fooldal

2005. november 12.

KÉPEK ÉS TÖRTÉNETEK

Újrakezdtük, pontosabban ma tartottuk a második õszi dézsmaházi beszélgetést. Még lassan melegedtünk bele a mesélésbe, pedig szép számmal voltunk együtt megint. Eljöttek öregjeink is. Tucatnyi érdes arc, vagy ötven év katona és frontidõ. Különös sorsú emberek, akiket hurcolt, taszított, rángatott, bolondított az elmúlt nyughatatlan huszadik század. Fura utakat bejárók, akiket szidtak, aláztak, és csak ritkán dicsértek, s hogy igaznak hasson, legtöbbször semmiért. Az öregség mellékvágányára tolva, is szívesen emlékeztek a méltatlan múltra. Míg néztem az "ah az nem olyan érdekes" képeket és hallgattam õket, az orosz hercegnõrõl, a kackiás bajuszú altábornagyról, a titkolódzó szitásról, az utolsó szentendrei kádárról, a nagyétkû püspökrõl, a furfangos cipészrõl, irigyeltem és szégyelltem is magam. Guszkát, akinek olyan az agya, hogy már bõven hetven felett, pontosan emlékezik a legapróbb részletekre is. Mert ha egyszer valamit lefényképezett a szeme, azt ötven év után is pontosan vetíti vissza agya. A megállíthatatlan Lajosbát, a csapat lélekmotorját, a billegõ járású apró emberkét, akit, mikor nézed, hogy jön feléd, olyan, mintha hatalmas aktatáskája hozná õt. Aki túl a nyolcvanötön is abbahagyhatatlanul tanulja, meséli, emlékezi a dalmátokat. A sarokban ülõ, legtöbbször csendes Pista bátyámat, aki kovácsmûhelyben tanulta mit ér az élet, s ha szól, keményen ejti, lassan alakítja mondandóját is, mint a vasat szokás. És a többieket, Pubit, Imrét, Lacit és Gyokót, a mindig vidámat. Meg Jóska bátyámat, kinek ma volt, a negyvenben történtek is. Szóval, vetítettünk, és közben sorjáztak a történetek, jók, rosszak, érdekesek és unalmasak, tragikusak és mulatságosak. Mert tucatnyi szakma és tudás, senkinemkiváncsirá emberagyba temetett ismeret szólalt meg. Bütykös ujjú szerelõk, kemény föld- és könnyen kopó embermûvelõk, volt nagy és kisemberek szájából. Mert õk a mi öregjeink, az állhatatosan élni szeretõk, mint maga a város.

2005. november 11.

NOVEMBERI HANGULAT

Igazi csukázó idõ volt ma délután. Csípõs, 6-10 Celsius fokos levegõ, a Duna száraz medrét mutogatta, a szélesre nyúlt vízparton. Már a fenékre feküdt a vízi növényzet a folyóban, és a kishalak is elbújtak. Az ilyen idõre mondják "jár a csuka, ennivalót keres, hogy jól felhizlalja magát még a tél elõtt." Éhes a friss víztõl és ezért rákap szinte mindenre, még a fényes szekrénykulcsra is. A hatvanas években ezzel fogtuk õkelméket. A sétány vastagon borítva nyárfalevél-szõnyeggel és a csak egy-egy kabátos városi sétálgat a késõi napsütésben. A Fõ téren magányos portrérajzoló ül a Görög templom sarkában, fülére húzott sapkában, unottan firkálgat papírjára. Nincs kuncsaft. A Pestiskereszt tövében árva gitáros muzsikál. A Bogdányi utcában õdöng néhány városnézegetõ. Szezonvégi, novemberi a hangulat. A nagy nyárfán kis plakát, amely az Új mûvész étterembe invitál dzsessz-trióra. Minden olyan õszi, semmi kapkodás, sietség, mintha a Pismányba igyekvõ autósoknak is ráérõsebb lenne, mert most lassabban haladnak a Duna-korzón. Szentendre nyugis, most olyan, mint a hatvanas években volt. Sokan, ezt a hangulatú várost kívánják vissza. Most olyannak tûnik, mint akkor. De valami mégis hiányzik a képbõl. Aztán elõjön, hát nincsenek csónakok a vízen. Eltûntek a ladikok a part mellõl. Pedig, amióta Duna, a Duna a város elõtt mindig voltak csónakok kikötve. De most nincs. Nincs, mert ellopják. Egyáltalán, kinek van még ladikja Szentendrén? Persze, én nem ezeket az ormótlan mai, csónaknak csúfolt mûanyag vackokat engedném vissza, hanem az igazi dunai ladikokat. Milyen jól festenének, ha már a dunai vízimalmok úgyis örökre eltûntek.

2005. november 10.

RÖVID SÖTÉTSÉG

Este hat óra tájban a Megyei Könyvtárnál lévõ CBA bolt, úgy nézett ki, mintha be volna zárva. Benn sötét volt, az ablakokon át csak halvány gyertyafényt lehetett látni. Mint kiderült, nem a romantikus hangulat miatt van ez, hanem mert az ELMÛ rövid idõre lekapcsolta az áramot. A Szerb Püspökséggel szembeni munkagödörben egész nap szerelõk dolgoztak, valamilyen elektromos bekötést, vagy cserét végeztek. Gondolom, õk kapcsolhatták le rövid idõre az áramot. Ilyenkor télelõn, már korán sötétedik, ezért a lámpák fénye nélkül úgy festett a környék, mint Lon Chaney, Operaház fantomja, címû némafilmjében. Ha csak percekre is, lekapcsolják a villanyt, elnémul a mobil, zavarba jövünk. Mert függünk az áramtól, mert ha nem mûködnek gépeink, nem megy a tévé, a video és a többi kütyünk, mi, huszonegyedik századi emberek kiszolgáltatottak, elesettek leszünk. Pedig, azt hisszük magunkról, hogy okosak, erõsek és gyorsak lettünk. Errõl jutott eszembe egy régi szentendrei eset. Történt ugyanis, hogy mert sötét volt a városban, egyik polgára Lolits Simon Úr, mert nem gyõzte az ígéreteket kivárni, látva a nagytekintélyû Tanáts tehetetlenkedését, lámpát adományozott a városnak, azzal a megkötéssel, hogy azt függesszék ki a Városházára, és sötét estéken világítsanak vele. De, rövid idõ elteltével a Tanáts ekképpen határozott: "Lolits Simon Úr által ajándékozott, s már is a Városház szegletére szegezett lámpa éjszakánkénti meggyújtása eránt a Tanáts oda határozta véleményét, hogy miután a lámpa felvilágosítására nevezett költségek a lámpa értékével összehasonlítva úgy találtatott, hogy egyes számlát tekintve majd semmi haszon nem válik belõle... Az ajándékozónak azon szándéka tehetvén, hogy a lámpa használtassék is, s erre költségek nincsenek, a lámpát az ajándékozó Úrnak köszönettel visszaadatni rendeltetik." Lehet, hogy ez, ma is megtörténne?

2005. november 9.

EGYETEMES VITA AZ OROSZ EGYETEMRÕL

Sokan voltak meghívottak, kevesen a választottak.

Tegnap a városi OKISB (Mûvelõdési és Kisebbségi Bizottság) meghallgatta Galina asszonyt, annak a bizonyos, a szentendrei sajtóban gyakran emlegetett közhasznú társaságnak a vezetõjét, aki az orosz egyetemmel kapcsolatosan vált ismertté Szentendrén. Komoly sereglés kísérte az eseményt, amelynek apropója dr. Dragon Pál és társainak interpellációja volt. A bizottsági tagokon kívül a tárgyaláson részt vett, Bársony András külügyminisztériumi politikai államtitkár, Magyar Judit, dr. Pázmány Annamária, Szegõ Eta, Zakar Ágnes képviselõk, a teljes hivatali vezérkar a jegyzõasszonnyal az élen, és a hivatali apparátus szükséges és elégséges számú munkatársai is. Õszinte sajnálatomra, nem tudtam jelen lenni, ezért csak kollégáim beszámolója alapján adok hírt. Már elõkészületekbõl látszott - a ki, kit hív, hívhat meg polémiából - hogy, bíz, itt nem mindennapos dologról lesz szó, mert a tét, nagy. Áttételesen arról, hogy kik és milyen mondanivalóval tematizálják a városi közbeszédet, hogy a kampány egy része, az érdemi kérdések helyett arról szólhasson, hogy Szentendrén két politikai alakulat van, az igazak, akik nem akarták, és a hamisak, akik akarták az orosz egyetemet. Egy "jóltájékozott" szentendrei értelmiségit idézve: Az itt a kérdés, hogy a magyar kultúra és mûvészeti felsõoktatás az orosz medve karmaiba kerül-e? Voltak, akik azért jöttek el bizottsági ülésre, hogy idõben tájékozódva legyenek, mert a korábban kimondott, leírt gondolataiknak kerestek menekülési útvonalat. A lényeg, hogy hosszú,- délután fél háromtól fél hétig tartó, idõnként éles és már-már személyeskedésbe menõ vitaszerûség után, úgy döntött a bizottság, hogy legutóbbi álláspontját erõsíti meg, hogy a képviselõ-testület mondja fel a … és itt bajban vagyok, írjuk azt, határozatát. (Van, aki szerzõdésnek, van, aki elõszerzõdésnek, van, aki szándéknyilatkozatnak, van, aki stb-nek mondja) Szóval, most úgy néz ki, hogy határozatunkat tisztelettel, visszavonjuk. De senki ne higgye, hogy ezzel az ügy lezárult. Szerintem, csak most kezdõdik igazából. Mert, mint az európai történelemben már sok példa volt erre, ha egyszer beindul démonizálás, azt a máglyára vitelig folytatni szokták. S lehet, hogy megkapom én is, mint legutóbb a bloggerek USA-ban Forbes magzintól "Web logs are the prized platform of an online lynch mob spouting liberty but spewing lies, libel and invective." Tényleg, lehetséges, hogy Szentendrén, az orosz egyetem szitokszó lesz? De remélem, emiatt nem gyújtanak fel tinédzserek autókat, mint tegnap éjjel Bréma Huchting negyedében, és polgármester nem rendel el éjszakai kijárási tilalmat, mint Le Raincy külvárosban. Ja, de hülye vagyok, hiszen nem is teheti, ez testületi hatáskör.

2005. november 8.

