2005. december 19.    
KABÁTLOPÁSI ÜGYEM
   
     
 
Noel-Aherm ír minisztert a bérlakás-építés édekelte leginkább
Három éve, ilyentájt lehetett, hogy a polgármesterrel megbeszélnivalóm volt, és dolgom a Városháza tetõterében a "mûvelõdésieknél" is. Így a város elsõ emberének titkárságára mentem, hogy elébb ott elintézzem amit kell, de, mert vendégek voltak nála, a kabátom a polgármesteri tikárságon hagyva felmentem a tetõtérbe, hogy míg elszabadul, addig ne kelljen felesleges várakozással töltenem az idõt. Megbeszéltem dolgaimat a mûvelõdési kollégákkal, majd mivel a polgármesternél még mindig vendégek voltak, leemeltem kék kabátomat a fogasról és elindultam a folyosón a kijárat felé, hogy majd késõbb, ha lesz ideje fogadni, visszajövök. Menet közben bújtam, pontosabban csak bújtam volna a kabátomba, de azt vettem észre, hogy valakik hónom alá nyúlnak, lábaim elhagyják a földet, és én a levegõben kalimpálok. Történt ugyanis, hogy Miakichnál az egyik észak-afrikai ország delegációja volt, és a titkárságon várakozó, elképedt vigyázók szeme láttára leemeltem védett vezetõjük kék kabátját figyelmetlenségemben, és kimentem az ajtón. Erre õk utánam léptek és hónom alá nyúlva állítottak meg. Gondolom, ettõl való meglepetésemben bambán nézhettem rájuk, mert ahogy földet ért a lábam én is rájöttem, hogy hülyeséget csináltam, más kabátját vettem fel, mindannyiunkból kirobbant a nevetés. Ott röhögtünk hárman a folyosón, mint a gyerekek, a két fülhallgatós, ruhásszekrény alkatú és én, szégyenkezéstõl vörös füllel.
Tegnap is dolgom volt a polgármesternél, ott ültem a titkárságon, vártam, hogy a nála lévõ vendégekkel befejezõdjön a megbeszélés. A fogason két kifogástalan kék kabát, nem az a megszürkül kifényesedett, mint az én öreg VOR konfekcióm. Ebbõl arra gondoltam, bizonyosan diplomaták lehetnek nála, mert hát Pipibõl, aki cerberusként vigyázza a bürgermeisztert, semmit sem tudtam kihúzni arról, hogy honnan jöttek, és kik lehetnek odabenn. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és a polgármester kíséretében szobájából kilépett két, kifogástalan öltözetû úr. Az egyiken látszott, õ valószínûleg tolmács lehet, míg a másikról az jött le, valószínûleg diplomata vagy magas rangú külföldi tisztviselõ. Amikor a polgármesterrel leültünk beszélgetni, nem hagyott a kíváncsiság, megkérdeztem, hogy kik voltak õk, és mit akartak? Elképedésemre elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének tanácsosa és tolmácsa járt nála, és lemondásáról, annak körülményeirõl érdeklõdtek. No, erre lehet mondani valószínûleg, nincs igazuk azoknak, akik szerte a városban azt állítják, hogy Miakich alatt Szentendrét elfelejtették és már a kutya sem figyel a városra.
   
     
2005. december 18.    
KÖLTSÉGVETÉS ÉS LEHETÕSÉG
    
     
 
Vajh, kié lesz a Duna Club, a megye, a város is beadta igényét, és magnászemélyek is érdeklõdnek
Miközben a családok a karácsonyi készülõdéssel, vásárlással, sütéssel-fõzéssel vannak elfoglalva és Miakich lemondásával foglalkozik a sajtó és a helyi közbeszéd, közben folyik a mindannyiunk életét, zsebét alaposan érintõ 2006. évi városi költségvetés elõkészítése. Még egy szavazás a parlamentben, és láthatóvá válik az, mint mondani szokás, hogy Szentendrének mekkora lesz 2006-os "mozgástere". Egy dolog mindenkinek világos lehet, az pedig az, hogy akár tragikusan rossz, akár szenzációsan jó lesz a 2006. évi központi költségvetés nyújtotta lehetõség a város számára, a következõ évnek fontos feladata, tervek készítése. Ugyanis, az a település tud majd abból a 23-33 milliárd Euróból legtöbbet saját városába vonzani, amelynek tele van a fiókja megvalósításra kész tervekkel. Kár lenne elhalasztani a következõ négy évben lehetõségét annak, hogy Szentendre óvárosát felújítsuk, rehabilitáljuk. Az unios költségvetési vita eredményeként Szentendre számára nagyobb lehetõségek nyílik erre, mint azt korábban vártunk. Hiszen a támogatandó célok között van a régi városközpontok rehabilitációja, felújítása. Azért, hogy ez megvalósulhasson, nem csak a célokat, irányokat, megoldási módokat kell közösen kimunkálni (belváros koncepció), hanem el kell készíttetni a kiviteli terveket is. Úgy gondolom, ezért a következõ évben legalább 100 milliós tervezési pénzt kell elkülöníteni Szentendrén ilyen célra. Bár azt is tudom, hogy az önkormányzati képviselõkkel (velünk) a választás évében ilyet nem lesz könnyû elfogadtatni, hiszen ez nem a "képviselõi keret (kampánypénz)", amibõl járda, óvodai ablakcsere, buszmegálló-felújítás csináltatható meg. Ez sokkal inkább annak lehetõsége, hogy 2006 és 2010 közötti idõszakban ne 4 milliárdot, mikétn ebben a ciklusban, hanem 40-et tudjon a város pályázni, elkölteni beruházásra. Persze, aki azt gondolja, hogy majd ebbõl több jut a napi mûködésre, az téved, ezek az összegek beruházásokra állhatnak rendelkezésre a jól pályázó, és jó tervekkel bíró önkormányzatoknak. 		   
     
2005. december 17.    
IDÕSEK KARÁCSONYA IZBÉGEN ÉS A KÖZPONTBAN
   
     
 
Valamikor a nyolcvanas évek közepe után sorra alakultak az egyesületek, ekkor szervezõdött meg a városban számos civil kezdeményezés, alakult az Izbégi Baráti kör is. Így már legalább harminc éves hagyománya van az általuk szervezett Izbégi idõsek karácsonya rendezvénynek is. E városrész, amely korábban sokkal inkább volt falu, mint urbanizált település, megõrizte és ma is õrzi, közösségi szokásait, hagyományait. A Karácsony itt sokkal inkább közösségi ünnep, mint másutt Szentendrén. Még él a családok egymás közötti ajándékozásának szokása, és erõsebb a szolidaritás is, a gondoskodás az idõsekrõl, elesettekrõl. Ma délután négy órára közel nyolcvan idõs izbégi jött el az iskola ebédlõjébe, a baráti kör rendezvényére. Nemesházi Bea igazán hangulatos rendezvényt szervezett társaival, miként õ fogalmaz, "- A siker mögött, valódi csapatmunka van." Azt, a korábbi színésznõ nem mesélte el, milyen frenetikus sikert aratott vers és próza elõadásával. A rendezvény Fajcsák Tibor izbégi plébánossal való beszélgetéssel kezdõdött, amelyen a friss Pro Urbe díjas, korábbi tanácstag és önkormányzati képviselõ az Izbégen közismert Jolsvay Ani vállalta a moderátor szerepét. A program további részében fiatalok is felléptek. Telegdi Félix klarinéton és öccse Bendgúz trombitán szórakoztatta a nagyszámú nagypapát, nagymamát. A süteményt és harapnivalót batyu-alapon adták össze a résztvevõk, de számos magánember és cég is adományt küldött. A baráti kör hatalmas tál sült csirkecombbal kínálta a résztvevõket Koczó Juli tálalásában. A vidám hangulatot tovább fokozta, Déry Gyurka legújabb formációban fellépõ zenekara, megénekeltette az egyébként is könnyen dalra-fakadó társaságot. Pénteken hasonló rendezvény volt a központi napközis étkezdében is. Itt az MSZP Nõszervezete volt a rendezõ, amelyen a Bárczy iskola tanulói adtak mûsort az összegyûlt idõs embereknek.		  
 
