 |
Gyuribá, te tudod, én
soha nem voltam nagy futballrajongó. Nem kergettem a bőrt sráckoromban az
udvaron, ha lehetett nem álltam be focizni a többiekkel a suliban, de a
strandon sem, nem volt és ma sincs kedvenc csapatom, s nem lelkesedem én
sem a Honvédért, sem a Fradiért, de egyik focicsapatért sem. Még gombfocit
sem játszottam soha. Valójában mindig hidegen hagyott, pontosabban szólva,
soha nem érintett meg a futball. Igazi focistával is akkor találkoztam először,
amikor még egészségügyi szakközépiskolásként szakmai gyakorlaton voltam
a Kútvölgyi kórházban, és Puskás Öcsi bácsit ápoltam. Persze, kissrácként
halottam én is, mint mindenki más, hogy Puskás, Kocsis, Hidegkúti és a többi
nevet is, de mivel nem érdekelt, hát csak ennyit ismertem. Tudtam, hogy
voltak, nagyok voltak és ez a nevük. Itt, Íroszágban kellett először életemben
megtapasztalnom, hogy kik is voltak.
Amikor még szinte egyetlen szót sem beszéltem ezen a fura angol-ír nyelven,
azért, hogy szóra bírjanak, segítsenek, hogy legyen valamiről beszélnünk,
olyanról, amiről ők hallottak Magyaroszágról, Puskás nevét említették és
hatalmasakat bólintottak mellé, és dícséretek özönét mondták (ha jól értettem).
Kicsit szégyelltem magam, hogy én igazából semmit, vagy hát alig tudok valamit
a magyar nagyokról, de, mivel akkor ezt, az angol-ír nyelvet alig kapiskáltam,
inkább, mint ahogy egy jó csaposnak illik, csak bólogattam, igeneltem és
mosolyogtam hozzá, hallgatva a számomra hosszú és érthetetlen monológjaikat
Puskásról, a hat-háromról, a futballról. Az egyik este a pubban, ahol dolgozom,
egy idős, szeplős, vöröshajú bácsi - itt mindenki szeplős és vörös hajú,
kivéve a bevándorlókat -, könyvet és videokazettát is hozott, elmondta,
hogy ő látta focizni Puskás Öcsibát, és azt is, mennyire nagy futballistának
tartja és ma is szereti, majd számomra kissé érthetetlenül áradozott a magyar
futballistáról, meg sok minden másról, mutogatva rám, hogy én is magyar
vagyok, Puskás honfitársa, bár mindent nem értettem pontosan. Amikor kevés
szóval elmondtam neki, hogy én ápoltam Öcsi bácsit a Kútvölgyiben, hihetetlen
dolog történt. Ő, ezt hallva, kiállt a pub közepére, és az ott iszogatóknak
szónoklatba fogott, amiből megértettem, hogy azt mondta el, amit az elébb
tőlem hallott, lefordította számukra mondandómat. Erre hatalmas tapsvihar
tört ki és az ott lévő emberek sorra odajöttek hozzám, mindenki vállon veregetett,
gratulált, mintha én lennék Puskás Öcsi bá és ott lettem és gólt lőttem
volna 1953-ban a londoni hat-hármon. Záróra után a főnököm szólt, maradjak
ott vele és barátaival, néhány törzsvendéggel, és hajnalig iszogattunk.
Mikor másnap bejöttem a délutáni műszakra dolgozni, nagy meglepetésemre
az ajtón való belépésemkor kisebb üdvrivalgás fogadott, mint valami ismert
színészt, vagy hírességet. Képzeld Gyuribá ilyenek ezek az írek, megőrülnek
minden labdajátékért, különösen a fociért. Így segített nekem Puskás Öcsibá,
pedig előtte alig tudtam róluk, annyit legfeljebb, hogy voltak, nagyok voltak. |
|
|
