2013. április 1.
A korzó fái, meg agymenésem
 
 
A Duna parti fák Szentendre ugyanolyan városképi értékei, mint az épületek, tornyok. Hozzátartoznak Szentendréhez. Ezért is féltettük sokan és oly erősen, amikor elöregedésük vagy a gát építése miatt ki kellett vágni őket. Persze bármennyire is természetes és fontos volt látványuk számunkra, a parti fák nem voltak mindig itt. Sőt, évszázadokig a hajóvontatás miatt szabadon kellett hagyni a partot és gátat sem volt szabad építeni. Már 1233 előtt elkészült a Duna folyását végigkísérő vontatóút, amely felett a 16. századtól már a bécsi Legfőbb Hajózási Hivatal őrködött. „A bécsi kamara nagy erőfeszítéseket tett a fontos vízi utak fenntartására. Ennek érdekében 1772-ben négy osztályból álló, egységes birodalmi szervezetet hozott létre, mely a zavartalan forgalom lebonyolítását volt hivatott biztosítani. Az első osztálynak számított a Duna Zimonytól az osztrák határig terjedő szakasza, ahova Szentendre is esik. A Duna menti falvak kötelessége volt a vontató utak rendben tartása. 1829-ből ismert intézkedés „... a vontatást akadályozó fák kivágására s azonkívül a felesleges gátak elpusztítására" Változás csak az 1850-es évek végétől történt, amikor a hajótulajdonosokat a gőzhajótársulathoz utalták. De a 19. század második felében is a még jelentős kofahajózásáról beszédes képet rajzol a Vasárnapi Újság 1863. évfolyama. "A Duna mentében fekvő települések, különösen Újpest, Dunakeszi, Szentendre, Tótfalu, Megyer, Vác, Ercsi, Abony, Csepel, Soroksár stb. gyümölcs- és zöldségtermelő, kenyérsütő lakói naponként, leginkább alkonyat felé szokták beszállítani terményeiket. A tudósítás szerint: „... a hajók népe portékájától mentűl hamarébb jó áron megszabadulva, s a szükséges vásárlásokat megtéve, útnak indul haza felé, s elkezdődik a nehéz munka, a hajóvontatás. Az apróbb hajók az evezőlapátból készítenek maguknak árbóczot, míg a nagyobbak állandóval bírnak, melyre a hajó végéhez erősített kötelet felvonják, s egy kormányos beleül, a többi leány, asszony és gyermek a parton belekapaszkodik a kötélbe és húzza, mint tőle telik, ismét haza felé”

 
Ezért is volt természetes sokáig az a közvélekedés Szentendrén is, hogy a partot tisztán kell tartani és aki "árral veszélyeztetett helyre épít, az számoljon az áradással." Persze ettől még a nagy áradások, mint az 1775-ös árvíz esetében is, azért volt kármentés és a közösség, a város is segített a károsultaknak. Az ezernyolcszázas évek végére váltak mindennapossá a dunai gőzösök, amelyek átvették az áruszállítást. Ennek ellenére, a szentendrei piacra, (Duna korzó a Péter Pál utca és Lázár tér közötti szakasza) még az ezerkilencszázharmincas évek végén is csónakokkal hozzák a zöldséget és gyümölcsöt a szigeti falvakból. A Budapestre szállítást azonban ekkorra már szinte teljes egészében a kofahajók bonyolították.
Nos ezért nincsenek oly régóta fák a parton, mint azt sokan gondolnák. A Postás strand fáinak ültetését egy 1923-as szerződés így rögzíti: " A bérleti időtartam az ott eszközölt fásítások.. végett lett ily hosszú időtartamra megállapítva." ( A szerződést az 1923 április 18-tól, 1953 december 31-ig tartó időszakra kötötte a város és a POSTA és műszaki felügyelőség.)
A millenniumra hársfákat ültettek a városban. Ezek közül még megvan egy az Orbán keresztnél. Később a kor divatja szerint vadgesztenyét és nyárféléket ültettek. Jegenyékből álló fasort vágtak ki a Bükkös parton,a városi közvélemény nagy felháborodásra 1936-ban, majd a maradékát a régi játszótéren a nagyhídnál 1965-ben. A Holler Miklós szerkesztette, 1960-ban kiadott Szentendre című könyvben ez áll: "A Dunára sűrűn nyíló utcácskákkal lefutó város valóban festői képet méltóképpen szegélyezi lábainál, a part mentén végigfutó fasor dús lombkoronája. A nagyrészt vadgesztenyéből (Péter Pál utca és a Jókai utca közötti Duna-korzó város felőli oldalán még található belőlük) és a jávorfák különböző válfajiból álló 30-40 éves fasor ( tehát 1920 és 30 között ültetethették) sajátos hangulatot ad a szentendrei Duna-partnak..." Nos ebből az következik, hogy a Duna korzó fái 80 és 90 év körüliek lehettek.
 
Félkész az új Duna-korzó, a kiszélesedett és a kellemes látványt ígérő Duna parti sétány is. Nincs olyan szentendrei aki abban ne értene egyet, olyan sétánynak lenne érdemes használni, kialakítani, ahol a lehető legkevesebb járműközlekedés van. Sokan szeretnék úgy viszontlátni, használni, ahol kitelepülésekkel, padokkal, egy kismama, de a turista is megpihenhet, élvezheti a Duna és a sziget látványát, amelyet a nézelődő, a csendes merengésre vágyó ugyanúgy élvezhet, mint a nyüzsire vágyó ifjú. E két véglet közötti sokféle igényt kell majd jól kiszolgálnia az új sétánynak. Amit valószínűleg csak időben és térben elkülönülve lehet és érdemes megvalósítani. Éghajlatunk sem csak egyféle megoldást, képet kínál, hisz a nyári mediterrán klímában, vagy a téli zimankóban más és más használat és ehhez illő forma is társulhat egységgé. És miközben ez üzleti dolog is, nem szabad a vállalkozókat ebben magukra hagyni, mert miként a mai tüzéptelepi stílusú üveg-kalitkák, amelyek minden csúnyaságuk ellenére télen kimondottan kellemesek, megoldások fognak elszaporodni. Az évszakonként más és más megoldások is megvalósíthatók, sőt ezt érdemes népszerűsíteni is, és a statikus megoldásokat a lehető legszerényebbre érdemes szabni. Így megteremtődhet a lehetősége a sokarcú, gazdag funkciójú használatnak.
Szóval, meggondolni ajánlom a mit és hogyant? Ha nekem is lehet ehhez egy agyament javaslatom, én egy régi-új funkcióval bővíteném a sétányt. Ez pedig az alkalmi idegenforgalmi és helyi piac. Könyvvel, metszetekkel mint a Szajna parton. Jópofa ernyők alatt zöldség és gyümölcs, vágott virág árusítással, használtcikkek és újrahasznosított dolgok, bio áruk, ajándéktárgyak, képeslap és sok minden más amire igény, fizetőképes kereslet és megfelelő megoldás megtalálható. Persze csak úgy és akkor, ha az árus, a kereskedő tud és képes alkalmazkodni ahhoz a követelményhez is, ami nem csak az eladásról, de Szentendréről, ezért a stílusról is üzen. Ezt jó követelménytámasztással, értelmesen funkcionális, normális esztétikai követelmények szerinti, alkalmi térberendezési elemek és módszerek megkövetelésével és hangulatos utcabútorokkal, megfelelő növényzettel lehetne nem a mai magyar piacokon szokásos sétányképpé alakítani.
 
Ha rajtam múlna, én meghatározott napokon és árufélék piacát, más-más színű ernyőkkel, máskor meg csak natur színvilággal tenném érdekesebbé, és ezzel folytonosan alakítanám a korzó hangulatát is. Leszámolnék azzal tévedéssel, hogy az épületek tarkára festésével kell színessé tenni a környezetet. Sokkal inkább hiszek abban, hogy azokkal a jó kiegészítőkkel, amelyeknek a divatszakmában való használata már régóta ismert. Mert miként az öltözködésben egy jó színű sál, megfelelően kiválasztott bizsu, ékszer, cipő vagy stóla az összképet alapvetően képes megváltoztatni, jobbá tenni, igaz ez a városok, utcák felöltöztetésére is. Mert ma Szentendre sokszor úgy fest, mint egy jó szabású ruhában lévő csinos modell, akire, tömegtermék nyomott egyen-pólót adtak és jól megválasztott sál helyett a felmosórongyot visel a nyakában.
Érdemes a jó megoldásokért alaposan körbenézni a világban, hogy hol milyen értelmes szabályozások vannak érvényben, mit érdemes értőn adaptálni, átvenni és mi az amit azonnal el kell utasítani. Ilyen lehetne például a reklámhordozónak átalakított napernyők, árnyékvetők, bútorok reklámozási többletköltségének megfizettetése, de az árusok saját márkája, logója megjelenítésének támogatása. Mert a Szentendre brand megőrzése, tovább javítása, alakítása fontos követelmény lesz a jövőben is, amihez a katalógus- egyen-megoldások kevéssé illenek. Mert az új sétány, Szentendre új arculata is lesz, ami nem csak visz, hanem hoz is a városnak. Elsősorban olyan vendégeket hozhat, akik nem csak forintban teszik gazdagabbá Szentendrét.

 
2013. március 18.
Kommunikáció oh!
 
 
 
Megmondom őszintén, amióta itt kavircolok az új közösségi hálón, rá kellett jönnöm ez élvezetes tájékozódási lehetőség a magamfajta nyuggernek. Azután mellé még ezek a fantasztikus online fordítók is, amelyek kamaszkori nyelvtanulási lustaságom miatti félműveltségem hiányosságait nagyon nyers fordításukkal, de egy csipetnyit pótolják, igazán jó lehetőségek. Így aztán még én sem vagyok rákényszerítve arra, hogy csak a tévéből vagy offline médiából szerezzem be értesüléseimet. Hát lesz…hatom, mit írnak az úgyis agyonidézett nagy lapok, hírügynökségek, mert ennél az esetek többségében sokkal érdekesebbek, hogyan vélekednek rólunk, milyen kommenteket írnak a kisemberek közvetlen szomszédunkban Ausztriában, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban ezekről.

A nagy világlapoknak legfeljebb kertészeti, bor vagy más hobbi rovatait olvasom, mert honfitársaim, feltéve sajátos nagyítójukat úgy is ellátnak, ha akarom, ha nem, a nagy hírügynökségek hír-interpretációival, így tukmálva rám e honban szokásos jobb és balfelőli nézetben a bel és kültörténéseket. De még így is a szabadság netovábbjának érzem, amit elolvashatok, még akkor is, ha pontosan tudom, ez így is csak az igazság maximum negyede. De az számomra kéjes gyönyörűség, hogy ha Belgiumról van szó, akkor a flamand és francia nyelvű belga lapokat, ha Törökországról, török forrásokat is elolvashatok, s nem kell rossz magyar szövegeket hámozgatnom. S bevallom azt is őszintén, azt meg egyáltalán nem értem, hogy miért nem teszik ezt más nyuggertársaim is, ha már itt a lehetősége a részlegesen szabad tájékozódásra. Miért mandrázzák a szokásosat, a hírmenza világkonyha menüjének unalmas egyenkajáját az önálló tájékozódás helyett. Inkább attól félek, hogy idővel ez a szabadság nem adatik majd meg, betiltják, esetleg korlátozzák a hozzáférést?

S mert az ember más forrásból is tájékozódhat, időnként a szám szélét harapom a magyar szakértők bornírtságán. Mert azt értem én, amikor az ismerős szentendrei hölgy indulatosan hülyeségeket kommenttel, hisz nem nehéz kitalálni mitől ment el az esze, részeg a drágám. De a pápaválasztáskor, amikor az egyik komoly tévé helyszíni tudósító szakértőnek titulált embere bejelenteti, hogy a megválasztott új pápa olasz -ez bár igaz származását tekintve- és ő még rátesz egy lapáttal azzal, hogy a 28 püspökből álló olasz bíborosi csoport befolyását emlegeti, mit gondoljak? Ilyenkor bukik ki, mennyire tele van a média haverokkal, és mennyire felkészületlenek. Plasztikusan látszik, arra jók, hogy egymásnak adják a fél információkat és előítéleteik fontosabbak, mint az esemény maga. Ez volt a nagy hócsata tragédiája is. Megszokták, hogy csak olyat mondanak, amit szájukba adnak, ami jó ha tudjuk. S ilyenkor hiába a tények, ők csak mandrázzák a kötelezőt és nem akad egy éppeszű sem közöttük, aki visszaszólna, hogy itt állok, látom, uraim baj lesz! Mert az ne mondja nekem senki, hogy ők nem olvasták saját hóban-rekedtjeik segélykéréseit míg le nem merültek a mobilok? Az ok pedig az üzemmód, esetünkben, amikor közmédiát kampány üzemmódra állítják át, és ilyenkor ha más jellegű, klasszikus feladatát kell teljesítenie becsődöl.

S azután itt van ez az utóbbi kármetés is. Amikor nyilvánvaló hazugságok határozott állításával próbálják menteni a helyzetet. Sajnálnám, ha lenne miért, a miniszter urakat, amikor rezzenéstelen arccal, katonás határozottsággal mondják adataikat, amelyek igazságtartalma csak évekkel később ellenőrizhető, mert nem szabad bevallani hogy "elkurtuk de nagyon" mint írja ezt, az a magáról elfelejtkezett fideszes országgyűlési képviselő aki a hóban ragadt. De a szóvivő, aki attól talán hiteles lehetne, mert ő is ott rostokolt a hóban, hallgat. Érthető, még nem győzték meg, hogy mást kell mondania, mint amit áltélt. Ilyenkor nyomják, hogy inkább kommenteljenek azok a szerencsétlen drukkerek, akiknek csak mások lehetnek hibásak, az ő gyűlölettől átfűtött bűnáthárításban jártas posztolásuk kell. Mert így kisebb lesz a politikai veszteség, mint ahogy láthatóan ez a célja annak a videónak is, amelyben Orbán miniszterelnök helyt áll a katasztrófában, címet is adhatnánk. Semlyénnel, szegénnyel más a helyzet. Lovashuszár kézdivásáhelyi fotója és annak karikatúrái, olyan erős kommunkációs súllyal bírtak, hogy nem lehet mást tenni, hallgatni kell. Nem látszik pontosan, de mintha ezt, egy későbbi, a két kormánypárton belül felhasználható kártyának tennék félre Zsóti sarokba szorítására, ha szükséges.

A létező szocializmusban a cáfolatokból lehetett legjobban tájékozódni, és ez a módszer mintha ma ismét teret kérne magának. De hát más a helyzet, mert itt az internet nyújtotta lehetőség, ami azért mégis csak van. Igaz, hogy kortársaim legfeljebb őszinte lelkesedéssel osztják meg, másra nem tartozó olyan személyes adataikat információikat, ami által bűnözési kiszolgáltatottságuk nő. Az internet nyújtotta lehetőséget ma még tudatosan 1% sem használja, legalább is az idősebbek között. Megszokták, sőt sokan szeretik is, ha megmondják nekik mi a tuti, függetlenül attól, hogy az illető ultrajobbos vagy balos és közte a teljes skála. De ettől még talán érdemes volna tájékozódni, lefordítani mi is történik velünk, legyen az a nálunk még a hangulatformálók által sem értett európai közvélemény, vagy az unió intézményei, más országok. Persze lehet, hogy először ettől nagyon kiszolgáltatottnak és kicsinek érezzük magunkat, de legalább tudjuk, kik vagyunk, hol vagyunk, mekkorák vagyunk. Ezt nem kell szégyellni, mert vannak nálunk kisebbek, kiszolgáltatottabbak is. De mint amikor valakinek egy híres ukrán, szerb, esetleg román költőt kellene mondania és hallgat, ekkor derül ki, hogy mennyire elzártak bennünket és mi magunkat is közvetlen környezetünktől a monarchia felszabdalása óta. S így ma hogyan tudná megítélni helyzetét az a nyugger, aki nem tudja, hogy a vele azonos helyzetű, egzisztenciájú román, horvát, osztrák nyugdíjas hogyan él. mert hát azt már elhiszi, hogy a Nyugat, amit ő ötven évig a szabadság és bőség forrásának tartott mint a periféria egy kis országát, egy régióként kezel bennünket, legfeljebb a csomagoláson más a pántlika.

