fooldal

2006. február 21.

VAN KÖLTSÉGVETÉSE A VÁROSNAK

Az ilyen választás-közeli költségvetések fura képzõdmények. Olyanok, mintha költségvetések lennének, de mivel se irányuk, sem városmûködtetési tartalmuk sem igazán karakteres, leginkább a következõ évre nem tervezett, de szívós munkával elõkészített hiányt képesek megalapozni. Az önkormányzatok titkos álmoskönyve szerint, két ilyenfajta költségvetés létezik. Az egyik, amikor a testület többség polgármestere vezetésével beleprésel mindent -erre szokták mondani "a papír mindent elbír" amit a választó akar, vagy csak álmodott róla. Ezt a testületi többség dícsérni szokta, mint cigány a kehes lovát, és elhangzanak ilyenek, mint karakteres, céljai világosak, programértékû pr pr pr… A hoppon maradt kisebbség meg szapulja, és elsírja, hogy hamarosan csõdbe megy a város, ha ez így folyik tovább.
Aztán van a költségvetésnek egy különleges fajátja, amely annyira sajátos, mint az újzélandi õshonos röpképtelen madár, a kipusztulás szélén lévõ Raphus cucullatus, ismertebb nevén a Dodó madár, ez a "barkács" költségvetés. Amikor a felek csak abban értenek egyet, hogy költségvetés kell, de mert nincs többség egyik oldalon sem, és senki sem tud lemondani álmairól, a választóinak beigért járdácskáról, parkocskáról, kátyúcska betömésrõl, foci támogatásocskáról, szóval semmi korábban kitalált ígéretérõl. Elve, a mindehova egy kicsit, mindekinek egy kicsit, "barkács" mûfaj, amelynek se íze, se bûze, de van, létezik, mint ökör farkán a bojt. No a mienk ilyen, a szentendrei 2006-os, amelyet ma fogadott el képviselõ-testületünk 13 igen és két ellenzõ szavazattal. Ha azt gondolják, hogy a nemek mögött elutasított alternatív költségvetési javaslat áll, hát nagyon télvednek. Mert hát az ellenzésnek lehetne racionális oka, de estünkben gyanítom, ez csupán arra szolgál, hogy gombnyomói még vagy tucatszor elmondhassák, hogy õk nem szavazták meg. Így az ok és okozat úgy összetartozik, mint a menyasszony és a mirtusz-koszorú. De nem kell elkeseredni, mert szerintem õszig még lesz vagy tucatnyi költségvetési módosítás ezzel fogja korrigálni testületünk a most jószándékból elkövetett "barkács" kölségvetést, hogy a rideg nyári valósághoz igazítsa. De én azt is remélem,-valószínûleg túl optimista vagyok,- hogy annyi mozgásteret adnak,-dunk majd a március 19-én megválasztott új polgármesternek -asszonynak, hogy programja céljai legalább halvány volnalakkal felvázolódjanak. Ennek reményét láttam felcsillanni abban, hogy Fülöp Zsolt kollégámmal közös módosító határozati javaslatunkat, amely egy öt pontól álló intézkedési csomagot tartalmaz, tulajdonképpen ellenállás nélkül fogadta el a testület, s amely a költségvetés részét képezi:
1. Felülvizsgálja a testület szervezeti felépítését, (magyarán kell-e ennyi bizottság, munkacsoport, kiegészítõ fizetett munkatárs.)
2. A hivatal racionalizálásnak lehetõségeit, hogy kell e ekkora hivatali apparátus.
3. Intézményei ( iskolái, óvodái stb) gazdálkodásában lévõ tartalékok feltárását.
4. Vagyongazdálkodás, ideértve vállalata, közhasznú társasága tevékenységének racionalizálását.
5. Bevételek növelésének lehetõségei.
Hogy miért is ilyen szoros a költségvetés, amit, aki az elmúlt három évben odfigyelt elõre tudhatott? Mert akár úgy tettünk, hogy nem tudjuk, akár nem, az elnyert kétmilliárdhoz , a Barcsay iskola átépítéséhez, pismányi csatornázáshoz, gát és bicikliút építéshez, ebben az évben az önrészt is hozzá kell tenni.

2006. február 19.

MEGYE

Pest Megye Közgyûlése általában a hó utolsó péntekén tartja rendes ülését. Ez alkalommal azonban február 17-ére ült össze. Indoka, a Pest Megyei Területi Választási Bizottság, valamint az országgyûlési egyéni választókerületi választási bizottságok tagjainak megválasztása, hiszen a kampány már elkezdõdött. Ezen kívül számos, az intézmények mûködését jelentõsen befolyásoló határozatot kellett hozni. Ezen az ülésnapon született döntés Pest Megye Önkormányzatának külügyi és integrációs tervérõl, valamint a Bursa Hungarica Felsõoktatási Ösztöndíj Pályázat megyei támogatásairól.
A közgyûlés megszavazta a Pest Megyei Területi Választási Bizottság, valamint az országgyûlési egyéni választókerületi választási bizottságok tagjait. A javaslatot ellenszavazat nélkül, 66 igennel fogadta el a testület. A bizottságok újonnan megválasztott tagjai a közgyûlés ülését követõen ünnepélyes keretek között tették le az esküt.
A diáktársadalom körében ismert és népszerû a Bursa Hungarica ösztöndíj. Pest Megye Önkormányzata 2006-ban is részt vesz ezen Felsõoktatási Ösztöndíjpályázat támogatásában. Ezt olyan egyetemista és fõiskolás fiatalok kaphatják, ahol az egy fõre jutó családi jövedelem nem haladja meg a 32.050 forintot. Az ösztöndíjat a helyi és megyei önkormányzat közösen finanszírozza. A pályázati kiírás és az ezzel kapcsolatos részletes ismertetõ a www.palyazatok.pestmegye.hu internetes oldalon található.
Pest Megye Önkormányzatának Közgyûlése határozott arról, hogy a nagykõrösi Toldi Miklós Élelmiszeripari Középiskola, Szakiskola és Kollégium folyamatos, megfelelõ mûködésének biztosításához elengedhetetlen szükséges, összesen 36 millió forint összértékû munkák elvégzésének érdekében pályázatot nyújt be a Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanácshoz a terület és régiófejlesztési célelõirányzat (TRFC 2006.) pályázati támogatásának elnyerésére. A pályázathoz szükséges önerõt, 11 millió forintot, a testület a 2006. évi költségvetésébõl biztosítja. Döntöttünk szentendrei ügyben is, egy kisebb pénzösszeg átcsoportosításáról, felhasználásáról:
Pest Megye Önkormányzatának Közgyûlése támogatja, hogy " A szentendrei Ulcisia_ Castra római kori erõdítmény feltárása utáni részrekonstrukciója és bemutatása, az új megyei múzeumépület elõkészítõ munkálataival " címû projekt teljes támogatási összegét (79. 315. 000 Ft) Pest Megye Önkormányzatának Hivatala felhasználja.

2006. február 18.

DR. DROBILISCH AZ IPARTESTÜLETBEN

Az IPOSZ-ba látogatott dr. Drobilisch Erzsébet pénteken, hogy megismertesse „A mi városunk" polgármesteri prgramját és elsõ kézbõl ismerje meg gondjaikat, meghallgassa javaslataikat. A tekintélyes szentendrei iparos közösség története viszontagságos. Már létrejötte is érdekes, mert tragédiával kezdõdött, hiszen megalakulása elõtt törvény számolta fel azokat a céheket amelyeknek Szentendre felvirágzását köszönheti. A céhek elvesztették elõjogaikat, a várost elárasztották a kontárok, az olcsó osztrák áru és sorra mentek tönkre, tûntek el a város korábbi fundamentumai. S mivel ez egybeesett a filoxéra megjelenésével és pusztításával is, Szentendre mohácsi vésze lett, aminek következtében sorra szegényedtek el az emberek, és a századfordolóra – a valamikor gazdag városban – meg kellett barátkozni a lakosságnak a szegénységgel és a munkanélküliséggel is. Új szervezeti formában a helyi iparosság 1891-ben alakított ipartestületet. A Szentendrei Ipartestület alapszabályát 1892. augusztus 10-én hagyta jóvá. A kezdeti, körülbelül 100-as létszám idõvel 130-ra gyarapodik, de a városi ipar még sokáig tovább õrzi korábbi céhes szerkezetét. Még hosszú ideig a legnagyobb létszámú csoport, a korábban legtekintélyesebb és leggazdagabb iparûzõ



	Szentendrei iparosok a 60-as években

céh, a timárok és kordovánkészítõk utódja, a cipész szakosztály marad, de a fõvárosban fellendülõ építkezések és a helyi beruházások következtében megerõsödik a kõmûves szakosztály is. A harmincas évekre újra erõre kapnak, de a szentendrei iparosság – bár a város egyik legtekintélyesebb csoportjává válik ismét – korábbi gazdagságát már nem tudja visszaszerzeni. A háborúban és az államosítások által megtépázott közösség a hatvanas években kezdõdõ lakás- és vikendházépítési láz következtében újra megerõsödik, amelynek tekintélye a mai napig kihat. A rendszerváltást megelõzõ szabadabb gazdasági lehetõségeket és a rendszerváltást követõ privatizációs hullámot a testület tagjainak felemás módon sikerül kihasználnia. Így napjainkra a helyi ipartestület egy hagyományaihoz ragaszkodó, a globális kapitalizmus keretei között helyét keresõ közösség, akik szeretnének jobban bekapcsolódni a város életébe.

