főoldalra
BLIKK, GICCS, HAMLET
Szentendre és a bóvli régi, összeszokott páros, hiszen már a hetvenes években egymásra találtak itt. Pedig akkor még a padlásokon régi korsók, rokkák és ezernyi népművészeti tárgy kínálta magát, hogy fillérekért lenyúlva majd a Bogdányi utcában találjon konvertibilis valutáért német, osztrák vevőre. Aztán jött a rendszerváltás, és a Fő tér sarkán szovjet tiszti sapkák és kitüntetések elégítették ki a nyugatiak fura, mondhatnám történelmileg perverz vágyait, akik átruccantak, hogy közelképük legyen a legvidámabb barakkról. Aztán jött az erdélyi "echte folklor" helyben faragva és sorozatban gyártva, önkényes forma és díszítőművészeti megoldásokkal, hogy hozzá az a szlovák kristály, olcsó indiai, kínai aprócsodák csatlakozzanak. Előbb csak csodálkozott, majd mosolygott, míg végül bosszankodott az ártatlan szentendrei azon, hogy min szedi meg magát élelmes pesti és más vidéki honfitársa. S mint a Blikkből megtudhatjuk, már nem csak nekünk tűnik fel. "- Az itt található babák egytől egyig távol-keleti gépek és kezek munkáját dicséri. Az itt árusított 1500 forintos termékek darabjának nem lehet több az előállítási költsége, mint 200 forint - csattant fel a szakember, és hozzátette, az anyag, amit a babák viselnek, egyértelműen kínai textília, mivel a hímzés túl apró, ezt csak komputeres hímzőgéppel készítették. - Ezzel sem lenne semmi gond, csak akkor ne írják nagy betűkkel három nyelven a termék fölé, hogy kézzel készített magyar népművész munkája. Egyébként az eredeti előállítása minimálisan 3000 forintba kerülne, mivel ez tulajdonképpen egy több munkafázisú, többszereplős munka. A szakértő szerint a hazai iparművészek kilencven százaléka kénytelen külföldre dolgozni, mivel itt lehetetlenné teszik működésüket. - Ez egy jól menő hálózat. Az idegenvezetők az ötven-hatvan fős csoportokat úgy hajtják be a bóvliboltokba, mint a tehénpásztor a csordáját - mondta a néprajzkutató, miközben Szentendrén és Tihanyban is megvizsgálta a "magyar matyót". A kialakult helyzetről megkérdeztük az iparművészeti lektorátus egyik munkatársát is, aki elmondta: lehet zsűriztetni a termékeket, de ez nem jelenti azt, hogy a népművészeti boltokban nem fogják kézimunkaként árulni a hamisítványokat is. - Sajnos tisztában vagyunk vele, hogy komoly veszélybe került a magyar népművészet, de mi csak azzal tudjuk megállítani ezt a folyamatot, hogy a hozzánk behozott munkákat tanúsítvánnyal látjuk el. Egyébként létezik olyan rendelet, amely kimondja, hogy vásárokon csak tanúsítvánnyal ellátott terméket lehet értékesíteni." - írja Koós Szabolcs. No most baj ez, vagy sem? Az, itt a kérdés. Akkor lesz nemesb-e a város, ha tűri, vagy kitaszítja? S fegyvert ragadva véget vet neki? Hány elszánás és rendelet, zsűri és jegyzői intézkedés próbálta a boltba szorítani a giccs-áradatot, de mindhiába, a szabadpiac élelmes elvei újra és újra győzedelmeskedtek és minden maradt a régiben. Ízlésrendőrségtől és a szabad kereskedés újonnan megszerzett jogának korlátozásától volt hangos az érdekeltek világa. Ikercsillagokhoz hasonló az a kapcsolat, amely, mint tömegvonzás, az idegenvezetőt és boltost egyűvé fonja. Hogy az angol drámaíró zsenit idézzem, a helybéli intelligenciának maradt /Mi a nyomort oly hosszan élteti: /Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,/ . gőgös ember dölyfét,/. S ha nem, hát már megint rajtunk köszörüli nyelvét a média. S a merre továbbra, válasz nincs a testületben, mert szentendrei emléktárgy nincs, vagy nem veszi a "buta" kiránduló. S a butikos meg úgy érzi, neki csak tűrni kell: / A hivatalnak packázásait,/ S mind a rúgást, mellyel méltatlanok/ Bántalmazzák a tűrő érdemet:/ S ki kritizálni mer, hát / Belőlünk mind gyávát csinál,/ A gondolat halványra betegíti;/ Ily kétkedés által sok nagyszerű,/ Fontos merény kifordul medriből/ S elveszti "tett" nevét. S lassan városunk is arcát veszíti általa.