2011. július 28.
Zárás
/Busongással és okoskodással./
 
 
Aux Champs-Élysées, oh skanzelizééé... énekelhetnénk a mai napról, idézve a 26-i francia esten Joe Dassin - Les Champs Elysees dalának átköltését, akárcsak az a duett aki Thouarsais – St. Sulpice-ból ékezett és a francia nemzet napján a Postáson e dallal örvendezette meg a hallgatóságot. Igen a mai a zárónap, és ez mindenképpen arra késztet mindenkit, hogy értékeljen, milyen is volt e fesztivál? Legelőször annyit, hogy ilyen típusú, kis tömegrendezvény megtartására még alkalmas Szentendre. Miért írom, hogy még? A EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL 2011 Szentendre amolyan jamboree típusú összejövetel volt, ami az én fordításomban, nagy lármás szabadtéri találkozót jelent. Úgy látom a Postás erre még alkalmas, és még a Rózsakert lakói is képesek tolerálni, ha nincs hangerő probléma. De mint hallom, valamely lökött-agyú kezdeményezi, hogy az egyetlen a szentendreiek számára még szabadon megközelíthető Duna-partot beépítsék sport létesítményekkel. Így azután, könnyen úgy járhatunk, mint a balatoniak, ahol már ilyen rendezvényekre nincs csak magántulajdonú hely, mert vagy a közterület hiánya, vagy a helyi csend rendeletek tiltása, vagy az üdülők érdekei miatt ilyen rendezvény aligha rendezhető meg. Így fordul elő, hogy a TV1 Balatoni Nyár műsorában ha a kulturális rendezvényről esik szó, legtöbbször a Kapolcsi Fesztiválon fellépők a vendégeik, ami önmagában is ellentmondás, hisz arról szól, ha kulturálódni van kedvük, hagyják ott a Balatont. A turizmus szervezési szempontból lehet regionális de a települések érdekei szerint az a jó, ha helyben költenek, ha nem mennek el. A tv műsorban olyan kép alakult ki, mintha Velence nem saját kulturális programjait, hanem egy másik régió kínálatát ajánlaná a turistáknak. Arról nem beszélve, ha Kapolcsnak szeretnének hírverést csinálni, miért nem költöznek oda, hisz ma mobilak a stábok. Szóval, Szentendre talán még alkalmas ilyen rendezvény megtartására, egy maximum ezer fős sátorváros még felépíthető ideiglenesen közel az óvároshoz. S valaki nem tudná van itt ennek sikeres előzménye is, a Művészeti Főiskolák Fesztiváljai vagy a vajdások által rendezett Vajda Lajos Nyári Szabadiskolák, a nyaranta ideérkező kétszáz úttörő vándortáborozó csoport stb.
 

Azután azonnal megfogalmazódik a második kérdés? Akarja-e a város, hogy ilyen rendezvények legyenek Szentendrén? Hogy az egész város akarja-e, nem tudom. Beszélgetve a fesztiválozó fiatalokkal ők úgy gondolják, leglább hat ilyen kellene egy nyári szezonban, természetesen tematikájában széles kínálatú. Kellő civil erő híján azonban csak olyan képzelhető el, amelyben az önkormányzat is szervező és közreműködő, de alapvetően a civil erőre épít. Én úgy látom, a hivatal ezt nem szeretné. Szabadságidőben túl sok dolguk van emiatt, s úgy érzik ez nem feladatuk, megteszik mert kötelességük, mert kell. Nos ez akadály, mert szerintem amíg a szentendrei önkormányzat testülete és hivatala nem áll át idegenforgalmi gondolkodásra és működésre, ha egyáltalán ez megtörténik valaha, minden ilyen dolog nehéz lesz. Be kellene látni, mint azt Monte Carlóban még a herceg is tudja, hogy a turizmusból élnek, s ott bármennyire is uralkodó a herceg, azt nem engedheti meg magának, hogy Forma 1-es verseny futamának idejében ne legyen otthon. S hogy ez Szentendrén nem mai gond, arról annyit, én még emlékezem arra, micsoda panaszkodás volt amíg a hetvenes évek hivatala megszokta, hogy a Szentendrei Nyár alatt szinte minden szombaton és vasárnap ügyelni, dolgozni kell, mert itt ez a legfontosabb időszak. A munkatársak ilyenkor szabadságra alig mehettek, a vezetőknek meg eszébe sem jutott ilyesmi. Szerintem Kirilla vagy Marosvölgyi Lajos tanácselnöknek meg sem fordult fejében, hogy nyári dologidőben itthagyja várost. Az aktív jelenlét ugyanis fontos, ami azt is jelenti, hogy láthatóak vagyunk, kapcsolatot teremtünk, úgy viselkedünk mint a jó házigazda, még ha ez számukra terhes vagy unalmas is. Nem tudom, hogy a hatszáz még itt lévő fesztiválozó közül hánynak írta össze az email címét az ezzel megbízott, hogy később is kapjanak információt a városról, hogy megtartsák őket Szentendre barátjának. Atizenhárom delegáció vezetőjével milyen megállapodásokat készítettek elő, hogy a kölcsönös lehetőségeiket kihasználják, ezért hogy csoportosan térjenek vissza Szentendrére. De az biztos, itt nem szabad távolságtartó és nem nyüzsgő, barátkozó vezetőnek lenni.
S zámomra ebben példa Mesic horvát köztársasági elnök, aki nyarát az Adrián töltötte, s ha valamelyik nyaralóhelyen komoly rendezvény volt megjelent, megnyitott, beszélgetett az emberekkel. Lehetett az Dubrovnik, Split vagy olyan kicsi város is, mint Stari Grad. Tudta és tudatta mindenkivel, hogy Horvátország létérdeke a turizmus, s ők jó, barátságos vendéglátók akarnak lenni. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy nyáron eltűnjön, vagy másik ország üdülőhelyén pihenjen.

Az sajnos ma már látszik, hogy Szentendre még az idén bedőlhet: de azt is látni kellene ezt csak másfajta működéssel, az adottságok a művészet, idegenfogalom, kultúra adottságainknak jobb kihasználásával lehet hosszóú távon kezelni. Aztán itt van egy másik, ma rosszul használt forrás, a kapcsolati tőke, ami Szentendrén mindig oly fontos volt. Gondoljunk csak vissza az Aczél-korszakra, amikor mai áron számolva kb. évi két millárddal több jött Szentendrére mit más Pest megyei településre. Nálunk meg városházi ukázra felkért fővédnök miniszter egy buznyákot sem adott, de ki sem dugta az orrát a fesztiválra. Miért kérték fel, ha nem számíthattak rá? Talán azért, hogy valaki személyes karrierjét építgethesse? Ez szégyen és a helyi vezetők tehetetlenségét is mutatja. Mert olyan helyzetet kell teremteni, hogy akit felkérnek, annak ilyen eszébe se juthasson. Ezt hívják várospolitikának és nem azt, amikor szajkózzuk a központi szlogeneket. Most a városi lapban a SZEVI-ben egyetlen beszélgetést interjút sem olvasok az itt lévő vendégekkel, helyette nagy interjút közölnek Tőkés püspökkel, mintha ő az Európai Parlamentben Szentendréért lobbizna. Ha így van propagálják miben képviseli érdekeinket, ha meg nem teszi ezt, akkor minek vele az interjú, azért mert rokonát ügyesen elhelyezte a városházi apparátusban? De ha már illik, akkor is meg kell kérdezni, mit akar ezért városért tenni, ha már a rendszerváltáskor oly nagy szeretettel és csinnadrattával várták Szentendrén? Nem Szentendre érdekei az elsők a mai önkormányzati képviselőknek? Pragmatikusabbnak és jobb érdekkijárónak kell lenni.

 

Azt is megtapasztaltam a fesztiválon, hogy a forgatókönyv szerinti városházi önkormányzati felelősök, jobbára csak a protokolláris alkalmakkor jelentek meg. De az egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy a Postáson legyen wifi, vagy biztosítsanak az amatőr fényképészeknek és videó készítőknek ingyenes városházi informatikai tárhelyet, hogy velük megegyezve az elkészült több ezer fényképből és videóból később Szentendre reklámot tudjon csinálni. A rendezvény egy részét látva, én úgy látom, sokkal aktívabb kezdeményezőbb várospolitikára lenne szükség ebben válságos helyzetben és nem visszahúzódni a városháza falai közé. Ajánlom a város mai vezetőinek hogy vegyenek példát Sziráki Ferencről, aki az ötvenhatos forradalom és a megtorlás után is képes volt a szentendreieket megnyerni annak, hogy az ő érdekük is, ha ez a város magára talál. Ezért nem átallott az emberek közé menni, és többször tartott fogadóórát, előadást egy dupla mellett a Művész Presszóban, mint városházi fórumot, s bár a korabeli pártbizottság vezetői folyamatosan nyírták e miatt, őt tudta, ha nem tudja a szentendreieket megnyerni programjának, sikertelen lesz ő és városa is.

Nos, a lényegről busongásaim és okoskodásaim helyett. Festésben, kosárlabdában, petanqueban a luxik, fociban a spanyolok, úszásban az írek, városismeretben szintén s a spanyolok és a németek, a színházban a franciák voltak az elsők, míg a fotóban a litvánok tartoltak. A legjobbat a portugálok főzték. Így aztán bár mi szentendreiek egy versenyágban sem nyertünk, de kiegyensúlyozott teljesítményünk miatt a luxikkal holtversenyben elsők lettünk az összetettben. S hogy a svéd nyári időjárás sem vette el a fesztiválozók kedvét és jól érezték magukat Szentendrén, arról a nemzetközi egyesület elnöke zárszava biztosította a hallgatóságot. Így búcsúzott, amikor Miakich Gábor szentendrei elnök átadta a zászlót a következő fesztivált rendező dánoknak. - Jól éreztük magunkat. Köszönjük Szentendre, köszönjük Magyarország!

 
2011. július 26.
Fellendülés
 
Megvallom őszintén, én nem hittem eddig az Új Széchenyi tervben, sem annak szentendrei adaptációjában a Huzsvik programban. Nem hittem, mert mint volt kényszervállalkozó, 1991-óta soha egy pillanatig sem éreztem, hogy értem, értünk valaki is tenne valamit, sokkal inkább az volt zsigerekig ható tapasztalatom, hogy hol az állam, hol az önkormányzat nyúl le, újabb bőrt keresve rajtam, próbál csontig lecsupaszítani. De az is igaz, soha nem tartoztam az ügyes vállalkozók körébe, akik jól kamatoztatták kapcsolataikat, ismerték a kreatív könyvelés trükkjeit. Most azonban megláttam az új gazdaságpolitika sikereinek csíráit, a reményt, hogy Szentendrén hamarosan beindul a gazdasági fellendülés. Ugyanis, boltba menet, arra lettem figyelmes, hogy az egyik út menti ház kapupillérén egy kacsa üldögél. Közeledve felé, akkor sem mozdult, amikor már egészen a közelébe értem, mereven a távolba nézett, mintha a Huszvik program emelkedő diagrammját vizslalná, vagy az Európai Népek Fesztiválján a Postáson a szentendrei önkormányzati képviselőket keresné. Csak amikor kartávolságban voltam, vettem észre, hogy ez bíz egy műanyag kacsa, a kertkapuban megnyitott új vállalkozás blikkfangja, címerállata, mint Velencének az oroszlán vagy Berlinnek a medve. A tárt kapu kínálatát megszemlélve, ahol két oldalt kerékpárok sorakoztak állványra felállítva, mintha a Castel Gandolfo-i apostoli palota előtt a Svájci Gárda tagjai lennének.
 
Sorfaluk ráfokuszált a kaputól négy méterre felállított asztalra, amelyen, kertbe szánt műanyag állatok és egy kerti törpe sorakoztak bánatos eklektikával elrendezve. Nem bírtam magammal, és a posztmodern kompozíció gyönyörűségétől megbabonázottam azonnal kikaptam zsebemből fényképezőgépem, hogy megörökítsem a látványt. S miközben kattintgattam és az analógiákat kutattam agyamban - engem ez a skurcos kompozíció kicsit Michelangelo Medici síremlékére emlékeztetett, mintegy anyagában megidézve a carrarai márvány finom fehér színeit, egyszer csak egy hölgy állt előttem és határozott hangon megkérdezte: - Maga a szórólapot fényképezi? Mintha a valamikori volt szovjet laktanyát vettem volna le, pedig ott ki volt téve a fényképezni tilos piktogram. - Igen, motyogtam majd kissé félszegen elódalogatm. De mielőtt elhagytam volna a terepet, elolvastam a kitűzött reklámversikét: Lehet eső,/ lehet nap/ a kerti törpe jól mutat!
 
2011. július 24.

Eső, Viviane meg a luxiak

/Találkozások.../
 
 
A tegnapi nap eső verte napja volt a fesztiválnak. Az időjárás finoman szólva sem fogadta kegyeibe a fesztiválozókat. S amíg a múlt héten még arról beszéltek a meteorológusok, hogy hétfőtől már jobb eső mentesebb idő lehet, addig a mai előrejelzések a csúnya időt a hétvégéig jósolják. Ez pedig egy ilyen, főként a szabadtéri programokra építő fesztiválnak maga a csapás. Mert hát nem vagyunk mi európaiak mindannyian finnek, hollandok, svédek stb akiknek a nyári 14 C természetes az eső meg velejárója a nyárnak. De Szentendre sem az esőben az igazi pláne mai török dúlta állapotában. De minden rosszban van valami jó, mint ahogy ez fordítva is igaz, mert a sátrakba, presszókba való beszorulás kénytelenül is alkalmas a találkozásra, beszélgetésre a másik megismerésére. Mivel abban megtiszteltetésben részesülhettem hogy mázolmányaimmal ott lehetek Postáson, értelemszerű hogy elsősorban a hasonló hobbijú külföldiekkel jöttem össze. Érdekes társaság az un festőversenyben résztvevők köre, mert profitól a hozzám hasonló ultra-amatőrig mindenki megtalálható közöttük. De mivel ez a fesztivál a kisvárosokról, pontosabban az reflektorfény árnyékában lévő kisvárosokról szól és így lehetséges hogy egy településről a lelkes, rajzolgatni szerető biológia tanár jött el, míg a másik városkában jobb a kínálat mert van "művésze". Persze, nem lehet minden kisváros olyan képzőművészettel sújtott, mint Szentendre, ahol a legtöbb világon az egy négyzetméterre eső képzőművészek száma.
 
Szóval, én talán véletlenül is, a luxemburgi kolléganővel Vivianevel keveredtem barátságba, akit mint képzőművészt nem akarok minősíteni, számomra tetszőek és kedvesek alkotásai, de ezt inkább tegye meg mindenki maga a látottak alapján, de aki amolyan szervező kapcsolatteremtő típus akárcsak én a kiöregedett fél politikus, így aztán hamar vagy öt pontból álló együttműködést vázoltunk fel. Így náluk a mi és a luxemburgiak Szentendrén való egy-egy hetes alkotásának lehetőségét, a szentendreiek ottani és nekik Szentendrén való bemutatkozását. Hozzáteszem, ma ez már hálaistennek sokkal könnyebb mert az interneten lévő virtuális galériák segítségével látható milyen alkotásokról van szó, mint ez tíz évvel ezelőtt volt. Tripatriális ( három fél által) mondjuk Olaszországban és Horvátországban szervezett közös kis művésztelepek Workshopok megszervezését, ugyanis a luxiaknak az olaszokkal, nekem meg éppen az Ivan dan óta a Hvar szigetiekkel van ismét ilyen irányú kapcsolatom. Úgy hogy a Rudina Art nevű workshopot hamarosan beindíthatjuk amit horvát barátaim is nagyon várnak. Olyan országos eseményeken való kölcsönös fellépést, mint hogy luxiak évente egy héten át, amikor művészek hetét tartják szentendreiek bemutatkozását náluk, és ha ha kellő érdeklődés van a Szentendrei Nyár keretében nekik rendezünk kiállítást. Tisztáztuk egymás közt azt is, hogy ezt nem a hivatalos együttműködési formákban tesszük, ott van erre a szentendrei Kulturális Bizottság, és a MAOE , ezért sem a MűvészetMalomra sem a Szentendrei Képtár lehetőségeire nem is aspirálunk hanem a városi kisebb magángalériákra és a vendéglátó helyeken lévő kiállítási lehetőségekre építünk. Bár Viviane ezeknél jobb helyekn is kiállít. Náluk meg, mivel bár Schifflange egy valóban kisváros, mégis rendkívül jól kiépített infrastruktúrával bír. És bár nem Szentendre szépségű, de szponzori lehetőségei az ott lévő konszern miatt szerintem utcahosszal jobbak mint a mieink, lehetséges kisebb kiállítások megrendezése. Persze ehhez a telet végig kell levelezni, emailezni és szervezkedni, hogy ennek gyümölcse is legyen. Mert egyoldalú, lenyúlós, a másik lehetőségeire és pénzére bazírozó együttműködést már számosan kötöttek a szentendreiek közül, s miután kinn a vendéglátóknál jól érezték magukat, elfelejtették a viszonzást, vagy abban az ide érkezőnek semmi köszönete sem volt. De azt gondolom, ez leginkább személyiség függő, lehet szakítani ezzel a gyakorlattal és városi pénzek és kuncsorgás nélkül is lehet bekapcsolódni a nemzetközi képzőművészeti életbe, még ha ez nem a csúcs szinten van és nem is a londoni Tate Gallery szentendrei bemutatkozása, mint ahogy azt sokan szeretnék, de érte semmit nem tesznek.

 

 
2011. július 23.
Okoskodás, ünneplés helyett
/Minden rendben, csak.../
 
Öröm és vidámság
Szóval, elkezdődött a nagyüzem, teljes sebességgel megy az European Peoples' Festival Szentendrén. Tulajdonképpen írni sem kellene róla, mert Major Frigyes hihetetlen gyorsasággal elkészített, és a közösségi portálokra felrakott fényképeivel szinte minden történésről azonnal tudósít. S mint tudjuk, egy kép ötször annyit tud elmondani, mint a legjobb szöveg. Én pedig miként egy pányvával kikötött állat, csak sátram hatókörének elhagyása nélkül - ugyanis abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a szentendrei termékek között én is árusíthattam mázolmányiamat, és a róluk készült nyomatokat- a Postás strandon voltam egész nap. Így aztán igazából csak az itt történteket láthattam, no meg annak a többtucat szentendreinek az értékelését ismerhettem meg, aki odajött hozzám egy kézfogásra, hátba veregetésre. Mint afféle a politikai kűzdőtérről kiöregedett közéleti pletykás hát felhasználtam a találkozásokat arra, hogy ne csak a nemistdutamhogyteilyenjóakvareleketfestesz mondatokat hallgassam bólogatva és májam hizlalva, hanem kicsit szondázzam is beszélgetőtársaimat arról, mit is láttak, mit is gondolnak az eseményekről. S aki ezek után azt gondolja, hogy én valós értékelést adhatok, az nagyon téved, mert én féltőn és elfogultan néztem az eseményeket.

Nos először is, a déli "AMIÉRT A HARANG SZÓL" Ökumenikus Istentiszteletről, amelyet a szentendrei egyházközségek részvételével bonyolítottak le a Postás strandon. Az egyházfiak hozták magukat, összeszedettek és érthetőek voltak, némelyik igazi profi, hivatásához méltó beszélő. Pedig itt és most a második vonal, a káplán vonal volt bedobva, mivel a főnököknek( plébános-, segédpüspök-, nagytiszteletű úr...) is jár a szabadság és most éppen ezt töltik, ki e honban, ki külhonban egyházhoz való tartozás megkülönböztetése nélkül. Viszont a program nem szakrális civil részéről, már egészen más a véleményem. Túl hosszúra és ez által alig elviselhetőre sikeredett, mert a kezdettől szomorkás eső áztatta a türelmes hallgatóságot. Ilyenkor illik rövidíteni, figyelembe venni a hallgatóság helyzetét azoknak is, akiknek egyébként tető van a fejük felett. De még ez is előfordulhat, ha a rendező amatőr vagy beszari és nem meri átszerkeszteni az előre leírt és egyeztetett forgatókönyvet. De spongya rá, több is veszett Mohácsnál! Számomra, a bekiabálás nélkül nehezen elviselhető része az ünnepségnek csak ezután kezdődött, mert Dietz polgármester úr az általam csak a kukorircagölödinnel azonos értékrendet kivívott aranyszájó Semjén Zsolt megidézésével majdnem menekülésre kényszerített, amit azután Tőkés püspök úr írásos üzente überelt hidegrázást okozó mondataival, amellyel a magyar és európai baloldalt minősítette. No persze nem azért borzongtam én, sőt ezen meg sem lepődtem, hogy a püspök úr véleménye ilyen, hanem mert ezt akkor olvassák fel Szentendrén magyarul és angolul, amikor Henrik Ibsen hazájában Norvégiában Utoya szigetén egy baloldali ifjúsági szervezet táborában 85 áldozatot követelő mészárlás volt, amelyet azonosíthatóan jobboldali ember követett el. Ebben szituációban voltak a püspök úr rafináltan cinikus mondatai igazán kontraproduktívak és hányinger keltőek S amely tragédia miatt, ma nem csak egész Norvégia gyászol, de Európa országai is együttérzésüket fejezik ki politikai hovatartozás megkülönböztetése nélkül. Itt meg kuss, hallgatás, erről egy szó sem esik, arról megy a kommersz rizsa az európai kisvárosokból jött majd százötven fős hallgatóság és vagy egy tucat zarándok részére, hogy mi már régen Európához tartoztunk és mi védtük meg Európát a török átoktól.<
Gyász
Később, erről beszélgetve egy-két északival, nem rótták szemünkre, betudták annak, hogy csak nemrég jöttünk át a kommunizmusból és még nem fejlődött ki európa-érzékenységünk. Pontosabban érzékenységünk nekünk leginkább csak saját magunkra terjed ki, ha mondjuk valamelyik Európa parlamenti bizottság bírálatot mond az elkészült FIDESZ alaptörvényünkről. Ezt már én teszem hozzá: Spontán mi nem tudunk még együttérezni sem, mindig valami felsőbb álláspontra várunk. És ettől a spéttől lesz a dolog hamis látszatú. Bocsánat, ahelyett, hogy az uniós országokból jött vendégeinkről, vidámságukról, kedvességükről, jópofa a várost élettel megtöltő felvonulásukról vagy arról írtam, volna, hogy az olaszok harminchat kiló száraztésztát hoztak egy kis magyar spagettizéshez engem e látszólag távol történt tragédia és annak hatása jobban foglalkoztatott, mint az esemény amelyet testközelből átéltem. Tulajdonképpen akkor nyugodtam csak meg, amikor a délutáni nyitóünnepségen Börje Broberg, az Association of European Peoples’ Festival elnöke nem felejtette el, hogy bármily vidám is ez az esemény, ne szóljon a norvégiai tragédiáról. És azt is gondolom, nem kell emiatt most borúra váltani ezen a vidám élettel teli fesztiválon, de európai gesztusa lenne Szentendrének, ha a fiatalok együttérzésükről tennének tanúbizonyságot ezen a rendezvényen.