OLAJ AZ ÚTON

Ma reggel megrémült autósok telefonáltak a Városházára, hogy a János utca csupa olaj. Mint kiderült, egy ismeretlen autó, többen láttak egy megroncsolódottat nyolc óra tájban az utca aljában, a dombtetõtõl az utca aljáig olajjal szennyezte be az utat, tette jégpálya síkosságúvá, és ezért, az arra haladó autók megcsúsztak. Néhányan csak lélekjelenlétüknek köszönhették, hogy nem kötöttek ki a völgyben. Az olajat az utcára engedõ autós, semmi jelzést nem hagyott a helyszínen, így az arra menõ autók vezetõinek ijedtsége érthetõ, hiszen egyszer csak, azt tapasztalták, hogy kormányozhatatlan jármûvük. Õk adták a vészjelzést. Tíz órára, a Városgazdálkodási Rt. munkásai síkosság mentesítették, felszórták homokkal az úttestet. Szentendrén, ahol az elmúlt hat évben igencsak megautósodtunk, hiszen majd megtízszerezõdött az autók súlya, így valószínûleg számuk is legalább ötszörös, minden útlezárás, elterelés, akadály, tömeges gondot jelent. Mára ismeretlen, a mi gyermekkorunkban még általános gyakorlat, hogy a kisiskolások gyalog menjenek a suliba. Sokuknak, nem is lenne könnyû, mert Pismányból a templomdombra, vagy a lakótelepre igencsak nagy távolság volna gyalog, és a nagy autóforgalom miatt veszélyes is lenne. Így aztán reggelente konvolyok dübörögnek a Hold utcán - a szülõk a Daru piaci óvodában lerakják a kisebbik testvért,- majd a Dodola, Iskola, Arzén, Pátriárka utcákon a Templomdombi vagy Rákóczi Iskolákba, hogy a nagyobbikat ott tegyék ki. De ugyancsak nagy a lakótelepi iskola környékén is a reggeli autóforgalom.

2005. november 6.

DEMAGÓG DUMA

Kép, az indymedia.hu-ból

Egy, a harmadik köztársaságban készült húszfrankost nézegetek. Rajta Marianne, a szabadság jelképe, akit frigiai sapkában és babérkoszorúval ábrázolt az éremkészítõ mûvész. Az érme hátoldalán gall kakas, és a peremén a felirat „LIBERTATE", „FRATERNITE", „EGALITE". Nézem az internetet, s olvasom a szövegeket, hogy „egy párizsi negyedben kirobbant, majd mostanra több vidéki városra is átterjedõ zavargások" vannak. Volt egyszer egy Kellér-szöveg az ürgérõl. Jó kis konferansz volt akkor, tudják, amikor még hétfõn és szerdán nem volt tv és a gyárak kapujában a hirdetõtáblára ki volt írva, hogy esztergályost, maróst, könyvelõt felveszünk. Mostanában új kifejezés, társadalmi kategória kezdi elfoglalni az ürge helyét, eluralja ezt a fura globál-magyar világot, amelyet az ürge, a balek utódjául használnak, a Rezsijani. Õ nem arc, ember, hanem õ a lamer, a Rezsijani, mert hát vannak, vagyunk egyre többen ilyenek. Azok, akik azért dolgoznak nyolc, tizenhat és akármennyi órát, hogy kifizessék a villanyt, gáz és fûtésszámlát, a gyerek könyveit. Akik, havonta egyszer megengedik maguknak, hogy vegyenek öt deka téliszalámit, hogy ünnepet érezzenek szájukban. Akik keserûek, mert az APEH kétszázezer áfáért negyvenkilencezer kamatot számolt fel, és akik nem voltak nyaralni évtized óta. Akik alól kiszaladt a gyár, és lassan kiszalad az élet is, mert egészségüket pazarolják, és nem értik ezt a rendszerváltott világot. Akiknek nincs bennfentes információjuk, nem tudják, hogy éppen ki van fenn és ki tart lefelé. Mert õk csak olyan egyszerû dolgokhoz értenek, mint megjavítani mosógépet, falazni és csempézni, hegeszteni, akik azt a ciki virágtartót készítették lépcsõházba, amin együtt röhögnek fábrisanyival a tévében. Szóval ezek, a Rezsijanik, a deklasszálódott, valamikor a középosztályba tartók, akik most lejjebb vannak, mint a melós akkor, amikor a Jancsó-filmrõl szólt annakidején a leghevesebb polémia. Mégsincs nosztalgia-érzés semmi, csak bosszantja a többséget, ha egymást mocskolják a politikusok, ha azért nem lehet rendbehozni a szentendrei utakat, mert az népszerûséget jelentene valakinek, s azok is, akik ünnepi beszédekkel akarnak megmenteni bennünket.

2005. november 5.

MI AZ IGAZSÁG?

Sokszor hangzik el „felkészült szentendrei politikusok" beszédeiben, és megjelent a helyi mustár és spenót színû lapokban is, hogy a város túlnépesedik – ez igaz is – és ez a szentendrei lakóparkok miatt van. Hibás az önkormányzat, de legfõképpen Miakich, mert engedte, hogy Szentendrén lakóparkok épüljenek. Legtöbbször a volt Kocsigyár és a temetõ melletti házakat emlegetik kollégáim. A mai napig én is elhittem, hogy állításuk igaz, hiszen olyan szimpatikusan hangzott és kézenfekvõnek tûnt. De, mert érdekelt a dolog, megkértem a jegyzõasszonyt, gyûjtesse ki a kiadott szentendrei építési engedélyek számát évenkénti bontásban. Megkaptam a statisztikát, amelyben a lakóépültekre és üdülõkre kiadott építési és használatbavételi engedélyek számát gyûjtötték ki a hivatalban dolgozó kollégák. A megkapott anyag az 1989 és 2003 közötti idõszak adatait tartalmazza. Nos, amikor kezembe került e statisztika, meglepõdtem. No nem azért, mert hihetetlenül nõtt a kiadott építési engedélyek száma az elmúlt években, hanem azon, hogy hogyan lehet egy hamis állítást sokszori ismétléssel igazságként feltüntetni. A valóságban: 1989-ben 409 építési engedélyt adott ki a városi hatóság Szentendrén. A vizsgált idõszak utolsó évében, 2003-ban 208-at, tehát feleannyit, mint a rendszerváltáskor. A lakóparkok átadásakor 2001-ben 259-et a következõ évben az ominózus 208-at. Talán erre jó a blog, hogy leleplezzen hamis állításokat. USA-ban a politika már kénytelen számolni a civilek blog-kontrolljával. Nálunk mikor?

2005. november 4.

NEM CSAK PISMÁNYBAN CSATORNÁZNAK

Sikeres volt az idei turisztikai szezon Stari Gradban és egész Közép Dalmáciában is. Az autópálya Splitig való megépítése következtében jelentõsen nõtt a szigeteken nyaralók száma a nyáron. Magyarok is nagyobb számban nyaraltak az Adria közép-dalmáciai városkáiban, falvaiban, mint a korábbi években. Olyan helyeket is újból felfedeztünk maguknak, mint a Peljesac félsziget hangulatos halászfalvai. Most képet kaptam Stari Gradból, arról, hogy folytatódik a városka legnagyobb környezetvédelmi beruházása a csatornázás. Hamarosan nem csak a városközpont és a Ferenc József rakpart lesz csatornával ellátott, hanem az öböl északi oldala, a Szent Jeromos kápolna környékének épületeit, nyaralóit is rákapcsolják a hálózatra. (errõl készült a kép is). Suska, a starigradi környezetvédõk, a Pulentoda egyesület lelkes vezetõje, az Eremitáz vendéglõ tulajdonosa, gondolom, most örül, hogy hangulatos "halászcsárdája" is végre rákapcsolható lesz a hálózatra. Mert hát valljuk be, hiába a 16. századi épületegyüttes, mellette a galériaként üzemelõ Szent Jeromos Kápolna, a fantasztikus tengerparti panoráma látványa a vendéglõ teraszáról és a kitûnõ halételek (a nem éppen falusi ár), megfelelõ mellékhelyiség nélkül, mégsem éreztük

magunkat komfortosan. Most, szinte kihalt a városka, nincsenek nyaralók, a szállodák bezártak és a vikendesek is hazamentek már. Pedig, kellemes kiránduló, vénasszonyok nyara idõ van a szigeten, tegnap is huszonnégy celsius fokot mértek napközben és éjszaka is csak tizenhatra hûlt a levegõ. Csak, hát nincsenek felkészülve arra starigradiak, hogy a nyári szezonon kívül is fogadják a vendégeket, pedig, mint az idei szezon is bizonyította érdemes lesz a jövõben az utószezonra is elhúzni a szállodák nyitva tartását, mert (ha nem esik,) ilyenkor valóban szép a sziget, érdemes kirándulni járni és a nyárral ellentétben, ilyenkor fantasztikus nyugi van.

2005. november 3.

ÕSZ VAN

Az ember szeretné visszalopni még egy kicsit a vénasszonyok nyarát, a kellemes õszi idõt. De, mindhiába, úgy látszik véglegesen megjött az õsz, vége kiülõs idõnek. Még összejövünk a gombánál, de hamar szétszéled a társaság, mert hideg van már kinn ülni. A Fõ téren is csak kevés japán és szerb iskolás bolyong és a vendéglõk teraszaira is már csak percekre ülnek le a külföldiek. Szembe jön velem egy csoport, az idegenvezetõ ismerõs zászlót lobogtat. Dánok nézelõdnek a Fõ téren. Örülök, hogy õket látom itt. Eszembe jut, a nyolcvanas évek eleje, amikor megalakult a Dán Magyar Egyesület Szentendrén. Emlékszem az akkori húszévesekre, milyen lelkesedéssel, félévig készültek arra, hogy kiutaznak Dániába, Frederikssundba. Táncot és nyelvet tanultak, kiállítást rendeztek és fõztek is, bemutatták a magyar gasztronómiát. Szóval, a látogatás jól sikerült, és mivel ez az elsõ találkozás nemcsak nekik volt meghatározó élmény -elõször nyugaton, az mutatja, hogy a dán kisvároska lakói ma is szívesen emlékeznek az akkori szentendrei fiatalokra, Mikire, Schrett Lacira, Romoda Klárira, Kyrura, Totóra és a többiekre. Azóta a dán, akkor még srácok közül, ketten is megtanultak magyarul, és mindenki járt Szentendrén, barátságok is születtek. A társaság tagjai, még évekig látogatták egymást itt és ott, aztán egyre ritkultak a találkozások. Jött a rendszerváltás és az élet szétszórta a társaságot. A lányok férjhez mentek, mások elkötöztek a városból. Az új munkahely, az egzisztencia megteremtése miatt már nem jutott idõ és energia arra, hogy tovább ápolják a dán kapcsolatot. Jött a család, a gyerekek, házépítés és ki tudja mi minden más. Mégis, amikor bárki közülük egy dán zászlót pillant meg, jó érzés fogja el, mert felidézõdnek benne huszonéves élményei. De ilyenkor, mindenkinek egy kis lelkiismeretfurdalása is lesz hogy nem írt, sõt egy lapot sem adott fel megint. Pedig akkor megígérte, hogy legalább félévenként hírt ad magáról. De talán, ahogy a háló egyre több embert köt majd össze a világban, eszünkbe jut, e-mailt küldeni. És honlap kedvenceink közé betesszük Frederikssund lapját is, és idõnként megnézzük, hogy megtudjuk, mizujság Dániában.

