2010. november 2.
A szentendrei utcatáblákról
 

Még augusztusban az önkormányzat városüzemeltetési bizottságának akkori elnöke Hidegkuti Gergely meghívott, hogy ülésükön részleteiben bontsam ki azon ötletem amelyet az utca-névtáblákról, házszámokról egy korábbi testületi ülésen elmondtam. Itt és most, erre az alkalomra készített vázlatom teszem közzé, azzal a szándékkal, hátha akad olyan szentendrei, aki ugyanerről gondolkodott már, ért a betűkhöz, fontosnak ítéli a dolgot. Számára is problémás a szentendrei táblák mai képe, helyzete. Érzékeli, hogy zavaros az a kép amit a szentendrei utca és házszámtáblák mai és korábbi kinézete közvetít.

Utcanévtábla Risztics Pántó üzletének bejárata mellett 1915-ben

Önöket ezen alkalommal arról szeretném meggyőzni, hogy amiről most itt majd döntenek fontos kérdés. Mert amikor ezt itt felemlítem, nem az utcatáblák közigazgatási jelentőségére gondolok, arra hogy alkalmasak e arra, hogy jól számba vegyenek bennünket, hol lakunk, könnyen megtalálható legyen egy épület, lakás, hogy pontos-e önkormányzati nyilvántartásunk, hanem ennek városképi fontosságára kívánom felhívni figyelmüket. Mert ha elgondoljuk, hogy ma a 400 szentendrei utcán elhelyezett tábla egy 100 négyzetméteres méretének felel meg és ha mellé vesszük a majd tízezer házszámtáblát is, akkor biz ez egy futballpálya méretű függőlegesen jól látható felület. Így már látszik, ez bíz meghatározó városképi elem. S gondolom így már érthetőbb ha meggondoljuk hogyan néz ki, mi áll rajta, s ez milyen képet közvetít a városról.

Szentendrei utcákról sok mindent összegyűjtött már Pethőné Németh Erika, amelyeket Szentendre utcanevei című könyvében publikált. Tudjuk, hogy 1696-ban 986 családfő és 468 zsellér lakott itt és hogy 1832-ben már 3186 volt a város lélekszáma. 1910-ben 5673 lakosa és száz utcája volt a városnak. Az 1767-1779-es kormányhatósági térképen a főút, a későbbi Budai út neve Via Budensis. Budai út nevét 1902-ig megtartotta, ekkor Kossuth születésének loo. évfordulóján egy részét átkeresztelték hazánk nagy fiának nevére. A piazza, trzsnica, glavni trg, a Fő tér 1894-ben kapta magyar nevét. A piacot 1906-ban vitték el innen a Duna-partra /ma Duna-korzó /, és 1946 után innen került a Bodor ház elé, majd 1977-ben a Bükkös patak másik oldalára, mai helyére. A legtöbb új névadás a századfordulóra tehető. Ekkortól ismerjük többek között a Duna utcza elnevezést is.

 
A régi Angyal utca az egykori Erzsébet tértől /ma Rab Ráby tér/ indult és a török kútnál (Nepomuki Szent János szobor a Temető utca és Bartók Béla utca sarkán) megtörve és a szanatórium kútnál csatlakozott a Bogdányi utcába. Ma már csak ez a szakasz viseli az Angyal utca nevet. A mai Bartók Béla u. második részét, a török kúttól a Daru piacig vezetőt 1925-ben még a Katalinnak nevezték. S hogy miért pont angyal volt a neve akkor a Szamárhegynek, arról annyit, hogy a Szamárhegyet korábban vagy hegynek (brdo) vagy Angyalhegynek említik. A Szamárhegy elnevezés valószínűleg a hegy alakjára jellemző samar, fa csacsi-nyereg átvételéből keletkezett. Egy 1895-ös adat a Bogdányi utcanév használatára: "Fischer Salamon háztulajdonos kéri megengedhetni, hogy a bogdányi utcza 123 sor számú házának a Dunához vezető közben levő oldal határfalán kivül ültetett vadszőlő oltalmára egy léckerítést felállíthasson."



 
Mint azt vetítésemmel szemléltetni kívántam, a jelentősebb európai nagyvárosok utca és házszámtábláikról is megismerhetők. Róma márvány utcatáblái, az ókori várost, a reneszánsz Rómát idézik fel. Madrid majolika utcatábláinak színes és ábrákkal teli sokaságának felfedezése felér egy képzőművészeti tárlattal. De igaz az állítás Londonra, Párizsra is, mert ezek utcatáblái is mással össze nem cserélhető, egyedi és csak arra a városra jellemző sajátos szimbólumai a közösségnek. Pld. a Place du Terte utcatábláról nem csak Párizs, de Montmartre hangulatos művésznegyede is felidéződik előttünk. Ezek a táblák mára olyan erős jelképeivé váltak e városoknak, hogy szuvenírként is kaphatók, keresett és szellemes ajándéktárgyak. pld. Párizsban.

A mi ilyen örökségünk szegényes, ha csak a megmaradt utcatábláinkat vizsgáljuk meg. Ha azonban ezt tágabb összefüggésében vizsgáljuk, magyarán a fellelhető utcai és szakrális közfeliratokat is ide vesszük már több támpontunk, segítségünk van. A feliratok között számos homokköbe vésett feliratot lelhetünk fel a 18. 19. századból, mint a tobakosok vagy paplanosok keresztjén látható feliratokat, táblákat. De mintául vehetők a templomok ( pld. Saborna) udvarán látható márvány feliratok is. Ebből következően az egyik megoldásnak kínálkozik a kőből, vörösmárványból vagy homokkőből faragott tábla. Ha a sokféle fatáblát is grafikai kiindulópontunknak vesszük, itt is igazán gazdag anyagunk van és a helyi kaligráfiai sajátosságokkal is találkozhatunk, hisz a Szentendrén fellelhető ikonok gazdag kínálatot jelentenek.

Az a felvetés, hogy valamilyen barokk betűtípus lenne alkalmas az óvárosban az utcák és házszámok jelölésére, ebből logikusan következik. E kor betűire jellemző hogy a betűrajzolatok vastagsága nagy választékot nyújt. Ma a nemzetközileg ismert betűtípusok közül ide sorolják a Baskerville, a Times Roman, a Georgia, a Caslon, vagy a Plantin betűket.

De betűválasztásunkkor érdemes más fontos szempontokat is figyelembe venni. Az egyik ilyen, hogy a betű jól olvasható legyen. A másik, a szöveg mint esztétikai egység illeszkedjék, vagy legalább is valamiféle viszonyban legyen környezetével, estünkben a táblával is. ( harmonizáljon vagy diszharmóniában legyen)

A város többi részén érdemes e szempontok közül a jól olvashatóság szempontját érvényesíteni. Ezért javaslatuk valamelyik ismert mai betűtípust választani.
Ezeken a táblákon, talpatlan vagy sans-serif betűtípusok alkalmazása javasolt. Az egyik ilyen ismert típus az angliai Egyptian („egyiptomi”) betűtípus, amelyet 1816-ban William Caslon nyomdája adott ki. Négy csoportjuk van. A groteszk: ilyen például a Grotesque és a Royal Gothic, az újgroteszk: ilyen például: Standard, Helvetica, Arial és Univers. A human betűk mai csoportjába tartozik a Gill Sans vagy a Frutiger betűképek, amely másik javaslatunk. S azután vannak a mértani típusok: a Futura vagy Spartan

Az eddigi megbeszéléseken résztvevők az alábbiak mellett tették le voksukat: Az óvárosban legyen a Baskerville típus. Ez egy talpas betűkép, amely megalkotójának, az angol John Baskerville (1706–1775) tipográfusnak a nevét viseli.
A Frutiger sans-serif betűképet az óvároson kívüli utcatáblákhoz javasoljuk Adrian Frutiger (szül. 1928-ban) tervezte 1976-ban, és ezt a betűképet eredetileg a Charles De Gaulle repülőtéren használták.

Szívesen olvasom észrevételüket a fecebookon vagy a gyorgybenkovits@gmail.com-on.


 
2010. október 31.
Az első szentendrei flash mob
 
 
A flash mob emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre valamely nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület viszonylag új társadalmi jelenség, az első 2003 májusában volt New York Cityben. Célja a figyelemfelkeltés, a hétköznapi ember elgondolkodtatása. Bár a flash mob-nak (villámcsődületnek) nincs politikai célja vagy színezete, a média olykor tévesen politikai demonstrációkra is használja a flash mob megnevezést.

 
Nos, ilyen esemény, flash mob volt ma délelőtt a szentendrei Fő téren. Összejöttünk úgy százötvenen többségében szentendrei képzőművészek, ifjak és gyerekek és magamfajta hatvanasok is, hogy e szép őszi vasárnap a Szentendre a festők városa? kérdés nonverbális feszegetésébe foghassunk. 11:30-kor indult a festés sok vállalkozó szellemű, állványos és rajztáblás emberrel és az alkotókban lévő kisebb bizonytalansággal és szemérmességgel, amelyet 12:00-kor a harangozásra abbahagytunk. Persze a gyerekek némelyike, az óvodában kevés gyakorlatot szerezvén flash mob-ban, vagy annak örülve, hogy végre ecsetet kapott a kezébe, nem mindannyiuk követte az előre eltervezett dramaturgiát és még vagy egy órát mázolgattak, befejezték műalkotásukat. Sok mosolygós arc, semmi pfujolás és politikai felhang, még annak firtatása sem, hogy van itt valami ami nem közvetelenül, de áttételesen mégis csak nagyon fontos politikai kérdés, már ha a politikai hitvallást értékválasztásnak tartjuk. Ez pedig az, hogy Szentendrén művészet prioritás. Kellene hogy legyen! Mert arról az értékről van szó, ami által egy közösség több, érdekesebb és gazdagabb anyagi javak nélkül is, amit minden magát szentendreinek valló politikusnak támogatni illene, ha humanistának vallja magát.

S hogy a szentendreiek egy része csak a régi katagegóráikban tud és képes gondolkodni, arról annyit, hogy amikor Sanyit megkérdeztem, te miért nem fogsz a kezedbe ecsetet, elmondta tegnap hallott az akcióról de neki úgy ingterpretálták, hogy itt valamiféle FIDESZ elleni tüntetés lesz. Az meg nem az ő kenyere. Újságíró ismerősömmel élvezve az október végi napsütést és beszélgetve a flash mob-ról és más uj formákról arra jutottunk, hogy ez az amitől minden hatalom megőrül, mert nincs rá kategória, és nem tudják mi a túrót akarnak azok akik egy-egy ilyen akcióra összegyűlnek. Mert szerintük az nem lehet, hogy nem akarnak semmit csak felhívni figyelmet valamely szerintük figyelemre érdemes dologra.
12:15-kor ( a toronyóra egyet üt): az akcióra feltesszük a pontot írja a meghívó e-mail. Nos, Szentendre a festők városa szöveg betűi egy-egy lufira kötve ekkor emelkedtek a magasba. S a vidámságot, a résztvevők vállalkozó kedvének megváltozását jól mutatta, hogy a kezdeti bizonytalankodás után ekkorra már több volt a lufi felengedésére jelentkező, mint a léggömb.
S a színes lufik12:15-kor mint egy galambcsapat szálltak az égre, hogy valahol majd földet érjenek egy-egy kis lurkó örömére. Ennyi volt, egy szép napsütéses októberi vasárnap, az első szentendrei flash mob a Fő téren.


 
2010. október 30.
Jöjj ki a főtérre!
 
A napokban kaptam Kyrutól az alábbi e-mailt, amelyben vasárnapra a főtérre hív.  
   
 

Szentendre a festők városa?
egy napsütéses (?) ősz vasárnap 2010. 10. 31-én fél tizenkettőkor szeretettel várunk a szentendrei Fő térre a címbeli kérdés nonverbális feszegetésére....
ha van kedved az akcióban részt venni, akkor feszítővasat ne de utcai festéshez való kelléket hozz magaddal és csatlakozz!
Program:
11:30-kor ( a templomdombi toronyóra kis harangja kétszer kondul):
mindenki aki akarja nekiáll festeni
12:00-kor ( a kis harang négyet üt, a nagy harang 12 órát és következik a déli harangszó) a harahgozásra a festést abbangyjuk és ...
12:15-kor ( a toronyóra egyet üt): az akcióra feltesszük a pontot

Jó kimenni. Hogy miért? kérdezed, Te, aki soha ecsetet nem vettél a kezedbe és Szösz Jenő bácsi is fejcsóválva nézte amikor a piros fazekat és a kék svajcisapkát festetted le. Te akinek bajod van ezekkel a szentendrei művészekkel. Mert ezek mindenbe beleszólnak, nem akartak rendes szobrot tenni a Posta elé, hanem ezeket a műanyagokat rakatták oda, ahelyett hogy egy szép szobrot, olyat mint Sziszié amit Gödöllőn ismét felállítottak tettek volna a város bejáratához. Mert az valami gyönyörű, fehér márvány és még szempiláit is látni lehet. De ezek, ezek nem tudnak csak olyan kriksz-krakszokat. Nem is értem mitől van ezek eggyikének-másikának Munkácsy díja. Neked is mondom: Jó kimenni !! Mert akik a Fő tére kijönnek, akik szervezik nem párt, választási hatalommegragadó szervezet, hanem az ifjak, fiaink,lányaink, unokáink. Tudod ők olyanok, hogy már a harmadikban azt tanulják amit mi csak a középiskolában, és úgy mobiloznak, mintha a zsebükből szottyoláznának. Kedvesek és okosak, s most kimennek az utcára mint írják "Szentendre a festők városa? kérdés, nonverbális feszegetésére...." Nem tüntetésre, pfújolásra, hangoskodra hívnak, csak jelezni, hoy ez így snassz. Hogy vannak, hogy itt vannak.

 

Tényleg, Szentendre valóban a festők városa ma? Mitől és miért? Meggondolta-e a testület amikor kitetette e táblát, hogy mit üzen? Ez olyan mintha kiíírták volna: Itt terem a legnagyobb tök! ami persze Ámerikában ahol a világvégi elfelejtett városkákban teszik még talán elmegy. De Szentendrén? Mintha az önkormányzatban attól félnének, hogy elfelejtik Szentendrét. Meg aztán, üzeni azt is, iparművészek fotósok, szobrászok, szinházasok stb.mintha itt sem lennének, alkotnának. Emlékszel Gavrilovits fodrászra, (már régen a felhők mögött állította fel festőállványát), Hadzsics Kamillóra a bohémra, akinek minden kocsmában vendéglőben volt festménye, mert pénz híján azzal fizetett. Ők nem titulálták volna így e várost. Pedig régen Szentendrén szinte mindenki festett, mert amikor Bánátiéknak megszaladt - kifestették a felső templomot,- sokan kezdet el itt is festegetni, amatőrök és hivatásosak. Emlékszel, Szánthó Imre ide szervezte a festőket a hatvanas években és festőtábort szervezett a szigeten, jó, a csajozás is benne volt ebben, nem csak a monet-i plenairban való aktfestés vonzása, a nyári fények megejtő szépsége. Aztán a hetvenes évekre Öcsi Duna-parti nudis homokszobor programjára. Amikor még a Duna és a város egyetlem művészeti egység volt, tér, háttér, modell, inspiráció, kiállítóhely. Ez volt Szentendre festői, vonzó arca.
Persze lehet, hogy a művészet e városban, nem szerves fejlődés eredménye, de ma már értéke, sajátossága és hívószava, az bizonyos. S most, hogy a szentendrei testület közakaratból egylátású társasággá deformálódott, talán nem árt ha tudják, látják a képviselő urak és hölgyek, hogy van itt valami ami nem közvetelenül, de áttételesen mégis csak nagyon fontos politikai kérdés, már ha a politikai hitvallást értékválasztásnak tartjuk. Ez pedig az, Szentendrén művészet prioritás. Mert arról az értékről van szó, ami által egy közösség több, érdekesebb és gazdagabb anyagi javak nélkül is, amit minden magát szentendreinek valló politikusnak támogatni kell, ha humanistának vallja magát. Mert itt a művészet vállallása, a művészetpártolás, a művész-városság segítése nem részkérdés.
Persze ezt nem követelik olyan elánnal választóik tőlük, mint a járda rendbehozásást, tiltó KRESZ tábla felállítását, vagy fekvőrendőr létesítését, mert ez lelki, intellektuális dolog, a kultúrember sajátja, mégis figyelemre méltó ügy. Szóval, kedves barátom gyere ki vasárnap a Fő térre, egy fél órára! Itt nem kell kiabálni, szónokot megtapsolni, acsarkodani, nemzeti zászlót lengetni, tüntetni, koszorúzni, de jelentléteddel hitet tehetsz egy kultúráltabb, művészetpártoló Szentendre mellett!


