| főoldalra |
 |
Amikor az ember, valamiről vagy valakiről alig tud valamit, saját képzeletére van utalva. Bár megkérdezhetném, hogy - Mondja uram, Ön író, netalántán tudós, memoárját, regényét írja, vagy valamilyen tudományos munkán dolgozik? De nem teszem fel a kérdéseket, és nem azért mintha nem lenne hozzá bátorságom, hanem mert a biztos tudás elrontaná ki, kicsoda játékomat.
Apja ügyvéd lehetett és bizonyosan volt operabérletük is, amellyel minden hónap utolsó péntekén édesanyja, a mutti elvitte őt az operába. Anyja szépasszony volt, legalább is így emlegetik a gesztenyefa soráról híres Postakürt utcában. Anyját a sarki rác fűszeres, Risztics úr, a cukorka, liszt, savanyú káposzta és olajos padló szagú kis bolt tulajdonosa, csak szép-hajú kedvesnacsasszonynak nevezte, amitől ő mint kamasz megborzongott, mert sértette a boltos bizalmaskodása és felháborította durva bratyizása. Emlékezett rá, hogy a mutti, - magában csak muttinak hívta anyját, (egyébként magázta, mint minden rendes családban a gyermek a szüleit, mert a cselédet és a parasztot tegezzük, szüleinket pedig tiszteljük és ezért magázzuk, vésődött agyába és idéződött fel benne a puha kezű Majtek plébános úr szava, amikor egyszer véletlenül letegezte- rajongott Bánky Vilmáért és Rudolf Valentinoért. Pedig a művésznő nem volt igazi úriasszony,-ezt már a szomszéd Vilma néni mondta egyszer a délutáni teázás közben- aki szerint a művésznő közönséges, neve is Koncsics Vilma, e néven látta meg a napvilágot. S bár a némafilm magyar dívája, a Metro-Goldwin-Mayer női sztárja, Amerika-szerte ünnepelt némafilmcsillaga, Rudolf Valentino, Garry Cooper, Ronald Colemann partnere volt, mégis csak egy könnyűvérű színésznőcske maradt Vilma tante szemében.
Amikor az akkurátus könyvtárlátogató őszhajú úr arcát néztem, szinte látom, ahogy hallgatja a mama meséit nagypapiékról, hogy egyszer a mutti, amikor még kislány volt, egy szülinapon a nagy ebédlőasztalon táncolt francia négyest, úgy, hogy egy ránc sem keletkezett a damaszton, amely méltán váltotta ki a társaság ámulatát és a pirospozsgás, libamájzabáló plébános úr hangos brávózását.
 |
|
Régi
ismerősök más-más szerepben. Déry György (ballra) az izbégi nyugdijasokból
álló zenakar vezetője és Krizsovenszky Lajos, a megyei idősügyi
tanácsnok.
|
E viva espana !!!! hangos taps és brávózás hallik ki a zsúfolásig megtelt színházteremből. Ma idősek világnapja van és itt vannak a Pest megyei nyugdíjas klubok tagjai, lehetünk vagy négyszázan a PMK épületében. Előttem meg ez a finom arc azt mondja az arcomba, hogy vannak nyugdíjas, nyugdíjasok.... itt abbahagyja a mondatot, azt metakommunikálva tovább, hogy azok akik itt nyüzsögnek, a nyugdíjas prolik, háttér nélküliek. S eszembe jut a magyar értelmiség egy részének öregkori nyomorúsága. Tényleg, miért szükségszerű annak, aki valamikor volt valaki, magányosan, egyedül öregednie, meghalnia? Miért szégyenli a közösséget, ha meg sem próbálta milyen is az a bizonyos nyugdíjas társaság?
A tanár úrral beszélgetek. Ő abban bízik, hogy diákjai örökké, még a halálos ágyánál is ott lesznek, hogy ő „annyit tett le az asztalra”, hogy kivívta a közösség megbecsülését és későbbi gondoskodását is. De ez illúzió és vágy csupán, mert valószínűleg hamarosan nem lesz körülötte senki, mert fia Amerikában, lánya Ausztráliában. Ők kivinnék magukhoz, de ott úgy járna mint a panelba költöztetett tanyasi bácsik a hetvenes években, járná a parkokat, és aztán végül megenné a magányosság és a honvágy aranyketrec effektusa, a megvan minden, de semmi sincs meg.
Nézem a Dézsma utcai nyugdíjasainkat, ahogy izgulnak, készülnek humoros divatbemutatójukra. Telt ház előtt lépnek fel. Hatalmas ováció fogadja őket, műsoruk nagy sikert arat. Megjegyzem, utoljára telt ház itt Halász Judit egyik délelőtti fellépésén volt, amikor az óvodásokat hozták el.
 |
Hogy is vagyunk mi a nyugdíjasokkal? Nincs, vagy alig van már ilyen szakszervezeti rendezvény, elvétve van nyugdíjas találkozó, hogyan is lenne, jószerivel gyár sincs. A Kocsigyár és a Kéziszerszámgyár megszűnt, a Papírgyárban ahol a hetvenes években több mint ezer munkáskéz helyett ma 38-an, a Cementgyárban háromszáz helyett harmincan ha dolgoznak. Építőipari szövetkezet, SZISZ és Szolgáltató Szövetkezet nincs vagy ha van öt fős, az is valamiféle ingatlanhasznosító, mint ahogy a Szentendre Járási ÁFÉSZ és az Óbuda TSZ sincs régi értelemeben véve.. Több mint 6000 munkahely szűnt meg Szentendrén 1988-óta. S ebben dologban az, hogy mi lesz a nyugdíjasokkal nem számottevő dolog.
Szóval, itt van Szentendre, ez 24 ezer fős közösség vagy mi. Nincs baj, gazdagodunk, intellektualizálódunk, gyarapodunk, fiatalodunk, mármint a statisztika adatok szerint, miközben mintha, gondoskodási formákat és közösségeket veszítenénk. Megszűntek olyan helyek ahol dolgozni, de beszélgetni, együtt lenni sőt időnként kulturálódni és sportolni is lehetett a város több mint egyharmadának. Ki fogja pótolni, és egyáltalán lehet-e, kell-e pótolni ezeket?
Egy bizonyos, ha a közösségre találás nyugdíjas kori szervezetei ezek klubok lesznek mint Németországban, ahol a nyaralástól a konkrét érdekképviseletig amúgy svábos pontossággal mindent megszerveznek maguknak és olyan politikai erőt képviselnek, hogy eldöntik, mint ahogy itt is eldönthetik egy-egy helyhatósági választás eredményét, jó lesz odafigyelni rájuk, mit is gondolnak Szentendréről.
| a lap tetejére |