2005. november 2.

VÍZSZÜNET

Hívnám a DMRV-ét, tudják a vízmûveket, azért. hogy megtudjam, hogy a belvárosi ideiglenes vízelzárás érint-e bennünket, itt a Szamárhegy délnyugati oldalán. Kinyitom a telefonkönyvet a Szentendre oldalon, de azt találom, hogy nézzem meg a váci oldalt. Arrébb lapozok. Hatalmas kertes hirdetés az egyik lap aljában, itt megtalálom mindhárom üzemigazgatóság címét és fontosabb telefonszámaikat is, az embléma mellett. Jó, hát ez van, úgy gondolták így jó, csak néhány oldalt kellett arrébb lapoznom. Kibírom. Mégis, számomra értelmesebbnek tûnt a régi megoldás a telefonkönyvben, amikor még, minden városnál az elsõként a közszolgáltatók voltak felsorolva, a vímû, elmü stb. De errõl, nem a vízmû tehet, hanem, a rendszerváltás óta bevezetett új telefonkönyv-szerkesztési mód, az - aki, többet fizet, nagyobb betûvel, jobb helyen és többet kap, elv. Mint ahogy, szívbõl utálom azokat a mindenféle dallamokat játszó központokat is, amelyekben búgó hangú hölgyek hangján hallhatom, hogy várjak egy kicsit, aztán kiderül tárcsázhatok újra, mert a kívánt kapcsolás nem jött létre. Újból tárcsázok, hibát jelez, ezért, próbálkozom a másik számmal, de az sem jó. Találok egy harmadikat, a hibabejelentõt, ott végre valaki van a vonal végén. Egy kellemes hangú, udvarias kolléga készségesen felvilágosít - azért kolléga, mert (én is voltam vízmûves még 71 augusztusától 74-ig Öcsikével, Matyóval és a többiekkel) hogy, bennünket valószínûleg a Kovács László út és Vasvári úti csõtörés miatt zártak le. Mondom, hogy nem vagyunk lezárva és van vizünk, csak azt szeretném megtudni, várhatóan meddig nem lesz víz a belvárosban, és érint-e bennünket. Aztán zöldágra vergõdünk, minket nem érint a vízszünet és várhatóan délután kettõre befejezik a munkát, és újból lesz víz mindenütt. Kérdésemre, hogy azok a számok, amelyeket elõtte hívtam - a hivatalosak, miért nem csörögnek ki, elmondja, már negyedik napja rossz a telefonközpont, és reméli, hamarosan megjavítják. Hát úgy látszik, nem csak otthon van ez úgy, hogy a baj csõstõl jön, ha elromlik a mosógép, akkor hirtelen a bojler és kazán is, és az embert ilyenkor majd a guta üti meg. Úgy látszik igaz ez a városra is, mert ha lezárják a vizet, elromlik a telefonközpont is. Csak azon reménykedem, hogy ma már mást nem zárnak le és nagypénzzé szerzõdtetett haver kommunikációs igazgatók, munkatársak tudnak majd felvilágosítást adni, és nem az ügyeletes gépész mondja el a mizujst, ugyanis, õ ezért nem kap külön díjazást.

Ha nem találná a számát, keresse a Pest megyei telefonkönyvben Vác városnál a 376. oldalon.

Ja, honlapja Error!

2005. október 31.

GESZTENYE

A múlt században a szamárhegyi dalmátoknál még élt a szokás, hogy Halottak napja elõtti estén egy tál sült gesztenyét és egy kancsó vizet készítettek a konyhaasztalra, ez volt a vacsora. Így fejezték ki tiszteletüket az õsök, a család elhunyt szerettei iránt. Kevesen tudják, hogy Szentendrén is megtermett ez a finom csemege, pedig ma sokan azt gondolják, hogy itt csak a vadgesztenye, "török gesztenye" él meg. Régen Bubánban, (Kõheny délkeleti völgye) szelídgesztenyés is volt, amelynek maradványai (egy-egy fa) talán még ma is megtalálható. Mivel a gesztenye a laza, szellõs, savanyú talajt kedveli, ezért ugyanúgy gondozták, mint a piszkét, a sparheldból a hamut kihordták a gesztenyefa alá, hogy a meszesebb talajokban is megéljen. S bár, a fagyra nem érzékeny, júniusban virágzik, mégis ott terem szépen, ahol a füge is jól érzi magát. Ellentétben a mandulával öntermékenyülõ, ezért egyetlen fa is hoz termést. Telente a szentendrei dalmátok közül néhányan Pestre, pontosabban Budára jártak marronizni, gesztenyét sütni. Hátukon krenszlivel, benne a gesztenye és egyéb személyes holmik, a vállukon kis vaskályha, így utaztak Budára. Heteket is eltöltöttek a fõvárosban anélkül, hogy hazajöttek volna. Meg kellett keresni a karácsonyra valót. Az éjszakákat egy-egy ház, templom szegletébe kuporodva, a kályhát parázson fûtve fagyoskodták át. Az egész napot az utcán töltötték, sütötték a gesztenyét, marroni, marroni, kastenje, kiabálva kínálták a sült gesztenyét az elõttük elhaladóknak. Persze ne gondolják azt, mert volt otthon ebbõl a finomságból, hogy abban az idõben a szamárhegyiek gesztenyepürét ettek, már csak azért sem, mert drága volt a cukor. A gesztenyét is úgy használták fel az ételek készítéséhez, mint a babot. Íme, egy ilyen étel, a gesztenye leves. Hozzávaló: valamilyen zsiradék (ma oliva olaj,) fokhagyma, só, bors, darált cseresznyepaprika, leveszöldség, és természetesen gesztenye. A gesztenyét megsütöm, fehérre pucolom. Zsiradékot teszek a lábasba, beleteszem a fokhagymát és a paprikát, befûszerezem. Majd felöntöm zöldséglevessel. Hozzáadom a gesztenyét és készre fõzöm. De készítettek hagymás gesztenyét is, a "talált" fácán mellé. Európa mediterrán felén napjainkban is még élõ hagyomány, hogy megünnepelik a szelídgesztenye szüretét és az új bor érkezését. Nálunk a gesztenyézés szokása eltûnt az idõk homályában. De talán érdemes ilyenkor, Márton nap közeledtével megfogadni Hamvas Béla tanácsát, amelyet a Bor filozófiája, címû, mûvében ír a gesztenye és a bor párosításáról: "Késõ õsszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár fõve, akár sülve, akár valamilyen süteményben, és a még csípõs újbort erre igyad."

2005. október 30.

DUMTSA SÍRJA

A mai temetõktõl viszolygok, mert halál-hangulatuk van. A szamárhegyi régi temetõ azonban nem ilyen, egy kicsit más, sokkal inkább a múltra, egy közösség múltjára emlékeztet, mégha természetesen, ugyanazt a célt is szolgálja, mint az újak. Nagy fák, a régi sírkövek látványa, mintha távolabbra helyezné a fájdalmat és sokkal inkább a csendes nyugalom szigete, mint a friss tragédiák emlékeztetõje. A temetõ maga történelem is. Mostanában -már elég régóta, hogy foglalkozom a város közösségének múltjával, szükségszerûen többet járok temetõbe, mint a normális földi halandók. Szükséges, mert gyakran csak a sírkövekrõl lehet következtetni egy-egy történelmi körülményre, családi, rokonsági kapcsolatra, és az is sokat elmond az illetõtõl, hogy síremléke milyen státust jelenít meg. Nos, Szentendrén nincs a hírességeknek külön parcellája, helye, pontosabban volt az Sztaravodai úti új köztemetõben a díszpolgárok számára kijelölt külön parcella, de ezt egyenjogúsította a rendszerváltás. Néha bántó, ahogyan bánunk a múltunkkal. Dumtsa Jenõrõl majd minden Szentendrei hallott, õ volt a város egyik, ha nem leghíresebb polgármestere. "DUMTSA JENÕ (Eugen Dumca): (Budapest. 1838. - Szentendre, 1917.) görög - cincár származású gazdag kereskedõ és földbirtokos volt. Szülei 1850-ben telepedtek meg Szentendrén. Gimnáziumot és kereskedelmi iskolát végzett. Blásics Petronella szentendrei hajadonnal kötött házasságot. 1871-tõl Szentendre fõbírája, 1872-tót a rendezett tanácsú város elsõ polgármesterének választják. Vezetése alatt a város megszerezte a környezõ erdõségek örökös tulajdonjogát, Lecsapoltatta a Szentendre és Porváz közötti rét mocsarát, amely a város legjobb termõföldje lett. Ma Tófenék néven ismert. 1888-ban az õ sürgetésére indult meg a Helyiérdekû Vasút. Mintha Ráby Mátyás szegényeit akarta volna kárpótolni, 31 éves mûködése alatt fizetése egy részét a szegényalapra utaltatta át. Nevéhez három alapítvány is fõzõdik. Pénzt adott évenként "egy szegény sorsú erélyes hajadon kiházasítására", "egy szegény sorsú özvegy segélyezésére", és "egy fiútanuló jutalmazására."
Dumtsa Jenõ egyházi tisztséget is viselt. Igyekezett megõrizni a felekezeti békét, a több nemzetiségû város egységét. "A humánus, j6 szándékú, köztiszteletben álló polgármester legjobb képességei szerint, önfeláldozóan és fáradhatatlanul végezte munkáját. Cselekedeteit alapvetõen meghatározták a város szeretete és a városlakókért érzett felelõsség."'° "A szeretet és tisztelet mellett több hivatalos elismerésben is részesült (1897-ben megkapta a FERENC JÓZSEF rend lovagkeresztjét) sõt még polgármesteri mûködése alatt utcát neveztek el róla."' Mégpedig azt az utcát, amelyben a háza állt (Dumtsa Lenõ u. 20. sz.)." A polgármester sírja a szerb temetõben van. de milyen állapotban, hiszen hamarosan kidõl a sírkõ. No erre gondolok, mivel nincsenek örökösei a város gondoskodhatna sírjáról, ha már 1897, majd 1953-óta a nevét utca örökíti meg.

