2010.január
13. |
Mukodj! |
|
Egyre
inkább meggyőződésem, hogy egy várost működtetni nehéz dolog, és
kevesen értenek hozzá. Pénzt szerezni, beruházást végigvinni sem
könnyű feladat, vagy megküzdeni a hivatal állandó munkaerő-éhségével,
a választók hóbortos igényeivel és egyik-másik erőszakos követelődzésével,
de ez mind semmi ahhoz a feladathoz képest amit ahhoz kell, hogy
egy város jól, eredményesen, sikeren és a választók megelégedésére
működjön. Ehhez a pénzen, jó manager-i képességeken kívül az is
szükségeltetik hogy a város; a közösség tagjai fejében legyen olyan
jövőkép, amely mint a legkisebb közös többszörös minden tagnak elfogadható
és hozzá a város szeretete a lokálpatriotizmus is amely segíthet
az átmeneti nehézségek elviselésében.
|
|
A
múltban volt aki ennek kulcsát a mindenáron való önállóságban, a
megyével való viszony leépítésben látta (Németh Gábor),aminek az
lett a következménye, hogy a város rossz jogi képviselet és taktikázás
miatt elveszítette vagyonából a múzeumok épületeit és a azt a mai
áron számolva két milliárdot is amit a korábbi megyei (teátrum,
PMKK és turisztikai stb.) támogatás jelentett.
Vagy Kállay
polgármester úr hozzáállása, akinek az egyik fő célja volt, ( a
testületben akkor az őt támogatók hathatós közreműködésével) hogy
a városnak ne legyen adóssága. Így aztán feléltük azt a negyed milliárdnyi
kötvényt amiből ebben az időben még számos városban lévő ingatlant
(ELMÜ épületei, Kék Duna Presszó BVM óvoda stb.) megvásárolhatók
lettek volna.
Miakich azon
illúziója hiba volt, miszerint a helyi jobboldal rendelkezik városkoncepcióval
és sokféle jó dolgot akarnak, csak türelmesnek, kompromisszum-késznek
kell lenni. Mert a gyakorlatban tapasztalhatta, a tűzoltóság építése,
a Móricz Zsigmond Gimnázium telkén létesítendő uszoda ügyében, a
városi utak felújítására felajánlott rendkívül kedvező kölcsönszerződéskor,
hogy a vele szemben állók bizalmatlansága fundamentális és ami rossz
neki, az jó nekik elven működik, nincs semmiféle városstratégia
az elutasítások mögött. Lásd a későbbi döntéseket, a dr. Dietz-féle
uszoda dolgát vagy a hárommilliárdos kötvénykibocsátást.
S aztán most
itt van a mai, a nem várt állapot, amikor van pénz beruházni (uniós
pénzek a rendelőintézet, az óvodák felújítására, a belvárosi házak,
MűvészetMalom, a gát és korzó megépítésére stb.) de a siker és az
öröm érzése helyett elégedetlenség, és a csődközeli állapot fenyegetésének
rémképe sejlik fel.
De mégis, mi
lehet ezek oka? Az, amit sokan abban vélnek látni, hogy a szentendreiek
egy része túlzottan sokat, olyanokat követel az önkormányzattól
amit az nem képes teljesíteni? Ez is igaz, mármint az, hogy a választók
egy része nincs és nem is akar tisztában lenni a város valós helyzetével,
az ő Szentendre képük és ebből adódóan igényeik is, a médiában és
közgondolkodásban is fellelhető városkép, amely szerint Szentendre
a kultúra fellegvára, ahol kolbászból van a kerítés is.
Másrészt, és
ez talán orvosolható a jövőben, hogy a városi beruházások ma is
úgy készülnek - lásd új uszoda- hogy nincs, vagy ha van, az is csak
virtuális, üzleti tervek. Működtetésük egyetlen forrása vagy legalább
is fő forrása amire alapoznak, a városi költségvetés . Valójában
sem a turizmus bevételeinek jövőbeni növekedésére, abból keletkező
többlet-forrásokra, sem más várható bevételre nem terveznek. S hogy
ez nem csak Szentendrén van így, annak bizonyítására elég ha megnézzük
az uniós források és más felzárkóztatási alapok felhasználásával
az utóbbi húsz évben épült önkormányzati beruházásokat. Mert vajh,
milyen többletbevételre számítottak az építok és finanszírozó, az
üzleti tervet is elfogadó bank, amikor egy lakótelepre olyan uszodakomplexumot
építtettek, amelyet e városrész lakói nem tudnak eltartani (nincs
rá közvetlen fizetőképes kereslet). Nincs a közelben olyan beruházási
terület sem amely ez által felértékelődne, mert a temető vagy a
Natura 2000 által védett külterületek csak akkor lehetnek többletbevételi
források, ha azokat belterületbe vonják és lakásokat építenek rajta.
Azokra pedig, a pisányiakra, akikre mint fizetőképesekre számítottak,
nem kell.
De véleményem
szerint ez a problémája a Fő tér 12. a MűvészetMalom befejezése,
de a Duna korzó beruházásnak is. A mai napig nem készült el MűvészetMalom
hatékony és minőségi működtetésének terve. Erről ma csupán annyit
tudni, hogy kevés a pénz a működtetéshez, és jó lenne ha sikeresebb
lenne. A rendelőintézet felújítását az orvos-szakmai igények és
az ehhez társuló erős lobby-képességük mára láthatóan hatalmas deficitre
kényszerítik, és ha a város vezetői hamarosan nem képesek kezelni
a csoportérdekeket komoly csődöt teremthetnek. Nagy gondja ennek
a projektnek az is, hogy a kistérség települései, akik betegeinek
ellátását szolgálja majd a felújított rendelő, (nem csak a szentendrei
betegekét,) nem hajlandóak vagy nem tudják támogatni a beruházást.
Szóval,
szükségeltetne olyan elképzelés, dolgozat is, (Dumtsa stratégia részeként)
amely számol az új beruházások következményeivel, hosszú közép és
rövid távú, közvetlen és közvetett hasznával és bevételeivel is. Ez
persze csak akkor lehetséges, ha ezeknek a változásoknak az eredője
a város hosszú távú érdeke.
Nos a baj ott
kezdődik, hogy a Dumtsa stratégiából az derül ki, a városnak minden
érdeke. Mert dr. Dietzék olyan fregoli stratégiát készítettek, amely
minden célnak, így aztán semminek sem felel meg. Kétség kívül arra
alkalmas, hogy bármire lehet így pályázni, de hogy mi lesz ha megvalósul
a pályázat, arra nem kapunk belőle választ.
Talán ezért
az ülést vezető azon hozzáállása is egy-egy ügy tárgyalásán, hogy
a képviselő mondja el módosító javaslatát de ne foglalkozzék szociológiájával,.magyarán
követkéményeivel, hatásával. Pedig ennek hanyagolása az a fajta
jurátus pragmatizmus ami az utóbbi két évben az önkormányzatot is
eluralta éppen a beruházások esetében rossz módszer. Mert bármennyire
is kényelmetlen időnként, mégis fel kell tenni a kérdést, mi lesz
a következménye, milyen hatással lesz a városra, annak gazdaságára,
mondjuk az idegenforgalomra, miből és mit hoz majd a konyhára, mikor.
A szentendrei gyakorlat szerint legfeljebb csak a miből kérdést
vizsgáljuk és azt megfelel-e jogszabályoknak.
Így aztán garantálni
lehet, hogy a következő ciklusra számos olyan beruházás készül majd
el e városban, ami jogi szempontból kikezdhetetlen lesz, legfeljebb
semmit nem hoz Szentendrének, sem erkölcsi sem anyagi értelemben.
A pénzünket, szisztematikusan ugyan, de jó előre elköltöttjük.
|
|
|
2010.január
12. |
Új
köztársasági elnök az ország élén |
|
|
Híveivel
a szociáldemokratákkal |
„Nagyon
kedveli a magyar népzenét, és írt csárdást is Horvátország csaknem
kétharmados többséggel megválasztott új köztársasági elnöke, a dalmáciai
gyökerű 53 éves jogász-zeneszező, Ivo Josipovic. „
Ezzel a bugyuta
mondattal harangozza be a magyar média egyik hírportálja az új horvát
köztársasági elnököt. A klasszikus zenét kedvelő horvát elnök, aki
valójában maga is zeneszerző, szakmáját tekintve jogász és zeneszerző
is. Mint írják róla kissé konzervatív, nem visel drága öltönyöket
és órája sem Rolex, viszont szereti az operát, sőt érti is. Nem
sodródott az elmúlt években a horvátországi korrupciós ügyek közelébe.
E tekintetben is elüt a mai horvát politikai elittől.
Az új horvát
köztársasági elnököt számos zenei szál köti Magyarországhoz.. Josipovicnak
köszönhetik a zágrábiak hogy az 1990-es évek végén láthatták Ligeti
György Le Grand Macabre című operáját a budapesti operaház társulatának
előadásában. Közel 30 zenemű szerzője, főleg kamaraegyütteseknek
írt. Az egyik legismertebb műve az Üveggyöngyök tánca című zongoradarab.
1985-ben a fiatal Josipovic kompozíciója nyerte el a fődíjat az
UNESCO által meghirdetett Zene Éve jugoszláviai zeneszerzői versenyén,
amelyet a világ 256 rádiója közvetített Újvidékről.
A zenésztársadalom
örül Josipovic győzelmének és nemcsak azért, mert komponista, hanem
azért is, mert olyan ember, aki sokat tett a mintegy kétezer tagot
számláló Horvát Zeneszerzők Szövetségének működéséért jogászként
és főtitkárként egyaránt. Az ő vezetésével dolgozták ki azt az új
alapszabályt, amely minden tekintetben megfelel az európai normáknak.
A választási
kampány ideje alatt Ivo Josipovic családjáról a médiában megjelent
egyik fotón mint turistát mutatja Budapesten. A Halászbástyán ül
érettségiző lányával, Lanával és feleségével, Tatjánával. De van
más magyar kötődése is. Bácsikája, Ivo Stanisic tiszteletbeli magyar
konzul Splitben, a dél-dalmáciai kikötővárosban. Az új államelnök
partizán múltú szülei – jogász apa, tanítónő anya – Dalmáciából,
Baska Vodáról költöztek 1957-ben Zágrábba, itt született fiúk Ivo
akinek tehetségét az is bizonyítja, hogy párhuzamosan járt a jogi
egyetemre és az akadémia zeneszerzői szakára. Ma is tanít, a jogi
karon büntetőjogot, a zeneakadémián pedig összhangzattant.