 
     
2005. december 16.    
BALOGH LÁSZLÓ PORTRÉFILMB
    
     
 
A lemondásos testületi ülésen beszélgettem Péterrel (Erõs Péter operatõr-rendezõ) -Ugye, ott leszel a film bemutatóján? kérdezte, s nekem kapiskált valami, hogy a kétmaréknyi meghívó, üdvözlõlap és papírkosárnyi brossura között, valóban volt egy, amely a MûvészVilág címû portréfilm sorozat Balogh Lászlóról készített legújabb filmjének vetítésére invitált. Már akkor félreraktam, azzal a szándékkal, hogy erre elmegyek, de mint lenni szokott valahova elkevertem és ha nem szól…Ólmosan lucskos, otthonmarasztaló idõben, tegnap délután András telefonhívására lementem a Városházára és õszintén mondom egy cseppet sem bántam meg. Mert bár Csák Máté szponzor és jónevû, Szentendrén is keze nyomát hagyó mûemlékes építész bevezetõje kicsit nagyonszeretemeztabájosvárost-ra sikeredett és nekem egy kicsit haverkodós volt, de jó hangulatot teremetett a nézõközönség, a többségében ismert és egymást is ismerõ szentendrei figura körében. Persze itt is volt pofavizitre érkezõ, marharégihavervagyok attitüdös és hálaistennek tucatnyi fiatal is. Voltunk vagy nyolcvanan polgármesterestül és megyei múzeumigazgatóstúl. Ja a film, hát… klasszikus vágások, tiszta kompozíciók, olyan Gyöngyvirágtól, lombhullásig, mintamegoldások, amelyet mostanság az operatõr tanfolyamokon, mint az ötvenes-hatvanas évek klasszikus megoldásait mutatják be a gyorsvágásos klippvilágban élõ lencsemûvész palántáknak. Tisztességes, hiánypótló, fontos munka a szentendrei mûvészet- és helytörténet számára és öröm nekem és a hasonló baloghrajongóknak. A zene meg az ismert képalázene az "Egy kiállítás képei" Muszorgszkij egyetlen nagyszabású zongoraciklusából vágott anyag, amelyet a jóbarát, a nagy orosz zeneszerzõ a festõ, építész, díszlettervezõ Viktor Hartmann kiállítása ihletett. A filmet egyébként nézni kell és nem írni róla. Ezért javaslom, nézzék meg! Ugyan nem tudom, hol kapható majd a DVD, de mihelyt kitudakoltam felteszem a hálóra a címet.		  
Kovár Gyula, a házigazda
   
MEGYEHÁZA
    
     
 
Amikor a klasszicista pesti vármegyeházán van dolgom, közgyûlésre, vagy más tanácskozásra kell mennem, mindig megfog az épület hangulata. Visszaköszön a magyar tizenkilencedik század, látom magam elõtt a megyebálokat, amelyen mentés urak és selyemruhás hölgyek járják a palotást, a csárdást. Keresve valamelyik irodát a hatalmas épületben, néha az a képzetem támad, hogy az egyik félreesõ lépcsõházban járva olyan szobába nyitok, ahol egy ottfelejtett bach-huszár (császári hivatalnok) ül kétfejû sasos gombokkal díszített magyar ruhájában. Elfelejtettek neki szólni, hogy volt már elsõ és második világháború, oroszok és ötvenhat, Kádár és rendszerváltás. Ott ül íróasztalánál, könyökvédõsen, orrcsiptetõs okuláréján át valami fontos iratot olvas.
A tanácskozóterem is méltóságot sugárzó elsõ pillantásra. Aztán ha az ember jobban körbenéz, észreveszi az imbolygós eklektikát, a barokk falikar, bútorlemez háttér a pulpitus mögött, archaizáló képviselõi székek, ampire óra és rosszul pótolt klasszicizáló portrék a nagyokról, fura egységes-szétesõ képben. De ne legyünk túlzottan igényesek. De az felvetendõ kérdés, hogy a 2002-ig a megyét irányító Schmidt Géza és T Mészáros András miért nem akartak hozzányúlni, kiigazítani, ha már konzervatívnak és polgárinak vallják magukat. Helyette inkább rosszízlésû gondnokok kezére adták a történelmet. T Mészáros, hogy következetes legyen, ma a közgyûlésen az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára felállítandó emlékbizottság vitájában bekomcsizott egyet. No, hát, szíve-joga hogyan fejezi ki magát, a Szentendrén leginkább csak amatõr fotósként ismert korábbi közgyûlési elnök. Csak nekem ettõl, ugyanaz az érzésem támadt, mint a nagyterem pulpitus mögötti bútorlemez borításától van, hogy snassz dolog és tüzéptelepi stílus. Mert egy volt közgyûlési elnöktõl bármit el tudok fogadni, de attól, akinek valamikor köze volt a szentendrei mûvészethez elvárom, hogy stílusos legyen, ez a bekomcsizás pedig akárhogy is vizsgálom, a politikai giccs kategóriájába tartozik, analóg a fiók-Leninnel a mondokelvtársi idõkbõl.
    
     
2005. december 15.    
SZAMOS-FÓRUM
    
     
 
Ha valamelyik "nagy embert hallgatom", - mostanában már nagyon ritkán teszem -legtöbbször az érdekel, mennyire paneljeit mondja, kibújik-e mondandója mögül az ember. Az esendõ, hibázó, lelkesülõ, aki persze politikus, vezetõ, szakember is egyben, de mondandója hitelességét, mégsem szakmai felkészültsége -az is, hanem esendõ emberi mivolta pecsételi hitelessé. Nos, ezért örülök, hogy ma délután lementem a Szamos cukiba, Juhászt, a honvédelmi minisztert meghallgatni. Mert, nem tudom, hogy közönség, a Klimt-másolatok a falakon, vagy csak a cuki-hangulat tette, de oldott volt, kellõen lelkes és még humor dolgában is hármas fölé. De lehet, hogy a moderátor Bea miatt volt az egész, õ sem volt az a, - tudják, fentrõljöttvalaki aztán mi marhájul el vagyunk ájulva vitavezetõ, vagy az általam ennél jobban utált, énpiszokokosakatfogokámkérdeznibaromihosszan kolléga sem. A vendég mondta, amit kellett, magáról, családjáról, sikereirõl, kudarcairól, haderõreformról, sajtóval való kapcsolatáról és mindenfélérõl, amirõl kérdezték. Számomra felüdülés volt hallgatni, ebben a mosópomarketinges politikai világban, amikor a valamikor volt borostás hitelesek, kádárkacsintósan, befésült frizurával és mondandóval beszélgetnek velünk, messzirõl. Bizonyosan igazuk van a szakembereknek, akik annyi kocsit, szappant, keleti és nyugati politikust adtak már el, mint a valóságshowkban a kerek nõi fenék, hogy ezt így kell, de amikor látom õket megcsinálva, nekem, mégis a mosópor jut az eszembe és nem közjó. A -Próbálja meg az enyémmel is, és ime! - Lecseréli régi mosóporát? kérdés, és ekkor enyhe nyomás a gyomromban, alulról feltörõ émelygõ hányinger, mint aki, trisós vizet ivott. No, szóval, voltunk úgy teltháznyian butákat és okosakat, õszintéket és hamisakat, énittvagyokám semmitmondókat kérdezõk és olyanok is, akik nem tülekednek, nem nyomulnak, nem kérdeztek, csak figyelmesen hallgattak, akik csak szemüket húzták össze, mosolyogtak, úgy követték a szónokot és kérdezõket. S ekkor jutott az eszembe, ha már nincs rendes építészeti és mûvészetkritika, elhalóban színházi ítészet is, mi lenne, ha majd a kampányban -úgyis ott leszek blogom miatt, politikus-kritikát csinálnék. Mert hát, ha van médiablog és computer restaurátor, miért ne lehetne politikai beszéd, írás, kritika is. Nem gyalázni, nem pocskondiázni egyiket sem, megteszik majd õk maguk helyettem, hanem a klasszikus szónoklástan elvei, magyar nyelvünk, elõadói készség, pszichológiai képességek szerint vizsgálni õket. Elemezni, átjött-e a mondandó, találkozott-e a közeg és szónok, értéket hozott-e, vagy csak majmolt, egyáltalán milyen volt, érdemes-e meghallgatni máskor is. Bár még gondolkodom a dolgon, mert hát a kritikusok sorsa keserû, utálják õket. És nekem pont elég annyi utálat, amennyit most kapok, nem kívánom szaporítani. De dolog érdekel, meglátjuk… hátha.		  
 