Azután itt van barátaink a lengyelek, úgy kb. 465-en. Ők tüntetni segíteni jöttek, de mert elmaradt az ellenzéki nagy tüntetés, és erre válaszul a sokkal nagyobb békemenet, ami Orbánnak az ünnepek alatti brüsszeli kanoszzajárása miatt nagyon fontos lett volna, a hó-mizériával kellett foglalkozniuk azoknak - ezért is késtek el többek között-, mert vissza kellett vonni, átszervezni a nagy kormánypárti ünnepségeket és megmozdulásokat. S így ahelyett, hogy lengyel barátaink lapátot kaptak volna, hogy a hóból kiássanak néhány Bem-tisztelő magyar családot az M1-esen, még Szentendrére sem jutottak el, pedig mi örültünk volna egy kis turista nyüzsinek és fogyasztásnak, és akkor az a csendes művész-teremőrzés-figyelemfelhívása, hogy az állam he hagyjon magunkra úgy, hogy be kelljen zárni a kismúzeumokat is sikeresebb lehetett volna.


 
2013. március 13.
Gát és árvíz-történet
 
 
1838 márciusában Szentendrét hatalmas árvíz sújtotta. "1838. évi jeges árat a tartós nagy hideg és a jégképződést követően tavasszal hirtelen fellépő magas árhullám okozta. Azaz az olvadás előbb megindult a magasabb szinteken, mint lent a Duna-völgyben, pontosabban annak Duna-kanyar utáni területén. Az akkor még szabályozatlan, így lassú Duna-meder kedvezett a jégtorlaszok képződésének. A Dunakanyartól befagyott folyón beállott a jég. A vízszint növekedése március 13-án átmenetileg megállt, mert a víz nyomása a Szentendrei-sziget északi csúcsánál képződött jégtorlaszt felnyomta, elmozdította, de az mintegy 40 km-re délebbre ahogy Pest-Buda térségébe ért, a Hajógyári-sziget északi csúcsánál (mindig ezekkel a szigetcsúcsokkal van a 'gond') ismét összeállt. Az újonnan képződött jégtorlasz mögött a víz szintje ismét emelkedni kezdett és 13-án este elöntötte Szigetmonostort és Szentendrét, éjjel pedig (Duna)bogdányt, Pócsmegyert és Tótfalut, Kisoroszit és Vácot. Két emberöltő óta nem éltek át a térség lakói hasonló árvizet, az 'emlékezetben' lévő 1775-ös addigi legnagyobb árvíz sem volt íly magas. Ez az árhullám Szentendrén 7 láb 7 hüvelykkel, azaz jó 2,4 m-rel volt magasabb az 1775-ösnél. " Szentendrén a lakóházak több mint fele elpusztult. képzeljük el mintha ma Szentendrén 6000 házat rombolna le az árvíz. 

"Hol népes ház-sorok
Jegyzék az útakat,
Most vad moraj között
Fut gyilkos áradat.

Rémséges jaj kiált
Ingó falak megől;
Rémesb a hallgatás,
Midőn a ház bedől;

 

Most, hogy kiépül a Duna-parton az új árvízvédelmi rendszer, benne a háromszázharminc méteres mobil gátfallal, s ha már nem sikerült úgy megépíteni, hogy ne legyen ott egymástól 25 méterre kétméteres betonoszlopokból vagy tíz, mielőtt még megtelne tegekkel, talán érdemes lenne valahogy a tájba illően és értelmes funkcióra is felhasználni. Mielőtt még valaki idétlen kényszeres ötletével előállna és azt megvalósítanák én is előrukkolok kényszeerképzetemmel. Mert én ezeket a régi árvízek emlékoszlopainak alakítanám ki, jelezve rajtuk a várost elpusztító vagy megvédett árvízszinteket, s más adatokat is. A híresebbeket mint az 1775-évi , az 1838-évi, az 1876-os, stb. S ha a város vezetése megbízza az ehhez értő múzeumi kollégákat, rövid idő mulva biztosan több száz oldalnyi dokumentumot tudnak átadni a megtervezéshez szükséges háttéranyagnak. Nem számoltam össze hány ilyen oszlop is van, amelyeken stáció-szerűen lehetne bemutatni a régi árvízeket, esetleg régi vízszintjelző táblák "Wasserhöhe" motívumainak felhasználásával újragondolni, érdekessé tenni. Így szinte feltárulhatna Szentendre elmúlt négy évszázados történelme is.

Wein Margit

De én mindenképpen állítanék emléktáblát, egy szentendrei hírességnek is, aki életével, pontosabban halálával kötődik a korzóhoz, a hajóállomáshoz, ő pedig a Ábárnyi Emil. Aki mint az közismert 1920 május 20-án - mai Görög utca előtt- a hajóhídon lett rosszul és halt meg. Sőt én legszívesebben az új korzót méltó kialakításával együtt, róla nevezném el. Mert hírességében, ismertségében kiemelkedik Szentendre huszadik század eleji személyiségei közül, hiszen nem csak kora ismert és koszorús költője volt, de városunk képviselője is, és sok már szentendrei közéleti tettével is híressé vált. De jól ismert volt felesége is, az Európa hírű operaénekesnő Wein Margit, akinek vendégeként járt Szentendrén annak idején Puccini.

 

 
 
 
Pismányi bolt-történet
Ilyen esetet ma Szentendrén elképzelni sem lehetne
 
 
Ilyen esetet ma Szentendrén elképzelni sem lehetne, ilyen már csak a mesékben van. Legalább is amiről a Pest Megyei Hírlap 1959. III. évfolyam 20. számának Szentendre oldala tudósít. Egy pismányi család, hogy bolt lehessen az akkor még világvégi, a vikendtelek-parcellázások kezdetén lévő Pismány városrészben is, ajándékba adott földjéből egy jókora darabot, és még az öreg, lebontásra szánt melléképület tégláit is odaajándékozta. Igaz, a dolog nem napjainkban, hanem ötvennégy éve történt, de ettől még lehet, hogy tanulságos . Persze, Önök mondhatnák erre azt is, hogy ez a téeszesítés időszaka és akkoriban az önkéntességnek enyhén szólva is sajátos gyakorlata volt divatban e honban, magyarán szólva, a kényszer. De esetünk nem ehhez a gyakorlathoz tartozik, itt igazi felajánlásról, önzetlenségről volt szó. A földterület, amelyen ma is áll az épület, a Törökvölgyi út és Barackos út találkozásánál van és „pismányi kisbolt” néven vált közismertté, míg pékséggé nem alakította egy vállalkozó. A dolog pikantériájához tartozik, hogy akkoron a felajánló még annyit sem kaphatott érte, hogyha más célra használják a telket, mint amire az ajándékozó szánta, esetleg akkor azt részben vagy egészében visszaszolgáltatják számára, vagy bármiféle részesedést kaphat a tulajdonossá váló vállalat, estünkben a Nyugat Pest megyei Népbolt Vállalat vagyonából. Így azután, mivel a dolog 1959-ben történt, a családot semmiféle kárpótlás sem illette meg a rendszerváltáskor sem.
Ma persze ilyen önzetlen felajánlás már nem történhetne meg, mert ki vállalna ma 50 nap társadalmi munkát és ezen kívül még 1300 forintot is, ami mostani számításom szerint legalább 26 000 forintnak megfelelő összeg, mint vállalta ezt akkoron minden környékbeli kátránypapír bódé és kiselejtezett autóbuszból átalakított víkendház-tulajdonos. S ez napjainkban már azért sem eshetne meg, mert az akkori vállalók többsége már a temetőben nyugszik, és mostanság felénk e fajta "átkosban dívott rosszemlékű társadalmi munkával" ma már nem divat a köz javára önzetlenkedni. Ezt kidobtuk a rendszerváltással, mint rosszemlékű kommunista kacatot, legfeljebb az egyházak szerveznek nálunk még önkéntes segítői munkát évezredes gyakorlatuk birtokában, no meg az újfent nem szeretendő nyugat-európai közösségek. De ahogy a ferences diákok időnkénti kétkezi közterületi munkáját elnézem, mintha az sem hasonlítana Ányos atya idejében végzett tevékenységre, legfeljebb annak csak sápadt-halovány mása lenne. Pedig a hatvanas-hetvenes években Szentendre erről is híres volt. Olvasgatva a régi újságokat és tanácsi papírokat, sorra lelem meg azokat a jelentéseket, amelyekben arról lehet olvasni, hogy Szentendre ebben és abban az évben is első volt a megyében a virágosítási versenyben, vagy városfejlesztő társadalmi munkában. De ne feledjük azt sem, arról az időszakról beszélünk, amikor még voltak üzemek is e városban, amelyekben közel hatezer munkáskéz dolgozott. Készítette a borítékot a Papírgyárban és innen látták el kopertával egész Magyarországot, és még megvolt a nagy BVM is majd ötszáz dolgozóval, ahol betoncsöveket és a PEVDI is ahol a Pax tollakat készítették és még sorolhatnám a szentendrei üzemeket, és a soktucatnyi terméket is, amelyek közül számosat, az akkor oly nagyra tartott, un. tőkés exportra szállítottak. Bár az ezekért kapott dollár nem 33 forintos IBUSZ dollár volt, hanem gyakran 85-95 forintos, de a mai valutaárakhoz viszonyítva ez is érdekes szám.
 
 

Az új szentendrei művelődési intézmény,( a volt megyei múzeum, könyvtár, teátrum és minden egyéb együtt) a közvélemény támogatásának megnyerése érdekében és nem tagadva azt sem, hogy akciójukkal a média figyelmének az ügyre való irányításával a kormányzatot kívánják ügyük mellé szorítani képző és iparművészeket hív segítségül. Teszi ezt azért, hogy életben maradásukhoz több központi pénzt kaphassanak, mert Szentendrének éppen kisváros adottságaiból és az elmúlt évek gazdálkodási anomáliáiból adódóan nincs pénze, de így sem engedheti meg, nem csak a város, de az ország sem, hogy a szentendrei kismúzeumokat azért zárják be, mert nem jut a villanyszámlára és teremőrre sem. Ezért márciusban teremőröknek kérik fel Szentendre ismert képzőművészeit, így keltve fel a közfigyelmet ügyükre. Az akciótól azonban, amely nemes és támogatásra érdemes, ahogy látom a szentendrei művésztársadalom egy része mégis elhúzódik. Ezért itt, egy, a még létező szocializmus idejéből való kommunista praktikát megosztani arról, miért és mivel tudott az átkosban Szentendre ilyen és hasonló ügyek szervezésében sikeres lenni. Mert bár egyes vállalat- és intézményvezetőknek nem tetszett, de az ilyen akciókon ott kellett lenniük az első sorokban. A pártbizottság munkatársainak ugyanúgy, mint tanácsi vezetőknek. S bár ezek a szocialista demokrácia szorításnak enyhülésével egyre kevésbé voltak sikeresek, de mind Marosvölgyi, mind Szini tanácselnök idejében elsőszámú követelmény volt és eredményes is. Így azután a kisebb főnökök egyike-másika, bár savanyú pofával, de vigyorogva ott lapátoltak vagy legalább is imitálták a tevékenységet kijelölt helyükön, a szentendrei átlagember meg jó szívvel vállalta, hogy az óvoda, iskola időbeni átadása érdekében dolgozik néhány órát. De hát a városlakó ilyen, ha elöljáróit nem látja a gáton, maga is nehezebben mozdul, még akkor is, ha saját érdekeiről van szó. S ezt én nem Kálnoky úrnak szánom, mert vele e szempontból semmi gond, mint ahogy Cseri főigazgató úrnak sem esik le a doktori titulus neve elől, ha meg kell fogni a lapátot, hanem a többi szentendrei országgyűlési képviselőnek, nagyfiúnak. Mert ha ők is úgy látják, hogy nem érdemes e várost hagyni elsüllyedni, álljanak az ilyen típusú a közdolgok mellé fizikailag is, és ne csak ha a médiában nyilatkozni kell. Mert látniuk kellene, van még civil kurázsi a városban, de erejét mozgásba lendíteni, csak közös akarattal lehet. S ebben most, a csak kampánymondatokra képes városvezetés megnyilatkozása kontraproduktív, mert ha másból nem, hát a metakommunikációból még a négy éves unokám is megérzi, hogy nem őszinte a bácsi. Szóval, Szentendrén együtt kéne tolni a szekeret, még ha nem is könnyű. Ehhez persze, a hatalmon lévők őszinteségére, vazallusaik szerénységére és példamutatására, ellenzékük jóindulatára lenne szükség. Mert bár nem vagyok e kurzus nagy támogatója-és ez akkor még enyhe minősítés- de mert Szentendre helyzete, sajátosságai miatt jövőképe ennyire eltér, az átlagostól, itt a nagy közös megoldások nem jók, egyedi kezelésre van szükség, bárki kerüljön majd hatalomra is. Tenni érte meg addig is nap mind nap kell.

 

 
 
2013. március 7.
Egy régi Nőnap tanulságokkal
 
 
Hamarosan Nőnap, virág és köszöntés. Semmi baloldaliság és semmi politika, mert az ma tiltó listán van, mint a hóvirág. Előbbi téphető, utóbbi védett. Nem tudok annál abszurdabbat elképzelni, mint a Nőnapra adott Erzsébet Utalványt. Hogy miért? Ha elolvassa, megtalálhatja rá a választ is.

"Minden háziasszony tapasztalásból tudja, hogy manapság mily ritkaságszámba menő az a tisztességes, becsületes, megbízható szerény, engedelmes és főképpen a házi teendők végzésében jártas cselédlány, aminők a régi patriarchális korban nagy számban feltalálhatók voltak!" írja a Szentendre és vidéke 1914 márciusában, a Cselédképző intézet Szentendrén c. írásában. S a cikk írója így panaszkodik tovább: " sajnos azóta a viszonyok megváltoztak. Manapság az elemi iskolából kikerülő 12-13 éves lányok már sociális eszmékkel vannak telítve..."

Mert baj volt ekkor a szentendrei tanítókkal, és bár erről a lap nem ír, mert hát Gál, Ivanics és a többi fiatal tanító urak a sociálizmussal fertőzik az ifjúságot és így azután, olyan arcátlanságokat is követelnek a cselédek maguknak, mint hogy, akár még "kéthetente is vasárnap délután szabadnapot kapjanak. Mert ki fogja a cipőket kipucolni, a gyerekre vigyázni, ha a cselédlány nincs a helyén? Ezek az Urak még azt is szívesen látnák, hogy az úriasszony mosogasson!" S bár 1907-ben majd 1911-ben változik, korszerűsödik európaibb lesz a magyar cselédtörvény, s így már az a skandalum is előfordulhatna, hogy asszonyomat a bíróság elé idézzék "jogos cselédpofozás miatt" mert a szemérmetlen visszabeszélt asszonyának.

