Vagy Kállay polgármester úr hozzáállása, akinek az egyik fő célja volt, ( a testületben akkor az őt támogatók hathatós közreműködésével) hogy a városnak ne legyen adóssága. Így aztán feléltük azt a negyed milliárdnyi kötvényt amiből ebben az időben még számos városban lévő ingatlant (ELMÜ épületei, Kék Duna Presszó BVM óvoda stb.) megvásárolhatók lettek volna.

Miakich azon illúziója hiba volt, miszerint a helyi jobboldal rendelkezik városkoncepcióval és sokféle jó dolgot akarnak, csak türelmesnek, kompromisszum-késznek kell lenni. Mert a gyakorlatban tapasztalhatta, a tűzoltóság építése, a Móricz Zsigmond Gimnázium telkén létesítendő uszoda ügyében, a városi utak felújítására felajánlott rendkívül kedvező kölcsönszerződéskor, hogy a vele szemben állók bizalmatlansága fundamentális és ami rossz neki, az jó nekik elven működik, nincs semmiféle városstratégia az elutasítások mögött. Lásd a későbbi döntéseket, a dr. Dietz-féle uszoda dolgát vagy a hárommilliárdos kötvénykibocsátást.

S aztán most itt van a mai, a nem várt állapot, amikor van pénz beruházni (uniós pénzek a rendelőintézet, az óvodák felújítására, a belvárosi házak, MűvészetMalom, a gát és korzó megépítésére stb.) de a siker és az öröm érzése helyett elégedetlenség, és a csődközeli állapot fenyegetésének rémképe sejlik fel.

De mégis, mi lehet ezek oka? Az, amit sokan abban vélnek látni, hogy a szentendreiek egy része túlzottan sokat, olyanokat követel az önkormányzattól amit az nem képes teljesíteni? Ez is igaz, mármint az, hogy a választók egy része nincs és nem is akar tisztában lenni a város valós helyzetével, az ő Szentendre képük és ebből adódóan igényeik is, a médiában és közgondolkodásban is fellelhető városkép, amely szerint Szentendre a kultúra fellegvára, ahol kolbászból van a kerítés is.

Másrészt, és ez talán orvosolható a jövőben, hogy a városi beruházások ma is úgy készülnek - lásd új uszoda- hogy nincs, vagy ha van, az is csak virtuális, üzleti tervek. Működtetésük egyetlen forrása vagy legalább is fő forrása amire alapoznak, a városi költségvetés . Valójában sem a turizmus bevételeinek jövőbeni növekedésére, abból keletkező többlet-forrásokra, sem más várható bevételre nem terveznek. S hogy ez nem csak Szentendrén van így, annak bizonyítására elég ha megnézzük az uniós források és más felzárkóztatási alapok felhasználásával az utóbbi húsz évben épült önkormányzati beruházásokat. Mert vajh, milyen többletbevételre számítottak az építok és finanszírozó, az üzleti tervet is elfogadó bank, amikor egy lakótelepre olyan uszodakomplexumot építtettek, amelyet e városrész lakói nem tudnak eltartani (nincs rá közvetlen fizetőképes kereslet). Nincs a közelben olyan beruházási terület sem amely ez által felértékelődne, mert a temető vagy a Natura 2000 által védett külterületek csak akkor lehetnek többletbevételi források, ha azokat belterületbe vonják és lakásokat építenek rajta. Azokra pedig, a pisányiakra, akikre mint fizetőképesekre számítottak, nem kell.

De véleményem szerint ez a problémája a Fő tér 12. a MűvészetMalom befejezése, de a Duna korzó beruházásnak is. A mai napig nem készült el MűvészetMalom hatékony és minőségi működtetésének terve. Erről ma csupán annyit tudni, hogy kevés a pénz a működtetéshez, és jó lenne ha sikeresebb lenne. A rendelőintézet felújítását az orvos-szakmai igények és az ehhez társuló erős lobby-képességük mára láthatóan hatalmas deficitre kényszerítik, és ha a város vezetői hamarosan nem képesek kezelni a csoportérdekeket komoly csődöt teremthetnek. Nagy gondja ennek a projektnek az is, hogy a kistérség települései, akik betegeinek ellátását szolgálja majd a felújított rendelő, (nem csak a szentendrei betegekét,) nem hajlandóak vagy nem tudják támogatni a beruházást.

Nos a baj ott kezdődik, hogy a Dumtsa stratégiából az derül ki, a városnak minden érdeke. Mert dr. Dietzék olyan fregoli stratégiát készítettek, amely minden célnak, így aztán semminek sem felel meg. Kétség kívül arra alkalmas, hogy bármire lehet így pályázni, de hogy mi lesz ha megvalósul a pályázat, arra nem kapunk belőle választ.

Talán ezért az ülést vezető azon hozzáállása is egy-egy ügy tárgyalásán, hogy a képviselő mondja el módosító javaslatát de ne foglalkozzék szociológiájával,.magyarán követkéményeivel, hatásával. Pedig ennek hanyagolása az a fajta jurátus pragmatizmus ami az utóbbi két évben az önkormányzatot is eluralta éppen a beruházások esetében rossz módszer. Mert bármennyire is kényelmetlen időnként, mégis fel kell tenni a kérdést, mi lesz a következménye, milyen hatással lesz a városra, annak gazdaságára, mondjuk az idegenforgalomra, miből és mit hoz majd a konyhára, mikor. A szentendrei gyakorlat szerint legfeljebb csak a miből kérdést vizsgáljuk és azt megfelel-e jogszabályoknak.

Így aztán garantálni lehet, hogy a következő ciklusra számos olyan beruházás készül majd el e városban, ami jogi szempontból kikezdhetetlen lesz, legfeljebb semmit nem hoz Szentendrének, sem erkölcsi sem anyagi értelemben. A pénzünket, szisztematikusan ugyan, de jó előre elköltöttjük.

Ezzel a bugyuta mondattal harangozza be a magyar média egyik hírportálja az új horvát köztársasági elnököt. A klasszikus zenét kedvelő horvát elnök, aki valójában maga is zeneszerző, szakmáját tekintve jogász és zeneszerző is. Mint írják róla kissé konzervatív, nem visel drága öltönyöket és órája sem Rolex, viszont szereti az operát, sőt érti is. Nem sodródott az elmúlt években a horvátországi korrupciós ügyek közelébe. E tekintetben is elüt a mai horvát politikai elittől.