Összehasonlítva
a mi elnökünkkel, legalább egy területen jobb nála, ez pedig a zene.
Ez sem semmi. Úgy látszik folytatódik az a tradíció Horvátországban,
amely Vaclav Havellel kezdődött Európa ezen felén a kommunizmus
feladása után. Mármint az, hogy a köztársasági elnök nem csak politikus,
hanem a kultúra kiemelkedő alakja.
|
Szentendrei
szakácstanulók Stari gradban. |
S
bár nincs szentendrei kapcsolata az új elnöknek, csak a spliti nagybácsi
az egyetlen szál ami összeköthet bennünket, mégis reménykedünk hátha
olyan jól alakul majd a szentendreiek viszonya az új horvát köztársasági
elnökkel, mint elődjével. Mert hát Stipe Mesic minden nyáron jelen
volt a Szent Rókus napi starigradi városi
ünnepségeken, s ilyenkor mindig jó ismerősként koccinthattak Valentin
Jani bácsival a horvát magyar barátságra.
A 2006-os önkormányzati
választásokkal történt politikai változások Szentendrén és Stari
gradban is kissé lehűtötték a kétezres évek eleji lendületesen induló
kétoldalú együttműködést. Hiszen ezekben az években több mint tíz
busznyi szentendrei, közel ötszázan utaztak dalmáciai testvérvárosunkba.
Volt ott gasztronómiai bemutató, képzőművészeti kiállítás, mint
ahogy szakmunkástanulók cseréje is miként a Hvar szigeti szobrászok
is kiállítottak a MűvészetMalomban stb. Reméljük lesz folytatás
és mindkét városban életben tartója és ápolója
a testvérvárosi kapcsolatoknak, és nem csak a hivatalosságok
haverkodására korlátozódnak ez majd a jövőben.
|
|
2009.
december 23. |
Starigradi
hír, szentendrei történet |
|
|
|
Az
érdeklodés középpontjába került a műemlékvédelem Stari gradban. A
Velencét idéző óváros, a védett starigradi rét, amely alatt egy 2000
évesnél régebbi város romjai találhatók s amely az UNESCO által is
védett terület, az új városrészekben az építési előírások megszegése
napi gond Mintha a hatvanas, hetvenes években Szentendrén lennénk,
annyi épületrondítás, pusztítás, vita, államigazgatási per van. Most
éppen a Hectorovic palota ügyében van bírósági szakaszban egy építési
probléma, hogy a felújításnál 37 centivel megmagasították a palotát.
De a városvédők vitatják az erkélyek elhelyezését is. A beruházásra
közel 200 ezer dollár áll rendelkezésre. A problémában megszólalt
az építésügyi és műemlékvédelmi minisztérium de a környezetvédelmi
is állást foglalt az épített környezet védelmében, miként per is folyik
az ügyben. Emlékezem hogy a háború végét követően amikor még menekültekkel
voltak tele a starigradi szállodák és tíz millió forintért lehetett
itt házat venni az egyik óvárosi utcában látva hogy cserélik a reneszánsz
kori kaput mai műanyagra, szóvá tettem starigradi barátaimnak, annyi
volt a válaszuk, - Most nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni. Most
hogy százmilliósak ezek a házak és egyre több jut az idegenfogalomból
az óváros rekonstrukciójára is érzékenyebbek lettek a starigradi emberek
és hatóságok is. Erről jutott eszembe egy ötvenes évekbéli szentendrei
eset, a városról adott első nyugati tudósítás esete e korból.
Az ötvenes éveket, annak is a végét írtuk. A pult alól kapható csatos
üveges Családi sör és vasárnapi rántott hús időszakát. Nyár volt,
forró, s miként az újság írta a szocializmus alapjai lerakásának
nehéz időszakát éltük. Magyarán, a minőségi termékek iránti sóhajokét,
a nyugati cucc, az orkánkabát és Doxa óra utáni sóvárgás idejét.
A Görög utcában hosszú sor állt a Varga cuki (Lola) előtt. Fecske
fürdőgatyás kajakosok toporogtak ott lapáttal kezükben, hátizsákos
kirándulók breeches nadrágban izzasztották feneküket a hőségben.
Közöttük szentendreiek is szép számmal, többségük a templomból jövet
termosszal kezében várta ki sorát. A férfiak háború előtti világos
nyári öltönyben, a nők áttetszo hatalmas nyári kalapjaikban vártak
türelmesen a hosszú sorban, mintha két évtizeddel korábban lenne,
csak kissé kopottabban. Közöttük nyüzsgő, hangoskodó klottgatyás
suhancok rosszalkodtak. Ekkor a szentendrei maszek fagyi fogalom
volt, olyan, amiért sokan HÉV-re ültek Budapesten, hogy a hétvégéjüket
a szentendrei Lola-fagyival édesítsék meg.
A
Görög utca Fő tér felé eső részén, a mai Ferenczy Múzeum irodaépületének
helyén ekkor még öreg egyszintes ház állt, amely hivatva volt a város
múzeumi ügyeit szolgálni. Ebben az épületben ekkor a Ferenczy Múzeum
raktára, műhelye, no és irodája volt a kétszemélyes múzeumi hivatal
számára és persze a mindenes, hivatalos státusa szerint a múzeumi
segéderő és mindenes szolgálati lakása is itt kapott helyet. Ekkortájt
a múzeum segédmunkása a gazdag fantáziájáról és idült alkoholizmusáról
közismert Lepkár volt, a mesélés és a kocsmák nagy barátja. A rossznyelvek
szerint, a volt parókia épületébe hősünket – ez az épület az állomosításig
a Blagovesztenszka templomhoz és a valamikori szerb iskolához tartozott
és a templomszolga lakhelyéül szolgált- a nagyhatalmú Dehurta Boris,
- egyesek szerint a nép jótevője, míg mások szerint büdös kommunista
k... - költöztette, aki az ötvenes években szentendrei párt és tanácsi
vezérként intézte a város ügyeit, az államosítást, a békekölcsön jegyzést
és a téeszszervezés nem éppen közmegbecsülést teremtő tennivalóit.
Lepkárt is ő ajándékozva meg hivatali, pontosabban a hivatalsegédi
állással és lakással. Aki ismeri Szentendre viszontagságos történelmét
tudhatja, hogy az ötvenes években a fő téri és környéki valamikori
gazdag kereskedőházakba a legszegényebbeket költöztették, különös
meggondolások alapján végezve kiválasztásukat. Bár erre hivatalos
dokumentumot nem találtam, de a korabeli gyakorlatot vizsgálva arra
következtetek mintha az új lakó kijelölésének egyik fő kritériuma
ekkor a részegesség és műveletlenség lett volna. No persze ez a kiválasztási
elv csak akkor érvényesült pregnánsan, ha az illető traktoros és MDP
tag is volt, és erős kisüsti kisugárzása (bűze) mellé kellően olajos
munkaruhát is viselt, mint a munkásosztály győzelmének és szociálpolitikájának
egyik fontos jelképét.
Nos ez itt és
most hősünk, Lepkár miatt érdekes csupán. Mert bár ő odaadó Mintszenty
hivő volt, s így a fenti fontos kritériumok csak egy részét tudhatta
magáénak, mármint azt, hogy ivott mint a gödény és olajos melós
ruha és gumicsizma volt leggyakoribb toalettje, de nem volt sem
a gépállomás munkása, sem MDP tag, viszont volt egy mindent überelo
adottsága, Boris néni régi szamárhegyi ismerőse volt a valamikori
Angyal utcából. S mint aki a kapitalizmus egykori üldözöttje, mentora
és jótevője szerint „– Legalább ennyi járt neki.” Az üldözöttség
meg abból fakadt, hogy Lepkárék kis szamárhegyi vályogházának, a
régi Angyal utcára nyíló ablaka hetven centire volt az út szintjétől.
Ez a balsorsos adottság okozta, hogy egy balzsamos nyári éjszakán
a bálból részegen hazafelé támolygó szentendrei arany ifjak társaságának
egyike, a vitéz és nagytekintélyű egyházi előljáró fia, társasága
biztatására előbb gondosan bedrótozta Lepkárék házának kerti kapuját,
majd odalopódzva az utcai ablak elé a nyitott ablakot piszoárnak
használva bevizelt szobájukba, társasága hahotázása kíséretében.
Nos, hősünk így lett a kapitalista rendszer üldözöttje, amely nyomós
érv volt az ötvenes évek ellenálló és partizángyarapításában, mert
hisz akik Szentendrén valóban szót emeltek vagy legalább is megnyikkantak
a nyilasok ellen, azok nem voltak az MDP tagjai, ugyanis a pártban
ekkor a gyorsan rendszerváltó kis nyilasok is ott ültek. Így aztán
Lepkárnak az időnkénti hétvégi idegenforgalmi attrakciója is, amely
a városba érkezo óvatlan kirándulók megbotránkozását váltotta ki
a hatalom részéről elnézetett. Amikor a Fő téren a padon ülve részegen
sírva és a következő mondatot ismételgetve felsíkoltott - Mondtam
én annak a szép embernek ne menjen oda!!! S mikor az óvatlan delikvens
az iránt érdeklodött nála, hogy kit sirat a bácsi, Lepkár könnyes
szemmel ordította, „- Hát kit, azt a drága Mussolinit, azt a szép
embert” Mivel a szentendrei kisbéke törzsközönsége (a mai Korona
étterem épületében, akkor még volt egy leválasztott kocsma rész,
söntés, városi becsületsűlyesztő Fő térre nyíló ajtóval) már ismerte
Lepkár kapcsolatait és ezt a produkcióját is, így hát betudta művészeti
munkássága részének. Persze így is akadtak, akik mintegy mellette
elhaladva odasúgták neki - Hallgasson már, baja lehet belőle!
|
|
Nos Lepkár,
hogy gyermekjólét nemzetközi követelményeinek is eleget tegyen,
szolgálati lakásukudvarán, ahol a római szarkofágok és egyéb római
kövek voltak elhelyezve az egyik szarkofágot megtöltötte vízzel,
s ebben pancsoltak sikoltozva meztelen lurkói a fagyiért sorban
állók irigységére, mások megbotránkozására.