 
2010. október 15.
Művész-piac a Lázár cár téren
 
 
Még meg sem száradt a nadrágom ülepén a seggberúgás sáros nyoma,( az önkormányzati választás belvárosi eredménye) amellyel az óvárosi választók egyértelműen nyomatékosították számomra, ne legyél önkormányzati képviselő, máris közéleti nyüzsöghetnékem van. Pedig már egy éve is van annak, hogy megfogadtam magamnak, ezentúl csak családommal, hobbimmal foglalkozom és hagyom a "dagadt ruhát másra", egyedül megyek fel Parnasszusra. Abbahagyom a közel negyven éves közéleti szerepvállalást és nyugdíjasként a hobbimnak élek. Aztán, ahogy néhány órára kiültem Fő térre festegetni és nem sopánkodó, civil szemmel körbenéztem, elkezdtem beszélgetni az ott lévőkkel, kiderült ezernyi dolog, lehetőség, képviselni való van, csak nincs aki tegye, formába öntse. Magyarán ne csak beszéljen róla, hanem lobbizzon érte, nyilvánosságot teremtsen az ügy mellé, megkeresse az illetékeseket, előterjesztést, módosító javaslatot készítsen, támogató platformot szervezzen a kezdeményezéshez, szóval közéletiesen nyúljon a dologhoz.
Nos, az ügy, ami most megérintett, Szentendre és a festők, azok közül is nem a sztárok, a többmilliós képeket eladni tudók, a legmagasabb művészeti díjjal kitüntetettek, más vállalkozásukból jó pénzt kivevők, hanem a beton-közép, a kezdők, az önmenedzselésüket nehezen megvalósítók, a kevésbé sikeresek ügye, akik persze fontos részei a szentendrei művész-társadalomnak, mert ők viszik a hátukon a "Szentendre a festők városa" terhét.
Szóval, itt van ez, az egyesek szerint százas, mások szerint kétszázas művésztömeg a városban, no meg a recesszió, a gazdasági válság, mellé köretként az állami mecenatúra, a pályázati lehetőségek elsoványodása és persze mindezekre tejszínhabként a nem létező magyar középosztály vásárlóerejének szinte teljes elsorvadása és a legfelső vékonyka csoport a százmilliósok rétegének ezerfelé való jótékonykodása miatti, ma már alig létező, szabad kapacitása.
Szóval, a szentendrei művész-közép ül a sz...an, pontosabban az elszegényedésben és a jó magyar hagyomány folytatójaként megpróbál egyéni stratégiát kiókumlálni, megoldást találni. Meglévő gyűjtő, mecénás kapcsolati rendszerét újraéleszteni, a régieket leporolni, új vevőket találni, valami kiegészítő keresetre szert tenni, de folytonosan azzal találja magát szembe, hogy segítő kezek, vásárlás helyett, mindenki panaszkodik, nincs pénz, nincs pénz.
Szentendre pedig, s ebben jelesül az önkormányzat, eközben nem tud mit kezdeni sajátosságaival, vélt hívószavaival, koncepciójával, hogy Szentendre a festők városa, Szentendre a művészetek városa, Szentendrén a minőségi turizmus a kitörés lehetősége, bla, bla, bla. S eközben a szentendrei turizmus ipar, ami még mindig jelentős, megmarad a régi megoldásai mellett. A recesszió miatt legfeljebb olcsóbban kínálja az óriásceruzát, a szlovák, magyar, román stb. giccs-ajándéktárgyat, az echte ungarische matjó-t, a nem létező helyi gasztronómiát, esetleg konfekcióra vált az orosz turistákra alapozva, de saját hajánál fogva mégsem tud kitörni helyzetéből, sőt jószerivel próbálkozásai sincsenek. Ugyanis a kereskedőknek, vendéglátóknak bár vannak szervezeteik, mégis úgy tetszik, minta nem volna semmiféle koordinációjuk, érdekképviseletük. S hogy mennyire csekély a város társadalmában, de akár csak abban a választókerületben is, ahol az üzleteik vannak az elfogadottságuk, társadalmi presztízsük, az mutatja, hogy próbálkozásuk arra, hogy a helyi önkormányzatba bejuttassák képviselőjüket, immáron a harmadik alkalommal sikertelen. Ma olyan a közhangulat, hogy egy Fideszes kiskutya előbb lehet önkormányzati képviselő Szentendrén, mint egy jó-nevű vendéglős vagy butikos.
Ez van, ebből kell főzni, szokták mondani ilyenkor.

Nos, a világmegváltó ötletem, egy régiség és művészeti alkalmi piac a Lázár cár téren.

Miért piac?
Ha Ön azt mondja, Szentendrén elegendő galéria van, miért nem ott árusítanak a művészek, válaszom igaz, van ilyen hely elég, mármint olyan, ahol képek vannak kirakatban. De galéria a szó mai értelmében talán csak egy vagy kettő. Mert a galéria ma már nem csupán elárúsítóhely, hanem sokkal inkább művészet-szervező találkahely, ahol réteg-igényeknek megfelelően tematikus összeállításokban kínálják fel a műveket. Ahol érdeklődők,(sznobok), szakértők, mecénások és vevők jönnek össze, akiket rendszeresen ellátnak információval. A mai galéria felvállalja, hogy segíti a vevő eligazodását, garantálja az értéket, szakmai értékelést nyújt és megfelelő propagandát képes kifejtetni. Ma már kommunikáció elsősorban. A galéria szervezi és állandó kapcsolatot tart vásárlóival, facebook közössége van, ott van a tvitteren, online galériát működtet és olyan fórum is, ahol mintegy jóbarátként ajánlják vevőik ízlése és érdeklődése szerinti műveket. Beszerzi ha kell a keresett műalkotást, és ha nincs, tud hasonlót, jobbat, érdekesebbet kínálni, felhívja figyelmet eddig kevéssé ismert, várhatóan befutó művészek értékes alkotásaira, éppen fellelt újdonságokra, mai törekvésekre. Újra felfedez alkotókat, divatot teremt. A mai galériások olyan szak-designerek is akik hozzásegítenek, hogy lakásunk, környezetünk, irodánk saját karakterünket visszatükröző értékes környezetté legyen. Ha ezt tudja egy galéria, akkor jogosan kéri el nagyobb százalékát, mert megteszi amit egy galériának teljesítenie kell. Mivel rendezvényekben, akciókban, közösségekben, kommunikációban dolgozik nála a beeső vevő a legkevésbé vásárló.

Egy művészeti és ócskapiac más, az turista látványosság, közösségi tér elsősorban, ahol közvetítői haszon nélkül kapja meg az alkotó művének ellenértékét. Ilyen piac a pillanatra épít, a sétáló, a tévelygő vevőre, aki nem tudja eldönteni mit is vigyen emlékül e kedves kisvárosból, országból, vagy csak rálel valamire ami neki megtetszik. Ezért itt nem garantált a hoch színvonal, de egy küszöbérték a giccs feletti, kívánatos. Ilyen helyen olyan alkotásra is lelhet vétlenül a nézelődő amit a galériánál olcsóbban kínálnak és amely később sokat érhet.

 
Azt gondolom elkelne egy ilyen turistalátványosság Szentendrén is.
S hogy a dolog nem példa nélküli, ezért érdemes szétnéznünk Európában. Ha felütjük egy turista guide ajánlatát Párizsnál, abban az áll, hogy a régiségkedvelők számára három nagy bolhapiac áll rendelkezésre Párizs határában: Porte de Vanves (szombaton, vasárnap), Porte de Saint-Ouen és a porte de Clignancourt (szombaton, vasárnap, hétfőn), a Porte de Montreuil (szombaton, vasárnap, hétfőn). De Párizs régi nevezetessége a Szajna-parti „bouquiniste” a használt könyvkereskedés a Saint-Michel negyed közelében, ahol nagy a régi könyvek, metszetek, képregények és képeslapok választéka. De ha londoni ajánlatott nézzük meg, a látnivalók között említik a Greenwich Market-et, amely hétvégi régiség-, művészeti, kézműves-, ruha és könyv-piac.De ismert a Portobello Road Market piac is, amely a 1960-as években vált sikeressé, s amelyet ma is tömegek keresnek fel. Jól ismert a turisták körében a Hugh Grant és Julia Roberts főszerepelésével készült film után rendkívül divatossá és drágává váló Notting Hill is.

 

 

Hol legyen?
Azt gondolom a Lázár cár tér a legmegfelelőbb, azért mert a turizmus útvonalában van, s mint ilyen, alkalmas e célra. Talán segítheti a argumentációt, ha megemlítem, hogy amikor Pirk Ambrus még Kállay polgármester kormányzásának idején elkészíttette, a tér tervét, amelyet a korabeli Kertészti Egyetem legjobb tanárai és a magyar tájépítész szakma kiválóságai bíráltak el, került a tervbe, hogy e téren legyen egy térplasztika az első ikonfestő iskolának állítva emléket, mert az vélhetően a Lázár cár téren álló valamikori fatemplom mellett volt. Így a művész-piacnak erős történelmi háttere is adódik. Ha már szó esik az első ikonfestő iskoláról itt jegyzem meg, amikor Szentendrét, mint a képzőművészet, vagy festők városát említik, legtöbbször 1928-at mondják a szentendrei festészet kezdetének, pedig a 17. század végén Szentendrén és Budán megalakultak az első ikonfestő műhelyek. De Jankó Jánost és másokat is elfelejti a helytörténet, amikor a huszadik század elejére teszi a képzőművészet megjelenését Szentendrén.

Hogyan működjön!
Az európai gyakorlatból kiindulva, öt vagy nyolcórás hétvégi alkalmi piacként érdemes működtetni a művészpiacot, igazodva a turistákhoz. Aki járt már Európa boldogabbik felén az tapasztalhatta, hogy piac nem csak úgy működik, hogy bebetonozott asztalok, faházak, hatalmas konténerek vannak kihelyezve, hanem úgy is, hogy egy téren, utcában reggel piac van, délután pedig újra utcaként működik a közterület, mintha ott piac sosem lett volna.

Mit és kik áruljanak?
Mivel vélhetően a közel kétszáz képzőművész mindegyike nem fog kijönni a térre, ezért érdemes a képzőművészet mellett, a régi könyv, képeslap, metszet, apróbb használtcikk árusítását is preferálni. Jó lenne, ha az idegenforgalom árukínálatában is helyet kapna a helyi termék, s talán ennek is helye lehetne itt. Megelőzendő, hogy az árúsítás lehetőségét Szentendrén kívüli nagyobb tőkeerejű és árukészletű cégek magukhoz vonják, fontos, hogy csak szentendrei lakos kaphasson kedvezményt, miként azt az iskolai, óvodai beiratkozásnál már érvényesíti Szentendre városa. Érdemes lenne egy-egy testvérvárosi helyi terméket árusító sátrat is biztosítani.

(folyt. köv)


 
2010. október 8.
Igaz ember és emberséges katona volt
 
 
Mostanában mintha lejárna egy nagy, sokat szenvedett, háborús korosztály órája, sorra mennek el örök pihenőre tagjai. Ők az ellentmondásos, szörnyű huszadik század átélői, fontos történések, a magyar történelem talán csak a mohácsi verség utáni időre emlékeztető korának tanúi. Közöttük számos kiváló ember, akiket, mint a viharos tenger hullámai a mentőcsónakot, úgy dobált fel-le a történelem és akik közül sokan magukkal viszik tudásukat, tapasztalataikat a másik világba, szóbeli vagy írásos visszaemlékezés, memoár nélkül, az átélt események ismeretének csak egy-egy töredékét hagyva maguk után. Akiket nem kérdeztünk meg időben, mert nem tudtunk okosan, tisztelettudóan kérdezni, hogy meséljenek életükről, mert mindig valami fontos dolgunk akadt, mindig rohannunk kellett valahova.
A minap fia hozta a hírt, hogy Szentendrey Laci bácsi, 90 éves korában elhunyt.
Aki volt katona igazolhatja, két alaptípusa van a katonai feljebbvalóknak. Az egyik, a mindig parancsoló, kérni képtelen, a felsőbbségével gyakran visszaélő, az alattvalóinak életét megkeserítő akarnok, és a másik, az a bizonyos tanító-típus, akinek a parancs ugyanúgy szent és megszeghetetlen mint akarnok társának, de ő képes és tud gondoskodni alattvalóiról, aki ember tud lenni az embertelenségben is, mert ő a kapitány, akinek az első szavából tudni, hogy ő az, aki utoljára hagyja el a süllyedő hajót.
Amikor Laci a fia elhívott - Gyere a Kéziszerszámgyárba nyári munkára, én is ott dolgozom egész nyáron, jó pénzt lehet keresni, nem tudtam mire vállalkozom. Bár akkor már egy nyarat együtt végigrobotoltunk a gimiben Ányosnál a politechnika műhely és a padlás átépítésén és tudtam Laci kemény gyerek ha a lapátot kell megfogni. De mert akkor ott dolgozott velünk időnként Dagadt, Söme, Géza és a többi pesti srác is, a többségében "lapátot, kalapácsot és vésőt akkor látott először" osztálytársunk, azt gondoltam, majd a Csoknyaiban is hasonló puhatenyerű társaság lesz, s viríthatok közöttük. - Csoknyai a Kéziszerszámgyár háború előtti és utáni közhasználatú neve, mint a Népköztársaság útjának az Andrássy út, amelyet egyébként akkori nevén Kéziszerszámgyárnak nevezett a hivatalosság. Elfogadtam hát barátom invitálását és amikor elmondtam apámnak, hogy én nyáron a Csoknyaiban fogok dolgozni Szentendrey Laci bácsi keze alatt, egyszerű „jól van”-nal nyugtázva, bár kicsit mintha csodálkozott volna. Én meg azt gondoltam, az előző nyári kőműves melletti segédmunkásság helyett, jobb lesz ha megpróbálom milyen is az igazi blokkolós, gyári munka. Mert hát apám maszek rózsakertész lévén, nekem ez a dolog olyan távolinak és romantikusnak tűnt, mint a szakszervezeti üdülés, amelyet csak tíz évvel később, már gyerekes családapaként próbálhattam ki először és utoljára az egyik hideg őszi balatoni utószezonban. De ekkor még 1965 nyarát írtuk, amikor a nyári diákmunka, az, hogy a gimis diák megkeresse az őszi iskolakezdésre valót, vagy a jobbmódúaknál a biciklire a kötelező kamasz-tartozékra, gitárra valót, ugyanúgy hozzátartozott a gimnáziumi élethez, mint a mai ifjaknak a zenelejátszó mini-kütyü.
Akik nem ismerik a kort, azok nem tudhatják, hogy ekkortájt Szentendrén majd kilencezren dolgoztak a városi üzemekben és még így is minden gyár bejárata előtt a hirdetőtáblán az állt, esztergályost, kovácsot, maróst, segédmunkást stb. felveszünk. Elmentem hát a Csoknyaiba és jelentkeztem az illetékesnél a papírokat elintézni, majd Laci bácsinál az edzőműhelyben. Mosolygós arccal, huncut nézéssel fogadott - Kemény egy kis hely is tud ez lenni, de látom te kemény fiú vagy, azért jöttél ide! mondta, és eligazított mit kell majd csinálnom. Majd arca keményebbre váltott és határozottan elmondta "mi a nem vicc" itt. - Nem vicc a meleg! mondta nyomatékosan! Azt tudni kell, hogy ebben a gyárban harapófogókat, szekercéket és sokféle mesterség szerszámait kovácsolták, sajtolták, köszörülték, magyarán készítették. A nagy kovácsműhelyben igencsak meleg volt, és a nyári harminc fokos kinti hőre még rátett, a vasat a kovácsoláshoz előmelegítő kályhák kiáramló melege, amelyekben vörös izzásig hevítették az anyagot, hogy megfelelő legyen ahhoz, hogy a kovácsok dobhártyaszaggatóan csattogó gépkalapácsaikon szekercévé formálják, vagy kiüssék a formán, valamelyik hatalmas stancon. Így hát a teremben, ahová később nekem is átjárnom kellett az alapanyagért, bizony ötven fok feletti volt hőmérséklet, hisz a felstócolt felkész anyagok is ontották magukból a meleget, ezzel sokszorozva meg a nyári kánikulát, és a melegítő kályhákból őmlő forróságot.
Az első dolog volt, amit meg kellett tanulnom, hogy soha tenyérrel lefelé nem vizsgáljuk meg, hogy kihűlt e a kovácsolt anyag. Mert bár az szürke és nem vörös, nem izzik már, s úgy látszik mintha hideg lenne, de ettől még mazsolára égetheti az ember kezét. Az a balga, aki tenyere, vagy újbegye érintésével akarja megtapasztalni elég hideg-e az anyag, amikor a forrót megérinti a keze összerándul és belemarkol a forró anyagba, csúnyán összeégeti magát. S azért, hogy ne csak elméleti legyen tudásom, Laci bácsi egy, az egyik mellettünk lévő rakat tetejéről kezével levett egy fél fogót s odanyújtotta nekem, amit én megfogtam, azaz csak megfogtam volna, helyette azonnal úgy eldobtam, hogy napokig kereshették volna, ha ott valaki is keresett volna ilyet, mert az olyan meleg volt mint a pokol. Ekkor tapasztaltam meg azt is, hogy a kovácsok nem akármilyen emberek, s mint kiderült Laci bácsiról, az edzőnek is mást jelent a meleg. - No, Gyuri, tudd, hogy itt a legtöbb anyag ennél tízszer, ötvenszer melegebb, ha nem is látod rajtuk. Majd rakathoz híva, felszólított, - Ezt te vizsgált meg, meleg-e! és huncut kis mosollyal az ajkán regisztrálta, hogy a leckét már jól tudom, mert bár a korábbi tapasztalattól félénken, de az előírás szerint, a tenyerem ellentétes oldalát a kézfejem nyújtva a rakathoz vizsgáltam meg a vasat.
 
