Szóval, volt Szentendrén valamikor egy dr. Szini István nevű tanácselnök. Nem, nem polgármester, mert ez még a rendszerváltás előtt volt, abban a gulyáskommunista, elnyomó, zsíroskenyeres világban, amikor hozzánk jártak a szlovénok és az oroszok is Skála áruházat nézni és az NDK dolgozói itt ették tele magukat eperrel és őszibarackkal a Balaton partján nyugati rokonuk pénzén. Szóval a dolog régen történt, még az ántivilágban. Az új tanácselnök első tette az volt, hogy a szentendrei nem éppen könnyűsúlyú képzőművészek számára kiutalta a volt Állami Biztosító épületét, hogy ott magángalériát, pontosabban az Atr éria közösség galériáját működtessék. A dolog természetéből és a korábbi etatista gondolkodásból adódóan természetes módon, nem piaci bérleti díjért, hanem baráti, magyarán szólva nyomott áron.

No, szóval, akkor még a többség, a város többsége (én is) úgy gondolta, hogy a városban, tőke nélkül, lelkesedésből és alkotói szakértelemmel lehet majd piacot találni a szentendrei kortárs művészet artériás és nem artériás képzőművészei műveinek. És ez a galéria egyike lesz azoknak, amely a giccs és a gulyáskommunista turistának szánt alantas termékek helyett, majd értékes műalkotások kínálatával megváltoztatja a korábbi arculatot. A galéria azóta is működik, időnként bezárva, máskor nyitva. De ma már sokkal inkább egyfajta belterjes szentendrei kamara kiállítóhelynek tetszik időnként, mint az európai képzőművészet vérkeringésébe való bekapcsolódás lehetőségének. Azonnal hozzáteszem, mielőtt ezernyi sértődést okoznék, nem tudom milyennek is kell lennie egy sikeres galériának.

A minap fejeződött be VIENNAFAIRt. Amelyet állítólag azzal a céllal indítottak útjára, hogy hidat képezzen a kelet-, közép- és dél-európai országok művészeti színterei között, „ismeretlen és izgalmas” világra irányítsa a nyugatiak tekintetét. Másrészt a nyugati országokban jól működő műtárgypiac rendszerének „keleti” adaptálását szerette volna viszontlátni. Ugyanis tőlünk nyugatra a művészeti vásárok a galériák rendszerére alapozzák tevékenységüket és ez a háló Közép-Kelet-Európában még gyerekcipőben jár.

Közép-Kelet Európából is kiváló galériák érkeztek, például a bukaresti 2META Romelo Pervolovici város felett lebegő medúzáival, a pozsonyi Gandy, az orosz Arka vagy a varsói Lokal 30, amely a legjobb vásári stand elismerést is megkapta. Természetesen igen erős volt az osztrák (20 galéria) és a német (25 galéria) részvétel, s a bécsi Krinzinger vagy a grazi Artelier s mások kvalitásos kínálata valóban nemzetközi súlyt adott a vásárnak. Érkeztek galériák New Yorkból, Madridból, Párizsból, Milánóból, Stockholmból, Zürichből. Jelen volt Bécsben a londoni Marlborough, a legnagyobb művészeti vásárok (Köln, Párizs, Bázel) állandó résztvevője. Az önmagában is izgalmas újfiguratív brit festészet (Stephen Conroy) háttereként Feiningerig, Picassoig visszamenően fölsorakoztatta a klasszikus avantgárd értékeit, de természetesen hozott Klimtet, Kokoschkát is, mintha csak valóban erősíteni kívánná a regionális központként megjelenő, de az egyetemes értékek jegyében szerveződő Viennafair pozícióit.