S az, hogy a Varga cuki előtt éppen ekkor ott állt a sorban magyar
vendéglátójával az a francia régész aki az UNESCO megbízottjaként
éppen nálunk tartózkodott, a véletlennek tudható. De az már nem
a véletlen műve, hogy Lepkár szarkofágban pancsoló gyermekeinek
képével jelent meg az egyik tekintélyes nyugati lapban az ötvenes
évek első Szentendréről szóló híradása, amely bejárta az európai
sajtót. ( A második már a hatvanas évekbol való, amikor Kurt Waldheim
az ENSZ főtitkára látogatott a városba.)
|
|
|
|
2009.
december 9. |
Újabb
lehetőség előtt a város |
|
|
|
Játékos
kisérlet. Fényrajz 2006 egyik nyári éjszakáján a Főt téren,
|
|
A
dolog sokkal fontosabb annál, mint az, amilyennek az első pillanatban
látszik. Mert már az sem mindennapi dolog, hogy Szentendre 900 milliót
bezsebel óvárosi épületeinek és köztereinek rehabilitálására, felújítására
uniós pénzekből.. De az már valódi városfejlesztési kihívás, hogy
ebből hogyan lesz , lehet olyan program amely Szentendrét megújuló
pályára állítja. Persze rögvest felvetődik a kérdés, amelyre a válasz
is szinte magától adódik - Miért is kellene Szentendrét megújuló pályára
állítani, nem jó ami most van? S amelyre a válasz, nem, kevés már.
Mert Szentendre a régi 1969-es programja mára megvalósult ( Szentendre
a turizmus városa, Szentendre a kultúra megyei központja stb.) és
most szükségeltetne ismét egy okos program, élére határozott, kultúrált
és dinamikus városvezetés amely képes egy ilyen program megvalósítására.
Nos ebben nyújthat most újabb lehetőséget az a három épülettömbre,
Fő tér 12-re, Tourinfom és MűvészetMalomra készülő, az elnyert közel
egy milliárd forintból megvalósítható rehabiltációs projekt, amelynek
terveit a Szuromi Építésziroda készíti, s amelyet ma hozott a testület
elé a tervezés vezetője és hamaros kezdéssel a Pro Szentendre Kft
indít útjára.. S bár a mai ülésen is több szó esett arról, hogy a
Fő tér, Dumtsa utca burkolatán lehessen majd tűsarokkal sétálni, mint
arról, hogy a városnak milyen kiérlelt elképzelése van az itt vázolt
tervek eredményeként felépülő épületek jövőbeni hasznosítására, hatékony
működtetésére, s ez hogyan fog hozzájárulni a város megújuláshoz.
Mert arra, hogy ne legyen lemállott vakolatú ház az óvárosban ma még
nem érdemes százmilliókat költeni addig amíg a turizmus az önkormányzattól
csak visz ahelyett hogy aranytallérokat hozna.
Egy korábbi dolgozatomban itt már kifejtettem, hogy szerintem hogyan
lehetne ezt megtenni a Fő tér 12. épület esetében, ( elit szakácsképzés
megvalósításával, Michelin csillagos sztárok városba hívásával és
a ház vendéglővé és vendégházként való működtetésével) de a többi
épületnél hasonló megoldási lehetőségek felkutatása még várat magára.
Bocsánat ez nem igaz így, mert a MűvészetMalom esetében már van irány,
legfeljebb nem kellően világos, hogy ez hogyan járul majd hozzá ahhoz,
hogy befejezésével kézzelfogható tömeges attrakció, az európai kulturális
elitet is megérintő érdeklődést keltő látványosság és netalántán anyagi
haszon is legyen. S ami szomorú, erre az ötletet, tervet a szentendrei
város vezetése kulturális káhátéjától, az építészektől vagy a Pro
Szentendre munkatársaitól vár.
Így aztán könnyen lehet, hogy hiába a briliáns ötlet , hogy a Dumtsa
utcát kis elbúvó és előbukkanó vízérrel, s az utca felületének játékos
felületűvé építésével olyan megfogó hangulatúvá tegyék olyan attraktívvá,
amely finoman ugyan de számomra a csodás Alcazar filingjét a mór építészet
csodáját idézi meg. Ahol a palotanegyed belső udvarait csodálhattuk
kertjeivel, pavilonjaival, szökőkutakkal. S e gondolat jutott eszembe
akkor is amikor megismertem, hogy a tervezők elképzelése szerint megnyitják
a Tourinform udvarát, hogy az óváros épületének hangulatos belsőjét
felkínálják a közösség számára megpihenésre, sétára és találkozásra.
Mert ha kicsit elnagyolva is, erről szól az az építészeti megoldás,
amelyet Kocsis Barna elénk tárt a mai testületi ülésen, s amely igencsak
kvadrálhatna Szentendre sokat emlegetett mediterrán hangulatával.
Persze teszik ezt ők terveikben a mai építészet kissé puritán minimalista
nyelvén, a meglévő a régi épületek mozgalmas díszítésének ellenpontjaként
és hozzáigazítva ehhez az utcabútorok kínálatát is.
Nos, ha jól értettem az építészek szándékát ez az az új minőség,
amely igazi kiülős utcává varázsolhatja a Dumtsát, vagy hogy saját
jelzőmet használjam, a csoki utcát.
Nos a az indulás jó, ötletes és érdekes is, új szín az óvárosban
miként ilyen lehet majd az Alkotmány, Bogdányi ,Fő tér találkozásánál,
a volt tejivó, később folkcenter előtti vízkőpő térplasztika, szobor
telepítése is, amely nem csak új motivum lehet a téren, de jó megoldás
esetén hangsúlyozhatja majd annak régóta meglévő karakterét is.
De
van itt csapda is éppen elég, megnézve az uniós pénzek felhasználásának
magyar gyakorlatát, a városainkat eluraló középszerű ízlésuralmat
és a katalógusból való térberendezés gyakorlatának tobzódását. köztereinken.
Szóval kihívás ez, nem is akármilyen.
De volt a testületi ülés ezen napirendjének számomra egy mámorítóan
szép pillanata is, Fülöp képviselőtársam javaslata, aki hozzászólásában
arról beszélt, hogy készüljön el annak elektromos terve is, amely
lehetőséget teremt arra, hogy később ezeknek a köztereknek jó minőségű
meg-bevilágítási programja lehessen. Mert így később, jobb időkben,
egy újabb képzőművészeti ág, médium jelenhet meg a városban, teheti
óvárosunkat gazdagabb arculatúvá, élvezetesebbé, vagy hogy mostanság
nem használt szót írjak, szebbé.
Miközben hallgattam, felidéződött bennem a nyári művésztelep új médiákról
tárgyaló szekciójának számos javaslata amikor a hazai és a környező
országok legjobb Vj-i javaslataikat mondták el-sajnos egyetlen városi
prominens részvétele nélkül- hogyan lehetne Szentendre köztereit “bevilágítani”
ezzel új értéket adva a meglévőkhöz és kihangsúlyozva az épületek
egyébként is meglévő jellegzetességeit, estenként új attrakcióval
bővítve látványt..
Mert hát a fény, fények és a digitális világ új szennyező forrás és
lehetőség is egyszerre. Nem tervezett meggondolatlan használata könnyen
a mai metropoliszokat jellemző elviselhetetlen ártalmas és lakhatatlan
környeztet teremthet. De okos művészi használata olyan mint a kertépítés,
alkalmas kellemes, gazdag, attraktív környezet exterör életrehívására
képes. S míg ha parkra, kertre kellemes zöld környezetetre van szükségünk
tájépítészt, kertépítőt bízunk meg, a fénnyel úgy bánunk mint az a
szépet akaró vasutas aki színesre festett használt gumiabroncsokból
rakta körül virágágyását. |
|
|
2009.
november 12. |
Daubner
Szentendrére jön |
|
Mint
arról korábban írtam már, annak idején Auguszt Jóska is járt Szentendrén
azért, hogy megnézze a mostani leendő Pirk múzeum épületét, hogy cukit
létesítsen. Meghívtam, mert tudtam hogy szereti a várost, már csak
azért is mert 1965-től ide járt a ferencesekhez . Akkor nem sikerült
megvalósítani az elképzelést, azért sem, mert a korábbi elhalt bérlő
rokona bíróságra ment a várossal szemben, hogy magának megszerezze
a kiváló elhelyezkedésű lakást. Most, hogy Pirk Alapítvány ötven évre
múzeum céljára megkapta, ők is arról ókumláltak hogy jó lenne, egy
színvonalas cuki a múzeumba. Ők az egyik híres vidéki cukrászt Daubnert
találták meg ezzel. Így hát most az a terv, hogy a Bogdányi utcában
újabb cuki lesz, a Daubner.
"Budapesten vannak híres cukrászdák:
a Szamos, a Ruszwurm, az Auguszt, a Gerbeaud. Mind régi nagy nevek,
megbízható, különleges minőséggel. A Daubner viszonylag újnak számít
a régi klasszikusokhoz képest, pedig Daubner Béla első üzletét 1901-ben
nyitotta meg, csak éppen nem a fővárosban, hanem Orosházán. A mai
tulajdonos Daubner György tehát több generációs cukrász családból
származik, és ma is gyakran forgatja nagyapja és apja kézzel írott
recept könyveit. Kedvence a tejszínhabos mogyoró torta és a kizárólag
friss alapanyagokra esküszik!
A legtöbb cukrászdának van valami specialitása, amit mindenki ismer
és rendszeresen visszatér miatta. A Daubnernek viszont az a különlegessége,
hogy mindenben jó. Bárkit kérdeztem, hogy mi a kedvence a Daubnernél,
folyamatosan különböző sütemény-csoportokba ütköztem. Az apró süteményektől
kezdve, a parfékon át egészen a különleges tortákig… és tényleg,
a Daubnernél nagyon-nagyon nehéz mellé nyúlni. Kimondom bátran,
véleményem szerint Budapest legjobb cukrászdája, mivel különleges,
kiegyensúlyozott és folyamatos a minőség. Grema barátom, aki Rafael
Nadalnál csak a moszkauert szereti jobban, a legdurvább fogyókúra
alatt is néha elcsábul, ha a Daubner közelében jár.
