főoldalra  
   
SAVANYÚ TÉGLA
   
     
 
Hallgatódzom. Füleim már olyanok mint rókáé a sumák füleléstől, ahogy próbálom észrevétlenül, közömbösen a távolba nézve megérteni miről is beszél az előttem álló kislány és a boltos hölgy. De nem értem. Pontosabban a szavakat még csak csak érteném, de halvány fogalmam sincs mit jelentenek: Az előttem folyó párbeszéd a következő:
Marika a boltos: - Parancsolj, mit kérsz? Kuszafrizurás, tizenhárom éves szöszi: - Hát legyen akkor két savanyú tégla, egy nyaklánc, nem bocsánat nyaklánc most ne legyen, inkább epres kábel és savanyú is, azután egy duci buci, négy töltény, két színes kukac, két kólakábel is és egy töltött koponya. - Tessék mondani, még belefér egy nyaklánc is? -Jó lenne az is, vagy ha nem, akkor hagyjuk el a töltött koponyát és akkor biztosan belefér a kétszáz forintomba az egész.

A szentendrei iskolás gyerekek szülei bizonyosan tudják, hogy a játék, nasy bazárban a Pistyúr istállóban (a sértődés elkerülése végett, amikor én annyi idős voltam mint ezek a srácok és lányok, itt még istálló volt) pontosabban a cukorka boltban hangzott el a párbeszéd. A presszó melletti kis üzlet a Fő tér háta mögött a Jankó Jánosról elnevezett kis utcában, a szentendrei gyerekek kevéssé titkos de számukra fontos beszerző és találkahelye, hattól tizenhat éves korig. Itt vásárolják meg a szendvicsre és dzsúszra kapott zsebpénzből, vagy a nagyitól kapott apróból édes jutalmukat, a gumicukor majszolás boldog pillanatait. Amikor a suli után, a zeneiskolába nemet vagy a külön matek és angol közötti időben beugranak az édes jutalomért, hogy a többségében pink és világító zöld meg a mittudomén milyen földöntúli színű nyúlós ragadós, téphető édességet vegyenek a fenti szavak hangzanak el, általuk jól ismert cukorkafélék nevei. Külön és különleges világ ez. A félrelépés, a szabadság kis szigete ez.

 
Az éppen szünnapos presszó padjain kamaszok ülnek, élvezik a kellemes őszi napsütést, közben beszélgetnek és majszolják gumicukraikat. Kérdezem, hajlandók e néhány szót váltani velem a gumicuki-jelenségről, s azért, hogy nyomatéket adjak kérésemnek és biztosan intejúra bírjam a kis társaságot, azt is megtudakolom mivel kínálhatom meg őket. A válasz, nyaklánc. Három cukorka-nyaklánccal térek vissza s a kamaszok készségesen és udvariasan válaszolnak kérdéseimre. De azt is látnom kell, hiába volt a nyaklánc-akcióm, mi akkor is külön világ vagyunk. Ettőlaz az érzésem keletkezik, mint amikor én voltam tizenhárom és Roza tante Rudolf Valentinóról mesélt.
Elmesélem nekik, hogy a cukorka bolt és presszó régen istálló volt, meg hogy én... s itt kínos dolog következik, mert megint fitogtatom Szentendre-félismereteimet, amit ők nyitottan, de nem túl nagy érdeklődéssel hallgatnak. Belevágok a közepébe, milyen mobilra vágynak, szeretnétek, de nem találok a közepébe, ezek a srácok nem mobilmegszállottak, mint korosztályuk nagyobbik része. Nem vágják kérdésre azonnal, hogy iphon-t, a legújabb csodamobil nevét. Úgy látszik ők nem a mobilos kategória. Pedig szüleiktől (nem konkrétan e srácok szüleitől) azt hallom, hogy micsoda mobil divatok vannak ma a fiatalok között, mint annak idején a mi nyugati farmer mániánk, amely időnként végletekig terheli a családi költségvetést. Én meg csak a múlt héten láttam először, hogy ezzel a mobilbigyóval, ami nekem is van már vagy tíz éve, nem csak telefonálni lehet. Sőt, állítólag a japánoknak csak 27%-a használja telefonálásra a készüléket, mert interneteznek, tévéznek, esemeseznek, e-maileznek, fotóznak és videóznak meg mittudomén mit csinálnak vele.
Kérdezem láttak e már Commodore 64-est? A beszédesebb fiú erre elmosolyodik és igennel válaszol, hozzátéve, hogy próbálta is már és valamelyik suliban van is.
S ahogy ott állok velük szembe, rájövök micsoda bunkó vagyok. Ez a két srác a kislánnyal valami nekik fontosat biztosan itt akartak megbeszélgetni, én meg belekavarok ezzel cukorka-bolt ismeret-hiányommal. Pedig lehet, hogy most csak egy kis szünetük volt arra, hogy találkozzanak itt a cukorkás előtt, aztán mindannyiuknak rohanni kell valahova, angolra,vagy ilyen olyan különórára, zeneiskolába.
Orrom alatt elköszönést motyogva eloldalgok és az ötlik fel bennem, hogy nekünk is megvolt ami cukorka taláka boltunk, helyünk. Mi a a Korona melletti kis utcában lévő lángososhoz jártunk edzés után megjutalmazni magunkat, öt lángost három három Utas üdítőt tíz forintért, fejenként.

  a lap tetjére