Az új horvát köztársasági elnököt számos zenei szál köti Magyarországhoz.. Josipovicnak köszönhetik a zágrábiak hogy az 1990-es évek végén láthatták Ligeti György Le Grand Macabre című operáját a budapesti operaház társulatának előadásában. Közel 30 zenemű szerzője, főleg kamaraegyütteseknek írt. Az egyik legismertebb műve az Üveggyöngyök tánca című zongoradarab. 1985-ben a fiatal Josipovic kompozíciója nyerte el a fődíjat az UNESCO által meghirdetett Zene Éve jugoszláviai zeneszerzői versenyén, amelyet a világ 256 rádiója közvetített Újvidékről.

A zenésztársadalom örül Josipovic győzelmének és nemcsak azért, mert komponista, hanem azért is, mert olyan ember, aki sokat tett a mintegy kétezer tagot számláló Horvát Zeneszerzők Szövetségének működéséért jogászként és főtitkárként egyaránt. Az ő vezetésével dolgozták ki azt az új alapszabályt, amely minden tekintetben megfelel az európai normáknak.

A választási kampány ideje alatt Ivo Josipovic családjáról a médiában megjelent egyik fotón mint turistát mutatja Budapesten. A Halászbástyán ül érettségiző lányával, Lanával és feleségével, Tatjánával. De van más magyar kötődése is. Bácsikája, Ivo Stanisic tiszteletbeli magyar konzul Splitben, a dél-dalmáciai kikötővárosban. Az új államelnök partizán múltú szülei – jogász apa, tanítónő anya – Dalmáciából, Baska Vodáról költöztek 1957-ben Zágrábba, itt született fiúk Ivo akinek tehetségét az is bizonyítja, hogy párhuzamosan járt a jogi egyetemre és az akadémia zeneszerzői szakára. Ma is tanít, a jogi karon büntetőjogot, a zeneakadémián pedig összhangzattant.

Összehasonlítva a mi elnökünkkel, legalább egy területen jobb nála, ez pedig a zene. Ez sem semmi. Úgy látszik folytatódik az a tradíció Horvátországban, amely Vaclav Havellel kezdődött Európa ezen felén a kommunizmus feladása után. Mármint az, hogy a köztársasági elnök nem csak politikus, hanem a kultúra kiemelkedő alakja.

A 2006-os önkormányzati választásokkal történt politikai változások Szentendrén és Stari gradban is kissé lehűtötték a kétezres évek eleji lendületesen induló kétoldalú együttműködést. Hiszen ezekben az években több mint tíz busznyi szentendrei, közel ötszázan utaztak dalmáciai testvérvárosunkba. Volt ott gasztronómiai bemutató, képzőművészeti kiállítás, mint ahogy szakmunkástanulók cseréje is miként a Hvar szigeti szobrászok is kiállítottak a MűvészetMalomban stb. Reméljük lesz folytatás és mindkét városban életben tartója és ápolója a testvérvárosi kapcsolatoknak, és nem csak a hivatalosságok haverkodására korlátozódnak ez majd a jövőben.

Az ötvenes éveket, annak is a végét írtuk. A pult alól kapható csatos üveges Családi sör és vasárnapi rántott hús időszakát. Nyár volt, forró, s miként az újság írta a szocializmus alapjai lerakásának nehéz időszakát éltük. Magyarán, a minőségi termékek iránti sóhajokét, a nyugati cucc, az orkánkabát és Doxa óra utáni sóvárgás idejét. A Görög utcában hosszú sor állt a Varga cuki (Lola) előtt. Fecske fürdőgatyás kajakosok toporogtak ott lapáttal kezükben, hátizsákos kirándulók breeches nadrágban izzasztották feneküket a hőségben. Közöttük szentendreiek is szép számmal, többségük a templomból jövet termosszal kezében várta ki sorát. A férfiak háború előtti világos nyári öltönyben, a nők áttetszo hatalmas nyári kalapjaikban vártak türelmesen a hosszú sorban, mintha két évtizeddel korábban lenne, csak kissé kopottabban. Közöttük nyüzsgő, hangoskodó klottgatyás suhancok rosszalkodtak. Ekkor a szentendrei maszek fagyi fogalom volt, olyan, amiért sokan HÉV-re ültek Budapesten, hogy a hétvégéjüket a szentendrei Lola-fagyival édesítsék meg.

Nos ez itt és most hősünk, Lepkár miatt érdekes csupán. Mert bár ő odaadó Mintszenty hivő volt, s így a fenti fontos kritériumok csak egy részét tudhatta magáénak, mármint azt, hogy ivott mint a gödény és olajos melós ruha és gumicsizma volt leggyakoribb toalettje, de nem volt sem a gépállomás munkása, sem MDP tag, viszont volt egy mindent überelo adottsága, Boris néni régi szamárhegyi ismerőse volt a valamikori Angyal utcából. S mint aki a kapitalizmus egykori üldözöttje, mentora és jótevője szerint „– Legalább ennyi járt neki.” Az üldözöttség meg abból fakadt, hogy Lepkárék kis szamárhegyi vályogházának, a régi Angyal utcára nyíló ablaka hetven centire volt az út szintjétől. Ez a balsorsos adottság okozta, hogy egy balzsamos nyári éjszakán a bálból részegen hazafelé támolygó szentendrei arany ifjak társaságának egyike, a vitéz és nagytekintélyű egyházi előljáró fia, társasága biztatására előbb gondosan bedrótozta Lepkárék házának kerti kapuját, majd odalopódzva az utcai ablak elé a nyitott ablakot piszoárnak használva bevizelt szobájukba, társasága hahotázása kíséretében. Nos, hősünk így lett a kapitalista rendszer üldözöttje, amely nyomós érv volt az ötvenes évek ellenálló és partizángyarapításában, mert hisz akik Szentendrén valóban szót emeltek vagy legalább is megnyikkantak a nyilasok ellen, azok nem voltak az MDP tagjai, ugyanis a pártban ekkor a gyorsan rendszerváltó kis nyilasok is ott ültek. Így aztán Lepkárnak az időnkénti hétvégi idegenforgalmi attrakciója is, amely a városba érkezo óvatlan kirándulók megbotránkozását váltotta ki a hatalom részéről elnézetett. Amikor a Fő téren a padon ülve részegen sírva és a következő mondatot ismételgetve felsíkoltott - Mondtam én annak a szép embernek ne menjen oda!!! S mikor az óvatlan delikvens az iránt érdeklodött nála, hogy kit sirat a bácsi, Lepkár könnyes szemmel ordította, „- Hát kit, azt a drága Mussolinit, azt a szép embert” Mivel a szentendrei kisbéke törzsközönsége (a mai Korona étterem épületében, akkor még volt egy leválasztott kocsma rész, söntés, városi becsületsűlyesztő Fő térre nyíló ajtóval) már ismerte Lepkár kapcsolatait és ezt a produkcióját is, így hát betudta művészeti munkássága részének. Persze így is akadtak, akik mintegy mellette elhaladva odasúgták neki - Hallgasson már, baja lehet belőle!