2006. február 17.

AZ ÚJ, RÉGI MÉDIA

Szentendrén is megszaporodtak a szájttal (honlappal) bírók, a bloggerek és csetelõk és ma már nem olyan magányos mûfaj az internetvilág, mint volt ez még 2003-ban is. Úgy látszik bennünket is elért a hálórobbanás és még az én gyengécske lapomat is több mint százötvenen olvassák naponta. Pedig még a múlt évben is úgy látszott, hogy az e fajta magamutogatás csak a Sziszifosz rajongóknak terep, s maradunk csak néhányan. Hogy a dolog még összetettebb legyen, ma már a politikába is betüremkedett – Mi nem türemkedett be? –, és ha valaki, mondjuk országgyûlési képviselõ-jelölt vagy helyi önkormányzatban akar politizálni a közjóért, hát bizony kénytelen megbarátkozni ezzel a nem is annyira új médiával. Olyannyira, hogy minap az egyik csetelõ ifjú, valahogy úgy fogalmazott, hogy – Mi a fenét keres a közéletben az, akinek még emil címe sincs, húzzon el! Képviselõ kollégáim meg azért emelnek szót, hogy miért nem kapnak (egy belsõ emil rendszerben) választ azonnal felvetett kérdéseikre, javaslataikra. Úgy látszik, az a négyszáz milliós számítástechnikai beruházás, amellyel az e önkormányzatot kívánják a városban és a környezõ községekben kiépíteni, tavaly még távlatos dolognak, ma meg szinte azonnali feladatnak tûnik. Mert, hát Szentendre lakosságának több mint 10 százaléka ma már ott csetel az iwiw-en, és látszik, ez a legnagyobb azonnal elérhetõ közösség, s ha ez a hivatalnak, az önkormányzatnak mellékes, akkor nagy marha.
De vannak ennek a média életmódnak hátrányai is, hogy mást ne említsek, csak azt amitõl idõnként én is szenvedek, hogy szórakozásból elkezdett blogom egyszercsak hoppá, követelménnyé válik idõnként. Ugyanis, ha az embert midennap olvassák, mondjuk 120-an, elvárják, hogy tessék jól viselkedni, nem lógni. Mert ha véletlenül kihagyok egy napot és nem írok, rakok fel anyagot, azonnal kapok legalább tíz emilt, hogy: Mi van, lógunk, beteg? vagy Mi ez az összevissza írkálás, hírnélküliség, mit hablatyol, nosztalgiázik, filozofálgat itt, engem az érdekel, tegnap, ma mi történt a városban. Vagy – és ez valóban az e önkormányzatisághoz tartozik –, hogy ha látok, tapasztalok valami rosszat, kátyút, valami beesett, leesett a városban és le is fényképeztem, válaszoljak rá, mikorra fogják megcsinálni, intézkedtem-e?
Szóval itt terbélyesdik, nyomul ez a régi-új média, mi meg keressük, hogyan és mire használjuk. Persze van már példa és módszer a használatra is, ha csak az EurActiv.com honlapra kattintunk, amely többek között arra hivatott, hogy eljuttassa EU üzeneteit az unio polgárainak, s amellyel úgy számolnak, hogy segítségével közelebb kerül polgáraihoz az unio.
Szóval itt vagyunk meg nem is, hozunk valamit meg nem is. Hát akkor fel a hálóra szentendreiek, mert ez olyan vonat, amely úgy látszik rekordsebességgel halad és csak rövid idõre áll meg az állomásokon! S, hogy konkrét is legyek, örömömre egy új szereplõ, Öcsike is itt van már a hálón.Üdvözlésül ezért csatoltam be honlapját.

Új mûfajhoz, új eszközök. A képek, a telefonkütyüvel készültek a tegnapi nagygyülésen.

2006. február 16.

LENDVAI ILDIKÓ SZENTENDRÉN

Ez a közélés igencsak idõrabló és embernyûvõ dolog. Már harmadik napom rabolja el, így restanciám csak gyarapodik. De hát nem kényszerített erre senki, magam vállaltam, választottam, akkor pedig maradjak csendben, ne panaszkodjak. Ma is négy olyan rendezvény volt ami érdekelt, amin illett volna ott lennem, de mert véges az idõ, csak kettõre jutottam el.
De, mint minden, ezek is szolgálhatnak tanulsággal.
Az egyik mai megfigyelésem, hogy egyes pártok takarékoskodnak a hellyel, pontosabban kisebb helyiségeket választanak rendezvényük színhelyéül, mint ahányan beférnek. Nem tudom spórolási meggondolásból teszik-e, vagy csak a nagyobb tömeghatás kedvéért, de tény, hogy a polgármestert ajánló kampányban ez a gyakorlat. Városunkban a helyõrségi mûvelõdési ház, és a könyvtár színháztermén kívül nincs nagyobb és szinte alig akad a közepes befogadóképességû, olyan száz fõnyi vendéget leültetni képes terem, (a városháza nagytermén kívül, de az ilyenkor tabu) és így ennek híján nagy a zsúfoltság a rendezvényeken. Sokan az ajtón kívül rekednek, mint ma délután, a Szamos cuki emeleti termében Lendvay Ildikóval való beszélgetésen is történt. Mert ha ötven ember van a különteremben kényelmesen lehet ülni, és beszélgetésre is alkalmas, de száz fõ fölött már túl nagy a zsufi. Ezen legfeljebb az elõadó tud segíteni - mint esetünkben Lendvai -, aki udvarisságból nem ült le a terem végében kikészített asztalhoz, hanem a legjobban látható részére kiállva csinálta végig a kérdezz-feleletet. Nem volt könnyû feladata, de profi módon megoldotta, olyannyira, hogy válaszaira visszakérdeztek, pedig ilyen nagy létszámmal ezt megcsinálni nem könnyû úgy, hogy ne váljon unalmassá.
Másik tanulság, hogy a lelkes drukkereket jobb bizonyos dolgoktól távol tartani. No, ilyen a plakátozás. Mert meggyõzõdésem, hogy sem dr. Drobilisch ellenlábasa, sem az õt támogató pártok vezetõi nem biztatták arra önkéntes plakátozóikat, hogy a fákra szögeljenek, ragasszanak a Dalmát presszó környékén, de hát megtörtént, és így kisebb perpatvar lett belõle a cseten. Mert hát el kellene döntenünk, milyennek is szeretnénk városunkat, kire, kikre szeretnénk hasonlítani, és ez nem elméleti kérdés. Mert akár Bécs és még sok európai város belvárosát nézzük, a kampány alatt sincsenek agyonragasztott elektromos szekrények, oszlopok, felületek. Bezzeg a rappelõ kerületekben ott aztán minden látható, amit nem kellene hozzánk importálni. Így, én azt a durva következtést vonom le, hogy olyan a mai Szentendre és olyan lesz jövõje is, mint amilyen választási plakátolása, mert a többi leginkább csak filosz-duma. Mert, mint Jani bácsi, a hivatásos nyugdíjas, víkendes-kertész szokta mondani, nekem beszélhet a nagyságos asszony arról, hogy õ milyen mûvelt úrinõ, én csak alaposan körülnézek a konyhájában amikor behív kávéra, és többet tudok róla, mintha bemutatta volna összes bizonyítványát, és még azt is tudom, hogy idõben fog-e fizetni.
Lendvai Ildikó egy kérdésre válaszolva, elmondta, hogy tapasztalata szerint ennyire éles kampány 2002-ben csak a két országgyûlési foruló között volt. Hallgatva az elõadót, aki rendkívül visszafogottan, idõnként már szinte sordinoban fogalmazott, és visszahallgatva más pártok mostanában Szentendrén járt fõembereit is, mintha minden fõnök nyugodtabb küzdelemre intene. Akkor pedig kik csinálják, hogyan tud így felforrósodni a légkör? Erre nincs magyrázatom. Hacsak az nem, hogy évtizedekig félmondatokból értettük meg a világot és egymást, most ezért minden mondatot hatványra emelünk. Úgy látszik annyira differenciáltan finom és összetett magyar nyelvünk és történelmi tapasztalataink, hogy egyetlen szóösszetételbõl, mellérendelt mellékmondatból végletes következtetéseket vonunk le, vagy más hallunk, mint a mondat értelme.

Hazafelé menet a város szép, de szinte kihalt volt már.

