De tévedtem, mert mire az udvarra értem, már minden nézőtéri széken ültek és Barnáék éppen azzal szorgoskodtak, hogy ülőhelyet találjanak a később érkezőknek.
Ezen a szombaton Richard Alfieri színműve, a Hat hét, hat tánc (Six Dance Lessons in Six Weeks) volt műsoron, amely mint mondani szokás, tipikus Broadway darab, annak összes jó tulajdonságával. Egyszerű történet, az olasz származású meleg tánctanár (Kulka János) és a magányos tehetős baptista lekész-özvegy (Vári Éva) különös, humorral, tragédiával átszőtt egymásratalálásáról, kapcsolatuk története a kölcsönös elutasítástól a mély barátságig a tánctanítás ürügyén.

A előadás élvezetes, mert egy pillanatra sem hagyja egyedül a nézőt, nincs benne unatkozni való, mindig történik valami. Hiszen a szwing, tangó, valcer, foxtrott, cha-cha-cha, diszkó-tánc epizódok, a szó, nem csak színpadi értelmében, hanem valójában is színesek - lila, piros, kék, sárga - miközben, valójában egyetlen díszletben Lyli lakásában vagyunk. Izgalmas ahogy felfeslik a két szereplő életének története. Mintha időspirálba kerültünk volna, úgy látunk bele egyre mélyebben a két magányos ember életébe. Eközben a dialógusok tele, időnként a káromkodásig is elmenő éles humorokkal, sorra pukkannak a szó-, helyzet- történeti- humorpetárdák, és e kettősség is adja a darab feszültéségét, amit tovább dinamizál a tánc, a mozgás. Kulka erősen és sokszínűen alakít, amihez Vári jó társa a játékban. Mint egy klasszikus zeneműben az ellenpontozás, épül egymásra a két színész játéka s így jól átjön ahogy az író a tragédia és humor elemeivel játszik.

Richard Alfieri darabjában nincs semmi európai áthallásos lassúság, hosszú monológos melankólia. A tragikus is felpattan és csak rövid ideig engedi a nézőt szomorkodni, hogy hangulatát azonnal egy-egy újabb humorral felülírja. Közben átérezzük az amerikai jómódú nyugdíjasházi élet tragikus magányosságát, amire csak ráerősít a látszólagos középosztálybeli jólét. Mégis keleteurópaiként viszolygunk kissé, amikor saját szüleink kuporgató öregkori kiszolgáltatottságával vetjük össze. Jó kis könnycseppentős, nevetős nyári játék, amelyben bár a környezet, a városházudvar nem játszik, hiszen egy lakásban játszódik a darab, de itt is jól elmegy a tér sajátos zártsága miatt.

Régóta vágyunk, beszélünk, beszélnek arról, hogy a teátrumot vissza kellene vinni a Fő térre. Mégis, ezen az estén, a darabot látva az, az érzetem támadt, hogy kár lenne a városházudvari játszóhelyet feladni, hiszen igencsak alkalmas olyan daraboknak, amelyeknek éppen a hely zárt jellege segítheti az előadást.
Szóval el kell menni, meg kell nézni, nem csak a nyáresti szórakozásra alkalmas darab, az élvezetes színészi játék miatt, hanem mert az elő színházat nem képes pótolni a legjobb vászon sem, mint ahogy valószínűleg a ma esti labdarúgó vébé-döntő is más lesz a helyszínen, a berlini a stadionban, mint a tévé képernyőjén át nézve. Ráadásul ez itt van Szentendrén, mindannyiunknak kartávolságra.