Nos Lepkár, hogy gyermekjólét nemzetközi követelményeinek is eleget tegyen, szolgálati lakásukudvarán, ahol a római szarkofágok és egyéb római kövek voltak elhelyezve az egyik szarkofágot megtöltötte vízzel, s ebben pancsoltak sikoltozva meztelen lurkói a fagyiért sorban állók irigységére, mások megbotránkozására.
S az, hogy a Varga cuki előtt éppen ekkor ott állt a sorban magyar vendéglátójával az a francia régész aki az UNESCO megbízottjaként éppen nálunk tartózkodott, a véletlennek tudható. De az már nem a véletlen műve, hogy Lepkár szarkofágban pancsoló gyermekeinek képével jelent meg az egyik tekintélyes nyugati lapban az ötvenes évek első Szentendréről szóló híradása, amely bejárta az európai sajtót. ( A második már a hatvanas évekbol való, amikor Kurt Waldheim az ENSZ főtitkára látogatott a városba.)

De van egy másik gond is, ez a csóróság. No ez nem azonos a szegénységgel. Mert a magyar előbb vesz a nagy kizsákmányoló svéd (amerikai minősítés) áruházában tákolt bútort, vagy posztert esetleg selejt, dilettáns modernt valamelyik „neves művésztől kéz alatt” mint a számára is befogadható zsánerképet, ha már Bortnyikra, Bosznayra vagy Barcsayra nem futja neki. (Nem véletlenül említettem három a műfajában is nagyon különböző, de jelentős művészt.)

A 18. század végén és a 19. században, a nyomtatott könyvek bővülő piaca is hozzájárult a médium népszerűsödéséhez. Gyűjthető táj vagy turisztikai metszetek, a kézzel festett akvarellek eredeti vagy híres festményeinek másolati példányai is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan a felsőbb osztály tagjai közül komoly gyűjteményeket hoztak össze. A szatirikus aprónyomtatványok( Thomas Rowlandson) is népszerűsítették a műfajt.
A három angol művészt nevez a műtörténet "az angol akvarell atyjának” akik a vízfestést önálló, független és érett festészetté emelték. Paul Sandby ,Thomas Girtin (1775-1802), aki úttörőként először készített nagy formátumú, romantikus tájképeket ezzel a technikával, és Joseph Mallord William Turner (1775-1851), aki az akvarellt a festészet csúcsaira emelte, s akinek több száz nagyszerű történelmi, topográfiai, építészeti és mitológiai festményt köszönhet a művészettörténet. A módszere, amellyel az akvarell festést megújította, hogy nagy, homályos, ködös, sfumatos színes felületeket festett, amelyeket a nedves papíron, a festék fokozatos lemosásával ért el. Turner és Girtin tehetséges kortársai voltak : John Varley, John Sell Cotman, Anthony Fielding Copley -, Samuel Palmer, William Havell és Samuel Prout és a széles körben ismert, svájci festő Louis Ducros is aki szintén nagy formátumú, romantikus akvarellfestményeket készített.

Erről így beszél – A város múltja számunkra mindenkor a megismerés forrása és mai életünk ösztönzo ereje marad. Magunkénak valljuk a hajdan volt szabad királyi város hagyományait. A kassaiak azonosságtudata a város történelmén alapul – azon, hogy egy soknemzetiségű, toleráns szellemű kereskedelmi és a kulturális központ voltunk. Kassainak lenni mindenekelőtt annyit tesz, hogy az ember egy, a fejlődés magas fokát elért közösség büszke, szabad és toleráns polgára, aki tudatosan képviseli a nyugati civilizáció európai értékeit.

Igen, hát a mi Kassánk Márai alapozású kép, ezért mindig kissé irigykedve gondolunk a kassai polgárokra és így már világos, hogy miért is pályázik Kassa Európa Kulturális Fővárosa címre a 2013-ban.
– Az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó vetélkedést nagy kihívásnak s egyúttal nagy lehetőségnek tekintjük. Sikeres, fejlett és öntudatos várost akarunk megismertetni a világgal – olyat, amely
megragadta az alkalmat, hogy kulturális értelemben igazi európai metropolisszá váljon. Számos olyan adottságunk van, amely ezt lehetővé teszi – például a gazdag történelmi múlt, illetve a különböző intézmények és művészek együtteséből kialakult nagyszerű kulturális háttér.
Biztos vagyok benne, hogy amennyiben sikerül 2013-ban kontinensünk kulturális fővárosává válnunk, akkor az év folyamán a városunkba látogató vendégek kivétel nélkül felejthetetlen élményekkel és mély
benyomásokkal távoznak majd.
S hogy nem csak Szentendrére gondolnak arról így beszél: – Idehaza, Szlovákiában a partneri kapcsolatok szintjén Kassa Magas-Tátra városával1 működünk együtt. (A Magas-Tátra tizenöt tátrai település társulása.) Külföldi viszonylatban tizennégy várossal alakítottunk
ki partneri kapcsolatot: Wuppertal, Cottbus, Raahe, Rzeszów, Mobile, Verona, Ungvár, Szentpétervár, Miskolc, Budapest, Bursa, Plovdiv, Niš és Ostrava. Az említett városokkal kialakult együttműködés főleg a kultúra,
az oktatás, a sport és az idegenforgalom területén zajlik. A kulturális életben kölcsönös színházi vendégszereplésekről, kiállítások szervezéséről és közös erővel tető alá hozott rendezvényekről adhatunk számot.
E téren a partnervárosaink közé tartozó Miskolccal alakult ki a legélénkebb együttműködés: nem csak a színházak, hanem a két város levéltárai, illetve állatkertjei is hasznos kapcsolatot alakítottak ki egymással.
A partnervárosokon kívül Kassa két olyan francia várossal, Lyonnal és Strasbourggal is szorosabb kapcsolatot alakított ki, amelyek vele együtt szeretnék elnyerni 2013-ban az Európa Kulturális Fővárosa címet, ugyanis ebben az évben egy szlovák és egy francia város viselheti ezt a titulust. Az idegenforgalom szempontjából fontos, hogy megújítottuk az Egerből Kassán át Krakkóba vezető történelmi Borutat és a Kis Borostyánutat. A külföldi városokkal való gazdasági együttműködés tekintetében nagyon fontos Kassa földrajzi fekvése – városunk az Európa északi és déli, illetve keleti és nyugati térségeit összeköto közlekedési folyosók kereszteződésénél található. Ennek köszönhetően számos jelentős nemzetközi társaság Kassát választotta székhelyéül.