Nem húzom tovább. Ezek után az udvarban lévő fészerhez metünk, ahol hangos zörgéssel egy hatalmas nyolcszögletű hasáb fogott, amiről kiderült ez lesz a munkaeszközöm. Ebbe a dobba kellett beraknom a félkész fogókat, hozzá néhány lapát fűrészport dobni, hogy abban a vasdarabok hangos csattogással lecsiszolják egymásról a préselésnél keletkező sorját. Az is az én dolgom lett, hogy a kovácsműhelyből kitalicskázzam a sorjázandó fogókat, villával berakjam a dobba, majd lecsiszolva gúlába összerakjam, amelyet később a csiszolókhoz szállítottak. Laci bácsi, bár nem ő volt a főnök, időnként meg-megjelent, megnézett, és ha kellett megfogta a villát, segített telerakni a dobot, mert látta nagyon hervadt vagyok, vagy rám szólt, hogy ne bújjak el a fűrészpor- tárolóba heverészni, mint azt az ott pihenő felső-kategóriás, többtucat üzemet és Szentendre összes kocsmáját megjárt segédmunkások tették és nekem is ajánlották. Arról pedig, hogy én mennyire kemény gyerek voltam, csak annyit: Két hétig, míg a Csoknyaiba jártam dolgozni, hazamenve jószerivel csak ettem és aludtam, mert másra már nem volt erőm, s még így is hét kilóval könnyebben vettem át a szerződés leteltével a kapott pénzt.
Azt csak később tudtam meg róla, hogy megjárta a Don kanyart. Ő volt annak a bizonyos híres szentendrei századnak a tisztje, aki nem esett pánikba a kegyetlen orosz támadásra, katonáit nem eresztette szélnek, nem mészároltatta le őket és magát a „végsőkig kitartani” paranccsal értelmetlenül, hanem kisebb ütközeteket is megvíva, kikerülve, hazahozta a Don kanyarból őket. Mert a Ludovikán jól megtanulta katona-szakmáját, és az egyik régi szentendrei katonacsaládban megtanulta azt az erkölcsi parancsot is, honvéd bajtársaiért, a fiúkért való felelősség a legfontosabb dolog. Ő tudta, hogy ott a Donnál a haza azt is jelenti, épen hazahozni honvédjeit. Potyi, Schuck és Zanyi János bácsi mellett, ő az egyik szentendrei, aki nem csak mesélt róla, de valóban ott volt a Donnál. 1945-ben Budán orosz fokságba esett és a hadifokság után jelentkezett a megalakuló demokratikus magyar hadseregbe, amelynek tisztje lett. 1948-ban, még ott volt a díszszemlén, és mint a felvonuló díszszázad egyik tisztjének, ott a képe a Honvéd lap címoldalán, 1950-ben eltávolítják a honvédségtől. Ekkor kerül a Kéziszerszámgyárba. S bár segédmunkásként kell újrakezdenie, de hamarosan itt is ugyanolyan megbecsülés és szeretet övezi, mint volt bajtársai körében. Később népszerűsége és elismertsége okán, a munkások szakszervezeti képviselőjüknek választják. Ötvenhatban ismét szerepet vállalt, a Szentendrei Nemzetőrség parancsnok-helyettese lett. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Szentendrén rend volt a forradalom alatt, hogy semmiféle atrocitás nem történt a rákosi rendszer funkcionáriusaival sem. Az már a magyar történelem furcsasága, hogy mint az egyik katonacsalád leszármazottja, akinek fontos volt a katonai megbecsülés, nem kapta vissza rangját. Kemény, de tisztességes ember volt, a huszadik század emberpróbáló, viharos idején. Igazi patrióta, olyan szentendrei, akinek e közösség adósa maradt, legalább annyival, hogy nem szabad elfelejtenünk.
Isten veled Laci bácsi!


 
2010. szeptember 30
Szentendrei Monográfia
avagy duzzogásaim egy tanácskozás kapcsán

Ahogy öregszem egyre gyakrabban megbántódok és duzzogok, ha a bennem lévő sok szöszmötöléssel összeállított Szentendre képet valaki összekarcolja. Ez történt velem tegnap délután is, amikor elmentem a Városházára a Helytörténeti Múzeum és Szentendrei Monográfia című fórumra.

Balról, jobbra: Kende Tamás, Czene András megbízott múzeumigazgató, dr. Dietz Ferenc polgármester, Erdősi Péter

Késő délutánig ültem közel húsz hasonszőrű társammal a városháza nagytermében, hogy meghallgassuk a PMMI (múzeum) tudós trojkáját (Darkó Jenő, Kende Tamás, Erdősi Péter) arról, mire jutottak a kutatásban, a Szentendrei Monográfia megírásában Mert hát, mint azt a polgármester úr bevezetőjében elmondta, 2008-ban hosszas tárgyalások után, amely eredménye egy telekcsere program végrehajtása volt a múzeumok igazgatósága és Szentendre város között, abban is megegyeztek, hogy a múzeum hozzálát és elkészíti a Szentendrei Monográfiát. Nos, ezek után Czene András megbízott múzeumigazgató úr, bevezetőjében arról hallhattunk, hogy a kiadandó könyv " A mű szándéka szerint - nem szokványos várostörténeti monográfia, két oknál fogva: 1.) a rendelkezésre álló kutatási előzmények hiányosságai, estenként kifejezett hiánya, és 2.) a témaválasztás és elbeszélés módja miatt." bár a monográfia igényével készült. 2011-ben lesz egy helytörténeti kiállítás is, amely hatvanas évek tárgyaival, fotóival szemlélteti majd Szentendre közelmúltját.

Szóval, ott ültünk és tudomásul vettük, monográfia nem készül, aztán később azt is, fórum sem lesz, mert az igazgató úr az előadások után bezárta a tanácskozást azzal, "a hivatalos résznek vége, de baráti beszélgetésre itt maradnak munkatársaim." Áttételezetten üzenve ezzel a helytörténet lelkes amatőrjeinek "- elmondhatod amit akarsz, minket nem igazán érdekel."

Így hát hiába is hozott volna bárki is világfelforgató dokumentumot Szentendre múltjából, (nem hozott) mondott volna el eddig nem ismert nóvumot, ( nem mondott) ez a tudományos hivatalosságot látszólag nem igazán érdekelte.

Dezsőfi Ferenc jelmezben
Előadásával Kende Tamás, általam nagyra becsült múzeumi történész kezdett a legújabb kori Szentendrét bemutatva. Olyan stílussal és hangütéssel, amire én nem voltam felkészülve. Ugyanis, a korábbi sztereotípiákkal szakítva és tabukat figyelmen kívül hagyva új nézőpont szerint interpretált, és olyan konklúziókra jutott, minthogy Dezsőfit deheroizálni szükségeltetik, sőt azt is világossá tette, hogy Szentendrén a turizmus szerves fejlődés eredménye lenne, tagadni kell. Persze lehet, hogy csak én vagyok feleslegesen túlérzékeny áthalló és Kendének igaza van, hogy a filoxéra pusztítás (1880- kb.1920) tragédiája után lábra állni próbálkozó város, amely monokultúrális gazdasága elpusztulása után számtalan dologgal próbálkozott, és közben beleszaladt az első világháború és tanácsköztársaság miatti újabb megpróbáltatásokba, mely sorsát tovább súlyosbította a szerbek jelentős csoportjának kitelepülése, az itt élő nemzetiségi lakosság alacsony iskolázottsága és a magyar nyelv ismeretének hiánya, a helyi ipar szerény színvonala, és még számos ok, megtapasztalása után, nem logikus következtetésre jutottak a város vezetői amikor az idegenforgalomban látták a város szegénységből való kitörésének egyik lehetőségét. Szerintem ez a felismerés, ami az Antolik program egyik fő erénye is, meglátja a húszas években a turizmusban rejlő lehetőséget, hogy majd a harmincas években meginduló csónakos és bakancsos turizmus felvillantsa ennek gyakorlati lehetőségét. Ami majd csak később, már a létező szocializmusban valósulhatott meg, sajátos eszközökkel és módon, amely késés oka leginkább Magyarország viszontagságos múltjában keresendő és nem abban, hogy szervetlen fejlődés lenne a turizmus megjelenése Szentendrén ." A múzeumvárossá és idegenforgalmi központtá válás folyamata persze nem valamiféle, az 1920-as évek városfejlesztési koncepciói Szentendre jól levezethető organikus folyamat eredője volt az 1960-as évekből az 1980-as évek közepéig . Ez az organikus eredetmítoszt, majd csak a Kádár rendszer legvégén illetve 1990-es években keletkezett Szentendre-tárgyú szövegek feltételezték és konstruálták meg. "

A vágyott és beígért Visegrádig menő HÉV helyett a Duna-parti út megépülte 1952-ben
Kende annak lehetőségét is elveti dolgozatának megjelent ismertető füzetében, hogy a hatvanas évek tanácsi vezetői és az őket segítő szakemberek kitörési lehetőséget keresve Szentendrének, az akkor még csenevész hazai és szocialista országok turizmusában látták meg ezt. Olvasva, bennem az rémlett fel, miért nem lehetséges az a verzió, hogy elővehette valaki Antolik "Mi volt és mi lehetett volna Szentendre" dolgozatát vagy Starzsinszky programját és ezt használta fel. Szerintem az is lehet, hogy a Pap-szigeti Kemping létesítése, az 1965-ben megrendezendő első nemzetközi Kemping és Karaváning találkozó, vagy a korábbi, az Antolik villa turista szállóvá alakítását a hatalom csak követte azzal amikor ráfejelt az egyre szaporodó igényekre? Én úgy látom a hatvanas évekbeli szentendrei idegenforgalmát átélve, hogy olyan momentumok, mint az, hogy nem volt olyan hétvége, hogy a Varga vagy más néven Lola cuki előtt, ne állt volna hosszú sor, a pestiek. S ha tetszik, Szentendre volt e Kádár-kori sajátos magyar gasztro-turizmus bölcsője. Mert kajakkal felevezni Rómaiból Szentendrére egy fagyira százaknak volt kedves nyári programja. Ha argumentáció kell ennek bizonyítására Balogh Lola elmondja, ha megkérdezik, (már elévült az adócsalás vádja) hogy mennyi alapanyagból csináltak egy-egy nyári hétvégére fagyit.
Most helyette azt kell majd megtanulnunk, hogy a Kádár-rendszer nem megfejelte Szentendre politikájával az éledező idegenforgalmat, hanem a városra erőltette azt. S tette ezt azzal, hogy "A hatvanas évek végétől a külügyi protokoll mind gyakrabban hozza a Magyar Népköztársaság magas rangú külföldi vendégeit Szentendrére, mely a rendszer politikai kirakatává is lett ezekben az években. Az ország legtöbbet filmezett belvárosa és főtere a szentendrei volt a hatvanas évektől kezdődően, és a magyar televíziózás elterjedésével a város képe a magyar családok közügye és egyben közhelye is lett." Csak annyit ehhez, hogy az ETI (Egyesített Tiszti Iskola) ahonnan Szirákit is hozták városi tanácselnöknek, parancsnok-helyettese a hatvanas években az a Megyeri, akinek öccse akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese. Nem lehet, hogy ez a kapcsolat indítja el, a hetvenes évek elején sztenderdé váló "egy kis színes Szentendréről, a rövid szünet felirat helyett, fagyi a Lolánál, ebéd a Görög kancsóban a stábnak" kétes tévés-mozgalmat. Helyette most azt üzenik nekünk, hogy a rendszer a hatvanas, hetvenes években nem azért volt hülye mert hülye volt, hanem azért, mert kivételezett Szentendrével. Kende valószínűleg nem tudja, hogy megismétli a pártbizottsági üléseken elhangzó turizmus-ellenes egyes mondatokat. De hogy micsoda hangütés volt még akkoron a Szirákit elűző Balogh-féle pártbizottság ülésein erről, idézek :„ A szervezett gyári munkások csak elszenvedik a szentendrei turizmust, az csak az itt élősködő maszekoknak jó. A víkendház-építés maszekolása pedig csak demoralizálja a tisztes munkaversenyt. „

Azt gondolom, hogy a tervezet kiállítás nem titkolt célja 2011-ben az, hogy a hatvanas éveket Szentendréjét felidézve szembenézhet magával a városlakó a főtéri Képtárban, ha akar.
Ettől én zavarban vagyok, és az a kérdés türemkedik elő folytonosan bennem. Jó, de miért pont ez, és miért itt? Tételezzük fel, ez ma, amikor a szentendrei idegenforgalom csökkenőben van a legfontosabb helytörténeti üzenet a városról? Lehet, de én meg azt gondolom, e nézőpont helyett talán olyan dolgokat, látványosságokat kellene felmutatni, kínálni, amelyért érdemes e városba utazni, ami másutt nincs, egyedi és csak itt fordul elő. Nem hiszem ugyanis, hogy az óriásceruzáját eldobva a marcipán múzeumot otthagyva azért fog a japán, szerb, ukrán, orosz és magyar turista a képtárba rontani 2011-ben, hogy hatvanas évek Szentendréjével találkozzon. A felvetés rosszindulatúnak tűnik, pedig szeretjük vagy sem, e konkurenciával kell számolni annak, aki kiállítás készít Szentendre Fő terén.


 
2010. szeptember 17.
Egy tanácskozás
kapcsán, az idegenforgalomról.
 
