A történet egyszerű, az Art'éria Galéria megszünt, pontosabban az Art'éria Egyesület feladta az általa bérelt Városház tér 1. számú épületben a galéria működtetését. Ezek után az önkormányzat kicsit kifoltozta a külsőt -néhány helyen a málló falat kijavíttatta- majd meghirdette 160 ezer Ft/hó bérleti díjért, de a megadott határidőre egyetlen jelentkező sem akadt. Ennyi történt.

1986. március 12-én "heted-hét országra szóló" ünnepségen adta át dr. Szini István tancselnök a volt Állami Biztosító irodája helyén, a felújított épületben az Art'éria Galériát. A régi fényképeken látható, hogy lehettek vagy háromszázan a megnyitón, eltorlaszolva az épület előtt az akkor még közlekedésre használt Városház teret és Rákóczi utca elejét. Akkor, ott, még az is, aki ellendrukkere volt az artériásoknak is azt gondolta, hogy jó, fontos dolog történt, hogy Szentendrén megnyílt ez a galéria.

Ezért is ez a bezárás dolog annál sokkal bonyolultabb, mint hogy kijelentjük, egy szentendrei galéria becsukta ajtaját. Bonyolultabb, mert Szentendrén az nagyon rossz üzenet, ha egy galéria bezár. Rossz, mert ilyenkor a városból egy darab törik le. Rosszabb, mint amikor a várdomb támfala omlik, szakad le. Mert azt gondolom és azt hiszem és ezzel nem vagyok egyedül, a galériák a város lelkéhez, lényegéhez tartoznak a Vajda Múzeumtól a legkisebb a nem épp a legértékesebb képzőművészeti alkotásokat árusító napról, napra élő boltocskáig. Persze akadnak, akik ezt nem így gondolják, mert abban hisznek, hogy az is jó, ha multinacionális cégek szupermarketeinek képkerteket és függönyöket árusító részlegei veszik át a nem szuper kategóriás képek árusítását, mondván a piac szent, mindenható és mindent megold.

Nos én az ellenkezőjét gondolom erről. Azt, hogy egy városnak van olyan sajátossága, amit valahogy úgy szoktunk jellemezni, hogy karakter, jelleg, adottság, ami nem azonos, hanem valamivel több, mint az épületek önmagukban és összességükben. Sokkal inkább talán genius locis-szal vagy a város lelke kifejtéssel írható le. Ez kevéssé kézzelfogható mint a szín, forma és forint, de van, létezik, a valóság fontos része, sőt időnként fontosabb eleme is, mint sok minden konkrétabb sajátossága. S ha van ilyen, azt ápolni kell.

Itt kell elmondanom, hogy vannak, voltak és vélhetően lesznek is olyan műveltnek, okosnak tartott emberek, képviselők, városvezetők, akik ezt nem ismerik, sőt ami ennél is rosszabb, nem is akarják felismerni, megismerni. Valami kapiskál nekik, mint disznópásztornak az operában, de kirázza őket a hideg, ha csak meghallják. Ugyanis, ettől nem lehet csak úgy egy települést, falut, várost, kerületet városrészt zsebre tenni, átprogramozni érdekiek és akaratuk szerint, mert a város lelkét csak elfogadni, megérteni ahhoz alkalmazkodni lehet, gyarapítani és rombolni, megváltoztatni csak nagyon-nagyon lassan, rengeteg munkával és szellemi erőfeszítéssel, odaadással lehet. Márpedig, aki nem kíván a közösséghez alkalmazkodni, hanem a közösséget akarja mint szellemi alattvalók csordáját idomítani, hülyíteni, kizsákmányolni, annak a város lelke útjában van, akadályozza terve megvalósításában.
Nos, valami ilyesmiről van szó akkor is, amikor a város saját kulturális tereivel gazdálkodik. Mert ilyenkor nem lehet egyetlen szempont a haszon, az anyagi haszon. Pontosabban mivel nem csak anyagi haszon létezik, hiszen van szellemi, sőt erkölcsi haszon is, ezzel a hárommal való gazdálkodás egysége az értelmes város-vezetés alapja, lényege.

Úgy, hogy ne búslakodjatok kedves várostyák, hogy nem vitte el azonnal valamelyik újabb bank, üzletlánc jó pénzért az Artéria volt galéria-helyiségét, mert hátha akad olyan képzőművész-közösség, akik újfent megpróbálkoznak fenntartani ezt a galériát. Persze ők nem fognak tudni ekkora összeget fizetni ilyen célra, mint az arcátlan kamatokkal dolgozó és gyomorfordító árú pénzügyi szolgáltatásokat kínáló pénzintézetek, de helyette szellemi fizetségük sokkal jelentősebb lehet, mint a kieső forintoké.