 
     
2005. december 14.    
SZENTENDREI SIKER A MEGASZTÁRBAN
  
     
Széles Izabella a Mercurius napon
Izabella alig ért a térdemig, amikor megismertem. No persze, ez régen volt és nekem ciki, mert ebbõl is látszik, hogy míg õ csinos fiatal lánnyá serdült, én megöregedtem. Ez akkor volt még, amikor édesanyjáékkal hazajöttek Szentendrére a külszolgálatból. Aztán telt az idõ, és idõnként, hol a városban, hol a református giminél rám köszönt egy szép fekete kislány és olyankor összerezzenve néztem rá, lassan felismerve,- Jé ez az Izabella, - mennyit nõtt, konstatáltam rövidlátásom és hanyatló memóriám. Az idei nyáron Öcsikétõl hallom, hogy van itt egy szentendrei kislány, és fantasztikusan énekel, õ valamelyik helyi mûsorban hallotta, látta és nagyon tetszett neki a produkció. Én, meg számat tátottam úgy csodálkoztam, amikor hosszas körülírás után -nem tudta a nevét- rájöttem, hogy ez Izabella lehet csak. Azonnal felhívtam Katit, a mamáját és meséltem neki, mit hallottam Öcsitõl, amire õ meghívott, hogy jöjjek le a Mercurius postás strandi rendezvényére, ott hallhatom énekelni. S mert amatõr bloggerként, akit minden hír, esemény érdekel, különösen, ha az Szentendrén van, és ismerõsrõl, egy csinos kislányról van szó, hát meghallgattam, és nagyon tetszett. Legutóbb Katival a Nemzetek Karácsonya rendezvényen találkoztunk. Gratuláltam neki a sikeres rendezvényhez, és amikor Izabella felõl érdeklõdtem, õ csak sejtelmesen mosolygott. A Megasztár mûsort nézve látom ám, hogy Izabella ott van a sok kiváló énekes között . Azóta leérettségizett, gyönyörû hölggyé érett és az ország is visszaigazolta tehetségét, és ma bekerült a döntõbe. S mert úgy vagyok vele, ha Szentendrén vagy szentendreivel történik valami jó, az nekem mindig öröm és hír is, hát most jó okom van örülni. Hiszen, már nem csak az a hír a városban, hogy lemondott a polgármester és Prima Primissima díjat kapott a Skanzen, hanem van egy fiatal új hírességünk is, akinek szoríthatunk. Hiszen nem csak õ lehet megasztár, de általa városunk is sikeresebb lehet.		  
Hát, ami igaz, az igaz, dögös hölgy lett a kislányból
     
2005. december 13.    
ÖSSZEFOGÁS EGY JOBB SZENTENDRÉÉRT
   
     
Ma délután, a képviselõ-testület rendes ülésén, Miakich Gábor lemondását követõen, a jobboldaliak között fénymásolatok keringtek kézrõl-kézre. Ellenzéki kollégáink, ahogy kezükbe került egy-egy ilyen papír, olyan olvasási roham lett rajtuk úrrá, hogy ettõl kezdve nem figyeltek az elõterjesztésre, hozzászólásokra, és csak e kiadványt bújták, míg minden betûjét el nem olvasták. Emiatt majdnem félbe kellett szakítani az ülést. Mint kiderült, a fénymásolat, az Összefogás címû kiadványunk másolata. Ugyanis, ma egy régi, új szoci lap látott napvilágot Szentendrén ezzel a címmel. Akik, már 1998-ban is figyelemmel kísérték az önkormányzati választásokat, azok láthatták már ezt a fejlécet, hiszen ezzel jelent meg annak idején Miakich Gábor programja, és az akkori, képviselõ-jelöltek bemutatkozó dolgozatai is. Csakhogy, most négy oldalon, nem az õ, hanem az új emeszpés polgármester-jelölt dr. Drobilisch Erzsébet képe néz szembe velünk, róla szólnak az írások, programjával ismerkedhet a szentendrei olvasó. Íme, a lap:  
 
Részlet, az ülésen készült hangfelvételbõl
 
   
   
2005. december 13-án, 10 óra    
LEMONDOTT A POLGÁRMESTER
  
     
 
Már nyár óta keringett a hír a hivatalban, beszélték utcán és piacon, rebesgették a "minden lében kanál" pletykások, hogy Miakich lemond. Ma ez, 2005. december 13-án, 9 óra 25-kor megtörtént. A képviselõ-testület ülésén Miakich Gábor, Szentendre polgármestere bejelentette, december 31-ével megválik polgármesteri székétõl. Indoklásában a város elsõ embere kiteregetett. "Elegem lett a nemtelen támadásokból, széthúzásból, betartásokból."
S, hogy mire utalhatott a más hivatalba távozó volt országgyûlési képviselõ, két ciklusban is a város többségének bizalmát elnyert elsõ ember, nem titok. Nem bírta tovább a gúzsba kötve való táncoltatást, melyet az ellenzéki, jobboldali többség kényszerített rá. Különösen fájt neki, hogy ellenállásuk miatt nem sikerült a város útfelújítási programját megvalósítania. Ez év áprilisában talán az Önök kezébe is került abból az Utak címû kiadványból, amelyben arról írt, hogy „Szeretnénk elérni, hogy az Önök segítségével megnyerjük azokat a képviselõtársainkat is, akik ma még féltve elõjogaikat, vagy politikai meggondolásból, ódzkodnak a döntéstõl.” Hát, nem sikerült, maradt a városban az út-toldozgatás, foltozgatás és a pénzkidobás az ablakon – útfelújítás helyett." S, hogy ez egy mûködõ modell, azért csak a szomszédba kellett volna átnéznie az ódzkodó FIDESZ-es képviselõknek. Hiszen, a Szentendrénél nagyságrendekkel rosszabb költségvetési helyzetben lévõ Pomázon most szinte ugyanez megvalósul. Mert ott van elszánás és bátorság. Pedig „Ha csak kiejtjük azt a szót „út” Szentendrén az ember fejében felmegy a pumpa. Mert hát az mégiscsak tûrhetetlen, hogy annyi a kátyú, olyan töredezettek az utak a városban, hogy maholnap már nem lehet közlekedni sem. Tudjuk ezt mindannyian, akik nap, mint nap közlekedünk, és az önkormányzati képviselõk is, hiszen nincsen olyan fogadóóra, hivatalos és magánbeszélgetés, amelyen ne kerülne szóba városunk rettenetes útállapota, a kátyúk." De meggyûlt a baja a polgármesternek az ellenzékkel a Barcsay építkezése kapcsán is. A fondor bizalmatlanság és politikai rövidlátás fél évre leültette a kivitelezést, s most a téli idõben kell pótolni a lemaradást. Hallva és látva a testületi üléseket, és gyakran liberális szövetségeseink folyamatos tartózkodással kifejezett politikai szorongását, valamint azt, ahogyan számos ügyet az ellenállás kollektíven épített zátonyára futtattak, az ember könnyen gondolhatta azt, hogy ez nem fog így sokáig menni. Ennek egyik nevetségesen szomorú példája az egy évig bizottságozó uszodaügyi képviselõk munkája, melynek eredménye, hogy az uszoda-beruházó megunta és arrébb állt. De nem lehet büszke magára az sem – és valószínûleg Szentendre helytörténetének legbutább szavazataként marad fenn majd az utókorra azoké –, akik azért utasítottak el a várostól 60 millió lehetséges állami forintot egy számítástechnikai pályázatnál, mert számukra nem volt elég jobboldali azoknak a városoknak a csoportja, akikkel közösen pályázott volna Szentendre.
Szóval betelt a pohár, a polgármester abbahagyja. Valljuk be, mások eddig sem bírták volna, de abbahagyni neki sem volt könnyû: Mert miként a távozó polgármester mondta: „Szentendre elsõ székébõl felállni akkor sem könnyû dolog, ha az ember elhatározta, hogy elég, vége… Mégis megtisztelõ, lélekemelõ feladat, volt (a polgármesterség szerk. megj.), különösen, ha e várost Szentendrének hívják. Mert Szentendre nem csak egy kisváros e hazában, hanem több annál, különleges hely. És nem csak szép óvárosa, a kedves pilisi táj, a méltóságos Duna miatt, hanem az itt élõ sokfelõl jött, sokféle kultúrájú, nyelvû, szokású emberek közössége miatt is.”
 