Kampánymese

Történetem talán a mesében játszódik, Szentendrén, és néhány órája történt. Hõse Pali bácsi, az egyik õsi - ha nem legõsibb - szentendrei család tagja, akik arról ismertek e sok viszontagságot megélt városkában, hogy mindig a közösség tartóoszlopai voltak. Volt a családban csalafinta kocsmáros és nyalka huszár, hõsi halott az elsõ világháborúban, födlmûves, de kõmûves és lakatos is. Egy dologban a család következetesen állandó értékvállaló, hogy az egyházközség aktivistái, a Szentendrei Dalmát Földmûves Egylet zászlóadományozói, és alakulása óta lelkes tagjai. Volt persze közöttük szociáldemokrata is - nem is akárki -, Mrázik Rezsõ öntõmunkás, akinek - mert makacs volt és mint korai szociáldemokrata "felezeten kívüli" is -, az egyházközségi adótartozás fejében elvitték bútorait, és ezért gyerekeivel évekig üres szobában a földön aludt családjával. De hát ez régi tröténet. E néhány mondatból az is kiderülhet, hogy kemény, önfejû, szamárhegyi földmûves és munkásemberek, akiket nem emelt soha kegyeibe egyik rendszer sem, legfeljebb annyi jutott osztályrészül számukra, hogy dolgozhattak, ha volt munka. S mivel, nem voltak munkakerülõk, mindig dolgoztak is, mint hetvenhárom éves Pali bátyám, aki bár szakmáját tekintve esztergályos, ma is fára mászik, kaszál és mindenféle kerti munkát elvégez a vikendházaknál, olcsón. Idõs, lelkes ismerõsöm elvállata, hogy dr.Drobilisch Erzsébet szórólapját bedobálja környékbeli házak postaládájába. De mivel Pali bátyám takarékos és embertisztelõ, úgy gondolta ismerõseinek, szomszédjainak személyesen adja át majd, hiszen évtizedek óta ismerik egymást, jóban is vannak, köszönnek egymásnak. Pontosabban, mivel Pali bátyám egy huszassal idõsebb, fogadja a szomszéd köszönését. Becsöngetett hát régi szomszédjához és kezében az újsággal megállt kapuja elõtt, hogy odaadja az ominózus lapot. Igen ám, de az udvarias Fogadj Istenre nem Adjon Isten volt a válasz, hanem éktelen cifra ordibálás, mint amikor Borág Mihály levente-vezetõ csuklóztatta a vasárnapi misérõl lógó ifjakat a városháza udvarán. Ugyanis, a szomszéd zokon vette, hogy számára nem annak a polgármester-jelöltnek a lapját kínálják, aki az õ kiszemeltje. S, hogy az illetõ eltérõ, de leginkább konzervatív politikai értékválasztásának nagyobb hangsúlyt adjon, a kezében lévõ lapáttal, amellyel éppen a havat takarította el a házától kivezetõ járdán, feje fölé, ütésre emelve, éktelen szitkozódással elindult bátyánk felé. Pali bácsi, akit nem olyan fából faragtak, hogy egy elborult választótól és fenyegetõ lapátjától megijedjen, megvárta az illetõt, s közben hangos káromkodással vegyes szóváltással megkísérelte tisztázni a helyzetet. A lényeg, hogy a szomszéd azon kérdésére, hogy: - Te elfogadnád-e, ha én az én jelöltem lapját kínálnám? - azt válaszolta, hogy - Természetesen igen! Ennél a válasznál belefagyott a szó a kérdezõbe, mint a víz a vödörbe télen, ha kintfelejtik az udvaron, dühében ugyan nem sújott le hõsünk fejére, de egy nagy adag havat dobott az idõs ember arcába, nagyobb nyomatékot adva ezzel a tradícióra épülõ fejlõdést elõnyben részesítõ politikai ízlésének.
S ha van vágyam, egyetlen talán, esetünk ne mérgesedjen tovább Montague-k és Capuletek viszályává, hiába legyenek Szentendréndek is Tybaltjai.

2006. február 14.

COLLEONI LOVASSZOBRA, AVAGY A 2006-OS KÖLTSÉGVETÉS

Mai napom az önkormányzaté volt. Mert délelõttõl este kilencig nyûttük a városházi tanácskozó terem székeit a testület mai rendes, februári ülésén. Kezdetben tizeheten, végül tizenketten. S, hogy a dolog léleknyugtató is legyen, vagy harminc napireddel, közöttük néhány rendelettel és természtesen az ilyenkor kötelezõ kürrel, a költségvetéssel. Fura metodikát választott az egymás meggyõzésére kevéssé képes testületünk. Megegyzés híján barkácsmódszert választott, amelynek lényege, mindenhez mindekinek köze és mondandója, sõt ami rosszabb ennél, változtatni való javaslata is van. Ezért a szakbizottságok összefogó, rendezõ kezét félretolva, a lehetõ legkisebb darabokra szedték a táblázatokat, vitatták, alakították. ( Itt azért a többes szám harmadik személy, mert én abban láttam a szerepem, hogy azzal tudok a legtöbbet segíteni, ha nem szállok be ebbe, a harcos, de megoldást nem nyújtó vitába.) Mert hát költségvetés-készítés tizenöt emberrel (volt még más is rajtam kívül aki ezt a megoldást választotta) olyan, mint amikor tucatnál több ember Colleoni lovasszobrát próbálja kireszelni körömreszelõvel egy nagy darab bronzból, úgy, hogy minden munkás másik részét reszelgeti a lovasszobornak önálló elképzelés alapján. A feladat a tavalyi 6,1 millárd helyett most 6.4 milliárdosat reszeleni, úgy, hogy a legtöbben eskü alatt vallották volna, ha bárki is kérdezi ezt, hogy minimum 7 millárd kellene. Kellene, de nincs. Így reggel nyolctól délután háromra sikerült is 210 millióra megközelíteni az szükséges 6.4 milliárdot, de itt elfogyott a szusz és a reszelõsdi kedv, és ekkor egyetlen nagyívû ötlettel a pénzügyi vezetõre bízták a befejezést. Mi már kireszeltük magunkat, a többi az õ dolga, fejezze be jövõ keddre. S fogadni mernék, -ne legyen igazam- lesz majd sértõdés a jövõ héten, ha a számok majd nem egyeznek a maival az egyes tételeknél, és lesz majd, hogy miért pont ebbõl vettek le, panasz és felháborodás is, arra hivatkozva, mi már dönötttünk múltkor. De, mert a módszer természetébõl adódik, képtelen megoldások születhetnek. Egy ilyen a tucatnyi közül, az egyik kedves, de mûszaki dolgokban nem éppen járatos képviselõ-társamtól való. -Már 2002-óta kértem, hogy három lámpát helyezzenek el az Eötvös utcában, mondja. Ezért azt javaslom, vegyünk el belvárosi húsz millós lámpacserére szánt pénzbõl! Csakhogy, azt is mi fogadtuk el nem is olyan régen, azért hogy a belvárosban földkábelben vezessék az elektromosságot és erre megnyertük az ármaszolgáltatót. Õ már elkezdte a földkábelesítést, és a város dolga lenne, hogy a falikarokat felszereltesse. Ha most nem tesszük fel a falikarokat, akkor ott marad a Kucsera utca földkábelesítve, minden bekötés átkötve, kiépítve az ármaellátás a falikaroknak , mi meg ahelyett, hogy felszereltetnék a lámpákat, a képviselõasszony körzetében Izbégen, állítatunk fel három lámpát, mert õ ezt már 2002-ben kérte. S hiába érvelt a szakember, hogyha nem használják a kábelt, azok végeit, balesetmentéssé kell tenni és tönkremehet, hogy jobb lenne inkább e szakaszt befejezni, készre építeni, s aztán kezdeni újat, a hölgy hajthatatlan volt, mert neki a három lámpát már 2002-ben megígérték. Szóval nem könnyû mûfaj a költségvetés, különösen, ha nem tartjuk be a készítés szabályait, hanem körömreszelõvel barkácsolunk.

Dr. Drobilisch Erzsébet polgármester jelölt, ma délután a HEMO-ban mutatta be programját.

2006. február 13.

DR. DROBILISCH ERZSÉBET A DÉZSMAHÁZI NYUGDIJAS KLUBBAN

Az idõs embereket hajlamosak vagyunk gyereknek nézni, mert idegenkednek a mobiltól, nem csetelnek, nem reppelnek, szóval egy másik világot, egy régebbit képviselnek. A Dézsma házban tartott mai beszélgetés egyik, ha nem legfontosabb tanulsága számomra, hogy érdemes odafigyelni nagymamáinkra, nagypapáinkra. Mert nemcsak arról esett szó, ma délután dr. Drobilisch Erzsébet vetített-képes beszélgetésén, hogy mennyi lesz a nyugdíj, hogy segítség kell az idõs emberkenek, hanem arról is, milyen ez a város. Melyek azok az értékei amelyeket meg kell õrizni az unokáknak, és arról is, milyen tervek, víziók alakították olyanná, amilyen ma. Mert nem csak régi tanítónénije és a szomszéd bácsi jött el a beszélgetésre, hanem azok a fehérhajú, idõs szakemberek is, akik egy jobb Szentendrét szeretnének. A Mi Szentendrénk programhoz olyan emberektõl kapott, kaphatott javaslatot az elõadó, akik városi fõmérnökként, tisztviselõként alakították a mai Szentendre arculatát. S az idõtáv nem csak szépít, de aki érti városát, annak arról is tudósít, hogy miben tévedtünk mi akkor, mit nem vettünk figyelembe döntéseinknél, mi az, amiben rosszul döntöttünk, éppen a korszerûség és divat követése miatt. Mert, mint ezen a délutánon is bebizonyosodott, az idõs emberek tudnak, képesek úgy gondolni városukra, javaslatot mondani, hogy abban nem saját érdekeik, hanem a közösség ügye testesül meg. Természetesen szóba került a régi bérházak állapota, a gyakran tragikus színvonalú köztisztaság, az új temetõ dolga, de olyanok is, mint a kerékpárút, vagy az egészségügyi szakellátás színvonala. Érdekes volt hallani azt a nemtetszést kifejezõ morajt, amikor a Bogdányi utcai, négy éve üresen álló, hasznosításra váró önkormányzati házat vetítette a vászonra a projektor. S, mint azt a kardos nyugdíjasklub-vezetõ asszony megjegyezte, az lehetséges, hogy arra nem telik a hivatalnak, hogy tatarozza, de annak nem szabad elõfordulnia, hogy senkinek sem jut eszébe az úttestre potyogott vakolatot összesöpörni, mert az egyik lehet pénzhiány, az utóbbi hanyagság. A Dézsmaházi nyugdíjas klub összetartó, valódi önsegélyezõ közösség, akik redszeresen összejönnek, hogy beszélgessenek, együtt szórakozzanak, kiránduljanak, de nem feledkeznek meg azokról sem, akiket a kényszerû egyedüllét nyomaszt, vagy kórházi ágyhoz vannak kötve, és ezért nem tudnak velük lenni. Amikor elindultunk hazafelé át a Szamárhegyen, a polgármester várományos asszony elmondta, az eddigi beszélgetések közül ez volt számára a leginkább szívet melengetõ és városszeretetet erõsítõ együttlét.