Így aztán nem véletlen, hogy ekkor már Szentendrén hallottak arról, hogy Ámerikában emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelő textilipari nődolgozók tüntettek és ezért március 8-án nőnapot tartanak. S az sem lesz meglepő, hogy négy év múlva május elsején szentendrei mértekben hatalmas létszámmal vonulnak fel a nők, különösen a cselédség. Ezért később, húsz után majd két évtizedig tart Németh plébános úr irányításával a szigorú rendrakás a fejekben. Persze, akkor a tanító urak közül már egy sem léphetett a katedrára, büntetésük életfogytiglani eltiltás volt, nem hivatalosan. De börtönbüntetésük után, legfeljebb biztosítási ügynök lehetett, míg társának elnézik, hogy Erkel tanítványaként otthon zongorára taníthasson. De hát ez, amikor az írás megjelenik, még csak a jövő, még nem tört ki az első világháború sem, hisz csak július 5-én írja Szentendre és vidéke: " fájdalmat okozó érzéssel fogadta városunk lakossága a lesújtó rémhírt, hogy Ferenc Ferdinánd királyi herceg és lelkének élettársa, Hohenberg Zsófai hercegnő Szarajevóban egy gaz merényletnek esett áldozatul"

"Az elemi iskolát végzett leányok számára a háztartási dolgokban továbbképző kötelező tanfolyam is szerveztetett. A mostani cselédviszonyok kényszerítő hatása alatt, számtalan gazda még a szolgálatban levő cselédet is szívesen küldené az ily tanfolyamokra, különösen, ha ott az oktatás a foglalkozási ágak (gyermekgondozó, szakácsnő) szerint történnék. Ahol elsőség illeti meg a háztartási teendők oktatásában kifejezésre juttatott munkásságot, de tanítványt csak úgy szerezhetünk, ha igyekezünk a hajlamot, a lelket lebilincselni, mely ellenállhatatlan erővel keresi fel a gyönyörködtetőt.
S míg "Németországban a vasárnap délutáni ingyenes néphangversenyek, vetített képekkel megvilágított ismeretterjesztő, buzdító s szórakoztató előadások, a cselédek soraiból s a férfi munkásság jobb elemeiből kikerülő énekek, szavalhatok, színielőadások, ha még hozzá társadalmunk számottevő tagjai is többször közreműködnek, az úrinők pedig a hallgatóság közé vegyülve végzik a megbecsülhetetlen szociális munkát"
, itt semmi szükség ilyenfajta cseléddolgokra, ezt csak a tanító urak szeretnék.

 

Napjainkban, amikor Illyés Gyula Puszták népe című műve, a huszadik századi magyar irodalom egyik meghatározó alkotása és szinte az egész magyar századfordulós népi szociográfiai irodalom, az ifjúság számára, ki nem mondva, de ugyanolyan silenciumon van, mint a létező szocializmus kötelező olvasmánya Makarenko, Új ember kovácsa. Ezért nem csodálkozom, hogy azok a szentlászlói, izbégi, szentendrei régi családok utódai, úgy tekintenek vissza a századfordulóra és az azt követő évtizedekre, úgy beszélnek erről az időszakról, mintha nem az ő nagy- és dédszüleik alkották volna szentendrei cselédség derékhadát. Sokan gondolják azt, hogy az ő drága nagymamájuk, nem lehetett ott közöttük, mert a szegénységet, mint tudjuk szégyelleni kell. A ma divatos múltidézés jellegéből adódik, ők arra vágynak, elődeik kisbirtokosok vagy legalább is vasaltnadrágos, kabátos urak lehettek és nem a végletekig kiszolgáltatott kisemberek. S bár Szentendrén több generációra visszamenőleg ismertek a cseléd-családok, neveket már csak azért sem írok, mert nem kívánok megbántani senkit, és azt meg különösen nem, hogy elvegyem tőlük, családjuk utólagosan megszépült dicső múltját. De csak a statisztika kedvéért, megjegyzem, hogy az alispáni nyilvántartás szerint e városban még 1930-ban is, 10 holdnál nagyobb "birtokos" *húsz ember volt a 7200 lakosból. Iparos és kereskedő (akik között ott voltak az akkor cseléd-kiszolgáltatottságú inasok is) kb. ezer fő. Summa, summárom itt minden más státust összeadva, ekkor legalább négyezer fős lehetett Szentendre földnélküli és kiszolgáltatott cselédsorsú napszámosa és eltartottja, akik közül cselédkönyves csupán 205 fő.

S talán ez az amiben mi nagyon különbözünk Európa boldogabbik felétől. Mert ott, a nehéz sorból való felemelkedésre büszkék a polgárok. A minap láttam a BBC-n egy riportfilmet arról a milliomosról, akinek dédszülője árvaházban született, majd alkalmi dokkmunkássá lett és proli lakótelepen éltek. Amikor a dokkmunkás szakszervezetbe ellátogatott, hogy megismerje, hogyan is éltek és dolgoztak dédapjáék, a nyugdíjas dokkmunkások vezetősége őt tiszteletbeli dokkmunkásnak nyilvánította. Ekkor, a már lorddá lett dédunoka könnybelábadó szemmel mondta, hogy erre a klubtagságára a legbüszkébb- pedig számos előkelő zártkörű angol klub tagja- és hatalmas összeget ajándékozott a dokkmunkások alapítványának.

No persze itt, ahol még mostanság is rakódik össze az új kaptalista elit vagyona, ezt a magatartást elvárni még talán túl korai lenne. Persze ettől még érdemes és illik is a szentendrei dédikre szeretettel emlékezni, akik öntudatosabbak voltak, mint azt mi róluk gondoljuk!


 
2013. március 3.
Félelmetes utazás
 
 
A szédülősöknek és magasság fóbiásoknak örök élmény marad az 1999-es nyári autóbuszozás, amelyet egy Mecedes busszal tettünk meg Stari grad és Sucuraj között. A történet azért jutott az eszembe éppen most, mert azt olvasom Slobodna Dalmacija lapban, hogy szélesítik e Hvar szigeti utat. Azt tudni, hogy Hvar sziget két vége között már az ókorban is út vezetett. Igaz, ezt anno csacsikra méretezték és Jugoszlávia idején sem szélesítették ki egyes szakaszait, csak simára vésték és leaszfaltozták. Így amikor történetünk játszódik ez az út alig négy méter széles, védőkorlát nélküli és legkeskenyebb részein is csak márvány kerékvetőkkel védett, amelyet még a ezernyolcszázas évek végén helyezhettek ide. Az utat sziklába vájva vezették és a sziget északi tengerparti alacsony részétől Starigradtól négyszáz méteres magasságig mászik fel, így vezet Hvar sziget másik végébe Sucurajba leereszkedve.
Szóval, mi 1999-ben éppen Starigradban voltunk testvérvárosi kapcsolatot létesíteni, s mert szíves láttak bennünket és kellemes programokat szerveztek számunkra, jól éreztük magunkat, piknikeztünk, strandoltunk, jókat söröztünk a szálloda medencéje mellett, hülyéskedtünk és élveztük a gyönyörű napsütéses júniusi időt. Itt azonnal hozzáteszem, bár hivatalos ügyeket is intéztünk, nem közpénzből történt e kirándulás. Azonban, mint miden jónak egyszer vége szakad, nekünk is letelt az idő és indulnunk kellett haza.
Juditéka térképet nézegetve kiókumlálták, hogy ne úgyanott menjünk hazafelé, miként az előzetes tervünkben volt, hanem érdekesebb és változatosabb, ha hosszában végigautóbuszozunk a szigeten és másik végén Sucurájnál húsz perces kompozással, már kinn is vagyunk tengerparti úton. Azután irány Szentendre.
Itt megjegyezni kívánom, hogy akkoriban, még csak épült a Split-Zágráb autópálya, és a régi úton nem hétórás száguldás, hanem tizenhat órás cammogás volt Splitből hazajönni, gyakran beragadva egy-egy gépkocsisor mögé, az előzés egy-két órás lehetősége nélkül. Szóval, emberpróbáló volt leutazni akkoron Dalmáciába, ezért is választottunk egy légkondis kényelmes Merci buszt a honi kínálatból. Nem volt sokkal drágább mint Ikarusz társai, de az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy bár a busz eredetileg kényelmes utazásra épült, de a légkondit nem lehetett használni, mert a busz bizonyos részeiben olyan hideget fújt, hogy deres lett tőle az utasok lába, a WC-t pedig a sofőr saját kényelme érdekében nem nyitotta ki. Így a szolgáltatás a többletköltségek ellenére gyakorlatilag fapados volt. Egyben azonban nem, mert ez a buszt, olyan kialakítású kasznival építették, hogy az utastere magasan a sofőr szintje felett volt, és elől ülők úgy láthatták a tájat, mintha sofőrök lennének .

Nos, mivel én még 1999 előtt nem utaztam a Starigrad-Sucuraj úton, Juditék könnyen meggyőztek és javaslatukat örömmel is fogadtam, hogy ne menjünk hazafelé a régi módon, másfél órás unalmas kompozással, hanem élvezzük a szigeten átvezető út kínálta élményt, s így megnézhetjük fentről a sziget öbleit és a csodás Hvar szigeti tengeri panorámát. Azonban mielőtt elindultunk volna, a sofőrrel megnéztük a térképet, amely másodosztályú aszfaltos utat jelezett és a recepción lévő fiatal lányt is megkérdeztem, aki csak annyit mondott, hogy az úton rendszeresen járnak autók, sőt a napi postajárat is ezen közlekedik. No és vannak olyan vendégiek is időnként, akik ezen az úton érkeznek a szállodába. Azt azonban nem mondta el, hogy Selca, Veli rake és Brusje szakaszon az út ugyan erős, mert sziklába vájták és aszfaltozott is, de olyan keskeny, hogy nagy buszunk nem biztos, elfér.

 

Így azutánl, ezekről mit sem tudva, vidáman elindultunk. Élveztük az utazást, amint emelkedtünk egyre magasabbra a nem túl széles, de biztosságosnak látszó szerpentinen és egyre szebb tengeri panoráma tárulkozott elénk. Majd a sziget északi részének széles fennsíkján, fenyvesek közé érve kellemes árnyékában haladtunk. Azonban a szigeten déli irányába haladva, ahogy egyre magasabbra értünk, az út úgy vált egyre szerpentinesebbé. Itt már a régi út volt leaszfaltozva és olyan széles volt, amilyennek a régi dalmátok a meredek sziklaoldalba vájták, követte a hegy minden öblét és szirtjét. Így aztán egyre lassabban haladtunk. Alig volt forgalom, félóránként ha egy-egy személyautó vagy kisteherautó jött szemből, amely mikor meglátott bennünket bevárt valamelyik kiszögellésénél kialakított kitérőben. Az fel sem tűnt számunkra, hogy szemből teherautóval, autóbusszal nem találkozunk. Szóval, ahogy egyre kacsakringósabb és keskenyebb lett az út, úgy lassultunk, mígnem, olyan szakaszhoz értünk, ahol már csak lépésben tudott haladni autóbuszunk. S ahogy egyre szebb lett a panoráma, egyre meredekebbek lettek a sziklaoldalak is, és egyre keskenyebb szerpentinen kellett utaznunk. Ahogy félelmetesebbek lettek az alattunk lévő sziklameredélyek, úgy lett halkabb a korábban nagyokat hahotázós társaság. A nők előbb, mintha frissen lengedező szerelemfelhő töltötte volna meg az utasteret, közelebb húzódtak férjükhöz, majd szinte észrevétlenül az egész utastér teljesen elcsendesedett. Különösen azoknál a manővereknél, amikor az utóbusz egy-egy nagyon keskeny kanyarban, csak úgy tudott elfordulni, hogy bár a kereke az úttesten maradt, de a busz eleje, amely a kerekeknél vagy másfél méterrel előrébb volt, a szikla felett a levegőben fordult, így azután az elől ülők úgy érezhették a levegőben vannak. De ezt a mutatványt, ahogy a busz fordult a hátuljával is megtette a hátul ülőkre hozva a frászt.Ilyenkor a bátrabbak a tájat, a felhőket nézték, a félősebbek csendben összebújtak, szemüket becsukva csak szájuk mozgásán látszott imádkoznak, hogy túléljük e kirándulást.
Egy ilyen pontnál Katinak elszakadt a cérna, nem bírta tovább, kinyitatta az autóbusz ajtaját és kiszállt. Hátra sem nézve, ujját fülébe dugva elindult az úton Sucuráj felé gyalog. Nem bírta a feszültséget, ezért úgy döntött, gyalog megy tovább, mi meg ha akarunk
zuhanjunk le a szakadékba, ő nem ezt vállalja. Mindannyiunk tudta azt, hogy a busz visszafordulásának nincs esélye, mert nincs hol megfordulni. Tolatva visszamenni az első alkalmas helyig meg reménytelennek látszott. Summa, summarum lépésben centizve úgy, hogy elől a kerék öt centire volt a szila szélétől, hátul a kaszni ugyanennyire a sziklafaltól túljutottunk ezen a szakaszon is.


Ezután már jobb útszakasz következett és öt perc múlva Katit is utolértük, aki rövid könyörgésre hajlandó volt visszaszállni. A továbbiakban olyan rész következett, ahol mindkét oldalon sűrű fenyőerdő szegélyezte kiszélesedő utunkat. S ahogy kiértünk az erdő árnyai alól, már előttünk volt Sucuráj. Hatalmas sóhaj szállt fel, mindenki fellélegeztek és elkezdetünk tapsolni a sofőrnek, ezzel köszönve meg ügyességét.


Én utoljára ilyet 1971-ben éreztem, amikor Varsóba leszálltunk egy TU 104-essel, ami az alacsony felhőzet és a zivatar miatt úgy érkezett a varsói repülőtér betonjára, mintha egy óriás pohár tejfölből pottyant volna vissza e világba. Akkor köszönte meg az utazóközönség a pilótának tapssal, hogy szerencsésen földet értünk.

 

2013. március 1.
SZAMPoltunk
 
 
Szóval túl vagyunk a SzAMP fórumon. (A SzAMP, két éve alakult Szentendrei Alkotóművészeti Platform, amely a főtéri molinók és más városi képzőművészeti anomáliák ügyében hallatta hangját.) Az összejövetel, jó volt, mint a kecsketej, legfeljebb többeknek kicsit fura, mert nem szokták naponta fogyasztani. A megelőző várakozás egyenetlen volt. Johann érdektelenségre, mások tömegre számítottak. Az utóbbiaknak lett igazuk, mert ekkora művész-építész-egyéb..., magyarán szólva, értelmiségi érdeklődés nem volt mostanság Szentendrén. Különösen olyan eseményen nem, ahol nem valami ellen kellett fellázadni, protestálni, hanem tájékozódni és ha véletlenül szellemi kalandra is vágyott valaki, esetleg gondolkodni is lehetett. Az érdeklődés fókuszában Kálnoky volt, az új helyi kultúr-pápa, de sokkal találóbb, ha kultúr-püspöknek titulálom, egyrészt XVI. Benedek miatti tiszteletem okán, másrészt, valódi hatásköre miatt is. Mert bár Szentendre kulturális dolgokban nem egy kisvárosi méret és hatásköre azzal, hogy a volt megyei intézmények egy része, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának egységei ( múzeumok, raktárak és mindenféle hivatali, tudományos és szakmai dolog) a volt megyei könyvtár és a volt és mai városi kulturális, turisztikai egységek, mint Duna-parti Művelődési ház, volt Tourinform stb egy egységben és irányítás alatt január elsejével Kálnoky felelőssége, hanem azért is, mert mindezeket olyan közigazgatási átszervezési és pénzügyi konszolidációs bajzli közben, és kíméletlenül kemény vetélkedésben kell továbbvinnie, fejlesztenie, ahol az ellenlábasok és kihívók, a Kósásdebrecen, vagy a napokban a sz..ból a kormány által most kirángatott szeretett-utált de hozzánk képest elefántcsorda erejű fővárosunk. Azt gondolom ezt érezhette meg a közel hetven fős közönség is. S Kálnoky dicséretére válik, nem mismásolt, festegette a helyzetet "biedermájeresre", hanem következetesen realista volt és még abba a hibába sem esett, hogy sajnáltatta volna magát. Szóval, hozta a formát, pontosabban mondta el amit kellett, nagy rutinnal, türelmesen és pallérozott magyarsággal.