Dietz Feri magányosan mosolyog rám a könyvtár előtt egy plakátról. Hiába, kampány van. Naponta átadás és avatás, tanácskozás, fontos és jelentéktelen dolgokról egyetlen szempont szerint, hogy a polgármester és csapata elmondhassa mit tettek vagy mit akartak tenni. A dolog természetes, így tesz ilyenkor minden normális hatalmon lévő erő, megpróbálja kihasználni helyzetéből adódó lehetőségeket. A dolog csak akkor bosszantó, ha a tanácskozásról lejön, hogy itt nem a téma a fontos, hanem az, hogy van. Nos, így történt a minapi, nem túlzottam tömeges érdeklődést kiváltó, de a város életében mégiscsak fontos eseménynek számító idegenfogalmi rendezvénnyel is. Az un. desztinációs menedzsment programadó városházi tanácskozással. Én marha meg komolyan vettem a meghívást, mert azt hittem ez nem kampányrendezvény lesz, hogy sokakat érdekel majd maga a téma, Szentendre és a turizmus viszonya. Sajnálatomra azonban az ott elhangzottak többsége ismert szlogenek ismételgetése és jól ismert közhelypuffogtatás volt, fontosabb megállapítás, tapasztalat-megosztás vagy értelmes vita nélkül.

Az ügyet, a szentendrei idegenforgalom - turizmus - helyzetét, annak kezelését és kihatását fontosnak tartom. De szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az új idegenforgalomért felelős desztinációs menedzsment tanácskozáson elhangzott javaslatai szerint, jó szándékú tankönyv-ízű terápiában látja a megoldást a konkrét helyzet ismerete és elemzése nélkül.
Pedig a húsz éves sikertelen és eredménytelen hivatal és turizmus kapcsolaton éppen ideje volna változtatni, javítani. Vagy fogalmazzunk pontosabban, a huszonnegyedik órában vagyunk ahhoz, hogy megmentessék az iparág szentendrei jelenléte, működése a város számára.
Nos, ebből a nagy csokorból, amit a turizmus jelent és okoz Szentendrén, egyetlen dolgot, részletet, a "Szentendre a művészetek városa" vagy újabb szlogennel "Szentendre a festők városa" gondolatban rejlő lehetőségről kívánok szólni.

Ma e városban száznál többen vallják magukról, hogy képző- vagy iparművészek. E csoport teljesítményének az idegenforgalomba történő integrálása (felhasználása) nálunk máig megoldatlan. Persze a probléma már ott kezdődik, hogy ekkora létszámú speciális értelmiségi csoporttal, annak teljesítményével, csak fővárosok vagy metropoliszok szoktak bírni, így a szentendrei hivatal sem tud mit kezdeni. Ami mint megoldandó feladat nem mai keletű a hetvenes évekből datálódik, de ettől még ez fontos hiátusa a szentendrei idegenforgalmi szerkezetnek és mint ilyen, akadálya a hőn áhított minőségi turizmus megjelenésének. A gondot még az is tetézi, hogy a szentendrei galériák, vulgárisan fogalmazva, az első osztályú szentendrei képzőművészet bemutató helyei, a Kovács Margit Múzeumot kivéve a turisták által szinte látogatatlanok. A szentendrei képző és iparművészeti teljesítmények pedig a Palmetta Galéria kivételével a szuvenír, és az ajándéktárgy-kínálatban nincsenek jelen. Helyettük tombol a bogdányi utcai ál-népművészet és gagyi. S mielőtt megrovásnak vélné valaki a boltosok közül, ki kell jelenteni, helyette bíz alig akad értékes attraktív ajándéktárgy kínálat. Mert mint a nagykövetek között végzett felmérésből is kiderül a szentendrei csúcstermék ma sem helyi képzőművészeti alkotás, hanem a herendi. Ha pedig ez így van, akkor mit várhatunk az ukrán, orosz és japán lakatostól, nyugdíjastól, betanított munkástól, az osztálykiránduláson járó a szerb gimnazistától stb.

 

Ami képzőművészetként megjelenik ma, az utcán Bihon Győző, Lukács Tibi és az általam képviselt, fogalmazzunk puhán, másodosztály. Ami önmagában nem lenne probléma, de mert a város arra tör, hogy képzőművészete által vonzza ide a turistákat, problematikus. Ezért kijelenthetjük, ez így nem jó. Miért? Mert Szentendre ilyen jellegű teljesítménye több, mint amit mi utcai rajzolók és a Marcipán múzeum fel tud mutatni. Az pedig, hogy a szentendrei képzőművészet jobb dolgai nem láthatóak és nem látogatottak, tovább aligha tartható, mert e város további idegenforgalmi színvonal-süllyedéséhez vezet. Különösen abban a mai médiahelyzetben, amikor más értékrend szerint működik a média mint korábban ( jószerivel csak a szenzáció számít) és ezért ma egy szentendrei kiállítás már nem hír, legfeljebb egy 500 példányos szakmai lapnak. Az intenetes városi propaganda, híradás pedig még nem működik.

De ha a másik oldalról közelítjük meg, akkor látni kell, hogy hatvanas hetvenes években még láthatóak voltak a városi állami közintézményekben, vendéglőkben szentendrei művészek alkotásai, ezek az új világgal mára elpárologtak. Gondoljon csak vissza az olvasó arra, micsoda esemény volt a PMK Barcsay mozaikjának felavatása 1975-ben. Az uszoda kapcsán pedig még annak ötelte sem merült fel, hogy ott esetleg valamiféle műalkotásnak helye lenne. ( Vagy én nem tudok róla) Ha ma végignézzük szentendrei óvárosi vendéglőket abból a szempontból, hogy Szentendre a festők városa, bizony a Görög kancsó és a Régimódi vendéglő ( kitűnő akvarellek vannak itt, sajnos csak erdélyi enteriőrök,) kivételével, a falakon nem a szentendrei képzőművészet, de még annak másodosztálya sincs jelen. Ami az ember itt láthat,a tucat desing mellett bíz legtöbbször amolyan képkeretező, csálinger eklektika műalkotásai. Pedig meggyőződésem, hogy kis városi segítséggel és okos együttműködéssel ez a helyzet megváltoztatható, amely a városról kialakuló kép számára is fontos lenne. Mert a vendéglősök többsége miközben drága autót vesz, eszébe sem jut, hogy olcsó Deli Tóni bácsi képet vegyen 12 ezerért, ha már nem barátja a szentendrei nonfiguratív törekvéseknek. Mint ahogy meggyőződésem az is, hogy a Városháza bejáratánál az eligazító pult fölé is illene valamilyen Szentendréhez méltó köszöntő képet a falra tenni, mert bár a Holdas 56-os panno attraktív, de az eligazító pult az a hely ahová belépve találkozik a halandó a várossal, itt a fal azonban üres.

A szentendrei művészet nem csak azért van hátrányban itt Szentendrén, mert a lakosság és vállalkozók többsége kevéssé preferálja, hanem azért is mert az alkotók egy része, különösen a kezdők, napi megélhetési gondokkal küzdenek. De ha lenne is valaki, aki rávenné a fiatalokat, hogy gyertek ki az utcára kisebb szösszeneteikkel, kis munkáitokkal, és szakítsatok a buta szocreál arisztokratizmussal, ma e városban háromszor annyit kell fizetni az ilyen jellegű közterület-foglalásért négyzetméterenként, mintha a várostól az illető helyiséget bérelne. Pedig sokaknak igencsak szüksége lenne a legcsekélyebb bevételre is, hogy kit tudja fizetni a villany, gáz-számlát stb.
Ezért is kezdeményezem közterület foglalásról szóló rendeletünk megváltoztatását, a helyi alkotó preferálását!

Pátriárka utca esőben

Meggyőződésem, több szentendrei művészetet kell valahogy az utcára vinni, csábítani. Mint ahogy a város kezdeményezhetné és támogathatná kedvezményekkel olyan design utcára kerülését is, amely Szentendre jó hírét, képét öregbíti. Ilyen célokra valóban érdemes lett volna kötvényt kibocsátani. Az látszik, hogy a Szentendrei Kulturális Központnak kevés a kapacitása arra, hogy képzőművészek bajaival foglalkozzon. Másrészt, a mai helyzet megváltoztatása csak lépésről-lépésre történhet meg. Az utcai megmutatkozásnak jó történelmi előzménye lehetne, az ef Zámbó által 1968-tól tíz évig megszervezett szabadtéri tárlatok, ami a mai művészettörténetben mára a Parnasszusra emeltetett.

Georges Brassens piac Párizs

Fontos volna és a magam részéről támogatom is, annak az ötletnek a megvalósítását, hogy a város működtessen szentendrei vasárnapi képzőművészeti piacot. Ebben együttműködőre találhat egy tucat képző és iparművészben. Persze ez csak úgy megy, ha van olyan rendező egyesület, szervezet, és olyan szmély akiben bízik a közösség, akik nem csak anyagi megfontolások alapján hívnak meg közreműködőket. S azt gondolom, jól egészítenék ki a kínálatot ócskapiaci termékek, antikvár könyvek árusítása, a képzőművészeti prioritások érvényesítésével és megfelelő szabályozással. A szabályozás alatt kedvezmények biztosítására gondolok a helyi áru, termék, műalkotás, fellépő preferálását. Persze csak úgy és olyan mértékben, mint ezt az önkormányzat az óvodai, iskolai beíratásnál érvényesíti ma a város.

Mint ahogy érthetetlen az is, miért nem működik Szentendrén a Nyugat-Európában mindennapos fizetős nyári művészeti szabadiskola. Mert arról tudni lehet, hogy ilyen jellegű érdeklődés van, legfeljebb az lehet a probléma, hogy a panziósok nem tudnak mit kezdeni vele.
Nos, egyelőre ennyit az idegenfogalom és a szentendrei képzőművészet általam vélni látott kapcsolatáról, lehetőségeiről. S még hozzá annyit, sok sikert kívánok a várhatóan "egy egynyelvű és egyszokású önkormányzatnak", bár éppen helyzetükből adódóan, nem lesz sétagalopp négy évük.


 
2010. szeptember 3.
Povvera
avagy budapesti értelmiségiek összehoztak egy régóta elmaradt szentendrei beszélgetést
 
 
 
A meghívó amelyre a Povvera, a Dumtsa Jenő utca 18-ba, a húsz éve félkészen álló épületbe invitált szeptember 3-ára, kerekasztal-beszélgetésére szólt, és ekképpen fogalmazták meg írói miről is lesz szó. "A művészeti intézményrendszer lehetőségei, különös tekintettel a kortárs képzőművészetre és a design-ra. Milyen stratégiák lehetségesek annak érdekében, hogy Szentendre megint a művészet városa legyen. Mi kell hozzá? Pénz, új szemlélet, emberek, új intézmények, vagy mindez együtt? Mire lehet alapozni egy új stratégiát? Illetve van-e jelenleg stratégia, és van-e egyáltalán igény az új elképzelésekre? Milyen együttműködésekre lenne szükség, mit kellene összehangolni? Megye-város, civilek-politikusok, művészek- nem-művészek? Kellenek-e új helyek, fesztiválok, rendezvények? Lehet-e húzóágazat a design?"
Nos ezek a bevezető mondatok érdekes téma-kínálatot sejtettek és mindenképpen ínycsiklandónak hatottak azok számára, akiket érdekel a város kulturális élete. Bár a meghívottak egy részének személye és az invitáló mondatokból sejteni lehetett, hogy itt bizony az az erős fiatalos hevületű prekoncepció fogja uralni a tematikát, amely szerint itt nincs semmi, vagy legalább is kevés van a mai képzőművészetből. De ez számomra már csak a személyes érintettség okán is -Benkovits Bálint nem csak nevemben rokonom, hanem unokáim édesapja is - inkább bájossá, mint elutasítóvá tette a meghívást. És azt is sejteni véltem, hogy a mostanában Szentendrén ritkábban megszólaló, értékeiben a szentendrei művészeti hagyományokból inkább az európai iskola értékeit előtérbe helyezők lesznek többen, gondolat is bejött. Mert hát a volt dalmátos csapat prominenseinek jelenléte, vagy a mostanában egyre jelentősebb művészeti közéleti szerepet vállaló az Elvenkerttel új és fontos szerepet betöltő Forgács társaság ottléte, megpezsdítette, az általunk, hatvanasok által már annyiszor megvitatott, de soha konklúziókig el nem jutott a -Mi franctól a művészetek városa Szentendre? polémiát. A Mélyi József moderálta beszélgetésen Benkovits Bálint, képzőművészt, VLS, Omkamra képviselőjét, Erdész Lászlót, az Erdész Galéria tulajdonosát a város művészeti éltének egyik prominensét ,-aki sajnos más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni- a valamikor jobb napokat látott eszdéeszes Gulyás Józsefet, Szentendre volt alpolgármesterét és Pest megyei alelnökét, és a regnáló hatalom nevében Závodszky Zoltánt, a Szentendrei Közművelődési, Kulturális és Városmarketing Kht. igazgatóját kínálták fel számunkra. S mint arra számítani lehetett ebben a szereposztásban Závodszky Zoltánnak a Szentendrén regnáló hatalmi alakulat, a Dietz-Kun féle csapat a Dutmsa tervbe applikált, kultúrpolitika hiány megvédése, a mi miért lehet, lecke-felmondás jutott. S bár nem mindenki érzékelte, hogy Závodszkyban éppen a leginkább nyitott helyi kultúrfelelős van jelen, a kérdésekből és a reagálásokból, különösen a miért nincs már végre koncepciója MűvészetMalomnak? vagy Miért nem egy multikulturális művészeti központ? kiérezni lehetett, hogy Závodszky bár becsülettel megvédi mundért, a címzett nem ő, hanem a mai szentendrei városvezetés, amely elődeinek korábbi átabota kísérleteit átírva, nem tud mit kezdeni azzal, hogy Szentendre a művészetek városa lehetne.
De ha itt lettek volna az e témában ellentétes nézetet vallók, az inkább konzervatív megoldásokat pártolók csapatának legjobbjai, akkor könnyen lehet, hogy a - Kell a városba egy olyan múzeum, amelyben áttekintően jelen van a Szentendrei művészet főmondat, lett volna a verdikt, és a harmadik szóváltás után az építész-képzőművész ellentét legújabb görcsöket okozó epeköve a Görög utca Ferenczy beépítés lett volna az egyre jobban elmérgesedő vita tárgya. Úgy hogy kicsit magunk között inkább okosan belevesztünk- a MűvészetMalom a kitörési pont (Tegzes Dani évtizede írt dolgozatának fő megállapítását idézgetve- mi legyen a funkciója, tengerikígyó vitába, erősítve az egyik oldal érveit. Ily módon a fő témáról nem, vagy csak kevés szó esett. Most aztán ugyanott vagyunk ahol elindultunk. Azt tudjuk, hogy van itt egy olyan réteg, -egyesek szerint jelentéktelen törpe minoritás- aki szeretné a város zászlajára tűzni Szentendre a kortárs képzőművészet otthona, barátja, célterülete. És van egy másik, aki most jobb hatalmi kapcsolatban van, s aki ez nem akarja igazán, bár nyilvánosan nem ellenzi, de aki számára egy konzervatív városi jövőkép jobban megfelel, s akik nevében a hatalmat gyakorló városi elit, mértéktartóan ugyan, de ki akarják szolgálni a szentendrei középszert.
Nos ez a probléma és kép a hetvenes évek óta jelen van itt, s mint látszik, marad is még néhány évig. Lesz viszont durranás Szentendrén hamarosan, úgy hogy ne panaszkodjunk, van itt kínálat.

 
2010. augusztus 29.
Programbeszéd helyett a Bogdányiról
 

Nem vagyok én teljes hülye, hogy azt higgyem, hogy írásomnak bármi hatása is lesz a mostani helyi választásra. Hisz a szentendreiek töbségét, tapasztalatom szerint, nem érdekli, mit gondolnak a jelöltek városukról, választókerületükről. Dolgozatom célja ezért csupán az, hogy esélytelenként felmutassam, napjainkban is van olyan szentendrei, akinek van elképzelése egy városrészi program megalkotásához. Abban reménykedve, hátha eljön majd egyszer az az idő, amikor nem a nagyszájúság, a kopogtató cédula koldulás-verseny, és a központi politika trükkjei döntik el, hogy ki lesz önkormányzati képviselő Szentendrén.

 

Szóval, három napot kinn voltam az utcán. Nem úgy általában az utcán, hanem nevezetesen a Bogdányi utcában árultam akvarelljeimet. Bár ez nem azonos élvezni a Szentendre éjjel-nappal nyüzsijét programmal, de mégis újfajta tevékenység.