Hétvégén és ünnepek környékén kisebb tömegjelenetek alakulnak ki
a cukrászda környékén. Nyaranként jellemző kép, hogy kígyózó sorok
állnak a fagyiért, majd az óbudai polgárok, mint egy rendes napközis
csoport, szép sorban üldögélnek a hosszú padon, és rendületlenül
nyalogatják a fagyijukat.
A parfétorta nagy sláger – bár én személy szerint a külső fagyott
hab bevonatért nem vagyok oda-, de persze a kevésbé ismert szóló-parfék
is fantasztikusak, kedvencem a rizs, nemcsak azért mert másfélszer
akkora dobozban árulják mint a többit, hanem azért is, mert barack
lekvárral van vegyítve. A legjobb akkor, ha megvárjuk, amíg félig
felolvad, és esetleg feljavítjuk egy kicsit a (Maca) nagyi lekvárjával.
Egyszerű, előre elkészített desszert vonalon ez számomra a mennyország.
Anyukámat a grillázs parféval lehet levenni a lábáról, idősebb barátaim
meg a szilvás papucsra és a narancsos trüffel tortára esküsznek.
Természetesen itt is találunk néhány negatívumot. A honlapjukkal
kezdhetnének valamit, mert egyelőre elég „fapados”. Problémás a
közlekedés, a Szépvölgyi út, a Pusztaszeri út és az Ürömi út találkozásánál
gyakran ragad az ember egy kis dugóba. Bár az utóbbi években megépült
egy 10-12 kocsis saját parkoló, csúcsidőben így sem egyszerű helyet
találni. Esetleg néhány biciklitárolóval barátságosabbá lehetne
tenni a helyet.
Bár most építették át többedszerre a pultokat és vitrineket, még
mindig nem lehet látni a sorban állóktól a választékot. Ami még
szembetűnő, az a felső kávézó rész színvonala, ami egyszerűen nem
méltó a sütemények minőségéhez.
Rövid közvélemény-kutatásom alapján két süteményre érkezett kevésbé
jó vélemény. Egyrészt a krémesről gondolják úgy néhányan, hogy nem
kiemelkedő (de azért ez sem rossz), másrészt néhány olasz tiramisut
megkóstolva felmerül a kérdés, hogy érdemes-e más országok különlegességével
próbálkozni, ha valószínűleg alapanyag híján úgy sem lehet tökéletes
minőséget elérni. Bár ha ezt a gondolatmenetet vesszük alapul, akkor
a Daubner esetében egyből lehet találni cáfolatot is, hiszen a Sacher
tortájuk vetekszik a bécsi, eredeti Sacherrel, csak harmad annyiba
kerül! Szerkesztőségünkben a pogácsák állagán alakult ki komolyabb
vita, van, aki szerint kicsit száraz, néhányan viszont úgy vélik,
hogy túl zsíros. Véleményem szerint a pogácsák nagyon laktatóak,
ugyanakkor az én ízlésemnek tökéletesen megfelel az állaguk.
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy Daubnernél tökéletesek a sütik,
csak a személyzet hozzáállása veszi el az emberek kedvét a vásárlástól.
Úgy gondolom, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy csak a személyes varázsom
teszi, de én mindig mosolygós, kedves, segítőkész alkalmazottakkal
kerültem szembe. Ha valaki még nem ismerné a Daubnert, gyorsan próbálja
ki. Tökéletes végállomás lehet egy Hármashatár-hegyi túrázás vagy
biciklizés után! Nagyon egyszerű, hiszen bármit lehet választani,
csalódás kizárva!"
|
|
|
|
2009.
november 11. |
Világsiker
Szentendre új köztemetője. |
|
|
|
Igazán
ráfért már a siker a Dietz-féle városvezetésre és csapatára, de Szentendre
városára is. Mert hát az utóbbi időben beszélgetve a szentendreiekkel
legtöbbször én csak az elégedetlenség és csalódottság hangjait hallom
portáspultom mögött. Pedig történt ez az, de mintha ez a városlakóknak
kevés lenne, ők többre vártak. Olyan a hangulat a város vezetésével
szemben, mint a Vizesnyolcas uszoda elfogása, pontosabban elutasítása.
Nagyon akartuk aztán most drága, nem kell, snassz, minek ide minek
ekkora, miért ilyen.
De most a Hg-n
azt olvasom “Világsiker Szentendre új köztemetője.” Bár a helyet
nem Diezték találták ki, a megoldás sikeres lehet mint azt az ábra
is mutatja, mert a pályázaton nyertes ifjú építészek sikerre vitték
a dolgot, és mint ilyenkor lenni szokott ilyenkor a tulaj, a megrendelő
is osztozik a sikerben. Így aztán lehet, hogy egy kis dicsfény jut
majd belőle Dietzéknek is, hisz Szentendre egyelőre csak papíron létező
új temetője a 2009-es World Architecture Festival egyik kategória
győztese lett. |
|
|
|
2009.
november 9. |
Akvarell |
|
|
|
Aki
ecsetet vesz kezébe ebben a városban, többségük nagy művész akar lenni.
Legalább Barcsay, Czóbel, vagy ma inkább Klee, Pollock, Tzara, szóval,
egy az óriások közül. Olyan azonban, aki bevallja hogy ő hobbiból
fest és csak úgynevezett vasárnapi festő, alig akad. Pedig a hétvégén
palettát, ecsetet ragadó amatőr vasárnapi festőnek lenni is tisztességes
időtöltés. Legalább is szerintem. Olyannak lenni, aki nem kívánja
a világot megváltani, a nagy művet megalkotni, világraszóló durranást
okozni, a művészetre tenni fel az életét, önpusztítani testet, lelket,
helyette inkább az otthoni berger fotelben a maga kedvére és gyönyörűségére
fogyasztani a papírt, de ez errefelé nem divatos. Nem trendi mert
Európának ezen a viharos felén, ahol csak a lázadó, a az ellenálló
művész, az önpusztító költő az igazi, és nem szabad a művésznek bohémiától
mentes hétköznapi embernek lenni. Itt a középszer is lázad és a nagy
öregek úgy bohémek, hogy közben vérkonzervatívak a szó nemesítettlen
értelmében. Itt lázad a rossz, a felkészültség nélküli, a szakma alapjait
sem ismerő dilettáns is. Valljuk be, ez hungaicum, mert itt nem volt
évadja, mert nem adatott meg, vagy ha volt is, az csak rövid epizód
volt a haza történelmében a polgári jólétes nyuginak.
Pedig van az ellenkezőjére bizonyíték, mert az európai történelemnek
volt olyan helye és időszaka - a boldog békeidők- amikor a genre-festés
elismert szabadidős foglalatosság volt és nem csak az angol arisztokraták
számára. A műfaj klasszikus témaköre, a polgári, paraszti és udvari
élet köznapi eseményei, jelenetei. E művek szoros kapcsolatban vannak
az adott történelmi helyzettel mind tartalmukban, mind művészeti sajátosságaikban.
Kezdetei 1600 körül Németországban és Németalföldön lelhetők fel,
majd a XVIII. században Franciaországban a gáláns udvari, Hollandiában,
Németországban a polgári, Angliában a moralizáló tendenciájú alkotások
amelyeket a 19.században az irodalmi, anekdotikus tartalom is jellemzik.
De nálunk is fellelhetők halovány nyomai a huszadik század fordulóján.
Gondolok itt Augusztin Mariska rézkarcaira, Nagy Sándorné poétikus
tollrajzaira, Karinthy Ada gyengéden stilizált akvarelljeire. E genre
kép jellegzetes műfaja az akvarell, amely ennek egyben tipikus megjelenési
formája is. Undi Mariska egész sorozatot festett a pusztuló Tabánról.
S hogy egy másik hölgyet is említsek, Komáromi-Kacz Endréné egy sor
nagy virágképen teremti papírra sokszínű bokrétáit. De e körbe tartoznak
Sebők Margit gyermekképei is, aki az egyik magyar pointillista, s
akiről még Kieselbach is csak keveset tud, mert azt sem tudja mikor
halt meg. Akinek képei csak mostanság tűnnek fel az aukciókon.
De
van egy másik gond is, ez a csóróság. No ez nem azonos a szegénységgel.
Mert a magyar előbb vesz a nagy kizsákmányoló svéd (amerikai minősítés)
áruházában tákolt bútort, vagy posztert esetleg selejt, dilettáns
modernt valamelyik „neves művésztől kéz alatt” mint a számára is
befogadható zsánerképet, ha már Bortnyikra, Bosznayra vagy Barcsayra
nem futja neki. (Nem véletlenül említettem három a műfajában is
nagyon különböző, de jelentős művészt.)
Nos,
a génre-kép műfajáról az akvarellről. E nálunk alig-alig művelt vízfestésnek
titulált festészeti technika a genre-festés legnépszerűbb formája.
Angliában komoly hagyománya van és nagy műkedvelő kör veszi körül
immáron két évszázada. Olyan nevek jellemzik mint Turner, Sargent
Singer, Cottman stb. Sok tényező miatt lett népszerű az akvarell festészet
a 18. század során Angliában. Az elit és a nemesi osztályokban a jó
nevelés mércéje az akvarell festés ismerete volt, különösen a nők
esetében. De használták a földmérők, térképészek a katonatisztek és
a mérnökök is, hiszen jól tudták vele ábrázolni a terepet, erődítményeket
vagy a geológia képződményeket. Akvarell művészeket gyakran magukkal
vitték a földtani és régészeti expedíciók ők voltak akik dokumentálták
a felfedezéseket a mediterrán térségben, Ázsiában és Amerikában. Ezek
az alkotások növelték a keresletet topográfiai festők festményei iránt,
s A kezdetekben népszerűek voltak a híres látnivalók is. A 18. század
végén, az angol pap William Gilpin írt több hihetetlenül népszerű
könyvet amelyben az ő "festői" utazásait mutatja be. Ebben
a korabeli a vidéki anglia folyóvölgyeiről, ősi várakról és elhagyott
templomokról készített akvarelljei egyfajta személyes turisztikai
folyóirata volt. Így szolgálta a vízfestés a kulturális, műszaki,
tudományos, turisztikai és amatőr érdekeket és lett népszerű, mint
tisztán angol "nemzeti művészet". Sok jelentős művész készített
akvarellt ebben az időben közöttük Thomas Gainsborough, John Robert
Cozens, : Francis Towne, Michelangelo Rooker, William Pars, : Thomas
Hearne és John Warwick Smith.