2005. október 29.

FOLYTATJUK A DÉSZMAHÁZI BESZÉLGETÉST

Két nap múlva Halottak Napja, és a mai dézsmaházi beszélgetés is, elhunyt emberekrõl szólt. Nem tematikus meggondolásból, csak talán amiatt, hogy sokan a napokban a temetõben jártak, szeretteik sírját hozták rendbe, takarítottak és így óhatatlanul is felidézõdött a régi szentendrei emberek emléke, akkor is, ha nem ez volt a mai téma. Valamikor, az ezerkilencszázas évek elején készült egy dunaparti strandolókat megörökítõ kép volt az apropo, s mert nem találtunk rajta ismerõs arcot, a beszélgetés a Dunára terelõdött. Az idõsebb szentendrei korosztályból, mindenkinek van története, amely dunai strandoláshoz kötõdik, és arról szól, milyen kalandot élt át, vakmerõséget csinált, vagy kimentette õt valaki a vízbõl. A legtöbb emberre mindkettõ igaz, az is, hogy majdnem áldozat volt, és az is, hogy hõse a Dunának. De sokan voltak, akiket nem sikerült kimenteni, és valóban áldozatok lettek. Sajnos, ezek közül a legtöbb, még gyerek, vagy fiatal fiú, akik a véletlen, mások vakmerõségük miatt vesztek oda. Az egyik, uszály alatt próbált átúszni, és így lelte halálát a vízben. Olyan is megesett, hogy a partról belecsúszott valaki a megáradt a patakba, és szinte térdig érõ vízben fulladt meg. Emlékszem a Szamárhegyen végigfutó rettenetre, amikor egy-egy fiú estefelé nem jött haza a Dunáról és kiderült, -legtöbbször másnap, hogy belefulladt folyóba. Az ilyen dolog, majd minden nyáron megesett, nem is volt oly ritka esemény. De legalább ilyenkor emlékezünk rájuk. Megváltozott a világ, és ma már sokkal inkább a közút jelent veszélyt és szed egyre több áldozatot. De az is igaz, nyaranta már nem mindennapos dolog Dunában fürdeni. Mióta tanuszoda mûködik a városban, a gyerekek nem a kiáradt Bükkösben, és a Pecsón tanulnak meg úszni. És õk valóban úsznak, mert azt a kutyázásnak, vagy kutyaúszásnak nevezett valamit, amit elõször minden régi szentendrei lurkó megtanult, ami valamiféle kapálódzás a vízben, hogy fennmaradjon, semmiképpen sem lehetett úszásnak nevezni. Igaz, a mai fiatalok azt sem ismerik, amikor mi elbuszoztunk Leányfalura, hogy onnan csurogva, úszkálva, labdázva érkezzünk le a folyón a Pap szigethez vagy a Postásra. Ez idõ tájt a város Duna partján öt nagyobb terület is volt, ahol lehetett focizni, fejelni, napozni és sekély volt a vízpart. Az egyik túlkotrás miatt iszaposodott el, a másik a papszigeti ág felelõtlen elrekesztése miatt töltõdött fel, szûnt meg. Szóval, ma alig van olyan partszakasza a városnak, ahol nyáron strandolni lehetne, arról nem is beszélve, hogy ezen a nyáron volt elõször 1972 óta, hogy közegészségügyi hatóság a vízminõség rossz állapota miatt ne tiltotta volna a Dunában való fürdést.

2005. október 28.

DÍJAZOTT SZENTENDREI ÉPÜLETEK

Az ember örül, ha városa, szomszédja, barátja sikeres. A mai közgyûlésen, nekem is jutott ilyenfajta örömbõl, mert Pest Megye Építészeti Nívódíjól kettõ is Szentendrére került. Az egyik díjazott az új evangelikus templom, Kocsis József (Kocsis Barna, Kocsis Gáspár) munkája, a másik, Puhl Antal és Dajka Péter szamárhegyi mûteremháza. Azért is örülök az elismerésnek, mert szomszédom, ismerõseim az alkotók. Ilyenkor az embert a közgyûlésben kollégái kicsit irígylik, mintha köze lenne a dologhoz, pedig mint tudjuk, az elismerés, kizárólag a tervezõk, az alkotók teljesítményének szól. Mégis, egyben a város is részesül egy kevéssé dicsfénybõl. Mert hát, ha egy jó épület születik, azzal a város gazdagodik, méghozzá tartósan, mert az épületek sajátossága, hogy ott állnak a helyükön több száz évig, és korosztályok szembesülnek vele, gazdagodhatnak, vagy szegényedhetnek általa, legalábbis esztétikai értelemben. Ezért is közügy, minden köz és magánépület, no persze, csak csínjával a módját, mert attól még értékes lehet valami, ha az éppen aktuális közízlés, akkor és ott, nehezen fogadja be. No, ettõl bonyolult az ügy. Ezért is van, hogy a közösség nem nagyon tud mit kezdeni az értéket alkotó emberrel. Vagy túlzottan alá, vagy fölé becsüli. Ha az embernek szomszédja, ilyen, úgynevezett nagy ember, természetes, mert hát õ otthon civil, ugyanúgy nyírja füvet, viszi ki a szemetet, veszekszik a gyerekkel, bosszankodik a kátyúkon. Sokan, kollégáim közül a megyegyûlésben nem így gondolják, azt hiszik ezek az emberek olyanok, mint a filmeken. A festõk baret sapkában és bíborszínû köntösben, festõpalettával bal karjukon, távolba nézõ szemekkel járnak az utcán, mintha Piero della Francesca urbinoi tája lebegne szemük elõtt, s amikor megszólalnak csak couleur-rõl, nagy kollégákról, Picassóról, Braque-ról, Modigliani-ról és persze állandóan Párizsról beszélnek. A színészek meg, könyvvel a kezükben, századfordulós ruhában sétálnak a parkban, memorizálják a következõ színdarab valamelyik figurájának szövegét, nem pedig, kopott tréningben takarítanak, teszik azt, mint mi, a hétköznapi emberek is. -Milyen jó nektek, ott Szentendrén, mert ez is, az is ott lakik! mondják, kicsit irigykedve, s egy kissé utálva is miatta. Mintha ettõl, itt valami nagyon más lenne, és kolbászból lenne a kerítés. Az évtized alatt, amióta a közgyûlésbe járok meg kellett tanulnom, miként kell szentendreinek lenni. Az egyik, soha semmivel, és különösen senkivel ne dicsekedj, ne is említsd, még véletlenül se, hogy õ itt él, vagy -ne adj Isten- ismered, beszéltél vele, mert azonnal nagyképûnek könyvelnek el. A másik, hogy az emberek nem szeretik, ha elrontod a bennük kialakult képet a nagy emberrõl, mert úgysem hiszik el, hogy te ott ültél a szomszéd asztalnál x vagy y mellett a gombánál, és nem mentél oda hozzá, nem kérdezted meg a nem is tudom micsodát, valami nagyon jelentéktelent, lehetõleg személyes dolgát. Mert azonnal megkapod, -Hja, persze, titkolódzol, nekem nem mondod el, s ilyenkor mentül jobban próbálod bizonyítani a szürke valóságot, hogy nem ismered, nem is kerested a társaságát, ez az õ magánügye és téged nem is érdekel, úgysem hiszik el. S talán ezért jó itt élni, mert mentegetõdznöd lehet valami olyan miatt, ami másutt nincs, vagy kevesebb van belõle. Alkotó ember.

Kocsis József

2005. október 27.

CSUCSU, SZAMÁRRÁ TETT

Csucsu igencsak kitólt velem. Pedig, mára minden összejött, ráért a fotós, Janóka, gyönyörû õszi napsütés volt és itt volt õ is, Csucsu, a szamárkanca. Igen, kedves olvasó, Csucsu egy csacsi, méghozzá élete teljében lévõ hatéves szamárhölgy, akinek két neveletlen csikója is van már. Szóval, szamárrá tett engem ez a csacsi ma délelõtt. Mert nem számoltam azzal, hogy Csucsu a szabad szamarak közül való. Ugyanis õ kivételezett, szabadon kóborol a majorban, az istállókban és a réten. Õt nem viszik azonnal istállóba, mint a paripákat. Nincs dolga, sõt kordéja sincs, mert õt nem ezért tartja gazdája. Õ ugyanis, szeretet-adó és feleslegfelzabáló funkciót tölt be a lovardában, ahol Csucsuval együtt vagy félszáz kényes hátasló is van. Mint tudjuk, a hátaslovak nagyon kényesek ételükre. Ha bendõjükbe véletlenül befülledt vagy esetleg penészes széna kerülne, azonnal kólikások lennének. Ezért a lovászok gondosan, csomóról csomóra válogatják át a nekik szánt szénát, nehogy rossz kerüljön közé. Az pedig, ötven ló takarmányánál, bármily gondosan tárolják is azt, elõfordul, hogy a széna egy része nem adható a lovaknak. Így hát, mindig marad olyan takarmány, ami Csucsu, a szamár étele, mert hát az õ gyomra nem olyan kényes. Hiszen a csacsikról köztudott, nem válogatósak megesznek azok jószerivel mindent. E különleges képessége, szeretetreméltó képe, meg talán magas bibliai rokonsága miatt, Csucsu mindenki kedvence a tanyán. Jámbor, érdeklõdõ és magatartása szerint leginkább kutya, aki hûségesen követi gazdáját és mindenkit a majorban, akitõl egy-egy jobb falatot, simogatást remélhet. Mert õ már régen bekalkulálta, hogy jó ezekkel a fura emberállatokkal jóban lenni. Mert hát bár kiszámíthatatlanabbak mint a csahos kutyák, de a fura szagú nõk, és peckesen járó férfiak zsebében lapulhat egy-egy répa, vagy kedvenc pacijuknak szánt egyéb nyalánkság, amit jámbor képe miatt, idõnkint vele is megosztanak. S mert mindenki kedveli, így lett a major különleges státusú szamara, és pszichologia funkciója szerint, szeretet-egyenértékese. Õ benéz az ablakon, s ha résnyire nyitva az ajtó, besétál a konyhába is, vagy mit sem törõdve a nyüzsgõ embernéppel nyugodtan legel csikóival a réten. Ritka eset, hogy nyerget tesznek rá, de õ ezt is békésen tûri. Nem hisztizik, mint némelyik buta ló, nem ágaskodik, nem toporzékol, hanem számár-türelemmel viseli, hiszen õ tudja ez a szamárvilág rendje. Bár idõnkint elgondolkodik rajta és furcsállja, hogy rajta akarnak szamaragolni, hiszen nyereg alá ott vannak azok a kényeskedõ lovak, de nem teszi szóvá, betudja a kevéssé értelmes lények tévedésének.
Nos, megérkezett Csucsu a megbeszélt helyre és idõben gazdájával, hogy egy könyv egyik fõszereplõjeként, fotómodellkedjen szentendrei fényképekhez. Azt gondoltam, majd beállítjuk a ház elé, vagy a kapualjba és õ ottmarad, szamárnyugalommal álldogál míg a felvétel elkészül. De arra nem számítottam, számítottunk, hogy õ nem ért egyet ezzel, mert hülyeségnek tartja valahol egyedül állni, ha oda is jöhet hozzánk, megnézheti, mi van zsebünkben, egyáltalán minek neki külön lenni amikor társaságban is lehet. Ezért hát az elsõ beállításnál kiderült, Csucsut nem lesz könnyû otttartani a fotótéma helyén. De mert megkötni nem akartuk, nem is lett volna hova, hát más módszert találtunk ki. Vettem nyolc kiló sárgarépát - Csucsu kedvenc csemegéjét, és ezt kínáltuk fel számára helybemarasztalónak. Ízlett is neki, de mert egy-egy darabot hamarabb befalt, minthogy a felvétel elkészült volna, õ azonnal elindult hozzánk az újabb faltért, kimenve képbõl. Így, újra kezdhettük a beállítást. Tologattuk, állítottuk, csábítottuk, és közben szorgalmasan etettük Csucsut, mígnem mikorra a Rab Ráby térhez értünk a felvételekkel, szamarunk már jóllakott. Ezután gyakran akkor is otthagyta az általunk kiszemelt helyzetet, amikor elõtte a földön még volt kedvenc csemegéjébõl. Tetõzte helyzetünket, hogy csõdületünkre, odajött hozzánk egy kóbor kutya is, azt gondolva lesz valami neki-való és nem tágított mellõlünk a fotózás végéig. Nem ugatta, nem bántotta Csucsut, de elhajtani sem tudtuk, pedig szorgalmasan zargattuk szegénykét, hogy menjen már haza. De ahányszor azt hittük, hogy már elment, egyszer csak újfent megjelent. Így a fotózásunk abból állt, hogy hol a fekete kutyát hajtottuk ki képbõl, de mire sikerült Csucsu unta meg és otthagyta a beállítást. Így tett bennünket szamárrá Csucsu, a csacsi.