   
     
   
     
   
     
   
     
   
   
   
     
2005. december 12.    
RÉBUSZOK
    
     
 
Állítólag holnap teltházas önkormányzati ülés várható. Még az is lehet, hogy meg kell majd erõsíteni a, karzatot is, mert mint hírlik tömeg lesz a polgármester bejelentésekor az ülésteremben. Hogy miért írom le e szenzációra utaló mondatot? - annak oka van. Ma olyan jelenségeket tapasztaltam a neten és az önkormányzat házában, amelyek nem mindennaposak. Hiszen az, hogy a polgármester bejelentést tesz, megtörténik minden rendes ülésen. Volt már ilyen több száz az elmúlt tizenöt évben is, de úgy látszik a holnapinak, valamilyen ok miatt, nagyobb a füstje, sõt egyesek szerint, lángja is lesz. Hogy lehet a dologban valami, arra meg abból következtetek, hogy nézettségem - mármint nem az enyém, hanem blogomé - délután egy órától az egekbe szökött, és úgy pörgött a számlálóm, mint a villanyóránk mutatója, amikor fiam egyszerre kapcsolja be öreg rezsóját, a fürdõszobai elektromos melegítõt és kütyüit. Igaz, nincs olyan magamutogató blogger - minden blogger magamutogató -, aki ne örülne annak, hogy van olvasója, érdeklõdõje. De azt nem gondolom - annyira lökött nem vagyok -, hogy Zdrava budi Mario címû cikkem váltott volna ki ilyen érdeklõdést, amelyet tegnap késõ este, tele helyesírási hibákkal tettem fel a netre. Szóval, itt valami történni fog, mert a portás és más hivatali munkatársak is ma sejtelmesen mosolyogva kérdezgettek egészségemrõl és a holnapi képviselõtestületi-ülésen várhatókról, mintha ez számukra valami miatt fontos lenne. Egyébként is, normális alkalmakkor nem nagyon törõdnek velem, és én ezt természetesnek tartva, meg is szoktam már. De akárhogy találgatok, nem találom a választ. Hisz a Hallei üstökös már messze jár, a többtucatnyi tárgyalandó között meg aligha van olyan izgalmas - a soha még hozzászólással sem érintett Ellenõrzési tervet kivéve -, amely ilyen érdeklõdést keltene. Hacsak nem az, hogy a véeszertés Horváth igazgató úr az utolsó pillanatban elállt volna "mindenemelési" tervétõl? De errõl meg az a véleményem, hogy a dolog - mármint a fûtési, vagy szemétszállítási díj emelése - miatt legfeljebb a képviselõket megint melegebb éghajlatra küldik, azt is az elsõ megemelt számla kézhezvételekor, és nem a blogom nézegetése közben. Így, maradt a sejtés és sejtetés - miként azt a hivatalban suttogják -, valami történni fog. Hogy mi az a titok? Szenzáció az bizonyos, mert hát a pártok házatáján is állítólag olyan forró a hangulat, mint a sülõ gesztenyék alatt a platni Dumtsa utcai árusnál. 		 
Lehet, hogy a titok nyitja nem is a polgármesteri bejelentés?
     
2005. december 11.    
ZDRAVA BUDI MARIO
    
     
 
A szokásokat, hagyományokat lassan de biztosan, felõrli az idõ, a huszonegyedik század. Rohanóvilágukban kevés idõ jut a közösségre, szomszédra, ismerõsre. Így a kicsiny szamárhegyi dalmát közösség is kopik, enyészik, ahogy haladunk elõre az idõben, egyre kevesebben vagyunk. Pedig valamikor a Roratera elmenni, az elsõ téli találkozásra a szamárhegyi dalmátoknál szinte kötelezõ volt. Ilyenkorra (karácsonyra) mindenki hazajött, hogy a családok együtt legyenek az ünnepre. Az is, aki külföldön járt áruval és a helyhez kötött napszámosok is. Kiforrt ez elsõ bor és a következõ évre ilyen tájban volt a disznóvágás, fél évre való ennivaló biztosítása. Legfeljebb csak a marronizók (gesztenyesütõk) voltak még benn Budán, mert hát ilyenkor "megy a marroni" vásárolja a fõvárosi nép. Már csak tucatnyian vagyunk mostanság együtt a Keresztelõ Szent János templom karzatán a rorátén, énekeljük a Zdrava budi Mario-t. Pedig volt idõ, még hatvanas években is, hogy jobbára csak szinte a kivételezett férfiak és azok közül is csak a jobbhangúak fértek el az orgona körüli kis helyre. Még élt Pistyúr Józsi, Csibi bácsi, Jodus nagybátyám és vagy ötven férfi, akik beszélték a nyelvet, ismerték az énekeket, hagyományokat. Persze, mindig azt mondták az öregek, hogy ezek a fiatalok már nem fogják folytatni, kihalunk, aztán mindig voltak, akiknek fontos lett a közösség, a múlt értékei és újraéledtek ünnepek, szokások. Pedig ezeken a méltóságos szentendrei csípõs reggeleken, amikor kisüt a nap is, érdemes végigsétálni a Szamárhegyen. Ilyenkor még az is érez valami furcsa könnyedséget, szépséget magában, az is akinek nem jelennek meg a múlt értékei, emberei. Talán ez lehet az a bizonyos Genius locis, Genius urbis, Genius gentis. 		 
 
     
2005. december 10.    
NEMZETEK KARÁCSONYA
   
     
 