 
2011. július 22.
Nem lesz felvonulás, a felvonulási területen
/Érkeznek a vendégek/
 
 
A volt Dietz bolt előtt bandukolok. A Főt téren rácsok állják az utam. Sehol egy munkás, a Szentendrei Nyár lufis plakátja mögött csak az őrök vigyázzák a munkaterületet. A téren papírzsákok deponálva. Kockakövet alig látok, mintha elfogyott volna a burkoláshoz szükséges anyag, csak a félredobott kövezésre alkalmatlan sitt-halmok. Itt biz holnap nem lesz felvonulás, legalább is annak fiesta értelmében, mert nem készült el a remélt határidőre a Fő tér. Pedig jó lett volna ha a EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL nyitófelvonulására legalább a tér elkészült volna. Ismerjük a történetet, az x-edik módosított határidőt, minőségi problémák korai győzelmi jelentésekkel, majd későbbi szabadkozásokat. Mellettem melósok bandukolnak fájront után vannak, látszik fáradtak, hosszú volt a műszak. Arról beszélgetnek egymás között, hogy többre jutottak volna, ha nem esik ennyit. Mintha rajtuk múlna, hogy kész lesz-e. Ők szerették volna. A végén ennek a levét is ők isszák meg. Hiába, ilyen ez az igazságos kapitalizmus, aki alul van annak annyi. Jakabék ablakában esetlenül lóg a spanyol zászló, nem tudván mit keres itt a felvonulási területen. Aztán meglátom a többi ország zászlaját is az ablakok alatt, mintha nemzetközi kövező brigádok építenék főterünket. Igaz is, nemzetközi brigádok. A napokban volt a spanyol forradalom évfordulója. „1936 július 19-én a dolgozók Barcelonában és Madridban megrohamozták és elfoglalták a laktanyákat válaszul a fasiszta államcsínyre. Így képesek voltak Spanyolország kétharmadában megállítani a fasiszta előretörést. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez már nem csak a fasiszták elleni háború, hanem egy forradalom kezdete is. Munkásmilíciák alakultak a munkavállalók az irányítást a kezükbe ragadták a munkahelyeken és a parasztok elfoglalták a földeket.” De ez nálunk ismeretlen, vagy félretanított történelmi esemény. "Antes morir de pie que vivir de rodillas" ez a mondat Európa nyugati felén ma is ismert a baloldaliak között.
Mellettem egy kiránduló pár kerülgeti a földből kiálló szerelvényeket és közben félhangosan korholja a város vezetőit, hogy miért nem áprilisban vagy októberben csinálták ezt. A felfordulás ellenére a japánok, oroszok és más külhoni turisták keringenek a Fő tér körül. Csak nehogy e rossz tapasztalatok miatt jövőre ne jöjjenek. Nekünk másunk sincs mint a művészet, múzeumok, meg a turizmus.
Fesztiválunk indítása nem ígérkezik sikertörténetnek, mármint abban az értelemben, hogy majd csilivili főtéren vonulnak át a fesztiválozók. Ahogy az információkat összegereblyéztem, így is örömmel jönnek barátaink. Ők nem az új szentendrei főtér miatt indultak útnak. Ma érkezett meg többségük. A Barcsayba mint valami szállodai nagyüzembe egymást követve érkeztek a vendégek kisebb-nagyobb csoportjai. Most a híradó megy a tévében és négyszázan már itt vannak. Volt aki pontosan, volt aki kalandosan érkezett. Sára reggel a HÉV-hez indulva a Kertész utcában egy piros buszt látott. Furcsállotta, hogy ebben a kis utcában mit keres egy olasz autóbusz, amikor is, megpillantotta az oldalán a feliratot, San Vito Chietino. Bizony e korai érkezők olasz barátaink voltak akik szálláshelyüket keresték a Posta melleti kis utcácskában, s akik a fiaskó ellenére hangosak és vidámak voltak. Még az sem keserítette el őket, hogy a parkolókat üzemeltető VSZRT. már az első félnapon, két piros cédulával ajándékozta meg őket. Ennek ellenére estefelé annak rendje és módja szerint beénekelték a Barcsay-t és a kérdésük az volt, hogy hol van az a bizonyos artista. Ami persze nem cirkuszi artistát, hanem az Új Művész cukit jelenti, ahol az ígéretek szerint minden este zene várja a fesztiválozókat.
 
2011. július 21.
Egy európai kisvárosból jönnek
/Luxemburgi vendégek/
 
Ünnepség Schifflange-ban
Talán már írtam valamikor arról, hogy azok az nyugat-európai kisvárosok, amelyek részt vesznek a EUROPEAN PEOPLES’ FESTIVAL sorozatában, nem Európa legnagyobb és semmiképpen sem az utazók által jól ismert települései, mint a francia vagy olasz tengerparti gazdag kisvárosok. Ők inkább szürke verebei a mi Európa képünknek, azok a városkák, ahova csak véletlenül vetődünk el. De talán éppen ez erényük is, hisz lakóik, akik öntevékenyen vesznek részt ezeken a fesztiválokon, őszintén érdeklődnek, ők azok a hűséges testvérvárosiak, akik akkor is eljönnek hozzánk, ha csak jó szót, kellemes együttlétet, egy kis kedvességet kapnak és bár örülnek, de nem igénylik csinnadrattát a világszenzációt. Nos, a napokban az egyik ilyen luxemburgi kisváros szinte teljes vezérkara érkezik a szentendrei fesztiválra, hogy együtt ünnepeljen velünk. A luxemburgi Schifflange a dél-nyugat luxemburgi városka, mert róla van szó, valóban nem európai művészeti, turisztikai, gazdasági centrum a maga alig nyolcezer lakójával. Sőt még nem is történelmi település, mert 1876 augusztus 15-én született, amikor önálló lett azáltal, hogy levált Esch-sur-Alzette-től. Így hát hírességei sem túl ismertek, hisz a legismertebb schifflange-i Gilles Müller az ATP ranglistás teniszező, no meg a két európai parlamenti képviselő Astrid Lulling és Jean Spautz. Slussz-passz. Legnagyobb létesítménye és munkaadója az 1871-ben a Metz család által alapított acélmű, amelyet 1980-ban folyamatos elektromos acélöntődévé fejlesztettek és amelyet nem került el a globális fúzió, hisz ma az egyik nagy belga konszern részeként működik. Hogy hasonlatosságot mutassak fel, mintha ma Szentendre, a valamikor volt kocsigyár megalapítása óta többször korszerűsített mai üzemének anyatelepülése lenne. Szóval, itt lesz Schifflange városka szinte a teljes vezérkarával, Schreiner Roland polgármesterrel együtt Szentendrére jön Hopp Raymond úr városi tanácsos, Calisti Daniel a városka főmérnöke (műszaki alkalmazottja) és természetesen itt lesz Hoferlin Roland úr is helyi nemzetközi kapcsolatokat ápoló egyesület tiszteletbeli elnöke is.
Schreiner Roland polgármester
Persze azt is tudni kell, hogy Luxemburg Európa egyik leggazdagabb kis országa. Ebből adódóan a helyi szociális kulturális intézmények bár nem monstre épületek de igencsak tüchtigek és irigylésre méltóak. Civil ház és uszoda, modern iskola és számos sport és kulturális létesítmény áll a lakosság rendelkezésére. Én most csak korosztályom, a nyugdíjasok kínálatából emelek ki. Mert Schifflangeben a nyugdíjas, nem az újság híján prospektusokat olvasgató, csak olcsó kínai terméket vásárló, segélyre szoruló társadalmilag leírt korosztály. Ott számukra is széles kínálatot ajánlanak:
Klubház
Sportot és a testmozgást biztosító rendezvényeket melyben a séta, torna, táncórák, bowling, orientális tánc, kerékpározás is bele tartozik, mint ahogy a patchwork készítő, ékszer stúdió, kerámia szakkör is van. Kártya klub, főzőtanfolyamok várják a nyugdíjasokat. Irodalmi találkozókat, koncerteket, ül- és belföldi kirándulásokat szerveznek maguknak és részükre. Kávézójuk nyitva előttük és itt minden kedden délután 14.30-tól 17:30-ig ünnepségeket ( névnapot, házassági évfordulót s nem nemzeti ünnepeket) , zenés táncdélutánokat tartanak. De megtesznek mindent azért is, hogy az idősek ne maradjanak digitális analfabéták, és ezért számítógépet oktató osztályokat indítottak ahol egyénileg és csoportosan is foglalkoznak a nyugdíjasokkal. Csoportos túrákat szerveznek és saját kis könyvtárukban 16oo kötet és több tucatnyi újság, magazin áll rendelkezésre mindenki számára keddenként. Persze akkor ez körültekintő szociális ellátás jobban érthető ha azt is tudjuk, hogy Schreiner Roland polgármester úr és a városka testületének többsége szociáldemokrata. Szóval kicsi is meg nagy is nekünk e városka. Kicsi a semmit sem akaró protokoll látogatásokhoz, a mimicsodafantasztikusművészvárosvagyunk kiállításokra, lenyúlós programokhoz, ahhoz viszont igencsak nagy, hogy a szentendreiek öntevékeny civil kapcsolatokat építsenek ki, állami, vagy városi gyámkodás nélkül.
 
2011. július 20.
Szálláscsinálók
/European Peoples' Festival/
 
 
Félszáz szentendrei ifjú nyüzsög a Barcsay Iskola aulájában, hordja az ágyakat és matracokat, hogy elkészítsék a szállást a szombaton nyitó és Szentendrén először megrendezésre kerülő European Peoples' Festival résztvevőinek. Ötszáz embert olcsón elszállásolni, gondoskodni étkezésükről, szórakozásukról megteremteni versenyzésük feltételeit nem egyszerű feladat, még olyanoknak sem, akik ebben már profik. Hisz Arranda del Dueróban, /Spanyolországban/ a fővédnök trónörökös a vöröskereszt és a hadsereg segítségével állíttatott fel tábort a résztvevők elszállásolására. Arról érdeklődöm a szervezőknél, hogy volt e már itt a magyar fővédnök miniszter úr, ők meg úgy néznek rám mint aki azt kérdezi, hogy miért nincs itt Obama az USA elnöke. Az önkormányzattól is csak Bányácska van itt, igaz ő valódi segítség, mert hát neki a kisujjában az efféle rendezvény, igaz nem is ma kezdte. Az meg minek lenne jó, ha itt most egy okoskodó lábatlankodna? Persze ettől még a házigazda, mint Európában másutt is az elmúlt tizenkilenc évben, nálunk is az önkormányzat. Támogatásukkal rendezi a Szentendrei Nemzetközi Kapcsolatok Egyesülete a fesztivált, amely segítség időnként olyan fucsaságokban nyilvánul meg, hogy kötelezik a civil egyesületet arra, beszerezzék a Rózsakert lakóinak egyetértését arról, hogy nem ellenzik a Postás strandon a koncerteket, rendezvényeket. Azután az is, hogy közterület-foglalás szükséges a város által rendezett eseményre is, hisz rend a lelke mindemnek. S ha már a városháza , amely mint fűrészporral a similabda, jogászokkal van kibélelve a maguk jurátus módján segít, leginkább tanácskozni, meg határozatot, papírt gyártatni.
Ötszázan érkeznek a hétvégén Európa tizennégy városából. Arról azonban a beszámolók nem szólnak, hogy ez mit is jelent a valóságban. Mert biz ez nem tizennégy csoport, hanem ennél sokkal több, miként ennek véletlenül fültanúja voltam. Zsuzsa a fesztivál főszervezője és a finn csoportot fogadó önkéntes arról tárgyal, hogyan is szervezzék meg a háromféle időpontban és kétféle módon érkező finnek szálláshelyre juttatását. Ki megy ki majd a repülőtérre a finn csoport egyik részéért, akik éjfélre érkeznek, és ki az, aki az olcsóbb járattal érkezők elé megy reggel, és hogy érdemes összehangolni Szentendrére szállításukat a németekével, akikkel finnek szinte egy időben landolnak Ferihegyen. Persze azokért finnekért is jobb a város határába kimenni, akik reggel gépkocsival érkeznek, mert jó lenne ha gyorsan a szálláshelyre találnának. S mint kiderül, a németek sem azok a régi németek már, a szervezettek, együtt lépők, mert hisz ők is vagy három csoportban és időpontban jönnek. A legelső csoportjuk már csütörtök este.

 
Zsuzsa homlokát törölgetve rakosgatja az emaileket és faxokat, keresve a legjobb logisztikát, hogy mindenki időben a városba jusson. Látszik fáradt, nem véletlen, a szervezés a véghajrájában van és neki a hétvégén pihenés helyett, ki kellett utaznia Wertheimbe, mert azt még sem tehette meg, hogy mint a Szentendrei Nemzetközi Kapcsolatok Egyesületének egyik vezetője ne legyen ott Hermann János bácsi magas kitüntetésének átadásán.
Igazi bolondokháza most a Barcsay. Most áll össze a több hónapi szervezés rendezvénnyé. „Még négy ágy második emeletre! „Adja ki a parancsot az önkénteseknek Kati. Lassan csikorogva megmozdulnak a fesztivál kerekei és a szentendrei European Peoples' Festival mozdonya elindul. S bár még esemény nem történt, én mégis büszke vagyok rájuk, Zsuzsára. Évára, Gáborra és a többiekre, mert látom és tapasztalom, hogy vannak még szentendreiek, közöttük a hatodikos unokaöcsém Teo is, aki ott cipeli matracot, akik elkötelezettjei lettek egy fontos városi ügynek, annak, hogy Szentendre méltó gazdája legyen European Peoples' Festival-nak.

 
2011. július 15.
Most mutasd meg Szentendre!
/fesztivál lesz a városban/
 
 
Majd hetvenen ültek tegnap az Ínyenc vendéglő hátsó teraszán szentendrei önkéntesek, hogy egyeztessék azt, jövő hét pénteken ki melyik csoport elé megy a repülőtérre, a pályaudvarra, kíséri a szálláshelyre az érkezőket. Tájékoztatták a szervezők vezérkarát a felelősök arról, hogyan áll a sportrendezvények, színpadi produkciók vetélkedők, versenyek előkészítése, a sárkányhajóktól az utcaszínház közterület-foglalásig. Hol lesz orvosi ügyelet és információs sátor, kik lesznek felelősök a vetélkedő állomásokon, kik lesznek ott egyes színhelyein stb. Akik éjfélig menően tanácskoztak, vitatkoztak az European Peoples' Festival Szentendre városi önkéntesei. Mert mint azt sokan tudják, van itt a városban egy civilekből álló egyesület, amely tizenkét éve feladatául vállalta és legtöbbször mindenféle csinnadratta nélkül, sikeresen teljesítette is, hogy önkéntes segítője Szentendre nemzetközi kapcsolatainak. Tagjai a város korábbi külföldi kapcsolatainak kezdeményezői, ezek megteremtésében közreműködők, volt polgármesterek, akik ma már civilek, és persze a legtöbben azok, akik önkéntesként vagy közreműködőként részt vettek testvérvárosi fesztiválokon, vagy csak érdeklődők, az ügyért tenni akarók, esetleg idegen nyelvet jól beszélő ezért segíteni is tudó szentendrei civilek. Ez az egyesület most nagy feladat előtt áll.

Július 23-tól 27-ig vendéglátója lesz Szentendre testvérvárosai nemzetközi fesztiváljának a European Peoples' Festivalnak. S bár a korábbi önkormányzati testület erre áldását adta, segítségét felajánlotta, én ma mégis úgy látom, hogy a mai szentendrei fidesz önkormányzat, kisebb távolságtartással, idegenként kezeli az ügyet, pedig rendesen benyomultak és árukapcsoltak, már csak azzal is, hogy ráakasztották a megnyitóra, mint szamárra a fület, az új magyar, az "Amiért a harang szól" kerékpár és vízitúra sportos zarándoklatot.


De Önök ne legyenek ilyen rosszmájúak mert hamarosan közel hatszáz fiatal szállja meg a várost. Vetélkednek, felvonulnak, utcaszínházat játszanak, festenek, sportolnak, zenélnek, nyüzsögnek, vetélkednek népük temperamentuma szerint. Eljön erre Aranda de Duero (Spanyolország), Athlone (Írország), Bad Segeberg (Németország), Cantanhede (Portugália), Dunoon (Skócia), Frederikssund (Dánia), Gargľdai (Litvánia), Libramont (Belgium), Raasepori (Finnország), Rezekne (Lettország), San Vito Chietino (Olaszország), Schifflange (Luxemburg), Thouarsais-Bouildroux, St.Sulpice en Pareds (Franciaország) kisvárosaiból sok fiatal. Ezért Szentendre most megmutathatja tud-e nem csak turistaszivató, lelnyúló, elzárkózó, malfla hivataloskodó de jó házigazda is lenni. Most nem sírhat az önkrományzat sem majd, hogy csak kétórás a turizmus, mert ők itt lesznek öt napig. Bázisuk a Postás Strandon felállított kisebb sátortáborban lesz, színpaddal és mindenféle mással.
Most bemutathatja a város és vezetése is, hogy tud-, képes-e turistafogadó város lenni, s nem csak elviselni az idelátogatókat.


Miért lehet ez a fesztivál érdekesebb mint a többi? Talán azért, mert akik most Szentendrére érkeznek vetélkedni, bulizni nem a tipikus nyugateurópai turisták valamelyik nagyvárosból. Többségük olyan kisvárosi fiatal, akik nem valamelyik ismert európai város lakói, hanem a megmutatkozni akaró, a "magad csináld meg, ha más nem segít" fesztiválok rendezői, akik elhatározták megismertetik Európával lakhelyüket és önmagukat, ami természetesen olyan szép és kedves, mint nekünk Szentendre.
Szóval itt lesznek, érdeklődnek, vetélkednek és ismerkednek várossal. Mi meg azzal segíthetünk ha szóba állunk velük, eligazítjuk őket, ha érdeklődnek, ha résztveszünk rendezvényeiken, mert találunk közöttük számunkra érdekest, ha elmondjuk barátainknak, vendégeinknek, hogy mi van most Szentendrén, ha fotózunk, filmezünk és ezeket feltesszük a netre, lájkolunk a Facebook fesztivál oldalát és azokat ami nekünk tetszett vagy érdekel ajánljuk másoknak is.
Persze az egyesület közel száz önkéntes segítője mellé elkel még segíteni tudó, nyelvet beszélő , a fesztiválnak pénzzel vagy bármi hasznos dologgal segíteni akaró, mert sok önkéntest munkáltatója csak egy-két napra engedett el szabadságra, hogy a rendezvényen segítsen.

 
2011. július 7.
Szentendrei dolgokról
/pletyka vagy valóság?/
 
 
A csőd elérte a várost, válságkezelésnek nyoma sincs, állítják néhányan, akik bennfentesek városházi ügyekben. A minap a televízióban Szigetvárról beszélgetett a riporter a polgármesterrel, aki őszinte büszkeséggel mesélte el, hogy túl vannak a csődön, lassan visszaveszik intézményeiket és huszonöt évre ütemeztették át adósságukat, így elviselhetőbb a törlesztési kötelezettség és csődbiztosra már nincs szükségük. Ők egy 15 milliárdos fürdőkomplexum beruházással dőltek be, nem volt hozzá kellő önrészük és eljött az igazság pillanata, fizetni kellett de nem volt miből. Ekkor jött a csődbiztos. Ilyenkor kötelező takaréklángra állítják az önkormányzatot és minden un. nem kötelező feladatot lefaragnak a könyvtár működésétől a színházig, még az iskolákat is csak az állami normatíva szintjén látják el. Nos, a dolog számunkra azért érdekes, mert többek szerint hamarosan Szentendrén is eljön az igazság pillanata, a csőd. Az ellenzék egyes képviselői szerint a mai 8,3 milliárdos tartozása Szentendrének nem finanszírozható, saját bevételek nagyságára jellemző hogy abból márciusig elegendő a mai típusú működésre.
Nos, akkor hogyan tovább? Eladják a most átadni készülő rendelőintézetet, nem tudják átvenni az Érdre költöző könyvtár épületét, hogy benne tovább működjön a városi könyvtár, mert az csak nagyon drágán működtethető? További iskolákat, óvodákat adnak át egyházi tulajdonba? Emelik az adókat, amelyek már ma sem elviselhetőek? A város még meglévő ingatlanait veszi át valamelyik "jótevő" és még ma városi tulajdonban lévő óvárosi épületek sutty valamelyik (sokan tudni vélik kinek) tőkés tulajdonában landolnak majd, mai nyomott ingatlanáron? Nem tudni mi lesz és mintha a városvezetésnek sem lenne a megoldáshoz elképzelése.

Egy dolog azonban jól látszik a városi közember számára is. Szentendrét nem lehet úgy kezelni mint más városokat. Nem lehet, mert ez a település nem elöregedő város, megmaradó üresen álló iskolákkal, óvoda épületekkel és más közintézményekkel, itt normális a lakosság összetétele. Több a csecsemő és a gyerek, mint más városokban. Sőt talán e város az idegenforgalomból is jól megélhetne, ha nem vizesnyolcas megoldásokat alkalmazna, de mert innen a központi szabályozás leginkább elvon és a városházán is idegen test a turizmus, nem tudnak mit kezdeni a lehetőséggel. Akarnak, de nem tudnak átállni turista-város gondolkodására, irányításra, mert egyedi helyett általános sémákkal kezelik a gondokat. Talán itt is lehetne munkahelyteremtéssel vitalizálni a települést, persze ha nem 2011-et írnánk, ha még a nyolcvanas években megvolt 8600 szentendrei munkahely lenne, de mára jó ha van belőle hetven. A magántulajdonos tőkések pedig sokkal inkább ingatlanértékesítésben gondolkodnak, mint, hogy fejlesszék üzemüket, valamiféle gyártásra állítanák át. Persze, ha véletlenül stratégiát váltanának akkor sem lehetne a régi működést elérni, mert hisz hol van már a valamikor volt szakmunkás bázis, a szakmunkásképző is felszámolás szélén, ma a fiatalok nagyobb hányada itt főiskolát, egyetemet végzett és nem szívesen hajtogatna kézzel borítékot vagy szerelné össze PAX tollakat fillérekért.

Akkor pedig merre tovább Szentendre?
 
Minőségi turizmus kellene, mint azt az illetékesek már 1963 óta hajtogatják. Igen, de mi is a minőségi turizmus? Talán az, hogy sokat költenek a vendégek olyan szolgáltatásokra, amiben a kultúra többségi arányt képvisel? Magas szintű gasztronómia, hangversenyek, kiállítások, humán szolgáltatások, gyógyítás és rekreáció? Amikor ez felötlik a vitákban, a résztvevők, hogy ez miért nem megy nálunk, azzal letudják, hogy nincs Szentendrén megfelelő szálloda. Ez főképpen szállodások és ingatlanosok érve. Mert a magyar turizmus kevéssé ismeri, mit is takar a minőségi jelző, legfeljebb szajkózzuk a termál és konferencia szavakat, s közben mindarra amivel a város bír, nem is gondolunk. Nálunk a harmincas évek óta legfeljebb a gulasch, tsikosch ismert.
Érdekes hogy Velencében sem a nagy szállodák teremetik meg a minőségi kínálatot, hanem a fesztiválok, biennále, opera a muranói üveg és csipke, a különleges gasztronómia s más ötven olyan áru és kulturális szolgáltatás ami csak ott, és csak nekik van. S ha valaki azt hiszi, a Velencébe látogatók többsége az óvárosi horror drága kis szállodákban száll meg, az téved. Még azok sem, akik minőségi szolgáltatásokat vesznek igénybe, a biennaléra, operába, fesztiválra jöttek. S hogy milyen távolságra kell lenni az attrakciótól, arról annyit, hogy a Marco Polo repülőtér tizenhárom kilométerre van a várostól.
Nos, szóval, itt van az egyik szentendrei sajátosság, az, hogy itt az egy négyzetméterre eső képzőművészek száma a legnagyobb Európában. Talán ezért sem jó itt a "másutt már bevált " megoldások használata. Mert lássuk be, olyan minőségű burkolat, mint amilyet a Fő téren raknak, van másutt is vagy száz helyen. Ettől ez még nem érdekes, nem truváj. Attól viszont az lehetne, hogy ez Szentendrén van, ha ezt az átadás megoldása is tükrözi. Lehetne belőle olyan attrakció, ami egy új szemléletű, érdekes és megújult turizmus-fogadás szemléletet honosít meg. Nem a szokásos ünnepi beszéd, szalag átvágás, öltönyös urak parolázása valamelyik megyei vagy országos korifeus körül keringve. Hanem olyan attrakció, ami kihallik a határon túlra is. Ehhez persze ötlet és színvonalas megvalósítás kell. Szentendrén nem utánozni kell, hanem előjárni látványban, ötletekben megoldásokban.
De sajnos ma annyira sajátos érdekek működtetik a városi rendezvényeket, hogy ebben az évben elmarad az eddig közkedvelt és tömegeket megmozgató látványos esemény a gyertyaúsztatás is, amelyet ahelyett, hogy továbbfejlesztettek volna, inkább egy átlag színházi előadással helyettesítenek. Persze hogy ne ez legyen, ahhoz ismerni kellene a helyi hagyományokat, szokásokat, esetleg, az európai hasonló programokat.
Nem akarom én megbántani a színháziakat. De látniuk kellene, a színház akkor hozott igazán Szentendrének, amikor még csak négy teátrum működhetett az országban, és megnyitóját az egyetlen híradóban nézhettük, előadásait a tv felvette és később főműsor időben adta le.
Ma új megoldásokra, online megjelenésre, valódi városmarketingre lenne szükség, hogy a városok versenyében a színen maradjunk. Aki látta az idei biennale megnyitóját, az tapasztalhatta, hogy még abban a műfajban sem elégedtek meg a hagyományos megnyitóval, hanem az internet felhasználásával ötvenféle módon bekapcsolták az egész világot a szakmai eseménybe

 
 
2011. június 25.
Gondolatok az Ivan dan kapcsán
 
 
Bizonyosan sokan emlékeznek még rá, micsoda özönvíz-szerű esőzés mosta el a 2009-évi Daru piaci Ivan dant. Hallgatva az ez évi szentiván napi meteorológiai előrejelzéseket, bizony most sem számíthattak sok jóra a rendezők, a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzat képviselői, amikor meghallgatták az időjárás előrejelzéseket. A törvényi változások miatt négy főre fogyatkozott, többségében újjáválasztott testületre majdnem igaz lett a közmondás hogy "A szegény embert az ág is húzza!". Mert nem csak rossz időjárás réme fenyegette, hanem a nemzeti összefogás takarékossága is, hisz a korábbi évek szokásos állami támogatása a felére csökkent. Így aztán nem jutott zenekarra, vetítésre, sőt még mobil WC bérlésére sem. Bár a városi önkormányzati hivatal a kisebbségiek segítségére sietett, és a starigradi két vendég szállásköltségét, a Mathias rex panzióban eltöltött három éjszaka és az itt tartózkodásuk költségeinek többségét magára vállalta, de így is szűkösen voltak pénzmagból. Panaszkodott is erről Valentin János bátyánk, az új elnök, a legidősebb szamárhegyi dalmát, akit e tisztéből adódóan az ünnepség legfőbb tisztét viselte és akit nagy köztisztelet övezett a Szamárhegyen, valamikor. Nem tudom mit tettek volna, ha úgy járnak mint mi korábbiak, akiknek nem csak egy autóbusznyi énekkart kellett ellátnunk, hanem még három kiállítás megrendezésében is közreműködni kellett, a Budai várban lévő Szent Mihály kápolnában rendezett kiállítástól az akkor még meglévő Aktív art galériáig. És nem csak a Zágrábi Nemzeti Múzeum helyettese, vezető művészettörténésze , barátai, hanem vagy még huszonöt horvát fővárosi értelmiségi, szobrász, képzőművész, színész. író is megjelent volna együtt ünnepelni. János bátyánk azonban így is jól megfelelt közszereplői feladatának, mert mint azt a valamikor volt Kulturális KHT vezető idejében kitalált dramaturgia szerint megalkották, nagy átéléssel invitálta a tűzoltózenekar hangos előjátékára a városháza erkélyére kivonuló város nobilitásokat és vendégeiket. A dologban nem volt hiba, legfeljebb az a furcsaság, hogy a résztvevők és a vagy ötven bámészkodó egy részének ámulatára amikor " Ljepa naąa domovina..." kezdetű horvát himnusz elhangzott, nyíltszíni tapssal jutalmazták a derék fúvósokat, mintha valamilyen ismert marsot fújták volna el virtuóz módon. Nekem, akinek először adatott meg az a tisztesség, hogy ott lehettem a városi rossznyelvek szerint, lekönyörgésnek nevezett etnográfiailag eddig Szentendrén ismeretlen ceremónián, úgy éreztem magam, mintha a szüreti felvonulás csikósa karikás pattogtatás helyett tenisz szervát ütött volna a közönség közé. Utólag értékleve a rendezvényt úgy láttam, az új kurzusnak megfélően az új kisebbségi önkormányzat is más hangsúlyokat kíván érvényesíteni a jüvőben az ünnepség rendezésében. A korábbi, az etnográfiai értékeket kereső azokat előtérbe állító rendezés helyett az ünnepség egyházi szakrális részét erősítették meg a kórussal, a horvát himnusz templomi meghallgatásával, amelyhez a miséző fiatal pap prédikációja is jól illeszkedett. Mintha kikerült volna az ünnepségből a korábbi, évszázadok óta gyakorolt tradíció is, hogy a népünnepélyt a Daru piacon a polgármester mellett a plébános is megtiszteli. Mintha a hangsúly most a városközponti eseményre tették volna át a „lekönyörgésnek” titulált aktusra. Mert sokan, akik a templomban és városháza előtt ott voltak, a Daru piacra már nem jöttek el. Bizonyságul javaslom nézzék meg Major Frigyes fantasztikusan percrekesz képeit a facebookon. De ennek ellenére is egyetértek Heincz Valentin Éva elnökhelyettes asszonynak az egyik online fórumon megjelent nyúlfarknyi értékelésével, amelyben ekként fogalmaz: "Jól sikerült az Ivan Dan az égiek is velünk voltak eső mentes nap volt." Bár nem tudom, a februárra jellemző időjárás tette-e, hogy a korábbi években szokásos és mindig kevésnek bizonyuló egy mázsányi marhahúsból készített gulyás helyett most ennek ötöde is nehezen fogyott el. Hisz este kilenckor, amikor a legtöbben voltak a téren, 173 embert számoltunk össze.