2005. október 26.

LESZ ÚJ FOGORVOSI RENDELÕ

A régi egészségház

Volt egyszer egy pártbizottsági épület Szentendrén, amelyet utolsónak építettek fel - még a régi rendszerben -, Magyarországon. Még be sem költözött az akkori MSZMP pártapparátus, már meg is szüntették a járási szervezetet, összevonva a járásiT és városit, így fele akkora létszám került az új épületbe, a régi épületet pedig visszajutatták a városnak - ide költözött a zeneiskola. Szóval, amikor új, demokratikusabb szelek fújtak a magyar tájon is, az akkori szentendrei elsõ pártember (asszony), aki inkább volt Gizike a szentendreiek egy részének, mint elvtársnõ, úgy döntött, ha már jön az új világ és az új pártok, az MSZP költözzön a ház hátuljában lévõ két szobába, elegendõ lesz az, ha már úgyis demokrácia lesz. Így is történt. Aztán hamarosan jött a rendszerváltás. A pártbizottság épületét különbözõ szervezetek, cégek, bankok, a rádió és legújabban, a nevet, retro formában megõrzõ, P'art mozi foglalták el. Ekkortájt merült fel annak a gondolata, hogy legyen a házból egészségügyi intézmény, mert már akkor omladozófélben volt a Bükkös-hídnál lévõ szakorvosi rendelõintézet. Gondolták hát jó lesz fogorvosi, röntgen és bõrgyógyászati rendelõnek. De közbejöttek fontosabb dolgok, új kormány, önkormányzatok demokratikus választása és sok minden egyéb, mint a taxisblokád és sok-sok addig alig ismert dolog. Az ügy a levegõben maradt. Az illúziók arról, hogy lesz majd új rendelõintézet lassan elpárolgott, mint ahogy az is, hogy a demokrácia automatikusan több pénzt is fog jelenteni a városnak. Azután, már hiába volt egyetértés és közös elhatározás, a dolog húzódott, mind a mai napig. Hol az akadályozta a fogorvosok átköltözését, hogy nem tetszett a megoldás, máskor várni kellett, mert még hátra volt a fogorvosi praxisok privatizációja. Késõbb meg amiatt nem mozdult az ügy, mert az ingatlan azon része, amelyben kialakításra kerültek volna az új fogorvosi rendelõk bekerült abba az ingatlan-csomagba, amelyet a különféle pártoknak tartottak fenn irodának. Bekerülni ebbe egyetlen adminisztrációs lépés volt, de kivenni onnan, mint kiderült, nem is olyan egyszerû, hiába értett vele egyet mindenki, a két széltõl a középig. Most, mintha mozdulni látszana a rendelõ-ügy, mert állítólag kormány-elõterjesztés készül, és a fogorvosok végre birtokba vehetik. Vagy legalábbis elkezdõdhet az átalakítás. Mert hát, van még mit csinálni, átalakítani, hogy valóban olyan fogorvosi rendelõ legyen belõle - amelybe ugyan akkor sem szívesen megy az ember -, ha európai színvonalúak a körülmények.

2005. október 25.

ÖSZVEGYÜLTÜNK

Bizonyosan leszenk kik megorrolnak rám majd azért, hogy a mai Belváros koncepció fórumról írt rövid tudósításomban olyan kifejezéseket használok lentebb, amelyeket egy színdarab kritikájában szoktak. De Isten bocsássa meg, agyam szerint e mai késõ délutáni összejövetel idõnként olyan abszurd drámára emlékeztetett, ahol a tragédia és vígjátéki elemek egyaránt megszólaltak. Valentin Sándor - ismert vállalkozó - belvárosi lakostól, aki régóta sikeresen formálja meg a különféle városi gyûléseken a "nép hangja" szerepet, idézett kérdés-állítással kezdem szubjektív tudósításomat. Valentin úr, a "Mit szeretnének egyesek a belvárossal csinálni" kérdésben rejtett minõsítéssel foglalta össze az elkészült vaskos dolgozatot. Hát igen, a kérdés igaz, csak egy kis hibája van: a felszólaló elvétette az alanyt. Mert az egyesek alany helyett, a szentendrei polgárok kifejezést használva már valóban a fõ kérdésrõl van szó. Mert, hát, ezért készült a Belváros koncepció, és azért tartott ma este fórumot a Városházán az önkormányzat - hogy megismerje mit tapasztaltak, és gondolnak a szentendreiek, hogyan lehetne jobban élni és közlekedni Szentendre gyönyörû óvárosában. A hatvanhárom résztvevõ sokféle szakmájú, identitású, politikai hitvallású volt, és lakóhelyük szerint is különbözõ városrészekbõl jöttek - e sokféleség a téma megközelítésére, a hozzászólások hevületére is igaz volt. Az elsõ hozzászólás tematikájára szinte fogadhattam volna, mert az ilyen fórumokon immáron negyvenkét éve - azóta járok ilyenekre - e téma a belépõ, az "antré", amelyet ma Mócsainé, "Szemetes a belváros" kezdetû - jól ismert -, egyébként a valóságot tükrözõ hozzászólásában példákkal alátámasztva állított. De õ folytatta is egy másik örökzölddel, amelyet magas hevülettel, és az igazságba vetett meggyõzõdéssel tett fel, mint végsõ következtetést "Miért nem lehet itt normálisan élni?" csípõs kérdésében. Szuromi Imre építész, hol szakmai stílusban, hol anekdotikusan, de kimondatlanul idézte Esterházy Péter örökbecsû elõadásának címét "A szavak csodálatos életébõl", amikor a témapark kifejezést, annak a szerinte skanzen-belváros tartalmát kifogásolta. Az Ózon szamárhegyi környezetvédõ csapat hozta magát. Most alapos felkészültséggel és a korábbi gyûléseken megismerteknél talán enyhébb hevülettel kifogásolta a zöldterületekrõl való gondolkodás hiányát, és lelkesen tapsolták meg a belváros közlekedési koncepciójának alapmondatát a "gyalogos és kerékpáros közlekedés elsõdlegességét". A mögöttem ülõ Szamos Cukrászda tulajdonosa és az utca másik oldalán érdekelt Czakó úr, hol halkan, késõbb hangos szóváltással érvelt "a legyen, vagy ne legyen sétáló utca a Dumtsa Jenõ utca" elképzelésen és a gyûlés vége felé majdhogynem hajba kaptak. Soóki-Tóth, a dolgozatot készítõ cég egyik vezetõje, és ma este az elsõ moderátor, a "darab" kezdetén még kézben tudta tartani az elõadást, koordinálni a felszólalásokat, de amikor, a finoman szólva is halkszavú, de leginkább motyogónak titulálható közlekedési részt készítõ kollégája következett a kissé bonyolultra sikeredett jelzésekkel ellátott térképeivel, idõnként morgás hallatszott nézõtérrõl, mint a Bánk Bán ominózus 1963-as mátészalkai elõadásán, amikor Gertrudis a hatodik késszúrásra sem akart meghalni. S végül, hogy klasszikus idézettel zárhassam gyenge fércemet, álljon itt örök tanulságul a Szigeti veszedelem peroratio-jának elsõ sora: "De híremet nemcsak keresem pennámmal," Mert lesz itt még vér és papírok is tömegével, de, hogy miben állapodunk meg, milyen lesz Szentendre óvárosa a jövõben, azt csak következõ generáció tudja majd.

2005. október 23.