A
18. század végén és a 19. században, a nyomtatott könyvek bővülő
piaca is hozzájárult a médium népszerűsödéséhez. Gyűjthető táj vagy
turisztikai metszetek, a kézzel festett akvarellek eredeti vagy
híres festményeinek másolati példányai is hozzájárultak ahhoz, hogy
sokan a felsőbb osztály tagjai közül komoly gyűjteményeket hoztak
össze. A szatirikus aprónyomtatványok( Thomas Rowlandson) is népszerűsítették
a műfajt.
A három angol művészt nevez a műtörténet "az angol akvarell
atyjának” akik a vízfestést önálló, független és érett festészetté
emelték. Paul Sandby ,Thomas Girtin (1775-1802), aki úttörőként
először készített nagy formátumú, romantikus tájképeket ezzel a
technikával, és Joseph Mallord William Turner (1775-1851), aki az
akvarellt a festészet csúcsaira emelte, s akinek több száz nagyszerű
történelmi, topográfiai, építészeti és mitológiai festményt köszönhet
a művészettörténet. A módszere, amellyel az akvarell festést megújította,
hogy nagy, homályos, ködös, sfumatos színes felületeket festett,
amelyeket a nedves papíron, a festék fokozatos lemosásával ért el.
Turner és Girtin tehetséges kortársai voltak : John Varley, John
Sell Cotman, Anthony Fielding Copley -, Samuel Palmer, William Havell
és Samuel Prout és a széles körben ismert, svájci festő Louis Ducros
is aki szintén nagy formátumú, romantikus akvarellfestményeket készített.
Az
amatőr akvarell festészet középosztály művészete lett és ez 19.
századi festészeti technika kialakulásához vezetett. Ekkor alakult
meg az Akvarell Festők Társasága 1804-ben a mai nevén a Akvarell
Royal Society és az Új Színek Társasága 1832-ben. Ezek a társaságok
éves kiállításai fontos és széles körben látogatott társadalmi eseményekké
váltak. De a kicsinyes vetélkedés és esztétikai viták fórumaivá
is. |
|
|
29,10,2009
|
センテンドレで日本の大学生の展覧会。 |
|
|
|
|
センテンドレで日本の大学生の展覧会。日本の大学の学生の作品の市立図書館展示。通りの近くにあるメイン広場にあるライブラリには、総主教です。
|
|
|
|
|
センテンドレ |
|
|
センテンドレの町のアーティストです。ので、ハンガリーでは、この小さな町では、14日のためにして笑う世紀の画家の作品。
今すぐコシツェ近代美術館の通りには、顧客の展覧会のタイトルを開いた。
|
|
|
2009.
október 27. |
Starigradi
ősz |
|
Amikor
Miakichék először utaztak Hvar szigetére, hogy felvegyék a kapcsolatot
az akkor még világvégi starigradiakkal, Viskoékkal, mivel halottak
napján még húsz fok körüli volt a levegő és a tenger hőmérséklete
megmártóztak benne a szigetiek elszörnyűködésére. Persze ez még akkor
volt, amikor Hvar sziget még nem volt olyan felkapott hely mint most,
és igencsak olcsó volt még a mi pénztárcánknak is. Ekkor költözött
el a háború miatt idemenekített szlavóniai horvátok utolsó csoportja
és ezért a szállodák bútorzata, felszerelése még igencsak megviselt
volt. Most Vidéki ebéd címmel rövid tudósítást közöl a starigradi
honlap, és azon szörnyülködik, hogy két francia turista fürdőnadrágra
vetkőzve ebédel a régi kikötő betonján. Míg Európa másik felén nulla
fok körüli a hőmérséklet van írják, addig a szigeten 20 Celsius felett
van mindez. Így aztán nem is olyan nagy tett fürdőnadrágra vetkőzni. |
|
|
2009.
október 22. |
Kassa
polgármestere mond köszöntőt |
|
Erdőmérnök,
akit 2006-ban választottak a város polgármesternek, s aki most a Művészet
Malomban Kassai Modernek című és A két világháború közötti képzőművészet
Kassán alcímű kiállítás megnyitójára utazik Szentendrére, hogy október
25-én (vasárnap) 15.00 órakor köszöntőt mondjon.
Ing. Frantiąek Knapík Kassa polgármestere sikeres szlovák kereszténydemokrata
politikus egy olyan város polgármestere, amely büszkén vallja, hogy
olyan európai város immáron 640. éve amelynek Nagy Lajos elsőnek engedélyezte
hogy saját címerét viselje.
Erről így beszél
– A város múltja számunkra mindenkor a megismerés forrása és mai
életünk ösztönzo ereje marad. Magunkénak valljuk a hajdan volt szabad
királyi város hagyományait. A kassaiak azonosságtudata a város történelmén
alapul – azon, hogy egy soknemzetiségű, toleráns szellemű kereskedelmi
és a kulturális központ voltunk. Kassainak lenni mindenekelőtt annyit
tesz, hogy az ember egy, a fejlődés magas fokát elért közösség büszke,
szabad és toleráns polgára, aki tudatosan képviseli a nyugati civilizáció
európai értékeit.
Igen, hát a
mi Kassánk Márai alapozású kép, ezért mindig kissé irigykedve gondolunk
a kassai polgárokra és így már világos, hogy miért is pályázik Kassa
Európa Kulturális Fővárosa címre a 2013-ban.
– Az Európa Kulturális Fővárosa címért
folyó vetélkedést nagy kihívásnak s egyúttal nagy lehetőségnek tekintjük.
Sikeres, fejlett és öntudatos várost akarunk megismertetni a világgal
– olyat, amely
megragadta az alkalmat, hogy kulturális értelemben igazi európai
metropolisszá váljon. Számos olyan adottságunk van, amely ezt lehetővé
teszi – például a gazdag történelmi múlt, illetve a különböző intézmények
és művészek együtteséből kialakult nagyszerű kulturális háttér.
Biztos vagyok benne, hogy amennyiben sikerül 2013-ban kontinensünk
kulturális fővárosává válnunk, akkor az év folyamán a városunkba
látogató vendégek kivétel nélkül felejthetetlen élményekkel és mély
benyomásokkal távoznak majd.
S hogy nem csak Szentendrére gondolnak arról így beszél: – Idehaza,
Szlovákiában a partneri kapcsolatok szintjén Kassa Magas-Tátra városával1
működünk együtt. (A Magas-Tátra tizenöt tátrai település társulása.)
Külföldi viszonylatban tizennégy várossal alakítottunk
ki partneri kapcsolatot: Wuppertal, Cottbus, Raahe, Rzeszów, Mobile,
Verona, Ungvár, Szentpétervár, Miskolc, Budapest, Bursa, Plovdiv,
Nią és Ostrava. Az említett városokkal kialakult együttműködés főleg
a kultúra,
az oktatás, a sport és az idegenforgalom területén zajlik. A kulturális
életben kölcsönös színházi vendégszereplésekről, kiállítások szervezéséről
és közös erővel tető alá hozott rendezvényekről adhatunk számot.
E téren a partnervárosaink közé tartozó Miskolccal alakult ki a
legélénkebb együttműködés: nem csak a színházak, hanem a két város
levéltárai, illetve állatkertjei is hasznos kapcsolatot alakítottak
ki egymással.
A partnervárosokon kívül Kassa két olyan francia várossal, Lyonnal
és Strasbourggal is szorosabb kapcsolatot alakított ki, amelyek
vele együtt szeretnék elnyerni 2013-ban az Európa Kulturális Fővárosa
címet, ugyanis ebben az évben egy szlovák és egy francia város viselheti
ezt a titulust. Az idegenforgalom szempontjából fontos, hogy megújítottuk
az Egerből Kassán át Krakkóba vezető történelmi Borutat és a Kis
Borostyánutat. A külföldi városokkal való gazdasági együttműködés
tekintetében nagyon fontos Kassa földrajzi fekvése – városunk az
Európa északi és déli, illetve keleti és nyugati térségeit összeköto
közlekedési folyosók kereszteződésénél található. Ennek köszönhetően
számos jelentős nemzetközi társaság Kassát választotta székhelyéül.
Mert hát volt már olyan ünnepség Kassán és Szentendrén amelyre együtt
készültük. Igaz ez még Wekerle és Ferencjóska alatt volt, amikor
királyi ötletre és kivitelezésben Törökországból hazaszállították
Rákóczy fejedelem hamvait. S erre az országos ünnepségre mivel Szentendrén
csak Huzsvik Lázárnak volt díszmagyarja a városi urak közül, így
ő egyedül képviselte Szentendre rendezett tanácsú városát.
Aztán a szomorú
kapcsolat 1946 nyara amikor néhány (összesen 12 család városunkból,
közel ötszázan Pilisszentlászlóról) akik elhive a Narodna Obrodaban
megjelenteket és az agitátorok ígérgetését, akik fűt fát, de leginkább
földet, házat ígértek, kitelepültek Szentendréről Csehszlovákiába,
többen Kassa környékére is.
Aztán
meg a kiállításról, mert hát valljuk meg eddig keveset tudtunk a két
világháború közötti kassai modernekről. Hisz ez a 20. századi képzőművészetünk
fehér foltjainak egyike, amelyről első ízben itt kapunk áttekintést.