 
Nekem sokan hiányoztak, különösen a fiatalok. Valamikor az Ivan danon nem csak az azóta már elhunyt a szamárhegyi dalmát közösséget szellemi tevékenységével is segítő dr. Katona Gyuláné és családja, Tüskésné Drobilisch Éva, de Balogh László, a Kossuth díjas Aknay Jancsi és a szomszédból dr. Török Kata is ott volt, mint ahogy az utcánkból is mindig vagy tizenöten jöttek le a Daru piacra. Most közvetlen szomszédaim közül csak az Agy-alapító és örökös elnök Jenő tanár úr tisztelte meg a rendezvényt személyes jelenlétével. Szóval, mikor elbújt a nap igencsak hideg lett. Aki még kinn maradt a téren nem ugrani, sokkal inkább melegedni ment Szent Iván tűzéhez. S akit nem melegített át finom gulyás vagy a pilisi bor, azok egy része bizony hazamenekült a februári éjszakát idéző hidegtől. Utólag beszélgetve néhány emberrel, akiktől megkérdeztem hogy miért nem jöttek el a Daru piacra, azt említették, hogy nem tudtak a rendezvényről, pedig mint azt János bátyánk előtte elmondta tizenöt plakátot is kitettek és magam is láttam, hogy a rendezvény programja a Szentendre és Vidéke újságban is megjelent. Igaz korábban tizenkét oldalas Szamárhegy című újságféle kiadványban hirdettük és megismertettük az ünnepség és szamárhegyi dalmátság történetével a szentendreieket, amelyből 1000- 1500-at is kinyomtattunk és terjesztettünk a környéken. Az ünnepség előtt néhány héttel a TDM fiatal munkatársnője megkeresett azzal, hogy adjam ki ismét a lapot, ő megkísérel anyagiakkal segítségemre lenni, de kénytelen voltam nemet mondani neki, nem lévén tagja már a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzatnak. Meg egyébként is úgy véltem, tiszteletlenség ezt kérésük és egyetértésük nélkül megtenni. Már amiatt is kényelmetlenül éreztem magam, hogy a starigardi polgármester asszonnyal ünnepségükön interjút készítek, és néhány civil szervezet megbízásából a két város civil szerzeteinek együttműködéséről tárgyalok vele.

 
2011. június 16.
Kedves vendégek
 
 
Az embernek sokféle vendége lehet. Vannak akik igazi örömet nyújtnak jövetelükkel, mert őszinte érdeklődéssel, szeretettel fordulnak felé. Nos, ilyen csoport, ilyen emberek voltak a minap az kis társaság, akik Szentendrére kirándulván úgy döntöttek, hogy ismeretlenül is meglátogatnak. Érdekelte őket ki is lehetek, aki nyugdíjasként arra adta a fejét hogy akvarelleket fest. Örültem érdeklődésüknek- én is hiú vagyok- de ugyanakkor bajban is voltam, amikor kiderült egy kisebb busznyi társaság szeretné megnézni mázolmányaimat. Mert hát, hol mutathatom meg miket festek? Galériákban csak elvétve, egy-két alkotásom található tehát ez a megoldás kiesik, a Vizes8-ban meg éppen a napokban szedtem le dolgaim. Pluszként még nehezítette helyzetem az is, hogy újabb kiállításra készülve éppen paszpartuztattam újabb munkáim, így a jobbak éppen nem voltak otthon. Aztán meg nincs műtermem - minek is lenne- kezdő vagyok, ahol közel húsz fős csoportot vendégül tudok látni, udvarunk meg oly parányi, hogy ott legfeljebb két ember fér el. Így aztán eszembe jutván hogy itt van az utcánk végében a Petőfi klubháza, hát megkértem Kun Csabát adja kölcsön erre az alkalomra az Egyesület Házát hogy ott alkalmi bemutatót csináljak. Ő örömömre készségesen segített. Amikor öreg talicskámat kibéleltem az előszobaszőnyeggel és megraktam képekkel elindultam Stéger köz végibe a Petőfi klubházába festményeimmel, az utcán tartózkodó szomszédaim mosolyogva konstatálták, jól látták ők már korábban is, nálam valami nincs rendben.
Szóval, négy fordulóval áttalicskáztam műalkotásaim és készítettem egy kisebb kamara bemutatót. Amikor a csoport az előre tervezett időpontban megérkezett már mint jól fésült szakállú művészféle házigazda invitáltam be vendégeim. Pistyúr Imre kertjéből érkeztek. Lévén magyarországi horvátok, azt gondolták megnézik Szentendrén azokat ( kettőnket) akik a városra oly jellemző sajátos foglalatossággal töltik idejüket, festenek, szobrászkodnak. Kedves meglepetés volt a társaság számomra, no nem csak azért mert volt közöttük egy 102 éves néni is, hanem mert számos korábbról ismert embert hölgyet is felfedeztem közöttük. A valamikori volt szerb-horvát gimnázium tanárait, tanárnőit, a magyarországi horvát értelmiség prominenseit. Órányi beszélgetés után kísértem őket a kertkapuhoz, hogy elbúcsúzván, ebédelni induljanak a város egyik ismert éttermébe
S mikor a kertben az utolsó közös fényképet elkészítettük, eszembe jutott, biz amit itt most teszünk azt a turista szakmában úgy hívják, minőségi turizmus. No persze csak akkor, ha alkotásaim valamiféle minőséget jelentenek egyáltalán. Mer abban a városban, ahogy kettőszáznál több ipar- és képzőművész él és alkot. Ahol az óvárosban majd minden sarkon galéria vagy múzeum található, ott logikusan hozzá kellene hogy tartozzon az idegenforgalom tevékenységéhez az ilyen kis alkalmi bemutatók, beszélgetések az alkotókkal, műterem látogatások. nyári művészeti szabadiskolák, plain air festő-tanfolyamok amatőröknek, gyerekeknek, művészet- és ócskapiac, utcai rajzolás, festés, mint ahogy a ma már ismert a Szentendre éjjel-nappal program, a múzeumok éjszakája projekt, múzeumi tárlatvezetések, gyermek és felnőtt programok.
Mert persze lehet attól is Szentendre a festők városa, hogy van itt, rétes, marcipán múzeum, de talán jobban megfelelne a szlogennek, ha az utcák és terek akcióival, történéseivel, képével valóban visszatükrözné, hogy Szentendre a festők, a művészek városa. Mert töretlenül hiszek benne, bármennyire bonyolult és nehéz a városban élő művészekkel együttdolgozni, időnként különleges igényeiknek megfelelni, nem lehet e város másban igazán vonzó csak egyik legnagyszerűbb sajátosságában, abban hogy Szentendre a művészetek városa. És ezt nem csak az idelátogatók hiszik majd el, keresik majd, hanem a város első emberei is, és e szerint igazgatnak is majd.
 
2011. június 7.
 
A főtéri görög templom építői, Dumtsa Jenő őseinek szülőföldje.
Avagy az elfelejtett cincár város Moskopolje
 
 

Akik ereiben csak egy kevés cincár vér is folyik azoknak e város mítosz, olyan mint a zsidóknak Jeruzsálem.
A délkelet Albániában, a fennsíkon a Korcanske völgyben található az a hely, ahol valaha a híres Moskopolje állt. Ma már csak romok találhatók itt, a valaha volt épületeket benőtte a gyom, temetőit megszentségtelenítették, öt temploma áll még omladozva, drága freskóik hámlanak, a szentek szemeit kézzel kivájták és arcukat megcsonkították. Csak az tudja micsoda gazdagság és kultúra volt itt valaha, aki tudja, hogyan kell olvasni a régészet nyomait.
Az utasban felmerül a kérdés, hogy ezen a helyen miért nincs állandó település. De hát miért is építene bárki várost több mint 1200 méteres tengerszint feletti magasságban, mert itt nincs szántó, távol van a főutaktól, a környező síkságról csak lejtős, szűk és kanyargós utakon lehet megközelíteni.
Pedig ezen a helyen, háromszáz évvel ezelőtt a virágzó Moskopolje állt, a gazdag cincar város. Balkán egyik legjelentősebb vallási, kulturális és kereskedelmi központja. Mi lett lakóival? Mi lett a sorsuk? Hová mentek?
De, mint minden más rejtélyre erre is van logikus magyarázat. Először is, a város menedék volt, ezért építették erre az elérhetetlen helyre. Valamikor a 17. század vége előtt, Moskopolje dinamikusan növekedni kezdett. A tizennyolcadik század ötvenes-hatvanas éveire 12.000 lakásban 80.000-en éltek. Több mint 70 ortodox temploma volt. Püspökség székhelye ahol görög iskolák működtek. A városban nyomdát létesítettek, amelyben a görög és a cincar nyelvű könyveket nyomtattak. Itt adták ki az első cincar nyelvtant és cincar-görög-albán-macedón szótárt is.
Moskopolje lett a cincárok vallási és kulturális életnek a központja. Amely Isztambullal és Thesszalonikivel vetekedett, olyan virágzó város a Balkánon. Nem tudjuk, pontosan hogyan nézhetett ki, de a leírásokból és egy megmaradt kis metszeten azt látjuk, hogy a várost kastélyok, kertek vették körül.
A városban kövezett utcák, agyag csöveken szállított vízzel működö szökőkutak és az alacsony kőkerítéssel övezett udvarokban nagy kőből épült házak álltak . Hatalmas a forgalom volt a boltokban és sokféle kézműves dologott a városban. A város közigazgatási autonómiát élvezett, még saját rendőrsége is volt. Az önkormányzat jó közbizottságot termetett amely hozzájárult ahhoz hogy a legerősebb céhek, kereskedelmi és kézműves központja lett. A források szerint a város bölcs irányítása komoly fejlődést eredményzett amely rövid dicsőséges története nyomot hagyott a kollektív emlékezetben is, mint a "szép és a "dicsőséges" kor.
A cincarok újlatin nyelvet beszéltek, amely közel állt a dalmáthoz. A történészek egy része római legionáriusok leszármazottjainak tekinti őket. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy a bennszülött lakosság leszármazottai ők, akik a Római Birodalom alatt romanizálódtak. Akik valamilyen csoda folytán megőrizték a nyelvet és kultúrát. Legtöbbjük Görögországban és Nyugat-Macedóniában, Albánia déli részén, Bulgáriában élt. Nagyobb csoportjuk Bitola Macedónia városban, ahol hosszú ideig az etnikai többséget is alkottá . Ők voltak Moskopolje építői és lakói akik a város rövid ideig tartó csúcsidőszakában, a 18. században e települést a leggazdagabb és legnépesebb balkáni várossá tették.

A cincárok más néven hegyiek, a kezdetekben félnomádok voltak és szinte kizárólag juhtenyésztők. Speciális életformájukhoz tartozott hogy Đurđevdankor ( Szet György nap) hatalmas nyájaikkal elindultak a hegyekbe és Szent Demeterkor vezették azokat Epirus, Thesszália és Musaniji enyhe téli alföldjeire. Minden évben több száz kilométert tettek meg, így élték félig nomád életmódjukat, és igaz volt rájukaz állítás, hogy olyanok voltak, mint a fecskék. Az utazások során megszerzett nyelvtudás tette őket különlegessé és képessé nagy történelmi szerepükre is.

 
Törzsi társadalomba szerveződtek, és néhány gazdagabb törzs tulajdonában több tízezer juh is volt. Kiváló sajtot készítettek és ezt jól ismerték mindenütt a Balkánon. A cincárok tudták, hogyan kell értékesíteni termékeiket. Jó kereskedők voltak. A cincar kereskedelemi módszer, a kiridziluk, a házalás volt, amit nagy tudással és bátorsággal folytattak. Szekereikkel bejárták az egész balkáni régiót. Így ismerték őket mindenütt. Olyan karaván-kereskedők voltak, akik hegyi lovaikkal folyamatos járták hegyvidéki balkánt és bekapcsolták a kereskedelembe. Raguzában, (Dubrovnikban) is volt export-import cégük, innen továbbították áruikat Bitola a Durres, Shkodra és Thesszaloniki városokba. De voltak moscopoljei kereskedők Velencében, Bécsben, Odesszában is. Kereskedtek mindenféle áruikkal, attól függően, hogy mire volt kereslet. Szorgalmasan járták málhás lovaikkal a vidéket mindaddig míg portéjájukat el nem adták. Foglalkoztak kis nagykereskedelemmel, felvásároltak és értékesítettek. Moscopolje híres volt vas és ötvösségéről, szőnyegeiről, de adtak - vettek sajtot és búzát, sót és olajat, sózott halat és szárított húst, kaprot, de kereskedtek ruhával és szappannal is. Karavánjaik folyamatosan cirkáltak, útjaikat Moskopoljéból irányították, szervezték, miként a balkáni hálózat üzleti kapcsolatait is. Ha a konvoj visszatért, az ezüstöt a városban helyezték biztonságba. Sok ezüstjük volt, de mint minden hegyi brdjani tudta, hogy a nehezen megkeresett pénzzel takarékoskodni kell, mert nehéz idők is jöhetnek. Ezért voltak ismertek a moskopoljeiek takarékosságukról.


1769-ben kopogott be az első rossz a moskopoljeiek ajtaján. Ebben az évben kitört a peloponézoszi lázadás. A moskopojeiek segítették a felkelést. De elszámították magukat, mert a törökök még túl erősek voltak. A peloponézoszi lázadást vérbefojtották és a török kormány hallgatólagos jóváhagyásával tolvajok hordái dúlták fel a híres Moskopoljét is. Az inváziónak a város nem tudott ellenállni. Bár a nők és gyermekek egy része a városhoz közeli Szent János kolostorban menedékre talált, de a város rombolását nem tudták megakadályozni. A város gazdag házait, üzleteit, középületeit kifosztották, sok ember esett áldozatul a rablóknak.

Akik nem haltak meg, elmenekültek. Többségük már nem tért vissza. Moskopoljeiek egy része ekkor szóródtak szét a világban. Kereskedelmi kapcsolataikat felhasználva elsősorban korábbi telephelyeik városaiba menekültek. Macedóniába, Szerbiába, Boszniába, Magyarországra, de Bécsbe és lengyel városokba is. De menedéket kerestek thesszáliai és macedóniai területeken is. Sokan Moschopolje pusztulása után a kiváló kereskedők és iparosok bankárok közül Magyarországon és Ausztriában telepedtek le és itt is folytatták őseik hagyományát, nagylelkű adományokkal finanszírozták a görög intézményeket (mint például a Sinai vagy Dumtsa család ). A dúlást a város nem heverte ki teljesen többé, az állandósuló rossz közbiztonság folyamatosan visszaszorította a kereskedelmet, és a későbbi Moskopolje már csak árnyéka volt korábbi önmagának.

 

Tizenkilenc évvel az első támadást követően, Moskopolje másodszor is elpusztult. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint korábban, de most már mivel a raablók kevesebb zsákmányhoz jutottak, rabszolgákat szedtek. De a megmaradt lakosság még ekkor sem adta fel és a hamuból ismét újjáépítette a várost. Harminc évvel később, 1821-ben azonban Ali pasa csapatai olyan pusztítást végeztek, ami után már nem tudtak talpra állni. A házakat, üzleteket, templomokat feldúlták és felgyújtották, a lakosságot rabszíjra fűzték vagy megölték. A megmenekültek ekkor már nem tértek vissza, elindultak a világba.
A kihalt Moskopoljet aztán 1916-ban egy csoport albán irreguláris csapat úgy kifosztotta hogy végleg elnéptelenedett. A végső lökést Enver Hodzsa rezsimje adta meg.

Ma még látható romjaiban Agios Nikolaos és Szent Athanasius templom (1721) és az Arkangyalok temploma (1722), amelyet sok értékes festmény díszített . A ragyogó és impozáns Szent Miklós-templom Moschopolis középpontjában állt. Falait David Selenitsa festett (1726). A másik templom a Nagyboldogasszony katedrális, amely a régi város Sharjah a kerületében volt 1715-ben szentelték fel. Az 1721-ben felszentelt Szent Athanasius templom viszonylag jó állapotban van még. Az Arkangyalok temploma máig megőrizte pompáját. Az ajánló felirat szerint 1720-ban épült . A templomban számos festmény látható még, de már teljesen hiányzik ikonosztáza. Valószínűleg ellopták. A Szent Haralambos templom 1760-ban épült. A templom freskóján Illés próféta zöld domb tetején áll.

 
2011. június 6.
Zágrábi kiállítás
 
 
Május 25 én nyílt meg az újzágrábi Buzsancsics Galériában Csikszentmihályi Róbert és Szakács Imre kiállítása. Amely, mint írják, a negyedik cserekiállítása annak sorozatnak amely Szentendre és Zágráb között a kortárs művészet területén megvalósul. Persze igaz ez akkor is, ha a Hvar szigeti szobrászok Petar Bariąić, Slavomir Drinković, Kaľimir Hraste, és Kuzma Kovačić 2002-es MűvészetMalomban rendezett kiállítását, amelyet Tomko Marojevic nyíltott meg, nem számoljuk. Mint ahogy látom, Svjetlen Junakovits, Boris Svaljek, Hrvoje Sercar kiálításait sem tekintjük kapcsolatnak, de mint tudjuk ma új időszámítás van forgalomban. A baki csak attól kellemetlen, és csak egy kicsit, hogy amikor a MűvészetMalomban, már Dietz idejében, 2008 -ban Bariąić ismét kiállított és eljött a fél zágrábi művészeti elit is, úgy tettek a város vezetői, mintha még nem járt volna itt. De akkor legalább az érkező Tahirék olyan hangulatot és zágrábi sajtóvisszhangot teremtettek, hogy kárpótolta művészt. Most is kerestem a zágrábi visszhangokat, de csak az Akademija art hírek oldalán leltem fel egy híradást a kiállításmegnyitóról, és itt is csak Dietz polgármester úr sablonszövegét találtam arról, hogy Szentendre a művészetek városa, ismert a világban is, és hogy már sokszor adtunk helyt jelentős kiállításoknak és ez most (Szakács és Csikszentmihályi zágrábi bemutatkozása ) a Régi Művésztelepi Galériában megrendezett Sinisa Majkus és Anita Parlov kiállításának viszonzása. Pedig mikor Vincze Lacival és Domonkos Jánossal jártunk Zágrábban nem csak a zágrábi művészek tucatnyian, de a Képzőművészeti Egyetem rektora, és a tv kulturális műsora is vendégül látott bennünket. Pedig mi nimandok voltunk, vagyunk Csikszentmihályihoz képest. Hol a túróban van, volt a nagykövetség most a megnyitó alkalmával és hol vannak azok a jó kapcsolatai a zágrábi sajtóval? Ki szervezett utazást a városból a szomszédos Zágrábba hogy egy kis felhajtás legyen, mint ahogy Érsekújvára a Boromissza kiállításra is? Ja, hogy senki, meg minek is? Ezek szerint Szentendre a festők városa csak szlogen, valójában nem jelent semmit. Legfeljebb annyit, hogy a kiállítás hírét beteszik a Szevibe. Sajnálom, hogy a lehetőséget elszalasztotta a város, amit a megnyitó jelenthetett volna. Bánom azt is, hogy legalább Tahirékat én nem hívtam fel. Ismerni illene Zágrábot, ami nem nagy kunszt. Olyan mint Debrecen vagy Miskolc, kissé belterjes ugyanakkor horvátul nagyvilági is. Ott is az a hír amire az elit felhívja a figyelmet. De ha mi lapulunk mint .... a fűben, ha nincsenek kapcsolataink a sajtóval, és nem is teszünk a megismertetésért semmit, akkor ne csodálkozzunk. Legalább megpróbálhattuk volna. Kár volt ezt megspórolni! Remélem nem lesz igazam, és megfelelő visszhangja lesz a kiállításnak, hisz június 27-ig nyitva van még. Hétköznap 9-től 18 óráig, szombaton délután kettőig látogatható. Könnyű megtalálni mert Jadranska avenija-ról a Karlovačka utcára kell kanyarodni ami elvisz Narodne zaątite térre, itt van a Művelődési Központ. Ha valaki a Ilicára akar bemenni az a Jadranski hídon átkelve a Száván a Selska cestan szinte egyenesen oda jut.
 
