2011. augusztus 5.
"Beszélgetés"
némi tanulsággal
 
Gyülekező a Korona teraszán
Néhány napja udvarias meghívót kaptam amelyben arról tudósítanak, hogy elkészült és hamarosan bemutatják a Duna-kanyarban élő, alkotó, magukat az önkéntes regisztrációnak alávető képzőművészek almanachját. Bármennyire jelentéktelennek is tűnik a dolog, én mégis fontosnak tartom. Mert ha valaki segíteni akar - feltételezem esetünkben erről van szó - annak tudnia kell hányan vannak és kik is valójában akikkel kapcsolatra kíván lépni. A nyolcvanas években, amikor a bűvös kétszázas, de soha senki által be nem bizonyított szám, mármint az, hogy Szentendrén 200-nál több művész él és alkot- megszületett, a Múzeum még végzett ilyen felmérést, sőt készült is ilyen névsor, ami állítólag ma is megvan. S hogy ez a szám valódi-e vagy csak a szentendrei legenda része, most kiderülhet. Egy dologról azonban ma meggyőződhetett Hidegkúti Gergely tanácsnok és a hivatal részéről az eljárásra ( mint ott kiderült a "beszélgetés" jegyzőkönyvi felvételére) kirendelt dr. Dóka, hogy háromtucatnyi képzőművész és művészettörténész bizonyosan van e városban. De erről a polgármester úrnak és a kulturális bizottság vezetőjének halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem volt módja megggyőződni. S hogy ez doktorátusban, egyetemi tanári címben és Munkácsy díjasban is országos súlyú értelmiségi erő, az bizonyos.  

 
Az állók
A mai képzőművészet és a szabadság, a művészet és a polgárpukkasztás, a megdöbbentés, lényegi és már tradicionális eszközei a műfajnak, amelyről a mai képzőművészet ugyanúgy nem mondhat le, mint a festékről, az ecsetről vagy a festőbotról a klasszicista művész a 19. században. Különösen igaz ez ebben a hangos, fényes, zavaros és agyon-mediatizált világban. Mert 1911. a Függetlenek Szalonjának kiállítása óta tudjuk " hiába feszül az égen a szivárvány íve, hiába követik egymást borzongva az évszakok hiába rohannak a tömegek a halálba,... a világok örökre elszakadnak elképzeléseinktől, az illanó képek önmagukat ismétlik, vagy újra s újra életre hívják önnön öntudatlanságukat, és a színek, szagok, zajok megdöbbentik az embert, majd eltűnnek a természetből... " Így nincs más út Szentendrén is, csak a progresszió, ahol a képzőművészet legújabb kori szellemi ciklotronja működhetne. S bár kevesen hiszik el, hogy itt nagyobb gépezet szolgálhatná a szellemi megújulást mint a genfi részecskegyorsító, ahol 27 kilométeres alagútban működik a kísérleti részecskefizika mai legnagyobb eszköze, legalább illik körbenézni a házunk táján.

Szentendrei fiatal művészek igazoltatása, majd letartóztatása a Teátrum szinpadának jogatalan használata miatt. (1970)
Mondom ezt, az öt sértő molino eltávolítása kapcsán indított eljárás, a szentendrei képviselőtestületben néhány magát fontos funkcióban lévőnek tartó képviselő szájából elhangzott minősítő mondat és az azt követő "beszélgetésre" való invitáció után. Pedig a hölgynek és uraknak legalább azt tudniuk illene, hogy bármily jogokkal is felkentek és önnön görbe tükrükben úgy látszanak, hogy nincs kívülük hatalom itt, a szellem értékeinek jó esetben is csak morzsányi darabjainak használói csupán. Nem látják a balgák, hogy mennyire ismétlik ezzel a magatartásukkal a szentendrei történelem legrosszabb pillanatait, megidézve a nalajahappening rendőrségi eljárásának szellemét, a Felhőmosó lebontatását célzó hatósági procedúra nevetégessé váló esetét. Nem veszik észre, amikor a művészeti kérdésekben akarnak "rendet teremteni" néhány középszerű vazallusuk bólogatásával, hogy hasonló megoldásaitól vált a Kádár-kori szentendrei hatalom egy időben nevetségessé az országban. Nem látják, hogy ingoványos területre keveredtek.

Belátom, nem egyszerű és nem hétköznapi feladat ebben a városban a művészekkel jól együttműködni. Mert egy rendes nagyvárosban is csak legfeljebb egy tucat képzőművész él.( Kivétel a főváros) De éppen e helyzet miatt különleges Szentendre . A hatalom pedig hajlamos reflexei alapján kialakítani viszonyát. S bár egyesek bánatára vége az Aczél-korszaknak, amikor az állam rendesen a zsebébe nyúlt, hogy az általa támogatottakat segítse, s ebből csurrant-cseppent a megtűrteknek is. Még ma is vannak akik úgy gondolják, ezt a módszert kellene folytatni, csak Aczél-mentesen. Az látszik a szentendrei városvezetésnek nincs máshonnan adaptálható módszer a kezében, mert nincs is kiktől másoljon? A legtöbb városban legfeljebb irígylik vagy utálják e miatt Szentendrét, de hasonló feladat számukra, látásból sem ismert.
Galeta professzor úr

Szóval itt van ez a művész-erőforrás, a maga Aczél-mentesített gondjaival és arra számított, hogy támaszkodhat az önkormányzatra, vagy legalább is partnernek tekintik. És most az kellett megtapasztalnia, hogy jurátusi fafejjel kívánja a városháza igazgatni a kultúrát. "-Tekintsék felkiáltójelnek a mai fellépést", fogalmazott így dr. Török Katalin felszólalásában. Én a városvezetés helyébe komolyan venném e jószándékú figyelmezetést és azt is, ha ennyire gyenge és érzéketlen a kulturális írárnyítás, cserélnék.

Tegnap az " Aktív rezintencia" művésztelepen az európai szakmai körökben ismert szaktekintély, a horvát egyetemi tanár Galeta professzor úr tartott előadást, magyarul. Aki nem mellesleg azért tanulta meg nyelvünket már felnőttként, hogy Hamvas Bélát eredetiben olvashassa. S aki úgy utazott ide, mint a zarándok Mekkába és aki nagy elismeréssel beszélt a művésztelepről, mint az országhatáron túlmutató lehetőségről, amelyet érdemes lenne tovább építeni. E városban meg mintha szellemi köd lenne. Mintha nem is élt volna a filozófus olyan az ismeretsége, a képviselők egy része és a szentendrei értelmiség többsége azt sem tudja hol a sírja. Zágrábban vagy Belgrádban nem számíthatja magát az intelligenciához tartozónak az aki Hamvastól nem tud idézni, és ma aligha található olyan magyarság érték ami Európában vetekedhetne Hamvassal. De mi helyette tarsolyban és fokosban látjuk kifejeződni nemzeti identitásunkat.
A városházán ülőknek, végre illene már átgondolniuk, hogy a szentendrei művészek többsége ellenében, vagy velük együtt kívánják a város jövőképét felrajzolni. El tudják-e hinni azt, hogy amit ez az értelmiségi csoport fontosnak ítél, értéknek tart, az valóban az, képesek-e ebben az értékválasztásban osztozni. Szentendre a gazdasági válság következtében is kényszerű válaszút elé érkezett. Vezetőinek dönteni kell, hagyják süllyedni sordródni tovább vagy elhiszik hogy a meglévő értékeire az idegenforgalomra építve a város vitalizálható, vagy siófokizálódunk tovább.
Míg eddig csak intellektuális és társadalmi célképzésként vetődött fel egy új városkoncepció megalkotása, addigra mára létfontosságúvá vált.

 
2011. augusztus 1.
Utcabútorozásom
/Hozzászólás helyett/
 

A minap a városi főépítész Zsuzsa felhívott és megerősítette az e-mailben már korábban megkapott meghívást arról, hogy a polgármester úr meghív a Művészeti Tanács ülésére, ahol - a Dumtsa Jenő utca új utcabútorai (a Képviselő-testület korább elvi döntése kandelláber típusú padokat tartalmazott, a tervben ettől eltérő típus egységes arculattal), - kerékpártárolók (a tervben szerepelnek a Dumtsa utcában, testület korábban nem támogatta) - a Bogdányi és Alkotmány utcák találkozásában (Centrum fagyizó előtt) terv szerint kialakított terület (megfelelő, vagy újraengedélyeztetést követően átépítendő?) témában. Mint amolyan, amatőr nyugdijas vízfestő, bár nem igazán értettem mi keresnivalóm lenne ezen a fórumon, ha csak nem az, hogy még a Miakich korszakban titkára voltam e testületnek, de örültem a meghívásnak. Mert mindenképpen megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen grémiumban lehetek, s bár az ülésre már nem tudtam elmenni, de átvettem, amit én a szentendrei utcabútorokról gondolok.

 

Főtéri elkerítés

Először is a Fő térről és a Dumtsa utcáról. Mint az köztudott ez az utca 1950-ig, a Duna-parti út megépüléséig a Budára illetve Bogdányba a városon át vezető főút volt. A Fő tér, a 18. századi piactér pedig, az ebbe csatlakozó pilisszentlászlói út kereszteződése is volt. 1980-ra a Dunakanyar körút megépítésével és a szentendrei múzeum program kiteljesedésével a turizmus terévé, a Bogdányi és később a Dutmsa utca is egyértelműen a szentendrei idegenforgalom kiszolgálójává vált. S bár a tanács ekkor még az engedélyek kiadásával ezt megkísérelte más irányba befolyásolni, de e célú akarata sikertelen maradt, mert az idegenforgalom gazdasági érdekei erősebbnek bizonyultak. Nos, a mai helyzet annyiban más, mint a nyolcvanas években, hogy ma már más kitörési pontja nem maradt a városnak csak a turizmus, hiszen a rendszerváltáskor a szentendrei gyári munkalehetőségek 95 %-ban megszűntek.

Így hát mára legfőbb érdeke, proritása ennek a városrésznek az idegenforgalom, ennek is lehetőleg sajátos, szentendrei, a művészettel barát megjelenése. Ami egyszerre jelenti a városképi elemeket, utca arculatot, burkolatokat, utcabútorokat, és az idegenforgalommal kapcsoltos tevékenységeket, mint az utcai rajzolás, konflis, árubemutatás, attrakciók, a street art, utcaszínház, fényjáték stb. Ezekkel lehet az építészeti kialakításukon túl minőségivé kiegészíteni ezeket a tereket úgy, hogy egyedi, sajátos, kívánatos, konfortos, attraktív legyen.