A művek többsége a múlt század húszas és harmincas éveiben Kassán
született. Amelyek nem csak szlovák-magyar, de szélesebb közép-európai
kontextusban is jelentős értéket képviselnek. Leginkább a nagybányai
lázadás majd az ezt követő Ziffer vezette főképpen német expresszionizmusra
hajazó irány miatt, másutt így Kassán is keresnek terepet alkotói
a volt nagybányaiak. A legtöbbjük párizsi, müncheni, berlini kerülő
után és előtt, hogy aztán egy részük az óhazában Budapesten kösse
ki utolsó révbe hajóját. A két világháború közötti kassai művészet
éppen ez a sokfelől érkező hatásra alakul, de angol mintára a hagyományos
képzőművészeti irányzatokat is élni hagyják és a különböző (magyar,
szlovák, cseh, német, orosz, ukrán, zsidó) kultúrák kereszteződéséből
érdekes szövet született. A két világháború között Kassán hosszabb-rövidebb
ideig működtek, illetve megfordultak: Bortnyik Sándor, Krón Jenő aki
1920-28 között Kassán dolgozott, és a kassai múzeum rajziskoláját
vezette. Később Olaszországban, 1956-tól Budapesten élt. Művészi pályáját
fiatalkori nyomdai litográfus gyakorlata határozta meg. Kezdetben
hagyományos, realisztikus emberábrázolásokkal szerepelt a Műcsarnok
kiállításain. A litográfia és a rézkarc munkáira a 10-es években az
aktivizmus hatott. Feszülő erő, vastag kontúrral határolt, stilizált
formák adják kompozícióinak sajátos világát. A 20-as években készített
grafikai sorozataiban (Alkotó szellem, 1925). figurái eszméinek didaktikus
hordozóivá lettek. A munka apoteózisát hirdette. A Nap fiai (1927),
Az új ember (1948) litografált képciklusai jól példázzák munkásságának
korhoz kötött menetét. De itt dolgozott Kassák Lajos, Perlrott Csaba
Vilmos, Gráber Margit, Lesznai Anna, Uitz Béla, és az Ziffer Sándor
festő is, aki a budapesti Iparművészeti Iskolában, majd 1900-ban a
müncheni akadémián Rauppnál tanult. 1904-ben Hollósy Simon tanítványa
lett. 1906-tól Nagybányán dolgozott. Párizsban, Berlinben megismerkedett
az expresszionizmussal. Európa több nagyvárosában (München, Hamburg,
Párizs, Berlin) voltak kiállításai. 1918-ban végérvényesen letelepedett
Nagybányán, ahol 1935-től 1945-ig tanított, s aki utolsó tanárainak
egyike az 1937-től már csak halódó intézménynek. Festészetén kezdetben
Hollósy hatása érezhető, majd a posztimpresszionizmus képviselője.
Stílusát dekorativitás, vastag kontúrok, erőteljes színek jellemzik.
D említhetjük jól ismert Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Pór Bertalan,
Kernstok Károly, Kmetty József, nevét is, mint ahogy kevésbé ismertek
Baja B., Schiller G., Ember O., Bauer Sz., Foltyn F., Jakoby Gy.,
Sokol K. írják. No
szóval, itt van ez a kiállítás és vele a kérdés. Tudja-e Szentendre
mit is kezdjen Kassával a jövőben, miben és hogyan kíván együttműködni?
Kíváncsian várom, mit hoz ki e lehetőségből Szentendre vezetése.
|
|
|
2009.
október 12. |
Egy
diplomáciai hír margójára |
"Sólyom
László köztársasági elnök ma a Sándor-palotában fogadja Boris Tadic
szerb köztársasági elnököt, aki vasárnap érkezett hivatalos látogatásra
Magyarországra." |
|
|
|
Szentendre
valamikor a magyarországi szerbség központja volt. S mint ilyen, jogosan
tartott később is ígényt erre a címre, feladatra és lehetőségre. Természetesen
ehhez hozzájárultak a szentendrei szerbek is kezdeményezőkészségükkel,
közéleti vállalkozó kedvükkel, képességeikkel, ügyességükkel. Mint
ahogy a mindenkori szentendrei önkormányzat vezetői, (tanács) sem
ültek ölbetett kézzel, hanem tettek érte, különösen ha olyan lehetőségről
volt szó mint a mostani. Mert hiába látogat a Szerb Köztársaság elnöke
hazánkba, most hozzánk be se kukkant. Ugyanis, mint olvasni lehet
Boris Tadic részt vesz a Magyarországon
élő szerb közösség új kulturális központjának megnyitó ünnepségén,
a fővárosi Nagymező utcában, majd meglátogatja a Nikola Tesla szerb
gimnáziumot. A Pest megyei Lórévben találkozik a szerb kisebbség képviselőivel,
ez után, programja zárásaként, látogatást tesz a ráckevei Nagyboldogasszony
szerb ortodox templomban.
Nos, a szerb államfő most nem jön Szetendrére. Ami önmagában nem baj,
de az számunkra elhalasztott lehetőség, hogy Budapesten a Nagymező
utcában avatja fel az új szerb kulturális központot és nem abban a
városban ahol élt és dolgozott a szerbek Katona Józsefje, Kazinczyja,
született színháza és modern nyelve, volt az első tanítóképzőjük.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már nem a Szentendrét jól
ismerő és szerető Lásztity Péter a magyarországi szerbek elnöke és
a Szerb Köztársaságban lévő Krusevác és Szentendre közötti kapcsolatok
elalvóban vannan, ha vannak még egyáltalán. Szentendrei önkormányzat
és a szerb közösség közötti viszony élő, de nem olyan erős és termékenyítő,
mint a múltban volt és a benne rejlő lehetőségeket a városi elit,
és a vezetők sem látják, vagy nem is akarják észrevenni. Ezért, ha
valaki most a fenti diplomáciai eseményben rejlő lehetőség elhalasztását
számonkérné a szentendrei városi vezetőkön, bizton megsértődnének,
s azt mondogatnák -gondolom én- nekik senki sem szólt, őket senki
sem kereste, meg aztán mit meg ne tegyenek még mások helyett. Ez igaz,
csakhogy egy városvezető nem attól gazdája, írányítója, első embere
egy közösségnek, hogy ábrázatával tömik tele a helyi lapot, hogy Szentendre
a nők városa gyegécske szlogent hajtogatva próbálja felizzítani a
városi érdeklődést közügyeink iránt, hanem hogy aktív és kreatív közéleti
ember nem csak ízbégi méretekben. De
hát ahhoz, hogy Szentendre ne csak egy szürke település maradjon
a jövőben, hanem látható, értékekkel bíró, ismét irígylésre méltó,
karakteres várossá emelkedjék, aktívabb szerepvállalásra, nemzetközileg
is értékes kulturális programokra, sajátosságainak plasztikusabb
megmutatására lesz szükség. Mert ha a város olyan langyos marad,
mint amilyen most, amikor városon túl is látható eseményt csak a
Skanzen vagy egy-egy művész produkciója tud megjeleníteni, önkormányzatunk
vezetése meg csak arra képes, hogy másodvonalbeli poltikusokat,
akikre mint az ábra is mutatja nem kíváncsiak a szentendreiek szerepeltessen,
mi új hungaricum leszünk, csak nehogy az a langyos magyar túró legyen.
|
|
|
2009.
október 9. |
A
sportot nem vizesnyolcasok csinálják |
|
Tízévente
megyek el sport-fórumokra, azért mert nehezen viselem el a magyar
(esetünkben a szentendrei) sportvezetők egy részének stílusát, pontosabban
szólva stílustalanságát. De hát akár tetszik nekem, akár nem, az egyik
városi bizottság amelynek tagja vagyok, nevében is sport, így aztán
elkerülhetetlen, hogy ne találkozzam a szentendrei sport ügyeivel,
pontosabban időnként a sportból való megélés anyagi alapjai elsajátításának
torzsalkodásával.
Itt aztán nincs semmi klasszikus magyar vívói elegancia, a dolog sokkal
inkább hasonlít az iszapbírkózásra. Annak ellenére mondom ezt, mert
mint amatőr politikus tudom, hogy a politikánál nincs alábbvaló dolog
a magyar közvélekedés szerint.
Ami most közöttük legutóbb kivágta
a biztosítékot, az az uszoda. Pontosabban az uszoda működéséből
adódó kisebb önkormányzati támogatás ügye. Uszodánk története is
kacifántos nem csak mai helyzete. Tíz éve már annak, hogy Szentendrén
felmérés készült az önkormányzati választás előtt, amely azt az
erdeményt hozta, hogy politikai hovatartozás megkülönböztetése nélkül,
jobb utakra, tisztább városra és egy uszodára vágynak a szentendreiek.
Persze azt nem vizsgálták meg, hogy mekkora és milyen árú szolgáltatásokat
nyújtó uszoda is kellene. Mert mostanra kiderült, hogy a többség
olyat ígényelt volna amikor uszodát mondott, mint ami Leányfalun
van, ahol a község, a leányfalusi lakosoknak rendkívüli kedvezménnyel
biztosítja a strad használatát, az úszó és pancsikoló medencékben.
Vagy lehet, hogy sokan arra gondoltak, hogy úgy lesz majd, mint
a boldog békeidőkben a Kossuthon ( a volt Kossuth Lajos Katonai
Főiskola uszodájában), ahol egy évig lehetett húszezerért uszikálni
a bennfenteseknek, a többit meg megfizette a főiskola, mert hát
akkor ezt az ország katonai költségvetése elbírta. Mint ahogy tudomásom
szerint azt sem vizsgálták, hogy a viszonylag drága szolgátatásokat
megfizetni képes szentendrei elitnek, a pismányiaknak kell-e majd
egy lakótelepi uszi.
Hét éve volt egy jelentkező, aki
felépített volna egy uszit és a telekért fejében biztosított volna
x óra ingyenes úszást a szentendrei gyerkekenek és kedvezményt a
lakosoknak, ha a gimánzium melletti telken uszodát építhet. De akkor
ez ellen a szentendrei jobboldal Zakar kolléganő hathatós szervezőmunkája
segítségével mozgósított. Néhány hangadó demagógnak sikerült fellármáznia
a gimánzium tanárait, akik egy része beállt a sorba és befolyásukat
felhasználva meghiúsították az uszoda gimi mellé telepítését olyan
mondatokkal érvelve, hogy „Nem kell ide kaszinó!” mert felmerült
az is, hogy az uszoda komplexumba bowling pályát is építenek. Pontosabban
addig tárgyalt Wachsler Tamás vezette alkalmi önkormányzati bizottság
a befektetővel míg az meg nem unta és máshova nem távozott pénzével
együtt.
De a tiltakozásnak maradt hatása, Ma is az a közhangulat, hogy „minden
uszoda gyanús manipiuláció, sumákság”. Amikor újabb, egy környékbeli
cég az Aquapalast alapítója tett ilyen ajánlatot és ezt elfogadta
a testület, már szinte tapintani lehetett az uszodát körülvevő közbizalmatlanságot.