No és a tartalomról is. Az az előadásból, de legfőképpen Szentendre mai helyzetéből is látszik, itt bizony új stratégia szükségeltetik, és bíz ez, nem múzeumi és még nem is csak városi ügy, hanem ha tetszik, e térség ügye, mi lesz ezzel a dunakanyari, már látszólag az unióhoz csatlakozott (az adatok ezt mutatják, ha Szentendre fejlettségi mutatói vizsgáljuk), agglomerációs térség meghatározó városával, amely korábban mind a színház, mind a képzőművészet, no meg turizmusban is kitüntető helyet kapott és ezek birtokában előnyős pozíciót vívott ki magának?

Szóval, ismét ki kell találni Szentendrét! De ezt ma már mindenki hajtogatja, és legtöbbünk könyökén is jön ki. S ezen a fórumon talán annak felismerésében jutottunk a legtovább, hogy a platform arra is alkalmas, hogy előadásokkal, vitákkal és egyéb agymenésekkel Szentendre értelmiségi művész-közöséggét bevonja abba a vitába, amely segítségével e startégia kimunkálható, és fórumot teremthet arra is, hogy e művész-közösség azt is elmondhassa és megvitathassa, milyen jövőt látna szívesen és szán e városnak. Másrészt a felkentek itt megismertethetik és megmérettethetik elképzeléseiket, terveiket.

De bármiféle stratégia kimunkálása a gyakorlatban igencsak nehéz műfaj, mert a legtöbb koncepció-gyártó amikor az első mondat után letszi a tollat, homlokát elönti a hideg veríték. Mert míg kritikát gyakorolni, kocsma-okoskodó-módon könnyű dolog, de a fehér papír előtt jövőképet felvázolni már nem is oly egyszerű. S a dolog már csak azért is kockázatos esetünkben, mert a várható résztvevők közül nem mindenki szokott hozzá a koncepció-gyártáshoz szükséges elvont gondolkodáshoz. Intelligenciag-faktora kevéske az információk kezelésére, a megértéséhez. Így az analízisen, az absztrakción és a rendszerbe soroláson, tehát az összetettebb gondolkodási műveleteken alapuló vízióalkotás idegen számára, legfeljebb napi problémáinak és érdekeinek megjelenítésére képes.

Ezért is, vagy éppen ennek ellenére, érdemes kísérletet tenni arra, hogy ha már itt van közel kettőszáz képzőművészettel, építészettel és egyéb hasonló foglalatossággal idejüket töltő helyi lakos, hátha kihozható belőlük valamiféle nem csak vágy- másolással konstruált jövőkép. Én azt a gyakori intellektuális jellegű interpretációt nevezem vágy- másolással konstruált jövőképnek, amikor külhoni, nekünk tetsző, építészeti, társadalmi jelenséget, szociális gyakorlatot alaposabb háttérismeret nélkül kívánunk adaptálni. S mert lusták vagyunk két fontos kritériummal komolyan számolni, felemásra sikeredik. Egyrészt, a kellően mély helyismeret, másrészt az adaptálandó módszer, gyakorlat, átfogó ismerete.

De ha már így is állunk, nos hogyan kezdjünk hozzá? Egyrészt érdemes a városra rakódott már ismert jelzős szerkezetek tartalmi hátterét újfent megvizsgálni. Mint tette ezt a két előadó is, amikor Szentendre a festőváros, Szentendre a művészetek városa kifejezések mögöttesét vette górcső alá. Abban talán egyetérthetünk, hogy a honi képzőművészeti értéktérképen a múltban, különösen 1968-óta, jó helyünk volt. De most amikor Pécs, Debrecen és Paks a mai képzőművészetben bizonyosan leelőzött bennünket meg kéne vizsgálni hol is vagyunk. Mik a még fellelhető erősségeink amivel tarthatjuk pozícióinkat és mit kell azért tenni hogy előbbre léphessünk. A marketingesek mondják: "Ne a hibáidat javítgasd, hanem az erősségeidet fejleszd! Mert ha az erősségeidet fejleszted, csak akkor lesz belőled Superman - ha a hibáidat javítgatod, a legjobb eredmény, amire számíthatsz, hogy átlagemberré fejleszted magad! " Bár egy másodpercig sem kívánom, hogy Szentendre Superman legyen, de ettől még a tétel igaz.

 

Pikáns ízekkel, érdekes eddig ritkán látott magángyüjteményekből összeállított kiállításokkal, vagy jó nemzetközi cserekapcsolatokból építkező különleges kiállítás kínálattal, bizonyosan eredményesebbnek lehet lenni, mint azt Kálnoky is tervezi. De ez annak a körítésnek megszervezése nélkül, ami ezeket a nemmradhatokleróla társasági eseménnyé teszi, nem fog menni. Ehhez pedig jól átgondolt internetes közösségi propagandára, érdekes gasztronómiára és vonzó társasági eseménnyé nemesítésre van szükségük.. Jó értelemben vett celebek kellenek, és ebből pedig talán lenne is kellő helyi kínálat, míg a gasztronómia, az bíz még hibádzik. Mert akár hiszik, akár nem, ma a közösségi média, a Tumbrl, Instragram és Facebook korában, már egyáltalán nem mindegy, ki, hogyan és miben volt, van jelen. Vannak e ott olyan érdekes ismert emberek akik miatt én is ott akarok lenni. S mert a hagyományos offline propagandára (óriásplakát, televíziós hírdetés stb.) ha megszakadunk sem lesz pénz, hát marad az új és hatékony eszköz, a közösségi média. S bár fotnos hogy kétezer példányos szakmai lapok mit írnak és mi a véleménye a szűk szakmának egy-egy kiállításról, színházi előadásról, de ettől még az anyagilag tuti bukás lehet a múzeumnak és a városnak is. Tudom, az ilyen fajta értékeléshez, méréshez nem szokott a tudós szakma, de ma csak egy mérő van: Volt-e médiaesemény értéke a megnyitónak, előadásnak, és mennyi fizető látogatója volt! Mert egy vagy két alkalomra még kijön az ismerős tévés és benyomja a műsorba, de mert őket is e szempontok szerint értékelik, többet nem tud tenni, ha nincs szenzáció és celeb. Versenyképességünk szinte egyetlen előnye lehet, ha az új közösségi médiát jól, hatékonyan szervezzük, működtetjük és ha ezt, akár csak egy órával is hamarabb használjuk, vetjük be, mint a vetélytársaink, talán még győzhetünk is.

 

 
2013. február 25.
A "nagy járkálás"
Mese a szentendrei „nagy járkálás” idejéből
 
 
Az eset valamikor a nyolcvanas évek második feléből, a „nagy járkálás” idejéből való. Ugyanis „nagy járkálásnak, "a kínai kommunisták hosszú menetelésére utalva nevezte el a szentendrei apparátusi szleng azt az időszakot (a történettudomány a kínai vöröshadsereg 1934. októberétől Yuduból, a következő év október 22-ig Shanxi tartományba tett 12 500 kilométeres gyalogmenetét nevezi így) , amikor nem volt olyan nap e városban, hogy ne érkezett volna valamiféle delegáció, a délafrikai appartheid elleni küzdelemben leépült fekete aktivista szentendrei látogatásától, valamelyik kágéestés főnökig vagy európai koronás főig. Így aztán külön riadólánca volt annak is, hogy éppen milyen összeállítású városi fogadó társasának kell rendelkezésre állnia, hogy köszöntse a Szentendrére érkező vendéget. Mert bár a mindenkori párttitkár volt a tényleges hatalommal bíró városi vezető, de a delegáció érkezését szervező külügyesek mondták meg, hány fős legyen és kikből álljon a vendéglátók fogadó csoportja. Pld. ha az illető, mint Margaret Thatcher erős antikommunista volt, akkor a városi pártitkár legfeljebb, mint az Magyar Eszperantó Szövetség titkára ( valójában ezt a tisztséget is vislete) lehetett jelen és a delegáció első embere a tanácselnök volt, míg mondjuk egy testvérmegyei pártvezetőt a városi első-titkárnak kellett köszöntenie. Ehhez még a mindenkori fogadóbizottság állandó és elengedhetetlen tagja Majláth Imre bátyánk is alkalmazkodott, mert a szocialista ország-béli delegáció esetében barna, míg a kapitalista vendég esetében fekete cipőt húzott.
A nyolcvanas évek közepén jártunk, amikor már annyira természetes volt a delegációk kószálása e városban, mint Lui Lacinak az ingyen fagyi a Lolánál, és olyan vezetőkre is jutott Szentendrének mint Sz.I. tanácselnök, aki anyanyelvi szinten beszélt angolul.

Az eset amiről itt írok, ekkor történt. Az újdonsült snájdig tanácselnök már megszokta, hogy Budakalásznál járva hívja fel a külügyes delegáció-titkár, hogy hamarosan megérkeznek, és mert már nem volt benne sem drukk, sem izgalom, legfeljebb az érékezésig még meglévő kevés időt próbálta hasznosan kihasználni. Így azután, hogy ne maradjon el napi teendőivel, még gyorsan lediktált a titkárnőjének egy elküldendő levelet. Majd rohamban felkapta zakóját és indult is a Fő térre a könyvesbolt elé, ahol Imre bácsi kedves mosolyával és barna cipőjében várakozott. Arra azonban már nem maradt ideje menedzser típusú tanácselnökünknek, hogy mellékhelyiségben könnyítsen magán.

 
Még kezet sem fogtak Imre bácsival, amikor a delegációt felvezető rendőr mercivel az élén a Fő térre megérkezett a fekete autókból álló konvoj. A biztosító kiberek kipattantak a kísérő kocsikból, s beálltak megszokott helyükre, mintha a sakktáblán valamiféle kelet-indiai védelmet állított volna fel a sötét bábúkat vezető játékos. A külügyes pedig annak rendje-módja szerint már mutatta is be a magas vendégnek a város vezetőjét. Itt megjegyezni kívánom, hogy míg a hetvenes évek végén a fogadók létszáma akkora volt, hogy időnként még városháza portásának is ott kellet állnia és mosolyogni, mint a bubáni cseresznyének a szentendrei piacon, a könyvesbolt előtt, addig a nyolcvanas évek közepétől gyakran kéttagú fogadóbizottság is megtette. Nos, esetünkben is így volt, mert Imre bácsi és Sz.I. ketten indultak városi sétára a magas vendéggel és kíséretükkel, hogy majd egymás váltogatva bemutassák Szentendre óvárosát és végül a Kovács Margit Margit Múzeumban fejeződjön be a látogatás.

Még csak éppen elhagyta a római Ulcisia Castra meséjét tanácselnökünknek, amikor már erősen feszültek alsó régiói, s mint tudjuk ilyenkor nincs mese, menni kell. Ezért azután egy szemvillanással odavonzotta Imre bácsit átadva neki, mint a középkor tudósának a beszéd fonalát, odasúgva a külügyes delegáció titkárnak, hogy elugrom ide a Bercsényibe a slózira, s mindjárt itt is vagyok. A külügyes, akit többek között a váratlan helyzetekre is képeztek, a delegációt kísérő külföldi biztosító főember kérdő pillantására, amit Sz.I. villámtávozása váltott ki, néma beszéddel csak annyit közölt " fentről keresték s pillanatokon belül visszajön". S mert ez akkoron itt nem volt különleges dolog, hisz nem lévén még mobil, gyakran megesett hogy valakit azonnal a telefonhoz rendeltek. S mint tudjuk ez az időszak a létező szocializmus időszaka is, a kábésok és más nacsalnyikok kedvenc információ-áromoltatási megoldása volt a telefonhoz-rohantatás ócska, embert megalázó módszere volt.

Szóval Sz.I. tanácselnökünk, bár szoros léptekkel, de sietően a Becsényi utcai vécé-műintézménybe tartott. S már lépett volna be, hogy feltépje ez egyik üres fülke ajtaját amikor is útját állta a Cerberus, az WC-t üzemeltető Városgazdálkodási Vállalat alkalmazottja V-né a vécés néni. Aki ellentétben az ekkortájt a tévé kabarékban vécésméni szerepet játszó Kiss Manyival, jobban hasonlított egy kancsal és alkoholista cibetmacskára, mint a zseniális színésznő alakított kedves nénire. Elnökünk átlátva helyzetet, hogy itt tétovázásnak csak szomorú következményei lehetnek, azonnal a zsebéhez kapott, hogy az ott lévő bármennyi pénzt átadja feltartóztatójának, hidegzuhanyként kellett megtapasztalnia a szörnyű valóságot, hogy egyetlen fillér, sőt még tárcája és iratai sincsenek nála. Így hát utolsó menedékként státuskvóját felfedve belelihegte az útját álló arcába " Én vagyok a tanácselnök, Sz.I. ! De újabb döbbentére, meg kellett tapasztalnia milyen súlyos hiányosságokkal teli a korabeli rendszer lakosság tájékoztatása, mert a vécés néni borgőzös hangon ráripakodott- Ne csaljon itt, én ismerem a tanácselnök elvtársat ő M.L. Ő ősz hajú és ott lakik a volt gépállomás mögötti utcában! Mire Sz. I. kiugrott az utcára de szerencséjére éppen ebédidőben e mellékutcában fagyit nyalva sétáló beosztottjára esett, akit karon ragadva remegő hangon és az erős görcsöktől remegő lábakkal könyörögve utasított - Magdika vagy adjon tíz forintot kölcsön, vagy szóljon ennek a nőnek, hogy én vagyok már a tanácselnök!! S bár a ráeső tanácselnöktől való meglepetésében Magdika csak lassan értette meg a helyzetet, de segítségével végül is az a tanácselnök besz.... nélkül oldódott meg. Nem húzom tovább. Sz. I. időben, még a Kovács Margit Múzeumban utolérte a delegációt, mosolyogva búcsúztatta őket később a Fő téren. Irodájába visszaérve azonban, azonnal magához hívatta a művelődési osztály vezetőjét azzal, hogy szeretne a következő Szentendre és Vidéke számban egy nagy fényképes interjút adni és javasolta, hogy az újság árusítását olyan helyekre is terjesszék ki, mint a boltok, közvécék és minden olyan szolgáltató hely, ahol sok ember megfordul.


 
2013. február 11.
Nyuggernet
avagy zavaros gondolatok egy nyugger-iroda megnyitása kapcsán
 
 
Azt olvasom, hogy a most lemondott XVI. Benedek pápa egyik januári üzenetében arról beszélt, mennyire fontos az internet és azt olvasom, hogy Twitterhez való csatlakozását követően már több mint 2,5 millió követője volt. "Az egyház ismételten elismeri az új médiaeszközök lehetőségeit, amelyek "alkalmas környezetet teremtenek az evangéliumi igazság tanításához is, a mai emberek problémáinak és reményeinek meghallgatásával és megértésével" mondta a pápa szavait tolmácsolva, a szociális hálózati kommunikációért felelős embere. Ha valamiért érdemes odafigyelni a világegyházakra az biztosan az is, hogy jó érzékkel felismerik a kommunikáció változásainak jelentőségét, mert mindennapi kenyerük, befolyásuk függ tőle. Mintha a Rk. Világegyházi központ is kezdené belátni, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a 21. századi technológiai, kommunikációs változásokat. Mert míg a munkás-érdekképviselet fontosságának felismerésére és a változtatásra a Rk. egyháznak a 19. század végén nem volt jelentős késés két esztendő, hogy meglássa és korszerűsítse társadalomszemléletét, hiszen XIII. Leó már a „proletariátus visszaintegrálását a társadalomba” mint a kor egyik legfőbb feladatának tekintette, - hisz a második internacionálét követően 1891. május 15-én jelenik meg a Renum Novarum enciklika. Addig ma két év akkora késés, hogy csak nehezen pótolható károk keletkeznek a társadalmi kapcsolatokban, mint történt ez manapság. "Az AlterNet mérése szerint a katolikus egyház hívőinek száma, éppen a közösségi hálózati kommunikáció terjedésének elutasítása miatt Horvátországban 200 000-el, Csehországban 1000000-val csökkent, de drámai csökkenés volt megfigyelhető szinte minden európai országban (Slobodna Dalmacija)."