2006. február 12.

VALAMI TÖRTÉNT STARI GRADBAN

Valami történt Stari gradban, mert már majd egy hónapja, hogy nincs új anyag site-jukon. Az egyik legutolsó hír volt, hogy rendben megy az olajszüret és Stipe Mesic meglátogatta az egyik képviselõt hvári villájában. Mert, bár ilyenkor tulajdonképpen semmi sem történik a szigeten, a komp csak naponta egyszer jár, nyaralók nincsenek, mindenütt köd és taknyos, szomorú idõ, pont az ellentéte annak, amilyen testvérvárosunk nyáron. Ilyenkor ezért Mirko-ék jószolgálati munkát végeztek eddig intenetes oldalukkal, telerakták olyan hírekkel, hogy az iskolások készülnek a farsangra, meg, hogy Zlatko bácsi öt kilós halat fogott - egyébként is, naponta fog ennél nagyobbakat -, hogy Pulentoda (az Eremitaz vendéglõ tulajdonosa és szakácsa) a környezetvédõ helyi civil szervezet élén újabb szemétkupacot fedezett fel valahol Humac környékén, az edõben. Mert hát, télen fontos, hogy az embereket ne ragadja el a depresszió. S megmondom õszintén én ezeket az írásokat szeretem, mert arról szólnak, hogy van egy kisváros, ahol túl kell élni a téli idõszakot, amikor se pénz, se munka, se szórakozás, és addig míg ki nem süt nap a közösségben tartani kell a lelket. Azt mondják dalmát barátaim, az ismeri milyen lehet a szigeteken élni, aki már egy telet is eltöltött már itt. Mert arról, hogy Jakson huga éppen fotózkodik a parton,vagy hogy Burni Ekleston és a teniszkirály Ivanisevic együtt nyaralnak a sziget egyik kis öblében, nem nagy dolog tudósítani, hiszen ilyen hírrel tele vannak a nagy magazinok is, meg hát ettõl még semmit sem tudni a szigeten élõ emberekrõl. Valami azért mégis megtudható, az, hogy valószínûleg nincs pénze a városkának arra, hogy internetes oldalát üzemeltesse, legalább is én ezt gondolom. Abból veszem, hogy megjelent egy hír, hogy tizenötéves, jogos, több mint kétmillió kunás tartozását a város hamarosan kénytelen lesz kiegyenlíteni a Hotel Heliosnak. Mi, akik idõnkint elõfordulunk a városkában, errõl nem tudtunk, mint arról sem, hogy barátaink közül ki melyik párt színeiben indult a választásokon, mert nem mint aktivistákat, hanem Juricát, Bozsót, vagy Mirkót ismertük meg, szeretjük õket. Ezért reméljük, hamarosan újra olvashatjuk írásaikat, és nem csak a nagy dolgokról, hanem arról is, hogy hogyan élnek, amikor nincs hír, pontosabban az a hír, hogy nincs.

2006. február 11.

DR. DROBILISCH A KERESKEDÕK VENDÉGE VOLT

Már felkapcsolták a közvilágítást a városban, és a ködös télvégi késõ délutánon a Duna-korzón is sárgán izottak a nemrégen felállított kandeláberek, amikor megkezdõdött dr. Droblisch Erzsébet programja a Brazil kávézóban, a korzó legsikeresebb vendéglõjében. A szentendrei kereskedõk úgy döntöttek, hogy meghívják és meghallgatják a csinos polgármesteri-szék várományost arról, mit is gondol, hogy irányitja majd Szentendrét az elkövetkezõ években, milyen elképezelései vannak a fejlesztésekrõl. De nem titkolták azt sem, hogy lesz vélményük az elmúlt évtized várospolitikai gyakorlatáról, a kereskedõk és városvezetés kapcsolatáról, és arról is, mi lenne elsõdleges és fontos tennivaló a városban.
Akik ezen az estén egy kávéra vagy csak úgy mert éppen arra jártak, be akartak ugrani a Brazilba, azt tapasztalhatták, hogy a terem zsúfolásig tömve és e szándékukról ma le kell mondaniuk. Magam azt jóérzéssel konstatáltam – sajnos nekem csak állóhely jutott –, hogy a rendezvény valójában és nem csak a meghívóban írtan szakmai találkozó, hiszen a terem nem azoktól volt tele. A székeket és állóhelyeket nem drukkerek és pártaktivisták vattája tömte meg, mint másutt, amely az ilyen típusú rendezvényre jellemzõ szokott lenni. A vetítettképes bevezetõ elõadásában, dr. Drobilisch, a jelenlévõk szakmai összetételét figyelmbe véve, értelemszerûen, részletesebben foglakozott az idegenforgalommal, a városi önkormányzat és kereskedõk viszonyával, az e területet érintõ fejlesztési elképzelképzeléseivel, mint másutt. Egyetértést váltottak ki a jelenlévõkbõl bevezetõjének azon mondatai, amelyben a polgármesteri szék jelöltje elmondta, hogy programja azért viseli a Mi városunk címet, mert szándéka szerint, a programban vázolt elképzelések, csak akkor és úgy válhatnak valódi városprogrammá, ha az a választók többségének egyetértésére talál, elfogadják és támogatják. Így szóba kerültek olyan ügyek és elképzelések is, amelyekrõl az elõadó is tudta, hogy nem fog egyöntetû egyetértésre találni. Olyanok is, mint a Duna korzó egyirányúsítása, a belvárosi parkolási rendszer, a közterületek használatának rendje, vagy az idegenforgalmi, iparûzési adóbevételek növelése, az óvárosi városi ingatlanhasznosítás. De, mert világosan fogalmazta meg és egyértelmûek voltak érvei, még azok is, akiknek ez kisebb kényelmetleséget okoz, méltányolták. A polgármester-jelöltnek az a javaslata, hogy az önkormányzati testület mellett fontos szerepet szán a város irányításban a Vállakozók és civilek tanácsának, tetszést váltott ki a kávézó közönségébõl. E testületet dr. Drobilisch Erzsébet a vállalkozók és a város vezetésének hatékonyabb együttmûködése, az e szakterületen felmerülõ problémák megoldási módozatainak közös kidolgozására és a rendszeres, eredményes együttmûködésére ajánlja.
Természtesen szóba kerültek a városprogram olyan fontos elemei is, mint a halaszthatatlan feladatok között felsorolt útépítés, vagy a költségvetés is. A jelenlévõk javaslatokat mondtak el a pogrammal kapcsolatban, amelyek között olyan szakmai típusú ügyek is felmerültek, mint az, hogy a városnak rendeletben kell szabályozni a útépítés és helyreállítás mûszaki paramétereit, amely magába kell hogy foglalja a csapdékvíz elvezetésének módját, de szóba került a a Castrum projekt, a közbiztonság, de még a feketemunkások folglalkoztatásának problémája is. A több mint két órás elõadást és beszélgetést követõen még vagy tucatnyian ottmaradtaka kávézóban, hogy személyesen, közvetlenebbül mondhassák el mit látnának jónak a városban, milyen megoldásokat szeretnének hogy a jelölt programjába belfoglalná. Sokan, bár dr. Droblisch Erzsébet már leadta a jelöléshez szükséges kopogtató cédula ( jelölõszelvényét) mennyiséget és hivatalosan is az egyetlen városi polgámester jelölt, elhozták jelölõszelévnyüket, hogy ezzel is tanujelét adják, biztosítsák arról, hogy egyetértenek programjával és garanciát látnak személyében a program sikeres megvalósítására. Este fél nyolc táján, amikor eljöttünk a Brazilból, a Duna korzó elõtt minden csendes volt, csak az áthaladó autók ságra és kékes fényei jelentettek mozgást, meg a hazafelé induló, kocsiba szállás elõtt még vidám elégedettséggel beszélgetõ vállalkozók.

2006. február 10.