Padok a korzón anno
Mikor hozzálátunk annak, hogy újat teremtsünk vagy felújítsunk először is az a kérdés vetődik fel, hogy a mai kép megfelel e ennek? A városlakók többsége szerint nem, de hát ők a legkevésbé használói e térnek, bár identitásukból fakadó érzelmi kötődésük és ezért véleményük kikerülhetelen és megnyerésük elengedhetetlen. S bár még ma sem értik, és főképpen nem érzik, hogy a turizmus mit hoz Szentendrének közvetve és közvetlenül, adóbevételben, közterületfoglalási bevételben, foglalkoztatásban stb. mégis fontos városműködési elem megítélésükben. Aztán itt vannak a kirándulók, a külföldiek és hazaiak. Nekik tetszetősebb az óváros, mert bejárható nagyságú, elég sűrűn van látnivaló és shoppingolni való, étterem és presszó. Ami hiányzik, a pihenésre, szemlélődésre, egy fagyi, perec stb. elfogyasztására alkalmas pihenő köztér, kúttal, árnyékkal, széltől, esőtől védett hellyel. S míg a múzeumok, templomok és kertjeik lehetnének az enyhülés terei, ezek mai becsatolatlanságuk miatt így nem működnek, mert a Csiprovacska templom előtti mai Szent Erzsébet tér ahol a pápa szobra áll, mint ahogy templom a háta mögötti elkerített terecske is, kialakítása miatt erre csak részben alkalmas , így a turizmus elől zártak, akárcsak a Preobrazsenszka vagy Pozserovacska kertjei Másutt hiányzik ilyenné való kialakításuk, ( fa, pihanő pad, csobogó stb.) mint a Lázár térnek, a MűvészetMalom udvarának, amelyeken nyáron a növenyzet háinya miatt nincs árnyék, esőben, télen meg nincs behúzódásra alkalmas hely, büfé, presszó vagy és ezmaz egyik legnagyobb gond hogy autókkal elparkolják mint a Ráby vagy Zábránszky tereket. Az erre alkalmas tér, mint a Czóbel és Felszabadulás park meg távol esik.

Az utcabútorok: hírdető oszlop, eligazító tábla, pad, kút, kandeláber, falikar, kerékvető, térelhatároló, szemetes., virágtartó stb. képe vegyes. A régi városképi elemek, mint kerékvetők, a mai kandelláber típusú archaizáló szemetesek és kerékpár tárolók, falikarok valamint a hatvanas évek, desing szempontjából lassan már értékállóvá váló műkő virágtartók, a katalógus tucatdesign padok térhatároló oszlopok, a tércsúfító kék parkoló automaták enyhén szólva is vegyes képet mutatnak.
 

Azt hogy e problémát hogyan lehet megközelíteni arról engedjék meg hogy idehozzak egy a szentendrei iparművészek számára is nyitott pályázat kiírását Miánóból. A cég követkzőket írja: A verseny célja: Lombardia Cantu településén székelő, a termékeit RIVA 1920 védjegy alatt forgalmazó Riva Industria Mobili cég ötletpályázatot hirdet kültéri pad /ülőalkalmatosság tervezésére, a Venice Foundation és az Expo Venice társaságokkal karöltve. A terv központi elemét a velencei fa kikötőbakok és a kerékvetők felhasználása vagy újraértelmezése kell hogy képezze. A koncepcióban másodlagos anyagok is felhasználhatók (másfajta fák, fém, üveg, stb.). http://palyazatok.org/palyazati-felhivas-utcabutor-tervezesere-riva-1920/
Nos, lássuk, Szentendrén milyen hagyományos utcabútorhoz is felhasználható tradicionális esztétikai elemek vannak? Ha visszanézünk a történelemben akkor olyan elemeket vehetünk szemügyre, amelyet leegyszerűsítve két főbb irányra bonthatunk. Az egyik, nevezzük 18. századi balkáni, ortodox vagy déli stíluselemeknek, a másikat a 19. századi a német, osztrák ipari forradalom idejéből való design elemeknek. Az előbbire, a délire az anyagahasználatban a kő, pontosabban a vörösmárvány használat egyik sajátossága. Ilyenek a kerékvetők vagy a Saborna udvarán mégf fellelhető kövek, mécsestartók, márvány padok, vagy a Fő téri keszetet körülvevő oszlopok. Az osztrák stíluselemek leginkább a valamikori Monarchiában a klasszkus fürdőhelyek padjai és utcabútorai amelyeket Pöstyén, Herkulesfürdő, Félixfürdő, Palics, Bártfafürdő, fürdőhelyeken voltak először megtalálhatóak és jutottak el hozzánk is.

 
A harmincsas éveket képviselték a műkő padok, a hatvanas éveket a cső koltátok és műkő virágtartók. S ha már szubjektív és amatőr ez az utcabútorkodásom egy szerintem érdekes ma már a Szamárhegyen lebontott ezért már nem látható, de az Adrián még fellelhető falusi pad-félét itt megmutatok, ez pedig a szamárhegyi ház árnyékos, védett részéhez épített kiülő pad.
Az én godolkodásomhoz a Dumtsa és Fő tér esetében is, a déli hagyományokat mai formában folytató megoldások állnak közelebb, mert az gondolom, hogy Szentendre abban is sajátos, hogy az adriai hangulat legészakibb megjelenése, amelyben a bizáncias ortodox és a 18.-19 századi nyugatias desing elemei sajátosan keverednek.

 
 
2011. július 28.
Zárás
/Busongással és okoskodással./
 
 
Aux Champs-Élysées, oh skanzelizééé... énekelhetnénk a mai napról, idézve a 26-i francia esten Joe Dassin - Les Champs Elysees dalának átköltését, akárcsak az a duett aki Thouarsais – St. Sulpice-ból ékezett és a francia nemzet napján a Postáson e dallal örvendezette meg a hallgatóságot. Igen a mai a zárónap, és ez mindenképpen arra késztet mindenkit, hogy értékeljen, milyen is volt e fesztivál? Legelőször annyit, hogy ilyen típusú, kis tömegrendezvény megtartására még alkalmas Szentendre. Miért írom, hogy még? A EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL 2011 Szentendre amolyan jamboree típusú összejövetel volt, ami az én fordításomban, nagy lármás szabadtéri találkozót jelent. Úgy látom a Postás erre még alkalmas, és még a Rózsakert lakói is képesek tolerálni, ha nincs hangerő probléma. De mint hallom, valamely lökött-agyú kezdeményezi, hogy az egyetlen a szentendreiek számára még szabadon megközelíthető Duna-partot beépítsék sport létesítményekkel. Így azután, könnyen úgy járhatunk, mint a balatoniak, ahol már ilyen rendezvényekre nincs csak magántulajdonú hely, mert vagy a közterület hiánya, vagy a helyi csend rendeletek tiltása, vagy az üdülők érdekei miatt ilyen rendezvény aligha rendezhető meg. Így fordul elő, hogy a TV1 Balatoni Nyár műsorában ha a kulturális rendezvényről esik szó, legtöbbször a Kapolcsi Fesztiválon fellépők a vendégeik, ami önmagában is ellentmondás, hisz arról szól, ha kulturálódni van kedvük, hagyják ott a Balatont. A turizmus szervezési szempontból lehet regionális de a települések érdekei szerint az a jó, ha helyben költenek, ha nem mennek el. A tv műsorban olyan kép alakult ki, mintha Velence nem saját kulturális programjait, hanem egy másik régió kínálatát ajánlaná a turistáknak. Arról nem beszélve, ha Kapolcsnak szeretnének hírverést csinálni, miért nem költöznek oda, hisz ma mobilak a stábok. Szóval, Szentendre talán még alkalmas ilyen rendezvény megtartására, egy maximum ezer fős sátorváros még felépíthető ideiglenesen közel az óvároshoz. S valaki nem tudná van itt ennek sikeres előzménye is, a Művészeti Főiskolák Fesztiváljai vagy a vajdások által rendezett Vajda Lajos Nyári Szabadiskolák, a nyaranta ideérkező kétszáz úttörő vándortáborozó csoport stb.
 

Azután azonnal megfogalmazódik a második kérdés? Akarja-e a város, hogy ilyen rendezvények legyenek Szentendrén? Hogy az egész város akarja-e, nem tudom. Beszélgetve a fesztiválozó fiatalokkal ők úgy gondolják, leglább hat ilyen kellene egy nyári szezonban, természetesen tematikájában széles kínálatú. Kellő civil erő híján azonban csak olyan képzelhető el, amelyben az önkormányzat is szervező és közreműködő, de alapvetően a civil erőre épít. Én úgy látom, a hivatal ezt nem szeretné. Szabadságidőben túl sok dolguk van emiatt, s úgy érzik ez nem feladatuk, megteszik mert kötelességük, mert kell. Nos ez akadály, mert szerintem amíg a szentendrei önkormányzat testülete és hivatala nem áll át idegenforgalmi gondolkodásra és működésre, ha egyáltalán ez megtörténik valaha, minden ilyen dolog nehéz lesz. Be kellene látni, mint azt Monte Carlóban még a herceg is tudja, hogy a turizmusból élnek, s ott bármennyire is uralkodó a herceg, azt nem engedheti meg magának, hogy Forma 1-es verseny futamának idejében ne legyen otthon. S hogy ez Szentendrén nem mai gond, arról annyit, én még emlékezem arra, micsoda panaszkodás volt amíg a hetvenes évek hivatala megszokta, hogy a Szentendrei Nyár alatt szinte minden szombaton és vasárnap ügyelni, dolgozni kell, mert itt ez a legfontosabb időszak. A munkatársak ilyenkor szabadságra alig mehettek, a vezetőknek meg eszébe sem jutott ilyesmi. Szerintem Kirilla vagy Marosvölgyi Lajos tanácselnöknek meg sem fordult fejében, hogy nyári dologidőben itthagyja várost. Az aktív jelenlét ugyanis fontos, ami azt is jelenti, hogy láthatóak vagyunk, kapcsolatot teremtünk, úgy viselkedünk mint a jó házigazda, még ha ez számukra terhes vagy unalmas is. Nem tudom, hogy a hatszáz még itt lévő fesztiválozó közül hánynak írta össze az email címét az ezzel megbízott, hogy később is kapjanak információt a városról, hogy megtartsák őket Szentendre barátjának. Atizenhárom delegáció vezetőjével milyen megállapodásokat készítettek elő, hogy a kölcsönös lehetőségeiket kihasználják, ezért hogy csoportosan térjenek vissza Szentendrére. De az biztos, itt nem szabad távolságtartó és nem nyüzsgő, barátkozó vezetőnek lenni.
S zámomra ebben példa Mesic horvát köztársasági elnök, aki nyarát az Adrián töltötte, s ha valamelyik nyaralóhelyen komoly rendezvény volt megjelent, megnyitott, beszélgetett az emberekkel. Lehetett az Dubrovnik, Split vagy olyan kicsi város is, mint Stari Grad. Tudta és tudatta mindenkivel, hogy Horvátország létérdeke a turizmus, s ők jó, barátságos vendéglátók akarnak lenni. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy nyáron eltűnjön, vagy másik ország üdülőhelyén pihenjen.