Szóval itt tartunk ma. Idősebb barátaim egy része pedig büszkén jelenti ki, hogy ő soha nem fog internetezni az biztos. Így aztán a mai magyar társadalom a teljes szétszakítottság felé tart ismét. S ebben a vízválasztó nem csak az ezer hektáros földbirtokosaai, egyéb oligarchái, valamint az ország föld- és munkanélküli nincstelenjei között húzódik, hanem a digtális analfabéták és a digi-kommunikáció használói között is egyre jobban mélyül az árok. És a dolog érzékelésére nem kell külföldre utazni sem. Mert ma két dolog miatt nem juthat a legszükségesebb információhoz sem a szentendrei . Ha a külterületen, mondjuk Tyukovácban egy mellékutcában lakik, és bár lehetne, de nincs internetet elérése. E helyekre ugyanis nem jut el a Szentendre és Vidéke lap sem. Amit bár a korábbiaknál nagyságrendekkel több példányban nyomnak és persze egynézetűbbre is szerkesztenek.

Más tekintetben is fontos vízválasztón vagyunk túl napjainkban. Most történik meg először a történelemben, hogy az emberek több időt töltenek az online oldalakon, mint a tévé előtt. Állítólag egy facebookozó napi 2,5 és 4,5 óra közötti időt tölt a hálón. A fiatalabb generáció számára ez magától értetődő, az idősebbek számára pedig nehezen felfogható. Ugyanis elmúlt néhány évben a webes üzletmodellben végbement változás után a szociális érintkezés is átalakult és ez végletesen kihat a mindennapi érintkezésre, s így várhatóan politikai és egyéb közéletre is. Míg korábban a világhálón egy használható kommunikációs platformot jelentő hálózat létrehozása volt a cél, majd a következő lépés a forgalom irányítása (SEO), később a tekintetek weblapra irányítása volt a cél. Manapság az online programok arról szólnak, hogy az emberek kapcsolatot teremtenek egymással a weben és közben nagyrészt ők hozzák létre a tartalmakat is. A tudósok és az elemzők a közösségi oldalaknak elképzelhetetlen mértékű változtatási erőt tulajdonítanak, tegyük hozzá: teljes joggal.

Mi meg, a Facebook peronon lógó nyuggerek naftalinos gondolatinkkal attól rettegünk, hogy holnap eltűnik és nem tudunk mit kezdjünk a Tumbrlival vagy más mikrobloggal. Félünk, hogy lemaradásunk miatt kizavartatunk e maradék szociális hálóvilágunkból is. Mert a változás gyors, hisz ma már a Föld boldogabbik felén a mobilról a többségnek már eszébe sem jut, hogy telefonáljon vele. ennek ellenére a velem egykorú többség tudomásul sem veszi, hogy "A Socialbakers számai szerint Magyarországon jelenleg 4,3 millió Facebookozó van, ez a negyvenedik legnagyobb közösség [...] A magyar felhasználók tábora havi 70 ezerrel nő, és most 44 százalék körül jár ( Szentendre 51%) arányuk a teljes lakosságon belül."

Tegnap este, egy művészekkel folytatott beszélgetésen az hangzott el, hogy az aranyfakanál mennyire jó ötlet -igaz- és már a Facebookra is feltették, mondta az illető, mert a fia azt mondta neki, hogy ott aztán jól elterjedhet, s így népszerűvé válhat. A beszélő úgy szólt a Facebookról, mintha ez valami különleges dolog lenne és nem oly hétköznapi, mit hogy az út mellett járda van. Hisz ma már a többség nem a tévéből és főképpen nem az írott sajtóból tájékozódik, hanem a hálóról. Így hát arra amit Széles úr nem ért, hogy miért van csak nyolcezres olvasótábora a Magyar Hírlapnak, amely a nyolcvanas években még százezernél nagyobb olvasótábort tudhatott magának, már jobban érthető.

A szentendrei művészeti intézmények, az állami gondoskodás megcsappanásától magukra maradt művészek egy része elutasítón, mások duzzogva, legfeljebb szerény érdeklődéssel nézik a kommunikáció vágtató térhódítását. Eszükbe sem jut, hogy kitekintsenek a világba, hogy lássák mi is történik másutt hivatásukban, és hogy mennyire hétköznapi dolog lett a hálón lenni, kommunikálni. Jó nekik ez a szentendrei ízé is. Pedig érzékelhetnék, hogy a nyolcvanas évek óta huszadára csökkent a szentendrei idegenforgalom, hiszen a múzeumi és képtár-látogatói létszám mára egy kis falunyi érdeklődés csupán, szerint, ma Szentendre olyan messze van a kívánatos fizetőképes érdeklődéstől, mint a MűvészetMalom látogatottsága a Bajai halászléfesztiválétól.

S ahelyett, hogy legalább most, érdemi problémákkal foglalkozna a művészeti szakma un. helyi elitje, magunkat olyan szélmalomharcokkal kötik le, mint, hogy le az építészekkel, meg majd mi megmutatjuk a butikosoknak, hogy a kitelepülésnek coki. Pedig Szentendre így is, úgy is válaszút előtt áll. Vagy tud váltani, magát saját hajánál fogva kihúzni a gödörből, vagy elsüllyed. Nem lassan, mint ezt sokan gondolják, hanem egyre gyorsuló módon, mint a mocsárban kapálódzó, aki minél jobban tapos, rugdalódzik, annál jobban kerül a víz alá. S ehhez már nem kell más, mint további helybenjárás és totojázás, meg mellé néhány rossz döntés a városatyáktól és anyáktól és Szentendrének annyi.

Akik nem hiszik el, hogy mi lehet azokból a városokból, amelyek valamikor népszerű, felkapott kiránduló és kultúrhelyek voltak, azok nézzék meg a mai walesi Phyl-t és annak századfordulós fényképeit, és képet kaphatnak arról, hogyan süllyedt el egy tengerparti település az elfelejtettségbe.


 
2013. január 19.
Művészet és vidéke 2
folytatás vagy mi...
 
Templomdombi tárlat a hatóság által az iskola udvarára bevitetve a hetvenes évek elején
Legutóbbi szösszenetemben arra kíséreltem meg ráirányítani Szentendre művész-közösségének figyelmét, hogy városunk helyzete milyen végletesen megváltozott január elsejével és ezért milyen közös felelősségünk és lehetőségeink is vannak a város és saját sorsunk jövőjének jó felé való alakítása érdekében. Most és itt pedig azt próbálom meg néhány mondatban felvillantani, hogy ennek elérése érdekében, mit is javasolhat, kérhet, követelhet ez az értelmiségi csoport, hogy társadalmi súlyának megfelelően segíthessen Szentendrének. Mert hát milyen is a mai helyzet? Szentendrei önkormányzatának, vezetőinek akiknek feladata és felelőssége, hogy e várost az új helyzetben jól kormányozzák, működtessék, életét megszervezzék, a testületek és a hivatal is, mai felépítésében, döntési lehetőségeiben, munkáját segítő bizottságai, tanácsadó testületei összetételében, szóval egész működésében egy régebbi feladatokra kialakított szervezet. Rossz hasonlattal, olyan, mint egy személyautó, amelynek január elsejétől nem országúton hanem a folyón csónakként kellene közlekednie, s ehhez sem biztonságos hajóteste, sem propellere, de még képzett matrózai sincsenek. Bár van egy gumicsónakja a csomagtartóban és ígéretei arra, hogy nem lesz mély a víz és nem lesznek veszélyes zúgók és örvények sem, de ma ez távolról is kevésnek látszik. Mert hát ha átnézzük a város főbb rendeleteit, hivatala eddigi működését, embereinek felkészültségét, bizottságainak összetételét és működési módjának eddigi gyakorlatát, bíz ezekből nem a turizmusból megélni szándékozó, nemzetközi teljesítményekre is képes művészeti intézményhálózat működtetésére alkalmas irányító mechanizmus körvonalazódik. Mert hát a Raiffeisen hitel törlesztő részleteinek kifizetésére lecsupaszított, a várost alig-alig ismerő, ámbár kedves és igyekvő, de gyenge erőkből álló hivatallal kellene indulnia a háborgó vizekre. Az irányító testületére vetve a szemünk, mit is várhatunk azoktól, akik járda, szemét- és telekügyletekben bár eredményes és tehetséges érdekérvényesítők, de legtöbbjüket kirázza a hideg, ha fauve-okról vagy dadaistákról hallanak vagy ilyen művet látnak. Akik közül, ha valamelyikük járt is Londonban, a Tate Modernbe aligha jutott el. Nem azért, mert iskolázatlan, esetleg műveletlen, vagy nem beszéli a királyság nyelvét, esetleg nem tudta volna kifizetni a belépőt, hanem mert ez nem az ő világa. Mert az ő értékrendjében előbbre van az Arsenal futballcsapata, a Tower és Madame Tussaud's panoptikuma és egyéb ismert látnivalók, vagy a Harrods áruház kínálata, egy jó sörözés az egyik ismert pub-ban. Persze miközben kritikával illetjük őket, azt is hangsúlyozni illik, hogy ez nem bűn és még hibának sem nevezhető más honi kisvárosban, de bíz ennek Szentendrén fontos követelmény kellene hogy legyen. S ha már megemlítettem önkormányzatunk bizottságait és tanácsadó testületeit, elkerülhetetlenül szólni kell Oktatási és Kulturális Bizottsága vagy a civil rendeletben szabályozott Művészeti Tanácsáról is. Gondoljuk csak el, miként tud egy tisztes pedagógusokból és más szakmájúakból álló gérmium, vagy a nyugdíjasok érdekérvényesítésére életre hívott tanácsadó testülettel azonos kompetenciájú Művészeti Tanács egy a volt Pest megyei Múzeumok Igazgatósága múzeumainak jelentős részét, a Castrumot, Képtárat, Czóbel- Barcsay- Kmetty- és a többi kismúzeumot és az új múzeumi központot, de a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeumot, a verőcei Gorka Kerámia Kiállítást, a tápiószelei Blaskovich Múzeumot, a városivá lett megyei könyvtárat, a továbbra is városi fenntartásban működő teátrumot, MűvészetMalmot, Duna-parti házat és az új idegenforgalmi centrumot irányítani, ellenőrizni. Mert hát a mai OKB hatásköre szerint legfeljebb olyan erős, mint a Gazdasági és Városüzemeltetési Bizottság, amelynek a város életében bár fontos, de nagyságrendekkel jelentéktelenebb feladata van a mai helyzetben. S míg a Gazdasági és Városüzemeltetési Bizottságnak van Közlekedési Munkacsoportja, addig abban a városban ahol Magyarországon a legtöbb az egy négyzetméterre eső képző- és iparművészek száma, mellékügyként és súlytalanul van jelen a város stratégiai ágazata a kultúra és művészet szakmai közösségének érdekérvényesítő lehetősége is. Tudom én, hogy ilyen sajátos feladatú művészváros mint Szentendre aligha van e honban. Ezért a más településeken szokásos módszerek, másutt ismert struktúrák lemásolásával nem a jó megoldás hozható létre. Itt a sajátosságokhoz igazított és a helyi stratégiai célokat érvényesítő bizottsági struktúrára, megoldásokra, módszerekre és emberekre van szükség. Ma Mari néninek a járda fontosabb, mint hogy a nemzetközi művészeti életben milyen helyet vívott ki magának Szentendre, érthető, de ettől még az új körülményekre és lehetőségekre kialakított irányítási, ellenőrzési szervezeti megoldások kellenek. S ha már ezt szóba hoztam, itt van e régóta kényes ügy, az önjelöléssel megalakított tanácsadó testület a művészeti tanács. Elismerve és tisztelettel értékelve tagjai elkötelezettségét, áldozatos munkájukat, ma e grémium, mind összetételében, mind testületük súlyát és a közigazgatási szervezetben elfoglalt helyét, rekrutációjának módját tekintve elégtelennek tűnik. Szentendre jövője, mai helyzetéből való kilábalása érdekében, a kultúra és művészet súlyának megfelelő hatókörű, kellő hivatali háttérrel segített és kiszolgált önkormányzati szerkezet kialakítása szükséges. Az önkormányzati törvény okos és kreatív alkalmazásával ez felépíthető, és az is megteremthető, hogy a különféle művészcsoportok is kellően tudják érdekeiket megjeleníteni benne. Az azonban egyértelmű jogos szakmai kívánalom, hogy ez, vagy ezek a bizottságok, csoportok, a városstratégia alakításának meghatározó tényezői legyenek, megkerülhetetlen és szerves kapcsolatban a városi, járási döntéshozatallal./folytatás valamikor/

 
2013. január 16.
Művészet és vidéke
SZAMP gyűlési előkészületek
 
Úgy döntöttem, visszatérek az ősi módszerekhez. Valamikor a kétezres évek elején mikor blogomat nyitottam az oldalon úgy adtam közre a híreket és képeket, ahogy én láttam, gondoltam, tapasztaltam. Személyes és közéleti írások, képek jelentek meg, önkényes szerkesztésben és néhány mondatban. Azután grafomániám miatt egyre hosszabb írásokat közöltem. Majd beleunván és vízfestési agymenésem miatt hanyagoltam és legfeljebb havonta egy írást adtam közre. Most visszatérek az ősmódszerhez, hogy rövideket és inkább folytatásokban írok. Abban bízva hogy így nem csak havonta frissítek.
 