SZEMÉLYES 56

Ma ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 49. évfordulóját. A millenniumi emlékmûnél és a Városházán emlékezik a város. Ilyenkor mindenki emlékezik: a szemtanúk, az átélõk, és azok is akik csak hallottak, tanultak róla. Mint mindenkinek, nekem is van ötvenhatos emlékem, amikor kisgyerekként rádöbbentem arra, hogy bizony, ez komoly dolog volt. Íme a történetem. Anyám egyik este komoly arccal bejelentette, hogy ezentúl Margit néni nálunk fog lakni. Még kisiskolás voltam, húgom olyan négyéves forma én meg kilenc. Szavaiból az is kiderült, Margit néni apáca volt, és abban az intézetben, ahol ifjúságának nagyobb részét töltötte, nevelõtanára. Húgommal csodálkoztunk egy kicsit, de mint a gyerekek, hamar túltettük magunkat a dolgon, ha szüleink így akarják, legyen - egyébként sem tehettünk mást. Három évet le is húztunk együtt egy szobában, mi "neveltetettek" (húgom és én), és Margit néni, aki, mint nevelõnõ és különleges beosztású háztartási alkalmazott segített anyámnak, de úgy is tette a dolgát, mint aki szüleim neveléséért is felelõs. Mielõtt Margit néni hozzánk érkezett, mi is, mint a környékünkön a legtöbben, ma úgy mondanák, vallásos nevelést kaptunk. Margit néni érkezte elõtt is jártunk templomba, voltunk elsõáldozók, reggel és este kötelességszerûen magunkban elhadartuk az imát, ezzel letudva, a kötelezõt, de nem volt ez központi kérdés a családban, már csak apánk nem éppen klérus-tisztelõ nézetei miatt. Csakhogy, Margit néni más, szigorúbb, a harmincas évek Magyarországa egyik nagy apácazárdájának szerzetes nevelõ tanára, így a formákra is sokat adó. Tóth Tihamér: Tiszta férfiúságából vett katolikus fiúnevelés híve volt, és ezt az elvét a gyakorlatba ültette át a létezõ szocializmus sajátos körülményei között. Finom ráhatással és példamutatással elérte, hogy esténként az ágy elõtt térdelve hangosan és jól tagolva mondjuk, az: Én Istenem, jó Istenem… kezdetû esti imát, s amelynek végére egyetlen mondatot még hozzáfûzetett, ami valahogy így hangzott: Segíts Istenem, hogy börtönben szenvedõ püspökünk és papjaink, szerzeteseink és apácáink, László és Sándor unokatestvéreink és minden ártatlanul elítélt mihamarabb szabadok legyenek! Ez volt elsõ találkozásom ötvenhat történelmével, ekkor szembesültem azzal, hogy unokatestvéreim börtönben vannak. Bár korábban fél-füllel hallottam róla, hogy 56 miatt börtönben van Laci és Cuni, de egyrészt nem tudtam, hogy Cuni az Sándor, másrészt legfeljebb sejtettem, mert fél-ismereteim voltak ezekrõl, mert amikor errõl a felnõttek beszéltek mindig beküldtek a szobámba. Ott álltam, mint kisdobos, s csak annyit tudtam a forradalomról, hogy volt, amirõl nem beszélünk. Mint ahogy nem mondjuk, hogy az apa maszek, csak annyit mondunk, hogy rózsakertész, nem mondjuk, hogy hadifogságban volt, és azt sem, hogy Margit néni apáca volt, õ távoli rokonunk. Hatvanháromban a nyár egyik délutánján, amikor éppen a nagy hársfa tetején ültem, érkezett hozzánk egy sovány fiatalember, akirõl kiderült, õ a Laci. Mindenki örült és boldog volt, hirtelen összejött az egész nagy család, ünnepeltünk. Késõbb aztán, már a gimiben, osztálytáraimtól sokféle dologról meséltek, hallottam a Rádiónál történtekrõl Zizitõl - mert õk a Szentkirályi utcában -, Lublótól a Széna téri dolgokról - mert õk meg Batthyány utcában laktak -, és 88-ban már olvasni is lehetett valami keveset a történtekrõl.

2005. október 22.

SZÓLT A RÁDIÓ

Jelképes idõpontban, éppen az 1956-os forradalom és szabadságharc 49. évfordulója elõtti napon, ma nyílt meg a Rádiótörténeti kiállítás a Duna-korzó 10-ben. Most, az évforduló alkalmából, egy dolog határozottan felidézõdik bennem 1956-ból -ötéves voltam akkor, - hogy otthon állandóan szólt a rádió. Kossuth, Szabad Európa és Amerika hangja. Kisgyerek fejjel nem nagyon értettem mi történik, mert hol lehalkítva hangszórókra tapasztott füllel, máskor felhangosítva hallgatták szüleim, mit mondanak, mit történik, mert Budapesten forradalom van. Emlékszem, pontosabban inkább csak éreztem, ráhangolódtam anyám aggódására, mennyire kétségbeesve várta haza apámékat, és aggódva hallgatta a tudósításokat a Budapesten történtekrõl,ismételgetve monomániásan – Csak le ne lõjék! modatot, mert hát a legforróbb napokban is szállították be Pestre a rózsát, hiszen ez volt megélhetésünk, félévnyi munka eredménye vagy eredménytelensége. Ha a HÉV nem közlekedett Budapestre igyekvõ teherautóval, motorbiciklivel, sõt Csillaghegyig kerékpárral is utaztak. S a rádió közvetítette mi történik, üzent a távolból, arról ki érkezett meg szerencsésen Bécsbe, melyik országba megy tovább. – Oly távol, messze van hazám... Csak még egyszer láthatnám. - kezdetû dal, szerintem többezerszer ment adásba. Elõttem a könnyes szemû rokonaim arca, akik mondogatják, hogy - Istenem õ is elment. Nemrég olvastam, hogy "az 1956-os forradalom köré szövõdött legendárium szerint október 23-án már dörögtek a fegyverek a Magyar Rádió elõtt, amikor ennek a dalnak a stúdiófelvétele elkészült. A történet szerint a dalt elõször lemezre éneklõ énekesnõ, Boros Ida egy hátsó kijáraton menekült ki az ostromlott épületbõl és - meg sem állt Bécsig. De a dal szólt. Itthon a Néprádió kikapcsolhatatlan és lehalkíthatatlan hangszóróiból és külföldön a menekülttáborokban egyaránt." - Hallottatok valamit róluk, mi van velük? – Elment a Takács Öcsi és Baranyovszki fiú is. Kérdések és bizonytalan állítások, és csak egyetlen biztos, ha bemondja a rádió, hogy megérkeztek.

2005. október 21.

ULCISIA CASTRA

Meghívót kaptam ma délutánra a Könyvtárba, mert a Pest Megye Önkormányzat bemutatta az új megyei múzeum épületek elhelyezésének komplex megvalósíthatósági tanulmány-terveit. Mint a megyei képviselõk által már korábban tudott volt, az Európa Pályázat Elõkészítõ Alaptól nyert pályázati támogatásból még ebben az évben elkészíttetik a szentendrei Ulcisia Castra római kori erõdítmény feltárás utáni részrekonstrukciójának terveit. Azt írták, hogy a múzeumi feladatokhoz kapcsolódó épületegyüttesek elhelyezésén túl, a projektnek az is célja, hogy -Szentendre városfejlesztési céljaihoz illõ, olyan építészeti program valósuljon meg, amely részévé válhat, a város kulturális-idegenforgalmi vérkeringésének is. És ezért, tervezési-együttgondolkodásra invitáltak, hisz partnerséget szeretnének kialakítani a város meghatározó véleményformálóival, civil szervezeteivel, vállalkozókkal. Jó-jó!- mondhatná bárki, nemes a cél, jó az ügy, örömteli a készség, de Szentendrén az ilyen lehetetlen. Számomra "az jött le" a vitából is, hogy néhányan nem is értették, mirõl volt szó, vagy, és ez sem felemelõ, prekoncepcióikat ismertették. Szóval, van 550 millió arra, hogy feltárják a volt római tábort az Ulcisia Castra-t, és felépüljön a múzeumi irodákat is magába foglaló épület. Ha ezt a félmilliárdot önrészként használja fel a megye unios pályázathoz, akkor lehetséges, hogy még ennek ötszörösével kiegészítse, a castrum terület idegenforgalmi, múzeumi hasznosítására is jut, ami nem semmi. Ezért meggondolandó és botorság, nem igénybe venni, elhalasztani az unioba lépés nyújtotta pénzszerzési lehetõséget. Vagy, ha nem, akkor másutt fog felépülni a múzeumi központ és a castrum feltárása elhúzódik újabb évtizedet. Ami természetesen nem tragédia, hiszen egy római tábor nem óvoda, elvan békésen föld alatt. Csak Szentendre lesz szegényebb egy intézménnyel és múzeummal, és feltáratlan marad a római tábor is. Szóval, jó lenne megtalálni legkisebb közös többszöröst ebben is. Mégis sokan mondják, Szentendrén az ilyen lehetetlen. Meglátjuk.

2005. október 20.

ISMÉT MÛKÖDIK A LAKTANYA

Ma délutáni rendkívüli ülésen napirenden lesz "a Honvédelmi Minisztériummal és a Honvédelmi Minisztérium Ingatlankezelési Hivatalával a Vasúti villasor 15. szám alatti óvoda épület bõvítésének finanszírozásáról és a kialakítandó bõvítményben ellátandó feladatokról szóló szerzõdések jóváhagyásáról" címû téma. A hosszú, bikkfanyelven írt címû napirend arról szól, hogy a Honvédelmi Minisztérium a Szentendrei Kiképzõ Központ és a Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképzõ Iskola állományába tartozó, Szentendrén, vagy annak vonzáskörzetében lakó hivatásos és szerzõdéses katonák gyermekei óvodai ellátásának biztosítására a megnövelt óvodai létszámhoz szükséges 2006. évi személyi kiadásokhoz 5.000.000 forinttal és az óvodaépület bõvítéséhez 10.000.000 forinttal járul hozzá. S ha valaki azt gondolná, hogy Szentendre szûkmarkú azért, mert kétszáz katona gyermekének óvodai elhelyezéséhez pénzt kér a HM-tõl, ellenkezõjének bizonyításául, íme, a Városi Képviselõtestület 1928-as jegyzõkönyvének részlete: "A város képviselõtestülete egyhangúlag közfelkiáltással és hálás köszönettel veszi tudomásul a m, kir. honvédelmi Miniszter Úr Õnagyméltóságának 6006/e1n. 20.1928. számú leiratát és az építendõ laktanya ügyében 1928. évi május hó 8. és 9-én felvett jegyzõkönyvben foglalt megállapodásokat egyhangúlag elfogadja és a város közönsége részérõl jóváhagyja. Egyben ezúttal is a legnagyobb tisztelettel kéri Miniszter Úr Õnagyméltóságát, hogy a város területén minél nagyobb számú katonaság helyeztessék el és hogy minél több laktanya építtessék oly mérvben, hogy a város közönsége a katonai beszállásolások alól mentesíttessék. (...) A város a tulajdonát képezõ területekbõl a kívánt nagyságot a laktanyaépítkezés céljaira díjtalanul átadja. (...) Az adományozott területek értéke a városnak rövid idõn belül meg fog térülni részben a fogyasztási adók és egyéb közvetett adózás útján, részben pedig az építkezés folytán a szokásos évi beszállásolás elmarad és így a város 2.0003.000 pengõ kiadástól mentesül."
A képviselõtestület tagjai … a laktanyaépítés közeli megvalósulásáért ". . . dr. Starzsinszky László polgármesternek a város fejlesztése körüli eredményes mûködéséért elismerésünket és köszönetünket ezennel kifejezzük." (A képviselõtestület 1928. június 9-i ülésének jegyzõkönyve)

2005. október 19.