Az is igaz viszont, hogy soha ennyi kortárs magyar művész neve nem szerepelt jelentős művészeti vásár katalógusában: a magyar galériák által prezentált művészek száma több mint harminc volt. Igaz, közülük nagyjából csak minden harmadik munkái szerepeltek valóban a standokon. Az ť ACB standján ť Mátrai Erik, ť Soós Nóra és ť Szűcs Attila; ť Deák Erikáén ť Cseke Szilárd, ť Ghyczy Dénes, ť EIKE, Isski Kocsis Tibor és ť Moizer Zsuzsa; a ť Knoll Galéria standján ť Benczúr Emese, ť Birkás Ákos, ť Nemes Csaba, a ť Vintage Galériáén ť Pinczehelyi Sándor, ť Roskó Gábor és ť Szabó Dezső képviselte a kortárs magyar művészetet. Az utóbbi galéria ť Lőrinczy György munkáival mintegy a kortárs magyar fotográfia nemzetközi értékeire utalt, a Knoll Galéria kínálata pedig összekötötte a magyar és az egyetemes kortárs művészetet a Bluee Noses, ť Tony Cragg műveinek szerepeltetésével. ť Moholy-Nagy László, ť André Kertész, ť Kemény Zoltán, tehát a klasszikus avantgárd és fotóművészet értékeivel más országbeli galériák kínálatában találkozhattunk, ť Maurer Dóra a bécsi Lindner Galéria művészei között tűnt föl.
Hogy mik gyengébb szereplésünk okai, ezt sokan sokféle dologban látják. Az átkos „a művészt kizsákmányoló” műkereskedelemmel szembeni averziókban, a művészeti piac kezdetlegességében, amelyek mind, mind akadályozzák, hogy mi is, amúgy nyugatiasan kapcsolódjunk a művészeti műkereskedelmi közéletbe. Itt nálunk, még az a jellemző, hogy a művészek, szerkesztők vagy akár gyűjtők alapítanak folyóiratot vagy galériát. Itt a különböző szerepek erőteljesen keverednek, vagy épp egy személyben forrnak össze.
Ezzel a vásárral is Bécs megerősítette regionális kortárs művészeti központ vezető szerepét. Persze ehhez nagyvonalú szponzorokra is szüksége volt, s találtak is ilyeneket, hiszen a kelet-európai galériák közül tizenkettő jelenlétét az Erste Bank támogatta, öt galéria standbérletét pedig a Reed Exhibitions Messe Wien fizette ki.

De arról se feledkezzünk meg, hogy az út, amelyen a látogató 2006-ban a bécsi vásárra érkezett, jó tíz évvel ezelőtt Budapesten indult, a nagy reményeket keltő Budapest Art Expo megszervezésével. Csak hát egy különös, sznobnak nevezett alapállás lehetetlenné tette a folytatást: a szervezők túl távolinak találták a Belvárostól a kőbányai BNV pavilonjait. A Bécsi utca túlsó végén láthatóan könnyebben legyőzték a Stephansdomtól a Prátert elválasztó, amúgy nem kis távolságot - így váltak a magyar galériák, kortárs művészek vendéglátóból vendéggé egy jelentős nemzetközi művészeti eseményen, miközben a szentendrei ť MűvészetMalomban ez idő tájt nyílt Art Expo Friss kortárs művészeti vásár amely a volt budapesti és bécsihez mérten halvány pótlékaként sem értékelhető. No itt a kapcsolat Szentendre és Bécs között. Ugyanis most csak annyi várandó el várostól. Hogy Szentendrére importálja a volt Budapest Art Expo-t persze nagyobban, jobban, színvonalasabban és lenyelje a VIENNAFAIRt. No ez nem akármilyen kihívás, még az Új Szentendrei Kulturális Központnak sem.

Ja, hogy nagyképűsködjek is. Meghívást kaptam horvát barátaimtól, de nem tudtam elmenni Bécsbe. No, nem azért mintha annyi dolgom lett volna, hanem mert hiányoztak forintjaim a bécsi úthoz, (ahhoz is.) De legalább eszembe jutott, az a zágrábi délután, amelyen néhány éve Vincze Lacival, Domonkos Jánossal (a MűvészetMalom és Teátrum vezetője volt,) azon az ebéden vettünk részt, amelyet a zágrábi magángalériák tulajdonosai adtak tiszteletünkre, annak reményében, hogy Szentendrével kapcsolatba léphetnek. De azóta sem történt semmi ez ügyben, és a meghívók között volt a CA GALERIJA fiatal vezetője is, akik oly élénken érdeklődtek annak idején.