Mert hát volt már olyan ünnepség Kassán és Szentendrén amelyre együtt készültük. Igaz ez még Wekerle és Ferencjóska alatt volt, amikor királyi ötletre és kivitelezésben Törökországból hazaszállították Rákóczy fejedelem hamvait. S erre az országos ünnepségre mivel Szentendrén csak Huzsvik Lázárnak volt díszmagyarja a városi urak közül, így ő egyedül képviselte Szentendre rendezett tanácsú városát.

Aztán a szomorú kapcsolat 1946 nyara amikor néhány (összesen 12 család városunkból, közel ötszázan Pilisszentlászlóról) akik elhive a Narodna Obrodaban megjelenteket és az agitátorok ígérgetését, akik fűt fát, de leginkább földet, házat ígértek, kitelepültek Szentendréről Csehszlovákiába, többen Kassa környékére is.

Ami most közöttük legutóbb kivágta a biztosítékot, az az uszoda. Pontosabban az uszoda működéséből adódó kisebb önkormányzati támogatás ügye. Uszodánk története is kacifántos nem csak mai helyzete. Tíz éve már annak, hogy Szentendrén felmérés készült az önkormányzati választás előtt, amely azt az erdeményt hozta, hogy politikai hovatartozás megkülönböztetése nélkül, jobb utakra, tisztább városra és egy uszodára vágynak a szentendreiek.
Persze azt nem vizsgálták meg, hogy mekkora és milyen árú szolgáltatásokat nyújtó uszoda is kellene. Mert mostanra kiderült, hogy a többség olyat ígényelt volna amikor uszodát mondott, mint ami Leányfalun van, ahol a község, a leányfalusi lakosoknak rendkívüli kedvezménnyel biztosítja a strad használatát, az úszó és pancsikoló medencékben. Vagy lehet, hogy sokan arra gondoltak, hogy úgy lesz majd, mint a boldog békeidőkben a Kossuthon ( a volt Kossuth Lajos Katonai Főiskola uszodájában), ahol egy évig lehetett húszezerért uszikálni a bennfenteseknek, a többit meg megfizette a főiskola, mert hát akkor ezt az ország katonai költségvetése elbírta. Mint ahogy tudomásom szerint azt sem vizsgálták, hogy a viszonylag drága szolgátatásokat megfizetni képes szentendrei elitnek, a pismányiaknak kell-e majd egy lakótelepi uszi.

Hét éve volt egy jelentkező, aki felépített volna egy uszit és a telekért fejében biztosított volna x óra ingyenes úszást a szentendrei gyerkekenek és kedvezményt a lakosoknak, ha a gimánzium melletti telken uszodát építhet. De akkor ez ellen a szentendrei jobboldal Zakar kolléganő hathatós szervezőmunkája segítségével mozgósított. Néhány hangadó demagógnak sikerült fellármáznia a gimánzium tanárait, akik egy része beállt a sorba és befolyásukat felhasználva meghiúsították az uszoda gimi mellé telepítését olyan mondatokkal érvelve, hogy „Nem kell ide kaszinó!” mert felmerült az is, hogy az uszoda komplexumba bowling pályát is építenek. Pontosabban addig tárgyalt Wachsler Tamás vezette alkalmi önkormányzati bizottság a befektetővel míg az meg nem unta és máshova nem távozott pénzével együtt.

De a tiltakozásnak maradt hatása, Ma is az a közhangulat, hogy „minden uszoda gyanús manipiuláció, sumákság”. Amikor újabb, egy környékbeli cég az Aquapalast alapítója tett ilyen ajánlatot és ezt elfogadta a testület, már szinte tapintani lehetett az uszodát körülvevő közbizalmatlanságot. Ekkor már hiába mondták jobbról, hogy az miakichsumák volt, ez meg színtiszta önzetlen segítség, a kialakult közhangulaton már nem sikerült változtatni, ezt már senki sem hitte el. Másrészt, a korábbi jobboldali, mára szinte közellenséggé kikiáltott liebling, a volt VSZZRT igazgató és a polgármestert adó csapat vezetőjének Horváth Gusztávnak az eltávolítása, aki az uszodaprojektet hozta a testületnek, és a körülötte terjesztett botrányszagú ügyek, (fel- és viszontfeljelentések) sem tettek jót az uszoda-ügynek. Így azután, mikorra elkészült Szentendre elmúlt huszonöt évének legnagyobb beruházása, ahelyett hogy együtt örült volna a város, hogy végre megvalósult a szentendreiek régi álma, felépült az uszoda, már szinte alig akadt, aki ne botrányra, csődre, panamára számított volna és ezt sustorogták róla a piacon.

Nos, hogy ez mennyire így van, arra példa lehet, hogy a tegnapelőtti sportvezetők fórumán megjelent sporik közül alig akadt kettő-három, aki fontosnak, értékelendőnek találta volna az uszoda megépültét, jövőbeli működését. Sokkal inkább bírálták azt az alpolgármesteri javaslatot, amely arról szólt, hogy város a jövőben nekik kevesebbet juttat, de elvállalja az uszoda működtetésének támogatását úgy, hogy a gyermekúszás és vizisportokra húsz millió többletet biztosít a következő évi költségvetés sport fejezetében, amit az új usziban költenek majd el.