Nos, azt eddig is sejtettem, hogy a Bogdányi utca egy másik világ. De most és itt megtapasztalhattam, hogy ez biz - hogy az egyik ismert Jókai regény címét idézzem- Török világ Magyarországon, pontosabban Szentendrén. S hogy mennyire az, arra :"saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel török és egyéb birodalmak követei állandóul tartózkodnak.". S bár választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek."

Van itt hierarchia, nem is akármilyen. A piadoktól (gyalogosoktól), szpáhikon a vörös zászlós lovas zsoldosokon át, a két lófarkas beglerbégekig számos tisztség, rend, territórium. Olyan, amelyet az átlag halandó nem lát. Mert a mai kép alatt, a Bogdányi utca elődje Atlantisz, a hetvenes-nyolcvanas évek bogdányija, amikor a negyven négyzetméteres butikból tizenkét-tagú családot lehetett eltartani, úgy, hogy a szentendrei ház és balatoni nyaraló felépítése is belefért négy évnyi tevékenykedés költségeibe. De hol vannak már ezek a boldog idők? Ma itt sokkal inkább a kemény kenyérharc terepe. A valamikor egy kávéért és némi ajándékért a csoportot a boltnál megállító idegenvezetők ma 40%-ot is elkérnek. Így aztán megy a bruszt minden négyzetméterért és minden vevőért.

A város meg, ahelyett hogy a recesszió miatt enyhítené a terheket, keménykedik. Ma szinte minden négyzetcentiméterért horror árat kell fizetni. Pedig állítólag az állandó giccsárusok még azt a kedvezményt is megkapták a várostól, hogy a valamikor volt sátrasokat kihajtották a terepről, hogy helyette a bezingőzt pufogó autóknak biztosítsanak helyet, az helyett, hogy a helyi értékeket, termékeket, terményeket kínálóknak kínálnák fel. Így aztán panasz és sírás mindenhonnan, mint amikor Atlantisz sűlyedt. Vannak ugyan még ukránok, szerb ifjak és japánok is akik ide érkeznek, ha nem is olyan sokan mint régebben, de ők már valakiéi, nem állnak meg butikod, pultod előtt, mert ha nem jattoltál, úgy elhajtják őket, mint a magyar tőzsérek marháikat a vámot kérő német városok előtt.

 
A helyi hatalmi hierarchia élén a nagyok, a hat és öt lófarkas (butikos) belgerbégek, kiknek még pillantását is lesik szolgáik, hűbéreseik. Csak egy elhalasztott vevő, a napon való melegedés miatt - mert nem bírta a boltban az eladó a 13 celsius fokos meleget- és már kaphatja is a selyemzsinórt és repülhet Mariska az eladó, kereshet magának új munkát. Bezzeg a" Török világ Magyarországon" regény helyszínéről idevetődött újgazdag azt is bocsánatos bűnnek tartja, hogy keresete, - amelyből állítólag felépített négy harminc-ötvenmilliós házat a rendszerváltás óta-, után elfelejtett adózni. De hát ez itt a trükkök, a legendák világa. Itt egyetlen tekintély és értékmérő van, ez pedig a pénz, és jót röhögnek azon, aki olyan intellektuális dologgal jön, mint az ízlés, mert hát azzal nem lehet a boltban fizetni.

Eközben a városba látogatók, a potenciális vásárlók száma csökken, és ezért a mi Atlantiszunk tovább sülyed. A város intelligenciája pedig tenyérdözsölő kárörömmel mosolyogva nyugtázza ezt. Mert hát bogdányi utcai csoportban hajtott idegen vagy egyedül sétáló látogató nem, vagy csak ritkán megy múzeumba. Meg azután minek is menne? Sétálni, azt a Duna parton is tud, mármint ha hagynak neki annyi időt. Ugyanis múzeumaink a 19. századi módon kínálják magukat, miközben a körülöttük lévő világ egyre hangosabban, színesebben, harsányabban vonzza magához az arra tévedőt. S még azt is elfelejtettük amit már Katalin cárnő is tudott, amikor azzal csábította múzeumba maradi bojárjait, hogy vodkát és hölgyeknek teát kínáltatott fel. Vagy Önök halottak már Szentendrén a fantasztikusan finom csak itt kapható sütiket kínáló cukiról, a Múzeum cukiról, az eredeti és érdekes városi ajándékokat kínáló múzeumi ajándékboltról, mert én nem. Az idegenvezetők pedig sokkal inkább tartanak bemutatóval egybekötött előadást a paprikáról, a szentendrei specialitás taplósapkáról, mint, hogy elmondják milyen értékek találhatók itt.

De hát nem lehet csak úgy hagyni a bogdányit elsüllyedni, mert hát ez a városrész közel ezer embernek ad megélhetést. A többségnek persze szerény, minimál-biztosítással juttatott pénzt, de így is akkora üzem, mint a Papírgyár volt fénykorában, amikor az ország szinte teljes boríték-igényét innen biztosították. Szóval, ez itt egy közepes üzem, pocsék, de a vevők ígényeihez érzékenyen igazodó árukínálattal, amelyen a recesszió azt idézte elő, hogy egyre olcsóbbat kínál, szükségszerűen egyre értéktelenebb portékát, s mindezt csikósch-guláschban előadva.

Mi lenne ha, egyszer a városvezetés komolyan venné ezt az üzemet.( Nem csak belgerbégjeit) És megkísérelne úgynevezett aktív idegenforgalmi gazdaságszervezéssel segíteni, sőt irányítani. Ez persze csak átgondolt, jól szervezett munkával lehetséges. Olyan adminisztrációval, amely nem itt él, és a városról jószerivel semmit sem tud, nem lesz könnyű. Mi lenne, ha adó és közterület használat kedvezménnyel támogatná a helyi terméket, szolgáltatást, az értéket kínálókat, ha Szentendrét olyan helynek tekintené, amely éppen egyediségében lehet vonzó az idelátogató és itt lakó számára is.


 
2010. augusztus 24.
 
Amikor az ember nyugdíjba kerül, s én most nyugdijas lettem, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijas társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát.
Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évközéleti feladatvállalás után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált munkalehetőség elfo gadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket, azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kamara-kiállításon láthatták.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében értékeinek védelméért, az itt lakók és vállalkozók ügyében. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe. No meg azért is, hogy talán így marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes. Aki nem az üzletet keres a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
 
2010. augusztus 17.
Meghívó
 
 
Szóval csütörtökön kiállításom nyílik este hétkor a Rodinban. Hivatalos nevén a Café Rodin Galériában, amely reményeim szerint nem is megnyitó, inkább olyan vernissage-féle lesz és nem csak a 19. századi vernissage-okat idézi majd, hanem a hatvanas, hetvenes évek házibulijait is. Azokat az agyalós, beszélgetős, zenehallgatós, könyveket és filmeket idéző beszélgetős összejöveteleket, amelyről korosztályom oly szívesen mesél unokáinak.
Amikor ezt az eseményt kitaláltuk, Nagy Katalin cárnőt utánoztuk, mert állítólag ő volt az, aki úgy csábította a bojárokat az Ermitázs képeit megnézni, hogy az uraknak vodkát, a hölgyeknek teát kínáltak. Aztán meg arra gondoltunk az itt látható képek úgyis csak hangulatok, a társaság, a másik ember fontosabb, különösen napjainkban amikor ezernyi dolog osztja meg közösségeket.
Mert volt régen a vernissage, a kiállítás megnyitása előtti utolsó lakkozás, amely idővel a megnyitó előtti baráti összejövetellé vált, amikor bort és canape-t ( kis falatkákat) kínáltak. Régen ezekre a nem hivatalos bensőséges összejövetelekre a legjobb barátaikat, szponzoraikat, támogatóikat hívták meg a művészek. Nos egy öregedő kezdőnek igencsak fontos, hogy ismerősei barátai között lehessen, amikor kiállít, amikor a közönség elé lép, vásárra viszi bőrét. Nos, szándékunk szerint a régi vernissage-okat idézzük azzal is, amikor bagócalevest és ürmösbort kínálunk.
Este héttől várjuk vendégeinket s mihelyt elég sötét lesz Szentendréről vetítünk és mesélünk is dr. Török Katival. De kérjük, ezen alkalommal ne várjon senki tudományos előadást, hanem csak olyat, ami egy házibulin is elmegy. S persze, ha valakinek a témával, képpel kapcsolatban jobb története, ismerete van ,vagy olyan mondandója amit meg kíván osztani a társasággal, szívesen hallgatjuk.
De van e kiállítás megnyitó időpontjának egy másik, a város történelmét megidéző szándéka is. Mert bár helyi alkotmányunkban áll, hogy augusztus 19-e városi ünnep, de ez legfeljebb csak annyiban áll ma, hogy a szerb közösség ünnepel, rendezvényt szervez.
 
Hogy milyen volt ez régen? arról az 1879-ben, megjelent kis könyvben olvashatunk, amelyet Csupity Kornél, rácalmási parókus írt és a címe, "Hogyan ünneplik Szentendrén a Preobrazsenszka templom búcsúját". Ebből idéz a Parity Lázár esperes is a püspökség lapjában:
"Aki még nem volt soha Szentendrén ilyen nagy ünnepen, annak hiába is próbálnánk leírni azt az érzést, amely hatalmába kerít minden szerbet, amikor a harminc szerb ortodox harang egyszerre megkondul. Beleremeg a levegő is. Ha az utcán beszélget az ember, bizony kiabálnia kell, hogy értse őt, akivel "De hiszen, ahol hét templom van, ott nem is lehet másként... É ha meggondoljuk, hogy Szentendre városának legfontosabb jövedelem forrása a szőlőművelés, könnyen elképzelhetjük, hogy a Preobrazsenszka templom búcsújának ünneplése és vigassága messze felülmúlja az összes többi szentendrei templom búcsúját. Mert a Színeváltozás ünnepén szentelik meg a szőlőt. Azt a szőlőt, amelyik megélhetését adja. S ha még azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy a szomszédos szerb települések, mint Budakalász, Pomáz és Csobánka szintén a szőlőművelésből élnek, és Szentendrén van a püspök úr és itt van a legtöbb pap, akik a szőlőt megszentelik, bárki könnyen elképzelheti, hogy milyen örömmel és vidámsággal ünneplik a szentendrei Színeváltozás templom búcsúját."
A szentendrei Színeváltozás templomban található a csodatévő Istenanyja ikon, amely számtalan beteget és nyomorékot meggyógyított már. Ezért díszíti oly sok ezüst szem, kar, láb és szív, aranydukát, korona és "húszas". Mert, ha valakinek a szeme volt beteg, ezüst szemet akasztott az ikonra. Ha keze volt beteg, akkor ezüst kezet.
A hagyomány szerint ezt az Istenanyja ikont többször átvitték más templomokba, ám az ikon mindannyiszor magától visszatért eredeti helyére. Azt is megőrizte a hagyomány, hogy amikor a nagy árvíz volt 1838-ban, és az Istenanyja ikont is ellepte a víz, a többi ikon megrongálódott, sőt tönkrement, az Istenanyjának a képmása azonban teljes ép és sértetlen maradt, mintha egyetlen vízcsepp sem érte volna. Ezért jönnek a környékbeli településekről kocsikkal a Preobrazsenszka templom csodatévő Istenszülő ikonjához. Sőt, katolikusokat is lehet látni, akik a legnagyobb áhítattal és istenfélelemmel gyújtanak gyertyát a képmás előtt. A kocsik egyre jönnek ... S minden kocsi zsúfolva férfiakkal, asszonyokkal, fiúkkal,leányokkal, olyannyira, hogy kocsioldalakon is alig férnek el. Mindegyiken hoznak egy-egy beteget is, hogy imádkozzanak értük a Preobrazsenszka templom Istenszülő ikonja előtt."

 
2010. augusztus 12.
Ezt megszívtam
 
 
Kevesen hiszik el, pedig ez az igazság, én nagyon tisztelem az utcai rajzolókat. Nem csak azért, mert hóban, fagyban, tűző napsütésben kinn ülni a téren, és várni, hogy valaki odaüljön elénk, és néhány euróért lerajzoltassa magát, nem mindig szívderítő dolog. Vagy eltűrni, hogy hosszas válogatás és becsmérlő alkudozás után néhány centért megvegyenek egy festményt, néha még megalázó is. Ráadásul mindezért az utcai rajzolókat, a képzőművészet robotosait nem méltatják. Róluk nem írnak a művészeti lapok hasábjain és gyakran csak tisztességből szólítják őket művész úrnak. Ők a képzőművészek páriái, akiket soha sem fogadott be igazán a szakma, sőt, mert pénzért dolgoznak, kicsit meg is vetik őket. Pedig micsoda farizeusság ez. Mert a mai szakmai közmegítélésben az nem bűn ha valaki pénzt, támogatást fogad el alkotói munkájának segítésére, úgy hogy gyakran azt haverjai ítélik oda, de pénzért árulni az alkotást a pfuj, az csúnya dolog.
Lehet, hogy nem normális a gondolkodásom, de én gyermekkorom óta, mikor először láttam egy dokumentumfilmben a Place de terte művészeit, vágyom egy kis utcai akvarellezésre. Arra kevésbé, hogy kétszáz válogatott meghívott művész és rokon előtt valamelyik szakmai guru magasztaljon, majd vállveregetve együtt borozgassunk a "pogácsás fogadáson."
Az utcán dolgozni, ebben van valami a mesterség ősi módjából, amikor az utcán faragták a templomok köveit, mikor állványt vett a hátára plein air festő és ki a szabadba ez volt a trend. Becsülöm ezt, mert ez olyan Face-to-face dolog, ott lenni szemben a közönséggel, ehhez kell egy kis kurázsi. Persze tudom én a festészet nem bajvívás, s a műteremben elvonultan - már akinek van- is normális módja képzőművészetnek.
Így hát most kezdő nyugdíjasként azt gondoltam megvalósítom gyermekkori álmom, kiülök a térre festegetni. Meglátogattam hát az APEH központját, és meglepetésemre két óra alatt elintéztem hogy az utcai festéshez szükséges adószámot megkapjam. Majd a papírboltban megvásároltam egy előírt számlatömböt közel ezerért, s ezután azt gondolván, hogy önkormányzatunk hivatalában adnak majd egy olyan kvázi közterület-foglalási papírt és máris festegethetek örömömre, sőt, ha van vevő, a képet is adhatom, így kész is lesz a dolog. De tévedtem, helyette hivatalunkban megtapasztalhattam milyen is a mai cizellált önnemesítő bürokrácia.
A dolog úgy történt, hogy pénteken (nem ügyfélfogadási időn kívül) bementem a hivatalba, ahol a földszinti nyolcas ajtónál bekopogva az ügyintéző hölgyhöz megkaptam a nyomtatványt. Gondoltam a folyosón két perc alatt kitöltöm, a kispostán illetékbélyeget ragasztok rá és visszatérve az ügyintézőhöz, egy pecsét és már a következő napon festegethetek is kedvenc óvárosomban. Gondoltam ezt én naiv, mert nem olvastam el azt rendeletet és egyéb szabályokat, amely ennél alaposabb várakozásra inti a hamari embert. Ugyanis, a kedves ügyintéző hölgy felvilágosított, hogy szó sem lehet arról, hogy csak úgy ripsz-ropsz engedélyt kapjak, az ügyintézési határidő 22 nap, mint az a papíron írva áll. Amikor ezt kimondta, azt hittem megüt a guta. Mert arra emlékeztem, hogy a közterület-foglalás, ha minden egyéb papír megvan nem harminc napos ügy, mert hát miért is volna az. Hisz mi lenne a harminc nappal ha tetőt kell helyrehozni és a darunak kell négy négyzetméter területfoglalás, vagy egyéb rapid ügye van a szentendreinek? De minek 22, hogy valaki kiüljön rajzolni? Ezt álmomban sem gondoltam. Mert csak a rajzolásnál maradva, ma még a meteorológia is csak egy heti előrejelzést vállal. Huszonkét nappal korábban megjelölni az esőmentes napokat aligha lehet. Mikor ezt Csabának elpanaszoltam mosolyogva mondta, - Béreld ki fél évre a helyed és még kedvezményt is kapsz! De mi van akkor, ha én nem akarom minden alkalommal ugyanazt a főtéri részletet rajzolni és az egyik nap ide, másik nap meg egy másik sarokra, térre ülnék ki? Mi van, ha nem minden héten és csak hét bizonyos napjain, mondjuk lehetőleg esőmentes napokon mennék ki rajzolni, festeni és persze árulni is.
Bonyolult lenne ezt a hivatallal követni. De közben felötlött bennem, a szentendrei hivatal a többi kistérségi társával együtt több mint ötszáz milliót nyert és költött el az úgynevezett e ügyintézésre.Hol van ez, nem ide kellene a computeres ügyintézés? A rugalmasság, gyorsaság. Legutóbb - van ennek már vagy másfél éve, arról tájékoztatott a hivatal vezetője, hogy már csak néhány modult kell befejezni és működik is. Amikor megynertüka pénzt azt ígérték hogy jövőben csak beküldöm az igényem e-mailen és már kapom is határozatot. Ennyire telt az ötszáz millióból? De hát parkolójegyet is lehet kapni és nem kell hozzá huszonkét nap. Akkor ilyen ilyen pinf ügyben minek 22 nap? Hiszen kiülni festegetni nem több annál mint leparkolni valahova, mert hát az engedélyezett három négyzetméter a közterületen a térképen feltüntetett helyen és időre nem nagy ügy. Mindez persze kétezer forintért naponta.
A dolog nem hagyott nyugodni és azon törtem a fejem, hogy ott voltam-e én, amikor a testület ezt a rendeletet megalkotta? Bizony igen ,és valószínűleg hozzá is szóltam, ha jól emlékezem arról próbáltam meggyőzni a többséget, hogy sok háromszázezer forintot kérni egy éves rajzolgatásért. Mert ennyi az un éves kedvezményes bérlet ára. Javasoltam, legyünk nagyvonalúbbak a festők városában, legyünk olcsóbbak, hogy egy képzőfőiskolás (Képzőművészeti Egyetemre járó) is megtehesse, hogy kiül festegetni vagy portrézni, és így megkereshesse albérlete árának felét. Ne legyen Szentendre ilyen kapzsi, ha már kiírtuk, hogy Szentendre a festők városa. Le is söpörték javaslatomat, mint a pincér mikor kendőjével lepaskolja a morzsát az asztalról. Megtapsztalhattam, hogy a testület megint magának alkotott rendeletet. Mert ahelyett hogy olyan rendeletet készítettünk volna, amellyel segítenénk bármit is intézni, akadályt teremtettünk. Büszkék lehetünk magunkra, baromi jó bürokraták lettünk. Úgy látszik hiába a tucatnyi jogász a városházán, szabályaink nem lettek jobbak, csak a jogkövető szentendreiek kiszolgáltatottsága növekedett. Nos ez az a jurátus túlbuzgóság amelytől óvjon meg bennünket a Jóisten, mert mint látszik így csak cizelláltan szívatnak bennünket.
Utóirat: A dolgot elmeséltem egyik kollégámnak, mire ő csodálkozva kérdezte, miért nem intéztetted el, miért nem mentél a polgármesterhez, jegyzőhöz, biztos segítettek volna s most ott lenne a kezedben az engedély. Igaza van, de én nem csak saját ügyemben szeretném ha a hivatal jól működne, hanem akkor is, ha egy hétköznapi halandó téved be hozzájuk.