 
"Nagyobb változás történt Szentendrével ez év január elsejével, mint amikor 1945 év elején a várost megszállták a szovjet csapatok!" humorizált rosszmájúan művész-barátom tegnap este, arra utalva, hogy Szentendre a közigazgatás átszervezésével az eddigiektől lényegesen eltérő helyzetben tudhatja magát január elsejétől. Ha e megfogalmazás túlzás is, egy bizonyos, a kihívás ami előtt ma e város áll, nem hétköznapi. Mert mi is történt valójában? A közigazgatás átszervezésével, a megyei intézmények átalakításával, a járások létrejöttével, az állami feladatok kibővítésével, a Szentendréhez hasonló eladósodott kisvárosok estében is, az állam magához vette a város iskoláit, egészségügyi intézményeit, a közigazgatás számos, eddig a város által fenntartott és kontrollált feladatát, olyanokat mint a gyámügyeket vagy a jogosítványok és egyéb hatósági iratok kiadását és intézésének dolgait és miközben adósságának egy részét is átveszi ezzel párhuzamosan a város költségvetési bevételeinek egy részét is elvonja hamarosan. De míg más kisvárosban ennyi történt csupán és legfeljebb panaszkodnak volt iskoláik elvesztése vagy kevesebb forrásuk esetleg hatásköri kifosztottságuk miatt, addig Szentendre örömünkre és gondunkra, kulturális, művészeti feladatok ügyeiben, kis túlzással, országos feladatkörűvé lett. Mert nem csak a volt Pest megyei Múzeumok Igazgatósága múzeumainak jelentős része, a Castrum, Képtár, Czóbel, Barcsay, Kmetty és a többi kismúzeum és az új múzeumi központ, de a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum, a verőcei Gorka Kerámia Kiállítás, a tápiószelei Blaskovich Múzeum, a megyei könyvtárral Szentendre városivá lettek, de továbbra is városi fenntartásban működik a teátrum, MűvészetMalom, Duna-parti ház, új idegenforgalmi centrum is. Mostantól ezeket, kisebb túlzással, egy anyagiakban padlón lévő, közigazgatási hatáskörben és szellemi kapacitásában kicsontozott önkormányzat és hivatal lát majd el. Gondoljanak csak bele, ma Szentendrén olyan önkormányzati képviselőkből álló testület és apparátus kívánja írányítani, szervezni, problémáit kezelni, amely tagjainak többségét napi járda és kátyúügyek, szemétszállítási és várostakarítási gondok megoldására választott meg a lakosság. S ha mindezek mellé azt is odavesszük, hogy a művészeti akadémia és más kulturális irányítási anomáliák miatt ma a magyar képzőművészeti közélet felbolydult és megosztott állapotban van, akkor látszik csak világosan, milyen komoly kihívás előtt áll Szentendre, de legfőképpen annak értelmiségi közössége. Ezért fontos az, hogy a Szentendrei Alkotóművészeti Platform összegyűjtse erőit és értelmes párbeszédbe kezdjen a kulturális közélet szereplőivel saját és Szentendre jövője érdekében. Erről cseréltek eszmét tegnap este a SZAMP tagjai és döntöttek arról, hogy február 26-ára összehívják közgyűlésüket. /folytatás valamikor/

 
2013. január 10.
Gondolatok egy megnyitó kapcsán
avagy érdekes-e a helytörténet
 
 
Most, hogy Feri bátyámat sikerült családjának rávennie,-állítólag hatásomra is- hogy diktálja le emlékeit, egy fontos visszaemlékezésre számíthatunk, amely sok kérdésre adhat választ az 1956 utáni Szentendre történetéből. Mert a volt művelődési mindenes Lajos bácsi már nincs közöttünk, pedig ő is sok érdekes dologról adhatott volna számot, ha időben felkerestük volna. Tőle is tudható lehetett volna, hogy Cseterki Lajosnak milyen köze volt Szentendréhez, milyen döntéseknek volt a hátterében. Az mára világosan látszik miért és hogyan született meg az a döntés, amely eredményként idetelepítették skanzent, és ebben mekkora szerepe volt a korbeli lobbinak és milyen szerepe a hivatalos tudományos köztestületeknek. S mert bár jelen voltam számos döntésnél 1974 után, sok mindent nem értettem huszonegynéhány évesen. Ezért időnként csodálkozó -jaaa ez... rádöbbenéseket okoz egy-egy visszaemlékezés, régi jegyzet elolvasása. Egyre érdekesebben tárulkozik fel előttem ez a szövevényes Szentendre múlt. És ilyenkor azután szembesülni kényszerülök azzal, mit is értettem én akkoron azokból, amelyeknek így vagy úgy de részese voltam , s miben voltam setét homályban sokáig. Mára, hogy túl vagyok az utóbbi két évemet alaposan lefoglaló több száz oldalnyi írás és irat elolvasásán, ezernél is nagyobb magánfénykép gyűjtemény szkennelésén is, látnom kell, mennyire nem ismerem ezt a várost, és mennyire fontosak a valamikor feleslegesnek tűnő részletek, ha valaki fel akarja fejteni e régvolt döntések mögöttesét. Mert a létező szocializmus szentendrei történetét, sem a hivatalos dokumentumok jellemzik legjobban, hisz ezek többsége legtöbbször érdektelen és semmitmondó, hanem a mögöttes történések. S amikor ezeket felfejtem, bánom azt is, hogy ezt és azt az iratot is kidobtam, mert akkor feleslegesnek, érdektelennek tűntek.
Érdekes ezekből az írásokból lejegyzőik kibúvó sajátos Szentendre viszonya. Mégpedig az, hogy bárkinek is olvasom írását, legyen az Lajos bácsi az utolsó szentendrei vízimolnár feljegyzései, vagy a valamikor volt MDP titkár papírjai, tudományos munkatárs vagy újságíró dolgozata, kétféle érzelem jön át ezeken átsugárzó erővel. Szentendre imádat, vagy lenézés. A " Mire vagytok ti oda ezzel semmi kisvárossal!, vagy "Csoda ez település! megközelítések. Azután hogy x vagy y miért nem szerette Szentendrét, az is érdekes lehetne. Erre talán nem érdektelen példa, hogy 1963-ban, azon a bizonyos amnesztiás országgyűlésen a szentendrei nőtanács küldötteit a parlament büféjébe kávéra invitáló Kádár elárulta, a résztvevőknek erős megdöbbenést okozva, hogy ő biz nem szereti Szentendrét, mert kellemetlen emlékei fűződnek a városhoz. De azt, hogy mik, már nem tudhatták meg. Többek szerint Gerővel való viszonya és annak szentendrei kapcsolatai miatt, míg mások szerint Farkas miatt, aki állítólag kedvelte a szentendrei búvóhelyet és előszeretettel hozatta ki ide még a nagycsapatot ( Puskásékat) is a Hauszmann villába a későbbi tábornoki üdülőbe. Más visszaemlékezők sokszor látták Kádárt Dobogókőn sétálni, vagy hosszabb ideig ott tartózkodni. De míg Bereczék vagy más akkori kisebb vezetők dobogókői tartózkodásukkor leugrottak városunkba, ezt sem Kádár, sem felesége soha sem tette meg. Dokumentumaim szerint csak az Óbuda Tsz budakalászi központjáig jutott el. Hogy vajon miért, ezt majd a történészek megfejtik, ha érdekes egyáltalában. Egy dolog miatt talán érdekes lehet, ez pedig az, hogy e korban szinte nem volt olyan szocialista ország béli vezető aki ne járt volna Szentendrén. Aztán itt van Aczél Szentendre kapcsolata is. Czóbelhez jött e ki, vagy Major hozta-e ki őt először ide, esetleg V. Pista bácsi javasolta, hogy kellene e városnak segíteni, nem tudom. Ha igaz lenne az állítás, hogy a harmincas évek fiatal avantgardjaival való kapcsolata miatt lett Aczél számára e város érdekes a hatvanas évek végén, akkor miért nem művészettörténész igazgató kerül itt a múzeum élére és miért régész, néprajzos ? De, hogy Feri bátyámnak ügyes taktikával sikerült Cs-nét bekerítenie és irányította rá az akkor még elfelejtett, a korabeli értékek szerint semmiképpen sem trendi városkára a megyei vezetőnő figyelmét, az dokumentumokkal is bizonyítható. Remélem arra is feleletet kapok majd visszaemlékezéseiből, hogy hogyan bocsátották meg neki, hogy nem tett esküt mint katonatiszt Kádárék mellett és ahelyett, hogy segédmunkásként folytatta volna, hogyan lett szentendrei tanácselnök. De vannak olyan érdekes tények is, amelyekre aligha található egyszerű magyarázat. Pld. hogy itt nem lakik egyetlen volt helyi párttitkár vagy annak közvetlen rokona sem drága szentendrei óvárosi lakásban, de volt tanácselnök sem? Ugyanakkor láthatóan is szertik e várost, elkötelezett segítőkészséggel és szeretettel mesélnek városunkban töltött idejükről. Amikor hatalmon voltak, miért nem szereztek maguknak itt lakást, hisz megtehették volna?
Ortodox vízkereszti ceremónia
a Duna parton
anno
Érdekes lehet ezekre is a felelet, hisz például 1975-ben, amikor állítólag több volt Szentendrén az elosztható lakás mint az igénylő, nem okozott volna nagy feltűnést ha az akkori párttitkár kiutaltat magának egyet. Majd a jövő helytörténészei erre is megadják a pontos választ, mint sok minden másra. Pld. arra is, miért lett a város címere anno az ismert református jelkép akkor, amikor a szerb ortodox vallású közösség talán legbefolyásosabb volt e városban? Mert ez Debrecen esetében egyértelmű, világos, de Szentendrén akkor? Azután itt vannak a nagy helyi ellenállások történetei is. Panasz miatt, koronatanácsi utasításra kellett kötelező munkaszünetet biztosítani a nem ortodox karácsonykor is! Ma itt élők jószerivel azt sem tudják, hogy az "igazi" szentendrei karácsony január 6-án van. Összvárosi tiltakozás volt azért, hogy ne szüntessék meg a többnyelvű kidobolást! Ugyanakkor ma sokan azt sem értik miért éppen ebbe városba jönnek szerbiai diákok osztálykirándulásra. Szentendre legyen újra község! és ezt komolyan javasolták korábbi városi képviselők. Kultúrház legyen a szerb iskolából, nem kell ide múzeum! Miért nem a pataknál építik fel az új művelődési házat? Ne ide telepítsék a skanzent, elveszik tőlünk Sztaravodát! Ma is ismerek olyan szamárhegyit, aki még soha nem járt a skanzenben azért, mert volt földjén van a múzeum. Hozzák vissza a piacot a Bodor házhoz! Minek ide múzeum, iskolát építsenek! El a Fő térről a teátrum nézőterével! Sorolhatnám a múltbéli sérelmeket, amiket már alig ismer valaki is e városban. Szóval mitől és miért vagyunk ilyenek? Hiszen Galata Mici néniről megemlékezünk mint amatőr színjátszóról, de mint a szentendreiek ügyes bajos dolgait a városházán önzetlenül intéző titkárnőről nem, pedig ismertsége és önzetlensége okán akár még emlékérmet is elnevezhetnénk róla, mint a legjobb közszolgának járó elismerést. Ma is ugyanabban az állapotban a kupi mint 1938-ban, legfeljebb he egy tucatnyian tudjuk melyik ház melyik ajtaján kopogtattak be a tisztes városi előljárók anno. Szóval lenne itt megtalálni, megőrizni, megfejteni való bőviben, csak elszánás kérdése a dolog, hogy megismerjük. S a legutóbbi kiállítás-megnyitómon vetítéses anekdotázásomon arra kellett rájönnöm, hogy érdekes lehet ez a mai itt élőknek és nem csak az úgynevezett régi szentendreieknek.

 
2012. december 12.
 
 
 
2012. december 2.
Az új nagykövet
( Szentendrére látogatott dr.Gordan Grilic Radman horvát nagykövet)
 
 
Valamely nemzetiséghez tartozó ember mindig sajátos viszonyban van anyaországa nagykövetével, hiszen számára ő az első számú kapocs, aki személyében testesíti meg a másik, a távoli hazát. Ezért egyáltalán nem mellékes, hogy szimpatikus-e számára az anyaország követe, amelyhez – mint nemzetiségi – ő is tartozik.

Lehet valaki briliáns diplomata, ügyes tárgyaló, penge agyú érdekérvényesítő, de ahhoz, hogy jó nagykövet legyen, több kell. Ez pedig az empátia képessége, az, hogy amikor szót váltok vele – ha csak tolmáccsal is – tudjam, érezzem, ő látja az én helyzetem, tudja mit tehet, miben segíthet, mellette, vele biztonságban érezhetem magam, tudom, az anyaország törődik velem.

Azt írom tolmáccsal, mert bizony van olyan nemzetiségi csoport és a szentendrei dalmátoké ilyen, amely már anyanyelvét veszítette, identitása legfontosabb kapcsát szétmarta a nemzeteket erodáló asszimiláció. Különösen olyan, az anyaországtól távoli helyeken történik ez meg, ahol nincs iskolai nemzetiségi nyelvoktatás, mert kevés az egy nemzetiséghez tartozó gyermek, ahol az anyaországi tévé adását sem láthatod, és csak kirándulóként vagy nyaralóként találkozhatsz a tieiddel.

A mai estén néhányunk fontos és kellemes élménnyel lett gazdagabb. A MűvészetMalomban a „Népek karácsonya” rendezvényen, amelyre saját pénzünkből, de nagy lelkesedéssel készültünk, sütöttük, főztünk, díszítettünk, meglátogatott bennünket az anyaország legmagasabb diplomácia méltósága, dr. Gordan Grilic Radman nagykövet úr. Ez számunkra azért is különösen értékes volt, mert hisz a szentendrei dalmátok szerény létszámú szubetnikai csoportja, közössége, sem lélekszámában, de kulturális, etnográfiai jelentőségében sem hasonlítható össze a dél-magyarországi horvátság nagy összefüggő határ-menti közösségeivel. Szentendre nem fontos centruma a horvát kultúrának, nincsen olyan komoly hagyománykincse sem, mint a bunyevácoknak. Mégis, néhány héttel a kinevezése után a nagykövet úr eljött közénk, meglátogatott bennünket. Reméljük választása nem volt véletlen és hisszük, hogy ez a gesztus a szétszórtságban élőknek, nekünk, értünk szól. A MűvészetMalom rendezvényén, mint a nemzetiségek anyaországait képviselő legmagasabb rangú diplomata köszöntötte a Népek karácsonya résztvevőit, értékelve identitásunk megőrzése érdekében tett erőfeszítéseinket. De amivel igazán megfogott bennünket, az közvetlensége, barátságos hangütése, érdeklődése és személyiségének vonzása volt.
Amikor a rendezvény végén összegeztük a nap tapasztalatait és búcsúztunk egymástól, egyhangúan állapítottuk meg, Radman nagykövet úr olyan ember, aki nemcsak udvariasságból ígérte, hogy később is eljön közénk, őrá bizton számíthatunk, betartja majd adott szavát…


 
2012. szeptember 1.
Sokadik írás a Dumtsa korzó kapcsán
 
 
A Kratosija olyan szentendrei (crno) sötétvörös (crno) szőlőfajta volt, amely minél tovább maradt fenn a szőlőtövön, annál édesebbé érett. Nem potyogtatta szemeit és esős őszön sem penészedett, ha napsütéses ősz volt, miként a mazsolaszőlő betöppedt, édesedett, s kései szüreteléssel adta a legjobb mustot. Nos e valamikori de mára már kipusztult szőlőfajta volt a városunkat gazdaggá tévő szentendrei zsuppos bor egyik fontos alapanyaga. Számomra a Dumtsa korzó kissé hasonlít ehhez a régvolt helyi szőlőfajtához, mert bár a szervezők, árusok, rendezők a tizedik alkalom után már fáradtak, maga a program azonban egyre inkább beérik, népszerűbbé válik és a város turizmusnak egyik fontos rendezvényévé lett.
Azt még a kisgyermek is tudja, hogy nem lehet minden nap Karácsony -bár lelkünk mélyén szeretnénk - hogy a túrizmus számára ez nem azonos érték. Hisz a programon éppen akkor és ott résztvevőknek, élvezőknek az az egyszeri alkalom okoz örömet, de mert a turizmus egyik sajátossága, hogy mindig újabb és újabb ember, csoport kapja ugyanazt a programot, számunkra a tucatszor ismétlődő esemény az egyszeri és egyedi élmény nyújtó. Ezért ebben a műfajban az állandó, azonos színvonalú, élmény-hőfokú kínálat fontosabb, mint a változatosság. Így hát, bár Velencében lakónak a gondola lokálpatriotizmusát meghatározó eleme, de mint szórakozási, szállítási lehetőség és élvezet, életében legfeljebb négy öt alkalommal használja. Esküvőjén, valamilyen más ünnepi alkalommal, esetleg akkor amikor valamelyik szárazföldi távoli rokonát vendégül látva megörvendeztetni akarja, vagy temetésén ünnepi szolgáltatás, de mindennapi ügyeit intézni vaporettóval közlekedik. Mégis, megérti, tudja, elfogadja, sőt büszke rá, hogy az ő Velencéje a gondolák városa. Mert hát vonzást, megélhetést, jelent az egész közösség számára. S bár gondolom nem örül felhőtlenül annak, hogy városában sokszor a turisták tömegétől az utcán lépni sem lehet, de elviseli mert betudja e sajátos városi műfaj, a tömegturizmus velejárójának. Nos, valami hasonló együttérzés kellene nálunk is, ha az egyik, mai és jövőbeli városi jövedelemforrásunk működésének következményeit el kell viselnünk. Mert hát senki ne higgye azt, hogy két szép szemünktől, pallérozott műveltségünktől lesz a szentendrei ingatlan és telekár még ezekben a recesszós időkben is.
is elviselhető árú.
Miért említettem én most a velencei példát a Dumtsa utca kapcsán. Azért mert a Szentendrét is elérte, az önkormányzat kulturális kasszáját szűknyakúvá tévő recesszió, ezért másfajta turizmus kínálat szervezést és magatartást kíván ez mindenkitől. Elsősorban türelmet, okos közreműködést és együttműködési készséget. Mert az ma már a napnál is világosabban látszik, hogy az úgynevezett „bogdányi utcás” típusú, csak lefölöző, a saját dolgában erős érdekérvényesítő, de bármi közösségi dologra közömbös magtartású helyi turizmus iparágnak annyi, befellegzett. Várhatóan már nem lesznek jó ideig csak úgy, sem központi, sem helyi pénzek, vagy ha igen, akkor csak a nyolcvanas évek alföldi falujának színvonalán arra, hogy Szentendrét népszerűsítsék, programokkal lássák el. Ezért a jó lobbizással pályázati úton idecsörgedeztetett források mellett, nagyon nagy szükség van -pontosabban lenne- a helyi ötletességre, kurázsira, tevékenységre a turizmus megtartásához. S bár most éppen ellentmondok magamnak, hisz e sorokat írva én is csak okoskodom, hisz sokkal inkább tevékeny, okos együttműködés szükségeltetik, mint éceszgéberség.