Nos itt állunk egy szép, modern sokoldalú létesíménnyel, amely a Püspökmajor lakótelep fűtőműve mellett van. Nem Pismányban és nem is a város más frekventált részén. Fenntartása egyesek szerint minimum évi 50 millót igényel a jövő évtől a városi költségvetésből amit megkétszerez majd a lizingdíj is. Jelentős sponzor nincs a láthatáron, a lehetőségért, azért hogy a városi támogatás ernyője alatt végezzenek egyes szolgátatásokat egyesületek, azonban kíméletlen harc dúl.

Megoldásként most azt ajánlják nekünk, hogy a többségi tulajdoni hányad birtokában választassunk egy jobbközeli emberkeből álló felügyelő bizottságot, majd kineveznek egy ui. közeli vezetőt is, aki vágyaik szerint mindent megold.
De arról, ki lesz és lesz-e sponzor, milyen jólfizető tevékenységeket hoznak az uszoda bérelhető épületrészeibe, hogy miféle megoldásokkkal fogják rentábilissá tenni, egyelőre szó sem esik. S amikor felmerült annak lehetősége, hogy esetleg járási együttműködésben lehetne gazdaságosabban működtetni, fejrázás a válasz. Csak olyan vágyálmok keringenek bárányfelhőként a jövőről való álmodozás egén, hogy majd a következő kormány többet juttat Szentendrére. Eközben a FIDESZ városi prominense Pázmány doktornő csak annyira méltatta a dolgot, hogy újabb szerény héhány százezret kért fontos kis uszi-ügyekre.

Ám legyen, bár ezt tegyék áldásom (szavazatom) nélkül.

Vélem, képviselőtársaim többsége Modok Máriáról annyit tud, hogy ő volt Czóbel Béla felesége. Ezzel persze, nem azt állítom, hogy a szentendrei önkormányzati képviselőknek tudnia kellene minden városi utcának nevet adó nacionáléját, adatait. Mert nem mindenkinek lehet már csak kora miatt sem, személyes élménye Mária néniről. Kedves csendes asszonykára emlékezem, aki pont ellentéte volt a gyerekekkel gyakran morózus öregnek, Béla bácsinak. Ha csak Mária néni volt otthon, lehetett a kertjükben bóklászni, sőt ilyenkor, kaptunk tőle kissebb ajándékot is. Mint a szomszédban lakó gyerek, én legalább is így emlékezem. Ezért lett volna jó, ha kaptak, -tunk volna valami kis bemutató írást a névadóról.

Aztán arról, hogy mit is szólnak keresztelésünkhöz azok, akiknek most új nevű közterületük lett és ezért minden papírjukat át kell iratni az új címre? Ez lakosonként legalább hét okmány. Mint azt Kondacs Krisztián önkormányzati munkatárs előterjesztés-előkészítő a polgármester felszólítására elmonta, 41-en laknak majd az új cím alatt, akik mindannyian annak rendje és módja szerint megkapták a névváltoztatás szándékáról a tértivevényes levelet. Erre 15-en válaszoltak, akik közül tízen egyetértettek az új névvel, öten ellenezték. Ezt a testület úgy tekintette, ők a többség, és ezért megszavazták.

Modok Mária (Czóbel Béláné) 1896 – 1971. aki az Ábrányi villa alatt a Rodin Presszó előtti telken lévő azóta lebontott házban lakott Czóbel Bélával

1919-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, 1923-ban a Nagybányai Szabadiskolába. Mesterei voltak: Glatz Oszkár, Réti István. 1930-tól a Képzőművészek Új Társasága tagja. A harmincas évek során többször járt Párizsban, 1937-től 1939-ig itt magániskolákban tanult.

Pályája a természetelvű nagybányai stílushoz kapcsolódó tájképekkel indult. A 30-as években figurális kompozíciókat alkotott, melyek egy részén Dési Huber hatása érzékelhető és a szocailista művészek szellemiségéhez álltak közel.

Czóbel Bélával 1940-ben kötött házassága nagy hatással volt művészetére is. A 40-es évek első felében szinte kizárólag csendéletet festett. A virágokról, gyümölcsökről s környezete tárgyairól festett képei a tárgyakhoz fűződő szeretetteljes kapcsolatról vallanak, hol pedig örömteli frissességet sugároztak. Az 50-es években megváltozott életvitele és művészeti szemlélete. Párizs és Szentendre közötti kétlaki élete lehetővé tette a párizsi művészeti élet félmúltbeli és kortárs nagyjaival való megismerkedést.

Szentendre különleges hely volt ekkoron. Itt volt az első magánétterem az Arany sárkány, itt lehettek olyan avantgardé kiállítások, performance-ok amik másutt tiltva voltak. A városban majd egy millió turista fordult meg évente ebben az időben és ezek majd fele akkori szóhasználattal élve kapitalista országokból jött. A Fő téren és a Bogdányi utcában többször hallhatott német, holland, olasz szót, mint magyart az autóbusszal érkezo téeszturista. Itt pihente ki fáradalmait a késő Kádár kori elit boldogtanyai, pismányi víkendházaiban. Szóval itt nyitottabb és szabadabb volt a légkör, mint másutt e hazában.

Az élelmes szentendrei gyerekeknek volt legnagyobb külföldi sörösdobozgyüjteménye amellyel csak néhány várbéli esőkerületi lurkó vehette fel a versenyt.
Boldog idők, meséli egyik-másik butikos. Korabeli mese, hogy akkor még egy húsz négyzetméteres bogdányi utcai butik öt család egész éves megélhetését, tengerparti nyaralását tudta biztosítani és kitermelt egy balatoni nyaralót, családi házat és két kapitalista relációból való autót is öt év alatt.

Oka, hogy erről most itt írok csupán annyi, hogy papírjaim rendezgetése közben a kezembe került annak levélnek a piszkozata, amelyben arról írunk, hogy akik kiutaznak „12 nő és nyolc férfi , beszélnek angolul, franciául és németül, 20 és 30 év közöttiek stb.” Lényeg, sikerült verbuválni egy városi ificsapatot, bár ez első ígértekkel szemben nem mindannyian voltak fiatal művészek, de később ez nem lett akadálya a kialakuló kapcsolatoknak és barátságoknak.