 
2010. augusztus 5.
Eldöntöttem
 
Fő tér esőben
Régóta gondolkodtam azon elinduljak-e a 2010-es önkormányzati választáson. Morfondíroztam, minek küszködjek ilyen rossz emeszpés parlementi képviselő-választási szereplés után, másrészt úgy sem az győz aki jobb, hanem az akinek pártzászlaja éppen fenn lobog. Hívtak ide, ajánlották az egyik induló formációt, javasolták induljak el függetlenként, de úgy gondoltam ez tisztességtelen lenne. Vállalom amit eddig vallottam, minek köpönyeget forgatni, megteszik azt helyettem mások úgyis .

Amikor az ember nyugdíjba kerül, és most ez történt velem is, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal teli lét, mellé sok-sok türelem, tapasztalat, amelyre azonban e mai rohanó világ már alig kiváncsi. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijasként a társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát. Azok között, akiknek egyetlen szórakozása a tévék szappanoperáinak hamis világa, olvasmánya a nagyáruházak színes árukatalógusa, egyetlen emberi találkahelye a szentendrei piac vagy az orvosi rendelő várója, s gondoskodást, szeretetet az öregotthon valamely alkalmazottjától kaphat csupán. Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évi közéleti szereplés után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált alattvalói munka és könyöradomány munkalehetőség elfogadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket? azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kis kamara-kiállításon láthatták. De ha Ön nem volt ott, akkor most is megnézheti jó időben a Fő-vagy a Vujicsics téren.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében is elrondítása, piszkossága ellen, értékeinek védelméért, az itt lakók és itt vállalkozók ügyeiben. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe a képviselőségért. No meg azért is, hogy így talán marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes és sutba vetetni a talmi selejtes dolgokat. Aki nem kis és nagy üzleteinek érdekeit keresi a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
Ha ön támogat, írja kopogtató cédulájára Benkovits György és pontosan töltsön ki minden rubrikát. Amelyet átadhat minden esőmentes nyárvégi napon a Kmetty Múzeum előtt vagy Vujicsics téren. Mert Szentendrén együtt talán több lehetőség termethető nyugdijasnak, fiatalnak és élhetőbb lehet e város is.


 
2010. június 27.
Vívódások
egy kiállítás-féle kapcsán
 
dr. Török Katalin
Az ember megfigyeli önmagát, hogyan viselkedik akkor ha a pillanatnyi népszerűség zseblámpájának fénye rávillan. Én is önkéntelenül így tettem tegnap késő délután az "első kiállításomon" -ha kiállításnak tekinthető egyáltalán az a szobányi Dézsma házi bemutatkozás, amelyet az Ivan dan alkalmából megnyitott dr. Török Kata. Magyarázata, hogy a tömeg és a szokatlan helyzet miatt valószínűleg ezt a védekezési mechanizmust kapcsolja be az emberi agy. Szóval, túl vagyok rajta, legalább is a kétnapos kiállításom első felén, s az a tapasztalatom hogy talán a fülledt idő miatt, sok csodálkozó és dicsérő mondatot kaptam azoktól akik a Dézsmaház kis hatvan négyzetméteres teraszára befértek. Egyik kedves ismerősöm szerint, több mint kétszázan lehettünk az udvarban és a kapu előtt várakozók.
Nos a nyüzsgésben, a bejárat közelében fogadtam a gratulációkat az alábbi, "Köszönöm! Igazán nagyon kedves!" közhelyeket ismételgetve. Most és itt megtapasztalhattam micsoda kommunikációs egyirányú utca egy ilyen helyzet főszereplőjének lenni. Mert hát mit mondhat az ember arra, hogy Gratulálok!, vagy Nagyon tetszett!, Igazán csodálatos! stb. stb. hát csak azt, hogy -Köszönöm!!! pedig az ember legszívesebben visszakérdezne, beszélgetne, megosztaná kételyeit stb. De hát erre sem idő sem hely nincs ilyenkor.
Nekem aki több mint húszéves politikai közszereplő vagyok e városban, máskor legtöbbször azzal a mondattal indítanak - Mit csináltok ti ott az önkormányzatban? Látod micsoda koszos, romos, elcseszett! Az a problémám, hogy.... stb., stb.! de azt, hogy csodálatos, meg gratulálok, "Nem is tudtam hogy ilyen tehetséged van. Te ilyet is tudsz!" Hol bujkáltál eddig?" ilyen mondatokat még véletlenül sem hallhat a városi közügyek szereplője. Persze ettől még nem jobb kiállító embernek lenni, mint önkormányzati képviselőnek, de az igaz, ez mindenképpen más szitu.
 
Szóval az ember ilyenkor figyeli magát. Egyrészt örül a dicséretnek - mert ki az a hülye aki ne örülne annak ha valamiért megdicsérik, másrészt meg gyanakodik magában- Ez valóban nekem szól? Nem tévedés? Őszintén mondja? Valóban ezt gondolhatja? Mert hát mi változott valójában azzal, hogy festegetni, akvarellezni kezdett másfél éve és most kiállított belőlük harminc képet. Végeredményben semmi. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb ember, legfeljebb egy pillanatnyi örömet tudott okozni a másiknak. De úgy látszik a pillanatnyi örömnek igencsak drága ára van nálunk mostanában, ezért gondolom azt, hogy ritka dolog lehet. Pedig a tömegkommunikáció, közülük is jelesül a televízió ontja a látszólagos örömöket szerző média-piruláit mázsaszám. Mégis, ezek a kis örömmorzsák úgy tetszik kellenek.
Mert hát az a kérdés, hogy amit vízfestettem szakmailag megfelelő-e, biztosan nagyon fontos, hogy szamárhegyi plainair-ista, izbégi impresszionista, vagy szentlászlói kubista-e az ember, az is. De hát mégis csak az a legfontosabb, tud-e egy vagy több embernek egy kis örömet szerezni.
Persze ettől még nem gondolom, hogy én festő lettem, különösen azt nem, hogy művész. Mert a pillanatnyi kis siker ellenére is, ők egy másik kategória, mert ők saját vérükkel készítik műveiket, én legfeljebb vízfestékkel.

 
2010. június 17.
Kiállítok?!.
 
Szóval, kiállításom lesz. Pontosabban dr. Török Kata segít megrendezni és nyitja meg. Ez számomra komoly megtiszteltetés. Már csak azon okból is, mert a kilencvenes években az ő lakásán, pontosabban az ő Dalmát utcai háza volt az országosan ismert Y Galéria, amely a mának is példamutató, sikeres városi civil kulturális kezdeményezés volt és nagyon hiányzó társasági esemény. Amely személyes erőfeszítése ellenére, a köz segítségének kellő hiányában sajnos abbamaradt, vagy másképpen fogalmazva, ideiglenes nem üzemel.

 
Persze az enyém nem az a komoly kiállítás, hisz a piciny Dézsma házi (Aroma) padláson nem is lehet komoly kiállítást csinálni. Sokkal inkább arról szól ez a válogatás, átlépi-e az ember azt a bizonyos elméleti küszöböt. Azt mutatja meg róla, exhibicionizmusa nagyobb-e vagy realitás-érzéke, és működik-e önmagával szemben is az a bizonyos belső esztétikai mérce, amit persze másokkal szemben oly kegyetlenül érvényesít. Mert ránk is igaz lehet, hogy “Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban a gerendát sem veszi észre.” Szóval egy ilyen válogatás amolyan többszereplős munka, egyszemélyes „szorongásbajnoksággal körítve”.

Mégis örülök, hogy e Dézsma ház projekt, ha az időjárás és a fentiek is így akarják, összejön. No, nem csak azért mert nyugdíjas koromra megmutathatom magam „ másik oldalamról”, hanem mert egyetértek ef Zámbóval abban, hogy Szentendre akkor működik,akkor önmaga ha mindenütt kiállítás van, és váratlanul itt is, ott is képekre bukkanhat látogató. S ha ezek az én mázolmányaim, akkor ez különösen jóleső.

Nos, ha ez a kamara-kiállítás most, a Múzeumok éjszakáján lenne - sajnos nem akkor van- és a Bogdányi utcán andalgó turista előbb a Régi Művésztelep kiállító helyiségébe tévedne, majd a Rodinban meginna egy könnyű koktélt, miközben egy másik érdekes képösszeállítást nézegetne, majd onnan visszafelé beugorna a Dézsmába, hogy az utcában lévő kiskocsmában megreggelizte után megnézze a reggeli ébredo szentendrei fényeket a Duna korzón, nos, akkor lenne itt igazán Szentendre a festők városa, és a széthúztuk a látnivalókat, a turizmust a városban cél megvalósulása, amit oly régen eltervezett a városirányítás.

Persze ehhez olyan jövedelem is kellene, hogy a kispénzű tanító is megengedhesse magának évente egyszer-kétszer azt, hogy vendéglőben megreggelizzék, De ma, mert a 83-as életszínvonalat tapossuk, még távoli dolog.

 

Arról pedig, hol és mi ez a Dézsmaház annyit, hogy a hetvenes évek közepe óta földszintje, ahol egy jó és bővizű kút volt valamikor, a vízmű szennyvíz-gépháza. Itt - az annak idején a nagyon drága dollárért behozott- finn gépészeti berendezések működnek, amelyek az un. szamárhegyi nyomás alatti csatornát üzemeltetik, s mint hírmentességéből halljuk, problémamentesen. Hát biz, anno erre költöttek abból a bizonyos első tíz millárd dollár nyugati kölcsönből, amit oly sokáig, többszörösen és nagy nehézségek árán fizetett vissza az ország.

Szóval e Dézsma ház történelmi hely. Először is mert 18. században a földek határútja volt , és ezért ide állítottak a városi darabontokat, hogy a költségvetés számára beszedjék a dézsmát. Volt itt kút és mellette a közelben mindig működött vendéglő is - amolyan városvégi korcsma. Akik ismerik Szentendrét, azok tudják, hogy sarki Valentin Tonyó féle ház, amikor még a régi művésztelep a Munkás Betegbiztosító tüdőszanatóriuma volt, vendéglő működött.

Nos, a Dézsma ház történetéhez hozzátartozik az is, hogy volt ez Aroma is. Aroma Szeszgyár, ahol likőröket, pálinkát kevertek, palackoztak. S bár nem lehetett valami hatalmas üzem a negyvenes években, de nekünk szamárhegyieknek megőrizte nevét, mert az idősek közül ma is sokan csak Aromaként emlegetik. Ezért ha valaki a következő mondatot hallja - hogy “Elmész a Szanatórium kútig s ott a Valentin Tonyó házánál a sarkon az Arománál a Wein kert mellett felmész..” annak a brgyáni, szamárhegyi azt mondta . “-Menj el Bogdányi utcán a Régi Művésztelepig és fordulj balra és Dézsma utcán és menj a Daru piac irányába!”

Szóval, kiállításom lesz. Hogy hol? Az Aroma padlásán, a Dézsma házban, tudják, ott közel a Szanatórium kúthoz, a szanatóriummal, a Régi Művészteleppel szemben.


 
2010. június14.
Vízfestés
 
John Singer Sargent
Szóval úgy van az, hogy a magamfajta vasárnapi amatőr festő, mikor nekidurálja magát és fest, pontosabban vízfest, vagy külföldiesen mondva akvarellezik, nem gondol bele abba, micsoda történelme van ennek a műfajnak. Mert a vízfestés csak látszólag könnyű és amatőr dolog, hisz amikor az első ecsetvonást a papírra teszi az oktalan ember derül ki, hogy ez nem is olyan egyszerű művelet. Mert az a fránya víz és festék (pigment) elegye huncut tud lenni, és nem úgy viselkedik, mint ahogy mi szeretnénk. Megfolyik, mert még túl nedves a papír, vagy tapad mert már túl száraz a felület. Máskor mi vagyunk a bénák mert az ecset a célzott útja helyett önállósodik kezünk alatt.
Pedig a festésben nem ez, a technika volna a fontos hanem a festés lényege, a mondandó. Annak képi megvalósulása amit elgondol alkotója, a lelkét adó kompozíció, a színek mélysége, egymásra kifejtett hatása, a meleg és hideg színek dinamikája s a többi a festés lényegét, módszereit és technikáját jelentő dolog csak kellék, körülmény.

Mégis, a technikával való birkózás is szép és kellemes tud lenni amit a magamfajta öreg kezdő tesz. Pedig ma ezerszer könnyebbek a körülmények, feltételek, mint múlt századokban voltak. Ma látszólag olcsó és könnyű vizet festeni, bezzeg száz élvvel ezelőtt. Ma rendelkezésünkre áll a teljes színskála festéke, sokfajta ecset és papír. A múlt században bezzeg nem volt könnyen beszerezhető némelyik szín sem, amely ma szinte bárhol megvásárolható. Régen inkább csak hagyományos földfestékekkel dolgoztak. Gyakran zöldnek csak a veronai erőtlen leginkább szürke és csak kissé zöld színe kínálta magát a palettán. Vagy ott volt a sok mérgező anyag, mint a mínium mérgező narancsa, amely egyáltalán nem volt tüzes piros. De híres velencei vörös sokkal inkább halványlila minthogy vörös. De ezt mondhatjuk a híres pouzzoli vörösre is, amely szintén inkább lilás, mint tüzes piros. Talán a sárgák, az indiai sárga amelyet a mangóval etetett tehenek vizeletéből abszorbeáltak, vagy nápolyi voltak élénk színek a palettán.

