2010.január 13.
Mukodj!
 

Egyre inkább meggyőződésem, hogy egy várost működtetni nehéz dolog, és kevesen értenek hozzá. Pénzt szerezni, beruházást végigvinni sem könnyű feladat, vagy megküzdeni a hivatal állandó munkaerő-éhségével, a választók hóbortos igényeivel és egyik-másik erőszakos követelődzésével, de ez mind semmi ahhoz a feladathoz képest amit ahhoz kell, hogy egy város jól, eredményesen, sikeren és a választók megelégedésére működjön. Ehhez a pénzen, jó manager-i képességeken kívül az is szükségeltetik hogy a város; a közösség tagjai fejében legyen olyan jövőkép, amely mint a legkisebb közös többszörös minden tagnak elfogadható és hozzá a város szeretete a lokálpatriotizmus is amely segíthet az átmeneti nehézségek elviselésében.

 

A múltban volt aki ennek kulcsát a mindenáron való önállóságban, a megyével való viszony leépítésben látta (Németh Gábor),aminek az lett a következménye, hogy a város rossz jogi képviselet és taktikázás miatt elveszítette vagyonából a múzeumok épületeit és a azt a mai áron számolva két milliárdot is amit a korábbi megyei (teátrum, PMKK és turisztikai stb.) támogatás jelentett.

Vagy Kállay polgármester úr hozzáállása, akinek az egyik fő célja volt, ( a testületben akkor az őt támogatók hathatós közreműködésével) hogy a városnak ne legyen adóssága. Így aztán feléltük azt a negyed milliárdnyi kötvényt amiből ebben az időben még számos városban lévő ingatlant (ELMÜ épületei, Kék Duna Presszó BVM óvoda stb.) megvásárolhatók lettek volna.

Miakich azon illúziója hiba volt, miszerint a helyi jobboldal rendelkezik városkoncepcióval és sokféle jó dolgot akarnak, csak türelmesnek, kompromisszum-késznek kell lenni. Mert a gyakorlatban tapasztalhatta, a tűzoltóság építése, a Móricz Zsigmond Gimnázium telkén létesítendő uszoda ügyében, a városi utak felújítására felajánlott rendkívül kedvező kölcsönszerződéskor, hogy a vele szemben állók bizalmatlansága fundamentális és ami rossz neki, az jó nekik elven működik, nincs semmiféle városstratégia az elutasítások mögött. Lásd a későbbi döntéseket, a dr. Dietz-féle uszoda dolgát vagy a hárommilliárdos kötvénykibocsátást.

S aztán most itt van a mai, a nem várt állapot, amikor van pénz beruházni (uniós pénzek a rendelőintézet, az óvodák felújítására, a belvárosi házak, MűvészetMalom, a gát és korzó megépítésére stb.) de a siker és az öröm érzése helyett elégedetlenség, és a csődközeli állapot fenyegetésének rémképe sejlik fel.

De mégis, mi lehet ezek oka? Az, amit sokan abban vélnek látni, hogy a szentendreiek egy része túlzottan sokat, olyanokat követel az önkormányzattól amit az nem képes teljesíteni? Ez is igaz, mármint az, hogy a választók egy része nincs és nem is akar tisztában lenni a város valós helyzetével, az ő Szentendre képük és ebből adódóan igényeik is, a médiában és közgondolkodásban is fellelhető városkép, amely szerint Szentendre a kultúra fellegvára, ahol kolbászból van a kerítés is.

Másrészt, és ez talán orvosolható a jövőben, hogy a városi beruházások ma is úgy készülnek - lásd új uszoda- hogy nincs, vagy ha van, az is csak virtuális, üzleti tervek. Működtetésük egyetlen forrása vagy legalább is fő forrása amire alapoznak, a városi költségvetés . Valójában sem a turizmus bevételeinek jövőbeni növekedésére, abból keletkező többlet-forrásokra, sem más várható bevételre nem terveznek. S hogy ez nem csak Szentendrén van így, annak bizonyítására elég ha megnézzük az uniós források és más felzárkóztatási alapok felhasználásával az utóbbi húsz évben épült önkormányzati beruházásokat. Mert vajh, milyen többletbevételre számítottak az építok és finanszírozó, az üzleti tervet is elfogadó bank, amikor egy lakótelepre olyan uszodakomplexumot építtettek, amelyet e városrész lakói nem tudnak eltartani (nincs rá közvetlen fizetőképes kereslet). Nincs a közelben olyan beruházási terület sem amely ez által felértékelődne, mert a temető vagy a Natura 2000 által védett külterületek csak akkor lehetnek többletbevételi források, ha azokat belterületbe vonják és lakásokat építenek rajta. Azokra pedig, a pisányiakra, akikre mint fizetőképesekre számítottak, nem kell.

De véleményem szerint ez a problémája a Fő tér 12. a MűvészetMalom befejezése, de a Duna korzó beruházásnak is. A mai napig nem készült el MűvészetMalom hatékony és minőségi működtetésének terve. Erről ma csupán annyit tudni, hogy kevés a pénz a működtetéshez, és jó lenne ha sikeresebb lenne. A rendelőintézet felújítását az orvos-szakmai igények és az ehhez társuló erős lobby-képességük mára láthatóan hatalmas deficitre kényszerítik, és ha a város vezetői hamarosan nem képesek kezelni a csoportérdekeket komoly csődöt teremthetnek. Nagy gondja ennek a projektnek az is, hogy a kistérség települései, akik betegeinek ellátását szolgálja majd a felújított rendelő, (nem csak a szentendrei betegekét,) nem hajlandóak vagy nem tudják támogatni a beruházást.

 
Szóval, szükségeltetne olyan elképzelés, dolgozat is, (Dumtsa stratégia részeként) amely számol az új beruházások következményeivel, hosszú közép és rövid távú, közvetlen és közvetett hasznával és bevételeivel is. Ez persze csak akkor lehetséges, ha ezeknek a változásoknak az eredője a város hosszú távú érdeke.

Nos a baj ott kezdődik, hogy a Dumtsa stratégiából az derül ki, a városnak minden érdeke. Mert dr. Dietzék olyan fregoli stratégiát készítettek, amely minden célnak, így aztán semminek sem felel meg. Kétség kívül arra alkalmas, hogy bármire lehet így pályázni, de hogy mi lesz ha megvalósul a pályázat, arra nem kapunk belőle választ.

Talán ezért az ülést vezető azon hozzáállása is egy-egy ügy tárgyalásán, hogy a képviselő mondja el módosító javaslatát de ne foglalkozzék szociológiájával,.magyarán követkéményeivel, hatásával. Pedig ennek hanyagolása az a fajta jurátus pragmatizmus ami az utóbbi két évben az önkormányzatot is eluralta éppen a beruházások esetében rossz módszer. Mert bármennyire is kényelmetlen időnként, mégis fel kell tenni a kérdést, mi lesz a következménye, milyen hatással lesz a városra, annak gazdaságára, mondjuk az idegenforgalomra, miből és mit hoz majd a konyhára, mikor. A szentendrei gyakorlat szerint legfeljebb csak a miből kérdést vizsgáljuk és azt megfelel-e jogszabályoknak.

Így aztán garantálni lehet, hogy a következő ciklusra számos olyan beruházás készül majd el e városban, ami jogi szempontból kikezdhetetlen lesz, legfeljebb semmit nem hoz Szentendrének, sem erkölcsi sem anyagi értelemben. A pénzünket, szisztematikusan ugyan, de jó előre elköltöttjük.


 
2010.január 12.
Új köztársasági elnök az ország élén
 
Híveivel a szociáldemokratákkal
„Nagyon kedveli a magyar népzenét, és írt csárdást is Horvátország csaknem kétharmados többséggel megválasztott új köztársasági elnöke, a dalmáciai gyökerű 53 éves jogász-zeneszező, Ivo Josipovic. „

Ezzel a bugyuta mondattal harangozza be a magyar média egyik hírportálja az új horvát köztársasági elnököt. A klasszikus zenét kedvelő horvát elnök, aki valójában maga is zeneszerző, szakmáját tekintve jogász és zeneszerző is. Mint írják róla kissé konzervatív, nem visel drága öltönyöket és órája sem Rolex, viszont szereti az operát, sőt érti is. Nem sodródott az elmúlt években a horvátországi korrupciós ügyek közelébe. E tekintetben is elüt a mai horvát politikai elittől.

Az új horvát köztársasági elnököt számos zenei szál köti Magyarországhoz.. Josipovicnak köszönhetik a zágrábiak hogy az 1990-es évek végén láthatták Ligeti György Le Grand Macabre című operáját a budapesti operaház társulatának előadásában. Közel 30 zenemű szerzője, főleg kamaraegyütteseknek írt. Az egyik legismertebb műve az Üveggyöngyök tánca című zongoradarab. 1985-ben a fiatal Josipovic kompozíciója nyerte el a fődíjat az UNESCO által meghirdetett Zene Éve jugoszláviai zeneszerzői versenyén, amelyet a világ 256 rádiója közvetített Újvidékről.

A zenésztársadalom örül Josipovic győzelmének és nemcsak azért, mert komponista, hanem azért is, mert olyan ember, aki sokat tett a mintegy kétezer tagot számláló Horvát Zeneszerzők Szövetségének működéséért jogászként és főtitkárként egyaránt. Az ő vezetésével dolgozták ki azt az új alapszabályt, amely minden tekintetben megfelel az európai normáknak.

A választási kampány ideje alatt Ivo Josipovic családjáról a médiában megjelent egyik fotón mint turistát mutatja Budapesten. A Halászbástyán ül érettségiző lányával, Lanával és feleségével, Tatjánával. De van más magyar kötődése is. Bácsikája, Ivo Stanisic tiszteletbeli magyar konzul Splitben, a dél-dalmáciai kikötővárosban. Az új államelnök partizán múltú szülei – jogász apa, tanítónő anya – Dalmáciából, Baska Vodáról költöztek 1957-ben Zágrábba, itt született fiúk Ivo akinek tehetségét az is bizonyítja, hogy párhuzamosan járt a jogi egyetemre és az akadémia zeneszerzői szakára. Ma is tanít, a jogi karon büntetőjogot, a zeneakadémián pedig összhangzattant.

Összehasonlítva a mi elnökünkkel, legalább egy területen jobb nála, ez pedig a zene. Ez sem semmi. Úgy látszik folytatódik az a tradíció Horvátországban, amely Vaclav Havellel kezdődött Európa ezen felén a kommunizmus feladása után. Mármint az, hogy a köztársasági elnök nem csak politikus, hanem a kultúra kiemelkedő alakja.

Szentendrei szakácstanulók Stari gradban.
S bár nincs szentendrei kapcsolata az új elnöknek, csak a spliti nagybácsi az egyetlen szál ami összeköthet bennünket, mégis reménykedünk hátha olyan jól alakul majd a szentendreiek viszonya az új horvát köztársasági elnökkel, mint elődjével. Mert hát Stipe Mesic minden nyáron jelen volt a Szent Rókus napi starigradi városi ünnepségeken, s ilyenkor mindig jó ismerősként koccinthattak Valentin Jani bácsival a horvát magyar barátságra.

A 2006-os önkormányzati választásokkal történt politikai változások Szentendrén és Stari gradban is kissé lehűtötték a kétezres évek eleji lendületesen induló kétoldalú együttműködést. Hiszen ezekben az években több mint tíz busznyi szentendrei, közel ötszázan utaztak dalmáciai testvérvárosunkba. Volt ott gasztronómiai bemutató, képzőművészeti kiállítás, mint ahogy szakmunkástanulók cseréje is miként a Hvar szigeti szobrászok is kiállítottak a MűvészetMalomban stb. Reméljük lesz folytatás és mindkét városban életben tartója és ápolója a testvérvárosi kapcsolatoknak, és nem csak a hivatalosságok haverkodására korlátozódnak ez majd a jövőben.

 
2009. december 23.
Starigradi hír, szentendrei történet
 
 
Az érdeklodés középpontjába került a műemlékvédelem Stari gradban. A Velencét idéző óváros, a védett starigradi rét, amely alatt egy 2000 évesnél régebbi város romjai találhatók s amely az UNESCO által is védett terület, az új városrészekben az építési előírások megszegése napi gond Mintha a hatvanas, hetvenes években Szentendrén lennénk, annyi épületrondítás, pusztítás, vita, államigazgatási per van. Most éppen a Hectorovic palota ügyében van bírósági szakaszban egy építési probléma, hogy a felújításnál 37 centivel megmagasították a palotát. De a városvédők vitatják az erkélyek elhelyezését is. A beruházásra közel 200 ezer dollár áll rendelkezésre. A problémában megszólalt az építésügyi és műemlékvédelmi minisztérium de a környezetvédelmi is állást foglalt az épített környezet védelmében, miként per is folyik az ügyben. Emlékezem hogy a háború végét követően amikor még menekültekkel voltak tele a starigradi szállodák és tíz millió forintért lehetett itt házat venni az egyik óvárosi utcában látva hogy cserélik a reneszánsz kori kaput mai műanyagra, szóvá tettem starigradi barátaimnak, annyi volt a válaszuk, - Most nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni. Most hogy százmilliósak ezek a házak és egyre több jut az idegenfogalomból az óváros rekonstrukciójára is érzékenyebbek lettek a starigradi emberek és hatóságok is. Erről jutott eszembe egy ötvenes évekbéli szentendrei eset, a városról adott első nyugati tudósítás esete e korból.


Az ötvenes éveket, annak is a végét írtuk. A pult alól kapható csatos üveges Családi sör és vasárnapi rántott hús időszakát. Nyár volt, forró, s miként az újság írta a szocializmus alapjai lerakásának nehéz időszakát éltük. Magyarán, a minőségi termékek iránti sóhajokét, a nyugati cucc, az orkánkabát és Doxa óra utáni sóvárgás idejét. A Görög utcában hosszú sor állt a Varga cuki (Lola) előtt. Fecske fürdőgatyás kajakosok toporogtak ott lapáttal kezükben, hátizsákos kirándulók breeches nadrágban izzasztották feneküket a hőségben. Közöttük szentendreiek is szép számmal, többségük a templomból jövet termosszal kezében várta ki sorát. A férfiak háború előtti világos nyári öltönyben, a nők áttetszo hatalmas nyári kalapjaikban vártak türelmesen a hosszú sorban, mintha két évtizeddel korábban lenne, csak kissé kopottabban. Közöttük nyüzsgő, hangoskodó klottgatyás suhancok rosszalkodtak. Ekkor a szentendrei maszek fagyi fogalom volt, olyan, amiért sokan HÉV-re ültek Budapesten, hogy a hétvégéjüket a szentendrei Lola-fagyival édesítsék meg.

