Önöket ezen alkalommal arról szeretném meggyőzni, hogy amiről most itt majd döntenek fontos kérdés. Mert amikor ezt itt felemlítem, nem az utcatáblák közigazgatási jelentőségére gondolok, arra hogy alkalmasak e arra, hogy jól számba vegyenek bennünket, hol lakunk, könnyen megtalálható legyen egy épület, lakás, hogy pontos-e önkormányzati nyilvántartásunk, hanem ennek városképi fontosságára kívánom felhívni figyelmüket. Mert ha elgondoljuk, hogy ma a 400 szentendrei utcán elhelyezett tábla egy 100 négyzetméteres méretének felel meg és ha mellé vesszük a majd tízezer házszámtáblát is, akkor biz ez egy futballpálya méretű függőlegesen jól látható felület. Így már látszik, ez bíz meghatározó városképi elem. S gondolom így már érthetőbb ha meggondoljuk hogyan néz ki, mi áll rajta, s ez milyen képet közvetít a városról.

Szentendrei utcákról sok mindent összegyűjtött már Pethőné Németh Erika, amelyeket Szentendre utcanevei című könyvében publikált. Tudjuk, hogy 1696-ban 986 családfő és 468 zsellér lakott itt és hogy 1832-ben már 3186 volt a város lélekszáma. 1910-ben 5673 lakosa és száz utcája volt a városnak. Az 1767-1779-es kormányhatósági térképen a főút, a későbbi Budai út neve Via Budensis. Budai út nevét 1902-ig megtartotta, ekkor Kossuth születésének loo. évfordulóján egy részét átkeresztelték hazánk nagy fiának nevére. A piazza, trzsnica, glavni trg, a Fő tér 1894-ben kapta magyar nevét. A piacot 1906-ban vitték el innen a Duna-partra /ma Duna-korzó /, és 1946 után innen került a Bodor ház elé, majd 1977-ben a Bükkös patak másik oldalára, mai helyére. A legtöbb új névadás a századfordulóra tehető. Ekkortól ismerjük többek között a Duna utcza elnevezést is.

A mi ilyen örökségünk szegényes, ha csak a megmaradt utcatábláinkat vizsgáljuk meg. Ha azonban ezt tágabb összefüggésében vizsgáljuk, magyarán a fellelhető utcai és szakrális közfeliratokat is ide vesszük már több támpontunk, segítségünk van. A feliratok között számos homokköbe vésett feliratot lelhetünk fel a 18. 19. századból, mint a tobakosok vagy paplanosok keresztjén látható feliratokat, táblákat. De mintául vehetők a templomok ( pld. Saborna) udvarán látható márvány feliratok is. Ebből következően az egyik megoldásnak kínálkozik a kőből, vörösmárványból vagy homokkőből faragott tábla. Ha a sokféle fatáblát is grafikai kiindulópontunknak vesszük, itt is igazán gazdag anyagunk van és a helyi kaligráfiai sajátosságokkal is találkozhatunk, hisz a Szentendrén fellelhető ikonok gazdag kínálatot jelentenek.

Az a felvetés, hogy valamilyen barokk betűtípus lenne alkalmas az óvárosban az utcák és házszámok jelölésére, ebből logikusan következik. E kor betűire jellemző hogy a betűrajzolatok vastagsága nagy választékot nyújt. Ma a nemzetközileg ismert betűtípusok közül ide sorolják a Baskerville, a Times Roman, a Georgia, a Caslon, vagy a Plantin betűket.

De betűválasztásunkkor érdemes más fontos szempontokat is figyelembe venni. Az egyik ilyen, hogy a betű jól olvasható legyen. A másik, a szöveg mint esztétikai egység illeszkedjék, vagy legalább is valamiféle viszonyban legyen környezetével, estünkben a táblával is. ( harmonizáljon vagy diszharmóniában legyen)

A város többi részén érdemes e szempontok közül a jól olvashatóság szempontját érvényesíteni. Ezért javaslatuk valamelyik ismert mai betűtípust választani.
Ezeken a táblákon, talpatlan vagy sans-serif betűtípusok alkalmazása javasolt. Az egyik ilyen ismert típus az angliai Egyptian („egyiptomi”) betűtípus, amelyet 1816-ban William Caslon nyomdája adott ki. Négy csoportjuk van. A groteszk: ilyen például a Grotesque és a Royal Gothic, az újgroteszk: ilyen például: Standard, Helvetica, Arial és Univers. A human betűk mai csoportjába tartozik a Gill Sans vagy a Frutiger betűképek, amely másik javaslatunk. S azután vannak a mértani típusok: a Futura vagy Spartan

Az eddigi megbeszéléseken résztvevők az alábbiak mellett tették le voksukat: Az óvárosban legyen a Baskerville típus. Ez egy talpas betűkép, amely megalkotójának, az angol John Baskerville (1706–1775) tipográfusnak a nevét viseli.
A Frutiger sans-serif betűképet az óvároson kívüli utcatáblákhoz javasoljuk Adrian Frutiger (szül. 1928-ban) tervezte 1976-ban, és ezt a betűképet eredetileg a Charles De Gaulle repülőtéren használták.

Szívesen olvasom észrevételüket a fecebookon vagy a gyorgybenkovits@gmail.com-on.

Jó kimenni. Hogy miért? kérdezed, Te, aki soha ecsetet nem vettél a kezedbe és Szösz Jenő bácsi is fejcsóválva nézte amikor a piros fazekat és a kék svajcisapkát festetted le. Te akinek bajod van ezekkel a szentendrei művészekkel. Mert ezek mindenbe beleszólnak, nem akartak rendes szobrot tenni a Posta elé, hanem ezeket a műanyagokat rakatták oda, ahelyett hogy egy szép szobrot, olyat mint Sziszié amit Gödöllőn ismét felállítottak tettek volna a város bejáratához. Mert az valami gyönyörű, fehér márvány és még szempiláit is látni lehet. De ezek, ezek nem tudnak csak olyan kriksz-krakszokat. Nem is értem mitől van ezek eggyikének-másikának Munkácsy díja. Neked is mondom: Jó kimenni !! Mert akik a Fő tére kijönnek, akik szervezik nem párt, választási hatalommegragadó szervezet, hanem az ifjak, fiaink,lányaink, unokáink. Tudod ők olyanok, hogy már a harmadikban azt tanulják amit mi csak a középiskolában, és úgy mobiloznak, mintha a zsebükből szottyoláznának. Kedvesek és okosak, s most kimennek az utcára mint írják "Szentendre a festők városa? kérdés, nonverbális feszegetésére...." Nem tüntetésre, pfújolásra, hangoskodra hívnak, csak jelezni, hoy ez így snassz. Hogy vannak, hogy itt vannak.

