Fridli Ancsa fogalom és szentendrei szinbólum volt. Évtizedeken át, /1956–1992/ a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, olyan mint főtéri kereszt vagy a görög utcai fagyizó. Ismerték sokfelé az országban, de ismerte őt minden szentendrei. Ő volt a könyvesbolt mindenese és városi információk központja. Ha akkoron a tanácselnök azt szerette volna, hogy a város megtudjon valamit, elmondta Ancsának. Persze ez akkor volt még, amikor Szentendre központja valóban a fő tér, korabeli nevén a Marx tér volt. Amikor itt még volt cipőbolt, patika, papír-írószer és KÖZÉRT, zöldséges és ruhabolt, szóval, ha valakinek hús kellett vagy kenyér, ceruza, ruhaanyag vagy egy kiló krumpli, ide jött.

A könyvesbolt találkahely volt. Itt állandó vendég volt Cini és gyakran ott láthattad a falnál letámasztva Lehus öreg biciklijét is. Ancsa néninek hozta be első kötetét büszkén az akkor még koromfekete hajú Csajka Czyprián és ha Pistámat (Vas István) a városba vásárolni küldte Piroska néni, először Ancsához ugrott be könyveket böngészni. Erre sétált kimérten hosszú papírszipkájával szájában Kraszna, Lacát várta épp s benézett, de itt kérdezősködött a turista is arról, hogy hol van az a bizonyos kiállítás, ahol a Barcsay mozaik látható, vagy a járókelő arról, hogy mikor érkezik a szentlászlói busz. „Az általa vezetett könyvesbolt, közösségi helyek híján évtizedekig a város szellemi és kulturális életének központja volt. Írók, művészek találkozhattak itt egymással, olvasóikkal, barátaikkal. A magyar és nemzetközi filmforgatások idején a bolt a rendezők, színészek hadiszállása.” Ki, kicsoda Szentendrén. De itt azt is megtudhattad, kinél lehet ropogós cseresznyét kapni, ki tudja megjavítani a rossz csapot. Szóval központ és mindenes volt, akinél mindenre lehetett legalább értelmes szót találni.

Olyan hely volt, ahova nem csak vásárolni, sőt elsősorban nem vásárolni tért be az ember, hanem mert természetes volt benézni. Olyan, mint a pestieknek körúti óra, a régi nemzeti, ahol még hatos megállt, vagy az Astoria. Biztos pont ahonnan és ahová igazítani és igazodni lehet. S úgy tűnt el, mint ahogy eltűnt életünkből sokminden miről azt hittük örök. Ancsa még akkor dolgozott itt, amikor a teátrum színészeit paprikáskrumlpival kínálták a téren lakók és a statiszta főiskolás fiúkat egy-egy pohár sörre és fröccsre hívta meg a férfi nép. Amikor még a teátrum és Szentendre egyet jelentett, s mindenki drukkolt, szervezkedett, segített, hogy sikeres legyen.

Elment Ancsa. A város Pro Urbe kitüntettjeinek egyike (1983), akire szívesen gondolok e rangjában is, mert a közbecsülésre érdemes volt. S ha lehetne valakiknek azt rangot, kitüntetést adni, hogy szentendrei, hát én néki odaadnám ezt is, miként Rádónak, Szirákinak vagy Györe bandi bácsinak s néhányaknak még talán. Mert Ancsa nem a kitüntettek közül való volt, mint sokan mások, hanem az érdemesek közül, akire szívesen gondolunk, s akikre szívesen mondjuk, szentendrei.