1988-ban frederiksundiak érkeztek Szentendrére és így folyt a csere még vagy három évig. Újabb csapatok mentek Dániába és érkeztek dán ifjak Szentendrére. Az első csapat tagjaiból és az újakból egyesület alakult. Közbejött azonban a rendszerváltás és már nem kellett különleges kapcsolat a belügyminisztériumban, hogy kiadják az útlevelet, mindenki szabadon utazhatott. Talán ezért, talán mert nem maradt öntevékeny gazdája az ügynek, a kezdeményezés lassan elhalt. Pedig amikor a dán trónörökös pár Szentendrén járt sokan lelkesedtek és szerették volna hogy Frederiksund és Szentendre testvérvárosi szerződést kössön. De mivel érintett városi nagykutya nem járt kint, a dologból nem lett semmi. Pedig több dán csapattag megtanult magyarul és jártak itt néhányan egyetemre is. Többüknek lett magyar felesége. Mások később is rendszeresen kilátogattak első dániai látgatásuk színhelyére, tartják a kapcsolatot a régiekkel.

Arra következtetek leveleiből, hogy akinek írt, nagyszülei és szülei, csak ritkán vagy nem válaszoltak neki. Csak a ritkán kiutazó ismerősökön keresztül tartották a kapcsolatot. (Kímár Iván (János), Kramár, Lózska) Hogy ez azért volt-e mert a szülők megsértődtek vagy mert nem volt válaszborítékra, bélyegre pénzük, vagy mert nem tudtak írni, vagy mert egyáltalán nem tudtak magyarul, nem tudom. Egy biztos, az asszonyka érdeklődik, köszönti a szüleit és könyörög hogy írjanak, csak legalább egy-két sorban adjanak magukról életjelt. „Mi történhetett magukkal, hogy ily soká nem írtak?” kérdezi egyik levelében kétségbeesetten. Férje ács volt, Márton akit hol Mártonnnak hol Martinnak ír. Családjáról annyit sikerült felderítenem, hogy gyermekük biztosan volt.”- Kézcsókol leánya és veje és gyermekek....”

„Itt most mi Prezident választás előtt vagyunk, de még nem tudjuk biztosan mikor lesz. Itt aki akar szavazati jogot kap. Csak be kell jelentkezni, beiratkozni amerikai polgárnak, itt úgy van a szabály. Azt gondolom valószínűleg William Howard Taft megválasztásáról esik itt szó, aki az Amerikai Egyesült Államok 27. elnöke volt. 1909-1913-ig töltötte be az elnöki tisztséget.

Mint a korabeli levelezésekben, ő sem sem felejtkezik meg az időjárásról írni:„Itt már nálunk kezdett tél lenni. Márton napján (november 11) volt az első hó, és azóta télies idő van, de nem erős a hideg, mert csak most jő az igazi tél.”( levél kelte december 2.)
Az időjárás mellett a mezőgazdasági termés is téma.„Hogy áll a szüret, idén is van sok szőlő? Itt nálunk van mindenből elég. Mindenféle gyümölcs még sokkal több és többféle mint o-kontriba otthon.” O-kontri= old cauntry=óhaza.

Másutt arról mesél:
" Csak álmomban láttam ismerősöket. Azt jól tudom, hogy mi nem hiányzunk maguknak, de nekünk idegenek közt kell élnünk. De azért itt is jószívű a nép találkozik még előbb mint otthon. Mert itt nem olyan szegény a nép. Itt mindenkinek van pénze, aki csak egy kicsit is tud dolgozni. Gáspárnak is van munkája és sok pénzt keres. A Martin (Márton a férje) is dolgozik ács mesterségbe 3 dollárt keres egy nap és csak nyolc óra a munka. Itt mégis csak jobb szegény embernek lenni. Kímár Iván is megjött ide, nálunk van kvártélyon. Hallotuk hogy idén rosszul fizetett a gyümölcs és hogy nagy drágaság van Magyarországon.

Egy érdekes kérés „Ha tavasszal valaki kijőne ide Clevelandbe küldhetne nekem két pár czugos cipőt,egy bőrt és egy ebelasztint. Kérdezze meg Pistyúr Feritől a számot vagy pedig a Braunné lábáról vegyen méretet.”(Everlasting könnyű, de erős gyapjúszövet, amelyből főleg magas szárú cipők felsőrésze készül (a. m. örökké tartó)...

A nagy pele Európában mindenütt megtalálható. Előfordul parkokban, ligetekben, gyümölcsösökben és kertekben egészen 2000 méteres tengerszint feletti magasságig. A sűrű erdőket kedveli, ahol a lombok között bujkál. Gyakori az emberi lakóhelyek közelében. Színe a szürkétől a szürkésbarnáig terjed, hátgerincén sötétebb sávval. Teste alul fehéres. Szemei feketék és kidülledőek. Feje ovális fülei kerekek. Farka szürke és sűrű, tömött bundájú. Teljes testhossza 23-37 centi amelyből farka 10-17 cm. Testtömege általában 70 és 200 gramm között mozog.

Ilyenkor van a pelevadászat ideje, mert téli bevackolásuk (álmuk) előtt jól felhízlalják magukat. Vadászatuk és fogyasztásuk ma turisztikai és gasztronómaia esemény. Erre az alkalomra, a hagyományokat felelevenítendő puho-vadász egyletet szerveztek a szigetiek. Néhány évvel ezelőtt a pele fogyasztása még gúnyolódás tárgya volt, de mára néhány elszánt gasztronómus és hagyomány-újraélesztő közreműködésének eredményeként dalmáciai gasztronómai hírességé lett. Ebben Hvar sziget egyik falujának emberei, a doliak jártak az élen. A doli Rooster éteremben – ez az egyik hely ahol a peléből, (puhoból) készített ételeket kínálnak ilyenkor, olyan nagy az érdeklődés, hogy csak előjegyzéssel lehet asztalt foglalni.