Nézegetve a XIX századi akvarell-zseni John Singer Sargent vízfestményeit, pontosabban interneten fellelhető képeit, látszik rajtuk, hogy bizony akkor hiányzott néhány szín. Csak har5minc évvel később fejlesztette ki a kémia azokat színeket amely ma nekünk oly természetesek, hogy vannak. Mert biz a velencei kertek fái nem csak azért kékes-feketék képein mert a mediterrán vakító fényei között a zöld lomb szinte feketének hat, hanem azért is mert akkor még hiányzott néhány telt szín a palettáról. Mégis e szerény palettával, az égetett sienák vöröses-barnáival, az okkerek halovány sárgáival és lila-feketével teljes szín-kavalkádot láthatunk. A néző észre sem veszi, micsoda puritán palettával oldja meg a mester a feladatot a „Jacht fedélzetén” című akvarelljén is.

Carol Carter
Ma egyre hangosabbak vagyunk, tarkábbak, rikítóbbak ruháink, tárgyaink. A képernyők színorgiáiból már csak a pink, a világító zöld, kék és sárgákat látjuk meg. Ilyenek lettünk és ilyen lett környezetünk is. Nem csak a futószalag gyorsult fel és fél óra alatt készül el egy autó, de a valamikori hektáronkénti 11 mázsát termő acélos Bánáti búza ma nevetségesen kis termés a hektáronkénti 100 mázsához képest, és valami hasonló történt színekkel is. A hirdetések egyre harsányabbak rikítóbbak, villogóbbak. A gyomrunkkal fogadjuk a dübörgő zenét és csodaszűrős napszemüvegeinken át a villódzó fényeket. A watercolor magazin múlt évi egyik sikeres díjazott vízfestője Carol Carte, olyan szürreális színekkel közvetíti nekünk az őt körülvevő világot, hogy zavarba jövünk édeskés, szivárvány színeitől.


 
2010. május 29.
Egy kis dalmát történelem
 

Jobbra Plancic asszony
a város polgármestere

Most ünnepli Hvar szigete és így testvérvárosunk Starigrad is a Matija Ivanic (Ivanics Mátyás) féle dalmát népfelkelés ötszázadik évfordulóját. Ez felkelés” az egész latin Adria egyik legnagyobb, hatásában biztosan legjelentősebb népfelkelése, amely a korabeli velencei uralom ellen lázadt. Az 1510-ben kitört lázadás közvetlen oka az volt, hogy az egyik Hvar szigeti velencei ifjú nemes nemi erőszakot követett el egy dalmát hajadonon. Ez volt az a szikra ami az ekkora már sokféle méltánytalanság és sérelem miatt a szigeten élő dalmátokban összegyűlt dühöt a felszínre hozta és a felkelést kiváltotta. A lázadás átterjedt Hvar-sziget összes falujára és négy évíg tartó polgárháború kezdetét jelentette. A lázadók vezetője Matija Ivanic volt, aki maga is tehetős Vrbanj-i dalmát polgár volt és tekintélyes családból származott. A fellázadt köznép a bestiális cselekedet napvilágra kerülése után a nemesség ellen támadt, házaikat felgyújtották és néhány halottja is volt a zavargásoknak.
Sok sérelme volt ekkorra már a dalmátoknak. Sérelmezték, hogy a velencei urak embertelenül bánnak a dalmát köznéppel. A korábbi ígéreteket megszegve a velencei nemesek folyamatosan figyelmen kívül hagyták a dalmát önkormányzatok panaszait, megsértették évszázados autonómiájukat. S bár a velencei kormány többször megígérte ezek tiszteletben tartására a nemesek mégis folyamosan megsértették a dalmát települések legfontosabb kiváltságait, figyelmen kívül hagyták évszázados autonómiájukat, és a nemesi tanács és az igazgatása alá tartozó hatalom saját érdekei szerint önkényeskedett a helyi önkormányzatokban.


Velenceiek címere

A felkelők 2000 fegyveres férfit gyűjtöttek össze és parancsnokságuk alatt. 30 felszerelt hajó vette körül a szigetet, hogy megakadályozzák velencei nemesek elmenekülését. Összehívták a Dalmát Általános Tanácsot új és igazságosabb vezetés állítását követelve Velencétől kérelmet írtak amelyet 22 tekintélyes dalmát főember és további 60 kiemelt köznépből való írt alá. Azt is követelték, hogy Velence ne álljon bosszút és ne büntessen a lázadás miatt
A konfliktus elején a velencei kormányzat (ekkor Velence harcban állt a Gyula pápa vezette ligával, a pápai állam, francia valamint más szövetségeseivel) megpróbátja összebékíteni a látszólag semleges közembereket és a nemeseket. Mivel ez nem sikerült, és a Hvar-i felkelés felerősödött és egész Dalmáciára való kiterjedéssel fenyegetett. Erre Velence úgy dönöttt, hogy energikusan lép fel és ezért Juan Navajera személyében új kormányzót küldott Hvar-ra.

1511 év végén ismét zavargások törtek ki egész Dalmáciában. 1512-ben Velence erre újabb proveditoret, későbbi portugáliai nagykövetét, kormányzót Sebastian Justinianat küldte ki. Ő brutális kísérelte meg hogy letörje ellenállást. Hvar lázadói közül 69 elítéltet száműzetésre ítéltek, és 400 arany büntetést kapott ha valakit elfogtak. Velence 15 gályát küldött Capella hadi-kormányzó vezetésével aki 1514 októberében legyőzte a felkelők hajóit és hosszú ellenállás után a velenceiek úrrá lettek a szigeten. A lázadás 19 főkolomposát felakasztották, tíz felkelőnek levágták az egyik kézét és egyik szemére megvakították. A Hvar-i felkelést Velence korábbi ígéretei ellenére vérrel törék le. Matij Ivanicnak azonban sikerül elhagyni a szigetet, és visszavonult a Krajinába. Később többször is sikertelenül próbált visszatérni a szigetre. Olaszországba költözött. Vieste város az utolsó említési helye 1519. évben

A Matija Ivanic-féle felkelés évfordulóján május 27-én Mary Luąić Bulić - a hvári városi tanács elnöke és Stari grad óváros nevében Mr. Miki Bratanić - költő koszorúztak Matij Ivanic Vrbanj-i házánál .

Háromnapos tudományos konferenciát tartottak. Az előkészítő szervező bizottsági munkát öt kutató Tomislav Raukar, Jaksa Barbic, Niksa STANCIC, Davorin Rudolf és a Szentendrén is ismerős Tonko Maroević végezte.


 
2010. március 11.
Óriás szálloda a Castrum helyén
 
Egy 2006-os terv
Régóta és sokan javasolták már, ajánlották korábban a városnak, hogy kövesse azoknak az önkormányzatoknak a példáját akik szállodát építettek területükön és ebből rendszeres és jelentős bevételt kaszíroznak. Ebben látják sokan Szentendre anyagi gondjainak megoldását, mondván: “Ne csak kétórás turizmus jöjjön Szentendrére hanem aludjon is itt a külföldi és így a hotel idegenfogalmi adója a város zsebébe jut.”
Nos, ismét elénk került az az anyag amelyet a megyei elnök jutatott el a testületi ülés előtti napon, s amelyben a két önkormányzat és egy ízbégi székhelyű kft szerepel “ A szentendrei Ulcisia Castra területre tervezett ingatlanfejlesztési program megvalósítása tárgyában” címet viseli, s amelyben az előterjesztő így fogalmaz.
“az ingatlanfejleszési terv, amely egy négycsillagos 200-220 szobás szálloda, illetve 1000 fő befogadására alkalmas konferencia központ létesítésre irányul….”
S amely mellé még mint azt a tanulmánytervben írják:
“A városi idegenforgalmat is kiszolgáló 2 szintes mélygarázs
Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága számára kialakított bemutató és restaurátor Műhelyek, raktárak irodák
Megnövelt zöldterület
Régészeti közpark
Csomópontfejlesztés a 11-es út ( projekttel érintett szakaszán) is lesz.”

Szóval itt van egy projekt terv amely a város szívében egy nagy szállodát kíván építeni, amely múzeum, pontosabban régészeti közpark, hozzá kétszintes mélygarázs is , s mint a tájékoztatóból az is kiderült hogy az ott lévő nem önkormányzati ingatlanokra valahogy a projektet előkészítő ízbégi kft-nek elővásárlási joga van.
Ugye érdekes?


 
2010. március 10.
Szökőár Stari gradban
 
 
Akik rendszeresen olvassák a starigradi oline médiát azoknak nem új a hír, hogy a városkát egy hónapja szőkőár sújtotta. Február 19-én félméteres víz öntötte el Stari Grad óvárosát. Néhány napja ült össze a városi testület és összesítette a természeti katasztrófa okozta károkat. Az első jelentés szerint az anyagi kár mintegy 700 ezer Kuna.
Đurđica Plančic a városka ( kistérség) polgármestere Sanader kormányfőhöz és a Split-Dalmát megyei hivatalhoz is eljuttatott egy kérelmet amelyben kérte, hogy kormány és a megye is legyenek a városka segítségére a természeti katasztrófa következtében előállott károk enyhítésében.
Arról is tájékoztatta a grémiumot hogy a Pénzügyi, Gazdasági, Munka és Vállalkozó valamint Tengeri, Közlekedési és Infrastruktúra minisztériumok most értékelik a természeti csapás következményeit és azt is vizsgálják milyen intézkedések szükségesek a jövőbeli károk megelőzése érdekében.
Stari gradban gyakori a szökőár, legutóbb a mostanit megelőzően 2003-ban volt, amely okozta kár egyes becslések szerint elérte akár 3,5 millió Kunát
Stari Grad (a régi város) éves költségvetése 18 millió Kuna, így a kárrendezés esetében a törvényileg előírt 20 % önerő kifizetése is gondot okoz.
Ezért a természeti katasztrófa okozta károk enyhítésben nyilvánvalóan a kistérségnek a megyének is részt kell vállalnia. De fontos hogy a jövőben a biztosító társaságok is részt vállaljanak a kárenyhítésben és a polgároknak is gondolniuk kell arra hogy biztosítva legyenek és így is védjék vagyonukat és vállalkozásukat.
     
 
"> 
 
     
 
2010. február 11.
Erővel átvették a majális rendezését
(Döntés született május elseje megrendezéséről. Erővel elvették a szentendrei baloldaltól a 109 éve általuk gyakorolt lehetőséget, május elseje megrendezését.)
 
 
 
Új dolgok történtek Szentendrén május elsejével kapcsolatban. Ettől az évtől az ünnepi programot a város közművelődési káeftéje rendezi. Írhatnám ezt latinul is, mondjuk így, rerum novarum készülődik. Akik jártasak egy kissé a pápai enciklikák ismeretében azoknak persze ez a két szó többet mond mint új dolgok, hiszen ez a címe XIII. Leó pápa által kiadott enciklikának, amely az első szociális pápai körlevél volt, s amelynek fő témája a munkáskérdés.

Az enciklikát 25 évvel a szociálista munkásszövetség, az Első Internacionálé megalakulását követően adták ki. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a munkásszövetség nem várt sikerének is, amely abból a célból alakult, hogy összefogja a különböző baloldali csoportosulásokat és munkás szervezeteket, s amelyet 1864. szeptember 28-án alapítottak a londoni Saint Martin’s Hallban egy munkásgyűlésen. Első kongresszusuk 1866-ban volt és működésének csúcsán a taglétszám elérte a nyolc millió főt.

Az új dolog ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy valószínűleg új tartalmat kívánnak adni május elseje ünnepének Szentendrén. A rendszerváltás után először átveszik a rendezést és mint ígérik igazságosan, segítően és barátian megoldják helyettünk. Mi meg azt érezzük hogy úgy tesznek mint az úttörő aki jócselekedetként átkísérte az úton a vak nénit, aki pedig nem is akart átmenni.

 
Így újít a Dietz-féle városvezetés, az ünnepet erőből magához vonta. Tehették, hisz megvan hozzá a testületi többségük. Mint a bizottsági ülésen elhangzott, párt- és ideológia-semleges baráti találkozót kívánnak rendezni a civileknek is helyet adva. Magyarán kiherélve az ünnepet. Nem mintha eddig ne jöhetett volna bármelyik civil szervezet a Postásra május elsején. Hisz immáron tíz éve törzsvendég a Szentendre Gyökereinek Baráti Társasága , vagy a kisiparosok, akik szintén régi résztvevői a május elsejei postás-strandi programoknak.
Talán azért teszik ezt, mert a világban május elseje a baloldal ünnepe, a munkavállalók nemzetközi szolidaritási napja , Labour Day, International Workers' Day. Arra gondolva miért is teszik, az a rémkép villan elém, mintha a mai városi hatalmasokat az a fóbia kínozná, hogy ha már nem sikerült rendezvényeikkel egy ernyő alá terelni az övéik mellé mindenkit, hát most azt a módszert választják hogy erőből benyomulnak a másik kertjébe. Mert volt itt Szentendrén már polgári piknik, tavaszköszöntő és Szabadság napja mérsékelt sikerekkel és sok másfajta nekik való mindenféle nyilvános buli, de úgy látszik ez kevésnek bizonyult. Nincs meg a belül vagyunk, az a birtokos-érzés, amely azt érezteti az én embereim vagytok az én akolomba tartoztok. Mi szocik meg az almatolvajokat mégsem riaszthatjuk el azzal, hogy áramot vezetünk a kerítésbe.
Amikor 1886. május elsején chicagói munkásai az Amerikai Munkásszövetség szervezésében nyolcórás munkanapot követeltek és a rendőrség a tömegbe lőtt, ezekre az eseményekre válaszul javasolta az Amerikai Munkásszövetség, hogy több ország munkáspártjai, szakszervezetei 1890. május első napján rendezzenek világméretű tüntető felvonulásokat, amit aztán az 1889-es párizsi szocialista konferencián, amely II. Internacionálé néven közismert, el is fogadtak.

1918 Szentendre

A kongresszuson ott volt a Magyarországi Általános Munkáspárt delegációja is, amely az első május elsejei honi demonstrációt 1890. május elsejére szervezte meg. A Népszava ezt írta erről, „hatvanezer ember trappolt végig a belügyminiszter rosszallása ellenére a Kálvin tér, Kiskörút, Andrássy út, Városliget útvonalon, hirdetve a "nyolc óra munka, nyolc óra alvás, nyolc óra szórakozás" jelszavakat.
S hogy nem nemzetietlen ünnep volt ez mint néhány képzetlen jobboldali ezt állítja, mert hisz miközben kezdetektől a nemzetközi szolidaritás napja ,International Workers' Day. az első budapesti május elsejei felvonuláson a sok munkás-sapkás és kalapos, sötét öltönyös ember között a nemzeti zászlók erdejével cifraszűrbe öltözött szűrszabók csoportja is ott vonult.


Dédapáink vendéglőkben gyűltek össze és „fejtegették az ünnep fontosságát” Itt tartották gyűléseiket, megbeszéléseiket, és itt gyakorolt a munkásdalárda is, énekelték dalaikat. Pesten a vigh-utczai vendéglőben azt énekelték, hogy „Nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok..” mert ez a hely az asztalosok törzshelye volt. De elénekelték 1792-es francia Carmagnole-t is és az ezzel a dallal egykorú Rouget de l’Isle-féle Marseillaise-t, amely dallamára Gáspár Imre írta -Föl dalra, társak!... -ot amely ekkor még mint munkásmozgalom dalaként volt ismert. Sőt, valószínűleg felhangozhatott Roter Wedding is. Azoknak, akik erről a dalról még nem hallottak annyit, ez a dal később Fel vörösök, proletárok.. címmel vált ismertté. Bár napjainkban eltűnt a közös énekelés szokása, mégis csak álljon itt a legrégebbi munkásdal amely Weöres Sándor fordításában így hangzik

 

Mit kíván a Respublika?
Mit kíván a Respublika?
Tűz, szív és kenyér kell oda!
Tűz, szív és kenyér kell oda!
Ellenségnek tüzet,
csatában hű szivet,
testvérnek kenyeret,
éljen a hang, éljen a hang,
testvérnek kenyeret,
éljen az ágyúhang!