Valami olyan gondolkodó, kreatív, de önkritikus magatartás, hozzáállás lenne hasznos, mint a régi növénynemesítőé, aki a rosszat, gyengét elhagyva az erőseket megtartva szelekcióval nemesített ki új, jobb, ellenállóbb növényt, ízletesebb szebb gyümölcsöt.
Ilyenkor amikor változtatni, megújítani kell, általában két megoldás kínálkozik. Az egyik, átvenni valami másutt már bevált és hasznos megoldást, mikért történt ez a szentendrei turizmus felfutása kezdetén, amikor a korábban talán még megvolt helyi dolgokat, fafaragást, a Szentendrén vagy környékén készült terméket leváltotta az erdélyiként emlegetett olcsó tájidegen tucattermék (óriásceruza és barátai) a cseh üvegtárgy és kínai eredetű olcsó szuvenír stb. a helyi sajátosságként kb. amely a rendszerváltás után öt évre kiegészült a szovjet hadsereg itthagyott ruházati darabjaival és mindenféle kitüntetéseivel, a nyugati turisták borzongatására. De ennek a kínálatnak napjainkban mintha befellegzeni látszana. Mert a kékfestőbe csomagolt két decis tokaji, paprikával és fakanállal, esetleg Budapest feliratú sapkával, pólóval és kalocsai terítővel kiegészítve, mára tucatáru, arra elég, hogy a személyzet bérét megtermelje. Az idegenvezetők további mértékű jattoltatása pedig ugyanezzel az arukínálattal mára tovább nem vásárolható meg, elérte azt a százalékos mértéket, amely főlé már nem érdemes emelni. Hát akkor most mivel tovább és mennyiért, ez a mai bogdányi dilemmája. Amit persze lehetne úgy is venni, hogy ez az ő bajuk, megszedték már magukat eléggé, menjenek csődbe, csakhogy, ha nincs más, csak a bezárt üzletajtó, az még a giccsnél is rosszabb üzenet városnak és lakóinak. Mert bár az korábban is köztudott volt, hogy a bogdányi utcai turizmus helyi bevételt közvetlenül csak szerényen hoz, közvetett formája a szolgáltatások által ( asztalos, villanyszerelő, takarító, butikos lány foglalkoztatása stb) a közterületek bérléséből adódó bevételekkel, stb. a közösség számára mégiscsak számottevő.
 
 

Szóval, változtassunk-e közesen? Vagy inkább azzal számoljunk, hogy elérkezett Szentendrére a turizmus-filoxéra kezdete, mint amikor Málnás nevű tótfalusi, beteg szőlőoltványokat importált Franciaországból és ezzel elindította városunkat a szegénységbe döntő ragályt.
Nos, az én javallatom, bár itt is gyorsan hozzábiggyesztem, hogy, ez csak - a külső, a turizmus szakmához nem értő, civil okoskodása,- mintha ez előbbi számunkra az itt élőknek is jobb lenne. S ha ebben a változásban a Dumtsa egy kis lépés, idétlenül adaptálva a napokban elhunyt és a Holdon járt amerikai űrhajós Armstrong mondását - That's one small step for [a] man, but giant leap for mankind.” - Kis lépés egy embernek, de óriási ugrás a szentendrei turizmusnak, akkor valami talán elkezdődhet. Mert a szimulált - európai és magyar központi pénzekből működő látványos magyar turizmus produkciókon kívül- nem látszik jobb megoldás. Persze ha a városi turizmusból származó bevételek csak arra kellenek, hogy egy rossz konstrukciójú, rossz helyre telepített - és általam is anno megszavazott,- de ettől még igen gyenge kialakítású uszoda fenntartására költetik az egész, hát nem tudom, érdemes-e.

Felvetődik a stílussal kapcsolatban, hogy az elmúlt két évtizedben a legtöbb kalocsai hímzést étékesítő és egyes mai szellemi trend szerint autentikus magyar kultúrát legjobban népszerűsítő terméket megjelenítő bogdányisok váltsanak-e lovas íjászattlal megspékelt tarsolylemezre és a Lázár téren felállított jurtában a Feszti körkép kicsinyített másolatát nézegessék a japánok, felismerve régi rokonságunkat az újgúrokon át a Hokkaidóin élőkig, vagy a Kínában készített autentikus európai tárgykultúrát megjelenítve a korai dadaizmus magyar gyökereihez térve Joseph Beuys szellemi segítségével az objektum-orientált festészet és szobrászaton keresztül vonzzuk magunkhoz az utcán vonuló ukránokat, rádöbbentve őket európaiságuk és rutén identitásuk valamint az ebből következő ősi kapcsolataink mai fontosságára. E megoldások dolgában bennem még dilemma van.
Talán van mindezeket jól ötvöző turizmus árú kínálat kell. Bár ha rajtam múlik a sztyeppére autentikus programokat inkább az alföldi városainkra hagynám, és Joseph Beuyshoz is talán jobban smakkol egy urbánusabb környezet mint Szentendre, de erős hatásiak miatt egyiket sem zárom ki. Viszont mindazokat a helyi jellegzetességeket, sajátosságokat felerősíteném, amelynek gyökere van itt, érdekes, a turizmushoz szükséges elég erős attraktivitással bír. S hogy ehhez példákkal is szolgáljak, hadd idézzék a napokban a Magyar konyha című lapban megjelent fércemből: A nehéz, az első háború utáni években naponta ínség-munkások tömegei lepték el a város főterét. De a háziasszonyi ötletesség, olyan megoldásokat teremtetett, amit ma mint a modern gasztronómia újításait fedezik fel.. A szentendreiek ekkor cukor híján sűrített musttal készítették a birs és hecsedli (csipke) lekvárt, mandula és gesztenyeliszttel pótolták a drága búzalisztet, így készültek sütemények, de ették a gesztenyét köretként zellerlevéllel húslevesben párolva, sósan is. Ekkor vált Szentendre a kecskék és csacsik városává, bár utóbbiakat a kordé húzására használták, hogy az ekkorra már a szőlők helyén termőre fordult piszkésekből és gyümölcsösökből hazahozzák a termést. Itták a kecske tejét, ették sajtját és húsát sokféleképpen. Egyetlen szabály volt, minél öregebb a levágott kecske, annál tovább kell a pácban tartani, főzni és erősebben fűszerezni. Íme a kecskehús pácolásához készítendő páclé szentendrei módjához szükséges anyagok és fűszerek: vöröshagyma, fokhagyma, vörös bor, koriander, babérlevél, borókabogyó, zeller, sárgarépa, fehérrépa, rozmaring, kakukkfű, tárkony, só, bors, szekfűszeg. De aki nem evett még friss kecskesajttal készített párna csücskét (rétestészta csík hajtogatva kecskesajt töltelékkel) frissen kisütve, mellé egy pohár roséval, az nem is tudja mi fán terem Szentendre. De semmiképpen se felejtkezzünk el a szentendrei piszkéről, amelynek még helyi fajtája is van, a Szentendrei óriás. A város filoxéra utáni életben maradásának fontos növénye volt, hisz húsz évvel a szőlők kipusztulása után már 100 vagon egres termett a város határában. Így aztán méltatlan lenne ha nem említenénk meg, hogy a szentendreiek a párolt marhahúst nyáron pikáns, kissé savanykás piszkeszósszal fogyasztják. A harmincas évek végi gyümölcs szüretkor a szamárhegyi Daru piacon esténként nyolc-tíz felvásárló várta a pismányi, bubáni földekről érkező termelőket, hogy a hajnali kofahajóval Budapestre vigyék a felvásárolt gyümölcsöt. Ekkor még ismert volt sok olyan gyümölcs fajta, amit ma már csak könyvekben lelhető fel. A duránczi és a kesernyés-édes japán barack, a kálmán- és aratási körte, az arany parmer, batul és kálvil, a majd labda nagyságú rétesalma, a hatalmas szemű és kemény húsú germersz ami a "Germenrszdorfi óriás" nevű cseresznye helyi beceneve és még sokféle ízletes gyümölcs. A századforduló után működött bolgárkertészet is a városban, hiszen a paprika, paradicsom, de a padlizsán is a szerbek nemzeti eledele amelyet sokféle módon elkészítve fogyasztottak.


 
2012. július 29.
Nesze neked Dumtsa korzó
avagy a sikernek nem mindenki örül
 
 
Ahhoz, hogy a szentendrei tudomásul vegye, hogy olyan program van a városban, ami őt is érdekelheti, legalább négyszer kell megismételni, hogy lejöjjön az óvárosba, ahhoz pedig, hogy a pismányi is megmozduljon hatszor. Ez a megoldási képlete a Dumtsa korzó rendezvénynek is. Legalább is néhányan erre a megállapításra jutottunk azon ókumlálva, miért vannak most éppen ennyien. Ugyanis tegnap „telt házzal ment” a korzó. Ez alkalommal a régi szentendreiek is sokan lejöttek. Magatartásukra jellemző, hogy a sok átverésből nyert tapasztalataik birtokában, bizalmatlansággal, kissé távolságtartón sétálnak az utcán, időnként egy-egy sátor előtt megállva, nézegetve a portékát, belehallgatva az egymástól nem túl nagy távolságra lévő triók és előadók zenélésébe, közben keresvén az ismerős arcokat. Láthatóan élvezik a kellemes társasági hangulatot, mint valami enyhítő esti fuvallatot, amely jólesően megborzongatja az embert az egész napos hőség után. Olyan, kezitcsókolom jóestétmond szívem - suttogva- honnanisismerjükőket jaazajópofa házaspárakivelapiacos.... minősítve a lényeget, mintha, okérendbenvanmehetilyet gondoltaménis mondatot mondogatnák. Mert, bár sokan voltunk a Dumtsa utcán tegnap este, nem volt hangoskodó hivalkodás, idegesítő magamutogatás. Azt éreztük, itt mindenki civil lehet, nem kell feladnia inkognitóját, de nem kell titkolnia sem. Itt mindenki az ami, szentendrei. Fiatal házaspárok kezet rángató kicsikkel, babakocsikkal és biciklis lurkókkal: -Jó, még egy kicsit maradunk, holnap majd tovább aludhattok - mondatokkal konstatálták, hogy rendben van a dolog. A naposabb oldalon élők sem azt hasonlítgatták, hogy ez mennyivel szegényesebb mint a monakói Café de Paris, mert itt utánzat, ott meg igazi rattan székek vannak és „Az az illatos kapucsínó bezzeg...” sem hangzik el, mert egymásnak örülve kvaterkáznak. Szóval, bejött. Tegnap este jó volt az idő is - ez minden szabadtéri rendezvény alfája -, és ember is volt bőven.
Norcsi meséli, hogy a teátrum előadására érkezők közül - telt házzal és nagy sikerrel ment az előadás - számosan érdeklődtek a pénztárnál, hogy ott kell-e belépőt váltani a Dumtsa korzóra. A galériás hölgy meg arról mesél, hogy múlt vasárnap délelőtt sokan keresték a korzó programot.
 

Tíz óra után összegyűlik egy kis társaság Novák Gábor körül, hogy egy hosszúlépés mellett levezessük (értékeljük) az estét. Azt hallom, hogy állítólag baj van a korzóval, mert szemet vetett rá a városi kulturális rendezvények igazgatónője, meglátván benne saját kulturális víziója megvalósításának pénzügyi forrását. Mint a rossznyelvek mondják, bennünket megsarcolna vagy elhajtan?, egyetlen lényegi szemponttal szervezvén újra a programot, hogy többet hozzon a kasszába, pontosabban főtéri produkciója számára, így annak forrását megteremtse belőle. Ha kezdő lennék a szentendrei kulturális vezetők múltbéli ismeretében még azt is elhinném neki, hogy génmódosított programjával jobbat tud csinálni. Egyet azonban nem, hogy jobb hangulatút tud szervezni az ő szempontjait érvényesítve. Ugyanis, ha einstandol, könnyen elérheti, hogy azt a törékeny civil kezdeményezést, amelyet a Dumtsa korzó ügyében Novák Gábornak sikerült kéz meleggé újraizzítania, olyan eredményre juttatja, mint amikor a pislákoló tüzecskére egy vödör vizet öntenek. Ezzel hosszú időre elolthatja minden civil szervezés lehetőségét is. Ez viszont már a város vezetőinek is felelőssége. Ha tovább kívánják szűkíteni egyébként sem nagy támogató táborukat, hát tegyék. De akkor beszélhetnek majd az itt lévő vállalkozókkal akármennyit, ezek után itt csak pénzzel lehet majd korzót szimulálni.

Mivel én nem vagyok kultúrszakember, csak úgy tudok jó közösségi programot elképzelni, ha azt sokan építik, kőről, kőre, ötletről ötletre, meghagyva azokat, amelyek sikeresek, népszerűek, és kigyomlálva az ötletnek jónak tűnő, de a gyakorlatban sikertelen megoldásokat. S mindezek alapja, fundamentuma a közösség hagyományának kultúrkincse, amitől egyedi, sajátos ízű, másutt nem található megoldások kelhetnek életre. No, persze nem paksi mintára mára e hazában parlagfűként elburjánzott, pálinka, tócsni stb napok, vagy a kalocsait, mint autentikus magyar motívumokat használó design sematikus mintájára. Annyira és úgy, amit a résztvevők könnyen és örömmel el tudnak és akarnak fogadni.