Az sajnos ma már látszik, hogy Szentendre még az idén bedőlhet: de azt is látni kellene ezt csak másfajta működéssel, az adottságok a művészet, idegenfogalom, kultúra adottságainknak jobb kihasználásával lehet hosszóú távon kezelni. Aztán itt van egy másik, ma rosszul használt forrás, a kapcsolati tőke, ami Szentendrén mindig oly fontos volt. Gondoljunk csak vissza az Aczél-korszakra, amikor mai áron számolva kb. évi két millárddal több jött Szentendrére mit más Pest megyei településre. Nálunk meg városházi ukázra felkért fővédnök miniszter egy buznyákot sem adott, de ki sem dugta az orrát a fesztiválra. Miért kérték fel, ha nem számíthattak rá? Talán azért, hogy valaki személyes karrierjét építgethesse? Ez szégyen és a helyi vezetők tehetetlenségét is mutatja. Mert olyan helyzetet kell teremteni, hogy akit felkérnek, annak ilyen eszébe se juthasson. Ezt hívják várospolitikának és nem azt, amikor szajkózzuk a központi szlogeneket. Most a városi lapban a SZEVI-ben egyetlen beszélgetést interjút sem olvasok az itt lévő vendégekkel, helyette nagy interjút közölnek Tőkés püspökkel, mintha ő az Európai Parlamentben Szentendréért lobbizna. Ha így van propagálják miben képviseli érdekeinket, ha meg nem teszi ezt, akkor minek vele az interjú, azért mert rokonát ügyesen elhelyezte a városházi apparátusban? De ha már illik, akkor is meg kell kérdezni, mit akar ezért városért tenni, ha már a rendszerváltáskor oly nagy szeretettel és csinnadrattával várták Szentendrén? Nem Szentendre érdekei az elsők a mai önkormányzati képviselőknek? Pragmatikusabbnak és jobb érdekkijárónak kell lenni.

 

Azt is megtapasztaltam a fesztiválon, hogy a forgatókönyv szerinti városházi önkormányzati felelősök, jobbára csak a protokolláris alkalmakkor jelentek meg. De az egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy a Postáson legyen wifi, vagy biztosítsanak az amatőr fényképészeknek és videó készítőknek ingyenes városházi informatikai tárhelyet, hogy velük megegyezve az elkészült több ezer fényképből és videóból később Szentendre reklámot tudjon csinálni. A rendezvény egy részét látva, én úgy látom, sokkal aktívabb kezdeményezőbb várospolitikára lenne szükség ebben válságos helyzetben és nem visszahúzódni a városháza falai közé. Ajánlom a város mai vezetőinek hogy vegyenek példát Sziráki Ferencről, aki az ötvenhatos forradalom és a megtorlás után is képes volt a szentendreieket megnyerni annak, hogy az ő érdekük is, ha ez a város magára talál. Ezért nem átallott az emberek közé menni, és többször tartott fogadóórát, előadást egy dupla mellett a Művész Presszóban, mint városházi fórumot, s bár a korabeli pártbizottság vezetői folyamatosan nyírták e miatt, őt tudta, ha nem tudja a szentendreieket megnyerni programjának, sikertelen lesz ő és városa is.

Nos, a lényegről busongásaim és okoskodásaim helyett. Festésben, kosárlabdában, petanqueban a luxik, fociban a spanyolok, úszásban az írek, városismeretben szintén s a spanyolok és a németek, a színházban a franciák voltak az elsők, míg a fotóban a litvánok tartoltak. A legjobbat a portugálok főzték. Így aztán bár mi szentendreiek egy versenyágban sem nyertünk, de kiegyensúlyozott teljesítményünk miatt a luxikkal holtversenyben elsők lettünk az összetettben. S hogy a svéd nyári időjárás sem vette el a fesztiválozók kedvét és jól érezték magukat Szentendrén, arról a nemzetközi egyesület elnöke zárszava biztosította a hallgatóságot. Így búcsúzott, amikor Miakich Gábor szentendrei elnök átadta a zászlót a következő fesztivált rendező dánoknak. - Jól éreztük magunkat. Köszönjük Szentendre, köszönjük Magyarország!

 
2011. július 26.
Fellendülés
 
Megvallom őszintén, én nem hittem eddig az Új Széchenyi tervben, sem annak szentendrei adaptációjában a Huzsvik programban. Nem hittem, mert mint volt kényszervállalkozó, 1991-óta soha egy pillanatig sem éreztem, hogy értem, értünk valaki is tenne valamit, sokkal inkább az volt zsigerekig ható tapasztalatom, hogy hol az állam, hol az önkormányzat nyúl le, újabb bőrt keresve rajtam, próbál csontig lecsupaszítani. De az is igaz, soha nem tartoztam az ügyes vállalkozók körébe, akik jól kamatoztatták kapcsolataikat, ismerték a kreatív könyvelés trükkjeit. Most azonban megláttam az új gazdaságpolitika sikereinek csíráit, a reményt, hogy Szentendrén hamarosan beindul a gazdasági fellendülés. Ugyanis, boltba menet, arra lettem figyelmes, hogy az egyik út menti ház kapupillérén egy kacsa üldögél. Közeledve felé, akkor sem mozdult, amikor már egészen a közelébe értem, mereven a távolba nézett, mintha a Huszvik program emelkedő diagrammját vizslalná, vagy az Európai Népek Fesztiválján a Postáson a szentendrei önkormányzati képviselőket keresné. Csak amikor kartávolságban voltam, vettem észre, hogy ez bíz egy műanyag kacsa, a kertkapuban megnyitott új vállalkozás blikkfangja, címerállata, mint Velencének az oroszlán vagy Berlinnek a medve. A tárt kapu kínálatát megszemlélve, ahol két oldalt kerékpárok sorakoztak állványra felállítva, mintha a Castel Gandolfo-i apostoli palota előtt a Svájci Gárda tagjai lennének.
 
Sorfaluk ráfokuszált a kaputól négy méterre felállított asztalra, amelyen, kertbe szánt műanyag állatok és egy kerti törpe sorakoztak bánatos eklektikával elrendezve. Nem bírtam magammal, és a posztmodern kompozíció gyönyörűségétől megbabonázottam azonnal kikaptam zsebemből fényképezőgépem, hogy megörökítsem a látványt. S miközben kattintgattam és az analógiákat kutattam agyamban - engem ez a skurcos kompozíció kicsit Michelangelo Medici síremlékére emlékeztetett, mintegy anyagában megidézve a carrarai márvány finom fehér színeit, egyszer csak egy hölgy állt előttem és határozott hangon megkérdezte: - Maga a szórólapot fényképezi? Mintha a valamikori volt szovjet laktanyát vettem volna le, pedig ott ki volt téve a fényképezni tilos piktogram. - Igen, motyogtam majd kissé félszegen elódalogatm. De mielőtt elhagytam volna a terepet, elolvastam a kitűzött reklámversikét: Lehet eső,/ lehet nap/ a kerti törpe jól mutat!
 
2011. július 24.

Eső, Viviane meg a luxiak

/Találkozások.../
 
 
A tegnapi nap eső verte napja volt a fesztiválnak. Az időjárás finoman szólva sem fogadta kegyeibe a fesztiválozókat. S amíg a múlt héten még arról beszéltek a meteorológusok, hogy hétfőtől már jobb eső mentesebb idő lehet, addig a mai előrejelzések a csúnya időt a hétvégéig jósolják. Ez pedig egy ilyen, főként a szabadtéri programokra építő fesztiválnak maga a csapás. Mert hát nem vagyunk mi európaiak mindannyian finnek, hollandok, svédek stb akiknek a nyári 14 C természetes az eső meg velejárója a nyárnak. De Szentendre sem az esőben az igazi pláne mai török dúlta állapotában. De minden rosszban van valami jó, mint ahogy ez fordítva is igaz, mert a sátrakba, presszókba való beszorulás kénytelenül is alkalmas a találkozásra, beszélgetésre a másik megismerésére. Mivel abban megtiszteltetésben részesülhettem hogy mázolmányaimmal ott lehetek Postáson, értelemszerű hogy elsősorban a hasonló hobbijú külföldiekkel jöttem össze. Érdekes társaság az un festőversenyben résztvevők köre, mert profitól a hozzám hasonló ultra-amatőrig mindenki megtalálható közöttük. De mivel ez a fesztivál a kisvárosokról, pontosabban az reflektorfény árnyékában lévő kisvárosokról szól és így lehetséges hogy egy településről a lelkes, rajzolgatni szerető biológia tanár jött el, míg a másik városkában jobb a kínálat mert van "művésze". Persze, nem lehet minden kisváros olyan képzőművészettel sújtott, mint Szentendre, ahol a legtöbb világon az egy négyzetméterre eső képzőművészek száma.
 
Szóval, én talán véletlenül is, a luxemburgi kolléganővel Vivianevel keveredtem barátságba, akit mint képzőművészt nem akarok minősíteni, számomra tetszőek és kedvesek alkotásai, de ezt inkább tegye meg mindenki maga a látottak alapján, de aki amolyan szervező kapcsolatteremtő típus akárcsak én a kiöregedett fél politikus, így aztán hamar vagy öt pontból álló együttműködést vázoltunk fel. Így náluk a mi és a luxemburgiak Szentendrén való egy-egy hetes alkotásának lehetőségét, a szentendreiek ottani és nekik Szentendrén való bemutatkozását. Hozzáteszem, ma ez már hálaistennek sokkal könnyebb mert az interneten lévő virtuális galériák segítségével látható milyen alkotásokról van szó, mint ez tíz évvel ezelőtt volt. Tripatriális ( három fél által) mondjuk Olaszországban és Horvátországban szervezett közös kis művésztelepek Workshopok megszervezését, ugyanis a luxiaknak az olaszokkal, nekem meg éppen az Ivan dan óta a Hvar szigetiekkel van ismét ilyen irányú kapcsolatom. Úgy hogy a Rudina Art nevű workshopot hamarosan beindíthatjuk amit horvát barátaim is nagyon várnak. Olyan országos eseményeken való kölcsönös fellépést, mint hogy luxiak évente egy héten át, amikor művészek hetét tartják szentendreiek bemutatkozását náluk, és ha ha kellő érdeklődés van a Szentendrei Nyár keretében nekik rendezünk kiállítást. Tisztáztuk egymás közt azt is, hogy ezt nem a hivatalos együttműködési formákban tesszük, ott van erre a szentendrei Kulturális Bizottság, és a MAOE , ezért sem a MűvészetMalomra sem a Szentendrei Képtár lehetőségeire nem is aspirálunk hanem a városi kisebb magángalériákra és a vendéglátó helyeken lévő kiállítási lehetőségekre építünk. Bár Viviane ezeknél jobb helyekn is kiállít. Náluk meg, mivel bár Schifflange egy valóban kisváros, mégis rendkívül jól kiépített infrastruktúrával bír. És bár nem Szentendre szépségű, de szponzori lehetőségei az ott lévő konszern miatt szerintem utcahosszal jobbak mint a mieink, lehetséges kisebb kiállítások megrendezése. Persze ehhez a telet végig kell levelezni, emailezni és szervezkedni, hogy ennek gyümölcse is legyen. Mert egyoldalú, lenyúlós, a másik lehetőségeire és pénzére bazírozó együttműködést már számosan kötöttek a szentendreiek közül, s miután kinn a vendéglátóknál jól érezték magukat, elfelejtették a viszonzást, vagy abban az ide érkezőnek semmi köszönete sem volt. De azt gondolom, ez leginkább személyiség függő, lehet szakítani ezzel a gyakorlattal és városi pénzek és kuncsorgás nélkül is lehet bekapcsolódni a nemzetközi képzőművészeti életbe, még ha ez nem a csúcs szinten van és nem is a londoni Tate Gallery szentendrei bemutatkozása, mint ahogy azt sokan szeretnék, de érte semmit nem tesznek.

