Ígértem, hát megnéztem. Mármint Eszenyit a Városházudvaron "A gyönyörben NINCS középút" című műsorban. Kettő és fél méter magas és százötven kilós volt, a bal combján tetko az alábbi szöveggel, "A Wilhelm von Tegethoff admirálisról elnevezett hadiflotta matróza." Vagy ha nem is így volt, de ezt is elhittem volna neki, mert úgy játszott. Eszenyi maga a színház, akit követni kell bárhová megy, bármit is csinál. Mert ha nem vagy ott, lemaradsz egy kis csodáról, ami egyszeri és pótolhatatlan. Mert elég neki epizódnyi, szösszenetnyi helyzet, hogy lejön a lépcsőn, és ő megcsinálja. De úgy teszi, hogy azt gondolod utána, most már csak így lehet lejönni egy lépcsőn, mert abban minden benne volt, a Föld összes épületének lépcsőjén való lejövetel. A Capitoliumra vezető lépcsőn, ahol az előtérben Castor és Pollux szobrai állnak, a Spanyol lépcső, Szergej Eisenstein által a filmművészet máig legnevezetesebb, a kikötőhöz vezető ogyesszai nagy lépcsősora, amelyen halomra lövik a tüntető tömeget, a dubrovniki vízvezetéki út felé vezető lépcső, a Nemzeti Múzeum lépcsője és a sötét koszos cselédlépcső a Francstadtból. Szóval Enci jó volt, pontosabban élvezetes és nagyon nő, kicsit femin is. Élt és villogott ezen a sanzon-esten. Minden verset, dalt, szöveget, egy-egy kis drámává, vígjátékká, tragédiává emelt és közben könnyedén lépkedett a karakterek között.

Hogy milyen volt, arra engedjék meg hogy nálam autentikusabb kritikust idézzek, Faragó Zsuzsát. Aki újságjában Eisemann-Zágon Fekete Péter-Claire előadásról írt az erre az előadásra is igaz: Eszenyi Enikő - hogy Brodway-szerűen fejezzem ki magam - ellopja a show-t. Eszenyi zsebre vágja az egész előadást, ujja köré csavarja a cselekményt, őt kell nézni, ha a színpadon van, és rá kell várni, ha átmenetileg kimegy átöltözni. Az este címe "A gyönyörben nincs középút " nem mindennapi cím. Ez év áprilisában a budapesti Cotton Club Orfeumban mutatta be. Az előadásban a kortárs magyar költők (többségében nők) Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Karafiáth Orsolya, Nagy Gabi, Forgách Zsuzsa, Kiss Judit Ágnes és fe Lugossy Laca szövegei, híres tangók, sanzonok és operett dalok mentek. Erotika, szerelem, női sorsok "eszenyisen" egy estébe sűrítve. Így írható le az összeállítás. A kiválasztott versek számomra nem voltak egyenletesen jók. Karafiáth csípősen humoros és időnként a férfi lélekkel keménykedő sövege és Lacáé is jó antré volt, aminek volt szentendrei vonatkozása, de akadt aztán laposkás is.

A zongoránál: Darvas Ferenc ült, aki alázattal és kimagasló szakmai tudással, megbecsülten méltó társa volt a színésznőnek ezen az estén is. A díszlet Szöllősi Gézáé. Sajnos látszott rajta, hogy nem ide a Városházudvarra, hanem a budapesti Cotton Club Orfeumba készült, mert bármenyire is ötletes és jó volt eredeti helyszínén, itt bumfodinak és úgy hatott, mint a tulipános ládán az skf szalag. Engem egy régebbi sikeres, de hasonlóan problémás előadásra, Alföldy rendezte Shakespeare: Makrancos Katájára emlékeztetett. Akkor az eredetileg a Gyulai Várszínházba készült Kentaur díszletet építették be a Városházudvarra. De nem kívánom Szöllősi Gézát bántani ezért, nem ő tehet róla, hogy meghakniztatták díszletét.

Most is, itt is elmondom. Néha őrjítő tud lenni, hogy ott az udvaron a kis erkély, az egyetlen valamennyire használható enteriör elem. Ajtaját az épületen belülről egy fűtéscsővel elreteszelték, hogy szaros legyen ezért örökre annak a keze, aki ezt csinálta. Ott, szinte a játéktér közepén, és mégis vannak olyan fakezű díszletesek akik nem használják. Esetünkben azért nem, mert az udvart csak díszlettartónak használták.
Bajom volt világítással is. Legalább is időnként, amikor a világosító lemaradt, ide-oda kavircolt a lámpákkal, késett és ilyenkor nem erősítette a drámai hatást, hanem levont belőle.

Közönség ezen az estén kissé túlzottan öltönyös és magassarkús volt számomra, vagy csak az lehet, hogy Bea időnkénti felkacagása hiányzott nekem. No, összegezve. Ide, Szentendrére való volt a darab, jó választás volt. Nyári és kellemesen pikáns, színészi játékban virtuóz. Ilyet és hasonlókat képzel el az ember a szentendrei teátrumba is. Persze tegnapi is jobban ment volna kávéházi kerthelyiséggé alakított udvaron, amikor nem lejtős nézőtéren és műanyag székeken, hanem kis asztalok mellett ülnek nézők. S így a díszlet is amely kávéházi pódiumot idézett talán jobban bejött volna. Így hatásosabb lehetett volna, amikor színésznő lejön a nézők közé, ölébe ül valamelyik pasinak, szóval bevonja, provokálja közönségét.

Nem mai probléma, hogy hogyan lehet erre a helyre darabot adaptálni. Amikor még a Fő téren volt a teátrum, egyik erényének tartották, hogy a tér is játszott. Ezt a gondolkodást, szemléletet kellene valahogy visszacsempészni a nyári előadásokba. Még akkor is, ha tudom ez más árat jelent.

A kétezer forintos belépő nem volt magas a tegnapi előadásért, ennek dupláját, háromszorosát is megfizetné az ember, ha bizton tudná, hogy jó adaptációt, helyi ízt is kap érte. Ha már az árról van szó itt is megemlítem, hogy a gyermekelőadások kétezer forintos belépőjegy-árát viszont drágának tartom.

Szóval Eszenyi a Városházudvaron "A gyönyörben NINCS középút" című műsorban. Két és fél méter magas és százötven kilós volt, a bal combján tetko az alábbi szöveggel, "A Wilhelm von Tegethoff admirálisról elnevezett hadiflotta matróza." Vagy ha nem is így volt, de ezt is elhittem volna neki, mert úgy játszott. Sajnálom, hogy nem láthatják már ezen a nyáron Szentendrén, mert csak egy előadásra hozták el a darabot.