2011. május 2.
Kecske
 
 
Korábban már írtam a szentendrei kecskéről a koza-ról. Akkor egyetlen téma, személyes dolog vezette tollam, apám gyermekkori történetét elevenítettem fel. Ebben a kecske csak mellékszereplő volt,- nem elhanyagolható mellékszereplő ugyan - de róla, mint a szamárhegyi gasztronómia főszereplőjéről egy sort sem vetettem papírra, pontosabban nem pötyögtettem egy bötűt sem a képernyőmre. Most Húsvét lévén a szamárhegyi kecskéről mint fődologról írok.
Bár a kecske fontosságát a Szamárhegyen, - nem volt kedvem Szentendre elmúlt évszázados állattartási adatait összegyűjteni a Pest Megyei Levéltárban- inkább csak a családi legendáriumból, mesékből, emlékeimből, no meg nagyanyám (majkó, nona) kalendáriumában fellelt szövegfoszlányaiból állítottam össze, de lehet, hogy így sem áll távol a történeti válóságtól.
Szóval, nálunk Szentendrén, na brdo, a Szamárhegyen köztudott volt, a kecske finom, olcsó és főképpen mivel minden része ehető vagy feldolgozható, a bogyóitól a szőrén át farka hegyéig, jól hasznosítható állat. S ami nem mellékes, tartása is olcsó - nem véletlen a mondás, hogy a kecske a szegények tehene- hisz a koza nem válogatós, sem ételben, sem lakhelyben. El volt őkelme a pince elejében kialakított kecskeólfélében ugyanúgy, mint az udvaron összetákolt kecskeólban. Jobb étek híján megette a fiatal akácot, de a fakérget is, ha nem volt más harapnivalója, s ha kellett, elbánt a legtüskésebb Gledicsia bokorral, amiről Terebess azt írja "Gledicsia vagy lepényfa, amit krisztustövisnek is neveznek a töviskoronára emlékeztetve nagyon szúrós. De nem volt válogatós a koza az étel felkínálásának helyében sem, mert olyan meredek patakparton is ellegelészett, amelyen a tehén hanyatt vágta volna magát.
Szóval, a filoxéra után, amikor a városra zúdult éhezésig ható következménye a szegénység, terjedt el nálunk a kecsketartás és ételek széles körben. Előtte is ismer volt a Koza tartása, bár jobbára csak a vásárolt birka mellett és inkább a szegények körében. Hogy ezt bizonyítsam annak argumentációja lehet, hogy szépapám nagyanyai neve, aki 1770 táján született és élt, Kozarovits volt. Kozar kecskepásztort jelent. A jobb korokban azonban jutott pénz marhát és birkát is venni. Ez talán azért érdekes mert kecske elkészítése nagyon hasonlatos birkáéhoz, pontosabban a gidáé a bárányéhoz. S mint tudott az itt élő emberek többsége, közöttük a szerbek, görögök (aromunok) és a dalmátok is birkakedvelő nép. Különösen igaz volt ez a szentendrei görögökre (aromunokra) hisz szülőhazájukban ahonnan Szentendrére jöttek a leghíresebb birkatartók voltak, szülőföldjükön az 1700-as években (Moscopolje környéke, mai Albánia ) milliós birkaállományuk volt, ennek korabeli exporjából gazdagodtak meg.

Egy nem túl régi adat a városi statisztikából, 1912-ben, apám születésének évében,135 anyakecske legelészett itt, a többségük a Szamárhegyen. S hogy számuk idővel egyre nőtt igazolja, hogy még 1955 táján még a Bartók Béla utcában Vaskóéktól (Daru piac sarkán lévő ház) Mildi Pista házáig (Híres Vajda ablakos ház) minden udvarban volt belőle legalább egy. Persze annyira távolról tudhatóan, mint Szautner Mátyás bátyámék bakkecskéje egy sem akadt, mert az szagával időnként az egész Szamárhegyet beborította.
Természetesen nem az egyre szaporodó kecske volt itt a baj, hanem, hogy tehénre, juhra, disznóra a hegyieknek alig-alig került. Nem volt elég takarmány, az ehhez szükséges pénz és termőföld sem. Az elhagyott, szőlőtől kizsigerelt bolhás márgás földdarabon ami egy-egy családnak jutott, legfeljebb valamilyen direkt termő szőlő (Noah, Othello, Delaware, stb.) az igénytelen bagóca, vagy a vadra oltott gyümölcsfa élt meg. A Rétben (a Kőhegy alatt elterülő lecsapolt mocsáron a Mlaka-n,) amelynek egy része még ekkor is nádas volt, ahol a kukorica és a gabona is megtermett csak keveseknek volt földtulajdona. Ezért is terjed el a kecse tartása, hiszen tejét, húsát is fogyasztották, sajtot készítettek.
.
Szamárhegyi gyerekek a Pap szigetnél 1942-ben

Nos, ebben a helyzetben,amikor egy család évente legfeljebb egy mangalicát tudott vágni és télen két gyereknek jutott egy pár jó cipő, abban a városban, ahol korábban a tabakosok és kordovánkészítők olyan gazdagok voltak, hogy céhük európai hírű templomot tudott építtetni, bizony majd ötven évig ez volt a szomorú valóság. A kényszer teremtette, hogy a szamárhegyi háziasszonyok ötletességnek nagy szerepe volt a mindennapi ételek előteremtésében és elkészítésében.
Így vált a kecske (a Koza), de leginkább a Kozlíć (a fiatal kecske) a helyi gasztronómia fontos alapanyagává. S hogy ez még nem is olyan régi, arra bizonyíték, hogy amikor Valentin János bátyámnak aki most a Horvát Kisebbségi Önkormányzata elnöke, és az Ivan dan-ra autentikusabb ételeket szerettünk volna készíteni, megemlítettük neki, hogy kecskepörköltet és bagócalevest főznénk, fenyegetéssel is felérő válasza volt, - Eleget kellett nekem koza-t ennem gyermekkoromban, meg is utáltam egy életre, ide kecsekhúst ne hozzatok!!!-
Persze mostanság, amikor a mai szentendreiek egy része, mint természetes ízt és korszerű ételt fedezi fel a medvehagymát (Medvjeđi Luk, srijemuą), megeszi a tönkölybúzát, a bagócát (a slanutak-ot, a csicseriborsót) , szereti a (sipak-ot) a vadon termő csipkét stb. hasonló a helyzet a kecsketejjel, sajttal és kecskehússal is. Kiderült már az is, hogy a Szentendrén élő sokféle nemzetiség együttélése következtében és a szegénység kényszere olyan gasztronómiát szült, amilyet ma csak Michelin csillagos éttermek szakácsai hosszú tudományos kutatás és magas szintű gasztronómiaia tudás birtokában szoktak készíteni.
.
Arambaąići
Azt tudjuk, hogy "a kecske korszerű étel, már csak azért is, mert zsírszövetei a juhokéval ellentétben nem az izomszövetek közé épülnek be, így a húsa egyáltalán nem faggyús. A táplálkozástudományi szakemberek pedig egyértelműen bizonyították, hogy a kecskehús magas tápértékű, kevés zsírt tartalmaz, és könnyű emészthetősége miatt jelentős a diétás étkezésben is."
Régen a hegyen leglább hatféle kecskét különböztettek meg étkezés szempontból. A még szopós gidát (a hím kecskét ivarérésig nevezzük így), a gödölyét (a nőstény kecskét ivarérésig nevezzük így) amelyek még nem kóstoltak zöldet. Ezután következtek a 2 és 6 hónap közöttiek. Ezeknek világos, finoman rózsaszín és puha a húsa. Legtöbbször tepsiben sütik. Régen elsősorban a bakokat ették meg szopósgidaként, hisz egy bak 100 nőstényhez elegendő és a kecskét legfőképpen a teje miatt tartották. Van a Kozlíća, kiskecske, amely még nincs egy éves és 12-15 kilós súlyú, amely sokféleképpen elkészíthető. Ha illatos füvön etették, a húsa jobb ízű volt. Dalmáciában a pagi kecske húsa a leghíresebb, mert a szigeten sok illatos füvet és jó legelőhelyet tudnak biztosítani számára. Szentendrén a Sztaravoda patak mellett legeltetett jószág húsát tartották nagyra. Két éves koráig a felnőtt kecskét még fogyasztják, különösen az ürüt, a herélt bak húsát érdemes megkóstolni, bár ennek lehet kecskeszaga, ezért inkább a birkahús kedvelőknek való.

Ezért is fontos a kecske elkészítési módja, fűszerezése, mint ahogy az is milyen legelőn tartották, milyen ott a füvek összetétele. A két évesnél idősebb kecskét is megették a Szamárhegyen. Ezt azonban nem ajánlom senkinek, különösen az öreg bak húsát nem. Aki volt már ivarérett kecskebak közelében és érzete a bak " a harmadik szomszédig is átható illatát" el tudja képzelni milyen lehet az öreg bak kemény bakszagú húsa. Ilyen elkészítésére, fogyasztására csak az vállalkozzon, aki olyan ínyenc, hogy az izlandi penészelt a tőkehalat is szereti.

A kecskéből az alábbi részek elkészítése az ismert. A Vrat,Vrôt a nyak amelyből kecskegulyás, leves készíthető de alkalmas a szentendrei szamárhegyi arambaąićiban is ( töltött káposzta féle), de a sarma (töltött szőlőlevél) elkészítéséhez is használták disznóhússal keverve. Az arambaąići elkészítésénél érdekes ízt ad az ismert fűszerek mellett a szerecsendió, fahéj és a szegfűszeg használata. Mint ahogy a bagócaleves rántásához is adják e fűszer-összeállítást. A Prsa, a mellrész töltve, pörkölnek jó. Lopatica az első felső comb grillezni való, mint ahogy a Hrbat a gerinc körüli hús is erre is jó. A But-ot, a hátsó combot egyben sütve készítik. Míg a hasaalja részt a Potrbuąnica-t és más részeket megtisztítva pörköltnek használhatjuk fel. A File a bárány és a kecske legértékesebb része, amelyet medalionként sütik.

Aki idegenkedik a kecskeszagtól annak is ajánlatos a húst sütés, főzés előtt bepácolni. Nyáron egy, hűvösebb időben két napig ajánlott a felhasználandó húst a pácban tartani.

Egyik mai pác változat, sokban hasonlít a szentendrei páchoz :
"( Forrás Debrecen online)
babérlevél
1 dkg borókabogyó
5 dkg zeller ( Szentendrén zellert nem használtak)
10 dkg sárgarépa
10 dkg gyökér
1 dkg rozmaring
1 dkg kakukkfű
4 dkg tárkony ( Szentendrén tárkonyt sem használtak)
Só, bors, tetszés szerint
10 dkg vöröshagyma
20 dkg fokhagyma
2 dl vörös bor vagy vörösbor ecet
2 dkg koriander ( ha volt)

A pác összetevőit vízzel felforraljuk, lehűtjük, ebbe helyezzük a húst.

Kecskepörkölt recept 4 személyre (hagyományos ízlés szerint)

1,5 kg kecskehús
3-4 fej vöröshagyma
15 dkg füstölt szalonna
1 dkg fűszerpaprika
só
2-3 db paprika
3 db paradicsom
cseresznyepaprika
1 dl vörösbor
1 gerezd fokhagyma
kecskepáclé

Pácolás után a húst feldaraboljuk. Még finomabb, ha belsőség (szív, máj, tüdő) is hozzákerül. Apró kockákra vágjuk fel a szalonnát és zsírjára sütjük. Vegyük ki a már megsült töpörtyűt, a kockára vágott hagymát a zsírjában üvegesre sütjük. Tegyük félre a tűzről, fűszerezzük pirospaprikával, tegyük bele a feldarabolt húst, a fokhagymát, keverjük össze és lassú tűzön pirítsuk meg. Nézzük meg mennyi levet engedett a hús, ha úgy véljük hogy nem elég, akkor kevés vízzel pótolhatjuk, de ha szeretnénk a víz helyett vörösbort is használhatunk. Fűszerezzük sóval. Hozzáadjuk a felkockázott paradicsomot és zöldpaprikát, egy kevés cseresznyepaprikát, és lassú tűzön főzzük tovább. Ha szükséges, az elpárolgott vizet pótoljuk."
 

S ime mellékletként írok két kecskesajtból készített finomság-receptet is.
Az első epersaláta kecskesajttal mai változata.

Hozzávalók
1 csésze cukor
2 teáskanál saláta hagyma, apróra vágva
1 csésze olívaolaj
1 csésze balzsamecet
Só és bors ízlés szerint

Saláta
1 /2 kg szeletelt eper
bébi spenót
1 csésze kecskesajt, morzsolt
2 evőkanál pirított fenyőmag,
friss menta, apróra vágva

Párnacsücske rétestésztából kecskesajtos krémmel töltve (korszerűsített változat.)
.A gibanicához hasolnó, a görögöknél jól ismert süti

Hozzávalók
3 evőkanál friss kecskesajt, tejszín, 70 g finomabb sajtkrém, 1 evőkanál méz, 1 evőkanál friss kakukkfű, 5 aszalt sárgabarack, só, bors, réteslap, vaj, szezámmag
Elkészítés:
Keverjük össze elektromos keverővel a kecskesajtot, sajtkérmet és a tejszínt. Hozzáadjuk a friss kakukkfüvet, mézet és aszalt sárgabarackot apróra kockára vágva. Adjunk hozzá sót és borsot.
Vágjuk a réteslapot két tenyér nagyságú darabokra és egy kis kanál tölteléket tegyünk a közepébe majd a párnacsücske szerint hajtogatjuk.
Megkenjük olvasztott vajjal, megszórjuk szezámmaggal, majd tegyük előmelegített sütőbe és 180 ° C-on süssük aranybarnára tiz perc alatt.

 
2011. május 1.
Jolin Tsai és Szentendre
 
 
Már a múlt évben körözték a fiatalok a Facebookon e felvételt. Nekem ujdonság Jolin Tsai, (Caj Ji-lin) klipje amit Szentendrén készített. Ő a mandropop, a mandarin nyelven előadott zeneműfaj egyik legsikeresebb előadója. Mi az, hogy sikeres esetünkben. Azt írják a "Golden Melody Awards díjátadón 2007-ben a Dancing Diva című albumáért a mandarin nyelvű zene kategóriájában a legjobb énekesnő, valamint a legnépszerűbb női előadó díjával tüntették ki." Nos ez nem akármi, ez nem Geszti vagy magyar sikerzenekar. A Dancing Diva albuma 2006. május 12-én jelent meg. Tsai legnagyobb sikerévé vált, mivel egész Ázsiában több, mint két millió példányban kelt el. Nálunk tízezer eladott lemezért már platinalemezt adnak. Jolin második albuma a Capitol Recordsnál, az Agent J 2007. szeptember 21-én jelent meg. Az album tizenegy dalt és egy Let's Move it című bónusz számot (melyet a japán Toyota cég használt fel reklámhirdetéséhez) tartalmazott. Az album különkiadásához egy 70 perces zenés film is készült, melyet három helyszínen, Franciaországban, Londonban és Bangkokban forgattak.
Szóval, amolyan közepes vagy kis sztár. Szentendre meg tudná fizetni? Azt hiszem, nem. Pláne ebben az eladósodott helyzetében nem. De legalább tudjunk róla. Az jutott eszembe, mi lenne, ha mondjuk a város vezetői felájánlanák a szentendrei fiataloknak, hogy jelképes 500 000 forintért lájkolják kínai, tajvani, japán faceebook oldalakon a szentendrei klippet? Valószínűleg a testület többsége azt sem értené mire megy a pénz és nem járulna hozzá, hogy ennyit ilyenre költsenek. Én azt gondolom ez lehetne a város elmult ötven évének leghatékonyabb propagandája. Persze csak akkor, ha valóban fontos nekünk az idegenforgalom, ha azt tudjuk hogy az egyetlen valóban jelentős huszonegyedik századi városi iparág lehetne.
 
2011. március 23.
Kiállítás a Vizes Nyolcas Uszodában
 
 
Mint köztudott, de talán jobb ha azt írom inkább, köz-látott, hogy nekünk szentendreieknek is van Sakura fánk, sőt ha nem is hivatalosan, de van Sakura- magyarul, cseresznyevirágzás ünnepünk is. A cseresznyevirág-ünnep Japánban szinte nemzeti fieszta, ilyenkor a családok, barátok, munkatársak a fölkerekednek, és cseresznyefa ligetekben a virágzó fák alá telepedve pikniket tartanak, élvezik, ahogy a levegőben szálldosnak a szirmok. Április első heteiben amikor a Gombánál kivirágzik a rószaszín fa, a Japán díszcseresznye ( Kiku-Shidare-Sakurat) csodájára jár Szentendre apraja nagyja, ünnepli az eseményt, ami itt Szentendrén az igazi tavasz elérkeztének, a szabadtéri teraszok megnyitásának nem hivatalos ünnepe. Ilyenkor jól esik kiülni valamelyik Duna-korzói vendéglő teraszára egy kávé vagy tea mellett sütkérezni, élvezni az éltető tavaszi napsugarat. Régebben, amikor még gyakran jártam kávézni a Gombába, ilyentájt jelentek meg a kismamák babakocsijaikkal ebéd előtti találkára és miközben beszélgetve élvezték a tavaszi napot, sütkéreztették a nebulókat, akik csendesen bóbiskoltak mellettük kocsijaikban, teremtettek ünnepi hangulatot. Családias lett ilyenkor a Gomba. A legádázabb politizálók is csendesebben vitatkoztak, s a fradisták és újpest-drukkerek is mintha kevésbé néztek volna egymásra ellenségesen. Igazi cseresznyevirágzás hangulat volt ilyenkor, mintha mindenki mindenkinek ismerőse lenne, mintha a teraszon üldögélők egy nagy család tagjai lennének. Nem tudom, a rószaszín virág tette-e, de azt ott lévők lelkébe ilyenkor nyugalom és béke költözött.
Ilyenkor a teraszon üldögélőkkel többször beszéltünk arról, hogy érdemes volna ezt az alkalmat, ezt a hangulatot átmenteni, valamilyen ünnepet szervezni erre az időre. A tavaszi szabadtéri tárlat gondolata merült fel. Hasonló, mint Öcsike hatvanas évek végén, hetvenes évek elején tartott híres szabadtéri tárlatai október első vasárnapján. A megvalósítás azonban késett, aztán meg jött a kegyetlen, a szentendreieket a Duna-korzóról elűző parkolási rend, a kismamák nem jöttek többé és a lehetőségnek annyi, befellegzett.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy kiállítást rendezzek akvarelljeimből a Vizes Nyolcas Uszoda Galériájában és a megnyitó időpontjának április 8-át ajánlotta fel az intézmény menedzsere, a Gomba melletti virágzó díszcseresznyefáról készült képem választottam plakátnak. Persze azt akkor nem sejtettem, hogy Japánt napjainkra ekkora tragédia fogja érni. Az apropó csupán a gombánál lévő fa virágzása volt, arra utalva, hogy a szentendreiek spontán módon megtartják sajátos helyi Sakura-ünnepüket és én e kiállítást is valami hasonló kis ünnepségnek szánom.

A szentendrei japán turizmus is szinte leállt. Ebben az évben a japánoknak szomorú Sakura ünnepük lesz. Mi meg, már csak emberségünkből adódóan is illene hogy szolidraritásunkat kifejezzük a városi turizmust éltető szigetországiakkal, még ha nem is tudjuk vannak-e károsultak az elmúlt harminc évben a városunkat meglátogatók között. Városházánk sem érezte eddig erkölcsi, politikai feladatának, hogy kifejezze együttérzését a város nevében a tragédiát szenvedettekkel, esetleg gyűjtést szervezzen a távoli károsultaknak. Ezért gondoltam azt, hogy felajánlom a Gomba melletti virágzó rózsaszín fáról készített képem árát a japán károsultaknak. Talán így egy cseppnyivel hozzájárulhatok az őket ért tragédia enyhítéséhez. S ha rajtam kívül más is tud és akar segíteni, ezt a K&H Bank (számlaszám: 10405004-00026548-00000009 és a közlemény rovatban mindenképpen kérik feltüntetni: „JAPÁN” ) számlájára befizetett összeggel megteheti, amelyet e célra nyitott a Magyar Vöröskereszt.

Benkovits György

 
2010. december 15.
Kiállítás
 
 
2010. december 7.
Szamárhegyi anzix
élményekkel és tanulságokkal
 
 
A idei tél első igazán hideg szombat délutánján, december 4-én negyvenegynéhányan jöttünk össze Gizinél a Dalmát Kávézóban, hogy Szamárhegyi anzix címmel beszélgetős, vetítős, lokálpatrióta kiállítás-megnyitót tartsunk. Nyári akvarell-kiállításom megnyitóján, augusztus 19-én, az azóta bezárni kényszerült Rodinban volt már ehhez hasonló összejövetel. Akkor előtte még szorongtam azért, hogy a megszokott pogi, pohár bor, közepesen unalmas méltató szöveg helyett a nézők vajh fogják-e tolerálni, hogy más kapnak? Elfogadják-e a megszokott helyett dr. Török Katalin vetítéssel kísért városismereti előadását. De mivel akkor láthatóan jól érezte magát a résztvevők többsége, így a mostani hasonló program már nem tűnt oly nagy kihívásnak akvarelljeim kis kamara-kiállításának megnyitóján. Pontosabban most újabb ötlettel gazdagította a témát az előadó, mert ezen az estén a program sokkal inkább arról szólt, hogy a megnyitóra érkezett nézőt mintegy beavatta abba az előtanulmányba, előmunkálatba, benyomás és látványgyűjtésbe, amit a képeket festő ösztönösen vagy tudatosan a kép megfestése előtt magának elvégez, hogy vissza tudja adni a látvány által benne keletkezett képet. Így aztán a falakon látható képek a kiállítás nézője és képek alkotója közös élményévé válhatnak.

ONÓDI Béla - Út a Szamárhegyre-1934
De Kati most nem csak a festmények tárgyával, a szamárhegyi exteriörökkel, épületekkel, utcaképekkel foglalkozott mondandójában, hanem megmutatta azt is, hogy egy-egy témát hogyan fogalmazták képpé a szentendrei festészet legjobbjai. Így ezen a vetítéses előadáson Szamárhegy ismert részleteit Boromiszától, Sverákon, Ilosvayn, Pirken, Czimrán, Barcsay-n át az Európai iskola közismert és kevéssé ismert művészeinek megfogalmazásáig gyönyörű példákban láthattuk. A kiállítónak - esetünkben nekem- megtisztelő de egyben kihívás-értékű is volt ez, ilyen szellemi környezetben megmutatkozni, hisz ha akartam, ha nem, intellektuális értelemben pőrére vetkőztettem a nemes értékeken élesedő hallgatóság szemei előtt, amelyet akár elfogadhatósági próbának is lehetett tekinteni. S bár ez nem volt könnyű, a fő tanulsága mégis az, hogy sokan vannak régi, és mai, új és törzsökös szentendreiek akiket érdekel e város, annak jelene és múltja. Szeretik és értékelik azt a környezetet ahol élnek, amelybe beleszülettek, vagy otthonuknak választottak. Fontosak számukra a Szamárhegy értékei, még akkor is, ha nem ők a főszereplői a városi kulturális és politikai közéletének, és nem ők a közmeghallgatások állandó beszélői, a helyi újság levelezői. Szombaton a Dalmát Kávézóban az is megerősítést nyert, hogy sok érdeklődő szentendrei van, hiszen tucatnyian kérdeztek azóta szóban és az interneten arról, hogy mikor lesz hasonló vetítéses előadás legközelebb.
Különös értéke volt ennek az együttlétnek számomra az is, hogy a program egy ismert szamárhegyi sajátosságot, egy nem mindenki által ismert párhuzamot ismét plasztikussá tett ezen az estén. Mégpedig azt, hogy szinte kiáltóan hasonlóak a Montmartre és Szamárhegy fölrajzi, történeti, szociológiai jellemzői. A Montmartre bemutatását az ismertetők azzal kezdik, hogy 130 méter magas domb. S íme már itt is az első párhuzam, a Tabakosok keresztje éppen olyan magasra, 130 métere van a tenger szintjétől, mint a Sacré-Cour székesegyház. Egy másik érdekes párhuzam. "A Montmartre-t a párizsiak bizalmasan ma is Dombnak (Tertre) nevezik." Miként a törzsökös szentendreiek egymás közt a Szamárhegyet ma is csak brdo-nak, lakóit meg hegyinek, brgyáninak titulálják. A szőlőhegy jelleg, a múlt századi olcsó bormérések, a huszadik század eleji művészek által látogatott hegyi kiskocsmák, a kispénzű festők ideáramlása, a hónapos szobák, nyári padlás- és kecske ól műtermek és a mindezeket éltető csábítóan hangulatos környezet, a fények és a vászonra kívánkozó város és utcaképek mind e párhuzamot erősítik. Miként az is, hogy a mai világ igényei és az építészeti átformálások megváltoztatták a városrész arculatát, és foglalja el fokozatosan a turizmus is.
Stanglis kút a Kmetty téren
Bár az az igazság, hogy turizmus nagyságában körülbelül akkora a különbség a Montmartre és Szamárhegy között, mint a tízmilliónál népesebb „aire urbaine” Párizs az európai metropolisz és 25 ezres Szentendre között van, e párhuzam nekünk mégis fontos hívó szó lehetne. Persze ehhez ismerni kellene kik laktak, alkottak itt, melyek és miért azok a Szamárhegy emblematikus pontjai, történetei, emberei, magyarán értékei. Azért, hogy e mondatom se álljon példa nélkül, megemlítem, a montremart-i Wallace ivókút és a szamárhegyi stanglis kutak emblematikus jellegének hasonlóságát. De e párhuzam felmutatáshoz fontos alap az anekdoták, legendák, tárgyi és építészeti emlékek ismerete és megbecsülése. "Mert egy kő önmagában semmit sem hordoz, ha csak nem tudjuk, hogy Hannibál állt rajta cannaei csatában."
 