Tényleg, Szentendre valóban a festők városa ma? Mitől és miért? Meggondolta-e a testület amikor kitetette e táblát, hogy mit üzen? Ez olyan mintha kiíírták volna: Itt terem a legnagyobb tök! ami persze Ámerikában ahol a világvégi elfelejtett városkákban teszik még talán elmegy. De Szentendrén? Mintha az önkormányzatban attól félnének, hogy elfelejtik Szentendrét. Meg aztán, üzeni azt is, iparművészek fotósok, szobrászok, szinházasok stb.mintha itt sem lennének, alkotnának. Emlékszel Gavrilovits fodrászra, (már régen a felhők mögött állította fel festőállványát), Hadzsics Kamillóra a bohémra, akinek minden kocsmában vendéglőben volt festménye, mert pénz híján azzal fizetett. Ők nem titulálták volna így e várost. Pedig régen Szentendrén szinte mindenki festett, mert amikor Bánátiéknak megszaladt - kifestették a felső templomot,- sokan kezdet el itt is festegetni, amatőrök és hivatásosak. Emlékszel, Szánthó Imre ide szervezte a festőket a hatvanas években és festőtábort szervezett a szigeten, jó, a csajozás is benne volt ebben, nem csak a monet-i plenairban való aktfestés vonzása, a nyári fények megejtő szépsége. Aztán a hetvenes évekre Öcsi Duna-parti nudis homokszobor programjára. Amikor még a Duna és a város egyetlem művészeti egység volt, tér, háttér, modell, inspiráció, kiállítóhely. Ez volt Szentendre festői, vonzó arca.
Persze lehet, hogy a művészet e városban, nem szerves fejlődés eredménye, de ma már értéke, sajátossága és hívószava, az bizonyos. S most, hogy a szentendrei testület közakaratból egylátású társasággá deformálódott, talán nem árt ha tudják, látják a képviselő urak és hölgyek, hogy van itt valami ami nem közvetelenül, de áttételesen mégis csak nagyon fontos politikai kérdés, már ha a politikai hitvallást értékválasztásnak tartjuk. Ez pedig az, Szentendrén művészet prioritás. Mert arról az értékről van szó, ami által egy közösség több, érdekesebb és gazdagabb anyagi javak nélkül is, amit minden magát szentendreinek valló politikusnak támogatni kell, ha humanistának vallja magát. Mert itt a művészet vállallása, a művészetpártolás, a művész-városság segítése nem részkérdés.
Persze ezt nem követelik olyan elánnal választóik tőlük, mint a járda rendbehozásást, tiltó KRESZ tábla felállítását, vagy fekvőrendőr létesítését, mert ez lelki, intellektuális dolog, a kultúrember sajátja, mégis figyelemre méltó ügy. Szóval, kedves barátom gyere ki vasárnap a Fő térre, egy fél órára! Itt nem kell kiabálni, szónokot megtapsolni, acsarkodani, nemzeti zászlót lengetni, tüntetni, koszorúzni, de jelentléteddel hitet tehetsz egy kultúráltabb, művészetpártoló Szentendre mellett!

Nos, a világmegváltó ötletem, egy régiség és művészeti alkalmi piac a Lázár cár téren.

Miért piac?
Ha Ön azt mondja, Szentendrén elegendő galéria van, miért nem ott árusítanak a művészek, válaszom igaz, van ilyen hely elég, mármint olyan, ahol képek vannak kirakatban. De galéria a szó mai értelmében talán csak egy vagy kettő. Mert a galéria ma már nem csupán elárúsítóhely, hanem sokkal inkább művészet-szervező találkahely, ahol réteg-igényeknek megfelelően tematikus összeállításokban kínálják fel a műveket. Ahol érdeklődők,(sznobok), szakértők, mecénások és vevők jönnek össze, akiket rendszeresen ellátnak információval. A mai galéria felvállalja, hogy segíti a vevő eligazodását, garantálja az értéket, szakmai értékelést nyújt és megfelelő propagandát képes kifejtetni. Ma már kommunikáció elsősorban. A galéria szervezi és állandó kapcsolatot tart vásárlóival, facebook közössége van, ott van a tvitteren, online galériát működtet és olyan fórum is, ahol mintegy jóbarátként ajánlják vevőik ízlése és érdeklődése szerinti műveket. Beszerzi ha kell a keresett műalkotást, és ha nincs, tud hasonlót, jobbat, érdekesebbet kínálni, felhívja figyelmet eddig kevéssé ismert, várhatóan befutó művészek értékes alkotásaira, éppen fellelt újdonságokra, mai törekvésekre. Újra felfedez alkotókat, divatot teremt. A mai galériások olyan szak-designerek is akik hozzásegítenek, hogy lakásunk, környezetünk, irodánk saját karakterünket visszatükröző értékes környezetté legyen. Ha ezt tudja egy galéria, akkor jogosan kéri el nagyobb százalékát, mert megteszi amit egy galériának teljesítenie kell. Mivel rendezvényekben, akciókban, közösségekben, kommunikációban dolgozik nála a beeső vevő a legkevésbé vásárló.