 
A Görög utca Fő tér felé eső részén, a mai Ferenczy Múzeum irodaépületének helyén ekkor még öreg egyszintes ház állt, amely hivatva volt a város múzeumi ügyeit szolgálni. Ebben az épületben ekkor a Ferenczy Múzeum raktára, műhelye, no és irodája volt a kétszemélyes múzeumi hivatal számára és persze a mindenes, hivatalos státusa szerint a múzeumi segéderő és mindenes szolgálati lakása is itt kapott helyet. Ekkortájt a múzeum segédmunkása a gazdag fantáziájáról és idült alkoholizmusáról közismert Lepkár volt, a mesélés és a kocsmák nagy barátja. A rossznyelvek szerint, a volt parókia épületébe hősünket – ez az épület az állomosításig a Blagovesztenszka templomhoz és a valamikori szerb iskolához tartozott és a templomszolga lakhelyéül szolgált- a nagyhatalmú Dehurta Boris, - egyesek szerint a nép jótevője, míg mások szerint büdös kommunista k... - költöztette, aki az ötvenes években szentendrei párt és tanácsi vezérként intézte a város ügyeit, az államosítást, a békekölcsön jegyzést és a téeszszervezés nem éppen közmegbecsülést teremtő tennivalóit. Lepkárt is ő ajándékozva meg hivatali, pontosabban a hivatalsegédi állással és lakással. Aki ismeri Szentendre viszontagságos történelmét tudhatja, hogy az ötvenes években a fő téri és környéki valamikori gazdag kereskedőházakba a legszegényebbeket költöztették, különös meggondolások alapján végezve kiválasztásukat. Bár erre hivatalos dokumentumot nem találtam, de a korabeli gyakorlatot vizsgálva arra következtetek mintha az új lakó kijelölésének egyik fő kritériuma ekkor a részegesség és műveletlenség lett volna. No persze ez a kiválasztási elv csak akkor érvényesült pregnánsan, ha az illető traktoros és MDP tag is volt, és erős kisüsti kisugárzása (bűze) mellé kellően olajos munkaruhát is viselt, mint a munkásosztály győzelmének és szociálpolitikájának egyik fontos jelképét.

Nos ez itt és most hősünk, Lepkár miatt érdekes csupán. Mert bár ő odaadó Mintszenty hivő volt, s így a fenti fontos kritériumok csak egy részét tudhatta magáénak, mármint azt, hogy ivott mint a gödény és olajos melós ruha és gumicsizma volt leggyakoribb toalettje, de nem volt sem a gépállomás munkása, sem MDP tag, viszont volt egy mindent überelo adottsága, Boris néni régi szamárhegyi ismerőse volt a valamikori Angyal utcából. S mint aki a kapitalizmus egykori üldözöttje, mentora és jótevője szerint „– Legalább ennyi járt neki.” Az üldözöttség meg abból fakadt, hogy Lepkárék kis szamárhegyi vályogházának, a régi Angyal utcára nyíló ablaka hetven centire volt az út szintjétől. Ez a balsorsos adottság okozta, hogy egy balzsamos nyári éjszakán a bálból részegen hazafelé támolygó szentendrei arany ifjak társaságának egyike, a vitéz és nagytekintélyű egyházi előljáró fia, társasága biztatására előbb gondosan bedrótozta Lepkárék házának kerti kapuját, majd odalopódzva az utcai ablak elé a nyitott ablakot piszoárnak használva bevizelt szobájukba, társasága hahotázása kíséretében. Nos, hősünk így lett a kapitalista rendszer üldözöttje, amely nyomós érv volt az ötvenes évek ellenálló és partizángyarapításában, mert hisz akik Szentendrén valóban szót emeltek vagy legalább is megnyikkantak a nyilasok ellen, azok nem voltak az MDP tagjai, ugyanis a pártban ekkor a gyorsan rendszerváltó kis nyilasok is ott ültek. Így aztán Lepkárnak az időnkénti hétvégi idegenforgalmi attrakciója is, amely a városba érkezo óvatlan kirándulók megbotránkozását váltotta ki a hatalom részéről elnézetett. Amikor a Fő téren a padon ülve részegen sírva és a következő mondatot ismételgetve felsíkoltott - Mondtam én annak a szép embernek ne menjen oda!!! S mikor az óvatlan delikvens az iránt érdeklodött nála, hogy kit sirat a bácsi, Lepkár könnyes szemmel ordította, „- Hát kit, azt a drága Mussolinit, azt a szép embert” Mivel a szentendrei kisbéke törzsközönsége (a mai Korona étterem épületében, akkor még volt egy leválasztott kocsma rész, söntés, városi becsületsűlyesztő Fő térre nyíló ajtóval) már ismerte Lepkár kapcsolatait és ezt a produkcióját is, így hát betudta művészeti munkássága részének. Persze így is akadtak, akik mintegy mellette elhaladva odasúgták neki - Hallgasson már, baja lehet belőle!

 

Nos Lepkár, hogy gyermekjólét nemzetközi követelményeinek is eleget tegyen, szolgálati lakásukudvarán, ahol a római szarkofágok és egyéb római kövek voltak elhelyezve az egyik szarkofágot megtöltötte vízzel, s ebben pancsoltak sikoltozva meztelen lurkói a fagyiért sorban állók irigységére, mások megbotránkozására.
S az, hogy a Varga cuki előtt éppen ekkor ott állt a sorban magyar vendéglátójával az a francia régész aki az UNESCO megbízottjaként éppen nálunk tartózkodott, a véletlennek tudható. De az már nem a véletlen műve, hogy Lepkár szarkofágban pancsoló gyermekeinek képével jelent meg az egyik tekintélyes nyugati lapban az ötvenes évek első Szentendréről szóló híradása, amely bejárta az európai sajtót. ( A második már a hatvanas évekbol való, amikor Kurt Waldheim az ENSZ főtitkára látogatott a városba.)

 
 
 
2009. december 9.
Újabb lehetőség előtt a város
 
 
Játékos kisérlet. Fényrajz 2006 egyik nyári éjszakáján a Főt téren,
 
A dolog sokkal fontosabb annál, mint az, amilyennek az első pillanatban látszik. Mert már az sem mindennapi dolog, hogy Szentendre 900 milliót bezsebel óvárosi épületeinek és köztereinek rehabilitálására, felújítására uniós pénzekből.. De az már valódi városfejlesztési kihívás, hogy ebből hogyan lesz , lehet olyan program amely Szentendrét megújuló pályára állítja. Persze rögvest felvetődik a kérdés, amelyre a válasz is szinte magától adódik - Miért is kellene Szentendrét megújuló pályára állítani, nem jó ami most van? S amelyre a válasz, nem, kevés már. Mert Szentendre a régi 1969-es programja mára megvalósult ( Szentendre a turizmus városa, Szentendre a kultúra megyei központja stb.) és most szükségeltetne ismét egy okos program, élére határozott, kultúrált és dinamikus városvezetés amely képes egy ilyen program megvalósítására.
Nos ebben nyújthat most újabb lehetőséget az a három épülettömbre, Fő tér 12-re, Tourinfom és MűvészetMalomra készülő, az elnyert közel egy milliárd forintból megvalósítható rehabiltációs projekt, amelynek terveit a Szuromi Építésziroda készíti, s amelyet ma hozott a testület elé a tervezés vezetője és hamaros kezdéssel a Pro Szentendre Kft indít útjára.. S bár a mai ülésen is több szó esett arról, hogy a Fő tér, Dumtsa utca burkolatán lehessen majd tűsarokkal sétálni, mint arról, hogy a városnak milyen kiérlelt elképzelése van az itt vázolt tervek eredményeként felépülő épületek jövőbeni hasznosítására, hatékony működtetésére, s ez hogyan fog hozzájárulni a város megújuláshoz.
Mert arra, hogy ne legyen lemállott vakolatú ház az óvárosban ma még nem érdemes százmilliókat költeni addig amíg a turizmus az önkormányzattól csak visz ahelyett hogy aranytallérokat hozna.
Egy korábbi dolgozatomban itt már kifejtettem, hogy szerintem hogyan lehetne ezt megtenni a Fő tér 12. épület esetében, ( elit szakácsképzés megvalósításával, Michelin csillagos sztárok városba hívásával és a ház vendéglővé és vendégházként való működtetésével) de a többi épületnél hasonló megoldási lehetőségek felkutatása még várat magára. Bocsánat ez nem igaz így, mert a MűvészetMalom esetében már van irány, legfeljebb nem kellően világos, hogy ez hogyan járul majd hozzá ahhoz, hogy befejezésével kézzelfogható tömeges attrakció, az európai kulturális elitet is megérintő érdeklődést keltő látványosság és netalántán anyagi haszon is legyen. S ami szomorú, erre az ötletet, tervet a szentendrei város vezetése kulturális káhátéjától, az építészektől vagy a Pro Szentendre munkatársaitól vár.
Így aztán könnyen lehet, hogy hiába a briliáns ötlet , hogy a Dumtsa utcát kis elbúvó és előbukkanó vízérrel, s az utca felületének játékos felületűvé építésével olyan megfogó hangulatúvá tegyék olyan attraktívvá, amely finoman ugyan de számomra a csodás Alcazar filingjét a mór építészet csodáját idézi meg. Ahol a palotanegyed belső udvarait csodálhattuk kertjeivel, pavilonjaival, szökőkutakkal. S e gondolat jutott eszembe akkor is amikor megismertem, hogy a tervezők elképzelése szerint megnyitják a Tourinform udvarát, hogy az óváros épületének hangulatos belsőjét felkínálják a közösség számára megpihenésre, sétára és találkozásra. Mert ha kicsit elnagyolva is, erről szól az az építészeti megoldás, amelyet Kocsis Barna elénk tárt a mai testületi ülésen, s amely igencsak kvadrálhatna Szentendre sokat emlegetett mediterrán hangulatával. Persze teszik ezt ők terveikben a mai építészet kissé puritán minimalista nyelvén, a meglévő a régi épületek mozgalmas díszítésének ellenpontjaként és hozzáigazítva ehhez az utcabútorok kínálatát is.


Nos, ha jól értettem az építészek szándékát ez az az új minőség, amely igazi kiülős utcává varázsolhatja a Dumtsát, vagy hogy saját jelzőmet használjam, a csoki utcát.
Nos a az indulás jó, ötletes és érdekes is, új szín az óvárosban miként ilyen lehet majd az Alkotmány, Bogdányi ,Fő tér találkozásánál, a volt tejivó, később folkcenter előtti vízkőpő térplasztika, szobor telepítése is, amely nem csak új motivum lehet a téren, de jó megoldás esetén hangsúlyozhatja majd annak régóta meglévő karakterét is.
 

 
De van itt csapda is éppen elég, megnézve az uniós pénzek felhasználásának magyar gyakorlatát, a városainkat eluraló középszerű ízlésuralmat és a katalógusból való térberendezés gyakorlatának tobzódását. köztereinken. Szóval kihívás ez, nem is akármilyen.
De volt a testületi ülés ezen napirendjének számomra egy mámorítóan szép pillanata is, Fülöp képviselőtársam javaslata, aki hozzászólásában arról beszélt, hogy készüljön el annak elektromos terve is, amely lehetőséget teremt arra, hogy később ezeknek a köztereknek jó minőségű meg-bevilágítási programja lehessen. Mert így később, jobb időkben, egy újabb képzőművészeti ág, médium jelenhet meg a városban, teheti óvárosunkat gazdagabb arculatúvá, élvezetesebbé, vagy hogy mostanság nem használt szót írjak, szebbé.
Miközben hallgattam, felidéződött bennem a nyári művésztelep új médiákról tárgyaló szekciójának számos javaslata amikor a hazai és a környező országok legjobb Vj-i javaslataikat mondták el-sajnos egyetlen városi prominens részvétele nélkül- hogyan lehetne Szentendre köztereit “bevilágítani” ezzel új értéket adva a meglévőkhöz és kihangsúlyozva az épületek egyébként is meglévő jellegzetességeit, estenként új attrakcióval bővítve látványt..
Mert hát a fény, fények és a digitális világ új szennyező forrás és lehetőség is egyszerre. Nem tervezett meggondolatlan használata könnyen a mai metropoliszokat jellemző elviselhetetlen ártalmas és lakhatatlan környeztet teremthet. De okos művészi használata olyan mint a kertépítés, alkalmas kellemes, gazdag, attraktív környezet exterör életrehívására képes. S míg ha parkra, kertre kellemes zöld környezetetre van szükségünk tájépítészt, kertépítőt bízunk meg, a fénnyel úgy bánunk mint az a szépet akaró vasutas aki színesre festett használt gumiabroncsokból rakta körül virágágyását.


 
2009. november 12.
Daubner Szentendrére jön
 
 
Mint arról korábban írtam már, annak idején Auguszt Jóska is járt Szentendrén azért, hogy megnézze a mostani leendő Pirk múzeum épületét, hogy cukit létesítsen. Meghívtam, mert tudtam hogy szereti a várost, már csak azért is mert 1965-től ide járt a ferencesekhez . Akkor nem sikerült megvalósítani az elképzelést, azért sem, mert a korábbi elhalt bérlő rokona bíróságra ment a várossal szemben, hogy magának megszerezze a kiváló elhelyezkedésű lakást. Most, hogy Pirk Alapítvány ötven évre múzeum céljára megkapta, ők is arról ókumláltak hogy jó lenne, egy színvonalas cuki a múzeumba. Ők az egyik híres vidéki cukrászt Daubnert találták meg ezzel. Így hát most az a terv, hogy a Bogdányi utcában újabb cuki lesz, a Daubner.