 
Szóval, ismerni és használni kellene értékeinket. Még olyanokat is, mint a híres személyiségek szentendrei látogatásai. Mert ha Szentendre egy nyugati városka lenne, számomra elképzelhetetlen, hogy ne büszkélkedne azzal a fényképpel a városka boltosa, hogy nála vásárolt Margaret Thatcher, a dán hercegi pár, vagy a szaudi uralkodó stb. Azért írom ezt le, mert a napokban egy világsztár, Colm Feore sétált Szentendrén. "Az 52 éves kanadai származású színész fél éve Jeremy Ironsszal forgatja Etyeken a The Borgias című tévésorozatot." Így nyilatkozott az egyik internetes portálnak. " Nem bánom, hogy Budapesten ragadtam - Az óriási etyeki stúdió mellett Komáromban, Sóskúton és a budai várban is forgattunk. Imádom a várat, a Dunát, számos fotót csináltam a környéken, és nagyon tetszik a Városliget is. Sokszor eltévedtem, úgyhogy elég jól ismerem már a várost. Utaztam a gyermekvasúton, sőt, kedvelem Szentendrét is." Szerintem érdemes lenne ezeket is "használni" már csak olyan egyszerű megfontolásból, hogy ha ezt a mondatot kellene reklámcélra megvenni egy ilyen sztártól, hogy "kedvelem Szentendrét" biz valószínűleg annyiba kerülne mint a teátrum éves költségvetése.
 

 
2010. december 2.
Kamara kiállítás és beszélgetés a Dalmát Kávézóban
 

Szamárhegyi anzix
címmel
december 4-én, szombaton délután 5 órakor
a Dalmát kávézóban (Gizinél, Bartók Béla út 8.)
Dr. Török Katalin kérdezősködésével és közeműködésével képeket vetítünk és a régi Szentendréről mesélünk, amelybe bármely résztvevő közbeszólhat.

Kóstolót kínálunk a szamárhegyi bagócalevesből és Vajda János idei ürmösborából. Így aki az augusztusi megnyitón lemaradt a kóstolóról bepótolhatja.
A falakon kisebb kiállítás nézhető meg nyár óta készített akvarelljeimből..
Mivel a kávézó befogadóképessége korlátozott, kérem, amennyiben a programon részt kíván venni, a hely biztosítása érdekében telefonon jelentkezzen be a Dalmát kávézó számán a 06204331946-on, vagy a szepesge53@gmail.com e-mail címen!
A kiállított akvarelleket december 12-ig a kávézó nyitvatartási ideje alatt megnézheti és meg is vásárolhatja.
Szeretettel várom!
Benkovits György

2010. november 16.
Turizmusunk
 
 
Néhány napja kimentem az óvárosba egy kis fénymeregetésre, mert a nap ismét kibujt felhők közül és összefestve a kék eget és a leveleiktől búcsúzó fákat olyan színes világot teremtett, hogy a legínyencebb plenairista is elámult rajta. Szóval, kellemes volt az idő és csodásak a fények. Szentendre vonzó volt és csábító, mint egy érett nő. A város kellemes pillanatai ezek, mert ekkor még a bambán ődöngő turista is kedves sétáló szemünkben, és a nem túl kedvelt ismerőssel való találkozást is örömként éli meg az ember. A helyi idegenforgalom mozdonya bár csak félgőzzel működött, a Bogdányi és Dumtsa kellemesen hömpölyögtette az idegeneket, de aki végigsétált a korzón azt láthatta, hogy majd minden teraszon üldögél, sütkérezik valaki, nyugodtan adva át magát a kellemes időnek, mintha nem kellene hamarosan rohannia a buszhoz.
Ilyenkor azt hisszük minden rendben van, csak jót tapasztalhatott az idelátogató. S hogy ez nem mindig van így, arról egy írás tudósít, amely az egyik japán utazási iroda internetes oldalán, a http://www5b.biglobe.ne.jp/~aiida/hungary.html-en olvasható és rólunk szól. Címe: Gulyás tragédia és egy szentendrei kirándulásról tudósít. Az írásban a szerző miközben dicséri a városunk hangulatát, egy kis zöngét is mellékel, mintegy figyelmeztetőül a Szentendrére indulni szándékozóknak. Íme:
"Ebédre az étteremben megrendeltem a híres magyar gulyást, pörköltek, és egy pohár bort. A gulyásleves marha és zöldségfélék főzve sok paprikával, fűszeres viszonylag illeszkedik a japán ízléshez. De ez a leves sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik. Én elrontottam vele a gyomromat. Evés után fél napig nem tudtam lejönni a szállodai szobámból. Úgy látszik, ez a leves sok zsírt tartalmaz és a testem nem képes megemészteni. Magyar konyha nem korlátozódik csak a gulyásra, van itt paprikás csirke és snack is. De a nagy mennyiségű zsír miatt vegye figyelembe mit fogyaszt, mert minden nehéz. Vegye figyelembe, hogy a gyomra bírja-e. Beteg, gyenge lett a testem és a lelkem, ezért a napot a szállodában töltöttem csomagolással, míg rendbe nem jöttem. Hála a személyzet kedvességének és a teának annyira meggyógyultam, hogy másnap utazhattam haza. A szállodában vettem csak észre, hogy mások is balesetet szenvedtek, mert alig akadt aki a reggelit megette volna."

 
Sarma
Olvasgatva silbizálva a fordítást felidéződött bennem a minapi honismereti konferencia egyik előadójának, a valamikori szetendrei múzeum munkatársának dr. Dóka Klárának könyve, amelyben szentendrei bolti hagyatéki leltárakat is közöl. S ebben az egyik visszatérő legnagyobb tétel a szentendrei boltokban a faolaj, mint azt mi a Bornemissza szakácskönyvéből tudjuk a faolaj magyarul az olíva. Márpedig ha az itt élők gasztronómiájában ez volt a legnagyobb tétel, vajh hogyan lett a helyi gasztronómia túl zsíros. Nos, hol van itt a helyi gasztronómia, vagy ha vendég nem a helyi gulyást kéri, hol a vendég-ismeret, ha vendéglőinkben olyan étekkel kínálják a japánt, mintha Mezőtúron lenne. Mert ott bizton helyi specialitás a zsíros étel. De itt az ajvar és szarma városában, ahol a pikáns bagócakrémet is olajjal, olíva híján, jófajta magyar napraforgó vagy tökmagolajjal tették kellemesen kenhetővé ott különösen bunkóság a történtek. Szóval, bár a dolog nem nagy durranás, de láthatóan a csumi ment a japcsiknak, gondolom jó pénzért. Nem tudom melyik vendéglőben lett rosszul a japán vendég, nem is érdekes. De az biztos, rossz hírünket keltette az a vendéglős, aki a pillanatnyi haszonért, a vendég-ismeret hiánya miatt elhessenti a vendéget. Ráadásul, hogy mindenki megtudja, az ügy fel is került az utazási iroda honlapjára is, hogy még pár ezren olvashassák.

Nem tudom figyelemmel kíséri-e valaki az idegenfogalomról tudósító Szentendrével kapcsolatos internetes lapokat, blogokat. Tudjuk-e mi a véleményük az itt járt külhoniaknak rólunk, mi tetszett nekik és mi nem? Tudják-e múzeum szervezői, hogy több japán honlapon azt is nehezményezik, hogy nem lehet fotózni a Kovács Margit Múzeumban, pedig náluk mint az köztudott, komoly kultusza van a magyar keramikusnak
Seoba
S ha már megidéztem a honismereti konferenciát, róla annyit, hogy Vukovits Koszta művészettörténész előadása volt számomra a legérdekesebb, újdonságot is felmutató. A szerbeknek Szentendrével kapcsolatos sajátos történelmi és kulturális képére adott magyarázatot. Hogy miért is jelentősek számukra a Seoba, Csernojevics Arzén pátriárka és Szentendre vonatkozások, hogy a szerb Madách, Jókai, Kazinczy és még tucatnyi tudós, író történelmi személyiség szentendrei vonatkozásai miatt, a város ma is jelen van a szerb tudomány- és kultúrtörténetben, a közgondolkodásban. Hogy csak egyet említsek ezek közül, a Szerb Tudományos Akadémia külön csoportja foglalkozik Szentendre vonatkozású kutatással. És hogy ne csak múltat idézzem, hanem mai vonatkozásáról is írjak Szentendre és a szerbek mai kapcsolatának egyik nálunk alig ismert eleme a szerbiai Hamvas Béla kultusz, amelyet úgy tizenöt, húsz éve Dr. Sava Babić akadémikus, író filozófus, irodalmár, Hamvas fordítója indított el, s amely mára szinte országos népmozgalommá lett.
Hamvas Béla
Erről így beszélt 2009-ben, egy szerémségi Hamvas est után. Riporter:– Önnek köszönhetően Szerbiában talán népszerűbbé vált Hamvas Béla mint Magyarországon. Babić: – Igen, de vannak bizonyos dolgok, amelyeket itt meg kell érteni. A szerbek egy bizonyos időben belesüllyedtek egy mélységbe, nem találták a kiutat, nem volt mibe kapaszkodniuk. A kilencvenes években az akkori 30–40 évesek egyszerűen nem tudtak mihez nyúlni, mit kezdeni mindazzal, ami körülöttük történt, s akkor rábukkantak Hamvas Bélára és abban a pillanatban egyértelművé vált előttük, hogy mi történik ebben a világban. Más rálátást kaptak a dolgokra. Magyarországon ez nem volt így, a magyarok mindig azt hitték, még ma is, hogy Nyugaton van a megoldás nyitja, és a nyugati irodalomtól várták mindazt, amit mi Hamvas Bélától kaptunk meg. Persze ennek van egy olyan oldala is, hogy a nyugati irodalom sokáig elzárt volt Magyarország elől, és amikor megnyílottak a lehetőségek, egyszerre beözönlött mindenféle jó és rossz is Nyugatról. Ez folytatódik még ma is, de talán eljön az a pillanat, amikor ezzel betelnek és visszatérnek Hamvas Bélához, és ezeket a műveket nem is kell lefordítaniuk, mert mind magyarul íródott.

Szóval ha kapaszkodókat keresünk ahhoz, mivel bővíthetnénk, gazdagíthatnánk külhoni kapcsolatainkat a képzőművészet mellett, arra a Vukovits előadásában bemutatott történelmi és kulturális vonatkozású szerb Szentendre kultusz, elegendő alap, mint ahogy Hamvas Béla segítségére- bár igen méltánytalanul viselkedett vele életében a város- is számíthatnánk. De számomra már az is biztató lenne, ha a szentendrei vendéglős legalább egy kissé ismerné a helyi gasztronómiai hagyományokat, tudná hol van eltemetve Hamvas a nemzetközi hírű ismert filozófus vagy Miloradovics doktor és a város neves fiaihoz méltón gondoskodna sírjukról és bánna emlékükkel.

 
2010. november 2.
A szentendrei utcatáblákról
 

Még augusztusban az önkormányzat városüzemeltetési bizottságának akkori elnöke Hidegkuti Gergely meghívott, hogy ülésükön részleteiben bontsam ki azon ötletem amelyet az utca-névtáblákról, házszámokról egy korábbi testületi ülésen elmondtam. Itt és most, erre az alkalomra készített vázlatom teszem közzé, azzal a szándékkal, hátha akad olyan szentendrei, aki ugyanerről gondolkodott már, ért a betűkhöz, fontosnak ítéli a dolgot. Számára is problémás a szentendrei táblák mai képe, helyzete. Érzékeli, hogy zavaros az a kép amit a szentendrei utca és házszámtáblák mai és korábbi kinézete közvetít.

Utcanévtábla Risztics Pántó üzletének bejárata mellett 1915-ben

Önöket ezen alkalommal arról szeretném meggyőzni, hogy amiről most itt majd döntenek fontos kérdés. Mert amikor ezt itt felemlítem, nem az utcatáblák közigazgatási jelentőségére gondolok, arra hogy alkalmasak e arra, hogy jól számba vegyenek bennünket, hol lakunk, könnyen megtalálható legyen egy épület, lakás, hogy pontos-e önkormányzati nyilvántartásunk, hanem ennek városképi fontosságára kívánom felhívni figyelmüket. Mert ha elgondoljuk, hogy ma a 400 szentendrei utcán elhelyezett tábla egy 100 négyzetméteres méretének felel meg és ha mellé vesszük a majd tízezer házszámtáblát is, akkor biz ez egy futballpálya méretű függőlegesen jól látható felület. Így már látszik, ez bíz meghatározó városképi elem. S gondolom így már érthetőbb ha meggondoljuk hogyan néz ki, mi áll rajta, s ez milyen képet közvetít a városról.

Szentendrei utcákról sok mindent összegyűjtött már Pethőné Németh Erika, amelyeket Szentendre utcanevei című könyvében publikált. Tudjuk, hogy 1696-ban 986 családfő és 468 zsellér lakott itt és hogy 1832-ben már 3186 volt a város lélekszáma. 1910-ben 5673 lakosa és száz utcája volt a városnak. Az 1767-1779-es kormányhatósági térképen a főút, a későbbi Budai út neve Via Budensis. Budai út nevét 1902-ig megtartotta, ekkor Kossuth születésének loo. évfordulóján egy részét átkeresztelték hazánk nagy fiának nevére. A piazza, trzsnica, glavni trg, a Fő tér 1894-ben kapta magyar nevét. A piacot 1906-ban vitték el innen a Duna-partra /ma Duna-korzó /, és 1946 után innen került a Bodor ház elé, majd 1977-ben a Bükkös patak másik oldalára, mai helyére. A legtöbb új névadás a századfordulóra tehető. Ekkortól ismerjük többek között a Duna utcza elnevezést is.

 
A régi Angyal utca az egykori Erzsébet tértől /ma Rab Ráby tér/ indult és a török kútnál (Nepomuki Szent János szobor a Temető utca és Bartók Béla utca sarkán) megtörve és a szanatórium kútnál csatlakozott a Bogdányi utcába. Ma már csak ez a szakasz viseli az Angyal utca nevet. A mai Bartók Béla u. második részét, a török kúttól a Daru piacig vezetőt 1925-ben még a Katalinnak nevezték. S hogy miért pont angyal volt a neve akkor a Szamárhegynek, arról annyit, hogy a Szamárhegyet korábban vagy hegynek (brdo) vagy Angyalhegynek említik. A Szamárhegy elnevezés valószínűleg a hegy alakjára jellemző samar, fa csacsi-nyereg átvételéből keletkezett. Egy 1895-ös adat a Bogdányi utcanév használatára: "Fischer Salamon háztulajdonos kéri megengedhetni, hogy a bogdányi utcza 123 sor számú házának a Dunához vezető közben levő oldal határfalán kivül ültetett vadszőlő oltalmára egy léckerítést felállíthasson."
 
Mint azt vetítésemmel szemléltetni kívántam, a jelentősebb európai nagyvárosok utca és házszámtábláikról is megismerhetők. Róma márvány utcatáblái, az ókori várost, a reneszánsz Rómát idézik fel. Madrid majolika utcatábláinak színes és ábrákkal teli sokaságának felfedezése felér egy képzőművészeti tárlattal. De igaz az állítás Londonra, Párizsra is, mert ezek utcatáblái is mással össze nem cserélhető, egyedi és csak arra a városra jellemző sajátos szimbólumai a közösségnek. Pld. a Place du Terte utcatábláról nem csak Párizs, de Montmartre hangulatos művésznegyede is felidéződik előttünk. Ezek a táblák mára olyan erős jelképeivé váltak e városoknak, hogy szuvenírként is kaphatók, keresett és szellemes ajándéktárgyak. pld. Párizsban.

A mi ilyen örökségünk szegényes, ha csak a megmaradt utcatábláinkat vizsgáljuk meg. Ha azonban ezt tágabb összefüggésében vizsgáljuk, magyarán a fellelhető utcai és szakrális közfeliratokat is ide vesszük már több támpontunk, segítségünk van. A feliratok között számos homokköbe vésett feliratot lelhetünk fel a 18. 19. századból, mint a tobakosok vagy paplanosok keresztjén látható feliratokat, táblákat. De mintául vehetők a templomok ( pld. Saborna) udvarán látható márvány feliratok is. Ebből következően az egyik megoldásnak kínálkozik a kőből, vörösmárványból vagy homokkőből faragott tábla. Ha a sokféle fatáblát is grafikai kiindulópontunknak vesszük, itt is igazán gazdag anyagunk van és a helyi kaligráfiai sajátosságokkal is találkozhatunk, hisz a Szentendrén fellelhető ikonok gazdag kínálatot jelentenek.

Az a felvetés, hogy valamilyen barokk betűtípus lenne alkalmas az óvárosban az utcák és házszámok jelölésére, ebből logikusan következik. E kor betűire jellemző hogy a betűrajzolatok vastagsága nagy választékot nyújt. Ma a nemzetközileg ismert betűtípusok közül ide sorolják a Baskerville, a Times Roman, a Georgia, a Caslon, vagy a Plantin betűket.

De betűválasztásunkkor érdemes más fontos szempontokat is figyelembe venni. Az egyik ilyen, hogy a betű jól olvasható legyen. A másik, a szöveg mint esztétikai egység illeszkedjék, vagy legalább is valamiféle viszonyban legyen környezetével, estünkben a táblával is. ( harmonizáljon vagy diszharmóniában legyen)

A város többi részén érdemes e szempontok közül a jól olvashatóság szempontját érvényesíteni. Ezért javaslatuk valamelyik ismert mai betűtípust választani.
Ezeken a táblákon, talpatlan vagy sans-serif betűtípusok alkalmazása javasolt. Az egyik ilyen ismert típus az angliai Egyptian („egyiptomi”) betűtípus, amelyet 1816-ban William Caslon nyomdája adott ki. Négy csoportjuk van. A groteszk: ilyen például a Grotesque és a Royal Gothic, az újgroteszk: ilyen például: Standard, Helvetica, Arial és Univers. A human betűk mai csoportjába tartozik a Gill Sans vagy a Frutiger betűképek, amely másik javaslatunk. S azután vannak a mértani típusok: a Futura vagy Spartan

Az eddigi megbeszéléseken résztvevők az alábbiak mellett tették le voksukat: Az óvárosban legyen a Baskerville típus. Ez egy talpas betűkép, amely megalkotójának, az angol John Baskerville (1706–1775) tipográfusnak a nevét viseli.
A Frutiger sans-serif betűképet az óvároson kívüli utcatáblákhoz javasoljuk Adrian Frutiger (szül. 1928-ban) tervezte 1976-ban, és ezt a betűképet eredetileg a Charles De Gaulle repülőtéren használták.

Szívesen olvasom észrevételüket a fecebookon vagy a gyorgybenkovits@gmail.com-on.

 
2010. október 31.
Az első szentendrei flash mob
 
 
A flash mob emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre valamely nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület viszonylag új társadalmi jelenség, az első 2003 májusában volt New York Cityben. Célja a figyelemfelkeltés, a hétköznapi ember elgondolkodtatása. Bár a flash mob-nak (villámcsődületnek) nincs politikai célja vagy színezete, a média olykor tévesen politikai demonstrációkra is használja a flash mob megnevezést.
 
Nos, ilyen esemény, flash mob volt ma délelőtt a szentendrei Fő téren. Összejöttünk úgy százötvenen többségében szentendrei képzőművészek, ifjak és gyerekek és magamfajta hatvanasok is, hogy e szép őszi vasárnap a Szentendre a festők városa? kérdés nonverbális feszegetésébe foghassunk. 11:30-kor indult a festés sok vállalkozó szellemű, állványos és rajztáblás emberrel és az alkotókban lévő kisebb bizonytalansággal és szemérmességgel, amelyet 12:00-kor a harangozásra abbahagytunk. Persze a gyerekek némelyike, az óvodában kevés gyakorlatot szerezvén flash mob-ban, vagy annak örülve, hogy végre ecsetet kapott a kezébe, nem mindannyiuk követte az előre eltervezett dramaturgiát és még vagy egy órát mázolgattak, befejezték műalkotásukat. Sok mosolygós arc, semmi pfujolás és politikai felhang, még annak firtatása sem, hogy van itt valami ami nem közvetelenül, de áttételesen mégis csak nagyon fontos politikai kérdés, már ha a politikai hitvallást értékválasztásnak tartjuk. Ez pedig az, hogy Szentendrén művészet prioritás. Kellene hogy legyen! Mert arról az értékről van szó, ami által egy közösség több, érdekesebb és gazdagabb anyagi javak nélkül is, amit minden magát szentendreinek valló politikusnak támogatni illene, ha humanistának vallja magát.

S hogy a szentendreiek egy része csak a régi katagegóráikban tud és képes gondolkodni, arról annyit, hogy amikor Sanyit megkérdeztem, te miért nem fogsz a kezedbe ecsetet, elmondta tegnap hallott az akcióról de neki úgy ingterpretálták, hogy itt valamiféle FIDESZ elleni tüntetés lesz. Az meg nem az ő kenyere. Újságíró ismerősömmel élvezve az október végi napsütést és beszélgetve a flash mob-ról és más uj formákról arra jutottunk, hogy ez az amitől minden hatalom megőrül, mert nincs rá kategória, és nem tudják mi a túrót akarnak azok akik egy-egy ilyen akcióra összegyűlnek. Mert szerintük az nem lehet, hogy nem akarnak semmit csak felhívni figyelmet valamely szerintük figyelemre érdemes dologra.
12:15-kor ( a toronyóra egyet üt): az akcióra feltesszük a pontot írja a meghívó e-mail. Nos, Szentendre a festők városa szöveg betűi egy-egy lufira kötve ekkor emelkedtek a magasba. S a vidámságot, a résztvevők vállalkozó kedvének megváltozását jól mutatta, hogy a kezdeti bizonytalankodás után ekkorra már több volt a lufi felengedésére jelentkező, mint a léggömb.
S a színes lufik12:15-kor mint egy galambcsapat szálltak az égre, hogy valahol majd földet érjenek egy-egy kis lurkó örömére. Ennyi volt, egy szép napsütéses októberi vasárnap, az első szentendrei flash mob a Fő téren.

 
2010. október 30.
Jöjj ki a főtérre!
 
A napokban kaptam Kyrutól az alábbi e-mailt, amelyben vasárnapra a főtérre hív.  
   
 

Szentendre a festők városa?
egy napsütéses (?) ősz vasárnap 2010. 10. 31-én fél tizenkettőkor szeretettel várunk a szentendrei Fő térre a címbeli kérdés nonverbális feszegetésére....
ha van kedved az akcióban részt venni, akkor feszítővasat ne de utcai festéshez való kelléket hozz magaddal és csatlakozz!
Program:
11:30-kor ( a templomdombi toronyóra kis harangja kétszer kondul):
mindenki aki akarja nekiáll festeni
12:00-kor ( a kis harang négyet üt, a nagy harang 12 órát és következik a déli harangszó) a harahgozásra a festést abbangyjuk és ...
12:15-kor ( a toronyóra egyet üt): az akcióra feltesszük a pontot

Jó kimenni. Hogy miért? kérdezed, Te, aki soha ecsetet nem vettél a kezedbe és Szösz Jenő bácsi is fejcsóválva nézte amikor a piros fazekat és a kék svajcisapkát festetted le. Te akinek bajod van ezekkel a szentendrei művészekkel. Mert ezek mindenbe beleszólnak, nem akartak rendes szobrot tenni a Posta elé, hanem ezeket a műanyagokat rakatták oda, ahelyett hogy egy szép szobrot, olyat mint Sziszié amit Gödöllőn ismét felállítottak tettek volna a város bejáratához. Mert az valami gyönyörű, fehér márvány és még szempiláit is látni lehet. De ezek, ezek nem tudnak csak olyan kriksz-krakszokat. Nem is értem mitől van ezek eggyikének-másikának Munkácsy díja. Neked is mondom: Jó kimenni !! Mert akik a Fő tére kijönnek, akik szervezik nem párt, választási hatalommegragadó szervezet, hanem az ifjak, fiaink,lányaink, unokáink. Tudod ők olyanok, hogy már a harmadikban azt tanulják amit mi csak a középiskolában, és úgy mobiloznak, mintha a zsebükből szottyoláznának. Kedvesek és okosak, s most kimennek az utcára mint írják "Szentendre a festők városa? kérdés, nonverbális feszegetésére...." Nem tüntetésre, pfújolásra, hangoskodra hívnak, csak jelezni, hoy ez így snassz. Hogy vannak, hogy itt vannak.
 