Egy művészeti és ócskapiac más, az turista látványosság, közösségi tér elsősorban, ahol közvetítői haszon nélkül kapja meg az alkotó művének ellenértékét. Ilyen piac a pillanatra épít, a sétáló, a tévelygő vevőre, aki nem tudja eldönteni mit is vigyen emlékül e kedves kisvárosból, országból, vagy csak rálel valamire ami neki megtetszik. Ezért itt nem garantált a hoch színvonal, de egy küszöbérték a giccs feletti, kívánatos. Ilyen helyen olyan alkotásra is lelhet vétlenül a nézelődő amit a galériánál olcsóbban kínálnak és amely később sokat érhet.

Hol legyen?
Azt gondolom a Lázár cár tér a legmegfelelőbb, azért mert a turizmus útvonalában van, s mint ilyen, alkalmas e célra. Talán segítheti a argumentációt, ha megemlítem, hogy amikor Pirk Ambrus még Kállay polgármester kormányzásának idején elkészíttette, a tér tervét, amelyet a korabeli Kertészti Egyetem legjobb tanárai és a magyar tájépítész szakma kiválóságai bíráltak el, került a tervbe, hogy e téren legyen egy térplasztika az első ikonfestő iskolának állítva emléket, mert az vélhetően a Lázár cár téren álló valamikori fatemplom mellett volt. Így a művész-piacnak erős történelmi háttere is adódik. Ha már szó esik az első ikonfestő iskoláról itt jegyzem meg, amikor Szentendrét, mint a képzőművészet, vagy festők városát említik, legtöbbször 1928-at mondják a szentendrei festészet kezdetének, pedig a 17. század végén Szentendrén és Budán megalakultak az első ikonfestő műhelyek. De Jankó Jánost és másokat is elfelejti a helytörténet, amikor a huszadik század elejére teszi a képzőművészet megjelenését Szentendrén.

Hogyan működjön!
Az európai gyakorlatból kiindulva, öt vagy nyolcórás hétvégi alkalmi piacként érdemes működtetni a művészpiacot, igazodva a turistákhoz. Aki járt már Európa boldogabbik felén az tapasztalhatta, hogy piac nem csak úgy működik, hogy bebetonozott asztalok, faházak, hatalmas konténerek vannak kihelyezve, hanem úgy is, hogy egy téren, utcában reggel piac van, délután pedig újra utcaként működik a közterület, mintha ott piac sosem lett volna.

Mit és kik áruljanak?
Mivel vélhetően a közel kétszáz képzőművész mindegyike nem fog kijönni a térre, ezért érdemes a képzőművészet mellett, a régi könyv, képeslap, metszet, apróbb használtcikk árusítását is preferálni. Jó lenne, ha az idegenforgalom árukínálatában is helyet kapna a helyi termék, s talán ennek is helye lehetne itt. Megelőzendő, hogy az árúsítás lehetőségét Szentendrén kívüli nagyobb tőkeerejű és árukészletű cégek magukhoz vonják, fontos, hogy csak szentendrei lakos kaphasson kedvezményt, miként azt az iskolai, óvodai beiratkozásnál már érvényesíti Szentendre városa. Érdemes lenne egy-egy testvérvárosi helyi terméket árusító sátrat is biztosítani.

(folyt. köv)

Késő délutánig ültem közel húsz hasonszőrű társammal a városháza nagytermében, hogy meghallgassuk a PMMI (múzeum) tudós trojkáját (Darkó Jenő, Kende Tamás, Erdősi Péter) arról, mire jutottak a kutatásban, a Szentendrei Monográfia megírásában Mert hát, mint azt a polgármester úr bevezetőjében elmondta, 2008-ban hosszas tárgyalások után, amely eredménye egy telekcsere program végrehajtása volt a múzeumok igazgatósága és Szentendre város között, abban is megegyeztek, hogy a múzeum hozzálát és elkészíti a Szentendrei Monográfiát. Nos, ezek után Czene András megbízott múzeumigazgató úr, bevezetőjében arról hallhattunk, hogy a kiadandó könyv " A mű szándéka szerint - nem szokványos várostörténeti monográfia, két oknál fogva: 1.) a rendelkezésre álló kutatási előzmények hiányosságai, estenként kifejezett hiánya, és 2.) a témaválasztás és elbeszélés módja miatt." bár a monográfia igényével készült. 2011-ben lesz egy helytörténeti kiállítás is, amely hatvanas évek tárgyaival, fotóival szemlélteti majd Szentendre közelmúltját.

Szóval, ott ültünk és tudomásul vettük, monográfia nem készül, aztán később azt is, fórum sem lesz, mert az igazgató úr az előadások után bezárta a tanácskozást azzal, "a hivatalos résznek vége, de baráti beszélgetésre itt maradnak munkatársaim." Áttételezetten üzenve ezzel a helytörténet lelkes amatőrjeinek "- elmondhatod amit akarsz, minket nem igazán érdekel."

Így hát hiába is hozott volna bárki is világfelforgató dokumentumot Szentendre múltjából, (nem hozott) mondott volna el eddig nem ismert nóvumot, ( nem mondott) ez a tudományos hivatalosságot látszólag nem igazán érdekelte.

Az ügyet, a szentendrei idegenforgalom - turizmus - helyzetét, annak kezelését és kihatását fontosnak tartom. De szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az új idegenforgalomért felelős desztinációs menedzsment tanácskozáson elhangzott javaslatai szerint, jó szándékú tankönyv-ízű terápiában látja a megoldást a konkrét helyzet ismerete és elemzése nélkül.
Pedig a húsz éves sikertelen és eredménytelen hivatal és turizmus kapcsolaton éppen ideje volna változtatni, javítani. Vagy fogalmazzunk pontosabban, a huszonnegyedik órában vagyunk ahhoz, hogy megmentessék az iparág szentendrei jelenléte, működése a város számára.
Nos, ebből a nagy csokorból, amit a turizmus jelent és okoz Szentendrén, egyetlen dolgot, részletet, a "Szentendre a művészetek városa" vagy újabb szlogennel "Szentendre a festők városa" gondolatban rejlő lehetőségről kívánok szólni.