A mai napon ismét megrendezte Pismány Barátainak Egyesülete és a MûvészetMalom a "Nemzetek Karácsonya" címû adventi rendezvényét. Félezernyi szentendrei és budapesti döntött úgy, hogy eljön, megnézi, hogyan ünnepelnek más országokban, és milyen szokások voltak a régi Szentendrén. Ebben az évben az Amerikai Egyesült Államok, Cseh, Finn, Horvát, Bolgár, Lengyel Román Köztársaság külképviseleteinek munkatársai állítottak nemzetükre jellemzõ karácsonyfát, és a szentendrei német, horvát, szerb és lengyel kisebbségek karácsonyi asztalukkal, ételeikkel készültek. Bár a rendezvény inkább volt családias, mint nagykövetesen protokoláris. Egy-egy nagykövetet biztosító fülhallgatósok miatt talán azt érezhette volna az ember a tömegben, hogy itt más emberek is vannak. De érdemükül szóljon, hogy közvetlenségük miatt ez sem volt zavaró. Mi a szamárhegyi dalmátok a szokásos karácsony-másnapi ételét kínáltuk a nagyszámú érdeklõdõnek. Karácsonyi kalácsot és a mindig nagy sikert arató bagócalevest, mézeskalácsot és aszalt gyümölcsöket. Sokaknak nagyon tetszett a mézbe mártott fokhagyma, és rá a kupica szilvapálinka összeállítás, amely a szamárhegyi dalmát családoknál a karácsonyi rituálé fontos része volt valamikor. Így el is fogyott 25 liternyi leves és ötliternyi szilvapálinka úgy, hogy a rendezvény végére hoppon maradtak, akik nem álltak idõben sorba az ünnepi asztalnál. Bár minden évben bõvítjük a kínálatot, de hát ennek határt szab kisebbségi önkormányzatunk pénztárcája, no meg a hely is. Az este meglepetése a lappföldi Mikulás fellépése volt, amelyre vagy kétszáz gyerek várt. Szóval, ismét jó hangulatú és tömegsikert arató rendezvény volt ma délután a MûvészetMalomban. S az már csak hab a tortán, hogy akik ellátogattak ma ide, nem csak a félig kész szárnyban lévõ karácsonyi programra voltak kíváncsiak, hanem megnézték a fennállása óta legsikeresebb kiállítását, a Nagybánya tárlatot is. 		 
 
     
2005. december 9.    
PRIMA PRIMISSIMA
   
     
 
Ha valamelyik rokongyerek ballag, matural, a rokonság virággal és ajándékkal köszönti, együtt örülnek. Hát így vagyunk ma mi is, mert a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, becenevén a Skanzen, ma magas kitüntetést, a Prima Primissima díjat kapott. "A 10 néprajzi tájegység bemutatására tervezett, mintegy 80 holdas területen megnyitották a Szabadtéri Néprajzi Múzeum elsõ - felsõ-tiszavidéki - tájegységét. (Népszabadság, 1974. június 1.)" Amikor ez hír a megjelent, nem tudom, hogy megálmodói gondoltak-e egyáltalán arra, hogy egyszer majd nagykorú, sõt ilyen ismert és népszerû lesz a Skanzen e hazában. Azt tudtuk, hogy sokat fognak építeni, majd milliárdokat ruháznak be, de ez akkor, sokkal inkább fantazmagóriának, lázálomnak tûnt. Azt, hogy megéljük, és ilyen büszkék is lehetünk, azt nem. Aztán nagysokára, hét év múlva, az újabb hír, Október 18-án nyílik a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kisalföldi tájegysége. A megnyitó napján mûködik a mosonszentmiklósi tiprómalom, a nyuli présszín és a szilsárkányi kovácsmûhely. (Pest Megyei Hírlap, 1981. október 17.) S ahogy telt az idõ, és Szentendrére látogatott az ország, lassan a házak, épületek, pajták is idejöttek, hogy bemutassák e sokszínû Kárpát medence építészeti és tárgykultúráját. Tudományos mûhely, hatalmas területû kiállítóhely, tanító és szórakoztató központ lett, itt Szentendrén. Leírtam már korábban is, hogy sajnos vagy nem, a Skanzen mára már nem a néhány szalmatetõs parasztház a Sztaravoda völgyében, hanem hatalmas kultúr-falu. S mert a város befogadta, a Skanzen lassan magához öleli a várost, kultúrástól, hagyományostúl, épületestûl, mint egy hatalmas tengeri kalmár. Mert hát, negyedmillió ember jön ide évente azért, hogy lássa, élvezze és szórakozzon, kikapcsolódjon, tanuljon.
Mára városivá lett gyerekek többségét, autóval viszik-hozzák az iskolába. Nem ismerik hazfelé meneti gesztenyrugdosást, nincs csúzlijuk, a golyózást meg csak Molnár Ferenc Pál utcai fiúk címû könyvében olvasták. Tv és számítógép elõtt élnek, telik iskoláskoruk, s legfeljebb jólfésült gladiátorok fintess-termeiben tanulták a mozgást. Már nem tudják mi az, hogy kergetõdzni, csak hallottak snúrozásról és édasnyuk szörnyethalha ijedtében, ha egy vödör vizet kellen felemelni. De van egy hely, ahol a papa megmutathatja milyen is volt az õ gyerekkorában, amikor még otthon is volt disznó és apró állatok az udvaron. A nagypapa fiatalságának Magyarországáról mesélhet, s a lurkó láthatja a falusi szatócsboltot, olyan házat, amilyenben a nagyiék is laktak. Megízlelheti milyen is a lepény íze és az a mézeskalács, amelyet nem színes mûanyagba csomagoltak, és az áruház polcáról lehet az áruházi dróttaligába dobni, hanem azt, amelyet a mézesbábos kínált hangos szóval sátrából a búcsúkban. Szóval, egyszerre a múltidézõ és azonosságszemléltetõ funkciója is van. És mert mit sem ér az épület, a látvány, az élettelen dolognak lelket adó ember nélkül, igaz ez a múzeumra is. Mert szakértelem és gondosság, elkötelezettség és lelkesedés, profizmus és gyermeki rácsodálkozó lélek mind, mind kelletik, hogy jól és otthon érezzük itt magunkat, hogy egy hely valóban jó muzeum legyen. Most, hogy jó a legjobbak között mi is büszkék vagyunk, mert önzõn azt gondoljuk, hogy nekünk is közünk van a sikerhez, ha más nem, hát annyi, hogy a mi városunkban van. Megértem dr.Cseri Miklós fõigazgatót, amikor a díj átadásakor elfogodott lett, mert hát a siker, amelyben oroszlánrésze van, nem magányos ügy, egy szakma, közösség és egy város büszkesége is.
  
 
     
2005. december 8.    
KÉSZÜLVE A LUCA NAPI ÜLÉSRE
    
     
 
Luca napi ajándék készül a városnak. Ugyanis, december 13-án, a várhatóan érdekesnek kínálkozó, és hosszú testületi ülésen ismét napirenden lesz a szintén hosszú címû " a belváros forgalmi rendjérõl, a fizetõ parkolók rendjérõl a parkolási díjakról szóló, (a kelleténél Szerk.megj.) többször módosított 44/2001.(X.15.) Önk. Sz. rendelet módosításról" címû elõterjesztés. Nos, megint a parkolás. A lényeg, most a testület a 2006. február 1. és 2007. január 31. közötti idõszakra a Városi Szolgáltató részvénytársaságot bízza meg a városi parkolók üzemeltetésével a Bartex Rt.után, mint azt majd nagy valószínûséggel, a jobboldali többség eldönti. Megmondom, sõt le is írom õszintén, nekem ez a megoldás sem tetszik nagyon. Mert bár, a Bartex városból való távozását csak annyira sajnálom, mint a macska amikor megeszi az egeret, de ez utóbbi megoldás sem dobogtatja meg szívem, sõt. Ha magyarázatot keresnék arra, hogy miért vagyok így ezzel, két válaszom van. Elsõ, hogy a VSZ Rt, már kiviselte magát fûtéskorszerûsítés és egyéb ügyekben. De ha pozitív magyarázatot akarok adni, szerintem vállalatunk csak annyival más, mint parkoltató elõdje, hogy a VSZRt. jobban ismert szentendrei betûszó, mint elõdjének neve. Azért is kételkedem kicsit, mert, mint hírlik, a szándék az, hogy ugyanazon a területen háromszor annyi fizetõ parkolóhelyet kívánnak kijelölni, és ami a legszebb, ha majd valamilyen ok miatt nem ad a város kipótolni a szemétszállítási ráfizetésükre 80 milliót, akkor a parkolás bevételét is lenyelik, törvényesen és szerzõdésben rögzítve. Hát ezt nevezik "a farok, csóválja a kutyát" effektusnak. Hát bíz, így jár az, aki saját vállalata élére szövetségesét ülteti, akkor bizony gazsulálni kell, és mert mint tudjuk, Horváth úr a jobboldali koalíció külsõ támogatója.... De, mi már megszoktuk, sõt, le is nyeljük jótéteményeit, immáron három éve. Bár, ha jól emlékszem, valamikor a szemétdíj bevezetésekor, arról szólt a fáma, hogy a VSZRt. idõvel egyre kevesebb kiegészítést kér és kap, hogy végül az általa beszedett szemétdíjból fedezze annak költségeit. De mint látjuk, a határidõvel baj van. Ugyanis a városi testület három évre, míg véeszertés barátaink, ezek szerint harmincra gondoltak, és ugye, ez nem ugyanaz. De hát ne panaszkodjunk, mert megcsinálták ezt, már magasabb szinten is. Hiszen bankjaink arra hivatkozva, hogy veszteségeik keletkeztek, egyszer konszolidáció, máskor lakáskölcsön jótétemény címén tömték meg magukat állami pénzekkel. No, persze akkor és ott sem mi, akiknek pénzét használják, hanem akik kezelik. És azért, nehogy valaki a tisztes banki pénztárosra vagy fiókvezetõre gondoljon, elmondom, én sem rájuk gondoltam. De mert felségem rámszólt, hogy ne írjak ilyeneket, hát kijelentem, ezt csak úgy egyébként gondoltam, magam sem tudom, van-e köze a valósághoz. Lehet-e egyáltalán köze? 		 
 