Tényleg, Szentendre valóban a festők városa ma? Mitől és miért? Meggondolta-e a testület amikor kitetette e táblát, hogy mit üzen? Ez olyan mintha kiíírták volna: Itt terem a legnagyobb tök! ami persze Ámerikában ahol a világvégi elfelejtett városkákban teszik még talán elmegy. De Szentendrén? Mintha az önkormányzatban attól félnének, hogy elfelejtik Szentendrét. Meg aztán, üzeni azt is, iparművészek fotósok, szobrászok, szinházasok stb.mintha itt sem lennének, alkotnának. Emlékszel Gavrilovits fodrászra, (már régen a felhők mögött állította fel festőállványát), Hadzsics Kamillóra a bohémra, akinek minden kocsmában vendéglőben volt festménye, mert pénz híján azzal fizetett. Ők nem titulálták volna így e várost. Pedig régen Szentendrén szinte mindenki festett, mert amikor Bánátiéknak megszaladt - kifestették a felső templomot,- sokan kezdet el itt is festegetni, amatőrök és hivatásosak. Emlékszel, Szánthó Imre ide szervezte a festőket a hatvanas években és festőtábort szervezett a szigeten, jó, a csajozás is benne volt ebben, nem csak a monet-i plenairban való aktfestés vonzása, a nyári fények megejtő szépsége. Aztán a hetvenes évekre Öcsi Duna-parti nudis homokszobor programjára. Amikor még a Duna és a város egyetlem művészeti egység volt, tér, háttér, modell, inspiráció, kiállítóhely. Ez volt Szentendre festői, vonzó arca.
Persze lehet, hogy a művészet e városban, nem szerves fejlődés eredménye, de ma már értéke, sajátossága és hívószava, az bizonyos. S most, hogy a szentendrei testület közakaratból egylátású társasággá deformálódott, talán nem árt ha tudják, látják a képviselő urak és hölgyek, hogy van itt valami ami nem közvetelenül, de áttételesen mégis csak nagyon fontos politikai kérdés, már ha a politikai hitvallást értékválasztásnak tartjuk. Ez pedig az, Szentendrén művészet prioritás. Mert arról az értékről van szó, ami által egy közösség több, érdekesebb és gazdagabb anyagi javak nélkül is, amit minden magát szentendreinek valló politikusnak támogatni kell, ha humanistának vallja magát. Mert itt a művészet vállallása, a művészetpártolás, a művész-városság segítése nem részkérdés.
Persze ezt nem követelik olyan elánnal választóik tőlük, mint a járda rendbehozásást, tiltó KRESZ tábla felállítását, vagy fekvőrendőr létesítését, mert ez lelki, intellektuális dolog, a kultúrember sajátja, mégis figyelemre méltó ügy. Szóval, kedves barátom gyere ki vasárnap a Fő térre, egy fél órára! Itt nem kell kiabálni, szónokot megtapsolni, acsarkodani, nemzeti zászlót lengetni, tüntetni, koszorúzni, de jelentléteddel hitet tehetsz egy kultúráltabb, művészetpártoló Szentendre mellett!

 
2010. október 15.
Művész-piac a Lázár cár téren
 
 
Még meg sem száradt a nadrágom ülepén a seggberúgás sáros nyoma,( az önkormányzati választás belvárosi eredménye) amellyel az óvárosi választók egyértelműen nyomatékosították számomra, ne legyél önkormányzati képviselő, máris közéleti nyüzsöghetnékem van. Pedig már egy éve is van annak, hogy megfogadtam magamnak, ezentúl csak családommal, hobbimmal foglalkozom és hagyom a "dagadt ruhát másra", egyedül megyek fel Parnasszusra. Abbahagyom a közel negyven éves közéleti szerepvállalást és nyugdíjasként a hobbimnak élek. Aztán, ahogy néhány órára kiültem Fő térre festegetni és nem sopánkodó, civil szemmel körbenéztem, elkezdtem beszélgetni az ott lévőkkel, kiderült ezernyi dolog, lehetőség, képviselni való van, csak nincs aki tegye, formába öntse. Magyarán ne csak beszéljen róla, hanem lobbizzon érte, nyilvánosságot teremtsen az ügy mellé, megkeresse az illetékeseket, előterjesztést, módosító javaslatot készítsen, támogató platformot szervezzen a kezdeményezéshez, szóval közéletiesen nyúljon a dologhoz.
Nos, az ügy, ami most megérintett, Szentendre és a festők, azok közül is nem a sztárok, a többmilliós képeket eladni tudók, a legmagasabb művészeti díjjal kitüntetettek, más vállalkozásukból jó pénzt kivevők, hanem a beton-közép, a kezdők, az önmenedzselésüket nehezen megvalósítók, a kevésbé sikeresek ügye, akik persze fontos részei a szentendrei művész-társadalomnak, mert ők viszik a hátukon a "Szentendre a festők városa" terhét.
Szóval, itt van ez, az egyesek szerint százas, mások szerint kétszázas művésztömeg a városban, no meg a recesszió, a gazdasági válság, mellé köretként az állami mecenatúra, a pályázati lehetőségek elsoványodása és persze mindezekre tejszínhabként a nem létező magyar középosztály vásárlóerejének szinte teljes elsorvadása és a legfelső vékonyka csoport a százmilliósok rétegének ezerfelé való jótékonykodása miatti, ma már alig létező, szabad kapacitása.
Szóval, a szentendrei művész-közép ül a sz...an, pontosabban az elszegényedésben és a jó magyar hagyomány folytatójaként megpróbál egyéni stratégiát kiókumlálni, megoldást találni. Meglévő gyűjtő, mecénás kapcsolati rendszerét újraéleszteni, a régieket leporolni, új vevőket találni, valami kiegészítő keresetre szert tenni, de folytonosan azzal találja magát szembe, hogy segítő kezek, vásárlás helyett, mindenki panaszkodik, nincs pénz, nincs pénz.
Szentendre pedig, s ebben jelesül az önkormányzat, eközben nem tud mit kezdeni sajátosságaival, vélt hívószavaival, koncepciójával, hogy Szentendre a festők városa, Szentendre a művészetek városa, Szentendrén a minőségi turizmus a kitörés lehetősége, bla, bla, bla. S eközben a szentendrei turizmus ipar, ami még mindig jelentős, megmarad a régi megoldásai mellett. A recesszió miatt legfeljebb olcsóbban kínálja az óriásceruzát, a szlovák, magyar, román stb. giccs-ajándéktárgyat, az echte ungarische matjó-t, a nem létező helyi gasztronómiát, esetleg konfekcióra vált az orosz turistákra alapozva, de saját hajánál fogva mégsem tud kitörni helyzetéből, sőt jószerivel próbálkozásai sincsenek. Ugyanis a kereskedőknek, vendéglátóknak bár vannak szervezeteik, mégis úgy tetszik, minta nem volna semmiféle koordinációjuk, érdekképviseletük. S hogy mennyire csekély a város társadalmában, de akár csak abban a választókerületben is, ahol az üzleteik vannak az elfogadottságuk, társadalmi presztízsük, az mutatja, hogy próbálkozásuk arra, hogy a helyi önkormányzatba bejuttassák képviselőjüket, immáron a harmadik alkalommal sikertelen. Ma olyan a közhangulat, hogy egy Fideszes kiskutya előbb lehet önkormányzati képviselő Szentendrén, mint egy jó-nevű vendéglős vagy butikos.
Ez van, ebből kell főzni, szokták mondani ilyenkor.

Nos, a világmegváltó ötletem, egy régiség és művészeti alkalmi piac a Lázár cár téren.

Miért piac?
Ha Ön azt mondja, Szentendrén elegendő galéria van, miért nem ott árusítanak a művészek, válaszom igaz, van ilyen hely elég, mármint olyan, ahol képek vannak kirakatban. De galéria a szó mai értelmében talán csak egy vagy kettő. Mert a galéria ma már nem csupán elárúsítóhely, hanem sokkal inkább művészet-szervező találkahely, ahol réteg-igényeknek megfelelően tematikus összeállításokban kínálják fel a műveket. Ahol érdeklődők,(sznobok), szakértők, mecénások és vevők jönnek össze, akiket rendszeresen ellátnak információval. A mai galéria felvállalja, hogy segíti a vevő eligazodását, garantálja az értéket, szakmai értékelést nyújt és megfelelő propagandát képes kifejtetni. Ma már kommunikáció elsősorban. A galéria szervezi és állandó kapcsolatot tart vásárlóival, facebook közössége van, ott van a tvitteren, online galériát működtet és olyan fórum is, ahol mintegy jóbarátként ajánlják vevőik ízlése és érdeklődése szerinti műveket. Beszerzi ha kell a keresett műalkotást, és ha nincs, tud hasonlót, jobbat, érdekesebbet kínálni, felhívja figyelmet eddig kevéssé ismert, várhatóan befutó művészek értékes alkotásaira, éppen fellelt újdonságokra, mai törekvésekre. Újra felfedez alkotókat, divatot teremt. A mai galériások olyan szak-designerek is akik hozzásegítenek, hogy lakásunk, környezetünk, irodánk saját karakterünket visszatükröző értékes környezetté legyen. Ha ezt tudja egy galéria, akkor jogosan kéri el nagyobb százalékát, mert megteszi amit egy galériának teljesítenie kell. Mivel rendezvényekben, akciókban, közösségekben, kommunikációban dolgozik nála a beeső vevő a legkevésbé vásárló.

Egy művészeti és ócskapiac más, az turista látványosság, közösségi tér elsősorban, ahol közvetítői haszon nélkül kapja meg az alkotó művének ellenértékét. Ilyen piac a pillanatra épít, a sétáló, a tévelygő vevőre, aki nem tudja eldönteni mit is vigyen emlékül e kedves kisvárosból, országból, vagy csak rálel valamire ami neki megtetszik. Ezért itt nem garantált a hoch színvonal, de egy küszöbérték a giccs feletti, kívánatos. Ilyen helyen olyan alkotásra is lelhet vétlenül a nézelődő amit a galériánál olcsóbban kínálnak és amely később sokat érhet.

 
Azt gondolom elkelne egy ilyen turistalátványosság Szentendrén is.
S hogy a dolog nem példa nélküli, ezért érdemes szétnéznünk Európában. Ha felütjük egy turista guide ajánlatát Párizsnál, abban az áll, hogy a régiségkedvelők számára három nagy bolhapiac áll rendelkezésre Párizs határában: Porte de Vanves (szombaton, vasárnap), Porte de Saint-Ouen és a porte de Clignancourt (szombaton, vasárnap, hétfőn), a Porte de Montreuil (szombaton, vasárnap, hétfőn). De Párizs régi nevezetessége a Szajna-parti „bouquiniste” a használt könyvkereskedés a Saint-Michel negyed közelében, ahol nagy a régi könyvek, metszetek, képregények és képeslapok választéka. De ha londoni ajánlatott nézzük meg, a látnivalók között említik a Greenwich Market-et, amely hétvégi régiség-, művészeti, kézműves-, ruha és könyv-piac.De ismert a Portobello Road Market piac is, amely a 1960-as években vált sikeressé, s amelyet ma is tömegek keresnek fel. Jól ismert a turisták körében a Hugh Grant és Julia Roberts főszerepelésével készült film után rendkívül divatossá és drágává váló Notting Hill is.

 

 

Hol legyen?
Azt gondolom a Lázár cár tér a legmegfelelőbb, azért mert a turizmus útvonalában van, s mint ilyen, alkalmas e célra. Talán segítheti a argumentációt, ha megemlítem, hogy amikor Pirk Ambrus még Kállay polgármester kormányzásának idején elkészíttette, a tér tervét, amelyet a korabeli Kertészti Egyetem legjobb tanárai és a magyar tájépítész szakma kiválóságai bíráltak el, került a tervbe, hogy e téren legyen egy térplasztika az első ikonfestő iskolának állítva emléket, mert az vélhetően a Lázár cár téren álló valamikori fatemplom mellett volt. Így a művész-piacnak erős történelmi háttere is adódik. Ha már szó esik az első ikonfestő iskoláról itt jegyzem meg, amikor Szentendrét, mint a képzőművészet, vagy festők városát említik, legtöbbször 1928-at mondják a szentendrei festészet kezdetének, pedig a 17. század végén Szentendrén és Budán megalakultak az első ikonfestő műhelyek. De Jankó Jánost és másokat is elfelejti a helytörténet, amikor a huszadik század elejére teszi a képzőművészet megjelenését Szentendrén.

Hogyan működjön!
Az európai gyakorlatból kiindulva, öt vagy nyolcórás hétvégi alkalmi piacként érdemes működtetni a művészpiacot, igazodva a turistákhoz. Aki járt már Európa boldogabbik felén az tapasztalhatta, hogy piac nem csak úgy működik, hogy bebetonozott asztalok, faházak, hatalmas konténerek vannak kihelyezve, hanem úgy is, hogy egy téren, utcában reggel piac van, délután pedig újra utcaként működik a közterület, mintha ott piac sosem lett volna.

Mit és kik áruljanak?
Mivel vélhetően a közel kétszáz képzőművész mindegyike nem fog kijönni a térre, ezért érdemes a képzőművészet mellett, a régi könyv, képeslap, metszet, apróbb használtcikk árusítását is preferálni. Jó lenne, ha az idegenforgalom árukínálatában is helyet kapna a helyi termék, s talán ennek is helye lehetne itt. Megelőzendő, hogy az árúsítás lehetőségét Szentendrén kívüli nagyobb tőkeerejű és árukészletű cégek magukhoz vonják, fontos, hogy csak szentendrei lakos kaphasson kedvezményt, miként azt az iskolai, óvodai beiratkozásnál már érvényesíti Szentendre városa. Érdemes lenne egy-egy testvérvárosi helyi terméket árusító sátrat is biztosítani.

(folyt. köv)

 
2010. október 8.
Igaz ember és emberséges katona volt
 
 
Mostanában mintha lejárna egy nagy, sokat szenvedett, háborús korosztály órája, sorra mennek el örök pihenőre tagjai. Ők az ellentmondásos, szörnyű huszadik század átélői, fontos történések, a magyar történelem talán csak a mohácsi verség utáni időre emlékeztető korának tanúi. Közöttük számos kiváló ember, akiket, mint a viharos tenger hullámai a mentőcsónakot, úgy dobált fel-le a történelem és akik közül sokan magukkal viszik tudásukat, tapasztalataikat a másik világba, szóbeli vagy írásos visszaemlékezés, memoár nélkül, az átélt események ismeretének csak egy-egy töredékét hagyva maguk után. Akiket nem kérdeztünk meg időben, mert nem tudtunk okosan, tisztelettudóan kérdezni, hogy meséljenek életükről, mert mindig valami fontos dolgunk akadt, mindig rohannunk kellett valahova.
A minap fia hozta a hírt, hogy Szentendrey Laci bácsi, 90 éves korában elhunyt.
Aki volt katona igazolhatja, két alaptípusa van a katonai feljebbvalóknak. Az egyik, a mindig parancsoló, kérni képtelen, a felsőbbségével gyakran visszaélő, az alattvalóinak életét megkeserítő akarnok, és a másik, az a bizonyos tanító-típus, akinek a parancs ugyanúgy szent és megszeghetetlen mint akarnok társának, de ő képes és tud gondoskodni alattvalóiról, aki ember tud lenni az embertelenségben is, mert ő a kapitány, akinek az első szavából tudni, hogy ő az, aki utoljára hagyja el a süllyedő hajót.
Amikor Laci a fia elhívott - Gyere a Kéziszerszámgyárba nyári munkára, én is ott dolgozom egész nyáron, jó pénzt lehet keresni, nem tudtam mire vállalkozom. Bár akkor már egy nyarat együtt végigrobotoltunk a gimiben Ányosnál a politechnika műhely és a padlás átépítésén és tudtam Laci kemény gyerek ha a lapátot kell megfogni. De mert akkor ott dolgozott velünk időnként Dagadt, Söme, Géza és a többi pesti srác is, a többségében "lapátot, kalapácsot és vésőt akkor látott először" osztálytársunk, azt gondoltam, majd a Csoknyaiban is hasonló puhatenyerű társaság lesz, s viríthatok közöttük. - Csoknyai a Kéziszerszámgyár háború előtti és utáni közhasználatú neve, mint a Népköztársaság útjának az Andrássy út, amelyet egyébként akkori nevén Kéziszerszámgyárnak nevezett a hivatalosság. Elfogadtam hát barátom invitálását és amikor elmondtam apámnak, hogy én nyáron a Csoknyaiban fogok dolgozni Szentendrey Laci bácsi keze alatt, egyszerű „jól van”-nal nyugtázva, bár kicsit mintha csodálkozott volna. Én meg azt gondoltam, az előző nyári kőműves melletti segédmunkásság helyett, jobb lesz ha megpróbálom milyen is az igazi blokkolós, gyári munka. Mert hát apám maszek rózsakertész lévén, nekem ez a dolog olyan távolinak és romantikusnak tűnt, mint a szakszervezeti üdülés, amelyet csak tíz évvel később, már gyerekes családapaként próbálhattam ki először és utoljára az egyik hideg őszi balatoni utószezonban. De ekkor még 1965 nyarát írtuk, amikor a nyári diákmunka, az, hogy a gimis diák megkeresse az őszi iskolakezdésre valót, vagy a jobbmódúaknál a biciklire a kötelező kamasz-tartozékra, gitárra valót, ugyanúgy hozzátartozott a gimnáziumi élethez, mint a mai ifjaknak a zenelejátszó mini-kütyü.
Akik nem ismerik a kort, azok nem tudhatják, hogy ekkortájt Szentendrén majd kilencezren dolgoztak a városi üzemekben és még így is minden gyár bejárata előtt a hirdetőtáblán az állt, esztergályost, kovácsot, maróst, segédmunkást stb. felveszünk. Elmentem hát a Csoknyaiba és jelentkeztem az illetékesnél a papírokat elintézni, majd Laci bácsinál az edzőműhelyben. Mosolygós arccal, huncut nézéssel fogadott - Kemény egy kis hely is tud ez lenni, de látom te kemény fiú vagy, azért jöttél ide! mondta, és eligazított mit kell majd csinálnom. Majd arca keményebbre váltott és határozottan elmondta "mi a nem vicc" itt. - Nem vicc a meleg! mondta nyomatékosan! Azt tudni kell, hogy ebben a gyárban harapófogókat, szekercéket és sokféle mesterség szerszámait kovácsolták, sajtolták, köszörülték, magyarán készítették. A nagy kovácsműhelyben igencsak meleg volt, és a nyári harminc fokos kinti hőre még rátett, a vasat a kovácsoláshoz előmelegítő kályhák kiáramló melege, amelyekben vörös izzásig hevítették az anyagot, hogy megfelelő legyen ahhoz, hogy a kovácsok dobhártyaszaggatóan csattogó gépkalapácsaikon szekercévé formálják, vagy kiüssék a formán, valamelyik hatalmas stancon. Így hát a teremben, ahová később nekem is átjárnom kellett az alapanyagért, bizony ötven fok feletti volt hőmérséklet, hisz a felstócolt felkész anyagok is ontották magukból a meleget, ezzel sokszorozva meg a nyári kánikulát, és a melegítő kályhákból őmlő forróságot.
Az első dolog volt, amit meg kellett tanulnom, hogy soha tenyérrel lefelé nem vizsgáljuk meg, hogy kihűlt e a kovácsolt anyag. Mert bár az szürke és nem vörös, nem izzik már, s úgy látszik mintha hideg lenne, de ettől még mazsolára égetheti az ember kezét. Az a balga, aki tenyere, vagy újbegye érintésével akarja megtapasztalni elég hideg-e az anyag, amikor a forrót megérinti a keze összerándul és belemarkol a forró anyagba, csúnyán összeégeti magát. S azért, hogy ne csak elméleti legyen tudásom, Laci bácsi egy, az egyik mellettünk lévő rakat tetejéről kezével levett egy fél fogót s odanyújtotta nekem, amit én megfogtam, azaz csak megfogtam volna, helyette azonnal úgy eldobtam, hogy napokig kereshették volna, ha ott valaki is keresett volna ilyet, mert az olyan meleg volt mint a pokol. Ekkor tapasztaltam meg azt is, hogy a kovácsok nem akármilyen emberek, s mint kiderült Laci bácsiról, az edzőnek is mást jelent a meleg. - No, Gyuri, tudd, hogy itt a legtöbb anyag ennél tízszer, ötvenszer melegebb, ha nem is látod rajtuk. Majd rakathoz híva, felszólított, - Ezt te vizsgált meg, meleg-e! és huncut kis mosollyal az ajkán regisztrálta, hogy a leckét már jól tudom, mert bár a korábbi tapasztalattól félénken, de az előírás szerint, a tenyerem ellentétes oldalát a kézfejem nyújtva a rakathoz vizsgáltam meg a vasat.
 
Nem húzom tovább. Ezek után az udvarban lévő fészerhez metünk, ahol hangos zörgéssel egy hatalmas nyolcszögletű hasáb fogott, amiről kiderült ez lesz a munkaeszközöm. Ebbe a dobba kellett beraknom a félkész fogókat, hozzá néhány lapát fűrészport dobni, hogy abban a vasdarabok hangos csattogással lecsiszolják egymásról a préselésnél keletkező sorját. Az is az én dolgom lett, hogy a kovácsműhelyből kitalicskázzam a sorjázandó fogókat, villával berakjam a dobba, majd lecsiszolva gúlába összerakjam, amelyet később a csiszolókhoz szállítottak. Laci bácsi, bár nem ő volt a főnök, időnként meg-megjelent, megnézett, és ha kellett megfogta a villát, segített telerakni a dobot, mert látta nagyon hervadt vagyok, vagy rám szólt, hogy ne bújjak el a fűrészpor- tárolóba heverészni, mint azt az ott pihenő felső-kategóriás, többtucat üzemet és Szentendre összes kocsmáját megjárt segédmunkások tették és nekem is ajánlották. Arról pedig, hogy én mennyire kemény gyerek voltam, csak annyit: Két hétig, míg a Csoknyaiba jártam dolgozni, hazamenve jószerivel csak ettem és aludtam, mert másra már nem volt erőm, s még így is hét kilóval könnyebben vettem át a szerződés leteltével a kapott pénzt.
Azt csak később tudtam meg róla, hogy megjárta a Don kanyart. Ő volt annak a bizonyos híres szentendrei századnak a tisztje, aki nem esett pánikba a kegyetlen orosz támadásra, katonáit nem eresztette szélnek, nem mészároltatta le őket és magát a „végsőkig kitartani” paranccsal értelmetlenül, hanem kisebb ütközeteket is megvíva, kikerülve, hazahozta a Don kanyarból őket. Mert a Ludovikán jól megtanulta katona-szakmáját, és az egyik régi szentendrei katonacsaládban megtanulta azt az erkölcsi parancsot is, honvéd bajtársaiért, a fiúkért való felelősség a legfontosabb dolog. Ő tudta, hogy ott a Donnál a haza azt is jelenti, épen hazahozni honvédjeit. Potyi, Schuck és Zanyi János bácsi mellett, ő az egyik szentendrei, aki nem csak mesélt róla, de valóban ott volt a Donnál. 1945-ben Budán orosz fokságba esett és a hadifokság után jelentkezett a megalakuló demokratikus magyar hadseregbe, amelynek tisztje lett. 1948-ban, még ott volt a díszszemlén, és mint a felvonuló díszszázad egyik tisztjének, ott a képe a Honvéd lap címoldalán, 1950-ben eltávolítják a honvédségtől. Ekkor kerül a Kéziszerszámgyárba. S bár segédmunkásként kell újrakezdenie, de hamarosan itt is ugyanolyan megbecsülés és szeretet övezi, mint volt bajtársai körében. Később népszerűsége és elismertsége okán, a munkások szakszervezeti képviselőjüknek választják. Ötvenhatban ismét szerepet vállalt, a Szentendrei Nemzetőrség parancsnok-helyettese lett. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Szentendrén rend volt a forradalom alatt, hogy semmiféle atrocitás nem történt a rákosi rendszer funkcionáriusaival sem. Az már a magyar történelem furcsasága, hogy mint az egyik katonacsalád leszármazottja, akinek fontos volt a katonai megbecsülés, nem kapta vissza rangját. Kemény, de tisztességes ember volt, a huszadik század emberpróbáló, viharos idején. Igazi patrióta, olyan szentendrei, akinek e közösség adósa maradt, legalább annyival, hogy nem szabad elfelejtenünk.
Isten veled Laci bácsi!

 
2010. szeptember 30
Szentendrei Monográfia
avagy duzzogásaim egy tanácskozás kapcsán

Ahogy öregszem egyre gyakrabban megbántódok és duzzogok, ha a bennem lévő sok szöszmötöléssel összeállított Szentendre képet valaki összekarcolja. Ez történt velem tegnap délután is, amikor elmentem a Városházára a Helytörténeti Múzeum és Szentendrei Monográfia című fórumra.

Balról, jobbra: Kende Tamás, Czene András megbízott múzeumigazgató, dr. Dietz Ferenc polgármester, Erdősi Péter

Késő délutánig ültem közel húsz hasonszőrű társammal a városháza nagytermében, hogy meghallgassuk a PMMI (múzeum) tudós trojkáját (Darkó Jenő, Kende Tamás, Erdősi Péter) arról, mire jutottak a kutatásban, a Szentendrei Monográfia megírásában Mert hát, mint azt a polgármester úr bevezetőjében elmondta, 2008-ban hosszas tárgyalások után, amely eredménye egy telekcsere program végrehajtása volt a múzeumok igazgatósága és Szentendre város között, abban is megegyeztek, hogy a múzeum hozzálát és elkészíti a Szentendrei Monográfiát. Nos, ezek után Czene András megbízott múzeumigazgató úr, bevezetőjében arról hallhattunk, hogy a kiadandó könyv " A mű szándéka szerint - nem szokványos várostörténeti monográfia, két oknál fogva: 1.) a rendelkezésre álló kutatási előzmények hiányosságai, estenként kifejezett hiánya, és 2.) a témaválasztás és elbeszélés módja miatt." bár a monográfia igényével készült. 2011-ben lesz egy helytörténeti kiállítás is, amely hatvanas évek tárgyaival, fotóival szemlélteti majd Szentendre közelmúltját.