Dol falu közigazgatásilag Stari gradhoz tartozik és két részből áll: Dol sv. Marije (Dol Szent Mária) és Dol sv. Barbare (Dol Szent Borbála). A kis hegyi falu nem olyan felkapott hely, mint a tengerparti falvak, városok - itt a szállás is lényegesen olcsóbb- pedig szép környezete, kellemes klimája és nyugalma miatt idővel egyik kedvelt helye lehet majd Hvar szigetének. Hiressége a két egymáshoz közeli templom. A falu dombján lévő Szent Mihály templom apszisát díszes kovácsoltvas kapu zárja le, amely mögött egy Madonna ikon látható amelyet a 15. század végén készítettek és amelyet ismert festő a Maestro di Stratonice a köréből való művész festette, s aki a Toscan reneszánsz egyik ismert alkotója. A község másik része a régi Szent Borbála templom körül található, s amelyet 1226-ben említenek először. A faluban jó szállás lelehető fel és kellemes emberek élnek -itt még nem divat a külföldi lenyúlása- és olyan értelmiségiek, mint Marin Ribaric festő. Ha eljutnak Hvar szigetére és ha kirándulni támad kedvük, javaslom ne csak a nagyobb városokat Hvart, Stari gradot stb. keressék fel, hanem olyan helyeket is mint Sveti Nedilja, Ivan Dolac, Zavala, Brusje, Grablje, Dol, Rudina, Vrbanj, Svirce, Vrisnik, Pitve, Humac, Poljica, Zastrazisce, Gdinj, Bogomolje.

Nos ennek ellenére úgy gondoltam, nem adom fel, és ha Szentendrén gasztronómiáról lesz szó mindig elmondom majd, hogy van szentendrei gasztronómiai hagyomány, hogy érdemes lenne feltárni és illenék ennek alapjaira építkezve ezt a gasztronomiát újraépíteni. Persze nem arra a bizonyos 1961-es görögkancsós psari phi, sulakava, koto pulo, suvlaky-ra gondolok, leglább is remélem nem ilyen lesz.

Ismét leírom, ez a gasztronomia abból a rác (görög, pontosabban macedo-román,) dalmát, szerb, ezen belül főképpen szerémségi, szlovák vagy mikszáthosan tót, aztán német, ami nálunk inkább osztrákot jelöl, nemeztiségek ételeiből áll ami szentendreivé mixálodott. Rádaásul a történelem során átment, két komoly változáson is. Az egyik, a filoxéra pusztítása következtébeni szegénység szűrőjén, és a szőlőről a piszkére ( egres, köszméte stb.) való váltásnak a szentendrei gasztronómiára is kiható következményein.

Érdemes volna végignézni a Javor Egylet báljainak, rendezvényeinek menükártyáit, az ide vonatkozó irodalmat és más anyagokat, a még gyakorlatban fellelhető hagyományt.
Nos végignézve a Gasztromustra programjait az éttermek szüreti multaságra felkínált ételeit számomra szimpatikus és a helyi gasztronómiához illeszthető az Ementáli falat aszalt szilvával, persze a ha helyi akarna lenni inkább kecskesajttal kínálnám, de akár helyinek is tudhatnám be a szőlős túrós rétest, a sajtokból készült vegyes ízelítőt bőségesen körítve szőlővel és az ilyenkor még fehér dióval, (igazi inyencség), a kakukkfüves csirkemellt borban párolva, szőlőmártással és még néhány más étket is. Persze a többi is finom lehet. Aztán nem találtam sehol a kínálatban Dúzsi Tamás kadarkáját Szentendre 2009-es borát. Mert hát illene ilyenkor az év borával emlékezni a szentendrei szőlősgazdákra és szőlőmunkásokra. Egy kis szellemi ínyencség, szívesen meghallgatnám: Horváth Tamás somelier előadását az Ipartestület CÉH Galéria termében a borkultúráról. 2009.szeptember 26.-án szombaton 10 órai kezdettel.

Már csak azért is mert ő bizton tudja milyen lehetett abból az apró szemű kadarkából készített bor, amely szőlő eredeti lelőhelye szerint a Szkadari tó, s amely ma, Skutari vagy Skodra néven ismert Albániában. A szerb szkadarka szóból jött át a magyarba is, és lett kadarka a szőlő neve. Vagy milyen is Kratosija nevű szőlő, mert ebből a nagyon telt szőlőből annak idején erősen sötétvörös színű mustot préseltek. De volt ennek topáz színű változata is. De óborból készítettek csepegtetéssel rác ürmöst,(bermet-et). Zsuppszalmán töppesztett szőlőre fejtették rá az óbort, így készült az a bor, amelynek hordójáért egy tehén árát is megadták, olyan népszerű volt külföldön, ez volt a szentendrei aszú. Aztán itt van dalmát eleink szőlője is, amit a Szerémségből hoztak magukkal és szlamkamenkának neveztek a Szlankeménről vagy Slankamenről elnevezett szőlőfajta után és a muskotályos fehér szőlőt a tamjanikát (tömjénes) és a csak illatosnak nevezett aranyszínű mirisavkát. De milyen is a rakszőlőből, mézesfehérből, budai zöldből vagy, hosszúcipkájúból készített a bubáni hegyoldal illatát idéző fehérbor.

Emlékezetem szerint még Kállay polgármesterlése idején, amikor az első határozat született, a szentendrei testület úgy döntött, hogy az akkor ajánlott Határcsárda helyett a volt szovjet laktanyánál kell kijelölni a hídat. Aztán elfelejtkeztek Szetendréről, mert amikor a város új szerkezeti és karatertervét készítette Miakich idejében- amelyben kijelölte kis híd helyét is- nem reagált a minisztérium (kötelessége lett volna) legalább is a híd ügyben nem és mintha a szerkezeti terv nem is lenne, a hidnak a Postás stradtól déli irányba eső fél kilométerre készíttette el a környezetvédelmi hatástanulmányt. Aztán jött az újabb döntés, ezt már a dr. Dietz -féle testület hozta meg, ennek értelmében a Határcsárdánál kell bicikli hidat építeni.