"Budapesten vannak híres cukrászdák: a Szamos, a Ruszwurm, az Auguszt, a Gerbeaud. Mind régi nagy nevek, megbízható, különleges minőséggel. A Daubner viszonylag újnak számít a régi klasszikusokhoz képest, pedig Daubner Béla első üzletét 1901-ben nyitotta meg, csak éppen nem a fővárosban, hanem Orosházán. A mai tulajdonos Daubner György tehát több generációs cukrász családból származik, és ma is gyakran forgatja nagyapja és apja kézzel írott recept könyveit. Kedvence a tejszínhabos mogyoró torta és a kizárólag friss alapanyagokra esküszik!
A legtöbb cukrászdának van valami specialitása, amit mindenki ismer és rendszeresen visszatér miatta. A Daubnernek viszont az a különlegessége, hogy mindenben jó. Bárkit kérdeztem, hogy mi a kedvence a Daubnernél, folyamatosan különböző sütemény-csoportokba ütköztem. Az apró süteményektől kezdve, a parfékon át egészen a különleges tortákig… és tényleg, a Daubnernél nagyon-nagyon nehéz mellé nyúlni. Kimondom bátran, véleményem szerint Budapest legjobb cukrászdája, mivel különleges, kiegyensúlyozott és folyamatos a minőség. Grema barátom, aki Rafael Nadalnál csak a moszkauert szereti jobban, a legdurvább fogyókúra alatt is néha elcsábul, ha a Daubner közelében jár.
Hétvégén és ünnepek környékén kisebb tömegjelenetek alakulnak ki a cukrászda környékén. Nyaranként jellemző kép, hogy kígyózó sorok állnak a fagyiért, majd az óbudai polgárok, mint egy rendes napközis csoport, szép sorban üldögélnek a hosszú padon, és rendületlenül nyalogatják a fagyijukat.
A parfétorta nagy sláger – bár én személy szerint a külső fagyott hab bevonatért nem vagyok oda-, de persze a kevésbé ismert szóló-parfék is fantasztikusak, kedvencem a rizs, nemcsak azért mert másfélszer akkora dobozban árulják mint a többit, hanem azért is, mert barack lekvárral van vegyítve. A legjobb akkor, ha megvárjuk, amíg félig felolvad, és esetleg feljavítjuk egy kicsit a (Maca) nagyi lekvárjával. Egyszerű, előre elkészített desszert vonalon ez számomra a mennyország. Anyukámat a grillázs parféval lehet levenni a lábáról, idősebb barátaim meg a szilvás papucsra és a narancsos trüffel tortára esküsznek.
Természetesen itt is találunk néhány negatívumot. A honlapjukkal kezdhetnének valamit, mert egyelőre elég „fapados”. Problémás a közlekedés, a Szépvölgyi út, a Pusztaszeri út és az Ürömi út találkozásánál gyakran ragad az ember egy kis dugóba. Bár az utóbbi években megépült egy 10-12 kocsis saját parkoló, csúcsidőben így sem egyszerű helyet találni. Esetleg néhány biciklitárolóval barátságosabbá lehetne tenni a helyet.
Bár most építették át többedszerre a pultokat és vitrineket, még mindig nem lehet látni a sorban állóktól a választékot. Ami még szembetűnő, az a felső kávézó rész színvonala, ami egyszerűen nem méltó a sütemények minőségéhez.
Rövid közvélemény-kutatásom alapján két süteményre érkezett kevésbé jó vélemény. Egyrészt a krémesről gondolják úgy néhányan, hogy nem kiemelkedő (de azért ez sem rossz), másrészt néhány olasz tiramisut megkóstolva felmerül a kérdés, hogy érdemes-e más országok különlegességével próbálkozni, ha valószínűleg alapanyag híján úgy sem lehet tökéletes minőséget elérni. Bár ha ezt a gondolatmenetet vesszük alapul, akkor a Daubner esetében egyből lehet találni cáfolatot is, hiszen a Sacher tortájuk vetekszik a bécsi, eredeti Sacherrel, csak harmad annyiba kerül! Szerkesztőségünkben a pogácsák állagán alakult ki komolyabb vita, van, aki szerint kicsit száraz, néhányan viszont úgy vélik, hogy túl zsíros. Véleményem szerint a pogácsák nagyon laktatóak, ugyanakkor az én ízlésemnek tökéletesen megfelel az állaguk.
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy Daubnernél tökéletesek a sütik, csak a személyzet hozzáállása veszi el az emberek kedvét a vásárlástól. Úgy gondolom, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy csak a személyes varázsom teszi, de én mindig mosolygós, kedves, segítőkész alkalmazottakkal kerültem szembe. Ha valaki még nem ismerné a Daubnert, gyorsan próbálja ki. Tökéletes végállomás lehet egy Hármashatár-hegyi túrázás vagy biciklizés után! Nagyon egyszerű, hiszen bármit lehet választani, csalódás kizárva!"

 

 
2009. november 11.
Világsiker Szentendre új köztemetője.
 
 
Igazán ráfért már a siker a Dietz-féle városvezetésre és csapatára, de Szentendre városára is. Mert hát az utóbbi időben beszélgetve a szentendreiekkel legtöbbször én csak az elégedetlenség és csalódottság hangjait hallom portáspultom mögött. Pedig történt ez az, de mintha ez a városlakóknak kevés lenne, ők többre vártak. Olyan a hangulat a város vezetésével szemben, mint a Vizesnyolcas uszoda elfogása, pontosabban elutasítása. Nagyon akartuk aztán most drága, nem kell, snassz, minek ide minek ekkora, miért ilyen.
De most a Hg-n azt olvasom “Világsiker Szentendre új köztemetője.” Bár a helyet nem Diezték találták ki, a megoldás sikeres lehet mint azt az ábra is mutatja, mert a pályázaton nyertes ifjú építészek sikerre vitték a dolgot, és mint ilyenkor lenni szokott ilyenkor a tulaj, a megrendelő is osztozik a sikerben. Így aztán lehet, hogy egy kis dicsfény jut majd belőle Dietzéknek is, hisz Szentendre egyelőre csak papíron létező új temetője a 2009-es World Architecture Festival egyik kategória győztese lett.
 

 
2009. november 9.
Akvarell
 
 
Aki ecsetet vesz kezébe ebben a városban, többségük nagy művész akar lenni. Legalább Barcsay, Czóbel, vagy ma inkább Klee, Pollock, Tzara, szóval, egy az óriások közül. Olyan azonban, aki bevallja hogy ő hobbiból fest és csak úgynevezett vasárnapi festő, alig akad. Pedig a hétvégén palettát, ecsetet ragadó amatőr vasárnapi festőnek lenni is tisztességes időtöltés. Legalább is szerintem. Olyannak lenni, aki nem kívánja a világot megváltani, a nagy művet megalkotni, világraszóló durranást okozni, a művészetre tenni fel az életét, önpusztítani testet, lelket, helyette inkább az otthoni berger fotelben a maga kedvére és gyönyörűségére fogyasztani a papírt, de ez errefelé nem divatos. Nem trendi mert Európának ezen a viharos felén, ahol csak a lázadó, a az ellenálló művész, az önpusztító költő az igazi, és nem szabad a művésznek bohémiától mentes hétköznapi embernek lenni. Itt a középszer is lázad és a nagy öregek úgy bohémek, hogy közben vérkonzervatívak a szó nemesítettlen értelmében. Itt lázad a rossz, a felkészültség nélküli, a szakma alapjait sem ismerő dilettáns is. Valljuk be, ez hungaicum, mert itt nem volt évadja, mert nem adatott meg, vagy ha volt is, az csak rövid epizód volt a haza történelmében a polgári jólétes nyuginak.

Pedig van az ellenkezőjére bizonyíték, mert az európai történelemnek volt olyan helye és időszaka - a boldog békeidők- amikor a genre-festés elismert szabadidős foglalatosság volt és nem csak az angol arisztokraták számára. A műfaj klasszikus témaköre, a polgári, paraszti és udvari élet köznapi eseményei, jelenetei. E művek szoros kapcsolatban vannak az adott történelmi helyzettel mind tartalmukban, mind művészeti sajátosságaikban. Kezdetei 1600 körül Németországban és Németalföldön lelhetők fel, majd a XVIII. században Franciaországban a gáláns udvari, Hollandiában, Németországban a polgári, Angliában a moralizáló tendenciájú alkotások amelyeket a 19.században az irodalmi, anekdotikus tartalom is jellemzik.
De nálunk is fellelhetők halovány nyomai a huszadik század fordulóján. Gondolok itt Augusztin Mariska rézkarcaira, Nagy Sándorné poétikus tollrajzaira, Karinthy Ada gyengéden stilizált akvarelljeire. E genre kép jellegzetes műfaja az akvarell, amely ennek egyben tipikus megjelenési formája is. Undi Mariska egész sorozatot festett a pusztuló Tabánról. S hogy egy másik hölgyet is említsek, Komáromi-Kacz Endréné egy sor nagy virágképen teremti papírra sokszínű bokrétáit. De e körbe tartoznak Sebők Margit gyermekképei is, aki az egyik magyar pointillista, s akiről még Kieselbach is csak keveset tud, mert azt sem tudja mikor halt meg. Akinek képei csak mostanság tűnnek fel az aukciókon.

De van egy másik gond is, ez a csóróság. No ez nem azonos a szegénységgel. Mert a magyar előbb vesz a nagy kizsákmányoló svéd (amerikai minősítés) áruházában tákolt bútort, vagy posztert esetleg selejt, dilettáns modernt valamelyik „neves művésztől kéz alatt” mint a számára is befogadható zsánerképet, ha már Bortnyikra, Bosznayra vagy Barcsayra nem futja neki. (Nem véletlenül említettem három a műfajában is nagyon különböző, de jelentős művészt.)

 
Nos, a génre-kép műfajáról az akvarellről. E nálunk alig-alig művelt vízfestésnek titulált festészeti technika a genre-festés legnépszerűbb formája. Angliában komoly hagyománya van és nagy műkedvelő kör veszi körül immáron két évszázada. Olyan nevek jellemzik mint Turner, Sargent Singer, Cottman stb. Sok tényező miatt lett népszerű az akvarell festészet a 18. század során Angliában. Az elit és a nemesi osztályokban a jó nevelés mércéje az akvarell festés ismerete volt, különösen a nők esetében. De használták a földmérők, térképészek a katonatisztek és a mérnökök is, hiszen jól tudták vele ábrázolni a terepet, erődítményeket vagy a geológia képződményeket. Akvarell művészeket gyakran magukkal vitték a földtani és régészeti expedíciók ők voltak akik dokumentálták a felfedezéseket a mediterrán térségben, Ázsiában és Amerikában. Ezek az alkotások növelték a keresletet topográfiai festők festményei iránt, s A kezdetekben népszerűek voltak a híres látnivalók is. A 18. század végén, az angol pap William Gilpin írt több hihetetlenül népszerű könyvet amelyben az ő "festői" utazásait mutatja be. Ebben a korabeli a vidéki anglia folyóvölgyeiről, ősi várakról és elhagyott templomokról készített akvarelljei egyfajta személyes turisztikai folyóirata volt. Így szolgálta a vízfestés a kulturális, műszaki, tudományos, turisztikai és amatőr érdekeket és lett népszerű, mint tisztán angol "nemzeti művészet". Sok jelentős művész készített akvarellt ebben az időben közöttük Thomas Gainsborough, John Robert Cozens, : Francis Towne, Michelangelo Rooker, William Pars, : Thomas Hearne és John Warwick Smith.

A 18. század végén és a 19. században, a nyomtatott könyvek bővülő piaca is hozzájárult a médium népszerűsödéséhez. Gyűjthető táj vagy turisztikai metszetek, a kézzel festett akvarellek eredeti vagy híres festményeinek másolati példányai is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan a felsőbb osztály tagjai közül komoly gyűjteményeket hoztak össze. A szatirikus aprónyomtatványok( Thomas Rowlandson) is népszerűsítették a műfajt.
A három angol művészt nevez a műtörténet "az angol akvarell atyjának” akik a vízfestést önálló, független és érett festészetté emelték. Paul Sandby ,Thomas Girtin (1775-1802), aki úttörőként először készített nagy formátumú, romantikus tájképeket ezzel a technikával, és Joseph Mallord William Turner (1775-1851), aki az akvarellt a festészet csúcsaira emelte, s akinek több száz nagyszerű történelmi, topográfiai, építészeti és mitológiai festményt köszönhet a művészettörténet. A módszere, amellyel az akvarell festést megújította, hogy nagy, homályos, ködös, sfumatos színes felületeket festett, amelyeket a nedves papíron, a festék fokozatos lemosásával ért el. Turner és Girtin tehetséges kortársai voltak : John Varley, John Sell Cotman, Anthony Fielding Copley -, Samuel Palmer, William Havell és Samuel Prout és a széles körben ismert, svájci festő Louis Ducros is aki szintén nagy formátumú, romantikus akvarellfestményeket készített.

Az amatőr akvarell festészet középosztály művészete lett és ez 19. századi festészeti technika kialakulásához vezetett. Ekkor alakult meg az Akvarell Festők Társasága 1804-ben a mai nevén a Akvarell Royal Society és az Új Színek Társasága 1832-ben. Ezek a társaságok éves kiállításai fontos és széles körben látogatott társadalmi eseményekké váltak. De a kicsinyes vetélkedés és esztétikai viták fórumaivá is.


 
29,10,2009
センテンドレで日本の大学生の展覧会。
 
 
 
 

センテンドレで日本の大学生の展覧会。日本の大学の学生の作品の市立図書館展示。通りの近くにあるメイン広場にあるライブラリには、総主教です。

 
 
 
 

センテンドレ

 
 

センテンドレの町のアーティストです。ので、ハンガリーでは、この小さな町では、14日のためにして笑う世紀の画家の作品。

今すぐコシツェ近代美術館の通りには、顧客の展覧会のタイトルを開いた。

 
2009. október 27.
Starigradi ősz
 
 
Amikor Miakichék először utaztak Hvar szigetére, hogy felvegyék a kapcsolatot az akkor még világvégi starigradiakkal, Viskoékkal, mivel halottak napján még húsz fok körüli volt a levegő és a tenger hőmérséklete megmártóztak benne a szigetiek elszörnyűködésére. Persze ez még akkor volt, amikor Hvar sziget még nem volt olyan felkapott hely mint most, és igencsak olcsó volt még a mi pénztárcánknak is. Ekkor költözött el a háború miatt idemenekített szlavóniai horvátok utolsó csoportja és ezért a szállodák bútorzata, felszerelése még igencsak megviselt volt. Most Vidéki ebéd címmel rövid tudósítást közöl a starigradi honlap, és azon szörnyülködik, hogy két francia turista fürdőnadrágra vetkőzve ebédel a régi kikötő betonján. Míg Európa másik felén nulla fok körüli a hőmérséklet van írják, addig a szigeten 20 Celsius felett van mindez. Így aztán nem is olyan nagy tett fürdőnadrágra vetkőzni.

 
2009. október 22.
Kassa polgármestere mond köszöntőt
 
 
Erdőmérnök, akit 2006-ban választottak a város polgármesternek, s aki most a Művészet Malomban Kassai Modernek című és A két világháború közötti képzőművészet Kassán alcímű kiállítás megnyitójára utazik Szentendrére, hogy október 25-én (vasárnap) 15.00 órakor köszöntőt mondjon.
Ing. Frantiąek Knapík Kassa polgármestere sikeres szlovák kereszténydemokrata politikus egy olyan város polgármestere, amely büszkén vallja, hogy olyan európai város immáron 640. éve amelynek Nagy Lajos elsőnek engedélyezte hogy saját címerét viselje.

Erről így beszél – A város múltja számunkra mindenkor a megismerés forrása és mai életünk ösztönzo ereje marad. Magunkénak valljuk a hajdan volt szabad királyi város hagyományait. A kassaiak azonosságtudata a város történelmén alapul – azon, hogy egy soknemzetiségű, toleráns szellemű kereskedelmi és a kulturális központ voltunk. Kassainak lenni mindenekelőtt annyit tesz, hogy az ember egy, a fejlődés magas fokát elért közösség büszke, szabad és toleráns polgára, aki tudatosan képviseli a nyugati civilizáció európai értékeit.