 

 
2011. július 23.
Okoskodás, ünneplés helyett
/Minden rendben, csak.../
 
Öröm és vidámság
Szóval, elkezdődött a nagyüzem, teljes sebességgel megy az European Peoples' Festival Szentendrén. Tulajdonképpen írni sem kellene róla, mert Major Frigyes hihetetlen gyorsasággal elkészített, és a közösségi portálokra felrakott fényképeivel szinte minden történésről azonnal tudósít. S mint tudjuk, egy kép ötször annyit tud elmondani, mint a legjobb szöveg. Én pedig miként egy pányvával kikötött állat, csak sátram hatókörének elhagyása nélkül - ugyanis abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a szentendrei termékek között én is árusíthattam mázolmányiamat, és a róluk készült nyomatokat- a Postás strandon voltam egész nap. Így aztán igazából csak az itt történteket láthattam, no meg annak a többtucat szentendreinek az értékelését ismerhettem meg, aki odajött hozzám egy kézfogásra, hátba veregetésre. Mint afféle a politikai kűzdőtérről kiöregedett közéleti pletykás hát felhasználtam a találkozásokat arra, hogy ne csak a nemistdutamhogyteilyenjóakvareleketfestesz mondatokat hallgassam bólogatva és májam hizlalva, hanem kicsit szondázzam is beszélgetőtársaimat arról, mit is láttak, mit is gondolnak az eseményekről. S aki ezek után azt gondolja, hogy én valós értékelést adhatok, az nagyon téved, mert én féltőn és elfogultan néztem az eseményeket.

Nos először is, a déli "AMIÉRT A HARANG SZÓL" Ökumenikus Istentiszteletről, amelyet a szentendrei egyházközségek részvételével bonyolítottak le a Postás strandon. Az egyházfiak hozták magukat, összeszedettek és érthetőek voltak, némelyik igazi profi, hivatásához méltó beszélő. Pedig itt és most a második vonal, a káplán vonal volt bedobva, mivel a főnököknek( plébános-, segédpüspök-, nagytiszteletű úr...) is jár a szabadság és most éppen ezt töltik, ki e honban, ki külhonban egyházhoz való tartozás megkülönböztetése nélkül. Viszont a program nem szakrális civil részéről, már egészen más a véleményem. Túl hosszúra és ez által alig elviselhetőre sikeredett, mert a kezdettől szomorkás eső áztatta a türelmes hallgatóságot. Ilyenkor illik rövidíteni, figyelembe venni a hallgatóság helyzetét azoknak is, akiknek egyébként tető van a fejük felett. De még ez is előfordulhat, ha a rendező amatőr vagy beszari és nem meri átszerkeszteni az előre leírt és egyeztetett forgatókönyvet. De spongya rá, több is veszett Mohácsnál! Számomra, a bekiabálás nélkül nehezen elviselhető része az ünnepségnek csak ezután kezdődött, mert Dietz polgármester úr az általam csak a kukorircagölödinnel azonos értékrendet kivívott aranyszájó Semjén Zsolt megidézésével majdnem menekülésre kényszerített, amit azután Tőkés püspök úr írásos üzente überelt hidegrázást okozó mondataival, amellyel a magyar és európai baloldalt minősítette. No persze nem azért borzongtam én, sőt ezen meg sem lepődtem, hogy a püspök úr véleménye ilyen, hanem mert ezt akkor olvassák fel Szentendrén magyarul és angolul, amikor Henrik Ibsen hazájában Norvégiában Utoya szigetén egy baloldali ifjúsági szervezet táborában 85 áldozatot követelő mészárlás volt, amelyet azonosíthatóan jobboldali ember követett el. Ebben szituációban voltak a püspök úr rafináltan cinikus mondatai igazán kontraproduktívak és hányinger keltőek S amely tragédia miatt, ma nem csak egész Norvégia gyászol, de Európa országai is együttérzésüket fejezik ki politikai hovatartozás megkülönböztetése nélkül. Itt meg kuss, hallgatás, erről egy szó sem esik, arról megy a kommersz rizsa az európai kisvárosokból jött majd százötven fős hallgatóság és vagy egy tucat zarándok részére, hogy mi már régen Európához tartoztunk és mi védtük meg Európát a török átoktól.<
Gyász
Később, erről beszélgetve egy-két északival, nem rótták szemünkre, betudták annak, hogy csak nemrég jöttünk át a kommunizmusból és még nem fejlődött ki európa-érzékenységünk. Pontosabban érzékenységünk nekünk leginkább csak saját magunkra terjed ki, ha mondjuk valamelyik Európa parlamenti bizottság bírálatot mond az elkészült FIDESZ alaptörvényünkről. Ezt már én teszem hozzá: Spontán mi nem tudunk még együttérezni sem, mindig valami felsőbb álláspontra várunk. És ettől a spéttől lesz a dolog hamis látszatú. Bocsánat, ahelyett, hogy az uniós országokból jött vendégeinkről, vidámságukról, kedvességükről, jópofa a várost élettel megtöltő felvonulásukról vagy arról írtam, volna, hogy az olaszok harminchat kiló száraztésztát hoztak egy kis magyar spagettizéshez engem e látszólag távol történt tragédia és annak hatása jobban foglalkoztatott, mint az esemény amelyet testközelből átéltem. Tulajdonképpen akkor nyugodtam csak meg, amikor a délutáni nyitóünnepségen Börje Broberg, az Association of European Peoples’ Festival elnöke nem felejtette el, hogy bármily vidám is ez az esemény, ne szóljon a norvégiai tragédiáról. És azt is gondolom, nem kell emiatt most borúra váltani ezen a vidám élettel teli fesztiválon, de európai gesztusa lenne Szentendrének, ha a fiatalok együttérzésükről tennének tanúbizonyságot ezen a rendezvényen.

 
2011. július 22.
Nem lesz felvonulás, a felvonulási területen
/Érkeznek a vendégek/
 
 
A volt Dietz bolt előtt bandukolok. A Főt téren rácsok állják az utam. Sehol egy munkás, a Szentendrei Nyár lufis plakátja mögött csak az őrök vigyázzák a munkaterületet. A téren papírzsákok deponálva. Kockakövet alig látok, mintha elfogyott volna a burkoláshoz szükséges anyag, csak a félredobott kövezésre alkalmatlan sitt-halmok. Itt biz holnap nem lesz felvonulás, legalább is annak fiesta értelmében, mert nem készült el a remélt határidőre a Fő tér. Pedig jó lett volna ha a EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL nyitófelvonulására legalább a tér elkészült volna. Ismerjük a történetet, az x-edik módosított határidőt, minőségi problémák korai győzelmi jelentésekkel, majd későbbi szabadkozásokat. Mellettem melósok bandukolnak fájront után vannak, látszik fáradtak, hosszú volt a műszak. Arról beszélgetnek egymás között, hogy többre jutottak volna, ha nem esik ennyit. Mintha rajtuk múlna, hogy kész lesz-e. Ők szerették volna. A végén ennek a levét is ők isszák meg. Hiába, ilyen ez az igazságos kapitalizmus, aki alul van annak annyi. Jakabék ablakában esetlenül lóg a spanyol zászló, nem tudván mit keres itt a felvonulási területen. Aztán meglátom a többi ország zászlaját is az ablakok alatt, mintha nemzetközi kövező brigádok építenék főterünket. Igaz is, nemzetközi brigádok. A napokban volt a spanyol forradalom évfordulója. „1936 július 19-én a dolgozók Barcelonában és Madridban megrohamozták és elfoglalták a laktanyákat válaszul a fasiszta államcsínyre. Így képesek voltak Spanyolország kétharmadában megállítani a fasiszta előretörést. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez már nem csak a fasiszták elleni háború, hanem egy forradalom kezdete is. Munkásmilíciák alakultak a munkavállalók az irányítást a kezükbe ragadták a munkahelyeken és a parasztok elfoglalták a földeket.” De ez nálunk ismeretlen, vagy félretanított történelmi esemény. "Antes morir de pie que vivir de rodillas" ez a mondat Európa nyugati felén ma is ismert a baloldaliak között.
Mellettem egy kiránduló pár kerülgeti a földből kiálló szerelvényeket és közben félhangosan korholja a város vezetőit, hogy miért nem áprilisban vagy októberben csinálták ezt. A felfordulás ellenére a japánok, oroszok és más külhoni turisták keringenek a Fő tér körül. Csak nehogy e rossz tapasztalatok miatt jövőre ne jöjjenek. Nekünk másunk sincs mint a művészet, múzeumok, meg a turizmus.
Fesztiválunk indítása nem ígérkezik sikertörténetnek, mármint abban az értelemben, hogy majd csilivili főtéren vonulnak át a fesztiválozók. Ahogy az információkat összegereblyéztem, így is örömmel jönnek barátaink. Ők nem az új szentendrei főtér miatt indultak útnak. Ma érkezett meg többségük. A Barcsayba mint valami szállodai nagyüzembe egymást követve érkeztek a vendégek kisebb-nagyobb csoportjai. Most a híradó megy a tévében és négyszázan már itt vannak. Volt aki pontosan, volt aki kalandosan érkezett. Sára reggel a HÉV-hez indulva a Kertész utcában egy piros buszt látott. Furcsállotta, hogy ebben a kis utcában mit keres egy olasz autóbusz, amikor is, megpillantotta az oldalán a feliratot, San Vito Chietino. Bizony e korai érkezők olasz barátaink voltak akik szálláshelyüket keresték a Posta melleti kis utcácskában, s akik a fiaskó ellenére hangosak és vidámak voltak. Még az sem keserítette el őket, hogy a parkolókat üzemeltető VSZRT. már az első félnapon, két piros cédulával ajándékozta meg őket. Ennek ellenére estefelé annak rendje és módja szerint beénekelték a Barcsay-t és a kérdésük az volt, hogy hol van az a bizonyos artista. Ami persze nem cirkuszi artistát, hanem az Új Művész cukit jelenti, ahol az ígéretek szerint minden este zene várja a fesztiválozókat.
 