Szóval, ott ültünk és tudomásul vettük, monográfia nem készül, aztán később azt is, fórum sem lesz, mert az igazgató úr az előadások után bezárta a tanácskozást azzal, "a hivatalos résznek vége, de baráti beszélgetésre itt maradnak munkatársaim." Áttételezetten üzenve ezzel a helytörténet lelkes amatőrjeinek "- elmondhatod amit akarsz, minket nem igazán érdekel."

Így hát hiába is hozott volna bárki is világfelforgató dokumentumot Szentendre múltjából, (nem hozott) mondott volna el eddig nem ismert nóvumot, ( nem mondott) ez a tudományos hivatalosságot látszólag nem igazán érdekelte.

Dezsőfi Ferenc jelmezben
Előadásával Kende Tamás, általam nagyra becsült múzeumi történész kezdett a legújabb kori Szentendrét bemutatva. Olyan stílussal és hangütéssel, amire én nem voltam felkészülve. Ugyanis, a korábbi sztereotípiákkal szakítva és tabukat figyelmen kívül hagyva új nézőpont szerint interpretált, és olyan konklúziókra jutott, minthogy Dezsőfit deheroizálni szükségeltetik, sőt azt is világossá tette, hogy Szentendrén a turizmus szerves fejlődés eredménye lenne, tagadni kell. Persze lehet, hogy csak én vagyok feleslegesen túlérzékeny áthalló és Kendének igaza van, hogy a filoxéra pusztítás (1880- kb.1920) tragédiája után lábra állni próbálkozó város, amely monokultúrális gazdasága elpusztulása után számtalan dologgal próbálkozott, és közben beleszaladt az első világháború és tanácsköztársaság miatti újabb megpróbáltatásokba, mely sorsát tovább súlyosbította a szerbek jelentős csoportjának kitelepülése, az itt élő nemzetiségi lakosság alacsony iskolázottsága és a magyar nyelv ismeretének hiánya, a helyi ipar szerény színvonala, és még számos ok, megtapasztalása után, nem logikus következtetésre jutottak a város vezetői amikor az idegenforgalomban látták a város szegénységből való kitörésének egyik lehetőségét. Szerintem ez a felismerés, ami az Antolik program egyik fő erénye is, meglátja a húszas években a turizmusban rejlő lehetőséget, hogy majd a harmincas években meginduló csónakos és bakancsos turizmus felvillantsa ennek gyakorlati lehetőségét. Ami majd csak később, már a létező szocializmusban valósulhatott meg, sajátos eszközökkel és módon, amely késés oka leginkább Magyarország viszontagságos múltjában keresendő és nem abban, hogy szervetlen fejlődés lenne a turizmus megjelenése Szentendrén ." A múzeumvárossá és idegenforgalmi központtá válás folyamata persze nem valamiféle, az 1920-as évek városfejlesztési koncepciói Szentendre jól levezethető organikus folyamat eredője volt az 1960-as évekből az 1980-as évek közepéig . Ez az organikus eredetmítoszt, majd csak a Kádár rendszer legvégén illetve 1990-es években keletkezett Szentendre-tárgyú szövegek feltételezték és konstruálták meg. "

A vágyott és beígért Visegrádig menő HÉV helyett a Duna-parti út megépülte 1952-ben
Kende annak lehetőségét is elveti dolgozatának megjelent ismertető füzetében, hogy a hatvanas évek tanácsi vezetői és az őket segítő szakemberek kitörési lehetőséget keresve Szentendrének, az akkor még csenevész hazai és szocialista országok turizmusában látták meg ezt. Olvasva, bennem az rémlett fel, miért nem lehetséges az a verzió, hogy elővehette valaki Antolik "Mi volt és mi lehetett volna Szentendre" dolgozatát vagy Starzsinszky programját és ezt használta fel. Szerintem az is lehet, hogy a Pap-szigeti Kemping létesítése, az 1965-ben megrendezendő első nemzetközi Kemping és Karaváning találkozó, vagy a korábbi, az Antolik villa turista szállóvá alakítását a hatalom csak követte azzal amikor ráfejelt az egyre szaporodó igényekre? Én úgy látom a hatvanas évekbeli szentendrei idegenforgalmát átélve, hogy olyan momentumok, mint az, hogy nem volt olyan hétvége, hogy a Varga vagy más néven Lola cuki előtt, ne állt volna hosszú sor, a pestiek. S ha tetszik, Szentendre volt e Kádár-kori sajátos magyar gasztro-turizmus bölcsője. Mert kajakkal felevezni Rómaiból Szentendrére egy fagyira százaknak volt kedves nyári programja. Ha argumentáció kell ennek bizonyítására Balogh Lola elmondja, ha megkérdezik, hogy mennyi alapanyagból csináltak egy-egy nyári hétvégére fagyit.
Most helyette azt kell majd megtanulnunk, hogy a Kádár-rendszer nem megfejelte Szentendre politikájával az éledező idegenforgalmat, hanem a városra erőltette azt. S tette ezt azzal, hogy "A hatvanas évek végétől a külügyi protokoll mind gyakrabban hozza a Magyar Népköztársaság magas rangú külföldi vendégeit Szentendrére, mely a rendszer politikai kirakatává is lett ezekben az években. Az ország legtöbbet filmezett belvárosa és főtere a szentendrei volt a hatvanas évektől kezdődően, és a magyar televíziózás elterjedésével a város képe a magyar családok közügye és egyben közhelye is lett." Csak annyit ehhez, hogy az ETI (Egyesített Tiszti Iskola) ahonnan Szirákit is hozták városi tanácselnöknek, parancsnok-helyettese a hatvanas években az a Megyeri, akinek öccse akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese. Nem lehet, hogy ez a kapcsolat indítja el, a hetvenes évek elején sztenderdé váló "egy kis színes Szentendréről, a rövid szünet felirat helyett, fagyi a Lolánál, ebéd a Görög kancsóban a stábnak" kétes tévés-mozgalmat. Helyette most azt üzenik nekünk, hogy a rendszer a hatvanas, hetvenes években nem azért volt hülye mert hülye volt, hanem azért, mert kivételezett Szentendrével. Kende valószínűleg nem tudja, hogy megismétli a pártbizottsági üléseken elhangzó turizmus-ellenes egyes mondatokat. De hogy micsoda hangütés volt még akkoron a Szirákit elűző Balogh-féle pártbizottság ülésein erről, idézek :„ A szervezett gyári munkások csak elszenvedik a szentendrei turizmust, az csak az itt élősködő maszekoknak jó. A víkendház-építés maszekolása pedig csak demoralizálja a tisztes munkaversenyt. „

Azt gondolom, hogy a tervezet kiállítás nem titkolt célja 2011-ben az, hogy a hatvanas éveket Szentendréjét felidézve szembenézhet magával a városlakó a főtéri Képtárban, ha akar.
Ettől én zavarban vagyok, és az a kérdés türemkedik elő folytonosan bennem. Jó, de miért pont ez, és miért itt? Tételezzük fel, ez ma, amikor a szentendrei idegenforgalom csökkenőben van a legfontosabb helytörténeti üzenet a városról? Lehet, de én meg azt gondolom, e nézőpont helyett talán olyan dolgokat, látványosságokat kellene felmutatni, kínálni, amelyért érdemes e városba utazni, ami másutt nincs, egyedi és csak itt fordul elő. Nem hiszem ugyanis, hogy az óriásceruzáját eldobva a marcipán múzeumot otthagyva azért fog a japán, szerb, ukrán, orosz és magyar turista a képtárba rontani 2011-ben, hogy hatvanas évek Szentendréjével találkozzon. A felvetés rosszindulatúnak tűnik, pedig szeretjük vagy sem, e konkurenciával kell számolni annak, aki kiállítás készít Szentendre Fő terén.

 
2010. szeptember 17.
Egy tanácskozás
kapcsán, az idegenforgalomról.
 
Dietz Feri magányosan mosolyog rám a könyvtár előtt egy plakátról. Hiába, kampány van. Naponta átadás és avatás, tanácskozás, fontos és jelentéktelen dolgokról egyetlen szempont szerint, hogy a polgármester és csapata elmondhassa mit tettek vagy mit akartak tenni. A dolog természetes, így tesz ilyenkor minden normális hatalmon lévő erő, megpróbálja kihasználni helyzetéből adódó lehetőségeket. A dolog csak akkor bosszantó, ha a tanácskozásról lejön, hogy itt nem a téma a fontos, hanem az, hogy van. Nos, így történt a minapi, nem túlzottam tömeges érdeklődést kiváltó, de a város életében mégiscsak fontos eseménynek számító idegenfogalmi rendezvénnyel is. Az un. desztinációs menedzsment programadó városházi tanácskozással. Én marha meg komolyan vettem a meghívást, mert azt hittem ez nem kampányrendezvény lesz, hogy sokakat érdekel majd maga a téma, Szentendre és a turizmus viszonya. Sajnálatomra azonban az ott elhangzottak többsége ismert szlogenek ismételgetése és jól ismert közhelypuffogtatás volt, fontosabb megállapítás, tapasztalat-megosztás vagy értelmes vita nélkül.

Az ügyet, a szentendrei idegenforgalom - turizmus - helyzetét, annak kezelését és kihatását fontosnak tartom. De szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az új idegenforgalomért felelős desztinációs menedzsment tanácskozáson elhangzott javaslatai szerint, jó szándékú tankönyv-ízű terápiában látja a megoldást a konkrét helyzet ismerete és elemzése nélkül.
Pedig a húsz éves sikertelen és eredménytelen hivatal és turizmus kapcsolaton éppen ideje volna változtatni, javítani. Vagy fogalmazzunk pontosabban, a huszonnegyedik órában vagyunk ahhoz, hogy megmentessék az iparág szentendrei jelenléte, működése a város számára.
Nos, ebből a nagy csokorból, amit a turizmus jelent és okoz Szentendrén, egyetlen dolgot, részletet, a "Szentendre a művészetek városa" vagy újabb szlogennel "Szentendre a festők városa" gondolatban rejlő lehetőségről kívánok szólni.

Ma e városban száznál többen vallják magukról, hogy képző- vagy iparművészek. E csoport teljesítményének az idegenforgalomba történő integrálása (felhasználása) nálunk máig megoldatlan. Persze a probléma már ott kezdődik, hogy ekkora létszámú speciális értelmiségi csoporttal, annak teljesítményével, csak fővárosok vagy metropoliszok szoktak bírni, így a szentendrei hivatal sem tud mit kezdeni. Ami mint megoldandó feladat nem mai keletű a hetvenes évekből datálódik, de ettől még ez fontos hiátusa a szentendrei idegenforgalmi szerkezetnek és mint ilyen, akadálya a hőn áhított minőségi turizmus megjelenésének. A gondot még az is tetézi, hogy a szentendrei galériák, vulgárisan fogalmazva, az első osztályú szentendrei képzőművészet bemutató helyei, a Kovács Margit Múzeumot kivéve a turisták által szinte látogatatlanok. A szentendrei képző és iparművészeti teljesítmények pedig a Palmetta Galéria kivételével a szuvenír, és az ajándéktárgy-kínálatban nincsenek jelen. Helyettük tombol a bogdányi utcai ál-népművészet és gagyi. S mielőtt megrovásnak vélné valaki a boltosok közül, ki kell jelenteni, helyette bíz alig akad értékes attraktív ajándéktárgy kínálat. Mert mint a nagykövetek között végzett felmérésből is kiderül a szentendrei csúcstermék ma sem helyi képzőművészeti alkotás, hanem a herendi. Ha pedig ez így van, akkor mit várhatunk az ukrán, orosz és japán lakatostól, nyugdíjastól, betanított munkástól, az osztálykiránduláson járó a szerb gimnazistától stb.
 

Ami képzőművészetként megjelenik ma, az utcán Bihon Győző, Lukács Tibi és az általam képviselt, fogalmazzunk puhán, másodosztály. Ami önmagában nem lenne probléma, de mert a város arra tör, hogy képzőművészete által vonzza ide a turistákat, problematikus. Ezért kijelenthetjük, ez így nem jó. Miért? Mert Szentendre ilyen jellegű teljesítménye több, mint amit mi utcai rajzolók és a Marcipán múzeum fel tud mutatni. Az pedig, hogy a szentendrei képzőművészet jobb dolgai nem láthatóak és nem látogatottak, tovább aligha tartható, mert e város további idegenforgalmi színvonal-süllyedéséhez vezet. Különösen abban a mai médiahelyzetben, amikor más értékrend szerint működik a média mint korábban ( jószerivel csak a szenzáció számít) és ezért ma egy szentendrei kiállítás már nem hír, legfeljebb egy 500 példányos szakmai lapnak. Az intenetes városi propaganda, híradás pedig még nem működik.

De ha a másik oldalról közelítjük meg, akkor látni kell, hogy hatvanas hetvenes években még láthatóak voltak a városi állami közintézményekben, vendéglőkben szentendrei művészek alkotásai, ezek az új világgal mára elpárologtak. Gondoljon csak vissza az olvasó arra, micsoda esemény volt a PMK Barcsay mozaikjának felavatása 1975-ben. Az uszoda kapcsán pedig még annak ötelte sem merült fel, hogy ott esetleg valamiféle műalkotásnak helye lenne. ( Vagy én nem tudok róla) Ha ma végignézzük szentendrei óvárosi vendéglőket abból a szempontból, hogy Szentendre a festők városa, bizony a Görög kancsó és a Régimódi vendéglő ( kitűnő akvarellek vannak itt, sajnos csak erdélyi enteriőrök,) kivételével, a falakon nem a szentendrei képzőművészet, de még annak másodosztálya sincs jelen. Ami az ember itt láthat,a tucat desing mellett bíz legtöbbször amolyan képkeretező, csálinger eklektika műalkotásai. Pedig meggyőződésem, hogy kis városi segítséggel és okos együttműködéssel ez a helyzet megváltoztatható, amely a városról kialakuló kép számára is fontos lenne. Mert a vendéglősök többsége miközben drága autót vesz, eszébe sem jut, hogy olcsó Deli Tóni bácsi képet vegyen 12 ezerért, ha már nem barátja a szentendrei nonfiguratív törekvéseknek. Mint ahogy meggyőződésem az is, hogy a Városháza bejáratánál az eligazító pult fölé is illene valamilyen Szentendréhez méltó köszöntő képet a falra tenni, mert bár a Holdas 56-os panno attraktív, de az eligazító pult az a hely ahová belépve találkozik a halandó a várossal, itt a fal azonban üres.

A szentendrei művészet nem csak azért van hátrányban itt Szentendrén, mert a lakosság és vállalkozók többsége kevéssé preferálja, hanem azért is mert az alkotók egy része, különösen a kezdők, napi megélhetési gondokkal küzdenek. De ha lenne is valaki, aki rávenné a fiatalokat, hogy gyertek ki az utcára kisebb szösszeneteikkel, kis munkáitokkal, és szakítsatok a buta szocreál arisztokratizmussal, ma e városban háromszor annyit kell fizetni az ilyen jellegű közterület-foglalásért négyzetméterenként, mintha a várostól az illető helyiséget bérelne. Pedig sokaknak igencsak szüksége lenne a legcsekélyebb bevételre is, hogy kit tudja fizetni a villany, gáz-számlát stb.
Ezért is kezdeményezem közterület foglalásról szóló rendeletünk megváltoztatását, a helyi alkotó preferálását!
Pátriárka utca esőben

Meggyőződésem, több szentendrei művészetet kell valahogy az utcára vinni, csábítani. Mint ahogy a város kezdeményezhetné és támogathatná kedvezményekkel olyan design utcára kerülését is, amely Szentendre jó hírét, képét öregbíti. Ilyen célokra valóban érdemes lett volna kötvényt kibocsátani. Az látszik, hogy a Szentendrei Kulturális Központnak kevés a kapacitása arra, hogy képzőművészek bajaival foglalkozzon. Másrészt, a mai helyzet megváltoztatása csak lépésről-lépésre történhet meg. Az utcai megmutatkozásnak jó történelmi előzménye lehetne, az ef Zámbó által 1968-tól tíz évig megszervezett szabadtéri tárlatok, ami a mai művészettörténetben mára a Parnasszusra emeltetett.

Georges Brassens piac Párizs

Fontos volna és a magam részéről támogatom is, annak az ötletnek a megvalósítását, hogy a város működtessen szentendrei vasárnapi képzőművészeti piacot. Ebben együttműködőre találhat egy tucat képző és iparművészben. Persze ez csak úgy megy, ha van olyan rendező egyesület, szervezet, és olyan szmély akiben bízik a közösség, akik nem csak anyagi megfontolások alapján hívnak meg közreműködőket. S azt gondolom, jól egészítenék ki a kínálatot ócskapiaci termékek, antikvár könyvek árusítása, a képzőművészeti prioritások érvényesítésével és megfelelő szabályozással. A szabályozás alatt kedvezmények biztosítására gondolok a helyi áru, termék, műalkotás, fellépő preferálását. Persze csak úgy és olyan mértékben, mint ezt az önkormányzat az óvodai, iskolai beíratásnál érvényesíti ma a város.

Mint ahogy érthetetlen az is, miért nem működik Szentendrén a Nyugat-Európában mindennapos fizetős nyári művészeti szabadiskola. Mert arról tudni lehet, hogy ilyen jellegű érdeklődés van, legfeljebb az lehet a probléma, hogy a panziósok nem tudnak mit kezdeni vele.
Nos, egyelőre ennyit az idegenfogalom és a szentendrei képzőművészet általam vélni látott kapcsolatáról, lehetőségeiről. S még hozzá annyit, sok sikert kívánok a várhatóan "egy egynyelvű és egyszokású önkormányzatnak", bár éppen helyzetükből adódóan, nem lesz sétagalopp négy évük.

 
2010. szeptember 3.
Povvera
avagy budapesti értelmiségiek összehoztak egy régóta elmaradt szentendrei beszélgetést
 
 
 
A meghívó amelyre a Povvera, a Dumtsa Jenő utca 18-ba, a húsz éve félkészen álló épületbe invitált szeptember 3-ára, kerekasztal-beszélgetésére szólt, és ekképpen fogalmazták meg írói miről is lesz szó. "A művészeti intézményrendszer lehetőségei, különös tekintettel a kortárs képzőművészetre és a design-ra. Milyen stratégiák lehetségesek annak érdekében, hogy Szentendre megint a művészet városa legyen. Mi kell hozzá? Pénz, új szemlélet, emberek, új intézmények, vagy mindez együtt? Mire lehet alapozni egy új stratégiát? Illetve van-e jelenleg stratégia, és van-e egyáltalán igény az új elképzelésekre? Milyen együttműködésekre lenne szükség, mit kellene összehangolni? Megye-város, civilek-politikusok, művészek- nem-művészek? Kellenek-e új helyek, fesztiválok, rendezvények? Lehet-e húzóágazat a design?"
Nos ezek a bevezető mondatok érdekes téma-kínálatot sejtettek és mindenképpen ínycsiklandónak hatottak azok számára, akiket érdekel a város kulturális élete. Bár a meghívottak egy részének személye és az invitáló mondatokból sejteni lehetett, hogy itt bizony az az erős fiatalos hevületű prekoncepció fogja uralni a tematikát, amely szerint itt nincs semmi, vagy legalább is kevés van a mai képzőművészetből. De ez számomra már csak a személyes érintettség okán is -Benkovits Bálint nem csak nevemben rokonom, hanem unokáim édesapja is - inkább bájossá, mint elutasítóvá tette a meghívást. És azt is sejteni véltem, hogy a mostanában Szentendrén ritkábban megszólaló, értékeiben a szentendrei művészeti hagyományokból inkább az európai iskola értékeit előtérbe helyezők lesznek többen, gondolat is bejött. Mert hát a volt dalmátos csapat prominenseinek jelenléte, vagy a mostanában egyre jelentősebb művészeti közéleti szerepet vállaló az Elvenkerttel új és fontos szerepet betöltő Forgács társaság ottléte, megpezsdítette, az általunk, hatvanasok által már annyiszor megvitatott, de soha konklúziókig el nem jutott a -Mi franctól a művészetek városa Szentendre? polémiát. A Mélyi József moderálta beszélgetésen Benkovits Bálint, képzőművészt, VLS, Omkamra képviselőjét, Erdész Lászlót, az Erdész Galéria tulajdonosát a város művészeti éltének egyik prominensét ,-aki sajnos más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni- a valamikor jobb napokat látott eszdéeszes Gulyás Józsefet, Szentendre volt alpolgármesterét és Pest megyei alelnökét, és a regnáló hatalom nevében Závodszky Zoltánt, a Szentendrei Közművelődési, Kulturális és Városmarketing Kht. igazgatóját kínálták fel számunkra. S mint arra számítani lehetett ebben a szereposztásban Závodszky Zoltánnak a Szentendrén regnáló hatalmi alakulat, a Dietz-Kun féle csapat a Dutmsa tervbe applikált, kultúrpolitika hiány megvédése, a mi miért lehet, lecke-felmondás jutott. S bár nem mindenki érzékelte, hogy Závodszkyban éppen a leginkább nyitott helyi kultúrfelelős van jelen, a kérdésekből és a reagálásokból, különösen a miért nincs már végre koncepciója MűvészetMalomnak? vagy Miért nem egy multikulturális művészeti központ? kiérezni lehetett, hogy Závodszky bár becsülettel megvédi mundért, a címzett nem ő, hanem a mai szentendrei városvezetés, amely elődeinek korábbi átabota kísérleteit átírva, nem tud mit kezdeni azzal, hogy Szentendre a művészetek városa lehetne.
De ha itt lettek volna az e témában ellentétes nézetet vallók, az inkább konzervatív megoldásokat pártolók csapatának legjobbjai, akkor könnyen lehet, hogy a - Kell a városba egy olyan múzeum, amelyben áttekintően jelen van a Szentendrei művészet főmondat, lett volna a verdikt, és a harmadik szóváltás után az építész-képzőművész ellentét legújabb görcsöket okozó epeköve a Görög utca Ferenczy beépítés lett volna az egyre jobban elmérgesedő vita tárgya. Úgy hogy kicsit magunk között inkább okosan belevesztünk- a MűvészetMalom a kitörési pont (Tegzes Dani évtizede írt dolgozatának fő megállapítását idézgetve- mi legyen a funkciója, tengerikígyó vitába, erősítve az egyik oldal érveit. Ily módon a fő témáról nem, vagy csak kevés szó esett. Most aztán ugyanott vagyunk ahol elindultunk. Azt tudjuk, hogy van itt egy olyan réteg, -egyesek szerint jelentéktelen törpe minoritás- aki szeretné a város zászlajára tűzni Szentendre a kortárs képzőművészet otthona, barátja, célterülete. És van egy másik, aki most jobb hatalmi kapcsolatban van, s aki ez nem akarja igazán, bár nyilvánosan nem ellenzi, de aki számára egy konzervatív városi jövőkép jobban megfelel, s akik nevében a hatalmat gyakorló városi elit, mértéktartóan ugyan, de ki akarják szolgálni a szentendrei középszert.
Nos ez a probléma és kép a hetvenes évek óta jelen van itt, s mint látszik, marad is még néhány évig. Lesz viszont durranás Szentendrén hamarosan, úgy hogy ne panaszkodjunk, van itt kínálat.
 
2010. augusztus 29.
Programbeszéd helyett a Bogdányiról
 

Nem vagyok én teljes hülye, hogy azt higgyem, hogy írásomnak bármi hatása is lesz a mostani helyi választásra. Hisz a szentendreiek töbségét, tapasztalatom szerint, nem érdekli, mit gondolnak a jelöltek városukról, választókerületükről. Dolgozatom célja ezért csupán az, hogy esélytelenként felmutassam, napjainkban is van olyan szentendrei, akinek van elképzelése egy városrészi program megalkotásához. Abban reménykedve, hátha eljön majd egyszer az az idő, amikor nem a nagyszájúság, a kopogtató cédula koldulás-verseny, és a központi politika trükkjei döntik el, hogy ki lesz önkormányzati képviselő Szentendrén.

 

Szóval, három napot kinn voltam az utcán. Nem úgy általában az utcán, hanem nevezetesen a Bogdányi utcában árultam akvarelljeimet. Bár ez nem azonos élvezni a Szentendre éjjel-nappal nyüzsijét programmal, de mégis újfajta tevékenység.

Nos, azt eddig is sejtettem, hogy a Bogdányi utca egy másik világ. De most és itt megtapasztalhattam, hogy ez biz - hogy az egyik ismert Jókai regény címét idézzem- Török világ Magyarországon, pontosabban Szentendrén. S hogy mennyire az, arra :"saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel török és egyéb birodalmak követei állandóul tartózkodnak.". S bár választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek."