Ma e városban száznál többen vallják magukról, hogy képző- vagy iparművészek. E csoport teljesítményének az idegenforgalomba történő integrálása (felhasználása) nálunk máig megoldatlan. Persze a probléma már ott kezdődik, hogy ekkora létszámú speciális értelmiségi csoporttal, annak teljesítményével, csak fővárosok vagy metropoliszok szoktak bírni, így a szentendrei hivatal sem tud mit kezdeni. Ami mint megoldandó feladat nem mai keletű a hetvenes évekből datálódik, de ettől még ez fontos hiátusa a szentendrei idegenforgalmi szerkezetnek és mint ilyen, akadálya a hőn áhított minőségi turizmus megjelenésének. A gondot még az is tetézi, hogy a szentendrei galériák, vulgárisan fogalmazva, az első osztályú szentendrei képzőművészet bemutató helyei, a Kovács Margit Múzeumot kivéve a turisták által szinte látogatatlanok. A szentendrei képző és iparművészeti teljesítmények pedig a Palmetta Galéria kivételével a szuvenír, és az ajándéktárgy-kínálatban nincsenek jelen. Helyettük tombol a bogdányi utcai ál-népművészet és gagyi. S mielőtt megrovásnak vélné valaki a boltosok közül, ki kell jelenteni, helyette bíz alig akad értékes attraktív ajándéktárgy kínálat. Mert mint a nagykövetek között végzett felmérésből is kiderül a szentendrei csúcstermék ma sem helyi képzőművészeti alkotás, hanem a herendi. Ha pedig ez így van, akkor mit várhatunk az ukrán, orosz és japán lakatostól, nyugdíjastól, betanított munkástól, az osztálykiránduláson járó a szerb gimnazistától stb.

Ami képzőművészetként megjelenik ma, az utcán Bihon Győző, Lukács Tibi és az általam képviselt, fogalmazzunk puhán, másodosztály. Ami önmagában nem lenne probléma, de mert a város arra tör, hogy képzőművészete által vonzza ide a turistákat, problematikus. Ezért kijelenthetjük, ez így nem jó. Miért? Mert Szentendre ilyen jellegű teljesítménye több, mint amit mi utcai rajzolók és a Marcipán múzeum fel tud mutatni. Az pedig, hogy a szentendrei képzőművészet jobb dolgai nem láthatóak és nem látogatottak, tovább aligha tartható, mert e város további idegenforgalmi színvonal-süllyedéséhez vezet. Különösen abban a mai médiahelyzetben, amikor más értékrend szerint működik a média mint korábban ( jószerivel csak a szenzáció számít) és ezért ma egy szentendrei kiállítás már nem hír, legfeljebb egy 500 példányos szakmai lapnak. Az intenetes városi propaganda, híradás pedig még nem működik.

De ha a másik oldalról közelítjük meg, akkor látni kell, hogy hatvanas hetvenes években még láthatóak voltak a városi állami közintézményekben, vendéglőkben szentendrei művészek alkotásai, ezek az új világgal mára elpárologtak. Gondoljon csak vissza az olvasó arra, micsoda esemény volt a PMK Barcsay mozaikjának felavatása 1975-ben. Az uszoda kapcsán pedig még annak ötelte sem merült fel, hogy ott esetleg valamiféle műalkotásnak helye lenne. ( Vagy én nem tudok róla) Ha ma végignézzük szentendrei óvárosi vendéglőket abból a szempontból, hogy Szentendre a festők városa, bizony a Görög kancsó és a Régimódi vendéglő ( kitűnő akvarellek vannak itt, sajnos csak erdélyi enteriőrök,) kivételével, a falakon nem a szentendrei képzőművészet, de még annak másodosztálya sincs jelen. Ami az ember itt láthat,a tucat desing mellett bíz legtöbbször amolyan képkeretező, csálinger eklektika műalkotásai. Pedig meggyőződésem, hogy kis városi segítséggel és okos együttműködéssel ez a helyzet megváltoztatható, amely a városról kialakuló kép számára is fontos lenne. Mert a vendéglősök többsége miközben drága autót vesz, eszébe sem jut, hogy olcsó Deli Tóni bácsi képet vegyen 12 ezerért, ha már nem barátja a szentendrei nonfiguratív törekvéseknek. Mint ahogy meggyőződésem az is, hogy a Városháza bejáratánál az eligazító pult fölé is illene valamilyen Szentendréhez méltó köszöntő képet a falra tenni, mert bár a Holdas 56-os panno attraktív, de az eligazító pult az a hely ahová belépve találkozik a halandó a várossal, itt a fal azonban üres.

A szentendrei művészet nem csak azért van hátrányban itt Szentendrén, mert a lakosság és vállalkozók többsége kevéssé preferálja, hanem azért is mert az alkotók egy része, különösen a kezdők, napi megélhetési gondokkal küzdenek. De ha lenne is valaki, aki rávenné a fiatalokat, hogy gyertek ki az utcára kisebb szösszeneteikkel, kis munkáitokkal, és szakítsatok a buta szocreál arisztokratizmussal, ma e városban háromszor annyit kell fizetni az ilyen jellegű közterület-foglalásért négyzetméterenként, mintha a várostól az illető helyiséget bérelne. Pedig sokaknak igencsak szüksége lenne a legcsekélyebb bevételre is, hogy kit tudja fizetni a villany, gáz-számlát stb.
Ezért is kezdeményezem közterület foglalásról szóló rendeletünk megváltoztatását, a helyi alkotó preferálását!

Fontos volna és a magam részéről támogatom is, annak az ötletnek a megvalósítását, hogy a város működtessen szentendrei vasárnapi képzőművészeti piacot. Ebben együttműködőre találhat egy tucat képző és iparművészben. Persze ez csak úgy megy, ha van olyan rendező egyesület, szervezet, és olyan szmély akiben bízik a közösség, akik nem csak anyagi megfontolások alapján hívnak meg közreműködőket. S azt gondolom, jól egészítenék ki a kínálatot ócskapiaci termékek, antikvár könyvek árusítása, a képzőművészeti prioritások érvényesítésével és megfelelő szabályozással. A szabályozás alatt kedvezmények biztosítására gondolok a helyi áru, termék, műalkotás, fellépő preferálását. Persze csak úgy és olyan mértékben, mint ezt az önkormányzat az óvodai, iskolai beíratásnál érvényesíti ma a város.