A lényeg, szerintem nem érvényesült két fontos városi érdek az utóbbi döntésben. Az egyik, hogy még a város előtt épüljön közúti híd a szigetre, mert akkor az elviszi a forgalmat, és ezzel csillapítni lehet az amúgy is túlterhelt Dunakanyar körút forgalmát. A második, ha már híd épül akkor azt jobb volna a város érdekében úgy használni, hogy ezzel megerősödjön Szentendre körzetközponti szerepe, és a szigeti kapcsolattal a város számára nyerhető legyen zöldterület az évtizedek alatt túlságosan beépített zöldterületi arány visszaszerzésére. Ebben talán Fülöp Zsolt álláspontja a leginkább város-érdekű és távlatos, aki azt javasolta az egyik testületi ülésen, hogy Szentendre mondja ki, egyesülni kíván Szigetmonostorral. Az elsőre meglepő javaslat, azt hiszem igencsak megfontolandó, s nem példa nélküli ha csak Pestbudára, Londonra vagy még tucatnyi város feljődésére gondolunk.

Mert bár vannak jó érvek Szentendre állva tartására is, mégis azt gondolom, ha ez a fajta gonolkodás marad a városban az írányadó- lásd az új rendelőintézet telepítését, pontosabban helyben hagyását, amit olyan helyen próbálja korszerűsíteni önkormányzatunk, amely mára rosszul megközelíthető lett közösségi közlekedéssel, nincs megfelelő parkolóhely sem és a bővítésnek sem lefelé (ki tudja mit fog feltárni a kötelező ásatás?) sem felfelé (városkép ) sem oldal irányban ( egyik oldalon út, a másik oldalon visszaajándékozott egyházi tulajdon) nincs helye. Ezért vélem úgy ma is, hogy távlatos gondolkodásra lenne szükség a városirányításban, tervezésben és ennek egyik útja-módja lehetne a Szigetmonostor felé való bővülés. Persze lehetne ezt a fejlesztést korszerűen, környezetbarát módon is tenni- ráadásul az Eu támogatja is az ilyen-fajta megoldásokat.

Szólt a kellemes zene, majd a lélekoldó gyermekzsivaj, amikor dr. Diezt éppen a Nők városa célkitűzés mielőbbi megvalósulásáról, a városfejlesztés fontos feldatairól beszélt. De hát ezek a programok ilyenek, közönségükre nem a Szókratész védőbeszéde című monodrámát kisérő erős koncentráció a jellemző.

A nyüzsit az is fokozta, hogy fél ötre lett meghírdetve az Enikő-féle, hivatalos elnevezéssel a Szentendre Táncegyüttes apróinak (4-6 évesek) első őszi foglalkozása is. S mert sok szülő most járt először a könyvtárban, - van olyan képviselőtársam, akit még soha nem láttam itt, s ha nem lenne személyes adat azt is leírnám, hogy hányan vannak közűlük akik be sem iratkoztak még- s ezért nem tudta pontosan hol lesz a gyerekek tánca, merre van színházterem az ösztöneire hagyatkozva követte a többi kismamát, akik szintén a gyermekkel voltak, így aztán beállt, -ült az ANYATEJES TÁPLÁLÁS VILÁGNAP programájára, büfézett a többiekkel, majd amikor Enikő néni megérkezett csatlakozott a táncosokhoz csemetéjével és elvonult a színházterembe.

Nos, a szőlőművelés sokféle munkát és egyike-másika speciális szakértelmet is igényelt. Ezért ahány munkfázis volt, annyiféle szakmunkás látta ezeket el. A hierarchia csúcsán a vincellérek álltak. A legjobban fizetett és megbecsült napszámos a kapás (kopač)volt. A legmagasabban mindig a metszők,(rezati) nyitók, karóverők és fedők bérét állapították meg. Valamivel alatta maradt a bújtóké, ültetőké, nyári kapásoké és a szüreti gázolóké. Ezek kizárólag férfimunkának számítottak. Legkönnyebb munka a venyige szedés és hordás, a kötözés és szüretelés volt. De a szőlőművelés elengedhetetlen szereplője, figurája volt a pudar a szőlőcsősz is.

Ez azért is érdekes, mert ezeket a teendőket más-más nemzetiségüek és ebből adódóan más-más viseletű emberek látták el. A gazdák és vincellérek között szerbek, németek voltak a legtöbben, a pudarok, a kapások többségét a szamárhegyi dalmátok adták, míg a szedők leginkább tótok és magyarok voltak. S nem csak a munkában, de a szüreti felvonulásban is sajátos kinézetű, öltözetű csoportot alkottak. Tótok nagy kalapjukban gyalog vonultak, a dalmátok fezben és fekete mellényben szamaras kordéikat kísérve, míg a szerb szőlősgazdák díszes ruházatban, hintókon, és előfordult hogy egy-egy vincellér lovon vonult. Némelyik tehetősebb gazda pónival befogott kis kocsiban vitette gyerekeit. A menetet a pudar vezette kezében kulacsával, és mint valami lakodalmas vőfély indította, állította meg a menetet és közben mondta, énekelte pikáns mondókáit. -Vezuje vezuje vinograd (kötözik, kötözik a szőlőt...) énekelték a lányok vagy arról szólt a nóta hogy „fiatal legény”(momak mlad) gyere velem kunyhóba, mert lázas vagyok és fáj a lábam, de te bizonyosan meggyógyítod majd. A menet a Bogdányi utcán vonult a Piac térig (fő térig) és meg-megállt egy-egy szőlősgazda házánál, ahol terített asztal várta az érkezőket.(szőlősgazdák asztala). Az asztalon szőlő, bor, virág és pogácsa vagy valami másfajta kolač (tészta -féle) esetleg a gyerekeknek mézeskalács és sorbetvolt kitéve. Külön koreográfiája volt annak, ahogy a gazdák köszöntötték egymást, minden jót kívántak egymásnak és a ház népnek is.

A menet a Piac téren (fő tér) ért véget, ahol a tűzoltó zenekar és a városi méltóságok várták az érkezőket. Köszöntötték a gazdákat és népeket, a pópa megáldotta a szőlőkoszorúkat. Előbb vecsernye volt majd este elkezdődött a szüreti bál.

Nos, a szőlősgazdák asztalának hagyományát elveníti fel kisebbségi önkormányzatunk ebben az évben is, amikor szeptember 26-án 15 órakor a Szentendrei Szüreti Felvonulás kezdetén, a szőlősgazdák keresztjéhez virágot és egy üveg bort helyezünk el, ezzel emlékezünk a városunkat gazdaggá és híressé tévő elődeinkre, a szőlősgazdákra és szőlőmunkásokra.