Van itt hierarchia, nem is akármilyen. A piadoktól (gyalogosoktól), szpáhikon a vörös zászlós lovas zsoldosokon át, a két lófarkas beglerbégekig számos tisztség, rend, territórium. Olyan, amelyet az átlag halandó nem lát. Mert a mai kép alatt, a Bogdányi utca elődje Atlantisz, a hetvenes-nyolcvanas évek bogdányija, amikor a negyven négyzetméteres butikból tizenkét-tagú családot lehetett eltartani, úgy, hogy a szentendrei ház és balatoni nyaraló felépítése is belefért négy évnyi tevékenykedés költségeibe. De hol vannak már ezek a boldog idők? Ma itt sokkal inkább a kemény kenyérharc terepe. A valamikor egy kávéért és némi ajándékért a csoportot a boltnál megállító idegenvezetők ma 40%-ot is elkérnek. Így aztán megy a bruszt minden négyzetméterért és minden vevőért.

A város meg, ahelyett hogy a recesszió miatt enyhítené a terheket, keménykedik. Ma szinte minden négyzetcentiméterért horror árat kell fizetni. Pedig állítólag az állandó giccsárusok még azt a kedvezményt is megkapták a várostól, hogy a valamikor volt sátrasokat kihajtották a terepről, hogy helyette a bezingőzt pufogó autóknak biztosítsanak helyet, az helyett, hogy a helyi értékeket, termékeket, terményeket kínálóknak kínálnák fel. Így aztán panasz és sírás mindenhonnan, mint amikor Atlantisz sűlyedt. Vannak ugyan még ukránok, szerb ifjak és japánok is akik ide érkeznek, ha nem is olyan sokan mint régebben, de ők már valakiéi, nem állnak meg butikod, pultod előtt, mert ha nem jattoltál, úgy elhajtják őket, mint a magyar tőzsérek marháikat a vámot kérő német városok előtt.
 
A helyi hatalmi hierarchia élén a nagyok, a hat és öt lófarkas (butikos) belgerbégek, kiknek még pillantását is lesik szolgáik, hűbéreseik. Csak egy elhalasztott vevő, a napon való melegedés miatt - mert nem bírta a boltban az eladó a 13 celsius fokos meleget- és már kaphatja is a selyemzsinórt és repülhet Mariska az eladó, kereshet magának új munkát. Bezzeg a" Török világ Magyarországon" regény helyszínéről idevetődött újgazdag azt is bocsánatos bűnnek tartja, hogy keresete, - amelyből állítólag felépített négy harminc-ötvenmilliós házat a rendszerváltás óta-, után elfelejtett adózni. De hát ez itt a trükkök, a legendák világa. Itt egyetlen tekintély és értékmérő van, ez pedig a pénz, és jót röhögnek azon, aki olyan intellektuális dologgal jön, mint az ízlés, mert hát azzal nem lehet a boltban fizetni.

Eközben a városba látogatók, a potenciális vásárlók száma csökken, és ezért a mi Atlantiszunk tovább sülyed. A város intelligenciája pedig tenyérdözsölő kárörömmel mosolyogva nyugtázza ezt. Mert hát bogdányi utcai csoportban hajtott idegen vagy egyedül sétáló látogató nem, vagy csak ritkán megy múzeumba. Meg azután minek is menne? Sétálni, azt a Duna parton is tud, mármint ha hagynak neki annyi időt. Ugyanis múzeumaink a 19. századi módon kínálják magukat, miközben a körülöttük lévő világ egyre hangosabban, színesebben, harsányabban vonzza magához az arra tévedőt. S még azt is elfelejtettük amit már Katalin cárnő is tudott, amikor azzal csábította múzeumba maradi bojárjait, hogy vodkát és hölgyeknek teát kínáltatott fel. Vagy Önök halottak már Szentendrén a fantasztikusan finom csak itt kapható sütiket kínáló cukiról, a Múzeum cukiról, az eredeti és érdekes városi ajándékokat kínáló múzeumi ajándékboltról, mert én nem. Az idegenvezetők pedig sokkal inkább tartanak bemutatóval egybekötött előadást a paprikáról, a szentendrei specialitás taplósapkáról, mint, hogy elmondják milyen értékek találhatók itt.

De hát nem lehet csak úgy hagyni a bogdányit elsüllyedni, mert hát ez a városrész közel ezer embernek ad megélhetést. A többségnek persze szerény, minimál-biztosítással juttatott pénzt, de így is akkora üzem, mint a Papírgyár volt fénykorában, amikor az ország szinte teljes boríték-igényét innen biztosították. Szóval, ez itt egy közepes üzem, pocsék, de a vevők ígényeihez érzékenyen igazodó árukínálattal, amelyen a recesszió azt idézte elő, hogy egyre olcsóbbat kínál, szükségszerűen egyre értéktelenebb portékát, s mindezt csikósch-guláschban előadva.

Mi lenne ha, egyszer a városvezetés komolyan venné ezt az üzemet.( Nem csak belgerbégjeit) És megkísérelne úgynevezett aktív idegenforgalmi gazdaságszervezéssel segíteni, sőt irányítani. Ez persze csak átgondolt, jól szervezett munkával lehetséges. Olyan adminisztrációval, amely nem itt él, és a városról jószerivel semmit sem tud, nem lesz könnyű. Mi lenne, ha adó és közterület használat kedvezménnyel támogatná a helyi terméket, szolgáltatást, az értéket kínálókat, ha Szentendrét olyan helynek tekintené, amely éppen egyediségében lehet vonzó az idelátogató és itt lakó számára is.

 
2010. augusztus 24.
 
Amikor az ember nyugdíjba kerül, s én most nyugdijas lettem, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijas társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát.
Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évközéleti feladatvállalás után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált munkalehetőség elfo gadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket, azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kamara-kiállításon láthatták.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében értékeinek védelméért, az itt lakók és vállalkozók ügyében. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe. No meg azért is, hogy talán így marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes. Aki nem az üzletet keres a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
 
2010. augusztus 17.
Meghívó
 
 
Szóval csütörtökön kiállításom nyílik este hétkor a Rodinban. Hivatalos nevén a Café Rodin Galériában, amely reményeim szerint nem is megnyitó, inkább olyan vernissage-féle lesz és nem csak a 19. századi vernissage-okat idézi majd, hanem a hatvanas, hetvenes évek házibulijait is. Azokat az agyalós, beszélgetős, zenehallgatós, könyveket és filmeket idéző beszélgetős összejöveteleket, amelyről korosztályom oly szívesen mesél unokáinak.
Amikor ezt az eseményt kitaláltuk, Nagy Katalin cárnőt utánoztuk, mert állítólag ő volt az, aki úgy csábította a bojárokat az Ermitázs képeit megnézni, hogy az uraknak vodkát, a hölgyeknek teát kínáltak. Aztán meg arra gondoltunk az itt látható képek úgyis csak hangulatok, a társaság, a másik ember fontosabb, különösen napjainkban amikor ezernyi dolog osztja meg közösségeket.
Mert volt régen a vernissage, a kiállítás megnyitása előtti utolsó lakkozás, amely idővel a megnyitó előtti baráti összejövetellé vált, amikor bort és canape-t ( kis falatkákat) kínáltak. Régen ezekre a nem hivatalos bensőséges összejövetelekre a legjobb barátaikat, szponzoraikat, támogatóikat hívták meg a művészek. Nos egy öregedő kezdőnek igencsak fontos, hogy ismerősei barátai között lehessen, amikor kiállít, amikor a közönség elé lép, vásárra viszi bőrét. Nos, szándékunk szerint a régi vernissage-okat idézzük azzal is, amikor bagócalevest és ürmösbort kínálunk.
Este héttől várjuk vendégeinket s mihelyt elég sötét lesz Szentendréről vetítünk és mesélünk is dr. Török Katival. De kérjük, ezen alkalommal ne várjon senki tudományos előadást, hanem csak olyat, ami egy házibulin is elmegy. S persze, ha valakinek a témával, képpel kapcsolatban jobb története, ismerete van ,vagy olyan mondandója amit meg kíván osztani a társasággal, szívesen hallgatjuk.
De van e kiállítás megnyitó időpontjának egy másik, a város történelmét megidéző szándéka is. Mert bár helyi alkotmányunkban áll, hogy augusztus 19-e városi ünnep, de ez legfeljebb csak annyiban áll ma, hogy a szerb közösség ünnepel, rendezvényt szervez.
 
Hogy milyen volt ez régen? arról az 1879-ben, megjelent kis könyvben olvashatunk, amelyet Csupity Kornél, rácalmási parókus írt és a címe, "Hogyan ünneplik Szentendrén a Preobrazsenszka templom búcsúját". Ebből idéz a Parity Lázár esperes is a püspökség lapjában:
"Aki még nem volt soha Szentendrén ilyen nagy ünnepen, annak hiába is próbálnánk leírni azt az érzést, amely hatalmába kerít minden szerbet, amikor a harminc szerb ortodox harang egyszerre megkondul. Beleremeg a levegő is. Ha az utcán beszélget az ember, bizony kiabálnia kell, hogy értse őt, akivel "De hiszen, ahol hét templom van, ott nem is lehet másként... É ha meggondoljuk, hogy Szentendre városának legfontosabb jövedelem forrása a szőlőművelés, könnyen elképzelhetjük, hogy a Preobrazsenszka templom búcsújának ünneplése és vigassága messze felülmúlja az összes többi szentendrei templom búcsúját. Mert a Színeváltozás ünnepén szentelik meg a szőlőt. Azt a szőlőt, amelyik megélhetését adja. S ha még azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy a szomszédos szerb települések, mint Budakalász, Pomáz és Csobánka szintén a szőlőművelésből élnek, és Szentendrén van a püspök úr és itt van a legtöbb pap, akik a szőlőt megszentelik, bárki könnyen elképzelheti, hogy milyen örömmel és vidámsággal ünneplik a szentendrei Színeváltozás templom búcsúját."
A szentendrei Színeváltozás templomban található a csodatévő Istenanyja ikon, amely számtalan beteget és nyomorékot meggyógyított már. Ezért díszíti oly sok ezüst szem, kar, láb és szív, aranydukát, korona és "húszas". Mert, ha valakinek a szeme volt beteg, ezüst szemet akasztott az ikonra. Ha keze volt beteg, akkor ezüst kezet.
A hagyomány szerint ezt az Istenanyja ikont többször átvitték más templomokba, ám az ikon mindannyiszor magától visszatért eredeti helyére. Azt is megőrizte a hagyomány, hogy amikor a nagy árvíz volt 1838-ban, és az Istenanyja ikont is ellepte a víz, a többi ikon megrongálódott, sőt tönkrement, az Istenanyjának a képmása azonban teljes ép és sértetlen maradt, mintha egyetlen vízcsepp sem érte volna. Ezért jönnek a környékbeli településekről kocsikkal a Preobrazsenszka templom csodatévő Istenszülő ikonjához. Sőt, katolikusokat is lehet látni, akik a legnagyobb áhítattal és istenfélelemmel gyújtanak gyertyát a képmás előtt. A kocsik egyre jönnek ... S minden kocsi zsúfolva férfiakkal, asszonyokkal, fiúkkal,leányokkal, olyannyira, hogy kocsioldalakon is alig férnek el. Mindegyiken hoznak egy-egy beteget is, hogy imádkozzanak értük a Preobrazsenszka templom Istenszülő ikonja előtt."
 
2010. augusztus 12.
Ezt megszívtam
 
 
Kevesen hiszik el, pedig ez az igazság, én nagyon tisztelem az utcai rajzolókat. Nem csak azért, mert hóban, fagyban, tűző napsütésben kinn ülni a téren, és várni, hogy valaki odaüljön elénk, és néhány euróért lerajzoltassa magát, nem mindig szívderítő dolog. Vagy eltűrni, hogy hosszas válogatás és becsmérlő alkudozás után néhány centért megvegyenek egy festményt, néha még megalázó is. Ráadásul mindezért az utcai rajzolókat, a képzőművészet robotosait nem méltatják. Róluk nem írnak a művészeti lapok hasábjain és gyakran csak tisztességből szólítják őket művész úrnak. Ők a képzőművészek páriái, akiket soha sem fogadott be igazán a szakma, sőt, mert pénzért dolgoznak, kicsit meg is vetik őket. Pedig micsoda farizeusság ez. Mert a mai szakmai közmegítélésben az nem bűn ha valaki pénzt, támogatást fogad el alkotói munkájának segítésére, úgy hogy gyakran azt haverjai ítélik oda, de pénzért árulni az alkotást a pfuj, az csúnya dolog.
Lehet, hogy nem normális a gondolkodásom, de én gyermekkorom óta, mikor először láttam egy dokumentumfilmben a Place de terte művészeit, vágyom egy kis utcai akvarellezésre. Arra kevésbé, hogy kétszáz válogatott meghívott művész és rokon előtt valamelyik szakmai guru magasztaljon, majd vállveregetve együtt borozgassunk a "pogácsás fogadáson."
Az utcán dolgozni, ebben van valami a mesterség ősi módjából, amikor az utcán faragták a templomok köveit, mikor állványt vett a hátára plein air festő és ki a szabadba ez volt a trend. Becsülöm ezt, mert ez olyan Face-to-face dolog, ott lenni szemben a közönséggel, ehhez kell egy kis kurázsi. Persze tudom én a festészet nem bajvívás, s a műteremben elvonultan - már akinek van- is normális módja képzőművészetnek.
Így hát most kezdő nyugdíjasként azt gondoltam megvalósítom gyermekkori álmom, kiülök a térre festegetni. Meglátogattam hát az APEH központját, és meglepetésemre két óra alatt elintéztem hogy az utcai festéshez szükséges adószámot megkapjam. Majd a papírboltban megvásároltam egy előírt számlatömböt közel ezerért, s ezután azt gondolván, hogy önkormányzatunk hivatalában adnak majd egy olyan kvázi közterület-foglalási papírt és máris festegethetek örömömre, sőt, ha van vevő, a képet is adhatom, így kész is lesz a dolog. De tévedtem, helyette hivatalunkban megtapasztalhattam milyen is a mai cizellált önnemesítő bürokrácia.
A dolog úgy történt, hogy pénteken (nem ügyfélfogadási időn kívül) bementem a hivatalba, ahol a földszinti nyolcas ajtónál bekopogva az ügyintéző hölgyhöz megkaptam a nyomtatványt. Gondoltam a folyosón két perc alatt kitöltöm, a kispostán illetékbélyeget ragasztok rá és visszatérve az ügyintézőhöz, egy pecsét és már a következő napon festegethetek is kedvenc óvárosomban. Gondoltam ezt én naiv, mert nem olvastam el azt rendeletet és egyéb szabályokat, amely ennél alaposabb várakozásra inti a hamari embert. Ugyanis, a kedves ügyintéző hölgy felvilágosított, hogy szó sem lehet arról, hogy csak úgy ripsz-ropsz engedélyt kapjak, az ügyintézési határidő 22 nap, mint az a papíron írva áll. Amikor ezt kimondta, azt hittem megüt a guta. Mert arra emlékeztem, hogy a közterület-foglalás, ha minden egyéb papír megvan nem harminc napos ügy, mert hát miért is volna az. Hisz mi lenne a harminc nappal ha tetőt kell helyrehozni és a darunak kell négy négyzetméter területfoglalás, vagy egyéb rapid ügye van a szentendreinek? De minek 22, hogy valaki kiüljön rajzolni? Ezt álmomban sem gondoltam. Mert csak a rajzolásnál maradva, ma még a meteorológia is csak egy heti előrejelzést vállal. Huszonkét nappal korábban megjelölni az esőmentes napokat aligha lehet. Mikor ezt Csabának elpanaszoltam mosolyogva mondta, - Béreld ki fél évre a helyed és még kedvezményt is kapsz! De mi van akkor, ha én nem akarom minden alkalommal ugyanazt a főtéri részletet rajzolni és az egyik nap ide, másik nap meg egy másik sarokra, térre ülnék ki? Mi van, ha nem minden héten és csak hét bizonyos napjain, mondjuk lehetőleg esőmentes napokon mennék ki rajzolni, festeni és persze árulni is.
Bonyolult lenne ezt a hivatallal követni. De közben felötlött bennem, a szentendrei hivatal a többi kistérségi társával együtt több mint ötszáz milliót nyert és költött el az úgynevezett e ügyintézésre.Hol van ez, nem ide kellene a computeres ügyintézés? A rugalmasság, gyorsaság. Legutóbb - van ennek már vagy másfél éve, arról tájékoztatott a hivatal vezetője, hogy már csak néhány modult kell befejezni és működik is. Amikor megynertüka pénzt azt ígérték hogy jövőben csak beküldöm az igényem e-mailen és már kapom is határozatot. Ennyire telt az ötszáz millióból? De hát parkolójegyet is lehet kapni és nem kell hozzá huszonkét nap. Akkor ilyen ilyen pinf ügyben minek 22 nap? Hiszen kiülni festegetni nem több annál mint leparkolni valahova, mert hát az engedélyezett három négyzetméter a közterületen a térképen feltüntetett helyen és időre nem nagy ügy. Mindez persze kétezer forintért naponta.
A dolog nem hagyott nyugodni és azon törtem a fejem, hogy ott voltam-e én, amikor a testület ezt a rendeletet megalkotta? Bizony igen ,és valószínűleg hozzá is szóltam, ha jól emlékezem arról próbáltam meggyőzni a többséget, hogy sok háromszázezer forintot kérni egy éves rajzolgatásért. Mert ennyi az un éves kedvezményes bérlet ára. Javasoltam, legyünk nagyvonalúbbak a festők városában, legyünk olcsóbbak, hogy egy képzőfőiskolás (Képzőművészeti Egyetemre járó) is megtehesse, hogy kiül festegetni vagy portrézni, és így megkereshesse albérlete árának felét. Ne legyen Szentendre ilyen kapzsi, ha már kiírtuk, hogy Szentendre a festők városa. Le is söpörték javaslatomat, mint a pincér mikor kendőjével lepaskolja a morzsát az asztalról. Megtapsztalhattam, hogy a testület megint magának alkotott rendeletet. Mert ahelyett hogy olyan rendeletet készítettünk volna, amellyel segítenénk bármit is intézni, akadályt teremtettünk. Büszkék lehetünk magunkra, baromi jó bürokraták lettünk. Úgy látszik hiába a tucatnyi jogász a városházán, szabályaink nem lettek jobbak, csak a jogkövető szentendreiek kiszolgáltatottsága növekedett. Nos ez az a jurátus túlbuzgóság amelytől óvjon meg bennünket a Jóisten, mert mint látszik így csak cizelláltan szívatnak bennünket.
Utóirat: A dolgot elmeséltem egyik kollégámnak, mire ő csodálkozva kérdezte, miért nem intéztetted el, miért nem mentél a polgármesterhez, jegyzőhöz, biztos segítettek volna s most ott lenne a kezedben az engedély. Igaza van, de én nem csak saját ügyemben szeretném ha a hivatal jól működne, hanem akkor is, ha egy hétköznapi halandó téved be hozzájuk.
 
2010. augusztus 5.
Eldöntöttem
 
Fő tér esőben
Régóta gondolkodtam azon elinduljak-e a 2010-es önkormányzati választáson. Morfondíroztam, minek küszködjek ilyen rossz emeszpés parlementi képviselő-választási szereplés után, másrészt úgy sem az győz aki jobb, hanem az akinek pártzászlaja éppen fenn lobog. Hívtak ide, ajánlották az egyik induló formációt, javasolták induljak el függetlenként, de úgy gondoltam ez tisztességtelen lenne. Vállalom amit eddig vallottam, minek köpönyeget forgatni, megteszik azt helyettem mások úgyis .

Amikor az ember nyugdíjba kerül, és most ez történt velem is, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal teli lét, mellé sok-sok türelem, tapasztalat, amelyre azonban e mai rohanó világ már alig kiváncsi. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijasként a társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát. Azok között, akiknek egyetlen szórakozása a tévék szappanoperáinak hamis világa, olvasmánya a nagyáruházak színes árukatalógusa, egyetlen emberi találkahelye a szentendrei piac vagy az orvosi rendelő várója, s gondoskodást, szeretetet az öregotthon valamely alkalmazottjától kaphat csupán. Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évi közéleti szereplés után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált alattvalói munka és könyöradomány munkalehetőség elfogadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket? azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kis kamara-kiállításon láthatták. De ha Ön nem volt ott, akkor most is megnézheti jó időben a Fő-vagy a Vujicsics téren.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében is elrondítása, piszkossága ellen, értékeinek védelméért, az itt lakók és itt vállalkozók ügyeiben. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe a képviselőségért. No meg azért is, hogy így talán marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes és sutba vetetni a talmi selejtes dolgokat. Aki nem kis és nagy üzleteinek érdekeit keresi a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
Ha ön támogat, írja kopogtató cédulájára Benkovits György és pontosan töltsön ki minden rubrikát. Amelyet átadhat minden esőmentes nyárvégi napon a Kmetty Múzeum előtt vagy Vujicsics téren. Mert Szentendrén együtt talán több lehetőség termethető nyugdijasnak, fiatalnak és élhetőbb lehet e város is.

 
2010. június 27.
Vívódások
egy kiállítás-féle kapcsán
 
dr. Török Katalin
Az ember megfigyeli önmagát, hogyan viselkedik akkor ha a pillanatnyi népszerűség zseblámpájának fénye rávillan. Én is önkéntelenül így tettem tegnap késő délután az "első kiállításomon" -ha kiállításnak tekinthető egyáltalán az a szobányi Dézsma házi bemutatkozás, amelyet az Ivan dan alkalmából megnyitott dr. Török Kata. Magyarázata, hogy a tömeg és a szokatlan helyzet miatt valószínűleg ezt a védekezési mechanizmust kapcsolja be az emberi agy. Szóval, túl vagyok rajta, legalább is a kétnapos kiállításom első felén, s az a tapasztalatom hogy talán a fülledt idő miatt, sok csodálkozó és dicsérő mondatot kaptam azoktól akik a Dézsmaház kis hatvan négyzetméteres teraszára befértek. Egyik kedves ismerősöm szerint, több mint kétszázan lehettünk az udvarban és a kapu előtt várakozók.
Nos a nyüzsgésben, a bejárat közelében fogadtam a gratulációkat az alábbi, "Köszönöm! Igazán nagyon kedves!" közhelyeket ismételgetve. Most és itt megtapasztalhattam micsoda kommunikációs egyirányú utca egy ilyen helyzet főszereplőjének lenni. Mert hát mit mondhat az ember arra, hogy Gratulálok!, vagy Nagyon tetszett!, Igazán csodálatos! stb. stb. hát csak azt, hogy -Köszönöm!!! pedig az ember legszívesebben visszakérdezne, beszélgetne, megosztaná kételyeit stb. De hát erre sem idő sem hely nincs ilyenkor.
Nekem aki több mint húszéves politikai közszereplő vagyok e városban, máskor legtöbbször azzal a mondattal indítanak - Mit csináltok ti ott az önkormányzatban? Látod micsoda koszos, romos, elcseszett! Az a problémám, hogy.... stb., stb.! de azt, hogy csodálatos, meg gratulálok, "Nem is tudtam hogy ilyen tehetséged van. Te ilyet is tudsz!" Hol bujkáltál eddig?" ilyen mondatokat még véletlenül sem hallhat a városi közügyek szereplője. Persze ettől még nem jobb kiállító embernek lenni, mint önkormányzati képviselőnek, de az igaz, ez mindenképpen más szitu.
 
Szóval az ember ilyenkor figyeli magát. Egyrészt örül a dicséretnek - mert ki az a hülye aki ne örülne annak ha valamiért megdicsérik, másrészt meg gyanakodik magában- Ez valóban nekem szól? Nem tévedés? Őszintén mondja? Valóban ezt gondolhatja? Mert hát mi változott valójában azzal, hogy festegetni, akvarellezni kezdett másfél éve és most kiállított belőlük harminc képet. Végeredményben semmi. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb ember, legfeljebb egy pillanatnyi örömet tudott okozni a másiknak. De úgy látszik a pillanatnyi örömnek igencsak drága ára van nálunk mostanában, ezért gondolom azt, hogy ritka dolog lehet. Pedig a tömegkommunikáció, közülük is jelesül a televízió ontja a látszólagos örömöket szerző média-piruláit mázsaszám. Mégis, ezek a kis örömmorzsák úgy tetszik kellenek.
Mert hát az a kérdés, hogy amit vízfestettem szakmailag megfelelő-e, biztosan nagyon fontos, hogy szamárhegyi plainair-ista, izbégi impresszionista, vagy szentlászlói kubista-e az ember, az is. De hát mégis csak az a legfontosabb, tud-e egy vagy több embernek egy kis örömet szerezni.
Persze ettől még nem gondolom, hogy én festő lettem, különösen azt nem, hogy művész. Mert a pillanatnyi kis siker ellenére is, ők egy másik kategória, mert ők saját vérükkel készítik műveiket, én legfeljebb vízfestékkel.
 
v
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X