
illeti. Mert hát maradt itt szokása annak is rendesen, hogy könnyebb valakire
rosszat mondani, mint kezünket bármely ügyért is megmozdítani. De úgy látszik,
hogy a nyári az Ivan dan miatti kisebb összezördülés, nem osztotta meg közösséget,
mert szinte hiánytalanul ott volt mindenki aki szokott. Talán egyedül Lajos
bácsi hiányzott, akit idén már nem enged ki Szentendrére az egészsége.
Én is
készültem. Három kiló lisztből, egy kiló vajból, másfél kiló mandulából
sütöttem dalmát raviolit. S amikor elkezdtem a linzert összedörzsölni csak
akkor jöttem rá, hogy ekkora mennyiséggel nagyon bevállaltam magamnak, mert
egy egész délután dörzsölhettem össze tenyeremmel a lisztet a vajjal, mint
egy túlzottan nagyra nőtt mosómedve, míg elkészültem tésztájával. Szóval
ünnepeltünk mint a szentendreiek többsége, a családdal, csendben magunk
között.
De
kaptam ajándékot is mint mindenki a családban. Szerencsémre anyám karácsonyi
hangulatában két eddig általam nem ismert történetet is elmesélt Galia
Fániról és nagyanyámról. Nem túl romantikusak, de nagyon szentendrei ízűek.
Jó érzés lesz a képernyőre pötyögni majd. |
|
a lap tetjére |
