|
|||||
SEMMI, CSAK HŐSÉG |
|||||
"> | |||||
Mindenki
az enyhülést, az estét várja. A város szinte kihalt, az utcákon embert alig
látni. Fiatalok jönnek velem szembe, kezükben műanyag palack. A legújabbkori
divat szerint, mint amikor mi tarisznyával, és egyetlen farmerban indultunk
a Balatonra. Most hátizsák és palack a közös ismertető. 40 fok celsius meleg
van árnyékban, mintha a mediterránumban lennénk, siesta időben. Ilyenkor
ott is jobbára csak külföldiek vannak az utcán. A helyiek tudják, pihizni
kell, megvárni a meleg enyhülését. Belegondolok, tényleg mi lenne, ha nálunk
is csak este nyitnának ki a boltok és a hivatalok és éjjel ügyintéznénk,
vásárolnánk. Éjjel mindenki az utcán a Duna-korzón lenne, mint testvérvárosunkban
Starigradban a kikőtői molón, a korzón.
Már vége volt háborúnak, de a szállodán még látszottak nyomai. A menekültek már elmenetek haza. Még nem cserélték ki a bútrozatot, meglátszott rajta az idemenekített családok nyoma, de a falak már tiszták, frissen festettek voltak. Az aulában NATO katonaorvosok gyülekeztek, indultak valahova más irányba. Dalmácia újra éledt és szép volt, a tenger csendes. Ekkor még turista alig merészkedett ide, pedig a szigeteken a háború alatt nem voltak harci cselekmények. Nem úgy, mint Dubrovnikban. Itt az összes hadiesemény annyi volt, hogy a háború elején megjelent a Jugoszláv Hadsereg egy MIG-je és szétlőtte a kis sportrepülőtéren álló négy katonai gyakorlógépet. Ivo bácsi kinn ült a vendéglő árnyékos udvarán szokásos pohár vörösbora mellett. Innen követte, mint mindig a városka történéseit. Ő volt az álladóság, ha nézted az az érzeted támadt, mintha mindig itt ült volna és ugyanaz a pohár bor lenne előtte. Egykedvűen figyelte mi történik a városka fő terén, hogy caplatnak a turisták a rekkenő melegben. Még az első starigradi látogatásunkon barátkoztunk össze. Ma már felfogni sem tudom, hogy a fenébe értettük meg egymást. Ő nem beszélt csak horvátul, abból is azt a szigeti fajtát, én meg csak egy kis németet és szótárhorvátot. Amikor szinyornak szólított, nagyon meglepett. Úgy látszik érdekes lehettem számára, vagy csak egyszerűen beteges hazudozónak tartott, aki az eszkimók közül jön és azt állítja magáról hogy ő dalmát . Amikor
Starigradban járok mindig meglátogatom az öreget. Viszek neki egy-egy
üveg jobb vörösbort. Ilyenkor leülök mellé hallgatni, mert jókat lehet
vele hallgatni. De az öreg ha elengedi magát jókat is tud mondani. Lehet,
hogy a nyári meleg, talán a szigeti elzártáság teszi, de takarékosan bánik
a szóval, mint nálunk az alföldi juhász. Most éppen arról fecsegek, hogy jól sikerült az Ivan dan, és Visko is volt Szentendrén. Olyan filmrészletet vetítettünk a Daru piacon, amelyek még hetvenes években készültek és az ő korosztályának tagjai, ismerősei vannak rajta. Ha ejön megmutatom neki az interetezőben. Ő meg csak hallgat, aztán, mintha valami fontos történne a távolban, lassú mozdulattal a térre mutat botjával, és csak annyit mond: németek. A mozdulatban, hangsúlyban mély megvetés a butaság miatt, mármint micsoda hülye az aki ilyen melegben az utcán sétál. Vagy ha nem épelméjű, akkor bizonyosan német. De ez a két dolog most itt egyet jelent. Egy őszön történt, hogy megérekezésünkkor nála érdeklődtem, hogy Ivo bácsi, milyen a tenger, arra gondolva lehet-e még fürdeni, elég meleg-e. Válasza annyi volt, hogy kítünő. Mikor azt kérdezem, mikor fürdött utoljára a tengerben, azt vizslalva ezzel, hogy mikori tapasztalása, az öreg sértődötten válaszolt. Hát nem vagyok én turista! Meleg van Szentendrén, igazi mediterránumi meleg. A fények vakítóak és sárgák, az enyhet hozó éjszakát várjuk. Ilyenkor mintha közelebb lenne az Adria, mintha itt lenne a szomszéd ház mögött a tenger vagy legalább is, hamarabb idéződik képe most a homokunk mögé. |
a lap tetjére |