Mint ahogy érthetetlen az is, miért nem működik Szentendrén a Nyugat-Európában mindennapos fizetős nyári művészeti szabadiskola. Mert arról tudni lehet, hogy ilyen jellegű érdeklődés van, legfeljebb az lehet a probléma, hogy a panziósok nem tudnak mit kezdeni vele.
Nos, egyelőre ennyit az idegenfogalom és a szentendrei képzőművészet általam vélni látott kapcsolatáról, lehetőségeiről. S még hozzá annyit, sok sikert kívánok a várhatóan "egy egynyelvű és egyszokású önkormányzatnak", bár éppen helyzetükből adódóan, nem lesz sétagalopp négy évük.

Van itt hierarchia, nem is akármilyen. A piadoktól (gyalogosoktól), szpáhikon a vörös zászlós lovas zsoldosokon át, a két lófarkas beglerbégekig számos tisztség, rend, territórium. Olyan, amelyet az átlag halandó nem lát. Mert a mai kép alatt, a Bogdányi utca elődje Atlantisz, a hetvenes-nyolcvanas évek bogdányija, amikor a negyven négyzetméteres butikból tizenkét-tagú családot lehetett eltartani, úgy, hogy a szentendrei ház és balatoni nyaraló felépítése is belefért négy évnyi tevékenykedés költségeibe. De hol vannak már ezek a boldog idők? Ma itt sokkal inkább a kemény kenyérharc terepe. A valamikor egy kávéért és némi ajándékért a csoportot a boltnál megállító idegenvezetők ma 40%-ot is elkérnek. Így aztán megy a bruszt minden négyzetméterért és minden vevőért.

A város meg, ahelyett hogy a recesszió miatt enyhítené a terheket, keménykedik. Ma szinte minden négyzetcentiméterért horror árat kell fizetni. Pedig állítólag az állandó giccsárusok még azt a kedvezményt is megkapták a várostól, hogy a valamikor volt sátrasokat kihajtották a terepről, hogy helyette a bezingőzt pufogó autóknak biztosítsanak helyet, az helyett, hogy a helyi értékeket, termékeket, terményeket kínálóknak kínálnák fel. Így aztán panasz és sírás mindenhonnan, mint amikor Atlantisz sűlyedt. Vannak ugyan még ukránok, szerb ifjak és japánok is akik ide érkeznek, ha nem is olyan sokan mint régebben, de ők már valakiéi, nem állnak meg butikod, pultod előtt, mert ha nem jattoltál, úgy elhajtják őket, mint a magyar tőzsérek marháikat a vámot kérő német városok előtt.

Eközben a városba látogatók, a potenciális vásárlók száma csökken, és ezért a mi Atlantiszunk tovább sülyed. A város intelligenciája pedig tenyérdözsölő kárörömmel mosolyogva nyugtázza ezt. Mert hát bogdányi utcai csoportban hajtott idegen vagy egyedül sétáló látogató nem, vagy csak ritkán megy múzeumba. Meg azután minek is menne? Sétálni, azt a Duna parton is tud, mármint ha hagynak neki annyi időt. Ugyanis múzeumaink a 19. századi módon kínálják magukat, miközben a körülöttük lévő világ egyre hangosabban, színesebben, harsányabban vonzza magához az arra tévedőt. S még azt is elfelejtettük amit már Katalin cárnő is tudott, amikor azzal csábította múzeumba maradi bojárjait, hogy vodkát és hölgyeknek teát kínáltatott fel. Vagy Önök halottak már Szentendrén a fantasztikusan finom csak itt kapható sütiket kínáló cukiról, a Múzeum cukiról, az eredeti és érdekes városi ajándékokat kínáló múzeumi ajándékboltról, mert én nem. Az idegenvezetők pedig sokkal inkább tartanak bemutatóval egybekötött előadást a paprikáról, a szentendrei specialitás taplósapkáról, mint, hogy elmondják milyen értékek találhatók itt.

De hát nem lehet csak úgy hagyni a bogdányit elsüllyedni, mert hát ez a városrész közel ezer embernek ad megélhetést. A többségnek persze szerény, minimál-biztosítással juttatott pénzt, de így is akkora üzem, mint a Papírgyár volt fénykorában, amikor az ország szinte teljes boríték-igényét innen biztosították. Szóval, ez itt egy közepes üzem, pocsék, de a vevők ígényeihez érzékenyen igazodó árukínálattal, amelyen a recesszió azt idézte elő, hogy egyre olcsóbbat kínál, szükségszerűen egyre értéktelenebb portékát, s mindezt csikósch-guláschban előadva.

Mi lenne ha, egyszer a városvezetés komolyan venné ezt az üzemet.( Nem csak belgerbégjeit) És megkísérelne úgynevezett aktív idegenforgalmi gazdaságszervezéssel segíteni, sőt irányítani. Ez persze csak átgondolt, jól szervezett munkával lehetséges. Olyan adminisztrációval, amely nem itt él, és a városról jószerivel semmit sem tud, nem lesz könnyű. Mi lenne, ha adó és közterület használat kedvezménnyel támogatná a helyi terméket, szolgáltatást, az értéket kínálókat, ha Szentendrét olyan helynek tekintené, amely éppen egyediségében lehet vonzó az idelátogató és itt lakó számára is.

Mégis örülök, hogy e Dézsma ház projekt, ha az időjárás és a fentiek is így akarják, összejön. No, nem csak azért mert nyugdíjas koromra megmutathatom magam „ másik oldalamról”, hanem mert egyetértek ef Zámbóval abban, hogy Szentendre akkor működik,akkor önmaga ha mindenütt kiállítás van, és váratlanul itt is, ott is képekre bukkanhat látogató. S ha ezek az én mázolmányaim, akkor ez különösen jóleső.