Ami nekem ma még egy kicsit hiányzik a mostani Dumtsa korzó programokból és a helyi termékek-kínálatból, gasztronómiából az a szentendrei jelleg. De mitől és kitől is ismerné a szentendreiek többsége, aki ezerkilenszázhetven után született vagy az elmúlt három évtizedben költözött e városba, vált szentendreivé, hogy milyen is a szentendrei szerb, vagy az izbégi tót lecsó, a gibanica amelynek nagymamája ugyanaz a török baklava, mint a szerintünk echte magyar rétesnek, hogyan készül a bosnyák pita, milyen a szirnica, vagy a veliki kolács, mitől más a szentendrei szlivó (slivovica) mint panyolai szilvapálinka, miért főzött mustot minden szentendrei háziasszony a szüret napján, hogy a sipak vagy gránátalma sorbet volt nagyapáink gyermekkori kólája, hogy a Preobrazsenyjei (augusztus 19.) ünnepi ételsorban itt a főtt hús mellé piszkeszósz dukál. De azt is tapasztalom, hogy egyre többen érdeklődnek, mert leáldozóban a nyolcvanas évek kapcsolati gasztronómiája (én tudok pacalt, peccorino sajtot, tenger gyümölcseit stb. szerezni....), s mintha helyette a helyi sajátosságokból egyedi, de mai szemléletű (bio, friss fűszerekkel és zöldségekkel és hozzávalókkal készülő) és megoldású gasztronómia is teret nyerne.

 

Hamarosan itt az első augusztusi hétvége. Szentendrén tudvalévő, hogy augusztus elseje a nyári, a Preobrazsenyje (a Vujicsics térnél lévő Tímár templom búcsúját ( augusztus 19-i ünnep) megelőző böjt kezdete. S miként erről a korabeli krónikások kicsit rosszmájúan tudósítanak, a szentendrei ortodox hívők, lévén a város püspöki székhely, a böjtöket szigorúbban megtartották, mint más településen élők hívők. Ezért itt ilyenkor szokásos, a mi lecsónkra kicsit hasonlító böjtös étel receptjét adom közre. Előnye, hogy tíz perc alatt elkészül. Könnyű nyári vacsorának önállóan, de köretként is szokták fogyasztani. A recept gazdája idős ortodox szerzetes. A zöldség hozzávalókat, hagymát, paradicsomot, paprikát, padlizsánt, cukkínit kicsit vastagabb karikára vágjuk és olíván, só hozzáadásával hirtelen pirítjuk. Egy sütőedénybe téve szeletekre vágott fokhagymával, borssal, ha kell utánsózva, olívával meglocsolva készre sütjük. Szokták kevés ecettel savanyítva hidegen is fogyasztani. Eszik kenyérrel, de fogyasztják tészta mellé is. Elkészítése családonként változik, de ízének jellegét az olíva, fokhagyma és a paradicsom adja meg.


 
2012. július 21.
Dumtsa korzó
avagy, megint hülyeségeket írkálok
 
 
Ácsorgunk és beszélgetünk. Arról, hogy milyen is volt a hetvenes évek Szentendréje, no meg Ogyesszája is, milyen volt a régi orkánkabátos Bécs és milyen drága ma a magyar pártelit valamikori Siófokja Bibione, milyen árak és körülmények vannak mostanság az Adrián és a görögöknél. A társaság különös összetételű. Andrológus és villamosmérnök a MALÉV valamikori főszerelője, egy régen volt szociológus aki ma vállalkozó, mellette konzit végzett zenetanár és Ámerikát is megjárt képzőművésznő, a valamikor jobb napokat látott közgazdász, no meg a pályáját régen elhagyó pedagógus és magam, obsitos kirúgott közélő, vidéki nyugdíjas vasárnapi vízfestő.
Loccsantjuk a szellemi szódavizet, mint a mellettünk lévő fekete vályú csobogója a Dumtsa utca végében, amelyet a szentendrei közszáj csak hullamosónak csúfol . Azt találgatjuk, vajh miért nem jön le több szentendrei a városba mostanság. ( A városba, kifejezés alatt értsd az ó-vagy belvárost). Persze, ha Ön azt hinné, hogy a fenti valamiféle értelmiségi társaság, bizottság közdolgok megvitatására, hát téved, mi ott a Dumtsa korzón a sátrasok beszélgetünk, akik az utcán kínálják portékájukat. Van aki ennivalót, más falravaló képet, megint más csetreszt és játékot, sajtot, kolbász s mindenféle mást. De abban mindannyiunk egyetért, hogy jó dolog, hogy van ismét egy kis esti élet a városban. Legalább is ezt mondogatják az ismerős sétálgató kuncsaftok. Mert ez az utca, nem csak az eladásról szól, hanem arról is, hogy beszélünk egymással, ismerőssel és ismeretlennel, csak úgy, peer-to-peer, egymás szemébe nézve és nem facebookosan. Jó lenne, ha sokan tudnának e programról, ha többen lejönnének, mert ha együtt vagyunk, talán jobb lehet Szentendre is. Persze az is jó lenne, ha a budapestiek is tudnának róla, és kiugranának egy kis esti szentendrézésre, mint tették ezt a hetvenes években.
 
Akkoron ha a budapesti belváros valamelyik klubjában valaki bedobta, hogy ugorjunk ki Szentendrére, mert Öcsikénél buli lesz, ilyenkor kis túlzással külön HÉV szerelvény indult a Batyiról és stopposok áradata indult városunkba. S ha nem is volt tervezve semmiféle buli Öcsikénél, de lett. Lángosevő farmeresekkel és gézblúzon áttetsző feszülő mellű csitrikkel telt meg a Fő tér és környéke anélkül, hogy ezt valaki külön megszervezte volna. S bár a kiérkezők már nem fértek be a teátrumba - nem is ezért jöttek- mert a jegyek egy hónappal korábban már elkeltek, de a Zöldfa, Béke és más vendéglátó közintézmény környékét megszállták, belső tereiket meghagyva a szentendrei törzsközönségnek, Dusánnak Billencsnek és többieknek a szentendrei dadaista költészet főalakjainak. S amikor az előadás végeztével a színházművészeti főiskolás mellékszereplők, statiszták és a világosító segédek, más alkalmi színházi segéderők, főrendezőként viselkedő kóklerek is megérkeztek a kocsmákba, Szentendre éjszakai üzemmódra váltott. A Duna partján csoportokba verődve gitároztak a tarisznyások, a bátrabbak nudizva megmártóztak a kellemesen hűvös Dunában. S hogy a nyüzsgésre otthonról elszökött kisfiúknak is legyen örömük, láthatták amint az akkor még csak főiskolás, későbbi címlapos mozisztár színésznő ruhátlanul sikongatva hogyan mártózik meg a Duna vizében, pucér fiú barátaival és teste iránt csak vágyakozó ifjú követőivel. Szóval, volt itt esti élet valamikor. Pedig a hivatalosság, a közeg ekkoron nem szívelte a mezítelenséget és a parti gitározgatást, miként a hosszú hajat sem és a hasonló devianciákat. De mert „szigorúan ki volt adva számára", hogy - Elvtársak ez nem Karancslapujtő, hogy maguk azt csinálnak amit akarnak és ezért nekem most is mint multkoron Kocsis ezredes elvtárs elé kelljen menjnem raportra, mert egyetemista fiát megütötte valamelyik barom. Ezért előbb igazoltatnak, s ha biztosak abban, hogy az illető nem kádergyerek, csak akkor intézkednek, értettem!!! De én inkább nyomatékkal azt javaslom maguknak, legjobb ha nem teszek semmit, csak sétálgatnak és kergetik a szúnyogot és csak azokkal foglalkoznak, akiket személyesen régóta ismernek!!! Megértették!!!!!! S ha valami nagy dolog történik, mielőtt intézkednének előbb engem felhívnak! De ha valaki, ok nélkül felkelt éjszakai álmomból, annak garantálom, hogy három hónapig fog ülni a mozigépész tanfolyamon!!!! Értették!!! ( Mozigépész tanfolyam akkor a rendőröknek fenntartott budapesti fogda volt.) Szóval, anno volt itt éjszakai élet, házibulikkal és utcai ődöngéssel és volt némi szabadság is, amolyan szocreál módon, mert hát Szentendre ekkortájt az aczéli kiemelt város kategóriájába tartozott. Gyűrődött is kifelé a pesti ifjúság csoportosan is, hogy összevegyülve helyiekkel és a víkendesekkel különös egyveleget alkotva életrekeltse a szentendrei multikulturalitást, annak összes előnyével és hátrányával, mikét volt az még az újkor hajnalán, amikor öt nemzetiség és vallás fiai éltek e városban. S bár a tömegtől állandó volt a hétvégi kenyérhiány, aki ügyes volt eladhatott Bogdányiban bármit jó áron, az NDK töltőceruzától az űrhajóalkatrészig ötvenszeres felárral mindent. Ilona például régi függönyökből varrt divatos ruhát annyi idő alatt míg a kuncsaft megette lángost. Szóval, volt itt áru, költészet és kisfröccs, lángos és sztiffado, fagyi és színház, sőt még zene is, táskarádióból szóló, de élőben a Vujicsics is a templomdombon.
 
 

A mai esti Dumtsán az üzletek többsége nyitva, csak a valamikor jobb napokat látott Dixi zárva. Mellette az új ékszerüzlet kíváncsian néz a nyüzsgő tömegre. Sokak szerint a bérlő tévképzetes, aki egy régvolt Szentendre illúzióit kergette amikor bérletet váltott ide. - De ne legyen igazam!, mondják kórusban a fanyalgók is. Megy az agyalás arról, mitől lenne jobb az utca. Jobb design, vetítés, több zene? Az afroamerikai fiú azt próbálja megértetni velünk, hogy lehetne itt kivetítő és tér zenével, táncolókkal, hot-dog árus virsli busszal, fényekkel és ezernyi más dologgal és akkor kijönnének a budapestiek is az esti Szentendrére. De azt nem érti, ezt miért nem akarja a város, ha ez pénzt hozna. Mitől érzéketlen és bürokratikus akkor is, amikor látszólag minden fillérre szüksége van, 10 milliárdra rúgó adóssága miatt. Nem tudja, hogy e hazában többet nyom a serpenyőbe a politikai lojalitás, mint a ráció, hogy az ezért felelősök nem is látják, csak vaksin gyanítják, mi is zajlik városukban, mert ilyenkor vagy másutt nyaralnak, pihenik ki egész éves fáradalmaikat, vagy csak egyszerűen ők nyolc óra után otthon szoktak lenni és ezért halovány gőzük sincs arról, milyen is Szentendre este. Egy részük bejáró, hogyan is érzékelnék ezt. A túlzott lojalitás miatt, nehezen veszik tudomásul, hogy ez ma már nem 2006, egészen más munkastílus kellene, hogy ez nem a főváros, ahol a vezetők megengedhetik maguknak, hogy ne legyenek mindenütt jelen és csak a kötelező nemzeti és protokoll ünnepségeken és rendezvényeken vírítsanak a nép előtt, mint a nemzeti trikolor. Mert aki itt munkálni, segíteni akar, jelen kell lennie. Mert itt az már ne legyen városi vezető és különösen kultúros ne, aki életében csak vendég volt házibulin, aki nem képes a társaság középpontja lenni magától értetődően, aki nem tud viccet mesélni és aki nem tud áramcsatlakozást teremteni a puszta közepén, ha kell. Aki nem tud beugrani statisztának ha úgy alakul és felismeri az inkognitóban városban sétáló Jennifer Anistont, virágcsokrot teremteni elő egy perc alatt és meggyőzni menedzserét mennyire jó ha védence a szentendrei tévében mond el két mondatot. Aki nem tud úszni a Dunában és nem tudja megkülönböztetni a nyári és téli szarvasgombát, aki nem tud idézni Vas Istvántól és nem tudja eldúdolni Giacomo Puccini Gianni Schicchi operájának -O mio babbino caro kezdetű áriája dallamát, aki nem tudja hol a Preobrazsenszka és melyik az Opovacska templom, hol nyugszik Hamvas Béla. Akinek nem jelent élményt Tristan Tzara, Salvador Dalí, Paul Eluard, Max Ernst, Rene Clevel, Barcsay és Czóbel, Bánáti és Jeges. S hogy ez még egy szubjektív szemponttal is kiegészítsem, egy ma már nem ismert, Szentendre valamikori a kulturális sikereiért sokat tévő volt városi osztályvezetőt idézek: " Az ne vállaljon itt közművelődési feladatot, aki nem tudja két mondattal meggyőzni a kétségkívül részeg Pityit, hogy ne verjen laposra egy szakasz katonát a Fő téren, mert némi afférja akadt velük egy rosszhírű helyi hajadon tánc közbeni lekérése ügyében a békecukiban. Mert a Nibelung gyűrűje teljes tetralógia előadása élvezetéhez, amely akár tizenöt órás is lehet, elegendő némi zenei műveltség, meg türelem, de ide meggyőzőkészség és találékonyság is szükségeltetik."

Mert ma arról szól Szentendre, hogy itt pénzt elkölteni tudni és az éppen aktuális politikai kurzusnak engedelmeskedni már édeskevés. Több vér kell, kreativtás és vállalkozó szellem, okos lobbizás és városismeret és állandó jelenlét, míg a szarból nem emelkedünk ki legalább egy kissé, s Szentendre nem tér át emelkedő pályára. Talán ez a Dumtsa korzó egyik kicsiny lépcső lehet azon a hosszú grádicson amit e városnak végig kell járnia, vagy ellepi napjaink emelkedő posványa. S jóleső, hogy vannak még, akik nem csak a pénzért jöttek ki árusítani és fellépni, mert úgy gondolják, nekik fontos, hogy e város ismét sikeres legyen.



 
2012. június 17.
Be kellett látnom
a Facebook kinyírta a hagyományos blogot
 
Hónapok óta azon hezitálok, hogy megszüntessem-e őskori technikájú és arculatú blogom. Mert hát azért, hogy 35-100 ismerősöm megnézze, pontosabban elolvassa valamely dologról időnként nagy kínokkal írt férceim, nem sok értelme van. Másrészt, nyuggerként a városi közéletből már csak annyi infó jut - ráadásul nem is érdekel már nagyon- mint az ismert viccben a szekszről az ereszcsatornán lógó kismacskának, így nem is nagyon illik hogy kommentáljam a városi közéleti történéseket. Aztán meg itt van ez a lejtőre lökött Szentendre, amelyet nem csak a görögöknél nagyobb eladósodás, de az új közigazgatási jogkörelvonás is kisemmiz, odalök hamarosan a kikopott országgyűlési képviselők által vezényelt járási adminisztrációk és haveri köreik markába. S mindezt úgy, hogy a városlakók nagyobbik része ezt nem is érzékeli, legfeljebb csak duzzog a pénzelvonások és az egyre dráguló közintézményi szolgáltatási árak miatt. Azt pedig, hogy ósdi ismereteim alapján mondjak ítéletet a máról, nagyon öreges megoldásnak tartom. Azután, itt van a vízfestés is számomra, amely mint afféle vasárnapi vízfestőt eléggé leköt. S ha véletlenül mégis valamilyen köz-megszólalhatnékom keletkezik, hát ott van Facebook, ott megtehetem nagyobb érdeklődésű forumokon. De mivel egyre többször kellett látnom, tapasztalnom, hogy a Facebookot hányingert keltő módon kezdik elárasztani a civil hirdetések, árú és szolgáltatás - kínálgatások, hülyébbnél-hülyébb eszmefuttatásokkal tartkítva, hát meggondoltam magam. Mert a távolban ennek a fórumnak is a kezdeti bumfordi bája, ma már egyre kevesebb az őszinte személyesség, csökkennek az emberi dologok, s egyre több az üzleti megfontolásos okoskodás.
Szóval, mégis megtartom blogom, leginkább akvarell magamutogatásnak, mint a sok évet kiszolgált, kezéhez nőtt régi töltőtollat vagy logarlőcsöt a nyugger értelmiségi nagypapa, hogy azok mutogatásával untassa unokáit.
 
 
Vujicsi téri székek ( egyedi alvarell képeslap)
 

v
 
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X