2011. július 21.
Egy európai kisvárosból jönnek
/Luxemburgi vendégek/
 
Ünnepség Schifflange-ban
Talán már írtam valamikor arról, hogy azok az nyugat-európai kisvárosok, amelyek részt vesznek a EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL sorozatában, nem Európa legnagyobb és semmiképpen sem az utazók által jól ismert települései, mint a francia vagy olasz tengerparti gazdag kisvárosok. Ők inkább szürke verebei a mi Európa képünknek, azok a városkák, ahova csak véletlenül vetődünk el. De talán éppen ez erényük is, hisz lakóik, akik öntevékenyen vesznek részt ezeken a fesztiválokon, őszintén érdeklődnek, ők azok a hűséges testvérvárosiak, akik akkor is eljönnek hozzánk, ha csak jó szót, kellemes együttlétet, egy kis kedvességet kapnak és bár örülnek, de nem igénylik csinnadrattát a világszenzációt. Nos, a napokban az egyik ilyen luxemburgi kisváros szinte teljes vezérkara érkezik a szentendrei fesztiválra, hogy együtt ünnepeljen velünk. A luxemburgi Schifflange a dél-nyugat luxemburgi városka, mert róla van szó, valóban nem európai művészeti, turisztikai, gazdasági centrum a maga alig nyolcezer lakójával. Sőt még nem is történelmi település, mert 1876 augusztus 15-én született, amikor önálló lett azáltal, hogy levált Esch-sur-Alzette-től. Így hát hírességei sem túl ismertek, hisz a legismertebb schifflange-i Gilles Müller az ATP ranglistás teniszező, no meg a két európai parlamenti képviselő Astrid Lulling és Jean Spautz. Slussz-passz. Legnagyobb létesítménye és munkaadója az 1871-ben a Metz család által alapított acélmű, amelyet 1980-ban folyamatos elektromos acélöntődévé fejlesztettek és amelyet nem került el a globális fúzió, hisz ma az egyik nagy belga konszern részeként működik. Hogy hasonlatosságot mutassak fel, mintha ma Szentendre, a valamikor volt kocsigyár megalapítása óta többször korszerűsített mai üzemének anyatelepülése lenne. Szóval, itt lesz Schifflange városka szinte a teljes vezérkarával, Schreiner Roland polgármesterrel együtt Szentendrére jön Hopp Raymond úr városi tanácsos, Calisti Daniel a városka főmérnöke (műszaki alkalmazottja) és természetesen itt lesz Hoferlin Roland úr is helyi nemzetközi kapcsolatokat ápoló egyesület tiszteletbeli elnöke is.
Schreiner Roland polgármester
Persze azt is tudni kell, hogy Luxemburg Európa egyik leggazdagabb kis országa. Ebből adódóan a helyi szociális kulturális intézmények bár nem monstre épületek de igencsak tüchtigek és irigylésre méltóak. Civil ház és uszoda, modern iskola és számos sport és kulturális létesítmény áll a lakosság rendelkezésére. Én most csak korosztályom, a nyugdíjasok kínálatából emelek ki. Mert Schifflangeben a nyugdíjas, nem az újság híján prospektusokat olvasgató, csak olcsó kínai terméket vásárló, segélyre szoruló társadalmilag leírt korosztály. Ott számukra is széles kínálatot ajánlanak:
Klubház
Sportot és a testmozgást biztosító rendezvényeket melyben a séta, torna, táncórák, bowling, orientális tánc, kerékpározás is bele tartozik, mint ahogy a patchwork készítő, ékszer stúdió, kerámia szakkör is van. Kártya klub, főzőtanfolyamok várják a nyugdíjasokat. Irodalmi találkozókat, koncerteket, ül- és belföldi kirándulásokat szerveznek maguknak és részükre. Kávézójuk nyitva előttük és itt minden kedden délután 14.30-tól 17:30-ig ünnepségeket ( névnapot, házassági évfordulót s nem nemzeti ünnepeket) , zenés táncdélutánokat tartanak. De megtesznek mindent azért is, hogy az idősek ne maradjanak digitális analfabéták, és ezért számítógépet oktató osztályokat indítottak ahol egyénileg és csoportosan is foglalkoznak a nyugdíjasokkal. Csoportos túrákat szerveznek és saját kis könyvtárukban 16oo kötet és több tucatnyi újság, magazin áll rendelkezésre mindenki számára keddenként. Persze akkor ez körültekintő szociális ellátás jobban érthető ha azt is tudjuk, hogy Schreiner Roland polgármester úr és a városka testületének többsége szociáldemokrata. Szóval kicsi is meg nagy is nekünk e városka. Kicsi a semmit sem akaró protokoll látogatásokhoz, a mimicsodafantasztikusművészvárosvagyunk kiállításokra, lenyúlós programokhoz, ahhoz viszont igencsak nagy, hogy a szentendreiek öntevékeny civil kapcsolatokat építsenek ki, állami, vagy városi gyámkodás nélkül.
 
2011. július 20.
Szálláscsinálók
/European Peoples' Festival/
 
 
Félszáz szentendrei ifjú nyüzsög a Barcsay Iskola aulájában, hordja az ágyakat és matracokat, hogy elkészítsék a szállást a szombaton nyitó és Szentendrén először megrendezésre kerülő European Peoples' Festival résztvevőinek. Ötszáz embert olcsón elszállásolni, gondoskodni étkezésükről, szórakozásukról megteremteni versenyzésük feltételeit nem egyszerű feladat, még olyanoknak sem, akik ebben már profik. Hisz Arranda del Dueróban, /Spanyolországban/ a fővédnök trónörökös a vöröskereszt és a hadsereg segítségével állíttatott fel tábort a résztvevők elszállásolására. Arról érdeklődöm a szervezőknél, hogy volt e már itt a magyar fővédnök miniszter úr, ők meg úgy néznek rám mint aki azt kérdezi, hogy miért nincs itt Obama az USA elnöke. Az önkormányzattól is csak Bányácska van itt, igaz ő valódi segítség, mert hát neki a kisujjában az efféle rendezvény, igaz nem is ma kezdte. Az meg minek lenne jó, ha itt most egy okoskodó lábatlankodna? Persze ettől még a házigazda, mint Európában másutt is az elmúlt tizenkilenc évben, nálunk is az önkormányzat. Támogatásukkal rendezi a Szentendrei Nemzetközi Kapcsolatok Egyesülete a fesztivált, amely segítség időnként olyan fucsaságokban nyilvánul meg, hogy kötelezik a civil egyesületet arra, beszerezzék a Rózsakert lakóinak egyetértését arról, hogy nem ellenzik a Postás strandon a koncerteket, rendezvényeket. Azután az is, hogy közterület-foglalás szükséges a város által rendezett eseményre is, hisz rend a lelke mindemnek. S ha már a városháza , amely mint fűrészporral a similabda, jogászokkal van kibélelve a maguk jurátus módján segít, leginkább tanácskozni, meg határozatot, papírt gyártatni.
Ötszázan érkeznek a hétvégén Európa tizennégy városából. Arról azonban a beszámolók nem szólnak, hogy ez mit is jelent a valóságban. Mert biz ez nem tizennégy csoport, hanem ennél sokkal több, miként ennek véletlenül fültanúja voltam. Zsuzsa a fesztivál főszervezője és a finn csoportot fogadó önkéntes arról tárgyal, hogyan is szervezzék meg a háromféle időpontban és kétféle módon érkező finnek szálláshelyre juttatását. Ki megy ki majd a repülőtérre a finn csoport egyik részéért, akik éjfélre érkeznek, és ki az, aki az olcsóbb járattal érkezők elé megy reggel, és hogy érdemes összehangolni Szentendrére szállításukat a németekével, akikkel finnek szinte egy időben landolnak Ferihegyen. Persze azokért finnekért is jobb a város határába kimenni, akik reggel gépkocsival érkeznek, mert jó lenne ha gyorsan a szálláshelyre találnának. S mint kiderül, a németek sem azok a régi németek már, a szervezettek, együtt lépők, mert hisz ők is vagy három csoportban és időpontban jönnek. A legelső csoportjuk már csütörtök este.

 
Zsuzsa homlokát törölgetve rakosgatja az emaileket és faxokat, keresve a legjobb logisztikát, hogy mindenki időben a városba jusson. Látszik fáradt, nem véletlen, a szervezés a véghajrájában van és neki a hétvégén pihenés helyett, ki kellett utaznia Wertheimbe, mert azt még sem tehette meg, hogy mint a Szentendrei Nemzetközi Kapcsolatok Egyesületének egyik vezetője ne legyen ott Hermann János bácsi magas kitüntetésének átadásán.
Igazi bolondokháza most a Barcsay. Most áll össze a több hónapi szervezés rendezvénnyé. „Még négy ágy második emeletre! „Adja ki a parancsot az önkénteseknek Kati. Lassan csikorogva megmozdulnak a fesztivál kerekei és a szentendrei European Peoples' Festival mozdonya elindul. S bár még esemény nem történt, én mégis büszke vagyok rájuk, Zsuzsára. Évára, Gáborra és a többiekre, mert látom és tapasztalom, hogy vannak még szentendreiek, közöttük a hatodikos unokaöcsém Teo is, aki ott cipeli matracot, akik elkötelezettjei lettek egy fontos városi ügynek, annak, hogy Szentendre méltó gazdája legyen European Peoples' Festival-nak.

 
2011. július 15.
Most mutasd meg Szentendre!
/fesztivál lesz a városban/
 
 
Majd hetvenen ültek tegnap az Ínyenc vendéglő hátsó teraszán szentendrei önkéntesek, hogy egyeztessék azt, jövő hét pénteken ki melyik csoport elé megy a repülőtérre, a pályaudvarra, kíséri a szálláshelyre az érkezőket. Tájékoztatták a szervezők vezérkarát a felelősök arról, hogyan áll a sportrendezvények, színpadi produkciók vetélkedők, versenyek előkészítése, a sárkányhajóktól az utcaszínház közterület-foglalásig. Hol lesz orvosi ügyelet és információs sátor, kik lesznek felelősök a vetélkedő állomásokon, kik lesznek ott egyes színhelyein stb. Akik éjfélig menően tanácskoztak, vitatkoztak az European Peoples' Festival Szentendre városi önkéntesei. Mert mint azt sokan tudják, van itt a városban egy civilekből álló egyesület, amely tizenkét éve feladatául vállalta és legtöbbször mindenféle csinnadratta nélkül, sikeresen teljesítette is, hogy önkéntes segítője Szentendre nemzetközi kapcsolatainak. Tagjai a város korábbi külföldi kapcsolatainak kezdeményezői, ezek megteremtésében közreműködők, volt polgármesterek, akik ma már civilek, és persze a legtöbben azok, akik önkéntesként vagy közreműködőként részt vettek testvérvárosi fesztiválokon, vagy csak érdeklődők, az ügyért tenni akarók, esetleg idegen nyelvet jól beszélő ezért segíteni is tudó szentendrei civilek. Ez az egyesület most nagy feladat előtt áll.

Július 23-tól 27-ig vendéglátója lesz Szentendre testvérvárosai nemzetközi fesztiváljának a European Peoples' Festivalnak. S bár a korábbi önkormányzati testület erre áldását adta, segítségét felajánlotta, én ma mégis úgy látom, hogy a mai szentendrei fidesz önkormányzat, kisebb távolságtartással, idegenként kezeli az ügyet, pedig rendesen benyomultak és árukapcsoltak, már csak azzal is, hogy ráakasztották a megnyitóra, mint szamárra a fület, az új magyar, az "Amiért a harang szól" kerékpár és vízitúra sportos zarándoklatot.


De Önök ne legyenek ilyen rosszmájúak mert hamarosan közel hatszáz fiatal szállja meg a várost. Vetélkednek, felvonulnak, utcaszínházat játszanak, festenek, sportolnak, zenélnek, nyüzsögnek, vetélkednek népük temperamentuma szerint. Eljön erre Aranda de Duero (Spanyolország), Athlone (Írország), Bad Segeberg (Németország), Cantanhede (Portugália), Dunoon (Skócia), Frederikssund (Dánia), Gargľdai (Litvánia), Libramont (Belgium), Raasepori (Finnország), Rezekne (Lettország), San Vito Chietino (Olaszország), Schifflange (Luxemburg), Thouarsais-Bouildroux, St.Sulpice en Pareds (Franciaország) kisvárosaiból sok fiatal. Ezért Szentendre most megmutathatja tud-e nem csak turistaszivató, lelnyúló, elzárkózó, malfla hivataloskodó de jó házigazda is lenni. Most nem sírhat az önkrományzat sem majd, hogy csak kétórás a turizmus, mert ők itt lesznek öt napig. Bázisuk a Postás Strandon felállított kisebb sátortáborban lesz, színpaddal és mindenféle mással.
Most bemutathatja a város és vezetése is, hogy tud-, képes-e turistafogadó város lenni, s nem csak elviselni az idelátogatókat.