Nos, ha ez a kamara-kiállítás most, a Múzeumok éjszakáján lenne - sajnos nem akkor van- és a Bogdányi utcán andalgó turista előbb a Régi Művésztelep kiállító helyiségébe tévedne, majd a Rodinban meginna egy könnyű koktélt, miközben egy másik érdekes képösszeállítást nézegetne, majd onnan visszafelé beugorna a Dézsmába, hogy az utcában lévő kiskocsmában megreggelizte után megnézze a reggeli ébredo szentendrei fényeket a Duna korzón, nos, akkor lenne itt igazán Szentendre a festők városa, és a széthúztuk a látnivalókat, a turizmust a városban cél megvalósulása, amit oly régen eltervezett a városirányítás.

Persze ehhez olyan jövedelem is kellene, hogy a kispénzű tanító is megengedhesse magának évente egyszer-kétszer azt, hogy vendéglőben megreggelizzék, De ma, mert a 83-as életszínvonalat tapossuk, még távoli dolog.

Arról pedig, hol és mi ez a Dézsmaház annyit, hogy a hetvenes évek közepe óta földszintje, ahol egy jó és bővizű kút volt valamikor, a vízmű szennyvíz-gépháza. Itt - az annak idején a nagyon drága dollárért behozott- finn gépészeti berendezések működnek, amelyek az un. szamárhegyi nyomás alatti csatornát üzemeltetik, s mint hírmentességéből halljuk, problémamentesen. Hát biz, anno erre költöttek abból a bizonyos első tíz millárd dollár nyugati kölcsönből, amit oly sokáig, többszörösen és nagy nehézségek árán fizetett vissza az ország.

Szóval e Dézsma ház történelmi hely. Először is mert 18. században a földek határútja volt , és ezért ide állítottak a városi darabontokat, hogy a költségvetés számára beszedjék a dézsmát. Volt itt kút és mellette a közelben mindig működött vendéglő is - amolyan városvégi korcsma. Akik ismerik Szentendrét, azok tudják, hogy sarki Valentin Tonyó féle ház, amikor még a régi művésztelep a Munkás Betegbiztosító tüdőszanatóriuma volt, vendéglő működött.

Nos, a Dézsma ház történetéhez hozzátartozik az is, hogy volt ez Aroma is. Aroma Szeszgyár, ahol likőröket, pálinkát kevertek, palackoztak. S bár nem lehetett valami hatalmas üzem a negyvenes években, de nekünk szamárhegyieknek megőrizte nevét, mert az idősek közül ma is sokan csak Aromaként emlegetik. Ezért ha valaki a következő mondatot hallja - hogy “Elmész a Szanatórium kútig s ott a Valentin Tonyó házánál a sarkon az Arománál a Wein kert mellett felmész..” annak a brgyáni, szamárhegyi azt mondta . “-Menj el Bogdányi utcán a Régi Művésztelepig és fordulj balra és Dézsma utcán és menj a Daru piac irányába!”

Szóval, kiállításom lesz. Hogy hol? Az Aroma padlásán, a Dézsma házban, tudják, ott közel a Szanatórium kúthoz, a szanatóriummal, a Régi Művészteleppel szemben.

Mégis, a technikával való birkózás is szép és kellemes tud lenni amit a magamfajta öreg kezdő tesz. Pedig ma ezerszer könnyebbek a körülmények, feltételek, mint múlt századokban voltak. Ma látszólag olcsó és könnyű vizet festeni, bezzeg száz élvvel ezelőtt. Ma rendelkezésünkre áll a teljes színskála festéke, sokfajta ecset és papír. A múlt században bezzeg nem volt könnyen beszerezhető némelyik szín sem, amely ma szinte bárhol megvásárolható. Régen inkább csak hagyományos földfestékekkel dolgoztak. Gyakran zöldnek csak a veronai erőtlen leginkább szürke és csak kissé zöld színe kínálta magát a palettán. Vagy ott volt a sok mérgező anyag, mint a mínium mérgező narancsa, amely egyáltalán nem volt tüzes piros. De híres velencei vörös sokkal inkább halványlila minthogy vörös. De ezt mondhatjuk a híres pouzzoli vörösre is, amely szintén inkább lilás, mint tüzes piros. Talán a sárgák, az indiai sárga amelyet a mangóval etetett tehenek vizeletéből abszorbeáltak, vagy nápolyi voltak élénk színek a palettán.

Nézegetve a XIX századi akvarell-zseni John Singer Sargent vízfestményeit, pontosabban interneten fellelhető képeit, látszik rajtuk, hogy bizony akkor hiányzott néhány szín. Csak har5minc évvel később fejlesztette ki a kémia azokat színeket amely ma nekünk oly természetesek, hogy vannak. Mert biz a velencei kertek fái nem csak azért kékes-feketék képein mert a mediterrán vakító fényei között a zöld lomb szinte feketének hat, hanem azért is mert akkor még hiányzott néhány telt szín a palettáról. Mégis e szerény palettával, az égetett sienák vöröses-barnáival, az okkerek halovány sárgáival és lila-feketével teljes szín-kavalkádot láthatunk. A néző észre sem veszi, micsoda puritán palettával oldja meg a mester a feladatot a „Jacht fedélzetén” című akvarelljén is.

A Matija Ivanic-féle felkelés évfordulóján május 27-én Mary Lušić Bulić - a hvári városi tanács elnöke és Stari grad óváros nevében Mr. Miki Bratanić - költő koszorúztak Matij Ivanic Vrbanj-i házánál .

Az enciklikát 25 évvel a szociálista munkásszövetség, az Első Internacionálé megalakulását követően adták ki. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a munkásszövetség nem várt sikerének is, amely abból a célból alakult, hogy összefogja a különböző baloldali csoportosulásokat és munkás szervezeteket, s amelyet 1864. szeptember 28-án alapítottak a londoni Saint Martin’s Hallban egy munkásgyűlésen. Első kongresszusuk 1866-ban volt és működésének csúcsán a taglétszám elérte a nyolc millió főt.