Ekkor már hiába mondták jobbról, hogy az miakichsumák volt, ez meg
színtiszta önzetlen segítség, a kialakult közhangulaton már nem
sikerült változtatni, ezt már senki sem hitte el. Másrészt, a korábbi
jobboldali, mára szinte közellenséggé kikiáltott liebling, a volt
VSZZRT igazgató és a polgármestert adó csapat vezetőjének Horváth
Gusztávnak az eltávolítása, aki az uszodaprojektet hozta a testületnek,
és a körülötte terjesztett botrányszagú ügyek, (fel- és viszontfeljelentések)
sem tettek jót az uszoda-ügynek. Így azután, mikorra elkészült Szentendre
elmúlt huszonöt évének legnagyobb beruházása, ahelyett hogy együtt
örült volna a város, hogy végre megvalósult a szentendreiek régi
álma, felépült az
uszoda, már szinte alig akadt, aki ne botrányra, csődre, panamára
számított volna és ezt sustorogták róla a piacon.
Nos, hogy ez mennyire így van, arra
példa lehet, hogy a tegnapelőtti sportvezetők fórumán megjelent
sporik közül alig akadt kettő-három, aki fontosnak, értékelendőnek
találta volna az uszoda megépültét, jövőbeli működését. Sokkal inkább
bírálták azt az alpolgármesteri javaslatot, amely arról szólt, hogy
város a jövőben nekik kevesebbet juttat, de elvállalja az uszoda
működtetésének támogatását úgy, hogy a gyermekúszás és vizisportokra
húsz millió többletet biztosít a következő évi költségvetés sport
fejezetében, amit az új usziban költenek majd el.
<S
az már csak hab a tortán, hogy ehhez hozzájárul még az is, hogy a
városi kezesség, a tulajdonszerzés után újabb nehézségek látszanak
felrémleni az uszodafinanszírozással kapcsolatban. Most a bank kavar
és az uszoda ebben csak áldozat. Mert hát Raifeissen Banknál ma már
Bécsben döntenek a szentendrei uszoda üzleti tervéről is. Ha hozzávesszük,
hogy más célra, pályázati önrész biztosításra is felvett a város több
mint két milliárdot, akkor azt is kimondhatjuk, hogy nem csak az uszoda
sorsa, de egész Szentendréé is Bécsben dől el, és a Raiffeisen kezében
van.
|
|
Nos itt állunk egy szép, modern
sokoldalú létesíménnyel, amely a Püspökmajor lakótelep fűtőműve
mellett van. Nem Pismányban és nem is a város más frekventált részén.
Fenntartása egyesek szerint minimum évi 50 millót igényel a jövő
évtől a városi költségvetésből amit megkétszerez majd a lizingdíj
is. Jelentős sponzor nincs a láthatáron, a lehetőségért, azért hogy
a városi támogatás ernyője alatt végezzenek egyes szolgátatásokat
egyesületek, azonban kíméletlen harc dúl.
Megoldásként most azt ajánlják nekünk,
hogy a többségi tulajdoni hányad birtokában választassunk egy jobbközeli
emberkeből álló felügyelő bizottságot, majd kineveznek egy ui. közeli
vezetőt is, aki vágyaik szerint mindent megold.
De arról, ki lesz és lesz-e sponzor, milyen jólfizető tevékenységeket
hoznak az uszoda bérelhető épületrészeibe, hogy miféle megoldásokkkal
fogják rentábilissá tenni, egyelőre szó sem esik. S amikor felmerült
annak lehetősége, hogy esetleg járási együttműködésben lehetne gazdaságosabban
működtetni, fejrázás a válasz. Csak olyan vágyálmok keringenek bárányfelhőként
a jövőről való álmodozás egén, hogy majd a következő kormány többet
juttat Szentendrére. Eközben a FIDESZ városi prominense Pázmány
doktornő csak annyira méltatta a dolgot, hogy újabb szerény héhány
százezret kért fontos kis uszi-ügyekre.
Ám legyen, bár ezt tegyék áldásom
(szavazatom) nélkül.
|
|
|
|
2009.
október 8. |
Modok
Mária tér |
|
-Mától
a neved János vitéz legyen! meséli Hofi egyik első fellépésén színész-múltját
felidézve. Ez a nem túl tiszteletteljes mondat jutott az eszembe ma,
amikor testületünk a könyvtár előtti teret, a Dobozi utcai parkolót,
Modok Máriáról nevezte el. No, nem Mária nénit akartam én ezzel kifigurázni,
hanem a módot, ahogy mi a közterületeket elnevezzük, mert a javaslatot
a polgármester úr, „Szentendre a nők városa” kampánnyal indokolta.
Vélem, képviselőtársaim
többsége Modok Máriáról annyit tud, hogy ő volt Czóbel Béla felesége.
Ezzel persze, nem azt állítom, hogy a szentendrei önkormányzati
képviselőknek tudnia kellene minden városi utcának nevet adó nacionáléját,
adatait. Mert nem mindenkinek lehet már csak kora miatt sem, személyes
élménye Mária néniről. Kedves csendes asszonykára emlékezem, aki
pont ellentéte volt a gyerekekkel gyakran morózus öregnek, Béla
bácsinak. Ha csak Mária néni volt otthon, lehetett a kertjükben
bóklászni, sőt ilyenkor, kaptunk tőle kissebb ajándékot is. Mint
a szomszédban lakó gyerek, én legalább is így emlékezem. Ezért lett
volna jó, ha kaptak, -tunk volna valami kis bemutató írást a névadóról.
Aztán arról,
hogy mit is szólnak keresztelésünkhöz azok, akiknek most új nevű
közterületük lett és ezért minden papírjukat át kell iratni az új
címre? Ez lakosonként legalább hét okmány. Mint azt Kondacs Krisztián
önkormányzati munkatárs előterjesztés-előkészítő a polgármester
felszólítására elmonta, 41-en laknak majd az új cím alatt, akik
mindannyian annak rendje és módja szerint megkapták a névváltoztatás
szándékáról a tértivevényes levelet. Erre 15-en válaszoltak, akik
közül tízen egyetértettek az új névvel, öten ellenezték. Ezt a testület
úgy tekintette, ők a többség, és ezért megszavazták.
Modok Mária
(Czóbel Béláné) 1896 – 1971. aki az Ábrányi villa alatt a Rodin
Presszó előtti telken lévő azóta lebontott házban lakott Czóbel
Bélával
1919-ben iratkozott
be a Képzőművészeti Főiskolára, 1923-ban a Nagybányai Szabadiskolába.
Mesterei voltak: Glatz Oszkár, Réti István. 1930-tól a Képzőművészek
Új Társasága tagja. A harmincas évek során többször járt Párizsban,
1937-től 1939-ig itt magániskolákban tanult.
Pályája a természetelvű
nagybányai stílushoz kapcsolódó tájképekkel indult. A 30-as években
figurális kompozíciókat alkotott, melyek egy részén Dési Huber hatása
érzékelhető és a szocailista művészek szellemiségéhez álltak közel.
Czóbel Bélával 1940-ben kötött házassága nagy hatással volt művészetére
is. A 40-es évek első felében szinte kizárólag csendéletet festett.
A virágokról, gyümölcsökről s környezete tárgyairól festett képei
a tárgyakhoz fűződő szeretetteljes kapcsolatról vallanak, hol pedig
örömteli frissességet sugároztak. Az 50-es években megváltozott
életvitele és művészeti szemlélete. Párizs és Szentendre közötti
kétlaki élete lehetővé tette a párizsi művészeti élet félmúltbeli
és kortárs nagyjaival való megismerkedést.
Nemcsak
az École de Paris klasszikusainak művészete gyakorolt piktúrájára
hatást, hanem a baráti körükhöz tartozó Vieira da Silvának a művészete
is. A virágcsendéletek mellé új témákat fedezett fel: kislányarcokat,
galambokat, galambtollakat, vízparti tájakat, városokat, égitesteket,
melyekről kisméretű variációk sorát készítette el. Egyre jobban foglalkoztatta
az absztrakt művészet problémaköre. Geometrikus redukcióval kísérletezett
városképeiben, másrészt a természeti motívumok erős absztrahálására
törekedett minden témában. Élete második felében a posztimpresszionizmus
lírai vonulatához tartozó érzékeny koloritú egyéni stílust kedvelte.
|
|
|
|
2009.
október 7. |
Goran
Karan Budapesten lép fel |
|
A
dolog úgy van, hogy a magyar nem ismeri a cseh, szlovák, horvát, osztrák
vagy ukrán pop énekes sztárt, (Karel Gott lehetett az egyetlen kivétel
ez alól, de az régen volt, és hát ő KGST sztár volt) mint ahogy valószínűleg
ezekben az országokban is ismeretlenek a magyar énekes sztárok. A
nemzetiségeknél azonban más ez a viszony. Gondoljunk csak az erdélyi
fiatalokra, micsoda sikerük van, és volt ott a magyar popzenekaroknak.
Nos így lehet ez a magyarországi Dráva-menti horvát nemzetiségűekkel
is, bizonyosan ők jól ismerik a zágrábi pop zenekarokat, énekes sztárokat.
Én azonban nem, mert hát itt nem fogható horvát tévé, meg ha hallható,
látható is lenne nem sokat segítene rajtam.
Néhány
éve Tahir barátommal (Tahir Mujicic horvát íróval) Zágrábban a Gradecen
egy presszó teraszán ültünk, vártuk a szomszédos Klovicevi dvori (Szépművészeti
Múzeum) igazgatóhelyettesét Biserkát, hogy megbeszéljük a szentendrei
kiállítást. Később ez megvalósult a Hvar szigeti szobrászok bemutatkoztak
a MűvészetMalomban. S miközben ott kávézgattunk, odajött, pontosabban
fogalmazva elözönlötte asztalunkat egy nagy társaság, feketébe öltözött
nővel az embercsoport közepén. Nekem az azonnal feltűnt, hogy valami
színésznő vagy efféle lehet ( úgy volt öltözve mint Greta Garbo annak
idején) fekete kendővel volt bekötve a feje és hatalmas napszemüveggel
takarta el fél arcát. A mellettem lévő székre dobta le magát, miközben
Tahírral, mint akik géppuskázzák egymást pergették a szavakat. Láthatóan
osztották egymást, viccelődtek. Én azonban egy szót, de annyit sem
értettem mondandójukból.