A legutóbbi testületi és városüzemeltetési bizottság ülésérõl
 
 
 
     
2005. december 7.    
SZENTENDREI KOSARAS GYEREKEK A NEMZETKÖZI ÉLMEZÕNYBEN
    
     
 
December 01-04-ig a Pest Megyei Kosárlabda Szövetség és Pesterzsébeti Kosársuli Sport Egyesület rendezésében nagyszabású kosárlabdatornán vett részt a PEKOSI- Szentendre SE mini-csapata. A torna a FIBA Mini Basket szövetségének éves programjába illeszkedik tíz éves vagy attól fiatalabb játékosoknak rendezik, több fordulóban és zömében a volt Jugoszlávia utódállamaiból jönnek a résztvevõk. A mérkõzéseket a VASAS SC Fáy utcai, és Folyondár utcai csarnokában játszották, három pályán egy idõben, négy napon át, összesen 20 csapat, 300 résztvevõvel 52 mérkõzésen bizonyíthatta tudását.
Lendületes, látványos játékot láthattunk, hiszen közismert, hogy ebben a korosztályban a szerb, a horvát, a bosnyák gyerekek a világ legjobbjai! A torna célja elsõsorban a játék, továbbá a Duna régió gyerekeinek ismerkedése barátkozása, a múlt sebeinek begyógyítása. Mottóként Hajnal professzor Úr szavait használtuk fel: "Amit mi felnõttek elrontottunk, azt majd a gyerekek helyrehozzák!" és "Apáitok háborúztak, ti inkább kosárlabdázzatok!" A megnyitó ünnepségen a Szerb Általános Iskola és Gimnázium kórusa énekelt, és vendégként jelen volt Rade Georgievski a FIBA Mini Basket szövetség elnöke, Zoran Karaicic a Nemzetközi Duna Bizottság tagja, valamint Dr. Hajnal László a Belgrádi Kosárlabda Akadémia alapító tanára. A mozgalom szelleméhez híven, nem hirdettünk eredményt, itt mindenki gyõztesként távozott, dicsérettel, aranyéremmel és kupával! A következõ fordulóra februárban, Belgrádban kerül sor, ahová természetesen mi szentendreiek is elutazunk!

Dr. Kovács Ferenc

 
 
 
     
2005. december 6.    
A MIKULÁS ÉS SVETI NIKOLA
    
     
 
A Föld országaiban sokféle jelkép kötõdik a Mikuláshoz. Mai közismert képe (jelmeze) egy múlt századi, USA-beli reklámfigura festményébõl lett általánosan ismertté a legújabbkori kapitalizmus világhódításával. A fehér szakállú, pirosköpenyes, mosolygós arcú öregember, akit bárhogy is próbálunk hasonlítani, aligha emlékeztet az eredetire meghódította a világot. Hozzánk nyugatról német-osztrák közvetítéssel és a svájci csokoládégyárak segítségével jutott el és felülírta Szent Miklós korábban ismert alakját. Közép Európa ezen felén a Mikulás a gyerekek ajándékozásának, a tél jöttének szimbóluma. Déleurópa országaiban, így Dalmáciában is, a máig élõ Szent Miklós kultusz elsõsorban nem a jóságos télapót, hanem a viharba jutottak megmentõjét tartja számon. Mert, számukra minden fontos dolog, örök ellenfelükkel, életadójukkal, a tengerrel van kapcsolatban. Így Dalmáciából, Szentendrére eljutott versike is errõl, a tengeren utazók védelmezõjérõl, a megmentõrõl szól. Testvérvárosunkban mikuláskor nagy
   
 
O, Mikula, sveti pope,
Ne daj grihom da nas tope,
I putnikom svima mora
Daj im milost ti ozgora.
I na zemlji i na moru
Povrati nas zdrave dvoru!
   
tüzet raknak, és körbeállva ünnepelnek, emlékeznek Szent Miklósra a tengeren járók védelmezõjére. Érdekes párhuzam, hogy nálunk Szentendrén is számos ortodox templomban látható Szent Miklóst ábrázoló ikon. Ismert és népszerû védszent volt két évszázaddal korábban és a kettõs, az ortodox és római katolikus egyházban is meglévõ tisztelete miatt Szentendre egyik, ha nem legnépszerûbb ünnepe Sveti Nikola, Miklós napja volt évszázadokig. Most, mint azt a tévéhíradóból hallom, Lapp-földrõl érkezik Szentendrére, hogy elfoglalja a régi Miklós helyét. Úgy látszik, ami nem sikerült keletrõl Djedmaróznak és Sznyegurocskának (szovjet Télapó és Hópelyhecske) az, az északról jöttnek, amerikai segédlettel sikerülni fog. S eközben néhányan Szentendrén hetvenöt éves hagyományt próbálnak meg fenntartani a kõhegyi Mikulás-túrával. No most, amikor unokámnak reggel a cipõjébe ajándékot tesz a Mikulás-Télapó-Santa Claus -Sveti Nikola, a nagypapa igencsak zavarban van, kirõl is meséljen. Egy biztos, nem azokról az áruházláncokról fogok, amelyek ilyenkor igencsak megszedik rajtunk magukat. 		 
 
 
 
   
 
 
 
     
2005. december 5.    
A P'ARTMOZI, NEM LESZ TUCATMOZI
    
     
 