Igen, hát a mi Kassánk Márai alapozású kép, ezért mindig kissé irigykedve gondolunk a kassai polgárokra és így már világos, hogy miért is pályázik Kassa Európa Kulturális Fővárosa címre a 2013-ban.
– Az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó vetélkedést nagy kihívásnak s egyúttal nagy lehetőségnek tekintjük. Sikeres, fejlett és öntudatos várost akarunk megismertetni a világgal – olyat, amely
megragadta az alkalmat, hogy kulturális értelemben igazi európai metropolisszá váljon. Számos olyan adottságunk van, amely ezt lehetővé teszi – például a gazdag történelmi múlt, illetve a különböző intézmények és művészek együtteséből kialakult nagyszerű kulturális háttér.
Biztos vagyok benne, hogy amennyiben sikerül 2013-ban kontinensünk kulturális fővárosává válnunk, akkor az év folyamán a városunkba látogató vendégek kivétel nélkül felejthetetlen élményekkel és mély
benyomásokkal távoznak majd.
S hogy nem csak Szentendrére gondolnak arról így beszél: – Idehaza, Szlovákiában a partneri kapcsolatok szintjén Kassa Magas-Tátra városával1 működünk együtt. (A Magas-Tátra tizenöt tátrai település társulása.) Külföldi viszonylatban tizennégy várossal alakítottunk
ki partneri kapcsolatot: Wuppertal, Cottbus, Raahe, Rzeszów, Mobile, Verona, Ungvár, Szentpétervár, Miskolc, Budapest, Bursa, Plovdiv, Nią és Ostrava. Az említett városokkal kialakult együttműködés főleg a kultúra,
az oktatás, a sport és az idegenforgalom területén zajlik. A kulturális életben kölcsönös színházi vendégszereplésekről, kiállítások szervezéséről és közös erővel tető alá hozott rendezvényekről adhatunk számot.
E téren a partnervárosaink közé tartozó Miskolccal alakult ki a legélénkebb együttműködés: nem csak a színházak, hanem a két város levéltárai, illetve állatkertjei is hasznos kapcsolatot alakítottak ki egymással.
A partnervárosokon kívül Kassa két olyan francia várossal, Lyonnal és Strasbourggal is szorosabb kapcsolatot alakított ki, amelyek vele együtt szeretnék elnyerni 2013-ban az Európa Kulturális Fővárosa címet, ugyanis ebben az évben egy szlovák és egy francia város viselheti ezt a titulust. Az idegenforgalom szempontjából fontos, hogy megújítottuk az Egerből Kassán át Krakkóba vezető történelmi Borutat és a Kis Borostyánutat. A külföldi városokkal való gazdasági együttműködés tekintetében nagyon fontos Kassa földrajzi fekvése – városunk az Európa északi és déli, illetve keleti és nyugati térségeit összeköto közlekedési folyosók kereszteződésénél található. Ennek köszönhetően számos jelentős nemzetközi társaság Kassát választotta székhelyéül.


Mert hát volt már olyan ünnepség Kassán és Szentendrén amelyre együtt készültük. Igaz ez még Wekerle és Ferencjóska alatt volt, amikor királyi ötletre és kivitelezésben Törökországból hazaszállították Rákóczy fejedelem hamvait. S erre az országos ünnepségre mivel Szentendrén csak Huzsvik Lázárnak volt díszmagyarja a városi urak közül, így ő egyedül képviselte Szentendre rendezett tanácsú városát.

Aztán a szomorú kapcsolat 1946 nyara amikor néhány (összesen 12 család városunkból, közel ötszázan Pilisszentlászlóról) akik elhive a Narodna Obrodaban megjelenteket és az agitátorok ígérgetését, akik fűt fát, de leginkább földet, házat ígértek, kitelepültek Szentendréről Csehszlovákiába, többen Kassa környékére is.

 
Aztán meg a kiállításról, mert hát valljuk meg eddig keveset tudtunk a két világháború közötti kassai modernekről. Hisz ez a 20. századi képzőművészetünk fehér foltjainak egyike, amelyről első ízben itt kapunk áttekintést. A művek többsége a múlt század húszas és harmincas éveiben Kassán született. Amelyek nem csak szlovák-magyar, de szélesebb közép-európai kontextusban is jelentős értéket képviselnek. Leginkább a nagybányai lázadás majd az ezt követő Ziffer vezette főképpen német expresszionizmusra hajazó irány miatt, másutt így Kassán is keresnek terepet alkotói a volt nagybányaiak. A legtöbbjük párizsi, müncheni, berlini kerülő után és előtt, hogy aztán egy részük az óhazában Budapesten kösse ki utolsó révbe hajóját. A két világháború közötti kassai művészet éppen ez a sokfelől érkező hatásra alakul, de angol mintára a hagyományos képzőművészeti irányzatokat is élni hagyják és a különböző (magyar, szlovák, cseh, német, orosz, ukrán, zsidó) kultúrák kereszteződéséből érdekes szövet született. A két világháború között Kassán hosszabb-rövidebb ideig működtek, illetve megfordultak: Bortnyik Sándor, Krón Jenő aki 1920-28 között Kassán dolgozott, és a kassai múzeum rajziskoláját vezette. Később Olaszországban, 1956-tól Budapesten élt. Művészi pályáját fiatalkori nyomdai litográfus gyakorlata határozta meg. Kezdetben hagyományos, realisztikus emberábrázolásokkal szerepelt a Műcsarnok kiállításain. A litográfia és a rézkarc munkáira a 10-es években az aktivizmus hatott. Feszülő erő, vastag kontúrral határolt, stilizált formák adják kompozícióinak sajátos világát. A 20-as években készített grafikai sorozataiban (Alkotó szellem, 1925). figurái eszméinek didaktikus hordozóivá lettek. A munka apoteózisát hirdette. A Nap fiai (1927), Az új ember (1948) litografált képciklusai jól példázzák munkásságának korhoz kötött menetét. De itt dolgozott Kassák Lajos, Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Margit, Lesznai Anna, Uitz Béla, és az Ziffer Sándor festő is, aki a budapesti Iparművészeti Iskolában, majd 1900-ban a müncheni akadémián Rauppnál tanult. 1904-ben Hollósy Simon tanítványa lett. 1906-tól Nagybányán dolgozott. Párizsban, Berlinben megismerkedett az expresszionizmussal. Európa több nagyvárosában (München, Hamburg, Párizs, Berlin) voltak kiállításai. 1918-ban végérvényesen letelepedett Nagybányán, ahol 1935-től 1945-ig tanított, s aki utolsó tanárainak egyike az 1937-től már csak halódó intézménynek. Festészetén kezdetben Hollósy hatása érezhető, majd a posztimpresszionizmus képviselője. Stílusát dekorativitás, vastag kontúrok, erőteljes színek jellemzik. D említhetjük jól ismert Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan, Kernstok Károly, Kmetty József, nevét is, mint ahogy kevésbé ismertek Baja B., Schiller G., Ember O., Bauer Sz., Foltyn F., Jakoby Gy., Sokol K. írják.

No szóval, itt van ez a kiállítás és vele a kérdés. Tudja-e Szentendre mit is kezdjen Kassával a jövőben, miben és hogyan kíván együttműködni? Kíváncsian várom, mit hoz ki e lehetőségből Szentendre vezetése.


 
2009. október 12.
Egy diplomáciai hír margójára
"Sólyom László köztársasági elnök ma a Sándor-palotában fogadja Boris Tadic szerb köztársasági elnököt, aki vasárnap érkezett hivatalos látogatásra Magyarországra."
 
 
Szentendre valamikor a magyarországi szerbség központja volt. S mint ilyen, jogosan tartott később is ígényt erre a címre, feladatra és lehetőségre. Természetesen ehhez hozzájárultak a szentendrei szerbek is kezdeményezőkészségükkel, közéleti vállalkozó kedvükkel, képességeikkel, ügyességükkel. Mint ahogy a mindenkori szentendrei önkormányzat vezetői, (tanács) sem ültek ölbetett kézzel, hanem tettek érte, különösen ha olyan lehetőségről volt szó mint a mostani. Mert hiába látogat a Szerb Köztársaság elnöke hazánkba, most hozzánk be se kukkant. Ugyanis, mint olvasni lehet Boris Tadic részt vesz a Magyarországon élő szerb közösség új kulturális központjának megnyitó ünnepségén, a fővárosi Nagymező utcában, majd meglátogatja a Nikola Tesla szerb gimnáziumot. A Pest megyei Lórévben találkozik a szerb kisebbség képviselőivel, ez után, programja zárásaként, látogatást tesz a ráckevei Nagyboldogasszony szerb ortodox templomban.
Nos, a szerb államfő most nem jön Szetendrére. Ami önmagában nem baj, de az számunkra elhalasztott lehetőség, hogy Budapesten a Nagymező utcában avatja fel az új szerb kulturális központot és nem abban a városban ahol élt és dolgozott a szerbek Katona Józsefje, Kazinczyja, született színháza és modern nyelve, volt az első tanítóképzőjük.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már nem a Szentendrét jól ismerő és szerető Lásztity Péter a magyarországi szerbek elnöke és a Szerb Köztársaságban lévő Krusevác és Szentendre közötti kapcsolatok elalvóban vannan, ha vannak még egyáltalán. Szentendrei önkormányzat és a szerb közösség közötti viszony élő, de nem olyan erős és termékenyítő, mint a múltban volt és a benne rejlő lehetőségeket a városi elit, és a vezetők sem látják, vagy nem is akarják észrevenni. Ezért, ha valaki most a fenti diplomáciai eseményben rejlő lehetőség elhalasztását számonkérné a szentendrei városi vezetőkön, bizton megsértődnének, s azt mondogatnák -gondolom én- nekik senki sem szólt, őket senki sem kereste, meg aztán mit meg ne tegyenek még mások helyett. Ez igaz, csakhogy egy városvezető nem attól gazdája, írányítója, első embere egy közösségnek, hogy ábrázatával tömik tele a helyi lapot, hogy Szentendre a nők városa gyegécske szlogent hajtogatva próbálja felizzítani a városi érdeklődést közügyeink iránt, hanem hogy aktív és kreatív közéleti ember nem csak ízbégi méretekben.

De hát ahhoz, hogy Szentendre ne csak egy szürke település maradjon a jövőben, hanem látható, értékekkel bíró, ismét irígylésre méltó, karakteres várossá emelkedjék, aktívabb szerepvállalásra, nemzetközileg is értékes kulturális programokra, sajátosságainak plasztikusabb megmutatására lesz szükség. Mert ha a város olyan langyos marad, mint amilyen most, amikor városon túl is látható eseményt csak a Skanzen vagy egy-egy művész produkciója tud megjeleníteni, önkormányzatunk vezetése meg csak arra képes, hogy másodvonalbeli poltikusokat, akikre mint az ábra is mutatja nem kíváncsiak a szentendreiek szerepeltessen, mi új hungaricum leszünk, csak nehogy az a langyos magyar túró legyen.


 
2009. október 9.
A sportot nem vizesnyolcasok csinálják
 
 
Tízévente megyek el sport-fórumokra, azért mert nehezen viselem el a magyar (esetünkben a szentendrei) sportvezetők egy részének stílusát, pontosabban szólva stílustalanságát. De hát akár tetszik nekem, akár nem, az egyik városi bizottság amelynek tagja vagyok, nevében is sport, így aztán elkerülhetetlen, hogy ne találkozzam a szentendrei sport ügyeivel, pontosabban időnként a sportból való megélés anyagi alapjai elsajátításának torzsalkodásával.
Itt aztán nincs semmi klasszikus magyar vívói elegancia, a dolog sokkal inkább hasonlít az iszapbírkózásra. Annak ellenére mondom ezt, mert mint amatőr politikus tudom, hogy a politikánál nincs alábbvaló dolog a magyar közvélekedés szerint.

Ami most közöttük legutóbb kivágta a biztosítékot, az az uszoda. Pontosabban az uszoda működéséből adódó kisebb önkormányzati támogatás ügye. Uszodánk története is kacifántos nem csak mai helyzete. Tíz éve már annak, hogy Szentendrén felmérés készült az önkormányzati választás előtt, amely azt az erdeményt hozta, hogy politikai hovatartozás megkülönböztetése nélkül, jobb utakra, tisztább városra és egy uszodára vágynak a szentendreiek.
Persze azt nem vizsgálták meg, hogy mekkora és milyen árú szolgáltatásokat nyújtó uszoda is kellene. Mert mostanra kiderült, hogy a többség olyat ígényelt volna amikor uszodát mondott, mint ami Leányfalun van, ahol a község, a leányfalusi lakosoknak rendkívüli kedvezménnyel biztosítja a strad használatát, az úszó és pancsikoló medencékben. Vagy lehet, hogy sokan arra gondoltak, hogy úgy lesz majd, mint a boldog békeidőkben a Kossuthon ( a volt Kossuth Lajos Katonai Főiskola uszodájában), ahol egy évig lehetett húszezerért uszikálni a bennfenteseknek, a többit meg megfizette a főiskola, mert hát akkor ezt az ország katonai költségvetése elbírta. Mint ahogy tudomásom szerint azt sem vizsgálták, hogy a viszonylag drága szolgátatásokat megfizetni képes szentendrei elitnek, a pismányiaknak kell-e majd egy lakótelepi uszi.

Hét éve volt egy jelentkező, aki felépített volna egy uszit és a telekért fejében biztosított volna x óra ingyenes úszást a szentendrei gyerkekenek és kedvezményt a lakosoknak, ha a gimánzium melletti telken uszodát építhet. De akkor ez ellen a szentendrei jobboldal Zakar kolléganő hathatós szervezőmunkája segítségével mozgósított. Néhány hangadó demagógnak sikerült fellármáznia a gimánzium tanárait, akik egy része beállt a sorba és befolyásukat felhasználva meghiúsították az uszoda gimi mellé telepítését olyan mondatokkal érvelve, hogy „Nem kell ide kaszinó!” mert felmerült az is, hogy az uszoda komplexumba bowling pályát is építenek. Pontosabban addig tárgyalt Wachsler Tamás vezette alkalmi önkormányzati bizottság a befektetővel míg az meg nem unta és máshova nem távozott pénzével együtt.


De a tiltakozásnak maradt hatása, Ma is az a közhangulat, hogy „minden uszoda gyanús manipiuláció, sumákság”. Amikor újabb, egy környékbeli cég az Aquapalast alapítója tett ilyen ajánlatot és ezt elfogadta a testület, már szinte tapintani lehetett az uszodát körülvevő közbizalmatlanságot. Ekkor már hiába mondták jobbról, hogy az miakichsumák volt, ez meg színtiszta önzetlen segítség, a kialakult közhangulaton már nem sikerült változtatni, ezt már senki sem hitte el. Másrészt, a korábbi jobboldali, mára szinte közellenséggé kikiáltott liebling, a volt VSZZRT igazgató és a polgármestert adó csapat vezetőjének Horváth Gusztávnak az eltávolítása, aki az uszodaprojektet hozta a testületnek, és a körülötte terjesztett botrányszagú ügyek, (fel- és viszontfeljelentések) sem tettek jót az uszoda-ügynek. Így azután, mikorra elkészült Szentendre elmúlt huszonöt évének legnagyobb beruházása, ahelyett hogy együtt örült volna a város, hogy végre megvalósult a szentendreiek régi álma, felépült az uszoda, már szinte alig akadt, aki ne botrányra, csődre, panamára számított volna és ezt sustorogták róla a piacon.

Nos, hogy ez mennyire így van, arra példa lehet, hogy a tegnapelőtti sportvezetők fórumán megjelent sporik közül alig akadt kettő-három, aki fontosnak, értékelendőnek találta volna az uszoda megépültét, jövőbeli működését. Sokkal inkább bírálták azt az alpolgármesteri javaslatot, amely arról szólt, hogy város a jövőben nekik kevesebbet juttat, de elvállalja az uszoda működtetésének támogatását úgy, hogy a gyermekúszás és vizisportokra húsz millió többletet biztosít a következő évi költségvetés sport fejezetében, amit az új usziban költenek majd el.

 
<S az már csak hab a tortán, hogy ehhez hozzájárul még az is, hogy a városi kezesség, a tulajdonszerzés után újabb nehézségek látszanak felrémleni az uszodafinanszírozással kapcsolatban. Most a bank kavar és az uszoda ebben csak áldozat. Mert hát Raifeissen Banknál ma már Bécsben döntenek a szentendrei uszoda üzleti tervéről is. Ha hozzávesszük, hogy más célra, pályázati önrész biztosításra is felvett a város több mint két milliárdot, akkor azt is kimondhatjuk, hogy nem csak az uszoda sorsa, de egész Szentendréé is Bécsben dől el, és a Raiffeisen kezében van.