Miért lehet ez a fesztivál érdekesebb mint a többi? Talán azért, mert akik most Szentendrére érkeznek vetélkedni, bulizni nem a tipikus nyugateurópai turisták valamelyik nagyvárosból. Többségük olyan kisvárosi fiatal, akik nem valamelyik ismert európai város lakói, hanem a megmutatkozni akaró, a "magad csináld meg, ha más nem segít" fesztiválok rendezői, akik elhatározták megismertetik Európával lakhelyüket és önmagukat, ami természetesen olyan szép és kedves, mint nekünk Szentendre.
Szóval itt lesznek, érdeklődnek, vetélkednek és ismerkednek várossal. Mi meg azzal segíthetünk ha szóba állunk velük, eligazítjuk őket, ha érdeklődnek, ha résztveszünk rendezvényeiken, mert találunk közöttük számunkra érdekest, ha elmondjuk barátainknak, vendégeinknek, hogy mi van most Szentendrén, ha fotózunk, filmezünk és ezeket feltesszük a netre, lájkolunk a Facebook fesztivál oldalát és azokat ami nekünk tetszett vagy érdekel ajánljuk másoknak is.
Persze az egyesület közel száz önkéntes segítője mellé elkel még segíteni tudó, nyelvet beszélő , a fesztiválnak pénzzel vagy bármi hasznos dologgal segíteni akaró, mert sok önkéntest munkáltatója csak egy-két napra engedett el szabadságra, hogy a rendezvényen segítsen.

 
2011. július 7.
Szentendrei dolgokról
/pletyka vagy valóság?/
 
 
A csőd elérte a várost, válságkezelésnek nyoma sincs, állítják néhányan, akik bennfentesek városházi ügyekben. A minap a televízióban Szigetvárról beszélgetett a riporter a polgármesterrel, aki őszinte büszkeséggel mesélte el, hogy túl vannak a csődön, lassan visszaveszik intézményeiket és huszonöt évre ütemeztették át adósságukat, így elviselhetőbb a törlesztési kötelezettség és csődbiztosra már nincs szükségük. Ők egy 15 milliárdos fürdőkomplexum beruházással dőltek be, nem volt hozzá kellő önrészük és eljött az igazság pillanata, fizetni kellett de nem volt miből. Ekkor jött a csődbiztos. Ilyenkor kötelező takaréklángra állítják az önkormányzatot és minden un. nem kötelező feladatot lefaragnak a könyvtár működésétől a színházig, még az iskolákat is csak az állami normatíva szintjén látják el. Nos, a dolog számunkra azért érdekes, mert többek szerint hamarosan Szentendrén is eljön az igazság pillanata, a csőd. Az ellenzék egyes képviselői szerint a mai 8,3 milliárdos tartozása Szentendrének nem finanszírozható, saját bevételek nagyságára jellemző hogy abból márciusig elegendő a mai típusú működésre.
Nos, akkor hogyan tovább? Eladják a most átadni készülő rendelőintézetet, nem tudják átvenni az Érdre költöző könyvtár épületét, hogy benne tovább működjön a városi könyvtár, mert az csak nagyon drágán működtethető? További iskolákat, óvodákat adnak át egyházi tulajdonba? Emelik az adókat, amelyek már ma sem elviselhetőek? A város még meglévő ingatlanait veszi át valamelyik "jótevő" és még ma városi tulajdonban lévő óvárosi épületek sutty valamelyik (sokan tudni vélik kinek) tőkés tulajdonában landolnak majd, mai nyomott ingatlanáron? Nem tudni mi lesz és mintha a városvezetésnek sem lenne a megoldáshoz elképzelése.

Egy dolog azonban jól látszik a városi közember számára is. Szentendrét nem lehet úgy kezelni mint más városokat. Nem lehet, mert ez a település nem elöregedő város, megmaradó üresen álló iskolákkal, óvoda épületekkel és más közintézményekkel, itt normális a lakosság összetétele. Több a csecsemő és a gyerek, mint más városokban. Sőt talán e város az idegenforgalomból is jól megélhetne, ha nem vizesnyolcas megoldásokat alkalmazna, de mert innen a központi szabályozás leginkább elvon és a városházán is idegen test a turizmus, nem tudnak mit kezdeni a lehetőséggel. Akarnak, de nem tudnak átállni turista-város gondolkodására, irányításra, mert egyedi helyett általános sémákkal kezelik a gondokat. Talán itt is lehetne munkahelyteremtéssel vitalizálni a települést, persze ha nem 2011-et írnánk, ha még a nyolcvanas években megvolt 8600 szentendrei munkahely lenne, de mára jó ha van belőle hetven. A magántulajdonos tőkések pedig sokkal inkább ingatlanértékesítésben gondolkodnak, mint, hogy fejlesszék üzemüket, valamiféle gyártásra állítanák át. Persze, ha véletlenül stratégiát váltanának akkor sem lehetne a régi működést elérni, mert hisz hol van már a valamikor volt szakmunkás bázis, a szakmunkásképző is felszámolás szélén, ma a fiatalok nagyobb hányada itt főiskolát, egyetemet végzett és nem szívesen hajtogatna kézzel borítékot vagy szerelné össze PAX tollakat fillérekért.

Akkor pedig merre tovább Szentendre?
 
Minőségi turizmus kellene, mint azt az illetékesek már 1963 óta hajtogatják. Igen, de mi is a minőségi turizmus? Talán az, hogy sokat költenek a vendégek olyan szolgáltatásokra, amiben a kultúra többségi arányt képvisel? Magas szintű gasztronómia, hangversenyek, kiállítások, humán szolgáltatások, gyógyítás és rekreáció? Amikor ez felötlik a vitákban, a résztvevők, hogy ez miért nem megy nálunk, azzal letudják, hogy nincs Szentendrén megfelelő szálloda. Ez főképpen szállodások és ingatlanosok érve. Mert a magyar turizmus kevéssé ismeri, mit is takar a minőségi jelző, legfeljebb szajkózzuk a termál és konferencia szavakat, s közben mindarra amivel a város bír, nem is gondolunk. Nálunk a harmincas évek óta legfeljebb a gulasch, tsikosch ismert.
Érdekes hogy Velencében sem a nagy szállodák teremetik meg a minőségi kínálatot, hanem a fesztiválok, biennále, opera a muranói üveg és csipke, a különleges gasztronómia s más ötven olyan áru és kulturális szolgáltatás ami csak ott, és csak nekik van. S ha valaki azt hiszi, a Velencébe látogatók többsége az óvárosi horror drága kis szállodákban száll meg, az téved. Még azok sem, akik minőségi szolgáltatásokat vesznek igénybe, a biennaléra, operába, fesztiválra jöttek. S hogy milyen távolságra kell lenni az attrakciótól, arról annyit, hogy a Marco Polo repülőtér tizenhárom kilométerre van a várostól.
Nos, szóval, itt van az egyik szentendrei sajátosság, az, hogy itt az egy négyzetméterre eső képzőművészek száma a legnagyobb Európában. Talán ezért sem jó itt a "másutt már bevált " megoldások használata. Mert lássuk be, olyan minőségű burkolat, mint amilyet a Fő téren raknak, van másutt is vagy száz helyen. Ettől ez még nem érdekes, nem truváj. Attól viszont az lehetne, hogy ez Szentendrén van, ha ezt az átadás megoldása is tükrözi. Lehetne belőle olyan attrakció, ami egy új szemléletű, érdekes és megújult turizmus-fogadás szemléletet honosít meg. Nem a szokásos ünnepi beszéd, szalag átvágás, öltönyös urak parolázása valamelyik megyei vagy országos korifeus körül keringve. Hanem olyan attrakció, ami kihallik a határon túlra is. Ehhez persze ötlet és színvonalas megvalósítás kell. Szentendrén nem utánozni kell, hanem előjárni látványban, ötletekben megoldásokban.
De sajnos ma annyira sajátos érdekek működtetik a városi rendezvényeket, hogy ebben az évben elmarad az eddig közkedvelt és tömegeket megmozgató látványos esemény a gyertyaúsztatás is, amelyet ahelyett, hogy továbbfejlesztettek volna, inkább egy átlag színházi előadással helyettesítenek. Persze hogy ne ez legyen, ahhoz ismerni kellene a helyi hagyományokat, szokásokat, esetleg, az európai hasonló programokat.
Nem akarom én megbántani a színháziakat. De látniuk kellene, a színház akkor hozott igazán Szentendrének, amikor még csak négy teátrum működhetett az országban, és megnyitóját az egyetlen híradóban nézhettük, előadásait a tv felvette és később főműsor időben adta le.
Ma új megoldásokra, online megjelenésre, valódi városmarketingre lenne szükség, hogy a városok versenyében a színen maradjunk. Aki látta az idei biennale megnyitóját, az tapasztalhatta, hogy még abban a műfajban sem elégedtek meg a hagyományos megnyitóval, hanem az internet felhasználásával ötvenféle módon bekapcsolták az egész világot a szakmai eseménybe

 
 
2011. június 25.
Gondolatok az Ivan dan kapcsán
 
 
Bizonyosan sokan emlékeznek még rá, micsoda özönvíz-szerű esőzés mosta el a 2009-évi Daru piaci Ivan dant. Hallgatva az ez évi szentiván napi meteorológiai előrejelzéseket, bizony most sem számíthattak sok jóra a rendezők, a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzat képviselői, amikor meghallgatták az időjárás előrejelzéseket. A törvényi változások miatt négy főre fogyatkozott, többségében újjáválasztott testületre majdnem igaz lett a közmondás hogy "A szegény embert az ág is húzza!". Mert nem csak rossz időjárás réme fenyegette, hanem a nemzeti összefogás takarékossága is, hisz a korábbi évek szokásos állami támogatása a felére csökkent. Így aztán nem jutott zenekarra, vetítésre, sőt még mobil WC bérlésére sem. Bár a városi önkormányzati hivatal a kisebbségiek segítségére sietett, és a starigradi két vendég szállásköltségét, a Mathias rex panzióban eltöltött három éjszaka és az itt tartózkodásuk költségeinek többségét magára vállalta, de így is szűkösen voltak pénzmagból. Panaszkodott is erről Valentin János bátyánk, az új elnök, a legidősebb szamárhegyi dalmát, akit e tisztéből adódóan az ünnepség legfőbb tisztét viselte és akit nagy köztisztelet övezett a Szamárhegyen, valamikor. Nem tudom mit tettek volna, ha úgy járnak mint mi korábbiak, akiknek nem csak egy autóbusznyi énekkart kellett ellátnunk, hanem még három kiállítás megrendezésében is közreműködni kellett, a Budai várban lévő Szent Mihály kápolnában rendezett kiállítástól az akkor még meglévő Aktív art galériáig. És nem csak a Zágrábi Nemzeti Múzeum helyettese, vezető művészettörténésze , barátai, hanem vagy még huszonöt horvát fővárosi értelmiségi, szobrász, képzőművész, színész. író is megjelent volna együtt ünnepelni. János bátyánk azonban így is jól megfelelt közszereplői feladatának, mert mint azt a valamikor volt Kulturális KHT vezető idejében kitalált dramaturgia szerint megalkották, nagy átéléssel invitálta a tűzoltózenekar hangos előjátékára a városháza erkélyére kivonuló város nobilitásokat és vendégeiket. A dologban nem volt hiba, legfeljebb az a furcsaság, hogy a résztvevők és a vagy ötven bámészkodó egy részének ámulatára amikor " Ljepa naąa domovina..." kezdetű horvát himnusz elhangzott, nyíltszíni tapssal jutalmazták a derék fúvósokat, mintha valamilyen ismert marsot fújták volna el virtuóz módon. Nekem, akinek először adatott meg az a tisztesség, hogy ott lehettem a városi rossznyelvek szerint, lekönyörgésnek nevezett etnográfiailag eddig Szentendrén ismeretlen ceremónián, úgy éreztem magam, mintha a szüreti felvonulás csikósa karikás pattogtatás helyett tenisz szervát ütött volna a közönség közé. Utólag értékleve a rendezvényt úgy láttam, az új kurzusnak megfélően az új kisebbségi önkormányzat is más hangsúlyokat kíván érvényesíteni a jüvőben az ünnepség rendezésében. A korábbi, az etnográfiai értékeket kereső azokat előtérbe állító rendezés helyett az ünnepség egyházi szakrális részét erősítették meg a kórussal, a horvát himnusz templomi meghallgatásával, amelyhez a miséző fiatal pap prédikációja is jól illeszkedett. Mintha kikerült volna az ünnepségből a korábbi, évszázadok óta gyakorolt tradíció is, hogy a népünnepélyt a Daru piacon a polgármester mellett a plébános is megtiszteli. Mintha a hangsúly most a városközponti eseményre tették volna át a „lekönyörgésnek” titulált aktusra. Mert sokan, akik a templomban és városháza előtt ott voltak, a Daru piacra már nem jöttek el. Bizonyságul javaslom nézzék meg Major Frigyes fantasztikusan percrekesz képeit a facebookon. De ennek ellenére is egyetértek Heincz Valentin Éva elnökhelyettes asszonynak az egyik online fórumon megjelent nyúlfarknyi értékelésével, amelyben ekként fogalmaz: "Jól sikerült az Ivan Dan az égiek is velünk voltak eső mentes nap volt." Bár nem tudom, a februárra jellemző időjárás tette-e, hogy a korábbi években szokásos és mindig kevésnek bizonyuló egy mázsányi marhahúsból készített gulyás helyett most ennek ötöde is nehezen fogyott el. Hisz este kilenckor, amikor a legtöbben voltak a téren, 173 embert számoltunk össze.

