Kezemben a hosszú nevű dolgozat. Címe szerint, "A Közművelődési, Kulturális és Városmarketing Kht. alapitásának elveiről, a Kht. ügyvezetői igazgatói pályázatának kiírásáról, valamint Szentendre Művelődési és Művészeti Intézményei (a továbbiakban:SZEMMI) költségvetési szerv megszűntetésének menetrendjének elfogadásáról." S benne, mint a gondosan kifőzött csigahában a csemege, a fohagymás, petrezselymes megsütött összedarabolt csigatest, Szentendre város önkormányzatának rendelet-tervezete a közművelődésről.

Olvasom, immáron negyedszer, és nem értem. No nem az írót, mert az juratus, és ő az utasítás szerint feladat-szárazra vette a dogozatot, mint a finom húst süti a lelketlen szakács. Hanem magam, magunkat nem értem. Esszük már régóta, tesszük már mióta, hogy ami a városban történik kultúra dolgában, esetleges és szinte véletlenül alakul. S ezért a kép fejemben nem hagy nyugodni, hogy ez itt olyan, mint egy bogár, melynek puha testét erős kitinpáncélja tartja össze. S mi formázzuk a burkot, cizelláljuk tucatszor. De a lényeget kerüljük, vállalni magunkat és korunkat, értékeinket.

Nem akarunk mi csak bogár lenni, mert a gerincesben erős váz tarja az izmokat, a testet, melyet rugalmas bőre fed be, egésszé formálva azt. Mi védeni, korlátozni, megengedni akarunk, a kultúrában is. Így hát, mi előttem van, a szellemi restség terméke így tartalommentesen, amelyben csak egy a fontos, a foglalat. Korlátozni, a magunk módja szerint és uralni valami felett, de mindenáron ám. S nem is értjük, hogy a város értékeinek, hagyományainak gerince megbírna ezernyi dolgot, számos kezdeményt, sokfajta tevékenységet, civilt és közakaratit együtt és külön. Hogy nem uralni kellene, csak teret nyitni teremteni, nem csak magunknak, másoknak is. Persze ilyenkor csodálkozunk, hogy nincs közakarat, csak közbírálat itt, nincs közcselekvés csak nincs közöm hozzá világ, e városban is.

Mert hát, ha tetszik, ha nem, a kultura e városban az élet és stratégia. Arról, hogyan, honnan és hová. S ha nem szólunk arról benne, mik értékeink, mit megőrizni és gazdagítani kell, minek az intézmény, az igazgató, a marketing főnök és sokminden egyéb úri cifraság. Honnan, hová ez itt kérdés, mire választ vár sokféle ember ki itt él, s szentendrei szeretne lenni, talán. Nincs arról szó, hogy miért jó és kell, hogy sokfajta kultúrájú, nyelvű, vallású közösségünk mit adhat, vihet tovább a mába és jövőbe is. Mik is a fundametumok mire építkezni lehet, s mi az, mit újítani, gazdagítani kell a város értelmiségének okos szavával, termékenyítő gondolataival, s hogyan segíti majd az alul lévőket azáltal, hogy tudást, ismeretet, szórakozást nyújt nekik önzetlenül, s nem csak kiszolgálva őket ízlésük szerint.

Olvasom, immáron negyedszer is, és nem értem, hogy miért kerüljük meg még a kérdéseket is. Jó, tudom én, így könnyebb, értsen mindeki egyet, aztán mehet és lesz belőle siker, turizmus, pénz és városmerketing ezerrel. S belőle jólét is, mint igéri, ki nem mondottan a dolgozat. Csak én maradok búsképű okoskodó, mert hittem, hogy egyszer majd az is leírható, hogy a legfőbb cél az összekapcsoló, a mozdító emberi erő, a Genius locis mely működik izmok nélkül is. De hát így a leirtak szerint, bogarak vagyunk, kitinvázunk tart össze bennünket, s így könnyen lehet, csak tiszavirág élethosszú világ ez így.

Azt szeretném, ha Bébé Sutyi lehetne és viszont. Mert irigykedem, hogy oly szépen gurulnak, egymásba kapaszkodnak mondatai, olyan illendően csúsznak egymás alá és fölé képei, és üzen minden tárgy, ruha, szag, hogy képpé formálódjék agyadban szinte akaratlanul.

H bácsi előttem áll a sorban, a zöldségesnél vagyunk. Foglalja a helyet feleségének, hogy ha majd a zöld finomságokat kosarába szedte, ne kelljen a sor végére állnia, hanem rögvest a pénztár előtt, fizethessenek, aztán irány haza. A sor gyorsabban fogy, mint, hogy Manci néni a szakadt nájlon zacskóba tudná gyömöszölni a gondosan kiválogatott árut, és kialakul az a bizonyos, asszony-férj feszültség, a - Mit babrálsz már annyit, gyere, siess! kimondatlan türelmetlenség. Aztán megoldódik a problémája, mert az előtte álló sokáig piszmog, pletykál a boltossal, így mire ő következik már az asszony, mellette pergeti nyelvét. Kisebb tanakodás a pár tagjai között, hogy ki fizessen. Már, mint ki adja oda a pénzt, mert hát az egyértelmű, faktum, a buksza az asszony jogos birtoka, ő kezeli a pénzt, mint minden rendes családban. Kicsit veszekednek, aztán megállapodnak, hogy mégis csak az asszony fog fizetni, mert hát H bácsi otthon hagyta szemüvegét, meg hát az asszony sokkal jobban látja a pénzeket, és nem is esik ki az apró ujjai közül.
Mögöttük állok, s hogy teljen az idő, idétlenül jópofáskodom, hogy milyen világos ez a fajta gránátalma. Mire az öreg, hogy nem is tudta, ez mi, azt hitte, valami olyan flancos gyümölcs, amit zöldségesnek meg kell vennie, mert másképpen nem kap más árut, olyat ami nagyon kellene. Erre előadom szentendrei gránátalma történetemet arról, hogy valamikor a búcsúkban ebből készült a sorbet, a gyerekek tizenkilencedik századi kólája és hogy kevesen tudják, hogyan kell megpucolni. Én a nagyanyámtól hallottam, hogy félbe kell vágni és addig kell püfölni egy fakanállal, míg a kis vörös golyócskák ki nem potyognak belsejéből.