 

 

Nos itt állunk egy szép, modern sokoldalú létesíménnyel, amely a Püspökmajor lakótelep fűtőműve mellett van. Nem Pismányban és nem is a város más frekventált részén. Fenntartása egyesek szerint minimum évi 50 millót igényel a jövő évtől a városi költségvetésből amit megkétszerez majd a lizingdíj is. Jelentős sponzor nincs a láthatáron, a lehetőségért, azért hogy a városi támogatás ernyője alatt végezzenek egyes szolgátatásokat egyesületek, azonban kíméletlen harc dúl.

Megoldásként most azt ajánlják nekünk, hogy a többségi tulajdoni hányad birtokában választassunk egy jobbközeli emberkeből álló felügyelő bizottságot, majd kineveznek egy ui. közeli vezetőt is, aki vágyaik szerint mindent megold.
De arról, ki lesz és lesz-e sponzor, milyen jólfizető tevékenységeket hoznak az uszoda bérelhető épületrészeibe, hogy miféle megoldásokkkal fogják rentábilissá tenni, egyelőre szó sem esik. S amikor felmerült annak lehetősége, hogy esetleg járási együttműködésben lehetne gazdaságosabban működtetni, fejrázás a válasz. Csak olyan vágyálmok keringenek bárányfelhőként a jövőről való álmodozás egén, hogy majd a következő kormány többet juttat Szentendrére. Eközben a FIDESZ városi prominense Pázmány doktornő csak annyira méltatta a dolgot, hogy újabb szerény héhány százezret kért fontos kis uszi-ügyekre.

Ám legyen, bár ezt tegyék áldásom (szavazatom) nélkül.


 
 
2009. október 8.
Modok Mária tér
 
 
-Mától a neved János vitéz legyen! meséli Hofi egyik első fellépésén színész-múltját felidézve. Ez a nem túl tiszteletteljes mondat jutott az eszembe ma, amikor testületünk a könyvtár előtti teret, a Dobozi utcai parkolót, Modok Máriáról nevezte el. No, nem Mária nénit akartam én ezzel kifigurázni, hanem a módot, ahogy mi a közterületeket elnevezzük, mert a javaslatot a polgármester úr, „Szentendre a nők városa” kampánnyal indokolta.

Vélem, képviselőtársaim többsége Modok Máriáról annyit tud, hogy ő volt Czóbel Béla felesége. Ezzel persze, nem azt állítom, hogy a szentendrei önkormányzati képviselőknek tudnia kellene minden városi utcának nevet adó nacionáléját, adatait. Mert nem mindenkinek lehet már csak kora miatt sem, személyes élménye Mária néniről. Kedves csendes asszonykára emlékezem, aki pont ellentéte volt a gyerekekkel gyakran morózus öregnek, Béla bácsinak. Ha csak Mária néni volt otthon, lehetett a kertjükben bóklászni, sőt ilyenkor, kaptunk tőle kissebb ajándékot is. Mint a szomszédban lakó gyerek, én legalább is így emlékezem. Ezért lett volna jó, ha kaptak, -tunk volna valami kis bemutató írást a névadóról.

Aztán arról, hogy mit is szólnak keresztelésünkhöz azok, akiknek most új nevű közterületük lett és ezért minden papírjukat át kell iratni az új címre? Ez lakosonként legalább hét okmány. Mint azt Kondacs Krisztián önkormányzati munkatárs előterjesztés-előkészítő a polgármester felszólítására elmonta, 41-en laknak majd az új cím alatt, akik mindannyian annak rendje és módja szerint megkapták a névváltoztatás szándékáról a tértivevényes levelet. Erre 15-en válaszoltak, akik közül tízen egyetértettek az új névvel, öten ellenezték. Ezt a testület úgy tekintette, ők a többség, és ezért megszavazták.

Modok Mária (Czóbel Béláné) 1896 – 1971. aki az Ábrányi villa alatt a Rodin Presszó előtti telken lévő azóta lebontott házban lakott Czóbel Bélával

1919-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, 1923-ban a Nagybányai Szabadiskolába. Mesterei voltak: Glatz Oszkár, Réti István. 1930-tól a Képzőművészek Új Társasága tagja. A harmincas évek során többször járt Párizsban, 1937-től 1939-ig itt magániskolákban tanult.

Pályája a természetelvű nagybányai stílushoz kapcsolódó tájképekkel indult. A 30-as években figurális kompozíciókat alkotott, melyek egy részén Dési Huber hatása érzékelhető és a szocailista művészek szellemiségéhez álltak közel.

Czóbel Bélával 1940-ben kötött házassága nagy hatással volt művészetére is. A 40-es évek első felében szinte kizárólag csendéletet festett. A virágokról, gyümölcsökről s környezete tárgyairól festett képei a tárgyakhoz fűződő szeretetteljes kapcsolatról vallanak, hol pedig örömteli frissességet sugároztak. Az 50-es években megváltozott életvitele és művészeti szemlélete. Párizs és Szentendre közötti kétlaki élete lehetővé tette a párizsi művészeti élet félmúltbeli és kortárs nagyjaival való megismerkedést.

 
Nemcsak az École de Paris klasszikusainak művészete gyakorolt piktúrájára hatást, hanem a baráti körükhöz tartozó Vieira da Silvának a művészete is. A virágcsendéletek mellé új témákat fedezett fel: kislányarcokat, galambokat, galambtollakat, vízparti tájakat, városokat, égitesteket, melyekről kisméretű variációk sorát készítette el. Egyre jobban foglalkoztatta az absztrakt művészet problémaköre. Geometrikus redukcióval kísérletezett városképeiben, másrészt a természeti motívumok erős absztrahálására törekedett minden témában. Élete második felében a posztimpresszionizmus lírai vonulatához tartozó érzékeny koloritú egyéni stílust kedvelte.
 


 
 
2009. október 7.
Goran Karan Budapesten lép fel
 
 
A dolog úgy van, hogy a magyar nem ismeri a cseh, szlovák, horvát, osztrák vagy ukrán pop énekes sztárt, (Karel Gott lehetett az egyetlen kivétel ez alól, de az régen volt, és hát ő KGST sztár volt) mint ahogy valószínűleg ezekben az országokban is ismeretlenek a magyar énekes sztárok. A nemzetiségeknél azonban más ez a viszony. Gondoljunk csak az erdélyi fiatalokra, micsoda sikerük van, és volt ott a magyar popzenekaroknak.
Nos így lehet ez a magyarországi Dráva-menti horvát nemzetiségűekkel is, bizonyosan ők jól ismerik a zágrábi pop zenekarokat, énekes sztárokat. Én azonban nem, mert hát itt nem fogható horvát tévé, meg ha hallható, látható is lenne nem sokat segítene rajtam.

 
Néhány éve Tahir barátommal (Tahir Mujicic horvát íróval) Zágrábban a Gradecen egy presszó teraszán ültünk, vártuk a szomszédos Klovicevi dvori (Szépművészeti Múzeum) igazgatóhelyettesét Biserkát, hogy megbeszéljük a szentendrei kiállítást. Később ez megvalósult a Hvar szigeti szobrászok bemutatkoztak a MűvészetMalomban. S miközben ott kávézgattunk, odajött, pontosabban fogalmazva elözönlötte asztalunkat egy nagy társaság, feketébe öltözött nővel az embercsoport közepén. Nekem az azonnal feltűnt, hogy valami színésznő vagy efféle lehet ( úgy volt öltözve mint Greta Garbo annak idején) fekete kendővel volt bekötve a feje és hatalmas napszemüveggel takarta el fél arcát. A mellettem lévő székre dobta le magát, miközben Tahírral, mint akik géppuskázzák egymást pergették a szavakat. Láthatóan osztották egymást, viccelődtek. Én azonban egy szót, de annyit sem értettem mondandójukból.
Amikor a szózuhatagok leálltak, én annak rendje módja szerint bemutatkoztam. Ő is, Severina, mondta. Mivel nekem ez akkor annyit sem jelentett mint Kovácsné, megkérdeztem (valahogy kinyögtem), hogy mivel foglakozik, mire ő annyit mondott énekes. Majd hallva és látva, hogy nem tudok horvátul megkísérelt velem szót váltani más európai nyelven. Kísérletezése végül is sikerre vezetett, mert egy idő után németül elnyökögtem válaszaimat kérdéseire. De Tahir látva szenvedésem segítségemre jött, bár nem tudom miket mondott rólam, mert nem értettem, de ismerve őt, valószínűleg elmondta hogy kétszeres Nobel díjas tudós, Oscar-díjas filmrendező, világhírű művész és miniszterelnök vagyok, csak most egy kicsit formán kívül. Mert hát Tahirnak nem kell a szomszédba mennie egy kis füllentésért, nemhiába író. Szóval, így kínlódtam én a beszélgetéssel, közben azonban a presszó előtt ahol ültünk, előttünk a járdán, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, mutogatva ránk, és halkan azt a morgást lehetett hallani Severina. Egy idő múlva a tömegből kivált egy tinédzser kezében notesszel és láthatóan autogramot kérni odajött asztalunkhoz. Nem részletezem tovább, az autogram-kérők egyre többen lettek, amire Severina hatalmas badigardjai kíséretében távozott.
A tömeg még egy ideig ott álldogált asztalunk előtt, rám mutogattak, gondolom azt találgatták miféle sztár lehetek, hogy az ő félistennőjükkel Severinával beszélgettem.
Nem tudták, hogy én csak e talákozás után tudtam meg kicsoda is Severina. A horvát Zalatnay, csak valamivel fiatalabb kiadásban.



A napokban egy horvát popsztár lesz látható, hallható Magyarországon.

 


GORAN KARAN
Koncert
a XIII. ker. Horvát Önkormányzat, a Croatica Rádió és Hrvatski Glasnik támogatásával
helyszín: „József Attila" Művelődési Központ
Budapest, XIII. ker. József Attila tér 4.

időpont: 2009.10.11. 19h
jegyek elővételben: 3000 Ft
jegyek a helyszínen: 3500 Ft
jegyigénylés és bővebb információ:
Jelica Pasic Drajkó
mobil: 06 20 98 89 317


 
 
2009. október 6.
Oh, te régi szép Dánia!
 
 
Ebben az évben van a rendszerváltás évfordulója. Tudják,1989-é, amikor abban az illúzióban éltünk, mi a naiv többség, hogy hamarosan annyit fogunk keresni, mint egy korabeli NSZK munkás, olyan lesz a boltok árukínálata mint a bécsi ring üzleteiben és egyébként is jön majd a Kánaán. Kit érdekelt akkor, hogy munkanélküliségről beszélnek, a többség azt hitte őt ez nem érintheti, és boldogan gondolt nyugdíjas napjaira.

De hát jött a kapitalizmus, annak is nem a svéd szocializmusa, hanem undokabb, globális formája, bedőlt hitelekkel, kilakoltatással, munkanélküliséggel, s kiderült, a valóság, hogy NATO tagsággal és uniós pénzekkel jövőre elérhetjük az 1997-es életszínvonalat.
No, de ne menjünk ennyire előre, mert hát a rendszerváltás ideje 1989, nem egyik pillanatról a másikra jött el. Megelőzte a detant, az enyhülés és a gorbacsovizmus amelynek sajátos magyar, 1968-tól lassan kilazított formája a késői Kádár-rendszer, a pártkongresszusokon fejlett szocializmusnak titulált magyar-utas kapitalizálódás kora.

Szentendre különleges hely volt ekkoron. Itt volt az első magánétterem az Arany sárkány, itt lehettek olyan avantgardé kiállítások, performance-ok amik másutt tiltva voltak. A városban majd egy millió turista fordult meg évente ebben az időben és ezek majd fele akkori szóhasználattal élve kapitalista országokból jött. A Fő téren és a Bogdányi utcában többször hallhatott német, holland, olasz szót, mint magyart az autóbusszal érkezo téeszturista. Itt pihente ki fáradalmait a késő Kádár kori elit boldogtanyai, pismányi víkendházaiban. Szóval itt nyitottabb és szabadabb volt a légkör, mint másutt e hazában.

Az élelmes szentendrei gyerekeknek volt legnagyobb külföldi sörösdobozgyüjteménye amellyel csak néhány várbéli esőkerületi lurkó vehette fel a versenyt.
Boldog idők, meséli egyik-másik butikos. Korabeli mese, hogy akkor még egy húsz négyzetméteres bogdányi utcai butik öt család egész éves megélhetését, tengerparti nyaralását tudta biztosítani és kitermelt egy balatoni nyaralót, családi házat és két kapitalista relációból való autót is öt év alatt.

 

 
Szóval ez volt a detant, de még nem jött el a szabad Bécsbe-járás és Gorenje-vásárlás időszaka, 1986-ot írtunk. Szentendrére sorra látogattak a külföldi delegációk. Margaret Teacher és a szaudi uralkodó, a KGST vezetői, német és osztrák kancellárok stb. de érkeztek un. második vonalbeli delegációk is, így egy dán békemozgalmár és feminista delegáció is. A kötelező Kovács Margit Múzeum látogatás után, az aranysárkányos gödöllői csirke alatt felajánlották, szívesen fogadnának fiatalokat ebből a szép városkából és ha érdekel bennünket szívesen kerítenek egy Szentendréhez hasonló dán városkát. Később kiderült, ez a városka Frederiksund.

Oka, hogy erről most itt írok csupán annyi, hogy papírjaim rendezgetése közben a kezembe került annak levélnek a piszkozata, amelyben arról írunk, hogy akik kiutaznak „12 nő és nyolc férfi , beszélnek angolul, franciául és németül, 20 és 30 év közöttiek stb.” Lényeg, sikerült verbuválni egy városi ificsapatot, bár ez első ígértekkel szemben nem mindannyian voltak fiatal művészek, de később ez nem lett akadálya a kialakuló kapcsolatoknak és barátságoknak.

 

1988-ban frederiksundiak érkeztek Szentendrére és így folyt a csere még vagy három évig. Újabb csapatok mentek Dániába és érkeztek dán ifjak Szentendrére. Az első csapat tagjaiból és az újakból egyesület alakult. Közbejött azonban a rendszerváltás és már nem kellett különleges kapcsolat a belügyminisztériumban, hogy kiadják az útlevelet, mindenki szabadon utazhatott. Talán ezért, talán mert nem maradt öntevékeny gazdája az ügynek, a kezdeményezés lassan elhalt. Pedig amikor a dán trónörökös pár Szentendrén járt sokan lelkesedtek és szerették volna hogy Frederiksund és Szentendre testvérvárosi szerződést kössön. De mivel érintett városi nagykutya nem járt kint, a dologból nem lett semmi. Pedig több dán csapattag megtanult magyarul és jártak itt néhányan egyetemre is. Többüknek lett magyar felesége. Mások később is rendszeresen kilátogattak első dániai látgatásuk színhelyére, tartják a kapcsolatot a régiekkel.

A kapcsolatfelvétel 23 éve történt. Azóta felnőtt egy generáció. Talán ők egyszer majd felfedezik, hogy volt egy szentendrei csapat, még a rendszerváltás előtt, amelyik először látogatott el csoportosan a vasfüggönyön túlra, akik csak azért mentek mert érdekelte őket a világ, és nyitottak voltak Európa boldogabbik felén élő hasonló korú fiatalokra.


