főoldalra  
   
HÁROM KARÁCSONY
   
   
 
Lapozgatom a Szentendre 1963-as számát, benne egy írás Horányi Sándor, Sanyika, az ismert dzsesszgitáros papája tollából. Majd hanyatt vágom magam. Karácsonyi cikkében apámról ír, arról, hogy öregem, aki a harmincas, negyvenes években még kiállított Bánátival, Barcsayval, Bölcskeyvel és az azóta már mértékadó nagyokkal, jó barátok voltak, és mégsem lett belőle festő, maradt amatőr és maszek rózsakertész. Ez volt maga választotta sorsa élete végéig. A cikkben öregem arról beszél, hogy nem merte vállalni a festők sanyarú sorsát, mert túl tizenkét évnyi katonaságon, a fronton és hadifogságon fontosabb volt számára, hogy családjának biztos egzisztenciát teremtsen. Hogy ez sem volt könnyű, arról csupán annyit, hogy 1951-ben állomosították kertészetünket, majd hatvanban a téeszbe akarták vonni stb. Számomra meglepetés az a mondat, hogy - Majd gyermekeim, (húgom és én,) lesznek festők, mert maguk fognak dönteni sorsukról, ők azok lesznek, amik akarnak. A cikket annak idején nem, és azóta is most olvasom először, és ezt haláláig nem mondta. Igaz, soha egyetlen szóval sem kritizálta egyetlen elhatározásomat sem, legfeljebb megkérdezte, - Jól meggondoltad? Sándor bátyám írásában arról elmélkedik, valamilyen rajzversenyt nyerésem kapcsán, hogy én biztosan festő leszek. De nem lettem. Mégis jól esik, negyvenhárom év távlatából is tehetségem megelőlegezett bizalma.

1944. karácsony előtti napok, az oroszok már Vácnál vannak. A menekülőkkel Szentendrére is elérkezik a híre, és a laktanyában kapkodva csomagolnak, készülődnek, az alakulat új állomáshelyére, Komáromba indul. Apám is közöttük. Ekkor már öreg katona, de az utolsó pillanatban kiderül, ő nem megy a csapattal, mert más parancsot kap. Neki egy szakasszal itt kell maradnia a laktanyában, hogy az utasítás szerint, az utolsó csepp véréig védje majd az ötszázszoros túlerőben lévő Vöröshadsereggel szemben. Akkor már harmadszor a frontvonalon a Don és Szmolenszk után, hogy a hazának áldozza magát. Huszonnyolc éves, öreg, frontot többször járt katona már. De tudja, ezt csak amolyan kötelező mondania kell főnöknek Horányi alezredes úrnak, de a valódi üzenet más. Horányi alezredes úr, a későbbi cikk írójának édesapja, akkori és később is telekszomszédunk, laktanyaparancsnok. Már ő sem hisz a győzelemben, ezért apámat hátrahagyja álladó szabad eltávozást biztosítva számára. Kérése - Gyuri, ha jönnek az oroszok, segítsen a családomnak, rejtse el őket és vigyázzon a gyerekekre! Két gyermeke van otthon, (Gyuri és Sanyi a cikk írója) - Én meg majd… De sors mást rendel, mert nincs majd soha többé, nem érkezik vissza Szentendrére. Ausztriában megbetegszik és tüdőgyulladásban meghal. Apám meg Karácsony napján az Ábrányi villa kertjéből a Dézsma utcára lépve, szabályosan karjaiba lép egy orosz járőrnek, akik éppen embereket szednek össze kényszermunkásnak. Csak Dnyepropetrovszk újjáépítése, három és fél év után 1948-ban érkezik haza 45 kilósan.

Ülök a könyvtár portás-pultjánál és köszöngetek a késői látogatóknak, akik az év vége előtt még sietnek visszahozni könyveiket, mert már régen lejárt a kölcsönzési határidő, vagy valami jó új olvasnivalóért ugranak be, még mielőtt a könyvtár az ünnepre becsukja kapuit. Többség, új szentendreiek. Legalább is, abban az értelemben, hogy mit sem tudnak a hatvanas vagy negyvenes évek Szentendréjéről. Sokan azt mondják, minek ezt tudni, semmi haszna. Egy kicsi testi hibás emberke köszön rám, áll meg a pult előtt. Beszélgetünk valami semleges dologról, no meg Szentendréről. Meséljük egymásnak a régi dolgokat. Feltűnik hogy emberekre, helyekre, nevekre milyen pontosan emlékezik. Megkérdezem tőle, - Emlékezik rám Singer úr? - Persze, hogyne, mondja - Te vagy a Benkovits gyerek, a Sutyi, ott laktál velünk szemben a Bartók Béla úton. Egyszer karácsonyra kaptál, olyan kis fémből készült színes játék-motorbiciklit. Én meg csodálkozom, már nem emlékszem rá, az ő agyában azonban megmaradt képe. Mert ott, akkor, fiatal srácként bizonyosan ő is szeretett volna egy olyan játék-motort, de ő nem kapott, neki nem jutott és a vágyakozás rögzítette a képét örökre. Elszégyellem magam. Aztán a betlehemezésekről mesél, hogy csak négy szereplő volt, két angyal, meg két pásztor és milyen szép is volt az a régi fajta betlehem. -Nem olyanok, mint ezek a maiak. Milyen jó volt, amikor jöttek a betlehemesek köszönteni, örültünk és milyen hosszú szövegeket mondtak, milyen szépen énekeltek.

  a lap tetejére