Az új dolog ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy valószínűleg új tartalmat kívánnak adni május elseje ünnepének Szentendrén. A rendszerváltás után először átveszik a rendezést és mint ígérik igazságosan, segítően és barátian megoldják helyettünk. Mi meg azt érezzük hogy úgy tesznek mint az úttörő aki jócselekedetként átkísérte az úton a vak nénit, aki pedig nem is akart átmenni.

A kongresszuson ott volt a Magyarországi Általános Munkáspárt delegációja is, amely az első május elsejei honi demonstrációt 1890. május elsejére szervezte meg. A Népszava ezt írta erről, „hatvanezer ember trappolt végig a belügyminiszter rosszallása ellenére a Kálvin tér, Kiskörút, Andrássy út, Városliget útvonalon, hirdetve a "nyolc óra munka, nyolc óra alvás, nyolc óra szórakozás" jelszavakat.
S hogy nem nemzetietlen ünnep volt ez mint néhány képzetlen jobboldali ezt állítja, mert hisz miközben kezdetektől a nemzetközi szolidaritás napja ,International Workers' Day. az első budapesti május elsejei felvonuláson a sok munkás-sapkás és kalapos, sötét öltönyös ember között a nemzeti zászlók erdejével cifraszűrbe öltözött szűrszabók csoportja is ott vonult.

Dédapáink vendéglőkben gyűltek össze és „fejtegették az ünnep fontosságát” Itt tartották gyűléseiket, megbeszéléseiket, és itt gyakorolt a munkásdalárda is, énekelték dalaikat. Pesten a vigh-utczai vendéglőben azt énekelték, hogy „Nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok..” mert ez a hely az asztalosok törzshelye volt. De elénekelték 1792-es francia Carmagnole-t is és az ezzel a dallal egykorú Rouget de l’Isle-féle Marseillaise-t, amely dallamára Gáspár Imre írta -Föl dalra, társak!... -ot amely ekkor még mint munkásmozgalom dalaként volt ismert. Sőt, valószínűleg felhangozhatott Roter Wedding is. Azoknak, akik erről a dalról még nem hallottak annyit, ez a dal később Fel vörösök, proletárok.. címmel vált ismertté. Bár napjainkban eltűnt a közös énekelés szokása, mégis csak álljon itt a legrégebbi munkásdal amely Weöres Sándor fordításában így hangzik

Az alábbi hír egy régi Magyar Hírlapból való:

„A szocziálista fővárosi munkások ma délelőtt három gyűlést is tartottak, amelyeken május elsejének megünnepléséről tanácskoztak. Az esztergályos munkások délelőtt tíz órakor a kender-utcza 35. Szám alatt lévő vendéglőben mintegy 300-an jöttek össze, akiknek Erleszbeck Károly és Wiesinger Ferencz fejtegették a májusi ünnep fontosságát.- Az asztalosmunkások a vigh-utcza 16. számú vendéglőben fejtegették az ünnep fontosságát. A gyűlésen Klárik Ferenc és Ősz Szabó Péter hívták fel a megjelenteket a májusi ünnepnek méltó módon való megünneplésére. A vasércöntő munkások a külső váczi-út 13. sz alatti vendéglőben gyűléseztek. Rendzavarás sehol sem történt.- A budai munkások a fő-utcza 74. szám alatt lévő vendéglőben Nyíri András elnöklése alatt látgatott népgyűlést tartottak, melynek egyetlen tárgya, a május elsejének jelentősége és megünneplése volt. Bokányi Dezső az első szónok, felhívta elvtársait e nap megünneplésére, melyet az egész világ munkásai megtartnak. Ezután erős szavakkal támadta a parlament működést, mire Almásy rendőrkapitány a szót megvonta tőle. Utána még Felzár Károly a német nyelvű elvtársaknak tolmácsolta Bokányi beszédét. A gyűlés este 6 órakor a munkásinduló eléneklésével ért véget.”

A századfordulón Szentendrén is éledezni kezdett a szociálista mozgalom. A szentendrei újság 1899-es egyik számában arról ír a hogy „a szentendrei szocialista párt vasárnap délután a Vásár téren gyűlést óhajtott tartani. Higel és társai kezdeményezték is a gyűlés megtarthatóságának engedélyezését, de Maximovits rendőrkapitány annak megtartását betiltotta.”
A Vásár tér, a mai Fő tér. Másik hír szerint Szentendrén a Knipayer vendéglőben gyülekeztek a szociálisták, itt próbált színkörük is, hogy az ünnepen előadják a Munka diadala című színművet.

Május 1-jét külföldön a katolikus munkások is megünnepelik Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve Franciaországban, Olaszországban és másutt is rendezvényeket tartanak.. De május elseje a munka ünnepévé számukra csak később vált, hisz Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban e szent tiszteletének hónapja ugyanis március volt. Sajátságosan alakult nálunk a katolikusság május elsejéhez való viszonya. Egyrészt, erős hatással volt az enciklika értelmezésére hogy Magyarországon a Rómából hazatérő Prohászka Ottokár fordította le a Rerum novarumot és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit. Ismerve gondolkodását, ő nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bírálja a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, és már a kezdetekben arra pozícionálta a katolikus közösségeket következetesen utasítsanak el mindenfajta együttműködést az akkor erősödő baloldali szakszervetekkel és a szociáldemokráciával.

Mivel Magyarországon 1955 a vallásosság-ellenesség. A Rákosi korszak sötét időszakára esett, a május elseje szokása nem terjedt, nem terjedhetett el és sokkal inkább volt, nem szeretett kötelező kommunista ünnep, mint elfogadott vallásos körökben. Nálunk a rendszerváltást követően arról lehetett olvasni, hogy ez az ünnep nem kell, „ kádárista csökevény, a melósok megvásárlásának kádári módszere, a virsli és sör ünnepe, s nem a munka ünnepe volt.”

