Sikerét megfejteni, -ha sikeres egyáltalán- nem lehet és nem is érdemes. Mert azért, hogy valaki olcsón ehet egy tál gulyást, ihat egy pohár bort, vehet a gyereknek mézesbábot vagy régi fényképeket nézhet a kivetítőn, bizonyosan nem lelkesednének olyan sokan, hisz az egész, nem nagy durranás, gyakorlatilag otthon, vagy baráti társaságban bárki megteheti, semmi extra kuriózum, csak szerény, néhány száz fős közösségi összejövetel. Mégis, valamiért minden évben van vagy kéttucat ember, olyan aki először volt a Daru piacon, a búcsúzáskor boldog arccal gratulál, szorongatja az ember kezét, köszöni, hogy itt lehetett, mintha az Ivan Dan valami nagy produkció lett volna. Vannak olyanok is, akik ha tehetik, ilyenkor még külföldre sem utaznak el nyaralni, mert itt akarnak lenni, találkozni, beszélgetni.

Tegnap is szokásos a templomdombi Plébánia templomban tartott hagyományos dalmát misével kezdődött az ünnep, ugyanis az Ivan dan ( János nap) keresztelő Szent János ünnepe a legrégebbi szentendrei templom búcsúja is. Az a magát a dalmátnak valló maroknyi közösség, amely valamikor a Szamárhegyen lakott, hagyományos ünnepe már évszázadok óta. A latin énekre és szláv nyelvű prédikációra mára már csak azért sem volna túlzó igény, mert nagyon kevesen vannak már közöttünk, akik megértenék mit is mond a pap, s különösen kevesen lennének olyanok, akik tudnák miért volt nagyapáikban az a fene nagy ragaszkodás a latin liturgia iránt, akik akkoron a legkevésbé művelt városi osztályhoz tartoztak. (Tudni illik a korábban a dalmátok által beszélt nyelv a "veglioi", "raguzar", "Colonial" Venetian az olasszal szinte azonos újlatin) Szóval, délután két órakor ott voltunk néhány tucatnyian a hegyi templomban) hallgattuk, a korábbi évszázadok miszticizmusát idéző, pallérozottan, alkalmanként profi színvonalon éneklő Cecilia Kórus tolmácsolásában a latin énekeket, hogy aztán estefelé találkozzunk az ünnep profán részén, a Daru piaci népünnepélyen.

Sajnos, ebben az évben nem volt pénzünk élő zenére és ajándék vendégfellépő sem jött testvérvárosunkból Stari gradból, ezért a gépzene kicsit elidegenítő megszólalásban hallgattunk mediterrán dallamokat. A hagyomány szerint ebben az évben is a legidősebb szamárhegyi Iván nevű dalmát, Valentin János köszöntötte megjelenteket, hogy ezt követően éjjel kettőig tartson a buli. Színesítendő a programot és kicsit beszámoló jelleggel is arról, hogy mit is csináltunk minden szombat délelőttön a Dézsma házban ősztől tavaszig, a Dézsmaházi beszélgetéseken összegyűlt kétezer régi szentendrei fotóból vetítettünk néhány százat a felállított alkalmi vászonra.

Szóval, rendben ment le az idei Ivan Dan is. Elfogyott ötszáz adag gulyás, (ismét kevés volt) majd két hektoliter bor ( elég volt) ott sétált, üldögélt, beszélgetett, ismerkedett néhány száz új és régi szentendrei és a közelben lakók is el tudták viselni a késő éjszakába nyúló hangoskodást. Lajos bácsi nemzetiségi közösségünk legidősebbje ismét elmondta intelmeit "a jövőre vonatkozólag" hogyan kell majd jobbá tenni a rendezvényt, és vagy kéttucatnyian odajöttek hozzám a búcsúzáskor és boldog arccal gratuláltak, szorongatták a kezem, köszönték meg, hogy itt lehettek, mintha az Ivan Dan valami nagy produkció lett volna. Már elviselhető hajnali idő volt, amikor a tér macskakövein ülve egy pohár borral kezünkben Olgával újdonsült ismerősömmel arról agyaltunk, hogy miért lehet, van ma növekvő igény az ilyen, nem nagy durranás közösségi összejövetelekért még a fiatalok körében is, vajh ez valamiféle nosztalgia-e csupán, vagy valódi igény a közösségért és, hogy még ember-léptékű Szentendre, átkarolható nagyságú közössége, ami becsülendő érték.