"A Panthegraf' villamos mozgófénykép színház! Minden vasárnap teljesen új mûsor! Az elõadások kezdete délután 2 órakor!" az apróhírdetés szentendrei és 1910-es. "A századelõn a kávéházi mozik mellett vándor kinematográfusok mutatványos bódékban vagy különbözõ színvonalú és befogadóképességû, alkalmilag bérelt helyiségekben - kaszinók, lovardák, szállodák és egyletek - mutatták be mûsoraikat. 1910 körül a fõvárosban 92, az országban 270 állandó mozi mûködött. Mûsorukon rövidebb-hosszabb, fõként "humorisztikus" filmek szerepeltek - mintegy elõkészítve a rendszeres hazai filmgyártás megszületését." Szóval, itt van ez a szintén P betûvel kezdõdõ P'artmozi 2005-ben, az új mozi a Duna-korzón a fehér házban, a volt pártbizottsági épületben. Mint arról már korábban hírt adtam, újabb adag pénzt nyertünk, -mármint a város- és most befejezhetjük a mozi kialakításának belsõ munkáit, a légkondit, büfét, meg miegyebeket. Annak fõhatósági elõírása szerint meg is pályáztattuk közbeszerzõsre a kivitelezést. S mert a december 31-ére készen is kell lenni, rögtön azzal kezdte a hivatal, hogy sürgette a kivitelezõt. Mert, ha nincs határidõ, nincs pénz sem. De hát nemcsak sikeres, de szép mozit is szeretnénk, így a tervpályázat nyertese nem hétköznapi megoldásokat is bevetett. S mert más okból gyakran találkozom a belsõépítésszel Kyruval, azt is látom, ez nem egy sétagalopp a kivitelezõnek, mert Kyru, becsülendõ lelkesedéssel és eltökéltséggel szinte naponta ott van az építésen, bár ez nem lenne kötelessége, hogy a mozi dögös legyen. Különleges padlóburkolat,a pontos színezés fontos számára, mert hát neki nem mindegy milyen lesz Szentendre egyetlen mozija, ugyanis régit a Baumgartner félét, ügyes trükkel, legálisan 1988-ban elprivatizálta az egyik volt polgármester aspiráns. S én azt gondolom, Kyrunak igaza van. No nem csak azért, mert ha már megtervezte ragaszkodik is, hogy az valósuljon meg amit megálmodott, hanem azért, mert akkor lesz ez a város továbbra is egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, ha nem tucat-dolgok, tucatmódon, katalógusmintára készülnek. Elnézve Pismányt, német lapokból megdizájnolt rosszabbnál-rosszabb katalógusházak merednek ránk és a tulaj még büszke is tucatholmijára, mert sokba került. No reméljük, a mi mozink nem lesz tucatmozi, egy biztos, ami belsõ kialakítást illeti semmiképpen.		  
A Városháza melletti udvaron volt kertmozi a hatvanas években.
 
 
 
     
2005. december 4.    
SÉTA
    
     
   
Vasárnap délután négy óra felé járhat az idõ. Ma unokáztam egy kicsit és most a városba igyekszem, hogy megnézzem, és még nappali fényben lássam, milyenre sikerült a Dumtsa utca képe, a kitelepülés. Még kora délután van, de a nap már alacsonyan áll – december negyedike van –, és ilyenkor már rövidek a nappalok. Hamarosan lebukik a látóhatár mögé, és átadja magát a város az ólmos, téleleji sötétnek. Az Ady Endre úton és a Bogdányi utcán megyek a Fõ tér irányába. A Rév utcai keresztezõdésig semmi mozgás, csak egy-egy helybeli igyekszik valahova. A Vujicsics térnél, a degeszre tömött szemetesekbõl már látszik, ma rendes forgalom volt. Az óvárosban – becslésem szerint – most is lehetnek úgy ezren – sétálók, kirándulók. Érdekes, mintha késsel jelölték volna ki, mettõl, meddig szabadna sétálni. A Fõ téren vagy kétszázan, de a Városház tér után a Rákóczi utca teljesen kihalt. A Duna-korzón is csak lézengés van, míg a Bogdányin és a Dumtsa utcában tömeg, sétálgató, bámészkodó emberek. Apró léptekkel csoportba verõdött japánok igyekeznek valahová. Sejtem hova, beléjük sulykolhatták, hogy csak az idegenvezetõ által kijelölt butikokban és étteremben érdemes vásárolni. Hja kérem, a direkt érdekeltség, a százalék, no meg, hogy sehol egyetlen angol nyelvû, netalántán japán felirat abban a városban, ahol az ajándékbevételek több mint ötven százalékát õk fizetik. Helyieket csak elvétve látni az õdöngõ emberek között. Attilával összefutok a Görög templom elõtt. Mogorván, kissé, gyomorból ingerülten odavágja – Miért nem áll még a fenyõfa? Mondom: A Rotary állítja az idén, úgy látszik késnek! (Õ az egyik fõrotaris) Tovább keménykedik: – Nézz körül, mi ez, ez szörnyû! – jelenti ki megfellebezhetetlenül. – Nézd meg ezt a falat! – és a Görög templom lemállott falára mutat. – Ez spéciel nem a városé, ez a szerb egyházé! – védekezem. Újabb vádló mondat következik, kérdésbe öltöztetve: – No, és ki lesz a polgármester? S a kérdés mögül, a hangsúlyból kisejlik, õ már elõre elégedetlen, bárki lesz is az. Vagy – és ez a valószínûbb –, akit õ szeretne eleve esélytelen, mint a falusi plébános a pápaválasztó konklávén. Ki is jelenti: – Normális ember úgysem vállalja! – zárja le az érdemben el sem kezdõdött polémiát. Ilyen hangnemben civódunk még néhány mondatnyit. Érezteti velem, hogy milyen gyengék, buták és falusiak vagyunk, mi, úgy együtt, testület és a hivatal. Majd a végén trónmagasságból kijelenti: – Tehetségtelen nimand a város vezetése! – amely, mint végsõ következetés, érezteti a hangsúllyal is, hogy én is közéjük tartozom. Erre már nincs mit mondanom, mert hisz csak annyi járna vissza, hogy menj a ...ba! – ez meg akkor nem én lennék. Az éles szavak miatt, belül kissé felpaprikázva megyek lefelé a Görög utcán a Duna-partra. Amikor a gátra érek, elém tárul a szigeti panoráma, ahogy a koradélutáni lebukó nap hihetetlenül finom ecsetjével, édes narancsokkal, hideg lilákkal, meleg barnákkal álomszerûvé festi a szigeti tájat, a medrébe húzódó, apadó, téleleji Dunát. Már nincs bennem indulat, egy szemernyi sem. Mosolyogva baktatok hazafelé az autókkal kiforgatott vidám kockaköveken.		  
 
 
 
     
2005. december 3.    
A KÖZEMLÉKEZET
   
     
 
Idõsebb barátaim, amikor a dézsmaházi beszélgetésekre képeket hoznak, mindig elmondom nekik, olyanok érdekelnek legjobban, amelyen több ember van. Így gyakran kerülnek elõ iskolai tablók, gyári csoport- és katonaképek, de rendkívül gyakran futballcsapatok képei is. Talán ezekbõl maradt meg legtöbb és ezért a leggyakoribbak, valamelyik helyi futballcsapat, tablója. Nevek és történetek sorjáznak, melyek jó részét én nem ismerem, pedig annak idején õk a helyi sztárok voltak. Branczeis Josi bácsira, a focisátra és trénerre jól emlékeznek a valamikori fiatalok (a ma hetven évesek) úgy mint, mi Puskásra, Göröcsre vagy Albertre. Mert akkor a rádió -ha volt, egyáltalán- egy-két lakásban és a helyi falusi futballbajnokság jelentette a sportot, szórakozást Szentendrén. A petefészeknek csúfolt -nem messze tõle volt a Pete vendéglõ, innen a csúfnév - a szentendrei Santiago Bernabeu Stadion- volt a városi futballpálya, a mai Rószakert lakótelep helyén lévõ gödörben. S, mint idõs barátaim mesélik, olyan lejtõs volt, hogy tavaszi áradáskor, amikor rendszeresen elöntötte a Duna a focipályát, az egyik fele vízben állt, míg a másik felén még a szárazon dekázhattak a helyi menõk. Nos, itt játszották vérre menõ mérkõzéseiket a régi generációk futballcsapatai. Egyetlen szereléssel bíró csapatok, és gyakran rendes futballcipõ nélkül játszó "helyi nagyokat" mégis megõrizte a helyi közemlékezet. Gyakran jobban, mint a kor nagy színésznõit és politikusait. S, hogy mennyire, arra példa: A mára sokak szemében legendássá vált tanácselnököt nem is olyan régen volt dr. Szini Istvánt, senki, még Csehula sem ismerte fel a fényképen, míg Mervó Sanyi, Gottlasz Ottó, Szatyor, Bulba, vagy a fentebb említett Branczeisz Jósi bácsi képét látva, egymás túlharsogva sorolták a neveket a beszélgetésben résztvevõk. Mesélték élményeiket nagy gólokról, amelyet Gázmûveknek 1946-ban, vagy Budakalász csapatának 1939-ben lõtt ez vagy az a helyi sztár. S nekünk, akik a helyi közéletben folytatjuk iszapbírkózásunkat, fontosnak véljük közdolgainkat és pótolhatatlannak magunkat, tanulságul szolgálhat, hogy a kollektív emlékezet kegyetlen a politkával és politikusokkal, mert azt a hírt, hogy "A MOVE II. futballcsapata 1934. március 25-én Szigetmonostor csapatával mérkõzött és azt 4:1 arányban megadásra kényszerítette." (Magyar Élet, 1934. március 28.) szinte napra el tudták mesélni, de arról a fõ hírrõl, hogy ugyanebben az évben Starzsinszky László polgármestert lemondásra kényszerítették, pontosan senki.
  