BESZAKADT AZ ÚT

Az Aranysárkány vendéglõ elõtt beszakadt az út. Ilyen bárhol megeshet Szentendre belvárosában, mert hát valamikor pince alatt pince volt és ezért betömedékeletlen út alatti üreg valószínûleg sok van még Szentendre óvárosában. Egyetlen hírt találtam e témában, amely még 1981 decemberébõl való, amelyben a Pest Megyei Hírlap arról tudósít, hogy „Nyolc veszélyes pincét erõsített meg a város önerõbõl a Szamárhegyen. Kétszáz még hátra van. A 6. ötéves tervben e célra 70 millió Ft támogatást kapott a város, noha 180-210 millió közt várhatók a költségek." És volt parlamenti pincebizottság vagy micsoda, amely elõször Pécsnek, majd Szentendrének, késõbb Egernek és Budafoknak meg mittudoménkinek juttatott ilyen célra összegeket, amely pénzalap átívelte a rendszerváltást is. Minden évben hol kevesebb, hol több pénz jött a város kasszájába pince tömedékelésre, megerõsítésre, amely kisebb mozgásteret adott a hivatlnak arra, hogy megjavítsa a szamárhegyi utakat, támfalakat vagy éppen használja amire kellett. Készültek is pincék, hol betömedékelve, hol meg tízmilliókért helyreállítva, hogy aztán egyik-másik magántulajdonban landoljon. De folyt a virmanolás a pincepénzzel is, mert ebbõl készült lépcsõ, meg a templomdombi támfal helyreállítása, de ezek már olyan régi történetek, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik jól jártak. De a pincepénz csordogálás 1998-ban leállt, megszüntették az alapot, leglábbis, mintha ez lenne a pincetörténetek vége. Azóta semmi, legalábbis több helyreállítás nem készült, de nem is volt gond, legfeljebb néhány lakos tiltakozott amiatt, hogy a szomszéd felújítás címén tizenkétméteres gödröt ás, és fél, hogy házastul belecsúszik. Aztán találtak itt is, ott is pincéket, amelyeket az élelmes tulajdonosok becsatolták a sajátjukéhoz, és használnak borospincének, meg mindenfélének. Most azonban a Nosztalgia kávézó régi pincelejárata (betömedékelt) – ami kukatároló és takarítórszer tartó helyiségecske – alatt nyílt meg egy pincebejárat, hogy a négy méterrel felette lévõ út is megnyíljon. Most vizsgálják, hogy mi lehet ennek következménye. A jólértesültek már tudni vélik, hogy az Alkotmány utca egy darabja kõfalastul és Aranysárkányostul hamarosan a Nosztalgia Kávézó udvarában landol majd. Nem tudom és nincs hivatalos információm arról, mit jelent ez a 80x80 centiméteres gödör, amelyet a Hivatal az utcában elkerített. Gondolom, földtanos és statikus szakértõk hamarosan választ adnak majd minden kérdésre.

KATONÁK ÉS CSET-HUSZÁROK

Szóval ez a közélés, fene dolog. Most, hogy így fenekedik a kampány, és már nem csak a postaládákat töltik meg a különféle szórólapok, hanem az un, topicok is felforrósodtak, mint az öreg sparheld sütõje, amikor Lujzi néni teát melegít a platnin. Érdekes világba pillanthattam bele. Ugyanis, amolyan megosztott képernyõs vagyok. Mert amikor unalmas vagy favágó munkát csinálok a számítógépen és ott kell ülnöm a képernyõ elõtt, kinyitok valamilyen site-ot is, hogy mást is, ne csak a szkenner morgó hangját halgassam, és azt lássam ahogy éles fényével végigfut a lapon, majd bedobja a Photoshopba megmunkálásra a félkész képet. Ilyenkor én is belepötyögök valamelyik csetbe, persze a dolog természetébõl adódóan eléggé összevisssza, nem a szükséges logikával követve, legtöbbször csak hektikusan reagálva az ott megjelenõ mondatokra, replikákra, mert hát mégiscsak a munka fontos. Bár, be kell vallanom, idõnként elragad csetelés heve és lógok egy kicsit a melóból, mint aki otthagyja a futószalagot a csirekvágóhídon és kitolja a cigarettaszünetet, mert valami érdekes beszélgetésbe keveredett kollégájával. Szóval érdekes, nekem kicsit fura világ ez, amelynek vannak katonái. Õk a csethuszárok, akik valamilyen szervezet vagy ember – esetünkben jelölt – önkéntesei, akik mondják, írják a magukét, pontosabban elõre eltervezett információjukat, ezerrel. Aztán vannak a csetnek tévelygõi is, õk az odatévedõk, akik csak úgy beleszólnak, nem véve észre, hogy belekavarnak a marketingbe, vagy pontosabban alanyai lesznek az új propagandaeszköznek, mert hát rájuk, az õ õszinte vagy naiv érdeklõdésükre építik a csethuszárok cset-stratégiájukat. De vannak csettudatosak is, akik csak kiválasztott csetjükre szólnak, kiválasztott emberekhez, szinte tudomást sem véve arról, hogy ez egy nyitott, laza forma. És, persze vannak csetszédelgõk is, akik mindenhez és midenkihez szólnak, beleszólnak, beszólnak, okoskodnak, fecsegnek, magamutogatnak.
Mivel az ember nem tud kibújni a bõrébõl miközben dolgozik, a két dolog néha – legalább is nálam – összkeveredik, pontosabban hatással van egymásra. Legutóbb éppen, egy kilencvenegy éves bácsi – aki megjárta a Don kanyart is – ötven évig nem látott fotóit szkenneltem, miközben cseteltem egy kedves, harcos fiatalemberrel. A dolog úgy alakult, hogy a kép, amin éppen dolgoztam ( feltételezhetõen) azt a szentendrei katonaszakaszt mutatja még a laktanya udvarán, akikbõl több mint a fele az urivi áttörésnél maradt. S a kép hátoldalán ákombákomokkal írt szöveg: „Mi itt vagyunk… szeressétek egymást, ne viszájkodjatok.. édeseim…" Mit tudhatna az ember ilyenkor csetelni, legszívesebben megölelné ott a másik képernyõ elõtt azt a fiút, és ismételgetné, hogy ,,ne… mert hát …

2006. február 8.

WT ÉS A KETTÕSCSAVAR

Rosszul látja, ez nem üres terem,
csak jobboldali képviselõtársaink éppen egyeztetnek a paraván mögött.

Amikor tegnap délután öt órára az alpolgármester a városházára invitált testületi ülésre, talán a közben megjött hó miatt, talán csak úgy, azt éreztem, ma sem végzünk korán, bár alig háromnegyed testülettel vágtunk bele, a Barcsay Iskola beruházásának pótmunkái ügyébe. Kollégáim, amikor összejöttünk, azt rebesgették, megegyezés van a két oldal között, az elõkészítésben sikerült megállapodni a jobboldallal, nem fog sokáig húzódni a döntés. De nem lett igazuk. Nem, mert nem számoltak komolyan WT-nak a politikai taktikában való jártasságával. Az egyébként a Beruházási tanácsnok címét és felelõsségét is viselõ, a magyar tövényhozás házát is megjárt képviselõtársam hamar átvette a kezdeményezést, és kérdéseivel, módosító javaslataival este nyolc órára elérte, hogy azok, akik nem az õ elképzelését támogatták kisebbségben maradtak. Elébb ügyesen épített a képviselõk erkölcsi felelõségére, amikor látszólag csak kérdezett, hiszen a többség nem szerette volna csávában hagyni a Bacsay-t, különösképpen a tanárokat, gyermekeket és szüleiket. Késõbb, hosszú szünetekkel tarkított egyeztetéseket kierõltetve próbált meg átcsábítni ellenoldali képviselõt. Amikor ez nem sikerült, új taktikát választva, módosító javaslatok újrafogalmazásával, állandó pontosításával, végül pedig írásba rögzítésével, idõt nyervén, a közben hazaérkezõ dr. Dietzet bekérte jöjjön el a testület ülésére, így termetve meg a többséget elképzeléseihez. Mit mondjak, le a kalappal, ha a taktikát és módszert dijaznák, és választóink ezért küldtek volna bennünket az önkormányzatba. Mi sem példázza ezt jobban, mint WT azon módosító javaslata, amely nem módosít, csak megismétli az elõterjesztésben már megfogalamazottat. Vagy az, amikor pártfogoltját, az egyébként erre nem szoruló ügyvédet, hogy ne legyen a felelõsség érintettje, úgy kívánta megvédeni, hogy leváltását javasolta, ahelyett, hogy meghagyta volna számára a visszavonulás, lemondás lehetõségét.(Ezt késõbb visszavonta.) Mert az ügy, a kettõscsavarok és doplerezések közben mellékessé degradálódott. Ilyen lehet az a szépségdíjas megoldás, amikor egyébként a tornagyõzelem megy el rajta. Engem sokkal inkább emlékeztetett Faházira, vagy Varga Zolira még fénykorából, amikor öt méterre az asztaltól való visszadobálásért, egy jó cselért meccseket adtak el.
De mirõl is volt szó? Arról, hogy kinek lett igaza? Nem. Annak, aki saját vélt igazáért a végsõkig képes csavarni, vagy annak aki szürke, de hasznos megoldások híve? Nem. Arról szólt leginkább, kié a kommunkációs gyõzelem. Mert aki tovább kitartott és igennel szavazott, az mondhatja el magáról, én mindent megtettem, így látszólag övé a szülõi, választói támogatás és a szolidaritás.
S amikor kinn a folyosón bagózva, a két ellenérdekû pártvezér hölgy összeszólalkozásába önkéntelnül is belehallgattam, az jött le, jajj mi lesz itt még a kampány erõsödésével és mi lesz városi költségvetésével, ha lesz egyáltalán.

A Barcsay igazgatónõje arra kért bennünket segítsük, hogy befejezdõjön az építkezés

Egyedül az ellenoldalon

2006. február 7.