VEZETÉKCSERE

Vízvezeték-építés: "A lakosság rendkívül fegyelmezetten, nagy odaadással, sokkal rövidebb idõ alatt végezte el a földmunkát, mintha kivitelezõ vállalat készítette volna. A rendkívül nehéz talajban a lakosság 2500 m3 földet emelt ki és temetett vissza."
(A községfejlesztõ bizottság elõterjesztése az 1963. október 18-i tanácsülésre) – írja a korabeli jegyzõkönyv a gyõzelmi jelentést. Hát igen, ez a hatvanas évek. A mai fiatalok nem is értik, miért és mitõl, hogy-hogy az emberek hétvégeken ingyenmunkát vállaltak. Õk már, csak az elvégzett munkáért kifizetetlen csõd miatti ingyenmunkát ismerik, amikor "bedõl" a cég. Azt nem, hogy csak úgy, a vízmûvek helyett dolgozzon valaki, ráadásul kézzel ásson, amikor géppel is lehet. De most itt vannak a gépek és elegendõ a munkaerõ is a vízmûvek kivitelezõinek, mert most cserélik a belvárosban a régi vízvezetéket. A Kucsera Ferenc, Péter-Pál utca és a Városház tér a munka miatt lezárva. A hivatalból az okmányirodába most nyugodtan átsétálhat a szentendrei halandó, nem ütik el, nem dudálnak rá, nem ijesztgetik felbõgetett motorral, hiszen az építés miatt a területen semmi gépjármû, csak gödrök, homokhalmok mindenfelé. Sehol egy árva autó, nyugalom és csend van, szinte zavaró. Megyek a Városházára, a belváros koncepció társadalmi vitára bocsátás elõtti utolsó megbeszélésére. Összefutok ismerõseimmel a ház kapujában, akik szinte mosolygó arccal mutatják, hogy most nincs zsufi, nincs autó, autó hátán. - Így kellene hagyni, lezárva, mennyivel jobb így! - lelkendezik, Erzsi. Hát lehet, hogy igaza van, mert sokkal egyszerûbb elõbb az utat felbontani, azután, ha helyreállították már vissza sem engedni forgalmat, mint fórumokon gyõzködni a hangoskodókat, aztán a tiltakozás miatt meghátrálni. Talán így a lakosság elfogadná? Vagy, mégsem?

2005. október 18.

MÛVÉSZTELEP

A hetvenes évek építménye a Mûvésztelepi Galéria

A Magyar Alkotómûvészeti Közalapítvány nyílt tervpályázati eljárást hirdetett a Szentendre, Bogdányi út 51. sz. alatti Mûvésztelep fejlesztése érdekében az ingatlanon lévõ épületegyüttes felújítása és bõvítése tervezési munkáira. Tegnap volt a tervpályázat eredményhirdetése. Amikor az elképzelés megszületett, arról a MAK-ban, hogy szükséges az Ady Endre úti régi mûvésztelep felújítása és fejlesztése, és erre tervpályázatot írtak ki, a szentendrei önkormányzat ötszázezer forinttal csatlakozott. Nem utolsósorban azért, hogy olyan projektet tervezzenek, olyan épületek szülessenek, amely a város hosszútávú terveihez illeszkedik. Az írószövetség házában tartott tegnapi ereményhírdetésen Miakich Gábor polgármester adta át az elsõ helyezettnek járó díjat és vele járó 1,8 millió forintot a nyertes szentendrei Puhl Antal Építészirodának (Puhl Antal Architect). Mint köztudott a Pályzatelõkészítõ Alap múlt évi projekt-pályázatában az önkormányzat a Szentendrei mûvészeti negyed projekt-elképzeléssel pályázott. A program, amely a MûvészetMalom és a Régi Mûvésztelep és ezeket az intézményeket is magába foglaló városrész fejlesztésének elképzeléseit foglalja keretbe, az elsõ fordulóban sikeres volt, befogadták. Miként arról a polgármester tájékoztatott, a Mûvészeti negyed "alsó hangon is" többmilliárdos városfejlesztési program. Bár a projekt a tervezés költségeit is magába foglalja, de üdvös a részelemek megterveztetése, hiszen ez elõnyt jelenthet a második bírálati fordulóban. Bár az Uniónak a következõ idõszakra (2007-12) még nincs elfogadott költségvetése, de a befogadott pályázatok megvalósítására számíthatnak a régiók. S mint sokan mondják, ha valamelyik város benn van az unióban, azok közül az egyik Szentendre. Persze csak akkor, ha képes lesz olyan programokat tervezni és olyan terveket készítetni, amelyek uniós tartalmúak és méretûek. S ha van ilyen, a Szentendrei mûvészeti negyed projek-elképzelés, véleményem szerint ilyen.

Képek még azokból az idõkbõl, amikor szanatórium mûködött az épületekben

2005. október 17.

KOMP

Bizonyosan jártak már úgy, mint én, hogy az egyik alkalommal egy óra húsz perc alatt értem Splitbõl Starigrad-ba, máskor meg több mint két órát utaztam a kompon, hogy testvérvárosunkba jussak. Hvar sziget és szárazföld közötti kompközlekedés problémáinak megbeszélésére hívták meg a sziget polgármesterei a "tengerügyi" minisztert a napokban. Sokféle dolog szóba került a megbeszélésen, így a szigeten élõket leginkább foglalkoztató egyik probléma is, hogy õsztõl tavaszig, az idegenforgalmi szezon kezdetéig, lehetne-e a kompjáratokat sûríteni. Másik nem elhanyagolható ügy, az ár kérdése volt, amirõl szintén tárgyaltak. Mint errõl, starigradi barátaimtól kapott híradásból kiderül, a szigeten élõknek kedvezményes jegyet bocsátanak ki a jövõben, amelynek ára a mai 58 helyett 15 kuna lesz (sajnos, a magyar turistáknak nem). De szót váltottak a polgármesterek és miniszter a kompokon lévõ szoglátatások kultúráltságáról ugyanúgy, mint az általam fentebb említett gondokról. A miniszter részletesen beszámolt, milyen intézkedéseket tettek ebben az évben a közlekedés minõségének javítására, és mit terveznek jövõre. Megígérte, sûrítik a szezonon kívüli komp-járatok számát, és a megye is jelentõs összeget költ a kikötõk és kikötõi szolgáltatások korszerûsítésére. Ugyanis, Horvátországban a kormányok nem csak szóban tekintik az idegenforgalmat stratégiai ágazatnak, hiszen a gyorsított ütemû az autópálya-építés következményeként, ebben az évben is rekordösszegû az ország bevétele a turizmusból. Ennek jelentõs részét az idegenfogalmi infrastruktúra fejlesztésére vissza-fordítják. Így Starigrad is, ahova nyolc évvel ezelõtt még tizenöt -tizenhét órai emberkínzó autózással jutottunk le, ma feleennyi idõ alatt elérhetõ, út és szennyvízcsatorna épül, felújítottak az Ferenc József rakpartot is.

2005. október 16.

TÁRLATVEZETÉS

Ma délelõtt a Szamos cukiba menet a PéterPál utca sarkán összefutottam Balogh Lacival. A helyet csak azért említem meg, mert az egyik, szerintem legérdekesebb, és általam kedvelt Bacsay kép éppen ezen a sarkon készült a szemben lévõ Schartner házról (mai OTP). A mestert valószínûleg, az akkor még eredeti formájában meglévõ, érdekes exteriõr foghatta meg. A két kis üzlet egyszerû portáljaival, az udvarra nyíló, félig nyitott kapuval, az ajtó egyik szárnyán kis vörös levélgyûjtõ dobozzal. Az elõtérben fekete fehér csíkozott oszlopú KRESZ tábla. Sárgák és vörösek, barnák és feketék, drappok és szürkés-zöldek finom ritmusban, és egy kis darabnyi szinte zöldeskék ég is. Tegnap délután nem tudtam ott lenni Balogh László tárlatvezetésén a Barcsay gyûjteményben. Már csak azért is sajnálom, mert abban az élményben lehetett volna részem, amikor a fiatalabb kortárs kolléga mesél Barcsay mûvekrõl, emlékeit a mesterrõl, és az ilyen igencsak ínycsiklandó különlegesség. Szubjektív, mondhatják- természetesen, az. Mert hát, a tudós, kritikai szemlélettel, csak a tények vizsgálatával és tudományos kategóriákban fogalmaz, és ezért gyakran a személyesség és a lelkesedés hiányzik elõadásából, ezért tûnhet száraznak. De amikor egy mûvész beszél, pláne ha olyan alkatú, mint Balogh, erõs érzelmekkel interpretált új nézõpontot, csiklandós ízeket ismerhet meg ha nyitott a mûvészetre a nézõ-hallgató. Még a rendszerváltás elõtt volt, hogy iskolai rajzórák keretében tárlatvezetések voltak a szentendrei mûzeumokban. Olyan kiváló szakemberek mint Somody Laci bácsi egész korosztályok számára ismertette meg a szentendrei festészetet. És lehet, hogy ezek nem voltak "olyan tudományos" elõadások, de fontosak, sõt kisebb túlzással, pótolhatatlanok voltak. Tegnap, az a negyven ember, aki ott volt a Barcsay gyûjteményben valami hasonló, pótolhatatlant kaphatott, már csak azért is, mert megismerkedhetett, "baloghul látni".

2005. október 15.

