főoldalra  
   
KARÁCSONY 2007
   
   
 
Túl vagyunk a Karácsonyon, mint mindenki. Megvolt, jó volt, ünnepi volt. Kicsit elfáradtunk a sok sütésben, főzésben, készülődésben, takarításban és most nekiláthatunk kipihenni az ünnepet. Az unokák csodálatosak voltak, értük érdemes volt ennyit vesződni, törődni, mert egyetlen mosolyukkal, nevetésükkel megtérül minden áldozat.

Petrának egyébként is ez volt az első igazi karácsonya. Már jól vette az adást, tudta mi történik körülötte, hiszen már két éves. Beszél is, persze csak a maga módján, saját halandzsa nyelvén, számunkra érthetetlen szavakkal, mondatokkal fejezi ki akaratát, gondolatait. S néha még indulatos is a drágám, ha nem értjük, pöröl velünk, hogy ő megmondta, világosan kifejezte, csak mi vagyunk annyira buták, hogy nem értjük, jön át a metakommunikációján. Babát kapott és nagyon örült neki. Azonnal mezítelenre vetkőztette, hogy aztán később órákig szöszmötöljön öltöztetésével. Persze mindezt akkor, amikor szüleivel már indultak volna haza és már mindenki fel volt öltözve, rajtuk a sapka, sál, kabát, csizma, szóval az ajtóban, indulóban. De hát ugyebár a babának is fel kell öltöznie, mert hát … ezt nem mondta, de logikus, megfázik mezítelenül. Egyébként is, ha másoknak fel kell ölteni az ancúgot, a babának is fel kell, mert kint hideg van. Logikus? Na ugye.

 
A sok játékot látva eszembe jutott, első bécsi kirándulásom. A Burg, a királyi gyermekszoba, a hercegeknek, hercegnőknek készített játékokkal. Nem hiszem, hogy Mária Terézia gyermekeinek, Mária Anna Jozefának vagy Jozef Benedek Ágostnak és többi tizennégy háromnevű kis hercegnek és hercegkisasszonynak annyi játékuk lett volna, mint egy mai, pismányi családban felnövő kicsinek itt Magyarországon. Mert lehet bármennyire is szűkös az esztendő, elmaradhat a nyaralás, nem jut új autóra, későbbre halasztódik a ház felújítása, esztéká protézist kap a nagyi, de egy dologban nálunk nincs spórolás, ez pedig a gyereknek, az unokának szánt karácsonyi ajándék. Bepótolni – talán a másikra szánt idő helyett- érzés keríti ilyenkor hatalmába a nagyszülőket, szülőket. A valamikor meg nem kapott dolgok pótlásának érzése. S ami a hetvenes években bizonyosan igaz volt, hisz az ötvenes évek hiányait próbálták meg pótolni, az „én nem kaphattam meg, nekem nem lehetett, nem jutott rá” érzését. De ma vajh miért idéződik fel az „akkor, amikor nem lehetett kapni Legót, Merklin vasutat, Barbit és Commodore 64-est, meg mittudoménmit és félnapokat álltunk sorba a Deák téri bolt előtt, az Úttörő Áruházban, kiutaztunk Bécsbe és elköltöttük apránként összegyűjtött schillingjeinket számítógépre, szóval sorban álltunk, összeköttetést szerzetünk, pénzeket nyomtunk zsebekbe és napokat gyűrődtünk, hogy a gyereknek legyen, ha már nekünk nem jutott,” érzése.

 
 
Jól sikerült a Bociz (Karácsony 25-éje), a Karácsony másnapi pásztorok miséje és az az utáni köszöntés. Fontos volt ez azért is, mert Szautner Katinak, a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzat új elnökének, ez volt az antreja. És hát mi szamárhegyi dalmátok nem vagyunk könnyű emberek, legalább is ami az együttélést illeti. Mert hát maradt itt szokása annak is rendesen, hogy könnyebb valakire rosszat mondani, mint kezünket bármely ügyért is megmozdítani. De úgy látszik, hogy a nyári az Ivan dan miatti kisebb összezördülés, nem osztotta meg közösséget, mert szinte hiánytalanul ott volt mindenki aki szokott. Talán egyedül Lajos bácsi hiányzott, akit idén már nem enged ki Szentendrére az egészsége.
 
Én is készültem. Három kiló lisztből, egy kiló vajból, másfél kiló mandulából sütöttem dalmát raviolit. S amikor elkezdtem a linzert összedörzsölni csak akkor jöttem rá, hogy ekkora mennyiséggel nagyon bevállaltam magamnak, mert egy egész délután dörzsölhettem össze tenyeremmel a lisztet a vajjal, mint egy túlzottan nagyra nőtt mosómedve, míg elkészültem tésztájával. Szóval ünnepeltünk mint a szentendreiek többsége, a családdal, csendben magunk között.

De kaptam ajándékot is mint mindenki a családban. Szerencsémre anyám karácsonyi hangulatában két eddig általam nem ismert történetet is elmesélt Galia Fániról és nagyanyámról. Nem túl romantikusak, de nagyon szentendrei ízűek. Jó érzés lesz a képernyőre pötyögni majd.

  a lap tetjére