Amikor a bikát beengedik a porondra, a segédek köpenyeiket lengetve csalogatják, futtatják. A bika tenyésztőjének ismertetőjével a hátán szalaggal rohan be az arénába, majd az egyik segéd veszi kezelésbe és egy kis köpönyegforgatással bolondítja, hogy a matador megfigyelhesse, hogyan reagál. Ilyenkor a matador az aréna szélén az állat mozgását figyeli, hogy a köpenyre vagy az emberre mozdul-e, melyik szarvát használja szívesebben és vagy ezernyi jelre, mozdulatra, amelyet csak ő, a beavatott tud. A futtatás az előjáték, ezután következik az igazi dráma három felvonásban.

Nos január 12-én, Szentendrén is megtörtént a futtatás. Ugyanis ezen a napon az új múzeumigazgató dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton először lépett a szentendrei művészek és a "művészetszerető" közönség elé.
A Barcsay díjak átadása volt a Barcsay múzeumban, a Stéger házban. Kéri Ádám értékelés-kerülő mondataival és az általam nem túlságosan tisztelt Kónya örökösökkel, no meg Balogh Laci, Deim Pál stb. nobilitásokkal. A szokásos ment, beszédek, pogi, üdítő, borocska szerényen, a megnyitókról ismert környezet és emberek, hozzá gordonka Négyesi Katalin megszólaltatásában, általam nem ismert művek a sokaságban, mintha gyufásdobozban szólalt volna meg. A köldökünk magasságában búgott valami romantikus dallam, s így aztán marhájul szentendrei volt. Persze volt hozzá, mint kellék, a mód, azon bennfentesen, amit oly sokan nem szeretnek. Mert hát itt az ismerős nem ismerős csupán, itt konstellációk és nem emberek vannak, ilyenkor az összhangzat a fontos, hogy aki eljött, de főképpen, aki nem, és miért. Aztán, hogyan fogadja, kezeli az egészet, meddig és kikkel marad, beszélget, amelynek finom szabályait csak érzéketlen hivatalnok szokta felrúgni, mert hát a szerencsétlen honnan tudhatná egyáltalán mi illik itt, s mi nem.

Mert hát a befogadás, múzeumigazgatók esetében legfeljebb haláluk után keletkező fogalom, mert életükben eleve nem ismert és a valóságban tulajdonképpen nincs is, csak a kényszeresen gyártott munkatárs-legendákban. Mivel a mindenkori ferenczy-s múzeumigazgatónak legfeljebb Malraux és Jack Lang felelne meg, ezért a mérce teljesíthetősége eleve kizárva. De így van ez már 1960 Ónodiné, majd Soproni és Bihari óta, de folytathatnám máig. Igaz, akik mondják, állítják, nem tudják, hogy Malraux koncepciójában az is benne volt, hogy minden megyében létesítenek egy kultúrházat, s itt nálunk, a falon innen meg mindenki azt hitte, hogy Franciaország tele van velük, holott valójában csak 15 van belőlük. No, de hagyjuk, ilyenek vagyunk és kész. Dr. Simon László el csendben, mert hát mást választott a megyei közgyűlés és senki sem tudja miért, az új meg debütált. Szerintem intelligensen, de rosszul, mert micsoda dolog, kiszúrás és megalázás a díjazott művészeknek, hogy Szentendrén nincs egy szoba, kiállító tér sem, ahol Ferenczy Zsolt és Rainer Máté egy-egy művét megnézhette volna a közönség. Micsoda dolog ez, munkásság méltatása művek nélkül, ezt kérem, úgy szokták nevezni, szegénységi, pontosabban hanyagsági bizonyítvány.

S aztán a bántóan a ma már természetes helyzet, amellyel mostanában gyakran találkozhatunk a rendezvényeken, a fiatalok távolmaradása. Hiába díjak, mégis mintha a hatvanas évek módján menne most is, a fiatalok másutt, öregek meg eljönnek, úgyis ráérnek. A bikaviadalon a primer tercio alatt a matador és segédei időről-időre tesztelhetik az állatot, mennyire gyengült le, és ha akarják, kérhetik az elnököt, hogy zsebkendője lebegtetésével adjon jelt a folytatáshoz. A leglátványosabb, ez a harmad szokott lenni. ez a közönség kedvence is. Aztán a tercer tercio. Hát itt vagyunk mi is hamarjára, mert a minap késő este a testület ülésén szemrebbenés nélkül sorolódott a városfejlesztési vezérprojektek közül a végére a művészeti negyed terve, miközben előzőleg felszámolták a művelődési osztályt. Hát itt tartunk most. A bikaviadalon az arénában minden mozdulat művészetnek számít, függetlenül attól, hogy azt a bika vagy egyik torreador teszi-e meg. Nálunk meg már az sem, amit a matador tesz.