 
 
     
2005. december 2.    
ADVENTI KIÁLLÍTÁS
   
     
 
Erdész Lacinak kíváló ízlése és jó szimata van ahhoz, hogy jó galerista legyen. S bár a szentendrei mûvésztársadalom egy része az elmúlt évtizedekben nem kényeztette el hálájával és dicséreteivel -gondolom erre soha nem tartott különösebben igényt- ma ismét bizonyította ezen állításom igazát, mert jó érzékkel válogatott és érdekes kiállítást nyitott meg este hatkor a Bercsényi utcai Erdész Galériában. A páros, akiknek alkotásait január 15-ig láthatjuk, Bartl József és Dóra, festõ és ötvös (apa és lánya) közös kiállítása. S, hogy itt és most, másról is legyen szó, mint esztétikáról, mûvekrõl és alkotóikról, engedtessék megemlítenem azt, hogy Erdész László úgy szervezi kiállításait, hogy idõnként újra felfedezteti velünk, az általunk, a mindennapokban jól ismert szentendrei alkotókat, mert kitûnõ környezetet, jó hangulatot termet és minden alkalommal egy kis meglepetést is felkínál. Ettõl érezzük úgy magunkat ezeken az eseményeken, mintha születésnapi, névnapi bulin lennénk. Jó házigazda, mert amióta megnyitotta elsõ galériáját, -már senki sem tudja mikor volt, valamikor az idõk kezdete elõtt- igazi társasági eseménnyé varázsolja. S valljuk be, nekünk oktalan bámészkodóknak és azt gondolom, az alkotónak is fontos, hogy a vernissage ünnep legyen. Mert amióta létezik kiállítás-megnyitó, ünnep kell, hogy legyen. Így volt ez ma este is.

Vannak emberek, jellegzetes figurák, akikkel ha csak száz év után múlva találkoznánk ismét, akkor is azonnal megismernénk. Ilyen, a szentendrei festõ körökben csak Dzsozi, Dzsozef becenévvel emlegetett Bartl József is. De ha valaki azt gondolná, hogy a kissé hajlott háttal járó, fejét nyakába húzó, leginkább sváb kõfaragó alkatú, mindig mosolygó Jóska bátyánk vicces festõ, az a nagyot téved. Õ olyan alkotó, aki talán soroksári sváb õseitõl örökölt szorgalma okán is, amióta ismerem, megátalkodott elszánással és következetességgel járja a maga kijelölte útját. Stílusa, motívumai, kifejezésmódja következetesen bartljóskai, senkivel és semmivel össze nem cserélhetõ egyedi látásmód, amelyet nem tudtak korok, rendszerek, divatok, jutalmak, elmarasztalások eltéríteni. Motívumait, amit, a ma esti megnyitón, a mûvészt és mûveit kitûnõen és érdekesen méltató Ébli Gábor mûvészettörténész megnyitószövegébõl megtudtam, még fiatalon gyûjtötte, s bartljóskásította sajátos egyéni nyelvvé, különös esztétikai értékké. Mûvészetében az orosz progresszív avantgarde, a magyar motívumkincset újra felfedezõ Bálinték bartókos szemlélete, és a senkivel össze nem téveszthetõ fehér- viszony jellemzõ,a meghatározó. A fehér nála nem szín, nem minden szín együtt (fénytan), hanem a tóthmenyhérti tisztaság, a soroksári milimárik fehér köténye, a minden életkezdetet jelentõ tej színe. Kompozícióiban játékosan szigorú, mikor alkot mindig pengeélen jár, egyszerre játszik és patikamérlegen mért pontossággal komponál.

S az ötvös, Bartl Dóra, mintha egyik másik fölrészrõl érkezett volna, egy melegebb egzotikus tájról. Semmi tenyeres-talpas sváblány mentalitás, sokkal inkább a fõkötõ csipkéinek finomsága, rajzossága, díszessége köszön vissza ékszerein. Szóval, érdekes mûveket bemutató megnyitón lehettem ma este az Erdész Galériában. Ahol, úgy éreztem magam, hogy barátoknál vagyok vendégségben, ahol sokan voltunk, nem mindenkinek jutott fogas és a fürdõszobától az elõszobáig mindenütt ismerõsök, ismeretlenek, jó hangulatban beszélgettek, ünnepeltek, örültek, mert kiállítás megnyitó volt, egy kedves régi barátunk ünnepe, akivel jó volt ismét együtt lenni, ünnepelni.
  
 
 
 
   
     
2005. december 1.    
SZERETETBEN, BÉKÉBEN
   
     
 

Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy bárki megjósolja, a pismányi csatornaépítés nem lesz sétagalopp. Megjött a lucskos, sáros idõ, és egyre több a fölháborodott ember ebben a városrészben. Tiltakozók, megoldást ajánlók veszik a tollat, küldik e-mailjeiket, eresztik ki hangjukat felháborodásuknak hangot adva ezért vagy azért a közlekedési nehézségért. Alsópismányi ismerõsöm, aki operába csak akkor megy, ha bált rendeznek, vagy olcsón megveheti a székeket, sáros cipõjét mutogatja olyan arccal, mintha valaki Leonardo Mona Lisa-ját (La Gioconda) vágta volna ketté egy disznóölõ késsel.– Ez neked Európa? Így kell ezt csinálni? S ezután jönnek az ismerõs mondatok arról, hogy kinn – értsd alatta Európa boldogabbik felét – ha építenek, ott aztán nincs sár, külön palló-utakat készítenek a gyalogosoknak és szakmailag csak tökéletes kivitelezés van. Jó, nem ennyiért, de hát ezt nem is így kell csinálni. Ha kell, fizessétek meg, de legyen itt is pallóút! Védekezem, hogy a cég az egyik legnagyobb osztrák, és ilyen csatornát Európában már száz éve épít, de õ csak hajtogatja a magáét. Én még emlékezem arra, hogy milyen nehezen jött össze a csatornatársulat és sokan azok közül, akik ma nagyszájúskodnak, akkor az olcsóbb megoldás mellett törtek lándzsát. Európáról meg annyit, azt sejtem, hogy az illetõ csak egy-egy napra látta valamelyik európai nagyváros óvárosi csatornaépítését, sõt. De nem vitatom, bizonyosan bosszantó a sár, és hogy nem lehet autózni ezen meg azon az utcán. Mint ahogy most Szentendre óvárosában sem lehet. Hála Istennek! – mondom én. Mert hát a lezárások miatt reggelente nincs elviselhetetlen autótömeg, mert az Arzén és a Kucsera utca is lezárva. Az elõbbi csatornaépítés utáni út-helyreállítás, utóbbi vízvezetékcsere miatt. Olyan elviselhetõ így a város. Ne engedjétek vissza a forgalmat! – javasolja egyik óvárosi szomszédom.Lenn járva, látom, hogy a Dumtsa utcában pakolják az asztalokat, nemsokára kezdõdik az ünnepi vásár. Hat év sikertelen önkormányzati próbálkozás után, az üzlettulajdonosok megszervezték. Mert, ami nem ment a hivatalnak, sikerült a boltosoknak. Igaz, mint olvasom, kisebb "morgolódással" kísérve. De hamarosan Karácsony, Szentendre lélekben emelkedetten készül az ünnepre.