HÉVEZÜNK

„Budapest 2007-ben három nagyprojekt indítását tervezi: az 1-es és a 3-as villamos meghosszabbításának I. ütemét, az észak-dél irányú regionális gyorsvasút Békásmegyer-Szentendre közötti szakaszának megvalósítását, valamint a dél-budai agglomeráció csatornázását és szennyvíztisztása megoldását. Az 55 milliárd forintba kerülõ észak-déli regionális vasút elõkészítésére 490 millió forintot fordítanak.”
Ez a hír, szerintem jó hír, mert hát a hetvenes évek óta tulajdonképpen ugyanolyan a HÉV minõsége, mármint a kocsik és a sínek, a szolgáltatás kulturáltsága meg szerintem romlott is.
A HÉV szentendrei, szorosan vett városi ügy, már csak azért is, mert befolyásolja életünket, közérzetünket, hogyan és mennyi idõ alatt, mennyiért jutunk be Budapestre. Korosztályomban úgy maradt meg a HÉV, mint „tuja”. Akkor még, személyautó híján majd mindenki tujázott, aki Pestre járt dolgozni, tanulni. És bár aligha hihetõ, de többen jártak be a fõvárosba, mint manapság. (az elmúlt öt évben 61%-ra nõtt a város önfoglalkoztató képessége) Reggel öttõl megteltek a szerelvények a – sebesek és normálok –, svájcisapkás melósokkal, nájlonkendõs titkárnõkkel, kalapos mérnökökkel, hogy a pomázi posztóba, a budakalászi lenfonóba, goliba, panyovába, hajógyárba egész szentendrei generációkat vigyenek. A járatokon régi ismerõsök köszöntötték egymást. Olyanok, akik harminc-negyven évig jártak ugyanakkor, ugyanabban az idõben, ugyanazzal a HÉV-vel. Kialakult társaságok voltak. Zsugások akik lejátszottak néhány partit míg a Margithídhoz értek. Bagósok, akik leszáltak egy -egy megállóban, hogy míg az ott várakozó emberek felszállnak, szívjanak még egy-egy slukk Kossuthot, Munkást vagy mezítlábas Szinfóniát. Újságolvasók, akik megszállottan böngészték a napi sajtót. Ezek közül is leghangosabb társaság a népsportosok voltak, akik átlapozva kedvenc sportújságjukat azonnal a vasárnapi, szerdai meccs hangos kommentálásába kezdtek . És akár hiszik a mai ifjak, akár nem, tömeges és hangos vita keretében beszélték meg a Pócsmegyer-Dunabogdány vasárnapi futballrangadót is. Piások, akik kétlépcsõs utazással tették meg az utat, elõbb csak a csillghegyi büféig, hogy ott bedobjanak még egy felest Köbányai világos kíséretében az indító szentendrei után, és a következõ tujával mentek tovább. Ekkor még közlékenyebbek voltak, egyszerûbben közeledtek, álltak szóba egymással az emberek, nem volt ennyire divat az ablakon mereven kibámulás, mert midenki úgy érezte köze és közlendõje van a másikkal. Persze, akkor a leggyakoribb beszédtéma nem a mai, politikának nevezett valami, hanem a szemét fõnök, aki nem adott csak kétszáz forint prémiumot, pedig én legalább annyit, sõt kétszeresét dolgoztam, mint Pista, aki haverja és puszipajtása. Aztán, hogy hétvégén benyomtunk ötven köbmétert az alapba Jóskáék házánál, és szerezetem öt kétszárnyas ablakot Békéscsabán, mert az ottani tüzépes tudod régi katonatársam. Együtt húztunk csizmát még ötvenötben Tatán. A nõk arról, hallottad – csak neked mondom, nehogy továbbadd – hogy holnap banán érkezik a fõ téri boltba, a Milóhoz. Tudok egy fantasztikus szemfelszedõt a Krisztina körúton, ott az a drogéria mellett, tudod, ahol a pult alól azt a csodás lengyel rúzst lehet kapni. Hét óra után, újabb csoporttal telt meg a tuja. Ekkor a fehérköpenyesekkel (logarléc a bal felsõ zsebben), a csendesebben beszélgetõ mérnökökkel, értelmiségiekkel telt meg a járat. Ezeken a szerelvényeken több volt az iratot, könyvet olvasgató ember, leckéjét tanuló, készítõ diák, egyetemista, fõiskolás. Ilyenkor illedelmesebb volt a közeg is. Halk beszélgetés arról, mit mondott a szabadeurópa, hogy azt hallottam Gallikusz reflektorában hogy az oroszok megint,.. és a BBC angol nyelvû adásában is. Amikor kinn voltam Nyugat-Németországban a rokonoknál, vehettem volna fillérekért egy tízenötéves tiszta, új, Opel Kadettet azon a telepen ott, München mellett. Itt soha nem lesz ilyen lehetõség, nem lesz itt normális autóközlekedés, mi is már hat éve befizettünk a Skodára. Tényleg, nem tudsz egy kis protekciót, nálatok biztosan van a minisztréiumban ismerõsöd, aki odaszólna a merkurhoz.
Szóval a HÉV városi ügy, nem csak közösség-ügyi értelemben, mert hát jó lenne, ha huszonegyedik századi módon lehetne bejutni a fovárosba és akkor lehet, hogy kevesebbet kellene egymás mögött araszolva közlekedni Pestre és vissza. Bár szép vízió, de nem hiszek benne.

2006. február 6.

GYÖKEREK,GYÜTTMENTEK?

Szóval ez a gyökérség, „az itt a kérdés. Akkor nemesb-ea lélek, ha tûri balsorsa
minden nyûgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen.” Mert hát, ha lokálkodom sértek, ha nem, lógok a szeren, s borzongatja hasam a pismányi szél. De hát itt van ez a Szentendre. Szép és ronda, barátságos és idegenkedõ, szóval olyan, amilyen, de tud valamit. Azt, hogy mindenkibõl kiváltja azt, hogy közöd lesz hozzá. És talán azért jó szentendreinek lenni, mert szeretném, akarom, hogy közöm legyen hozzá. Csodálja kiránduló, lelkesedik érte japán, német, román, tót, meg néha mi is. Mert hát a szentendreiség nem egyetlen szó, mondat és tartalom. Persze bosszantanak, bosszantjuk egymást, mert hát különbözõek vagyunk. Hegyiek és völgyiek, óvárosiak és lakótelepiek, izbégiek és pannónia-telepiek, szerbek és szlovákok, németek, horvátok és mindannyian magyarok. Büszkék vagyunk, hogy közel vagyunk a fõvároshoz, de utáljuk Pestet. Szeretjük ha jönnek hozzánk, de nem szíveljük ha idejönnek. Szóval itt vagyunk, lakunk, élünk. Télen rossz, mert unalmas, nincs gomba, séta a Duna-korzón, nyüzsi az éjjeli utcán. De télen jó, mert végre nyugi van, csend és semmi por, szúnyog és végre kibeszélgethetjük magunkat barátainkkal. Nyáron rossz, mert letapossák a lábad, nincs üres asztal és egy talpalatnyi hely sehol, annyian vannak a burkusok. Japcsik topognak minden kockakövön, eldobott papír, csurig tömött szemetes, fényképezkedõk miatti kerülgetés, s fagyit sem lehet venni sorbanállás nélkül. De nyáron jó, mert balzsamos az este a Duna partján, jó a barátokkal egy sör mellett a korzón, élet van, érzed, hogy él a város. Valamikor tavasszal egyszer csak rószaszínbe borul a fa a mállott falú rószaszín ház elõtt. Leülsz az üres asztalhoz, kikéred a kávéd, odaköszönsz az ismerõsöknek és mintha minden rendben lenne. Hallgatod amikor Kraszna a szomszéd asztalnál arról beszél, hogy öregem ilyen jó hely nincs több a világon. S elhiszed neki, mert éppen most jött meg Kínából évnyi távollét után.

2006. február 5.

HÓ, JÉG, DUNA

A meteorológusok ma arról beszélnek, hogy hamarosan itt az újabb hidegfront . Balatonról a televíziók korcsolyázókról adnak képeket. A szomszéd fiatalasszony korcsolyát kér kölcsön gyerekének, szóval tél van, olyan igazi, zimankós, minuszos. A Dunán zajlik a jég. S talán a véletlen hozta így, de a dézsmaházi beszélgetésekre, idõs barátaimtól is téli fényképeket kaptam. Az 1944-es téli jégzajlásról, amikor a dunai strandot összetörte, elvitte a jég. Agyongyûrött téli fénykép a Don kanyarból, szentendrei katonafiakról, még a januári áttörés elõtti napokban készülhetett. Képek a hatvanas évekbõl, szánkózó gyerekekrõl.
Amikor korombeli barátaimmal beszélgetünk és a télre, a jégre, hóra terlõdik a szó, mindig az a konlúzió, hogy amikor mi fiatalok voltunk, akkor bezzeg nagyobb volt a hó, minden télen zajlotta a Duna, vastagabb volt a jég a Pap-szigeti ágban. Nem tudom így van-e valójában, de az biztos, régen állt be a Duna az utóbbi tíz évben, ha beállt egyáltalán. Sõt én négy éve nem is láttam jégtáblákat a folyón, csak ezen a télen.
A mai srácok nem ismerik a szalmával felszórt átjárót szigetre, de nem ismerik kilometeres korizásokat sem a Duna kékes tükörjegén, vagy azt, amikor a Kõhegy aljáig lehet korival három kilométert menni. De nincsenek szánkópályák sem a városban. A kissrácok, legfeljebb arról hallottak, hogy a Nagykovácsi villánál ( Rodin presszó mellett) lehet lecsúszni szánkóval. Pedig emlékszem, hogy a hatvanas években a Tabakosok keresztjénél indult a szánkó, hogy a Lázár térre érkezzen. Igaz nem olyan mai, csak a téemkában, fusiban készített vasszánkó. Vagy, hogy a Káláviától leglább ötszázan csúsztak le a patakig, sokszor egész késõ estig hatalmas gyerkesereg szánkózott. De szánkópálya volt a Barackos úton és még vagy hét helyen a városban. A Bajcsy iskola udvarán ( mai napközis konyha helyén), de a gimi ( ma Petzelt József Szakképzõ) udvarán is volt fellocsolt jégpálya, most legfeljebb Leányfalun.
Szóval, hogyan is állunk ezzel a téllel? Mert a kicsiket fel lehet vinni Dobogókõre,- ma egyébként szép hó volt- vagy, ha korizni akarnak, Leányfalura, Budapestre. Jó, tudom én, ma a legtöbb gyerek Ausztriába, Szlovákiába, meg mittudomén hova jár sielni, és nincsenek messze a jobb jégpályák sem. De hát ezt nem minden család engedheti meg magának. És más az, amikor barátokkal csúszkáltunk, itt a városban. Szóval, hamarosan itt a polgármester választás. Én a fiatal gyerekes szülõk helyében, biztosan megígértetném az új polgármesterrel, hogy idehoz olyan vállalkozót, aki hajlandó jégpályát építeni.