 

Az alábbi hír egy régi Magyar Hírlapból való:

A szocziálista fővárosi munkások ma délelőtt három gyűlést is tartottak, amelyeken május elsejének megünnepléséről tanácskoztak. Az esztergályos munkások délelőtt tíz órakor a kender-utcza 35. Szám alatt lévő vendéglőben mintegy 300-an jöttek össze, akiknek Erleszbeck Károly és Wiesinger Ferencz fejtegették a májusi ünnep fontosságát.- Az asztalosmunkások a vigh-utcza 16. számú vendéglőben fejtegették az ünnep fontosságát. A gyűlésen Klárik Ferenc és Ősz Szabó Péter hívták fel a megjelenteket a májusi ünnepnek méltó módon való megünneplésére. A vasércöntő munkások a külső váczi-út 13. sz alatti vendéglőben gyűléseztek. Rendzavarás sehol sem történt.- A budai munkások a fő-utcza 74. szám alatt lévő vendéglőben Nyíri András elnöklése alatt látgatott népgyűlést tartottak, melynek egyetlen tárgya, a május elsejének jelentősége és megünneplése volt. Bokányi Dezső az első szónok, felhívta elvtársait e nap megünneplésére, melyet az egész világ munkásai megtartnak. Ezután erős szavakkal támadta a parlament működést, mire Almásy rendőrkapitány a szót megvonta tőle. Utána még Felzár Károly a német nyelvű elvtársaknak tolmácsolta Bokányi beszédét. A gyűlés este 6 órakor a munkásinduló eléneklésével ért véget.”

A századfordulón Szentendrén is éledezni kezdett a szociálista mozgalom. A szentendrei újság 1899-es egyik számában arról ír a hogy „a szentendrei szocialista párt vasárnap délután a Vásár téren gyűlést óhajtott tartani. Higel és társai kezdeményezték is a gyűlés megtarthatóságának engedélyezését, de Maximovits rendőrkapitány annak megtartását betiltotta.”
A Vásár tér, a mai Fő tér. Másik hír szerint Szentendrén a Knipayer vendéglőben gyülekeztek a szociálisták, itt próbált színkörük is, hogy az ünnepen előadják a Munka diadala című színművet.

Május 1-jét külföldön a katolikus munkások is megünnepelik Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve Franciaországban, Olaszországban és másutt is rendezvényeket tartanak.. De május elseje a munka ünnepévé számukra csak később vált, hisz Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban e szent tiszteletének hónapja ugyanis március volt. Sajátságosan alakult nálunk a katolikusság május elsejéhez való viszonya. Egyrészt, erős hatással volt az enciklika értelmezésére hogy Magyarországon a Rómából hazatérő Prohászka Ottokár fordította le a Rerum novarumot és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit. Ismerve gondolkodását, ő nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bírálja a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, és már a kezdetekben arra pozícionálta a katolikus közösségeket következetesen utasítsanak el mindenfajta együttműködést az akkor erősödő baloldali szakszervetekkel és a szociáldemokráciával.

 

Mivel Magyarországon 1955 a vallásosság-ellenesség. A Rákosi korszak sötét időszakára esett, a május elseje szokása nem terjedt, nem terjedhetett el és sokkal inkább volt, nem szeretett kötelező kommunista ünnep, mint elfogadott vallásos körökben. Nálunk a rendszerváltást követően arról lehetett olvasni, hogy ez az ünnep nem kell, „ kádárista csökevény, a melósok megvásárlásának kádári módszere, a virsli és sör ünnepe, s nem a munka ünnepe volt.”

A szentendrei szocik a rendszerváltás után három évig az Izbégi Parktáborban, majd az Izbégi focipályán rendeztük májálisunkat és csak 1993-ban váltottunk, lett a Postás strand a helyszín, felelevenítve az 1919-es május elseje szokását. Örömünkre szolgált hogy lassan a pártrendezvényből munkásünnep lett. Visszatértek a melósok is. 2008-ban előbb a volt kocsigyáriak, 2009-ben a papírgyáriak jöttek el több tucatnyian. Volt, hogy más pártok is ott voltak együtt ünnepelni vagy cikizni május elsejét, de ők idővel elmaradoztak. Polgári piknikjeinek a létező szocializmus alatt 1969-től majálisnak használt helyszínt, a Pap szigetet választotta magának FIDESZ, míg mások inkább csak próbálkoztak saját rendezvénnyel.


Szóval, mi az értelme annak, hogy saját hatókörébe vonja a Dietz-féle városvezetés a Tag der Arbeit-et? Kései rerum novarum ez? Azt gondolom nem. Én úgy vélem ez inkább jelzés, hogy május elseje e hazában ne Tag der Arbeit, Munka Ünnepe, sem International Workers' Day, a munkavállalók nemzetközi szolidaritási napja legyen: Helyette összgulyásos ünneppé kell transzfolmálni az új gaza nemzeti összefogásának jelképeként és dicsőségére. Mert hát ez a tartalma a mai 11- fős többséggel 17óra 30-kor ránk erőltetett döntésnek.
Az látszik az új hatalom bár még nem győzött, de már az erejét próbálgatja, gyakorolja a következő években majd megtapasztalható új "demokratikus" politikai gyakorlatot.

 

2010.február 10.
TDM írás
 

Azzal a fura kéréssel keresett meg Tamás barátom, hogy tegyem fel blogomra az egyik írását. A dolog már csak azért is fura volt, mert mint tudjuk a blog személyes dolog, amolyan napló-féle. Indoka, hogy ő fontos, a város jövője szempontjából meghatározó ügynek tartja, hogy van-e és mikor TDM Szentendrén. Nos, eleget tettem kérésének. Íme az írás:

 

 

Lassan két éve, hogy felvetődött: központi pályázati pénzekkel támogatják a térségi turisztikai desztinációs menedzsmentek megalakítását. (TDM)

Értelemszerűen esélyes volt a Közép-magyarországi régióból mind az öt lehetséges pályázó, a térségen belül szerveződő települések logikája ( kistérségek) szerint.. A nagytérségre szánt 240 millióból közel 50 millió jutott volna egy-egy pályázónak, már 2009-ben. ( a mi esetünkben az összeget korlátozta valamelyest, hogy a pályázó terület létező szállodai -férőhelyeihez kötötték a felső limitet, s abból nálunk kevesebb van).
Létre kellett volna hozni a pályázó szervezetet, ill körvonalazni a működésre érdemes alakulatot.
A TDM- indító Tájékoztatón tavalyelőtt Rubovszky úr a nyugdíjas szállodaigazgató, a Szállodaszövetség volt elnöke, turizmusszakértő előadta , hogy mi is a TDM. (Egyébként Lengyel Márton nemzetközi előzmények alapján tananyaggá tette ezt a turizmusszakmai oktatási intézményekben, a szükséges ismeretek részeként).
A mi alakuló konferenciánkon is összebólintottak a potentátok, hogy ez kell, és optimális szervezetként egy megalakulandó egyesületi formát kezdeményeznek. Máshol is vannak (voltak) erre példák, jó előzmények és a pályázáshoz is kell a forma.
Az e feladatot is megöröklő Rubovszky A. a térsági érdekelteket megkeresve településeket próbált megnyerni és vállalkozókat rábeszélni az induláshoz. Valójában a leendő szervezet fennmaradását célzó pénzminimumok (tagdíjak és más, média- bevételek) garantálására törekedett, abból kiindulva, hogy ez lenne az alapja a több évre garantálható működésüknek. Ám a helyismeret, koncepcionálás, professzionális szakmaiság hiányzott, a bábáskodók tehát nem tudták létrehozni a pályázó szervezetet. Azt érezhették, hogy kihúzzák alóluk a szőnyeget, amit valójában meg se szőttek.
Köztes fejlemény, hogy Visegrád és Dunabogdány menetközben le is hasadt „rólunk”a próbálkozásban: lépett, és külön pályázott, hogy saját jogon férjen a pályázati pénzhez.
A fejlemények ismeretében, immár háromnegyed év múltán, az ökorm . a témát és főleg a pályázás jogát egy létező, tulajdonképpen régóta illetékes kft-hez rendelte: a városi Kulturális KHT-hoz . Ez már kezdettől névlegesen magára vonta a helyi turizmus- ágazat menedzselését, megalakítása, Kriaszter Attila idején. Ezzel a logikával érvelve a félállami-félönkormányzati nonprofit Tourinformot is magához rendelte, de nullást dobott, a térségi menedzzsel teljességgel adós maradt. Tény, hogy pályázati alapanyagnak alkalmas muníciót senki se hordott össze. nem gründolt követésre érdemes professzionális magot senki sem. A túl laza,(szétesett) szakmai közösség betlizett. Sem a szakmát, sem a környező civilséget sem szólította meg, nem volt mivel. De a történet még itt sem ért véget.
Az újabb reakció az lett, hogy a harmadik ütemben a PÁLYÁZNI hivatott ügynökség, a PRO SZTENDRE ügynökség önmaga inspirált egy vadonatúj KFT-t, és ahhoz keresett vezetőt ősszel, aki most két hónap után lemondott. Aktív szervezet nincs, vezető nincs, pályázat nincs, pénz nincs, de az önrészt, az éves, állandó stabilitáshoz feltételként kalkulált évi 12 milliót a szentendrei képviselők megszavazták (legalábbis napirenden volt 2009 év végén).
Végül, bizarr slusszpoénként a tourinformot „visszavette” a KULTURÁLIS KHT:, ezzel az egységes témamenedzselést és a kézközeli 35-40 millát végképp elsirattuk. Tán mondani sem kell: a pénzvesztésnél jobban fáj, és „többe van”, hogy nem született meg, amihez a pénzt ösztönzésként kínálták: egy aktív, a térségünkbe irányuló, turizmust stimuláló és kezelni is tudó menedzsment.
Mindezt azért próbáltam meg összefoglalni, mivel a febr. 11-i ülés napirendjén ZÁRT ÜLÉS-ként szerepel a téma, mint az átsuhanó ügyvezető lemondásának elfogadása. Egy, maximum két képviselő lehet, aki képben lesz ebben a kérdésben, miközben a vezető ágazatról, hagyományos kitörési pontról, közel 50 millió sorsáról határoznak.

Kövécs Tamás


 
2010.február 1.
Tudósítás helyett
 
 
Régen volt, talán hetvenes évek végén, hogy Öcsinél tartott házibulival zárult egy kiállítás-megnyitó. Most ismét megtörtént ez is, Laca Rodinban tartott kiállítását követően. Magunk is elcsodálkoztunk magunkon és jókat röhögtünk, hogy mint valami művész-nyugdíjas klub anekdotázunk és nosztalgiázunk a régi időkön.
A hetvenes nyolcvanas években alig volt olyan vajdás, vagy vajdásokat is felvonultató kiállítás-megnyitó, amely ne Öcsi-bulival zárult, pontosabban folytatódott volna, akár még további két napig is. Ekkortájt szinte szállóige volt Szentendrén, - Menjünk fel Öcsikéhez, biztos buli lesz nála. Mintha e mondattól teljesedett volna be az óhaj.

Szegény édesanyja, Babi néni, aki hajnalban arra ébredt, hogy a ház tele van ismeretlenekkel, a kertben és a szőlőben is tucatnyian alszanak szanaszét, a konyhában pedig reggelit készít valamilyen ismeretlen lány-együttes, képzelhetik mennyire örülhetett nekünk. Persze Öcsike ilyenkor már sehol sem volt, lelépett, így még a szemrehányást sem lehetett elmondani az ifjú művésznek, mert valahol másutt kóborolt már (vagy csajozott). Most így öreges felnőtt-unokásan visszaidézve a dolgot és beleélve magunkat az akkori felnőttek helyzetébe, már nem is olyan vicces a dolog, mint amilyennek akkor láttuk.

Nos, ez a bulis hangulat kapott el bennünket, a megnyitó után, s mert a nagy hó miatt majd mindenki gyalogosan volt, így megihattunk akár két pohár bort is. ( már aki bírja) Előjöttek a régi a történetek a Nalaja Happeningről Kubinszky elvtársról, aki azt hitte élete nagy fogását ejtette meg azzal, hogy felszámolja a szentendrei (nem létező) nagy politikai szervezkedést. Hitte, hogy az edvinizmus valamiféle szocializmus ellenes illegális politikai mozgalom, és a nagy vendégkönyv amelyben közel ötszáz név volt címmel, névvel, a mozgalom aktivistái. Mivel az előző őszi szabadtéri tárlaton kirakott vendégkönyvre fel volt írva, hogy “ Jövőre is lesz ilyen kiállítás és ha érdekel, írd fel ide a neved és a címed, majd időben értesítünk! így született e névsor. Amikor a Nalaja happening per indult, aztán ez corpus delicti lett. S mert az előző őszi kiállítás után a felirat elkallódott és a névsor a nagykönyvben megmaradt, a “szerv” éber nyomozói, mert nem csak a kiállítást néző magyarok, hanem lengyelek NDK-ás turisták és más nációból valók is, az akkor éppen Szentendrén kóborolók is felírták nevüket a könyvbe, öt országra kierjedő nyomozást folytattak, egy nemzetközi hálózat felderítése érdekében.

 
Mosolyra fakasztó, hogy ma milyen sokan lennének, időnként vannak is, akik ott voltak a Nalaja Happeningen és ezeken az őszit tárlatokon. De mert a tények makacs dolgok, még a mai vajdások többsége sem volt, lehetett ott mert akkor még Debrecenben, Békéscsabán, Budapesten, Kecskeméten vagy másutt e hazában viselte az avantgardeokat és dadaistákat körülvevő bizalmatlanság és ellenségesség fojtó légkörét. S bár a Nalaja Happenig per történései, annak minden mozzanatával, a goteszk kádári belügy által produkált összes bornírtságával, durvaságával és együgyűségével része a Vajda Stúdió történetének, mintegy ideológiai és politikai értelemben pozicionáló eseménye e képzőművészeti csoportosulásnak, amely mára legendává, a rendszerváltással pedig igaz történelmi eseménnyé formálta a Vajda Studio születését, csak keveseknek adatott meg, hogy részesei legyenek. Többségük ma nem is vajdás, vagy egyszerű hétköznapi ember, vagy e körrel már korábban szakító egzisztencia, ez a dolog értékéből azonban nem von le egy fikarcnyit sem és a Vajda Stúdió művészettörténeti jelentőségét sem érinti.

S bár Laca mára kétség kívül nagy ember, jelentős művész, egymás között még mindig jókat rötyögünk szentendrei kocsma-kalandjain és hálásak vagyunk Szalai Andrisnak aki mint Penates a ház jólétének védője legtöbbször kísérte haza Dudukát, megvédve őt kommunikációs túláradásainak következményeitől. Talán e kalandokból maradt meg Laca képein e groteszk figurák öngúnyolódó jellege és a lábak oly gyakori ábrázolása. Nekem Laca termelékenysége természetes vonása, önmagából művész lényéből, életútjából fakad. Előttem ő a fekete Singer varrógépén szorgalmasan dolgozó vidéki szabómester és az álmaiban a földek felett átrepülo groteszk férfiangyal egysége az örök kentaur, a megzabolázhatatlan nőéhségében kapálódzó emberállat, aki csöppnyi tündérvilágok látnoka.

Akivel jó volt ismét együtt lenni, s őket is együtt látni. S bár ma a többségünk sietve szétfutott a világba, tegnap este ismét megéreztem mit jelent Szentendrén a Genius loci, az egyszeri és megismételhetetlen szentendreiség, amilyen csak e város tud lenni, hóval átformált házaival, fáival és bokraival egy januárvégi éjszakán.

v
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X