 
2009. október 5.
Öröm és kettőscsavar
 
 
Tekinthetném -”akár geggnek, kettőscsavarnak is, de a történés számomra mégis öröm. Mármint az, hogy, Ligeti Erika szobrot állít a város, és a szobrászművésznőről teret nevez el. A volt Marx teret. Nem a Rab Ráby teret, mert az 1946-tól 1958-ig volt Max tér, és nem is a Fő teret mert az 1958-tól 1986-ig volt róla elnevezve, hanem a Kert utca és a Jókai utca kereszteződésében a pártház területének kisajátításával és felépítésével keletkező kis terecskét, amelyet 1986 március eleséjén neveztek el Marx Károlyról, s amelyet a Dietz-éra egyik első lépéseként, marxtalanított a városi testület. Bár e tett a többség részéről érthető volt, szerintem felesleges és nem éppen européer lépés, de lényeget tekintve ma már mindegy. Ott, akkor arra kértem a testületet, ne tegye, no nem a jobboldal ideológia együttérzésére apelláltam, hanem arra, hogy Szentendre olyan város maradhasson, ahol sokféle érték, nézet, emlék és idol megférhet egymás mellett.

Mert számomra az egyik szimpatikus és követendő vonása egyes európai városoknak, például Párizsnak is, hogy ott nem divat, a nácit kivéve, szobrot, emléktáblát levenni és közterületet átnevezni. Mert Szentendre egyik jó vonása volt történelmének jobb idejében, hogy sokféle nép, vallás, nézet, ideológia élhetett itt egyszerre, egymás mellett békében. Meg aztán a hetvenes évek közepétől, arról is híres volt e város, hogy itt szabadabb volt a légkör, mint másutt e hazában. Így hát feltétel nélkül örülök Erika szobrának, amit pénteken délután hat órakor avat fel majd Gálné Pelcz Ildikó a FIDESZ alelnök asszonya. De hát úgy vagyok én ezzel is, mint a gulyással, nem a szakács érdekel, hanem főztje. S ha jó ügyet képvisel, nem érdekel melyik istálló versenyzője az illető.

 
Meg aztán ismerve Erika hihetetlenül kedves jétékosságát, az ő geggjének tudom be az avató személyét, aki most fenntről jókat mulat rajtunk. Ligeti Erika 1952-től 1958-ig végezte Magyar Képzőművészeti Főiskolát, mestere: Szabó Iván volt. 1964-68-ig Derkovits-ösztöndíjas. Díjai: 1968: X. Szegedi Nyári Tárlat díja; 1972: Munkácsy-díj; 1973: Tornyai-plakett; 1974: IV. Országos Kisplasztikai Biennálé I. díj, Pécs; 1980: Kulturális Minisztérium díja; 1981: III. Országos Éremművészeti Biennálé díja, Sopron; 1983: Szakszervezetek Országos Tanácsa-díj; 1985: érdemes művész; 1993: Symposion-díj, Országos Éremművészeti Biennálé; 1994: az év koszorús szobrásza. 1993-tól a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja. A MANIANA nevű nemzetközi művészeti csoport alapítója volt, amelyben kubai és vitenami alkotók is voltak, akikre ő akkor is szívesen emlékezett, mesélte történeteiket, amikor ez nem volt trendi. 1955-ben állított ki először. Elsősorban kisplasztikákat, portrékat és érmeket készített. Volt rajztanár és 1969-től családjával a szentendrei új művésztelepen élt.

Művei lírai hangvételűek, érzelemgazdagok, derű és életöröm jellemzik. Érmészetének játékos formavilága a humor iránti érzékenységéről tanúskodik, sőt a groteszk megfogalmazás sem állt tőle távol. Sziporkázó ötletgazdagsággal időről időre magától értetődő természetességgel újította meg a mintázás klasszikus formarendjét. Szobrászatának központi témája az emberi figura. Kisplasztikák, érmek, portrék és monumentális alkotások készültek műhelyében, amelyeknek legjellemzőbb vonása a játékosság, az ironikus valóságlátás és groteszk szemlélet.
Egyik élményem ami jellemző volt rá, s amit itt most felelevenítek az analógia kedvéért. Amikor a zeneiskola kapu-oszlopára készült reliefjét átadták, jókat kuncogva a korabeli kissé prüd városvezetőkön, azt ecsetelte a figurát mutatva -Látják, milyen komoly kis fütyije van?

Lelki szemeim előtt azt látom, hogy a szoboravatás szervezésének egyes elemei üzennek. Bennem az sejlik fel, mintha a FIDESZ azt üzenné Szentendrére, ő nem az a bizonyos, pomázi lankán érbedő magyar, turulos jobboldali és az izbégi templom közelébe az árpádsávos zászlót kitűző szentendreiek közül való, hanem eurpéer polgár. De legyünk ennél jobbindulatúak és tételezzük fel Gálné Pelcz Ildikó asszony műértő és régi rajongója Ligeti Erika művészetének, s ha ez így van, miért ne avathatná fel Erika szobrát. Meg aztán én még emlékszem arra is, hogy a korabeli népfront javaslata Korniss Dezső volt Marx helyett a tér elnevezésénél, de akkor győzött az erősebb. És ennél mindenképpen jobb javaslat a mostani. Bár azóta elolvasva néhány városi dokumentumot, lehet, hogy a korabeli pártbizottság névválasztása volt autentikusabb, mert itt volt a Marx otthon (a zeneiskola épülete) meg a Lepusán há is. Lepusán Vazul 34 éves öntőmunkás lakott itt 1918-ban, amikor majdnem a mostani szoboravatás időpontjával azonos időben a főtéri népgyűlésen bejelentette, hogy megalakítják a Szociálista pártot Szentendrén.

De ma már kit érdekel mi volt itt régen. Én örülök a szobornak és a térnek. Legfeljebb az fáj egy kicsit, hogy ott folydogál a szobortól tizenöt méterre a Mangold ház pincéjében a 150 méterről feltörő artézi víz, amelyet ha kivezettek vona a térre, a város egyetlen artézi kútja is itt lehetett volna. De ehhez a várost jobban ismerő és értőbb városvezetés kellene. Még nem késő, mint ahogy arra sem, hogy a Nagykovácsi villa alatt feltőrő vizekkel a város gazdálkodjon és ne hagyja szerte-szét folyni. De ez egy másik történet
.


 
2009. október 1.
Levél a századfordulóról
 
 
Heyer Mártonné Paulina néni nagyatyai nagynéném. Híres személy a Benkovits családban. Három levele, pontosabban levéltöredéke került a kezembe a napokban, turkálva a családi iratok között. Clevelandból, Ohioból küldte őket. A családban ő volt az a személy, aki minden magyar családban megtalálható, ő volt nálunk az ámerikás rokon. Bár sokat hallottam róla, de igazából senki sem tudta, tudja megmondani mi lett vele és családjával. A dolog talán azért érdekes, mert a levelek 1907, 1908 és 1909-ben kelteződtek és tükrözik mit is tudtak akkor a világról az egyszerű emberek, amikor nekivágtak Ámerikának, és hogy milyen szegénység lehetett a korabeli Magyarországon.

Arra következtetek leveleiből, hogy akinek írt, nagyszülei és szülei, csak ritkán vagy nem válaszoltak neki. Csak a ritkán kiutazó ismerősökön keresztül tartották a kapcsolatot. (Kímár Iván (János), Kramár, Lózska) Hogy ez azért volt-e mert a szülők megsértődtek vagy mert nem volt válaszborítékra, bélyegre pénzük, vagy mert nem tudtak írni, vagy mert egyáltalán nem tudtak magyarul, nem tudom. Egy biztos, az asszonyka érdeklődik, köszönti a szüleit és könyörög hogy írjanak, csak legalább egy-két sorban adjanak magukról életjelt. „Mi történhetett magukkal, hogy ily soká nem írtak?” kérdezi egyik levelében kétségbeesetten. Férje ács volt, Márton akit hol Mártonnnak hol Martinnak ír. Családjáról annyit sikerült felderítenem, hogy gyermekük biztosan volt.”- Kézcsókol leánya és veje és gyermekek....”

Cleveland
De van a leveleknek más, a korabeli magyarországi (1907-1909 még a monarchia) választási rendszerrel kapcsolatban is információ értéke is. Egyik levelében a következőket írja Paulina néni.

„Itt most mi Prezident választás előtt vagyunk, de még nem tudjuk biztosan mikor lesz. Itt aki akar szavazati jogot kap. Csak be kell jelentkezni, beiratkozni amerikai polgárnak, itt úgy van a szabály. Azt gondolom valószínűleg William Howard Taft megválasztásáról esik itt szó, aki az Amerikai Egyesült Államok 27. elnöke volt. 1909-1913-ig töltötte be az elnöki tisztséget.

Mint a korabeli levelezésekben, ő sem sem felejtkezik meg az időjárásról írni:„Itt már nálunk kezdett tél lenni. Márton napján (november 11) volt az első hó, és azóta télies idő van, de nem erős a hideg, mert csak most jő az igazi tél.”( levél kelte december 2.)
Az időjárás mellett a mezőgazdasági termés is téma.„Hogy áll a szüret, idén is van sok szőlő? Itt nálunk van mindenből elég. Mindenféle gyümölcs még sokkal több és többféle mint o-kontriba otthon.” O-kontri= old cauntry=óhaza.

Kramár ház a Szamárhegyen

Másutt arról mesél:
" Csak álmomban láttam ismerősöket. Azt jól tudom, hogy mi nem hiányzunk maguknak, de nekünk idegenek közt kell élnünk. De azért itt is jószívű a nép találkozik még előbb mint otthon. Mert itt nem olyan szegény a nép. Itt mindenkinek van pénze, aki csak egy kicsit is tud dolgozni. Gáspárnak is van munkája és sok pénzt keres. A Martin (Márton a férje) is dolgozik ács mesterségbe 3 dollárt keres egy nap és csak nyolc óra a munka. Itt mégis csak jobb szegény embernek lenni. Kímár Iván is megjött ide, nálunk van kvártélyon. Hallotuk hogy idén rosszul fizetett a gyümölcs és hogy nagy drágaság van Magyarországon.

Egy érdekes kérés „Ha tavasszal valaki kijőne ide Clevelandbe küldhetne nekem két pár czugos cipőt,egy bőrt és egy ebelasztint. Kérdezze meg Pistyúr Feritől a számot vagy pedig a Braunné lábáról vegyen méretet.”(Everlasting könnyű, de erős gyapjúszövet, amelyből főleg magas szárú cipők felsőrésze készül (a. m. örökké tartó)...

 

 
2009. szeptember 29.
Fura gasztronómia Dalmáciából
 
 
A rómaiak idejében ismert és kedvelt csemege volt. Ma Dalmácia egyik gasztronómiai specialitása. Vannak akik azért, hogy megkóstolhassák az USA-ából utaznak ide. Vadászata az ókor óta tradicionális szertartás, amelyet ma légpuskával gyakorolnak. Nos, a puhoról, a nagy peléről, egy mókusalakúak alrendejébe tartozó kis szürke állatról van szó, amelyet dalmát őseink bizony az ókor óta fogyasztottak és amely ma ismét gasztronómiai csemegének számít egész Dalmáciában. Régen latin Dalmáciától, a Kotori öbölig és a Lika hegyekig ismert csemgéje volt őseinknek Különösen a szigeteken volt kedvelt, mert Hvar régi híres puholovci pele-lelőhely.

A nagy pele Európában mindenütt megtalálható. Előfordul parkokban, ligetekben, gyümölcsösökben és kertekben egészen 2000 méteres tengerszint feletti magasságig. A sűrű erdőket kedveli, ahol a lombok között bujkál. Gyakori az emberi lakóhelyek közelében. Színe a szürkétől a szürkésbarnáig terjed, hátgerincén sötétebb sávval. Teste alul fehéres. Szemei feketék és kidülledőek. Feje ovális fülei kerekek. Farka szürke és sűrű, tömött bundájú. Teljes testhossza 23-37 centi amelyből farka 10-17 cm. Testtömege általában 70 és 200 gramm között mozog.

 
Étrendjének összetevői gyümölcsök, fakéreg, hajtások, mogyoró, gesztenye, bükk, makk, gombák stb. Alkalmilag kisebb zsákmányállatokat is elfogyaszt, gerincteleneket és gerinceseket egyaránt. A pele ősszel kezd készülődni a téli álomra.

Ilyenkor van a pelevadászat ideje, mert téli bevackolásuk (álmuk) előtt jól felhízlalják magukat. Vadászatuk és fogyasztásuk ma turisztikai és gasztronómaia esemény. Erre az alkalomra, a hagyományokat felelevenítendő puho-vadász egyletet szerveztek a szigetiek. Néhány évvel ezelőtt a pele fogyasztása még gúnyolódás tárgya volt, de mára néhány elszánt gasztronómus és hagyomány-újraélesztő közreműködésének eredményeként dalmáciai gasztronómai hírességé lett. Ebben Hvar sziget egyik falujának emberei, a doliak jártak az élen. A doli Rooster éteremben – ez az egyik hely ahol a peléből, (puhoból) készített ételeket kínálnak ilyenkor, olyan nagy az érdeklődés, hogy csak előjegyzéssel lehet asztalt foglalni.

 

Dol falu közigazgatásilag Stari gradhoz tartozik és két részből áll: Dol sv. Marije (Dol Szent Mária) és Dol sv. Barbare (Dol Szent Borbála). A kis hegyi falu nem olyan felkapott hely, mint a tengerparti falvak, városok - itt a szállás is lényegesen olcsóbb- pedig szép környezete, kellemes klimája és nyugalma miatt idővel egyik kedvelt helye lehet majd Hvar szigetének. Hiressége a két egymáshoz közeli templom. A falu dombján lévő Szent Mihály templom apszisát díszes kovácsoltvas kapu zárja le, amely mögött egy Madonna ikon látható amelyet a 15. század végén készítettek és amelyet ismert festő a Maestro di Stratonice a köréből való művész festette, s aki a Toscan reneszánsz egyik ismert alkotója. A község másik része a régi Szent Borbála templom körül található, s amelyet 1226-ben említenek először. A faluban jó szállás lelehető fel és kellemes emberek élnek -itt még nem divat a külföldi lenyúlása- és olyan értelmiségiek, mint Marin Ribaric festő. Ha eljutnak Hvar szigetére és ha kirándulni támad kedvük, javaslom ne csak a nagyobb városokat Hvart, Stari gradot stb. keressék fel, hanem olyan helyeket is mint Sveti Nedilja, Ivan Dolac, Zavala, Brusje, Grablje, Dol, Rudina, Vrbanj, Svirce, Vrisnik, Pitve, Humac, Poljica, Zastrazisce, Gdinj, Bogomolje.