2006. február 3.

BLOG-ROBBANÁS VÁRHATÓ

Felrobanni látszik a hazai blog-világ, ugyanis a hír, hogy Gyurcsány Ferenc harmadikán elkezdte blogját írni, amelyet az MSZP honlapján az AMÕBA alatt kattinthatunk, hirtelen felajzotta a bloggereket, és a politikai közvélményt is. No, lett is ezért, hajcihõ, a magyar net-világban, az Index már keménykedik is, de arról nem beszél, hogy O.V.-nak lesz-e, nem lesz, mi lesz. Örülök annak, hogy a minszterelnök blogol, márcsak azért is, mert ami nekem feltûnt 2003-ban, most mások is felfedezik. Pontosan fogalmazok, mi (a mûfajosok) annak is hasonlóan örültünk volna, ha O.V. lép ki blogjával, mert ráirányítja figyelmet a mûfajra, de így is tuti, nincs menekülés, csak kattintgatás meg blogglás van, lesz. Most a két nagy párt nacsalnyikjai, akik eddig úgy beszéltek errõl a mûfajról, hogy valami ízé, hirtelen majd ellepik a blogmotorokat, és ezerrel fognak bringázni rajta, mert hát õk is vannak, kell, hogy legyenek, gondolják, ;s beindul a nyalásszindróma, ha a fõnök kalapot vesz, hát nekik is kalapban kell járniuk. A hálóvilágot felfedezi nálunk is a poltika, amely eddig csak néhány eszdéeszesnek, meg a magamfajta falusi surmó fél-, pontosabban negyed-politikusnak volt érdekes. Mármint az, hogy rájöttek arra, akiknek ez a szakmájuk, hogy e média érdekes és hasznos, talán éppen interaktivitása, (visszadumálhatósága), személyessége miatt. De mi lesz a hordószonokokkal, azokkal a jópofa dumagépekkel, ha nem csak szóban -mely, mint tudjuk, elszáll -de írásban is meg kell majd szólalniuk, mi a túró lesz azzal a fránya alannyal, állítmánnyal, no meg a jelzõkkel. Mert az piszok ciki -magyarul, bunkóság- ha valaki a hálón is állandóan feltételes módban ír, mint ahogy beszél, és a harmadikos kissrácok biztos kövérre röhögik magukat mondatait olvasva. A mûfaj sajátossága, hogy személyes, naplószerû, fizikailag ugyan megiratható a tikárnõvel, a parafaagyú kabinetfõnökökkel, de így nem lesz hiteles, nem tud az lenni, így csak amolyan blog-féle lesz. Valószínû ez lesz a parafablog, az új mûfaj, a politikai blog. A szellemtelen, közölgetõ, jópofizó és kimutogató. Csakhogy ez fura tér ám, mert hát a kedves kollégák hiába kattintanak rád és dícsérik ezerrel lapod szóban és írásban is beosztottjaid, hûvéreseid hiába írnak majd dicshimnuzsokat hat kamu emilcímrõl, ettõl még a kutya sem olvassa majd, ha nincs benne valami olyan, amitõl blog a blog. De én hiszek majd nektek, ha fenn lesz rendes, független számláló és nem tízezernél kezdi a számolást. Mert a hálón lenni, kemény dolog, e szövevény nem ismeri a szervilizmust, aki érdekes számomra elolvasom, aki nem, az kész, slussz, passz. Úgysem lát senki, nem tudja ellenõrizni, hogy nézegetem-e, vagy sem. No, de azért az bizonyosan megtörténik, hogy a cég oldala helyett, majd a fõnök blogja marad véletlenül majd nyitva a képernyõn, amikor a kolléga kiugrik egy kávéra. De kedves politikus társaim, nem kell megijedni, mert még Szentendrén is, amely e haza egyik, ha nem leghálózottabb települése, legfeljebb annyian nézik majd, mint Svédország valamelyik istenhátamögötti kistelepülésén.

2006. február 2.

SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ A SZAMOSBAN

Programismertetõ elõadás

Szamos cuki emletei különterme, már megszokott helye, dr Drobilisch Erzsébet kampány rendezvényeinek. Ma délután itt tartotta program bemutató sajtótájékoztatóját. Igen, mint azt a polgármester-várományos asszony bevezetõjében mondta, ez a vetítéses elõadás, vitaindító. Kezdete annak a beszélgetéssorozatnak, amelyet városrészekben fog tartani, felkeresve azok érdeklõdõ közösségeit. Mert a program bár késznek hathat, de anélkül, hogy annak egyes részleteire is kíváncsi szentendrei ne ismerkedne meg vele, csak elképezelés, mert mint azt a január 25-ével hivatalosan is jelöltté vált aspiráns mondotta, akkor válik, válhat valódi város programmá, ha találkozik Szentendre közösségének egyetértésével. Hátteret és nyomatékot adott a rendezvénynek, hogy a bevezetõt Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, a magyar szocialisták alelnöke vállalta. Õ is, már ismerve a dolgozatot, arra hívta fel a meglepõen nagy számban képvisletetetett helyi és országos média képviselõinek figyelmét, hogy a program szakmai és lokálpatriota. Egyetért azzal, hogy a szentendrei polgármester-választást elkerülje, az utóbbi évek parlamenti választásaira sajnálatosan jellemzõ negatív felütés. S mint mondotta, ennek legfõbb biztosítéka az lehet, ha konkrét városi gondokról, azok rövid és hosszabb távú megoldásáról, folyik a polémia és abban van vetélkedés, melyik jelölt tud jobb, megvalósítható megoldást kínálni, és nem torkollik a vita felelõtlen igérgetési versenybe, és tartalmatlan vagdalkozásba.
A "Mi városunk" címet viselõ program, mint azt dr. Drobilisch Erzsébet mondta, nem hat hónapra készült, hanem négy év feladatait foglalja magába. De mint azt, a vásznon látható, az egyes fejezteket, témákat jelölõ szalagcímek jelezték, van az õszi önkormányzati választásig is feladat, ezt az "Azonnal megoldandó feladatok" alcím alatt sorolta a program készítõje. Érdekes szerkesztési módot választott a jelölt asszony, azzal, hogy a stratégia feladatokat jelölõ mondatok végére, olyan konkrét, az elmult két hétben, város kisebb közösségeitõl érkezõ javaslatokat is feltett, mint a családi vasárnap programok újjáélesztése, amelyet fiatal anyukák kértek tõle. Számomra szimpatikus volt, hogy nem pártkatonákat, feltüzlet ifjú pártdrukkereket és a városi politikai és közéleti rendezvényeken unalomig ismert arcokat láttam, hívott meg az elõadó, hanem olyan barátait, ismerõseit, akik láthatóan az embernek, a nagy feladatra és kihívársra, közszereplésre vállalkozó fiatal nõnek, családtagnak szorítottak. Arcuk, és magatartásuk kellemesen elütött, a fa-arcú, idõnként jegyzettömbükbe író újságíróktól. Az elegáns környezetben a vetített képek segítségével, talán a kontraszt miatt, élesebben rajzolódtak ki, azok a gondok, amelyek megoldását mindeki várja és kívánja ma Szentendrén. A mállot vakulatú óvárosi épületek, az szerte-szét parkoló autóbusztömeg, a belváros koncepció megvalósításának fontosságát, a parkolás rendezésének mielõbbi megoldását szemléltették. Természetesen szóba került az út-program, de olyan hosszabb távú és az elõadó korábbi munkájában szerzett tapasztalatok is, mint a kistérségi együttmûködés. Az is tetszett, hogy sem Juhász Ferenc, sem Bársony András nem vállalta fel a központi okos szerepét, érezték és éreztették is, bár a választás miatt elkerülhetetlenül politikai ügyrõl, de mindenekelõtt Szentendrérõl, városprogramról van szó.

2006. február 1.

SÁRGA RÉMÜLET

Ja, közben volt rendkívüli testületi ülés is, amelyen nem döntöttünk a spotpálya pályázatának ügyében, sem.

