1944. karácsony előtti napok, az oroszok már Vácnál vannak. A menekülőkkel Szentendrére is elérkezik a híre, és a laktanyában kapkodva csomagolnak, készülődnek, az alakulat új állomáshelyére, Komáromba indul. Apám is közöttük. Ekkor már öreg katona, de az utolsó pillanatban kiderül, ő nem megy a csapattal, mert más parancsot kap. Neki egy szakasszal itt kell maradnia a laktanyában, hogy az utasítás szerint, az utolsó csepp véréig védje majd az ötszázszoros túlerőben lévő Vöröshadsereggel szemben. Akkor már harmadszor a frontvonalon a Don és Szmolenszk után, hogy a hazának áldozza magát. Huszonnyolc éves, öreg, frontot többször járt katona már. De tudja, ezt csak amolyan kötelező mondania kell főnöknek Horányi alezredes úrnak, de a valódi üzenet más. Horányi alezredes úr, a későbbi cikk írójának édesapja, akkori és később is telekszomszédunk, laktanyaparancsnok. Már ő sem hisz a győzelemben, ezért apámat hátrahagyja álladó szabad eltávozást biztosítva számára. Kérése - Gyuri, ha jönnek az oroszok, segítsen a családomnak, rejtse el őket és vigyázzon a gyerekekre! Két gyermeke van otthon, (Gyuri és Sanyi a cikk írója) - Én meg majd… De sors mást rendel, mert nincs majd soha többé, nem érkezik vissza Szentendrére. Ausztriában megbetegszik és tüdőgyulladásban meghal. Apám meg Karácsony napján az Ábrányi villa kertjéből a Dézsma utcára lépve, szabályosan karjaiba lép egy orosz járőrnek, akik éppen embereket szednek össze kényszermunkásnak. Csak Dnyepropetrovszk újjáépítése, három és fél év után 1948-ban érkezik haza 45 kilósan.

Ülök a könyvtár portás-pultjánál és köszöngetek a késői látogatóknak, akik az év vége előtt még sietnek visszahozni könyveiket, mert már régen lejárt a kölcsönzési határidő, vagy valami jó új olvasnivalóért ugranak be, még mielőtt a könyvtár az ünnepre becsukja kapuit. Többség, új szentendreiek. Legalább is, abban az értelemben, hogy mit sem tudnak a hatvanas vagy negyvenes évek Szentendréjéről. Sokan azt mondják, minek ezt tudni, semmi haszna. Egy kicsi testi hibás emberke köszön rám, áll meg a pult előtt. Beszélgetünk valami semleges dologról, no meg Szentendréről. Meséljük egymásnak a régi dolgokat. Feltűnik hogy emberekre, helyekre, nevekre milyen pontosan emlékezik. Megkérdezem tőle, - Emlékezik rám Singer úr? - Persze, hogyne, mondja - Te vagy a Benkovits gyerek, a Sutyi, ott laktál velünk szemben a Bartók Béla úton. Egyszer karácsonyra kaptál, olyan kis fémből készült színes játék-motorbiciklit. Én meg csodálkozom, már nem emlékszem rá, az ő agyában azonban megmaradt képe. Mert ott, akkor, fiatal srácként bizonyosan ő is szeretett volna egy olyan játék-motort, de ő nem kapott, neki nem jutott és a vágyakozás rögzítette a képét örökre. Elszégyellem magam. Aztán a betlehemezésekről mesél, hogy csak négy szereplő volt, két angyal, meg két pásztor és milyen szép is volt az a régi fajta betlehem. -Nem olyanok, mint ezek a maiak. Milyen jó volt, amikor jöttek a betlehemesek köszönteni, örültünk és milyen hosszú szövegeket mondtak, milyen szépen énekeltek.