 
2009. szeptember 25.
Orbán vagy a Szőlősgazdák
 
 
A dolog úgy áll, hogy amióta ismét írkálok blogomba, többször ránézek más odalakra is. Teszem ezt természetes emberi kiváncsiságom miatt, meg aztán azért is körbenézek mert érdekel, hogy az e-infomációt nyújtó blogok és honlapok területén a Szentendre sitok környékén, mi változott az elmúlt időszak alatt, és érdekel a konkurencia is. Régi szokásom szerint ilyenkor Viktor lapját a Szentendre lap-ot nézem meg először, mert itt tuti, hogy minden friss Szentendre információt megtalálok. Nos, a mostani mustrám egyik új felfedezése a műemlékem.hu oldal volt. Örömmel nézegettem az oldalakat az ismerős régi és védett szentendrei épületeket és egyéb műemlékeket, már csak azért is, mert itt rendszerezve, azonosítóval, törzsszámmal, fényképpel és számos fontos infromációval ellátva lelhetők fel ezek. Már éppen dörzsölgettem a tenyerem, hogy micsoda jó lesz ez majd ha írkálok és mondjuk kell a dolgozatomhoz valami szentendrei műemlék info. Ilyenkor csak fogom magam és rákattintok az oldalra és kész passz, már jöhet is a Crtl c s a helyén is az idézet. Nem kell keresgélni és begépelni sem, hisz csak egy mozdulat és ott csillog a pontos idézet a helyén..gondoltam magamban. De ahogy sorra vettem az oldalakat itt is, ott is olyan információt fedeztem fel amit én másképpen tudtam. De mivel már számtalanszor előfordult velem, hogy megégettem magam okosságommal és ezek olyan nemtudombiztosanigazamvane jellegűek voltak hát ráhagyatkoztam, valószínű én tudom rosszul, biztosan az odal a pontos.Mígnem kinyitottam az Orbán keresztnél.

 

 
Nos, ehhez tudni kell, hogy az Orbánkereszt telkünk végében volt amióta felállították, amit aztán 1950-ben a 11-es út építéséhez kisajátítottak telkünk több mint felével együtt. Gondolhatják mekkora összeget kaptak apámék, mint téeszelutasító maszekok Rákosi alatt érte.Lehet hogy több doboz Nikotex Munkás cigaretta is kitelt belőle. Így a kereszt az új 11-es út tulsó odalára a városi közparkba került. S bár így csak annyi közünk maradt dologhoz, hogy tőlünk sajátitották ki, de családunk továbbra is úgy gondozta, mintha még telkünkön lenne. Gyerekként sokat játszottam körülötte. Fontos rejtekem volt itt, mert tavasszal a talapzat és kereszt közötti résből bujtak elő a piros-fekete mintás suszterbogarak. A kereszt mellett álló millenniumi hársfán volt-az egyetlen hárs azok közül, amelyet a száadfordulón a millenniumra a város ültetett és máig fennmaradt- kedvenc búvóhelyem, amely hatalmas koronájából gukkeroltam apám háborúból maradt Leica messzelátójával házunk körüli és a 11-es uton lévő fontos történéseket. Legtöbbször a főúton úgy félóránként elhaladó autókat, lovaskocsikat, és alkalmanként a nyáresti szürkületben a park pirostámlás padjain összebújó szerelmes párokat. Sőt tanúja voltam annak skandallunak is, amikor Szautner bácsi egy májusi délelőttön hazafelé Pismányból, ahol éppen azt konstatálta, hogy Orbán lefagyasztotta szőlejét (mint köztudott, Orbán az utolsó fagyos szent) éktelen károkodás és szidás közepette elverte a szobrot, miközben azt a kérdést ismételgette folytonosan -Tudod te, hogy mit tettél velem?

 
Így jutottam annak a teologiai ismertenek birtokába, hogy az ember időnként még a szenteket is tegezi, bár mint később Szappanos plébános úrtól megtudtam e Szautner bácsi által gyakorolt formája nem általános és nemkívánatos. Még szerencse, hogy mindez úgy történt, hogy a szobor nem sérült meg. No szóval, van közöm ehhez a kereszthez legalább is annyi, hogy empirikusan is tudom, hogy hol van.
De vissza a műemlékem.hu oldara. Az Orbán kereszt című felirat alatt a Szőlősgazdák keresztje fényképe van, ami mint köztudott a Bogdányi utca és Dézsma utca sarkán Becseiék keritésének sarkában áll. Gondolom az ismeretlen oldal-készítő abból a tényből kiindulva, hogy a Szőlősgazdák keresztjét szőlőindák és fürtök díszítik, gondolhatta, hogy ez Orbán keresztje. Sajnos elvétette, de nagyon.

 
 

Szentendrei gasztronomia avagy Gülbaba
 
 
Az ötlet jó, a plakát tetszik, a tartalom nekem kicsit hiányos. No nem akarom én legorombítani a szentendrei vendéglősöket, csak sajnálom, hogy nálunk nem dívik ami kinn már régebb óta divat, hogy ha már helyi rendezvényt csinálnak, akkor hozzá helyi gasztronomia smakkol. Persze huszonegyedikszázadosítva. Néhány hete amikor rögeszméméről írtam, hogy miért ne lehetne Szentendrén Michelin csillagos étterem és ezért néhány általam ismert példát is felelevenítettem Attila letorkolt, mondván a Michelin csillag bunda, a franciák csinálják maguknak, és Gordon Ramsay éppen most szívja a válságot, éttermeit sorra csukja be..

Nos ennek ellenére úgy gondoltam, nem adom fel, és ha Szentendrén gasztronómiáról lesz szó mindig elmondom majd, hogy van szentendrei gasztronómiai hagyomány, hogy érdemes lenne feltárni és illenék ennek alapjaira építkezve ezt a gasztronomiát újraépíteni. Persze nem arra a bizonyos 1961-es görögkancsós psari phi, sulakava, koto pulo, suvlaky-ra gondolok, leglább is remélem nem ilyen lesz.

Ismét leírom, ez a gasztronomia abból a rác (görög, pontosabban macedo-román,) dalmát, szerb, ezen belül főképpen szerémségi, szlovák vagy mikszáthosan tót, aztán német, ami nálunk inkább osztrákot jelöl, nemeztiségek ételeiből áll ami szentendreivé mixálodott. Rádaásul a történelem során átment, két komoly változáson is. Az egyik, a filoxéra pusztítása következtébeni szegénység szűrőjén, és a szőlőről a piszkére ( egres, köszméte stb.) való váltásnak a szentendrei gasztronómiára is kiható következményein.

 
Nem pontosan illik ide, csak párhuzamossága miatt írom le, hogy a minap az egyik tévéadásban Zemplént mutatták be, és arról beszélt egy botanikus, hogy ott is megtalálható a Szentendrei rózsa, ami valószínűleg Gülbaba rózsáival került Magyarország területére. Nos, itt van az Antolik villa kertjében néhány tő Szentendrei rózsa (Rosa Sancti-Andreae), amely ugyan védett -vigyáznak is rá- de jóformán senki nem tudja merre található, nem nézhető meg csak torturával és városban egyetlen tő sincs sehol másutt, közterületen pláne nem, hogy büszkélkedjünk vele. Szerintem ha a Rosa Sancti-Andreae másutt, mondjuk Európa boldogabbik felén lenne fellelhető egy olyan kisvárosban mint Szentendre, biztosan lenne ott étterem és rozárium Rosa Sancti-Andreae névvel és vagy ötven intézmény erről elenvezve és lenne belőle speciális rózsavíz és csemege is. Nálunk meg csak van és a várospropagandát drága pénzen készítő piár szak-guruk le se sz….-ják. De lehet, hogy tévedek, senkit sem érdekelne egy ilyen brand -vagy miaszösz.

Érdemes volna végignézni a Javor Egylet báljainak, rendezvényeinek menükártyáit, az ide vonatkozó irodalmat és más anyagokat, a még gyakorlatban fellelhető hagyományt.
Nos végignézve a Gasztromustra programjait az éttermek szüreti multaságra felkínált ételeit számomra szimpatikus és a helyi gasztronómiához illeszthető az Ementáli falat aszalt szilvával, persze a ha helyi akarna lenni inkább kecskesajttal kínálnám, de akár helyinek is tudhatnám be a szőlős túrós rétest, a sajtokból készült vegyes ízelítőt bőségesen körítve szőlővel és az ilyenkor még fehér dióval, (igazi inyencség), a kakukkfüves csirkemellt borban párolva, szőlőmártással és még néhány más étket is. Persze a többi is finom lehet. Aztán nem találtam sehol a kínálatban Dúzsi Tamás kadarkáját Szentendre 2009-es borát. Mert hát illene ilyenkor az év borával emlékezni a szentendrei szőlősgazdákra és szőlőmunkásokra. Egy kis szellemi ínyencség, szívesen meghallgatnám: Horváth Tamás somelier előadását az Ipartestület CÉH Galéria termében a borkultúráról. 2009.szeptember 26.-án szombaton 10 órai kezdettel.

Egy testvér, nem testvérváros

Már csak azért is mert ő bizton tudja milyen lehetett abból az apró szemű kadarkából készített bor, amely szőlő eredeti lelőhelye szerint a Szkadari tó, s amely ma, Skutari vagy Skodra néven ismert Albániában. A szerb szkadarka szóból jött át a magyarba is, és lett kadarka a szőlő neve. Vagy milyen is Kratosija nevű szőlő, mert ebből a nagyon telt szőlőből annak idején erősen sötétvörös színű mustot préseltek. De volt ennek topáz színű változata is. De óborból készítettek csepegtetéssel rác ürmöst,(bermet-et). Zsuppszalmán töppesztett szőlőre fejtették rá az óbort, így készült az a bor, amelynek hordójáért egy tehén árát is megadták, olyan népszerű volt külföldön, ez volt a szentendrei aszú. Aztán itt van dalmát eleink szőlője is, amit a Szerémségből hoztak magukkal és szlamkamenkának neveztek a Szlankeménről vagy Slankamenről elnevezett szőlőfajta után és a muskotályos fehér szőlőt a tamjanikát (tömjénes) és a csak illatosnak nevezett aranyszínű mirisavkát. De milyen is a rakszőlőből, mézesfehérből, budai zöldből vagy, hosszúcipkájúból készített a bubáni hegyoldal illatát idéző fehérbor.

Nos és itt van a szokásos szentendrei átok, a propaganda hiánya. Mert miért gondolják azt a vendéglősök, hogy a többségében kisegzisztencia szentendrei, aki részt vesz majd a felvonuláson, el fog menni néhány ezerért megkóstolni kínálatukat. Persze sokan elmennének, de hát nics annyi a nyugdíjas péntárcájában. Persze él itt olyan társdalmi csoport is e városban akiknek akinek ez az ár nem okoz gondot, de ők eddig nem szoktak szüreti felvonulásra, rendezvényre járni. Valahogy el, pontosabban le kellene őket csábítani Pismányból. De azt hiszem, számukra még hiányzik a motiváció. Szívesen jönnének ők, csak nem jut el hozzájuk a hír, és persze nem úgy, hogy valaki olyan ismerős invitálja őket, akivel jólesik talákozni lenn a városban, meginni egy pohár bort, együtt megvacsorázni. S bizony a rendezőknek vetélkedniük kell olyan tapasztalatokkal is, mint Firenze és Siena környéki Chianti ünnepei.

A rendezvényt jónak és fontosnak tartom, csak féltem nehogy egy esetleges kezdeti sikertelenség miatt a jövőben ne folytatódjék. Mert megérne városi összefogást egy jó szüreti nap Szentendrén.

S bár a város épületek tömege, építése és bontása, működtetési bravúrok sorozata, jogalkotási teljesítmény, de a város más is, és több is ennél, számomra a város a továbbélő hagyományok, a közösség értékőrzése, értékteremtése és ez is építés. Ezért mondom én, többet ér, egy nem túl értékes épület megőrzése, egy közepes köztéri szobor, megőrzött hagyomány, mint a legjobb rendelet, agyoncizellált jogszabály.


 
 
2009. szeptember 24.
Baska voda, mint Siófok 1975-ben
 
 
Megjelent a Közép-Dalmáciai Idegenforgalmi Közösség jelentése augusztusról. Mili Razovic barátunk, aki a közösség vezetője, most rendkívüli sikerekről számol be. Míg az első félév rosszabb volt mint a múlt évi, augusztusra a trend megváltozott. Három százalékkal több vendég érkezett Közép Dalmáciába, mint múlt év ilyenkor.

Lenyűgözőek a számok... mondja. Az év első nyolc hónapjában az 1,3 millió regisztrált érkezőnk volt, és az eltöltött éjszakák száma 7,8 millió. Az érkezők nagyobb részét a külföldi turisták tették ki. 1,1 millió. - A kiváló közlekedési, kapcsolatok sokat segítettek ebben és az új gyorsforgalmi út révén a távoli európai országból is érekeznek vendégek. De ezek az eredmények mögött hatalmas propaganda is van. Áraink mérsékeltek, ami fontos ebben a válságban...mondja Mili Razović igazgató. (szerintem nem annyira)

 
Vendégeink körében továbbra is elsőbbséget élvez a Makarska Riviera, de más területeken is dicsekedhetünk a látogató turisták számával ezen a nyáron. Mint mindig, a látogatókat a csehek vezetik, majd a németek és a lengyelek következnek.
Sok turista érkezett a Távol-Keletről is, 18 ezren jöttek Japánból, amely jelentős növekedést jelent az elmúlt évhez viszonyítva. Sokat várunk az utószezontól is. Bár ez a szezon véget ért, de már készülünk a jövő évre. Ott leszünk a Londoni vásáron.


Az abszolút győztes Baska Voda község. Az első nyolc hónapban 99021 vendégük volt (csak augusztusban 39.216 látogató), ezt követi Hvar több mint 38 ezerel és Split 35295-el. Népszerű Omis is ahol 27.328 turista volt augusztusban.

Baąka Voda modern turisztikai központ a makarskai tengerparton. Több kilométer hosszú kavicsos strandjáról ismert, amelyet sűrű fenyőerdő vesz körül. Az egykori halászfalut, amely mindössze 10 km-re esik Makarskatól, az ókor óta lakják. A Biokovo hegy alatt lévő falu (a hegymászók és botanikusok ismert úticélja) fekvésének köszönhetően olyan turisztikai úticéllá fejlődött, ahol jó a vendéglátóipari- és szállodai kínálat és magánszobákból és apartmanokból is az ajánlat.


 
2009. szeptember 21.
A kishídról ismét
 
 
A kishíd máig sem készült el, márpedig szeptember 30-án lejár az önkormányzat által a Megyeri hídra egy évre kiadott ideiglenes használatba vételi engedély. Ennek tükrében a teljesítés elmaradására hivatkozva akár le is lehetne záratni a Megyeri hidat. "Természetesen erről nincs szó, ám a kishídra a szigeten élőknek szükségük van" – mondta el Nádas Zsolt, a Pest megyei falu alpolgármestere szerdán.
A bírósághoz benyújtott kereset szerint a közlekedési tárca, illetve a beruházással megbízott Nemzeti Infrastruktúra Zrt. az alperes - tette hozzá az alpolgármester.
Az előzményekhez tartozik, hogy a megállapodás szerint a Megyeri híd beruházás részét képezi a mellette megépítendő kishíd, amely a szigeten lakók napi életét könnyítené meg. Erre azért tarthatnak igényt, mert a szigeten átívelő Megyeri hídról a jog szerint megilletné lejáró a közelben fekvő községet, ám környezetvédelmi megfontolásból a falu lemondott ezen előnyről a kishíd megépítésének fejében. Ugyanis a sziget alatt húzódik a budapestieket is ivóvízzel ellátó hatalmas természetes vízbázis, aminek biztonságát veszélyeztetné a Megyeri hídról lezúduló autóforgalom, amíg a kishídon csak a helybéliek, a mentők és a tűzoltók közlekednének - tette hozzá. (FigyelőNet)

Emlékezetem szerint még Kállay polgármesterlése idején, amikor az első határozat született, a szentendrei testület úgy döntött, hogy az akkor ajánlott Határcsárda helyett a volt szovjet laktanyánál kell kijelölni a hídat. Aztán elfelejtkeztek Szetendréről, mert amikor a város új szerkezeti és karatertervét készítette Miakich idejében- amelyben kijelölte kis híd helyét is- nem reagált a minisztérium (kötelessége lett volna) legalább is a híd ügyben nem és mintha a szerkezeti terv nem is lenne, a hidnak a Postás stradtól déli irányba eső fél kilométerre készíttette el a környezetvédelmi hatástanulmányt. Aztán jött az újabb döntés, ezt már a dr. Dietz -féle testület hozta meg, ennek értelmében a Határcsárdánál kell bicikli hidat építeni.