Szóval a dolog úgy van, hogy az embert idõnként elfogja a sárga rémület. Nekem e rémületet, azok a sárga befizetési csekkek okozzák, amelyeket a postástól vagy feleségemtõl kapok, jutalmul, jó magatartásom elismeréséül, hogy legyek szíves, sürgõsen fizessem már be, mert lejárt a határidõ. Ilyenkor elkomorul a lelkem, de ami ennél jobban fáj, legtöbbször csontszárazra ürül a pénztárcám is. Szomorúan konstatálom, hogy hiába takarékoskodtam arra a bizonyos dévédé íróra, annak megint annyi, lõttek. Mert ha nem fizetem be, kikapcsolják a villanyt, gázt, telefont (ide bármi más szolgáltatás tetszés szerint behelyettesíthetõ) a tárhely szolgáltatást is. Aztán elõfordul, hogy elfelejted befizetni, mert azt gondoltad, hogy késõbb is jó, meg mire leértél városba már bezárt a kisposta és nem volt kedved lemenni a HÉV állomásihoz, meg jó lesz az jövõ héten is, úgyis akkor kapsz pénzt. S aztán puff, beüt a ménkû, egyszercsak egyírányúsítják telefont, eltûnik honlapod, süket lesz az emil. Ilyenkor, az ember elõhúzza fiókjait és hihetetlen elánnal keresni kezdi a csekket. S, mint a kapkodásban lenni szokott, mindent megtalálsz, csak azt nem, amit keresel. A régi gimid alapítányának befizetési csekkjét, a kamara hetedik felszólítással csatoltját, a nagyi agyonkeresett szemüvegét, radírgumit, azt a régi kéket, amit olyan jó volt harapdálni német órán, levelet arról, hogy sürgõsen várja valamilyen, valamikor elmondott hozzászólásod írásos változatát egy német alapítány, egy öreg befizetési másolatot kiolvashatatlan címû könyvrõl, százéves oprabérletet, fél ceruzát, kiszáradt töltõtollat, gémkapcsokat, alumium egyforintost és sokminden mást, amit nem keresel. De az tuti, bizonyosság, fátum, átok, hogy azt a sárga csekket, ami most nagyon kellene, azt nem. S ekkor felrémlenek hidegrázós rémtörténetek a fejedben, hogy biztosan valamelyik családtagot elvitte, kidobtad amikor selejteztél, persze, hiszen ideges voltál amikor az APEH megbüntetett, mert hivatalosan nem kapott a fiad havonta 6800 forintot, mint tanulód, pedig õk is tudják, hogy ez csak papír, mert hát a saját fiad. Kiborítod a papírkosarat, átválogatod, kihajtogatod az összegyûrt papírgalacsinokat, még a használt papírzsepkendõket is. Kotorászol, kaparsz, kutatsz mint Kalambó szorgosan.. Aztán odalép valamelyik családtagod az asztalodhoz, akire morogsz, mint az öreg oroszlán, amikor parízert kap lóhús helyett és odanyul az asztalodra, kihúz egy sárga csekket a könyv alól, amelynek sarka eddig is kikandikált és megkérdezi, - Nem ezt keresed? De, igen a ku--- nénikéjét!!!! kiáltod falzettben és megkönnyebbülten háradõlsz a szétdobált papírok között földön és közben kezedben lobogtatod azt a sárga francot, a ságra rémültet, mint a gyõztes hadvezér a haditervet a nyertes csata után.

2006. január 31.

VAJDA LAJOS DÍJ

A merev öltönyös ünneségekhez szokott városháza nagyterme felszabadultabb volt 30-án este, mint máskoron. Én legalább is úgy láttam, mintha az öreg fa csillárok lazábban lógtak volna a százéves gerendázaton, mert a vajdások ideiglenesen elfoglalták arra az ünnepségre a termet, amelyet egy vadonatúj szentendrei díj átadására rendeztek. Ugyanis, a Vajda Lajos Egyesület dijat alapított, nagy titokban tartva a díjazottak nevét, amelyet az esti ünnepségen adtak át. Eljöttek a stúdió régi és új tagjai, meghívott barátok, ismerõsök. A hangulat, mert nem tagadták meg magukat a képzõmûvészek vernissage-t idézett, már csak azért is, mert két mûvészeti író, Hahn Ferenc és Novothny Tihamér volt a méltató, Takács Gábor titkár narrátor szerepével kiegészítve. Egyszerre volt méltóságos és bohém, olyan megadjuk magunknak a módját, a filing. Felvonultatták legjobb zenei formációjukat is , mert szinpadon az ef Zábó vezette Vajda Lajos Stúdió zenei tagozata, amely Janóka és Petrovity Sanyika, valamint Öcsike (ef Zámbó istván) Happy Dead Band-jébõl rekrutálódott tagokkal, szolgáltatta a hangulatot. Deim Pál és Balogh László dijazottak, igazán elfogódott õszinte örömmel vették át a dijat, Holdas György márvány érmét és a díszoklevelet. No, hát ezt is megéltem, megéltük, hogy a valamikor éppen csak, hogy megtürt Vajda Stúdió díjat alapít és városháza nagytermében rendezi átadóját. Ha valaki ezt 1973-ban mondja, biztosan kiröhögtük, röhögték volna. Igen ez az idõ, többségünk már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvehez, gyerekekkel, unokákkal, házzal, kocsival, egzisztenciával és anélkül. Azon gondolkodtam magamban, bóklászva a fogadás után, borospohárral kezükben jókedvûen beszélgetõ ismerõseimet látva, vajh milyen esemény ez. Fontos, vagy elmúló, kinövi magát, vagy elenyészik? Mert volt már itt ünnepélyes kitüntetés átadás, amelyre csak néhányan emékezünk és olyan is, amely egy életre megmaradt közös emlékezetünkben. Mert komoly vállalás, díjat alapítani, hisz bizonytalan még, hogy lesz-e a mai után sokáig még. Mert, ki emlékezik már a Deli Antal ösztöndijra, talán azok, akik képzõsként kapták. Vagy a nagy, ünnepi kiállításokra a városháza nagytermében, amelyeken még Granasztói Aladár volt a díszvendég, vagy az éppen évfordulós Czóbel ünnepségre, amelyen Barcsay és Amerigo Tot volt az. Nézem barátaimat, akik szeretenek, és azokat is akik nem, így együtt, feleségestül, barátostul, gyerekestül, rokonostul, vagy csak magányosan, olyanok mint egy régi céh. Talán a tímároké lehetett ilyen valamikor Szentendre fénykorában, akiknek ekkora befolyásuk volt, s akikkel a politika is kereste a kapcsolatot. Szentendre a mûvészetek városa, áll minden polgármester és képviselõ-jelölt programjában. Vajon tényleg az, mit jelent, valóban jelent-e valmit is e mondat, vagy csak kötlelezõ lózung. Remélem nem, remélem valóban büszke a város festõire, szobrászaira, iparmûvészeire, ha nem könnyû emberek, akkor is, hiszen Szentendre úgy ismert a világban, hogy a festõk városa.

2006. január 30.

DALMÁTOK KINCSE,
avagy, Dalmatin Brat- Múzeum 1:3

Szombaton a dézsmaházi beszélgetésen úgy jártunk, mint mi tizenöten, akik hatvanahat nyarán, Berényi Gáspár bácsiéknál a konyhában néztük, ponotsabban néztük volna, a televízó homályos képén, hogy világbajnoki csoportmérkõzésen, a liverpooli, Goodison Park Stadionban, Bene, Farkas, Mészöly góljával 3.1 arányban a magyar csapat ledarálja, a Gilmar - D. Santos, Bellini, Altaír, P. Henrique - Gerson, Lima, Garrincha, Alcindo, Tostao, Jairzinho összeállítású brazil álomcsapatot. Csakhogy a mérkõzés tizedik percében elment a tévé képe, s amíg nem javította meg a szerelõ, addig kép híján Szepesit hallgattuk a rádión.
Most szombaton megismétlõdött az eset, csak most a laptoppal és projektorral, mert nem mûködött. Nem sikerült összehangolni a két ketyerét és így hiába volt vagy száz régi fénykép beszkennelve, csak egymást hallgattuk, és nem láttunk egyetlen régi képet sem a vásznon. Míg, 1966-ban két perc alatt kerített valaki egy tévészerelõt, aki gyorsan kicserélt valami jelentéktelen alkatrészt -gondolom biztosítékot- az akkoriban ötszáz forint horror összegért, és így boldogan láthattuk, a meccs további részét. Most azonban a mûszaki hiba miatt, kénytelenek voltunk dolgunk végezetlenül hazamenni.
De volt örömteli dolog is az összejövtelen. Ugyanis, Kati hozott egy pénzérmét. Egy ezüstpénzt, amely mamája haggyatékából került elõ, és amit ötven évig nagy gonddal õrizgetett Gizi néni. Tulajdonképpen értéktelen ezüstpénz, de nekünk mégis becses. Ugyanis, az érme abból a dalmát ládából való, amelyet a múzeum, a brazil meccs körüli idõben megõrzésre átvett és amely azóta szõrén -szálán eltûnt. A ládáról csak néhány fénykép maradt a múzeum fotótárában, s amelyen Szautner bácsi, az akkori elsõ dalmát áll a láda mellett. Most ez a kis ezüstpénz az egyetlen abból "kincsbõl" amit száz évig õrizgetett a közösség, s amelynek relikviáit, a temetési kandellábereket, asztalt, ládát, minden ünnepen és temetésen közszemlére tettek, s amelynek õrzése a mindenkori közösségi vezetõ feladata volt. Most jobb ember híján, az én dolgom megõrizni ezt az érmét. Egy biztos, hiába kéri a múzeum, úgysem adom oda, bár azt gondolom, nekik kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint, hogy egy néhány száz forint értékû érméért kijöjjenek hozzám.