 
Nekem sokan hiányoztak, különösen a fiatalok. Valamikor az Ivan danon nem csak az azóta már elhunyt a szamárhegyi dalmát közösséget szellemi tevékenységével is segítő dr. Katona Gyuláné és családja, Tüskésné Drobilisch Éva, de Balogh László, a Kossuth díjas Aknay Jancsi és a szomszédból dr. Török Kata is ott volt, mint ahogy az utcánkból is mindig vagy tizenöten jöttek le a Daru piacra. Most közvetlen szomszédaim közül csak az Agy-alapító és örökös elnök Jenő tanár úr tisztelte meg a rendezvényt személyes jelenlétével. Szóval, mikor elbújt a nap igencsak hideg lett. Aki még kinn maradt a téren nem ugrani, sokkal inkább melegedni ment Szent Iván tűzéhez. S akit nem melegített át finom gulyás vagy a pilisi bor, azok egy része bizony hazamenekült a februári éjszakát idéző hidegtől. Utólag beszélgetve néhány emberrel, akiktől megkérdeztem hogy miért nem jöttek el a Daru piacra, azt említették, hogy nem tudtak a rendezvényről, pedig mint azt János bátyánk előtte elmondta tizenöt plakátot is kitettek és magam is láttam, hogy a rendezvény programja a Szentendre és Vidéke újságban is megjelent. Igaz korábban tizenkét oldalas Szamárhegy című újságféle kiadványban hirdettük és megismertettük az ünnepség és szamárhegyi dalmátság történetével a szentendreieket, amelyből 1000- 1500-at is kinyomtattunk és terjesztettünk a környéken. Az ünnepség előtt néhány héttel a TDM fiatal munkatársnője megkeresett azzal, hogy adjam ki ismét a lapot, ő megkísérel anyagiakkal segítségemre lenni, de kénytelen voltam nemet mondani neki, nem lévén tagja már a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzatnak. Meg egyébként is úgy véltem, tiszteletlenség ezt kérésük és egyetértésük nélkül megtenni. Már amiatt is kényelmetlenül éreztem magam, hogy a starigardi polgármester asszonnyal ünnepségükön interjút készítek, és néhány civil szervezet megbízásából a két város civil szerzeteinek együttműködéséről tárgyalok vele.

 
2011. június 16.
Kedves vendégek
 
 
Az embernek sokféle vendége lehet. Vannak akik igazi örömet nyújtnak jövetelükkel, mert őszinte érdeklődéssel, szeretettel fordulnak felé. Nos, ilyen csoport, ilyen emberek voltak a minap az kis társaság, akik Szentendrére kirándulván úgy döntöttek, hogy ismeretlenül is meglátogatnak. Érdekelte őket ki is lehetek, aki nyugdíjasként arra adta a fejét hogy akvarelleket fest. Örültem érdeklődésüknek- én is hiú vagyok- de ugyanakkor bajban is voltam, amikor kiderült egy kisebb busznyi társaság szeretné megnézni mázolmányaimat. Mert hát, hol mutathatom meg miket festek? Galériákban csak elvétve, egy-két alkotásom található tehát ez a megoldás kiesik, a Vizes8-ban meg éppen a napokban szedtem le dolgaim. Pluszként még nehezítette helyzetem az is, hogy újabb kiállításra készülve éppen paszpartuztattam újabb munkáim, így a jobbak éppen nem voltak otthon. Aztán meg nincs műtermem - minek is lenne- kezdő vagyok, ahol közel húsz fős csoportot vendégül tudok látni, udvarunk meg oly parányi, hogy ott legfeljebb két ember fér el. Így aztán eszembe jutván hogy itt van az utcánk végében a Petőfi klubháza, hát megkértem Kun Csabát adja kölcsön erre az alkalomra az Egyesület Házát hogy ott alkalmi bemutatót csináljak. Ő örömömre készségesen segített. Amikor öreg talicskámat kibéleltem az előszobaszőnyeggel és megraktam képekkel elindultam Stéger köz végibe a Petőfi klubházába festményeimmel, az utcán tartózkodó szomszédaim mosolyogva konstatálták, jól látták ők már korábban is, nálam valami nincs rendben.
Szóval, négy fordulóval áttalicskáztam műalkotásaim és készítettem egy kisebb kamara bemutatót. Amikor a csoport az előre tervezett időpontban megérkezett már mint jól fésült szakállú művészféle házigazda invitáltam be vendégeim. Pistyúr Imre kertjéből érkeztek. Lévén magyarországi horvátok, azt gondolták megnézik Szentendrén azokat ( kettőnket) akik a városra oly jellemző sajátos foglalatossággal töltik idejüket, festenek, szobrászkodnak. Kedves meglepetés volt a társaság számomra, no nem csak azért mert volt közöttük egy 102 éves néni is, hanem mert számos korábbról ismert embert hölgyet is felfedeztem közöttük. A valamikori volt szerb-horvát gimnázium tanárait, tanárnőit, a magyarországi horvát értelmiség prominenseit. Órányi beszélgetés után kísértem őket a kertkapuhoz, hogy elbúcsúzván, ebédelni induljanak a város egyik ismert éttermébe
S mikor a kertben az utolsó közös fényképet elkészítettük, eszembe jutott, biz amit itt most teszünk azt a turista szakmában úgy hívják, minőségi turizmus. No persze csak akkor, ha alkotásaim valamiféle minőséget jelentenek egyáltalán. Mer abban a városban, ahogy kettőszáznál több ipar- és képzőművész él és alkot. Ahol az óvárosban majd minden sarkon galéria vagy múzeum található, ott logikusan hozzá kellene hogy tartozzon az idegenforgalom tevékenységéhez az ilyen kis alkalmi bemutatók, beszélgetések az alkotókkal, műterem látogatások. nyári művészeti szabadiskolák, plain air festő-tanfolyamok amatőröknek, gyerekeknek, művészet- és ócskapiac, utcai rajzolás, festés, mint ahogy a ma már ismert a Szentendre éjjel-nappal program, a múzeumok éjszakája projekt, múzeumi tárlatvezetések, gyermek és felnőtt programok.
Mert persze lehet attól is Szentendre a festők városa, hogy van itt, rétes, marcipán múzeum, de talán jobban megfelelne a szlogennek, ha az utcák és terek akcióival, történéseivel, képével valóban visszatükrözné, hogy Szentendre a festők, a művészek városa. Mert töretlenül hiszek benne, bármennyire bonyolult és nehéz a városban élő művészekkel együttdolgozni, időnként különleges igényeiknek megfelelni, nem lehet e város másban igazán vonzó csak egyik legnagyszerűbb sajátosságában, abban hogy Szentendre a művészetek városa. És ezt nem csak az idelátogatók hiszik majd el, keresik majd, hanem a város első emberei is, és e szerint igazgatnak is majd.
 
2011. június 7.
 
A főtéri görög templom építői, Dumtsa Jenő őseinek szülőföldje.
Avagy az elfelejtett cincár város Moskopolje
 
 

Akik ereiben csak egy kevés cincár vér is folyik azoknak e város mítosz, olyan mint a zsidóknak Jeruzsálem.
A délkelet Albániában, a fennsíkon a Korcanske völgyben található az a hely, ahol valaha a híres Moskopolje állt. Ma már csak romok találhatók itt, a valaha volt épületeket benőtte a gyom, temetőit megszentségtelenítették, öt temploma áll még omladozva, drága freskóik hámlanak, a szentek szemeit kézzel kivájták és arcukat megcsonkították. Csak az tudja micsoda gazdagság és kultúra volt itt valaha, aki tudja, hogyan kell olvasni a régészet nyomait.
Az utasban felmerül a kérdés, hogy ezen a helyen miért nincs állandó település. De hát miért is építene bárki várost több mint 1200 méteres tengerszint feletti magasságban, mert itt nincs szántó, távol van a főutaktól, a környező síkságról csak lejtős, szűk és kanyargós utakon lehet megközelíteni.
Pedig ezen a helyen, háromszáz évvel ezelőtt a virágzó Moskopolje állt, a gazdag cincar város. Balkán egyik legjelentősebb vallási, kulturális és kereskedelmi központja. Mi lett lakóival? Mi lett a sorsuk? Hová mentek?
De, mint minden más rejtélyre erre is van logikus magyarázat. Először is, a város menedék volt, ezért építették erre az elérhetetlen helyre. Valamikor a 17. század vége előtt, Moskopolje dinamikusan növekedni kezdett. A tizennyolcadik század ötvenes-hatvanas éveire 12.000 lakásban 80.000-en éltek. Több mint 70 ortodox temploma volt. Püspökség székhelye ahol görög iskolák működtek. A városban nyomdát létesítettek, amelyben a görög és a cincar nyelvű könyveket nyomtattak. Itt adták ki az első cincar nyelvtant és cincar-görög-albán-macedón szótárt is.
Moskopolje lett a cincárok vallási és kulturális életnek a központja. Amely Isztambullal és Thesszalonikivel vetekedett, olyan virágzó város a Balkánon. Nem tudjuk, pontosan hogyan nézhetett ki, de a leírásokból és egy megmaradt kis metszeten azt látjuk, hogy a várost kastélyok, kertek vették körül.
A városban kövezett utcák, agyag csöveken szállított vízzel működö szökőkutak és az alacsony kőkerítéssel övezett udvarokban nagy kőből épült házak álltak . Hatalmas a forgalom volt a boltokban és sokféle kézműves dologott a városban. A város közigazgatási autonómiát élvezett, még saját rendőrsége is volt. Az önkormányzat jó közbizottságot termetett amely hozzájárult ahhoz hogy a legerősebb céhek, kereskedelmi és kézműves központja lett. A források szerint a város bölcs irányítása komoly fejlődést eredményzett amely rövid dicsőséges története nyomot hagyott a kollektív emlékezetben is, mint a "szép és a "dicsőséges" kor.
A cincarok újlatin nyelvet beszéltek, amely közel állt a dalmáthoz. A történészek egy része római legionáriusok leszármazottjainak tekinti őket. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy a bennszülött lakosság leszármazottai ők, akik a Római Birodalom alatt romanizálódtak. Akik valamilyen csoda folytán megőrizték a nyelvet és kultúrát. Legtöbbjük Görögországban és Nyugat-Macedóniában, Albánia déli részén, Bulgáriában élt. Nagyobb csoportjuk Bitola Macedónia városban, ahol hosszú ideig az etnikai többséget is alkottá . Ők voltak Moskopolje építői és lakói akik a város rövid ideig tartó csúcsidőszakában, a 18. században e települést a leggazdagabb és legnépesebb balkáni várossá tették.