BELVÁROS KONCEPCIÓ

Jövõ héten befejezõdik a Belváros koncepció elõkészítése, és vitára bocsátja az önkormányzat az anyagot. Azért fontos ez, mert ebben a ciklusban talán ez az a dolgozat, amely a jövõrõl, arról szól, milyennek képzeljük el,- gondolja a város lakossága - a jövõbeli Szentendrét, milyen legyen a város ez elkövetkezõ tizenöt évben. Számomra az elemzõ részben megismerhetõ adatok, következtetések közül talán az a legérdekesebb, hogy nálunk a legnagyobb korosztály a fiatal felnõtteké. Márpedig ha ez így van, kikerülhetetlenül figyelembe kell venni az õ igényüket, véleményüket a tervek alakításában. Mert ne tegyünk úgy, még-ha a testület tagjainak többsége leginkább az ötvenesek véleményét ismeri, mintha csak az övék lenne a város. Ettõl még élnek a városban fiatalabbak is, még akkor is, ha õk most nem érnek rá, vagy nem akarnak ebben szentendrei politikai élet nevû iszapbirkózásban részt venni. Még a nyolcvanas évekbõl való, az általános rendezési tervek társadalmi vitájában szerzett tapasztalatom, hogy a terveket készítõ szakemberek azt várták, hogy a fórumokon a lakosság elmondja, milyennek is értékeli a tervezett szabályozási elképzeléseiket. Az összejövetelen a felszólalók azonban, rossz szemétszállításról, egyéni panaszokról, kátyúkról beszéltek, amelyekre válaszul a tervezõ széttárta karját, hogy most nem ez a téma, vagy jobb esetben, unott arccal bólogatott. Ezóta hiszem, hogy képviselõ dolga, minden esetben nem a konkrét ügy azonnali interpellálása, hanem gyakrabban a panasz okának vizsgálata, olyan döntés kezdeményezése, amely hosszabb távon oldja meg, a panaszt kiváltó okot. Ezét hasonlít a képviselõ munkája egy kissé az orvoséra, aki meghallgatja a beteg panaszait, aki elmondja, hogy fáj a feje, zsibbad a bal karja, mégsem a beteg által kért reumatológiára utalja, hanem megkeresi a baj okát, amely sokféle, akár szív és érrendszeri probléma is lehet, és ezt orvosolja. Szóval, fontos dolog a lakossági észrevétel és panasz, de csak csínján vele, nem kell mindent készpénznek venni, mert nem ezért választottak meg bennünket. Talán sokkal inkább azért, hogy azok hangját is halljuk, akik csendben maradtak.

Igeiglenes helyreállították az utat, a Városháza elõtt, de még hátra van a végleges út-helyreállítás. A kockakõ burkolat visszarakása.

2005. október 14.

CSATORNA

Érdekelt, hogyan halad a csatornaépítés, ezért Maholányi Pált, a csatornatársulat elnökét hívtam telefonon, mert arról szeretnék tájékozódni, mikor fejezõdnek be a munkák közelünkben, az Arzén utcában és a Püspöksoron. Arról kérdeztem mizújs az építéssel? – de õ kissé fennkölt hangon továbbirányított. Felvilágosít, hogy a társulatnak van már a lakossággal való kapcsolattartásért felelõs munkatársa Torma Péter, õt kérdezzem, aki majd minden kérdésemre pontos választ ad. Pétert régóta ismerem, még Erdõkémiás korából és már vagy nyolc éve amióta a VSZRt. igazgatóságának a tagja. Egy biztos, alapos ember, õt érdeklik a részletek. Készségesen áll rendelkezésemre, elmondja, hogy nem is olyan egyszerû dologról van szó, mert az Arzén utca és a Martinovics utca sarkán az árokásásnál kábelerdõt találtak a föld alatt, és csak lassan, nagyon óvatosan lehetett ásni, mert volt ott gáz, víz, magas feszültségû villany és telefonvezeték is. Természetesen nem ott, ahol a közmûtérkép jelezte, mondja kissé maliciozusan. Így háromnapos csúszásban vannak. De, mint ígéri, november elejére, mint azt az érintetteknek elmondták,

készen lesznek, visszatemetik az árkot. Pénteken, a Martinovics utcában már ez megtörtént. Elmondja, hogy bár jól ismerik a szentendrei földet, a márgát, de néhány helyen olyan sziklás talajba ütköztek, hogy ez még õket is meglepte. A pismányiakat arra kérik, hogy szippantassák ki emésztõiket ott, ahol folyik az árokásás, mert elõfordult, hogy az árok közelében lévõ emésztõbõl szennyvízzel telt meg a munkagödör. Természetesen azt nem követelhetik a munkásoktól, hogy szennyvízben dolgozzanak – meséli Maholányi, de közegészségügyi szempontból is veszélyes. Az is gond, hogy vannak olyan csatornabekötésre várók, akik elfelejtik kijelölni, hogy hova kérik a csatlakozást, és emiatt lassítják az építést. Mint azok, akik, amikor a telkükön lévõ fogadóaknát szeretné a kivitelezõ elhelyezni, nem gondoskodnak arról, hogy be lehessen jutni telkükre. Tehát, akinek gondja van, tájékozódni akar, hívja Torma Pétert, 06 20 3939726 mobilon, vagy írhat számára a tormapeter@hu.inter.net e-mail címre. Azt is elmondta, november elején egy kis kiadványban is tájékoztatni fogják az érintetteket.

2005. október 13.

CSAPADÉKVÍZ

Amikor e kép készült, még megoldott volt a csapadékvíz elvezetése

A környezetvédelem nem infantilis értelmiségiek gyügyülése, bálványfa (ecetfa) védelme, zavaros tudományoskodó dolgozatok állami pénzen szervezett elõadássorozata, hanem mindennapi ügy, napjaink problémája. Bevallom, engem bánt, ha ez populista dilettánsok játékávé válik. Pedig olvasva néhány e témában feltett dolgozatot a hálón, ennek veszélye városunkban sem kisebb, mint másutt e hazában. No, de félre a fanyalgást, mert egy félmondatról kívánok csupán írni, amelyet magam is fontosnak, a probléma megoldását lényegi ügynek tartok, és ez a pismányi csapadékvíz ügye. Mert Pismány nemcsak azért „idõzített bomba", mert megfelelõ közutak és infrastruktúra híján egyszercsak közlekedési értelemben „felrobban”, hanem azért is, mert olyan változások történtek, amelyeket valahogy kezelni kell. Miakich Gábor a legutóbbi egyik önkormányzati elõterjesztés vitájában azt javasolta, adjunk adókedvezményt azoknak a lakosoknak, akik vállalják, hogy „környezetbarát módon megoldják a telkükön keletkezett csapadékvíz kezelését, felhasználását." Mirõl van szó valójában? Arról, hogy a hatvanas évek óta folyó pismányi parcellázás, majd beépítés, megváltoztatta a hegy csapadékvíz elvezetését, vízháztartását. Pontosabban, míg korábban, a teraszosra obalákkal ( szárazon rakott kõ támfalakkal) kialakított telkeken, a gyümölcsfák körül kialakított tányérok segítségével a lehulló csapadékot összegyûjtötték, és a növényzet felszívta, mára, gyúródeszka simaságúra gyalult, (állandó locsolással) füvesített telkekrõl és a házak tetejérõl összegyûlõ esõvíz, egy-egy zápor alkalmával lezúdul a völgybe. Elmossa, felbontja az utat is. Most épül a csatorna, de már látszik, a legjobb-legdrágább megoldás sem jó arra, hogy az összes problémát orvosolja.

Megoldás a GRAF cég katalógusából

Talán segíthetne, a Németországban már bevált módszer, hogy adókedvezménnyel arra ösztönzzük a lakosságot, hogy gyûjtse a csapadékvizet, ezzel locsolják a kertet. Bár nálunk ennek nincs hagyománya, ismerete de a technológia megismerhetõ, az eszközök megvásárolhatóak. Ez a megoldás, már nem kísérleti stádiumban lévõ barkács-dolog. Németország legnagyobb kertészeti, környezetvédelmi vásárán járva, láttam, tapasztaltam, hogy csapadékvíz hasznosítását, használatát ugyanúgy tervezik, építik meg, mint ahogy mi házunk vízellátását, villanyszerelését. Érdemes a problémával foglalkozni zöldeknek és kevésbé zöldeknek is.

Lombleválasztót azért kell beépíteni, mert a korhadó levelek használtatlanná teszik a vizet.

2005. szeptember 23.

MAGÁNÜGY

Ha az embert repítõ öröm, vagy görcsberántó bánat éri, az, az érzés keríti hatalmába, hogy ezt meg kell osztania a világgal. Így vagyok ezzel most én is, mert megszületett második unokám, Petra. S mivel, két éve megverettem magam ezzel a blog-dologgal és naponta, kell(?) írnom, s írok is buta-szorgalommal legtöbbször rossz, idõnként olvasható minõségû híreket, kommentárokat, most azonban leblokkoltam, képtelen vagyok rá. Akárhogy is szeretnék a város 2005. évi költségvetésérõl polemizálni, nem tudok. A számítógép billentyûi nem engedelmeskednek, önálló életet kezdtek élni. Csak az unoka nevének betûit fogadja el a klaviatura, pedig, bíz Isten, nem akartam én személyes dolgaimmal traktálni a kedves honlap-látogatót. De hát most érkezett a világra e kis jövevény, s õ változtatott szándékomon. Mindent lefoglal a fejemben. Képe, homlokom mögött, mint valami eltávolíthatatlan portré, belevetítve kocsonyás agyamba. Rájövök, míly gyenge is biológiai komputerem, az öröm átírja az õ képére. Hiába próbálkozom, önálló, csökönyösen azt csinál, amit akar, mint egy rossz csacsi. Pedig elkezdtem a 2005. évi büdzsébõl számokat keresni, mert a mögöttük lévõ valóságot szerettem volna megmutatni. Nézegettem ezért Pomáz és Gödöllõ honlapjait, hogy összehasonlítással segítsek megértetni az olvasóval helyzetünket, de a dolog, nem megy. Nem! Mert kit érdekel most, hogy mi majd másfélszer annyit költünk ugyanannyi lurkóra, mint õk, hiszen a gyerekek olyan kedvesek, és nekünk itt van Petra. Meg hogy, nagy a hivatal a papírok szerint, és sokba is kerül, Petra meg több mint három és fél kilóval született. És egyébként is, van egy kis haja és turcsi az orra. Ehhez képest, miért lenne fontos, hogy azok az önkormányzatok kétszer, ötször akkora hiánnyal vettek fel hitelt útjaik rendbehozására, nálunk meg betartottak az ellenzékiek. Egyébként is, ott a városházi székekben õk is mintha mások lennének, mint akkor láttam. Bájos és kedves hölgyek, jóképû, okos férfiak. Meg hát, szép ez a táj, olyan csábítóan lilák a mai õszi fények, a felhõk meg olyanok, mint a Murillo képen, a vidám kis puttók mögött.