A lényeg, szerintem nem érvényesült két fontos városi érdek az utóbbi döntésben. Az egyik, hogy még a város előtt épüljön közúti híd a szigetre, mert akkor az elviszi a forgalmat, és ezzel csillapítni lehet az amúgy is túlterhelt Dunakanyar körút forgalmát. A második, ha már híd épül akkor azt jobb volna a város érdekében úgy használni, hogy ezzel megerősödjön Szentendre körzetközponti szerepe, és a szigeti kapcsolattal a város számára nyerhető legyen zöldterület az évtizedek alatt túlságosan beépített zöldterületi arány visszaszerzésére. Ebben talán Fülöp Zsolt álláspontja a leginkább város-érdekű és távlatos, aki azt javasolta az egyik testületi ülésen, hogy Szentendre mondja ki, egyesülni kíván Szigetmonostorral. Az elsőre meglepő javaslat, azt hiszem igencsak megfontolandó, s nem példa nélküli ha csak Pestbudára, Londonra vagy még tucatnyi város feljődésére gondolunk.

Mert bár vannak jó érvek Szentendre állva tartására is, mégis azt gondolom, ha ez a fajta gonolkodás marad a városban az írányadó- lásd az új rendelőintézet telepítését, pontosabban helyben hagyását, amit olyan helyen próbálja korszerűsíteni önkormányzatunk, amely mára rosszul megközelíthető lett közösségi közlekedéssel, nincs megfelelő parkolóhely sem és a bővítésnek sem lefelé (ki tudja mit fog feltárni a kötelező ásatás?) sem felfelé (városkép ) sem oldal irányban ( egyik oldalon út, a másik oldalon visszaajándékozott egyházi tulajdon) nincs helye. Ezért vélem úgy ma is, hogy távlatos gondolkodásra lenne szükség a városirányításban, tervezésben és ennek egyik útja-módja lehetne a Szigetmonostor felé való bővülés. Persze lehetne ezt a fejlesztést korszerűen, környezetbarát módon is tenni- ráadásul az Eu támogatja is az ilyen-fajta megoldásokat.


 
 
2009. szeptember 17.
Váltóállítási hibák miatt az anyatej belecsúszott a néptáncba
 
 
Történt pedig, hogy ma volt az ANYATEJES TÁPLÁLÁS VILÁGNAPJA, más néven a szoptatás világnapja. 1992-ben indította el kampányát és átfogó programját az Egészségügyi Világszervezet és az UNICEF a csecsemők egészséges táplálása érdekében. Oka pedig akkoron az volt, hogy szomorúan tapasztalnia kellett az Egészségügyi Világsszervezet vezető testületeinek, hogy egyre több csecsemő hal meg szerte a világon azért, mert nem jut anyatejhez. Nálunk persze inkább a szoptatás az anyatej népszerűsítése a cél. Mert az édesanyák 90-80 százaléka képes lenne a gyermekét 6 hónapos koráig szoptatni, ezzel szemben a csecsemőknek csak 40 százalékát táplálják anyatejjel - mondta az országos vezető védőnő.

Korábban is voltak ilyen rendezvények Szentendrén, de mai formájában igazán dr. Dietz regnálásával, a Kriaszter piár-program megalkotásával vált a városi közélet standard rendezvényévé. Beszéd, virág, oklevél, zene, vers, büfé a szokásos műsor most már évek óta. A védőnők pedig mozgósítják a szoptatós anyukákat. S mert a gyeses kismama szívesen kimozdul, meg egyébként is a védőnő és az anyuka között igen meghitt és bizalmi a viszony, logikus, hogy nem csak gyakorlati csecsemőtáplálási, egészségügyi és életviteli tanácsaiban hallgat rá, hanem elfogadja invitálását is. Aztán talán az is szempont lehet, hogy az anyukáknak és gyermekeiknek végre van olyan összejövetele, ami neki és őérte és a gyerekért van, így tehát a siker biztos. A szervező tutira mehet. Ma is így volt a könyvtár aulájában, ahol nagy nyüzsi volt ma délután négytől.

Aztán e programok sajátja a sok gyerek már azért is, mert a legtöbb helyen nem csak a csecsemő van otthon az anyukával, de ott van még nagyobbacska gyerek is, akit a délutáni alvás után nem lehetett egyedül a lakásban hagyni, így háűt az anyukával jön. Meg aztán ma Szentendrén a családok többségében a nagyszülők nem e városban élnek ott ahol az unokák.

Szólt a kellemes zene, majd a lélekoldó gyermekzsivaj, amikor dr. Diezt éppen a Nők városa célkitűzés mielőbbi megvalósulásáról, a városfejlesztés fontos feldatairól beszélt. De hát ezek a programok ilyenek, közönségükre nem a Szókratész védőbeszéde című monodrámát kisérő erős koncentráció a jellemző.

A nyüzsit az is fokozta, hogy fél ötre lett meghírdetve az Enikő-féle, hivatalos elnevezéssel a Szentendre Táncegyüttes apróinak (4-6 évesek) első őszi foglalkozása is. S mert sok szülő most járt először a könyvtárban, - van olyan képviselőtársam, akit még soha nem láttam itt, s ha nem lenne személyes adat azt is leírnám, hogy hányan vannak közűlük akik be sem iratkoztak még- s ezért nem tudta pontosan hol lesz a gyerekek tánca, merre van színházterem az ösztöneire hagyatkozva követte a többi kismamát, akik szintén a gyermekkel voltak, így aztán beállt, -ült az ANYATEJES TÁPLÁLÁS VILÁGNAP programájára, büfézett a többiekkel, majd amikor Enikő néni megérkezett csatlakozott a táncosokhoz csemetéjével és elvonult a színházterembe.

De valljuk be, ez malör volt ugyan, de csak lepkeszárny súlyú anomáliát jelentett, mert a résztvevők alig vették észre és a gyerekek ettől csak jobban érezték magukat, tapsoltak akinek kellett, örültek aminek kellett. Nos ezt nevezem én váltóállítási hibának, amikor az anyatej belecsúszott a néptáncba. De ettől még nem siklott ki a vonat, legfeljebb az egyik résztvevő pelenkájába került több termék. Szóval, aki ezért elirigyelné a polgármester népszerűségszerzését az rossz lóra, esetünkben pelenkára tesz.


 
2009. szeptember 16.
Szentendrei szüretek és felvonulások
 
 
Szombaton szüreti felvonulás lesz. S bár az én korosztályomnak keveset mond az a gyöngyös-bokrétás jellegű felvonulás amelyet a szervezők a harmincas évek legényegyletes felvonulásainak mintájára felelvenítenek, s melyek mint tudjuk csak a felvonulás szerint idézik Szentendre boldog és gazdag idejét, valójában kevés köze van a szentendrei szokásokhoz és még kevesebb ahhoz az ünnepélyes felvonuláshoz amit még akkor tartottak, amikor a város a szőlőből, borból gazdagodott meg.
S bár ez az árvalányhajas, csikós, gyöngyöspártás forma engem kissé taszít, mármint egyes formai elemei, mégis megérint, mert felídéz egy ünnepet a régmultból, abból az időkből amikor Szentendre híressé és gazdaggá lett.

Antoli Arnold így idézi meg e kort: „Járja be és írja össze a város belterületén levő pincéket és azok befogadóképességét, és el fogja hinni, hogy Szentendrén 5o év előtt még több ezer hold szőlő volt. A szentendrei vörösbor annyira ismert és kedvelt volt nemcsak a belföldön, hanem Ausztriában, Orosz- és Lengyeloszágban is, hogy alig volt ezekben az országokban említésre méltó hely, ahol azt ne fogyasztották volna, írja Schams Ferenc "Ungarns Weinbau" címu muvében. Ugyanott sok érdekes adattal világítja meg, hogy milyen nagy szerepe volt a szentendrei bornak országos viszonylatban is. Szentendre 70.000 akós (egy akó 56 liter) évi termelésével első volt egész Pest vármegyében, pedig Pest megye vezetett a bortermelésben, mert a homoki szőlőkkel együtt közel egymillió akó bort termelt. És jóllehet a borok ára általában igen alacsony volt (a silányabb borok akóját 2-3 frt.-ért is adták - és lám, ennek dacára is termelték!), a jobb borok árai l0-2o frt.-ig is emelkedtek. Schams külön kiemeli a szentendrei aszút, amelyért budapesti, bécsi és lengyel vevők nem ritkán 60-150 ftt.-ot is fizettek. Forintot! Akójáért!”

Annyira, hogy a mai ünnepek közül számosat nem gyakoroltak a szentendreiek, aminek bizonyítékaként éppen minap hozta el és mutatta meg Fercsi azt a koronatanácsi leiratot, amelyben utasítják a városi magisztrátust, hogy a katolikus Karácsony és Újév napján zárva legyenek az üzletek. Nem véletlen hogy a város legnagyobb búcsúja is augusztus 19-én volt, a Preobrazsenje, Krisztus szineváltozásának ünnepe. Ez is a szőlőhöz kapcsolódó ünnep. Akinek van korai érésű szőlője, ilyenkor néhány fürtöt a templomba visz belőle, a pópa megszenteli, majd a misét követően a megjelentek kapnak a szentelt szőlőből, amelyet csak otthon szabad elfogyasztani.


A városban a szüret napját, mint az egyik legfontosabb eseményt külön az erről szóló tanátsi döntés alapján hírdették ki. Nem csak azért volt ennyire fontos a szüret napja, mert ilyenkor eldőlt milyen és mennyi lesz a város jövedelme, és hogy a Harmincad utcában (mai Martinovics utca) és Daru piacon időben felállítsák a darabontokat ahol a hivatalnokok be tudták szedni a dézsmát, hanem mert erre az alkalomra szőlőmunkásokat kellett toborozni és ahhoz is idő kellett, hogy kellő számú szedőt szerződtessenek a szőlőbirtokosok. Az egyik, a századforduló tájáról való határozat arról rendelkezik, hogy a felvidéki lapokban kell meghírdetni, hogy Szent Endrén szeptember 26-án szüret lesz és szedők jelentkezését várják.

 

Nos, a szőlőművelés sokféle munkát és egyike-másika speciális szakértelmet is igényelt. Ezért ahány munkfázis volt, annyiféle szakmunkás látta ezeket el. A hierarchia csúcsán a vincellérek álltak. A legjobban fizetett és megbecsült napszámos a kapás (kopač)volt. A legmagasabban mindig a metszők,(rezati) nyitók, karóverők és fedők bérét állapították meg. Valamivel alatta maradt a bújtóké, ültetőké, nyári kapásoké és a szüreti gázolóké. Ezek kizárólag férfimunkának számítottak. Legkönnyebb munka a venyige szedés és hordás, a kötözés és szüretelés volt. De a szőlőművelés elengedhetetlen szereplője, figurája volt a pudar a szőlőcsősz is.

Ez azért is érdekes, mert ezeket a teendőket más-más nemzetiségüek és ebből adódóan más-más viseletű emberek látták el. A gazdák és vincellérek között szerbek, németek voltak a legtöbben, a pudarok, a kapások többségét a szamárhegyi dalmátok adták, míg a szedők leginkább tótok és magyarok voltak. S nem csak a munkában, de a szüreti felvonulásban is sajátos kinézetű, öltözetű csoportot alkottak. Tótok nagy kalapjukban gyalog vonultak, a dalmátok fezben és fekete mellényben szamaras kordéikat kísérve, míg a szerb szőlősgazdák díszes ruházatban, hintókon, és előfordult hogy egy-egy vincellér lovon vonult. Némelyik tehetősebb gazda pónival befogott kis kocsiban vitette gyerekeit. A menetet a pudar vezette kezében kulacsával, és mint valami lakodalmas vőfély indította, állította meg a menetet és közben mondta, énekelte pikáns mondókáit. -Vezuje vezuje vinograd (kötözik, kötözik a szőlőt...) énekelték a lányok vagy arról szólt a nóta hogy „fiatal legény”(momak mlad) gyere velem kunyhóba, mert lázas vagyok és fáj a lábam, de te bizonyosan meggyógyítod majd. A menet a Bogdányi utcán vonult a Piac térig (fő térig) és meg-megállt egy-egy szőlősgazda házánál, ahol terített asztal várta az érkezőket.(szőlősgazdák asztala). Az asztalon szőlő, bor, virág és pogácsa vagy valami másfajta kolač (tészta -féle) esetleg a gyerekeknek mézeskalács és sorbetvolt kitéve. Külön koreográfiája volt annak, ahogy a gazdák köszöntötték egymást, minden jót kívántak egymásnak és a ház népnek is.

 
Három különleges jelmezes szereplője is volt a menetnek,a Turica, Čoroje és Vila. A Turica Mars hadisten megfelelője. Lábai iszonyú karmokban végződnek, testét gubanczos gyapjú, hosszú nyakát szőr fedi, hegyes fülei éktelenűl merednek kopasz fején, hatalmas bajsza alól pedig két szörnyű agyar villog. Fejét körben forgatva, mindenfelé tátogatta irtózatos torkát, mintha mindent el akarna nyelni. A Čoroje Bacchust ábrázolta. Ennek is karmok vannak a lábán s egész teste a tarkójától le végig tele szőrfürtökkel, melyek a legkisebb szellő fuvallatára felborzolódnak. A fején szőlőkoszorú s a kezében díszes thyrsos-bot (trs). A hosszú ruhás, koszorúzott fejű s kezében a luk nevű kenyeret tartó leány kecses ellentéte a két undok szörnyetegnek. Dolguk az ünnepeken a hírdető és a toborzó szerep volt. Ők a Vinogradska festa szüreti ünnepség irányítói is, akik háromszor körűljárták a várost hívták a szentendreieket ünnepelni.

A menet a Piac téren (fő tér) ért véget, ahol a tűzoltó zenekar és a városi méltóságok várták az érkezőket. Köszöntötték a gazdákat és népeket, a pópa megáldotta a szőlőkoszorúkat. Előbb vecsernye volt majd este elkezdődött a szüreti bál.

Nos, a szőlősgazdák asztalának hagyományát elveníti fel kisebbségi önkormányzatunk ebben az évben is, amikor szeptember 26-án 15 órakor a Szentendrei Szüreti Felvonulás kezdetén, a szőlősgazdák keresztjéhez virágot és egy üveg bort helyezünk el, ezzel emlékezünk a városunkat gazdaggá és híressé tévő elődeinkre, a szőlősgazdákra és szőlőmunkásokra.

 

v
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X