A cincárok más néven hegyiek, a kezdetekben félnomádok voltak és szinte kizárólag juhtenyésztők. Speciális életformájukhoz tartozott hogy Đurđevdankor ( Szet György nap) hatalmas nyájaikkal elindultak a hegyekbe és Szent Demeterkor vezették azokat Epirus, Thesszália és Musaniji enyhe téli alföldjeire. Minden évben több száz kilométert tettek meg, így élték félig nomád életmódjukat, és igaz volt rájukaz állítás, hogy olyanok voltak, mint a fecskék. Az utazások során megszerzett nyelvtudás tette őket különlegessé és képessé nagy történelmi szerepükre is.

 
Törzsi társadalomba szerveződtek, és néhány gazdagabb törzs tulajdonában több tízezer juh is volt. Kiváló sajtot készítettek és ezt jól ismerték mindenütt a Balkánon. A cincárok tudták, hogyan kell értékesíteni termékeiket. Jó kereskedők voltak. A cincar kereskedelemi módszer, a kiridziluk, a házalás volt, amit nagy tudással és bátorsággal folytattak. Szekereikkel bejárták az egész balkáni régiót. Így ismerték őket mindenütt. Olyan karaván-kereskedők voltak, akik hegyi lovaikkal folyamatos járták hegyvidéki balkánt és bekapcsolták a kereskedelembe. Raguzában, (Dubrovnikban) is volt export-import cégük, innen továbbították áruikat Bitola a Durres, Shkodra és Thesszaloniki városokba. De voltak moscopoljei kereskedők Velencében, Bécsben, Odesszában is. Kereskedtek mindenféle áruikkal, attól függően, hogy mire volt kereslet. Szorgalmasan járták málhás lovaikkal a vidéket mindaddig míg portéjájukat el nem adták. Foglalkoztak kis nagykereskedelemmel, felvásároltak és értékesítettek. Moscopolje híres volt vas és ötvösségéről, szőnyegeiről, de adtak - vettek sajtot és búzát, sót és olajat, sózott halat és szárított húst, kaprot, de kereskedtek ruhával és szappannal is. Karavánjaik folyamatosan cirkáltak, útjaikat Moskopoljéból irányították, szervezték, miként a balkáni hálózat üzleti kapcsolatait is. Ha a konvoj visszatért, az ezüstöt a városban helyezték biztonságba. Sok ezüstjük volt, de mint minden hegyi brdjani tudta, hogy a nehezen megkeresett pénzzel takarékoskodni kell, mert nehéz idők is jöhetnek. Ezért voltak ismertek a moskopoljeiek takarékosságukról.


1769-ben kopogott be az első rossz a moskopoljeiek ajtaján. Ebben az évben kitört a peloponézoszi lázadás. A moskopojeiek segítették a felkelést. De elszámították magukat, mert a törökök még túl erősek voltak. A peloponézoszi lázadást vérbefojtották és a török kormány hallgatólagos jóváhagyásával tolvajok hordái dúlták fel a híres Moskopoljét is. Az inváziónak a város nem tudott ellenállni. Bár a nők és gyermekek egy része a városhoz közeli Szent János kolostorban menedékre talált, de a város rombolását nem tudták megakadályozni. A város gazdag házait, üzleteit, középületeit kifosztották, sok ember esett áldozatul a rablóknak.

Akik nem haltak meg, elmenekültek. Többségük már nem tért vissza. Moskopoljeiek egy része ekkor szóródtak szét a világban. Kereskedelmi kapcsolataikat felhasználva elsősorban korábbi telephelyeik városaiba menekültek. Macedóniába, Szerbiába, Boszniába, Magyarországra, de Bécsbe és lengyel városokba is. De menedéket kerestek thesszáliai és macedóniai területeken is. Sokan Moschopolje pusztulása után a kiváló kereskedők és iparosok bankárok közül Magyarországon és Ausztriában telepedtek le és itt is folytatták őseik hagyományát, nagylelkű adományokkal finanszírozták a görög intézményeket (mint például a Sinai vagy Dumtsa család ). A dúlást a város nem heverte ki teljesen többé, az állandósuló rossz közbiztonság folyamatosan visszaszorította a kereskedelmet, és a későbbi Moskopolje már csak árnyéka volt korábbi önmagának.

 

Tizenkilenc évvel az első támadást követően, Moskopolje másodszor is elpusztult. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint korábban, de most már mivel a raablók kevesebb zsákmányhoz jutottak, rabszolgákat szedtek. De a megmaradt lakosság még ekkor sem adta fel és a hamuból ismét újjáépítette a várost. Harminc évvel később, 1821-ben azonban Ali pasa csapatai olyan pusztítást végeztek, ami után már nem tudtak talpra állni. A házakat, üzleteket, templomokat feldúlták és felgyújtották, a lakosságot rabszíjra fűzték vagy megölték. A megmenekültek ekkor már nem tértek vissza, elindultak a világba.
A kihalt Moskopoljet aztán 1916-ban egy csoport albán irreguláris csapat úgy kifosztotta hogy végleg elnéptelenedett. A végső lökést Enver Hodzsa rezsimje adta meg.

Ma még látható romjaiban Agios Nikolaos és Szent Athanasius templom (1721) és az Arkangyalok temploma (1722), amelyet sok értékes festmény díszített . A ragyogó és impozáns Szent Miklós-templom Moschopolis középpontjában állt. Falait David Selenitsa festett (1726). A másik templom a Nagyboldogasszony katedrális, amely a régi város Sharjah a kerületében volt 1715-ben szentelték fel. Az 1721-ben felszentelt Szent Athanasius templom viszonylag jó állapotban van még. Az Arkangyalok temploma máig megőrizte pompáját. Az ajánló felirat szerint 1720-ban épült . A templomban számos festmény látható még, de már teljesen hiányzik ikonosztáza. Valószínűleg ellopták. A Szent Haralambos templom 1760-ban épült. A templom freskóján Illés próféta zöld domb tetején áll.

 
2011. június 6.
Zágrábi kiállítás
 
 
Május 25 én nyílt meg az újzágrábi Buzsancsics Galériában Csikszentmihályi Róbert és Szakács Imre kiállítása. Amely, mint írják, a negyedik cserekiállítása annak sorozatnak amely Szentendre és Zágráb között a kortárs művészet területén megvalósul. Persze igaz ez akkor is, ha a Hvar szigeti szobrászok Petar Bariąić, Slavomir Drinković, Kaľimir Hraste, és Kuzma Kovačić 2002-es MűvészetMalomban rendezett kiállítását, amelyet Tomko Marojevic nyíltott meg, nem számoljuk. Mint ahogy látom, Svjetlen Junakovits, Boris Svaljek, Hrvoje Sercar kiálításait sem tekintjük kapcsolatnak, de mint tudjuk ma új időszámítás van forgalomban. A baki csak attól kellemetlen, és csak egy kicsit, hogy amikor a MűvészetMalomban, már Dietz idejében, 2008 -ban Bariąić ismét kiállított és eljött a fél zágrábi művészeti elit is, úgy tettek a város vezetői, mintha még nem járt volna itt. De akkor legalább az érkező Tahirék olyan hangulatot és zágrábi sajtóvisszhangot teremtettek, hogy kárpótolta művészt. Most is kerestem a zágrábi visszhangokat, de csak az Akademija art hírek oldalán leltem fel egy híradást a kiállításmegnyitóról, és itt is csak Dietz polgármester úr sablonszövegét találtam arról, hogy Szentendre a művészetek városa, ismert a világban is, és hogy már sokszor adtunk helyt jelentős kiállításoknak és ez most (Szakács és Csikszentmihályi zágrábi bemutatkozása ) a Régi Művésztelepi Galériában megrendezett Sinisa Majkus és Anita Parlov kiállításának viszonzása. Pedig mikor Vincze Lacival és Domonkos Jánossal jártunk Zágrábban nem csak a zágrábi művészek tucatnyian, de a Képzőművészeti Egyetem rektora, és a tv kulturális műsora is vendégül látott bennünket. Pedig mi nimandok voltunk, vagyunk Csikszentmihályihoz képest. Hol a túróban van, volt a nagykövetség most a megnyitó alkalmával és hol vannak azok a jó kapcsolatai a zágrábi sajtóval? Ki szervezett utazást a városból a szomszédos Zágrábba hogy egy kis felhajtás legyen, mint ahogy Érsekújvára a Boromissza kiállításra is? Ja, hogy senki, meg minek is? Ezek szerint Szentendre a festők városa csak szlogen, valójában nem jelent semmit. Legfeljebb annyit, hogy a kiállítás hírét beteszik a Szevibe. Sajnálom, hogy a lehetőséget elszalasztotta a város, amit a megnyitó jelenthetett volna. Bánom azt is, hogy legalább Tahirékat én nem hívtam fel. Ismerni illene Zágrábot, ami nem nagy kunszt. Olyan mint Debrecen vagy Miskolc, kissé belterjes ugyanakkor horvátul nagyvilági is. Ott is az a hír amire az elit felhívja a figyelmet. De ha mi lapulunk mint .... a fűben, ha nincsenek kapcsolataink a sajtóval, és nem is teszünk a megismertetésért semmit, akkor ne csodálkozzunk. Legalább megpróbálhattuk volna. Kár volt ezt megspórolni! Remélem nem lesz igazam, és megfelelő visszhangja lesz a kiállításnak, hisz június 27-ig nyitva van még. Hétköznap 9-től 18 óráig, szombaton délután kettőig látogatható. Könnyű megtalálni mert Jadranska avenija-ról a Karlovačka utcára kell kanyarodni ami elvisz Narodne zaątite térre, itt van a Művelődési Központ. Ha valaki a Ilicára akar bemenni az a Jadranski hídon átkelve a Száván a Selska cestan szinte egyenesen oda jut.
 
v
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X