A szentendrei szocik a rendszerváltás után három évig az Izbégi Parktáborban, majd az Izbégi focipályán rendeztük májálisunkat és csak 1993-ban váltottunk, lett a Postás strand a helyszín, felelevenítve az 1919-es május elseje szokását. Örömünkre szolgált hogy lassan a pártrendezvényből munkásünnep lett. Visszatértek a melósok is. 2008-ban előbb a volt kocsigyáriak, 2009-ben a papírgyáriak jöttek el több tucatnyian. Volt, hogy más pártok is ott voltak együtt ünnepelni vagy cikizni május elsejét, de ők idővel elmaradoztak. Polgári piknikjeinek a létező szocializmus alatt 1969-től majálisnak használt helyszínt, a Pap szigetet választotta magának FIDESZ, míg mások inkább csak próbálkoztak saját rendezvénnyel.

Szóval, mi az értelme annak, hogy saját hatókörébe vonja a Dietz-féle városvezetés a Tag der Arbeit-et? Kései rerum novarum ez? Azt gondolom nem. Én úgy vélem ez inkább jelzés, hogy május elseje e hazában ne Tag der Arbeit, Munka Ünnepe, sem International Workers' Day, a munkavállalók nemzetközi szolidaritási napja legyen: Helyette összgulyásos ünneppé kell transzfolmálni az új gaza nemzeti összefogásának jelképeként és dicsőségére. Mert hát ez a tartalma a mai 11- fős többséggel 17óra 30-kor ránk erőltetett döntésnek.
Az látszik az új hatalom bár még nem győzött, de már az erejét próbálgatja, gyakorolja a következő években majd megtapasztalható új "demokratikus" politikai gyakorlatot.

Lassan két éve, hogy felvetődött: központi pályázati pénzekkel támogatják a térségi turisztikai desztinációs menedzsmentek megalakítását. (TDM)

Értelemszerűen esélyes volt a Közép-magyarországi régióból mind az öt lehetséges pályázó, a térségen belül szerveződő települések logikája ( kistérségek) szerint.. A nagytérségre szánt 240 millióból közel 50 millió jutott volna egy-egy pályázónak, már 2009-ben. ( a mi esetünkben az összeget korlátozta valamelyest, hogy a pályázó terület létező szállodai -férőhelyeihez kötötték a felső limitet, s abból nálunk kevesebb van).
Létre kellett volna hozni a pályázó szervezetet, ill körvonalazni a működésre érdemes alakulatot.
A TDM- indító Tájékoztatón tavalyelőtt Rubovszky úr a nyugdíjas szállodaigazgató, a Szállodaszövetség volt elnöke, turizmusszakértő előadta , hogy mi is a TDM. (Egyébként Lengyel Márton nemzetközi előzmények alapján tananyaggá tette ezt a turizmusszakmai oktatási intézményekben, a szükséges ismeretek részeként).
A mi alakuló konferenciánkon is összebólintottak a potentátok, hogy ez kell, és optimális szervezetként egy megalakulandó egyesületi formát kezdeményeznek. Máshol is vannak (voltak) erre példák, jó előzmények és a pályázáshoz is kell a forma.
Az e feladatot is megöröklő Rubovszky A. a térsági érdekelteket megkeresve településeket próbált megnyerni és vállalkozókat rábeszélni az induláshoz. Valójában a leendő szervezet fennmaradását célzó pénzminimumok (tagdíjak és más, média- bevételek) garantálására törekedett, abból kiindulva, hogy ez lenne az alapja a több évre garantálható működésüknek. Ám a helyismeret, koncepcionálás, professzionális szakmaiság hiányzott, a bábáskodók tehát nem tudták létrehozni a pályázó szervezetet. Azt érezhették, hogy kihúzzák alóluk a szőnyeget, amit valójában meg se szőttek.
Köztes fejlemény, hogy Visegrád és Dunabogdány menetközben le is hasadt „rólunk”a próbálkozásban: lépett, és külön pályázott, hogy saját jogon férjen a pályázati pénzhez.
A fejlemények ismeretében, immár háromnegyed év múltán, az ökorm . a témát és főleg a pályázás jogát egy létező, tulajdonképpen régóta illetékes kft-hez rendelte: a városi Kulturális KHT-hoz . Ez már kezdettől névlegesen magára vonta a helyi turizmus- ágazat menedzselését, megalakítása, Kriaszter Attila idején. Ezzel a logikával érvelve a félállami-félönkormányzati nonprofit Tourinformot is magához rendelte, de nullást dobott, a térségi menedzzsel teljességgel adós maradt. Tény, hogy pályázati alapanyagnak alkalmas muníciót senki se hordott össze. nem gründolt követésre érdemes professzionális magot senki sem. A túl laza,(szétesett) szakmai közösség betlizett. Sem a szakmát, sem a környező civilséget sem szólította meg, nem volt mivel. De a történet még itt sem ért véget.
Az újabb reakció az lett, hogy a harmadik ütemben a PÁLYÁZNI hivatott ügynökség, a PRO SZTENDRE ügynökség önmaga inspirált egy vadonatúj KFT-t, és ahhoz keresett vezetőt ősszel, aki most két hónap után lemondott. Aktív szervezet nincs, vezető nincs, pályázat nincs, pénz nincs, de az önrészt, az éves, állandó stabilitáshoz feltételként kalkulált évi 12 milliót a szentendrei képviselők megszavazták (legalábbis napirenden volt 2009 év végén).
Végül, bizarr slusszpoénként a tourinformot „visszavette” a KULTURÁLIS KHT:, ezzel az egységes témamenedzselést és a kézközeli 35-40 millát végképp elsirattuk. Tán mondani sem kell: a pénzvesztésnél jobban fáj, és „többe van”, hogy nem született meg, amihez a pénzt ösztönzésként kínálták: egy aktív, a térségünkbe irányuló, turizmust stimuláló és kezelni is tudó menedzsment.
Mindezt azért próbáltam meg összefoglalni, mivel a febr. 11-i ülés napirendjén ZÁRT ÜLÉS-ként szerepel a téma, mint az átsuhanó ügyvezető lemondásának elfogadása. Egy, maximum két képviselő lehet, aki képben lesz ebben a kérdésben, miközben a vezető ágazatról, hagyományos kitörési pontról, közel 50 millió sorsáról határoznak.

Kövécs Tamás