Amikor a szózuhatagok leálltak, én annak rendje módja szerint bemutatkoztam.
Ő is, Severina, mondta. Mivel nekem ez akkor annyit sem jelentett
mint Kovácsné, megkérdeztem (valahogy kinyögtem), hogy mivel foglakozik,
mire ő annyit mondott énekes. Majd hallva és látva, hogy nem tudok
horvátul megkísérelt velem szót váltani más európai nyelven. Kísérletezése
végül is sikerre vezetett, mert egy idő után németül elnyökögtem válaszaimat
kérdéseire. De Tahir látva szenvedésem segítségemre jött, bár nem
tudom miket mondott rólam, mert nem értettem, de ismerve őt, valószínűleg
elmondta hogy kétszeres Nobel díjas tudós, Oscar-díjas filmrendező,
világhírű művész és miniszterelnök vagyok, csak most egy kicsit formán
kívül. Mert hát Tahirnak nem kell a szomszédba mennie egy kis füllentésért,
nemhiába író. Szóval, így kínlódtam én a beszélgetéssel, közben azonban
a presszó előtt ahol ültünk, előttünk a járdán, egyre nagyobb tömeg
gyűlt össze, mutogatva ránk, és halkan azt a morgást lehetett hallani
Severina. Egy idő múlva a tömegből kivált egy tinédzser kezében notesszel
és láthatóan autogramot kérni odajött asztalunkhoz. Nem részletezem
tovább, az autogram-kérők egyre többen lettek, amire Severina hatalmas
badigardjai kíséretében távozott.
A tömeg még egy ideig ott álldogált asztalunk előtt, rám mutogattak,
gondolom azt találgatták miféle sztár lehetek, hogy az ő félistennőjükkel
Severinával beszélgettem.
Nem tudták, hogy én csak e talákozás után tudtam meg kicsoda is Severina.
A horvát Zalatnay, csak valamivel fiatalabb kiadásban.
A napokban egy horvát popsztár lesz látható, hallható Magyarországon.
GORAN KARAN
Koncert
a XIII. ker. Horvát Önkormányzat, a Croatica Rádió és Hrvatski Glasnik
támogatásával
helyszín: „József Attila" Művelődési Központ
Budapest, XIII. ker. József Attila tér 4.
időpont:
2009.10.11. 19h
jegyek elővételben: 3000 Ft
jegyek a helyszínen: 3500 Ft
jegyigénylés és bővebb információ:
Jelica Pasic Drajkó
mobil: 06 20 98 89 317 |
|
|
|
2009.
október 6. |
Oh,
te régi szép Dánia! |
|
Ebben
az évben van a rendszerváltás évfordulója. Tudják,1989-é, amikor abban
az illúzióban éltünk, mi a naiv többség, hogy hamarosan annyit fogunk
keresni, mint egy korabeli NSZK munkás, olyan lesz a boltok árukínálata
mint a bécsi ring üzleteiben és egyébként is jön majd a Kánaán. Kit
érdekelt akkor, hogy munkanélküliségről beszélnek, a többség azt hitte
őt ez nem érintheti, és boldogan gondolt nyugdíjas napjaira.
De hát jött a kapitalizmus, annak is nem a svéd szocializmusa, hanem
undokabb, globális formája, bedőlt hitelekkel, kilakoltatással,
munkanélküliséggel, s kiderült, a valóság, hogy NATO tagsággal és
uniós pénzekkel jövőre elérhetjük az 1997-es életszínvonalat.
No, de ne menjünk ennyire előre, mert hát a rendszerváltás ideje
1989, nem egyik pillanatról a másikra jött el. Megelőzte a detant,
az enyhülés és a gorbacsovizmus amelynek sajátos magyar, 1968-tól
lassan kilazított formája a késői Kádár-rendszer, a pártkongresszusokon
fejlett szocializmusnak titulált magyar-utas kapitalizálódás kora.
Szentendre
különleges hely volt ekkoron. Itt volt az első magánétterem az Arany
sárkány, itt lehettek olyan avantgardé kiállítások, performance-ok
amik másutt tiltva voltak. A városban majd egy millió turista fordult
meg évente ebben az időben és ezek majd fele akkori szóhasználattal
élve kapitalista országokból jött. A Fő téren és a Bogdányi utcában
többször hallhatott német, holland, olasz szót, mint magyart az
autóbusszal érkezo téeszturista. Itt pihente ki fáradalmait a késő
Kádár kori elit boldogtanyai, pismányi víkendházaiban. Szóval itt
nyitottabb és szabadabb volt a légkör, mint másutt e hazában.
Az élelmes
szentendrei gyerekeknek volt legnagyobb külföldi sörösdobozgyüjteménye
amellyel csak néhány várbéli esőkerületi lurkó vehette fel a versenyt.
Boldog idők, meséli egyik-másik butikos. Korabeli mese, hogy akkor
még egy húsz négyzetméteres bogdányi utcai butik öt család egész
éves megélhetését, tengerparti nyaralását tudta biztosítani és kitermelt
egy balatoni nyaralót, családi házat és két kapitalista relációból
való autót is öt év alatt.
Szóval
ez volt a detant, de még nem jött el a szabad Bécsbe-járás és Gorenje-vásárlás
időszaka, 1986-ot írtunk. Szentendrére sorra látogattak a külföldi
delegációk. Margaret Teacher és a szaudi uralkodó, a KGST vezetői,
német és osztrák kancellárok stb. de érkeztek un. második vonalbeli
delegációk is, így egy dán békemozgalmár és feminista delegáció is.
A kötelező Kovács Margit Múzeum látogatás után, az aranysárkányos
gödöllői csirke alatt felajánlották, szívesen fogadnának fiatalokat
ebből a szép városkából és ha érdekel bennünket szívesen kerítenek
egy Szentendréhez hasonló dán városkát. Később kiderült, ez a városka
Frederiksund.
Oka,
hogy erről most itt írok csupán annyi, hogy papírjaim rendezgetése
közben a kezembe került annak levélnek a piszkozata, amelyben arról
írunk, hogy akik kiutaznak „12 nő és nyolc férfi , beszélnek angolul,
franciául és németül, 20 és 30 év közöttiek stb.” Lényeg, sikerült
verbuválni egy városi ificsapatot, bár ez első ígértekkel szemben
nem mindannyian voltak fiatal művészek, de később ez nem lett akadálya
a kialakuló kapcsolatoknak és barátságoknak.
|
|
1988-ban
frederiksundiak érkeztek Szentendrére és így folyt a csere még vagy
három évig. Újabb csapatok mentek Dániába és érkeztek dán ifjak
Szentendrére. Az első csapat tagjaiból és az újakból egyesület alakult.
Közbejött azonban a rendszerváltás és már nem kellett különleges
kapcsolat a belügyminisztériumban, hogy kiadják az útlevelet, mindenki
szabadon utazhatott. Talán ezért, talán mert nem maradt öntevékeny
gazdája az ügynek, a kezdeményezés lassan elhalt. Pedig amikor a
dán trónörökös pár Szentendrén járt sokan lelkesedtek és szerették
volna hogy Frederiksund és Szentendre testvérvárosi szerződést kössön.
De mivel érintett városi nagykutya nem járt kint, a dologból nem
lett semmi. Pedig több dán csapattag megtanult magyarul és jártak
itt néhányan egyetemre is. Többüknek lett magyar felesége. Mások
később is rendszeresen kilátogattak első dániai látgatásuk színhelyére,
tartják a kapcsolatot a régiekkel.
A
kapcsolatfelvétel 23 éve történt. Azóta felnőtt egy generáció. Talán
ők egyszer majd felfedezik, hogy volt egy szentendrei csapat, még
a rendszerváltás előtt, amelyik először látogatott el csoportosan
a vasfüggönyön túlra, akik csak azért mentek mert érdekelte őket
a világ, és nyitottak voltak Európa boldogabbik felén élő hasonló
korú fiatalokra.
|
|
|
2009.
október 5. |
Öröm
és kettőscsavar |
|
Tekinthetném
-”akár geggnek, kettőscsavarnak is, de a történés számomra mégis öröm.
Mármint az, hogy, Ligeti Erika szobrot állít a város, és a szobrászművésznőről
teret nevez el. A volt Marx teret. Nem a Rab Ráby teret, mert az 1946-tól
1958-ig volt Max tér, és nem is a Fő teret mert az 1958-tól 1986-ig
volt róla elnevezve, hanem a Kert utca és a Jókai utca kereszteződésében
a pártház területének kisajátításával és felépítésével keletkező kis
terecskét, amelyet 1986 március eleséjén neveztek el Marx Károlyról,
s amelyet a Dietz-éra egyik első lépéseként, marxtalanított a városi
testület. Bár e tett a többség részéről érthető volt, szerintem felesleges
és nem éppen européer lépés, de lényeget tekintve ma már mindegy.
Ott, akkor arra kértem a testületet, ne tegye, no nem a jobboldal
ideológia együttérzésére apelláltam, hanem arra, hogy Szentendre olyan
város maradhasson, ahol sokféle érték, nézet, emlék és idol megférhet
egymás mellett. Mert
számomra az egyik szimpatikus és követendő vonása egyes európai
városoknak, például Párizsnak is, hogy ott nem divat, a nácit kivéve,
szobrot, emléktáblát levenni és közterületet átnevezni. Mert Szentendre
egyik jó vonása volt történelmének jobb idejében, hogy sokféle nép,
vallás, nézet, ideológia élhetett itt egyszerre, egymás mellett
békében. Meg aztán a hetvenes évek közepétől, arról is híres volt
e város, hogy itt szabadabb volt a légkör, mint másutt e hazában.
Így hát feltétel nélkül örülök Erika szobrának, amit pénteken délután
hat órakor avat fel majd Gálné Pelcz Ildikó a FIDESZ alelnök asszonya.
De hát úgy vagyok én ezzel is, mint a gulyással, nem a szakács érdekel,
hanem főztje. S ha jó ügyet képvisel, nem érdekel melyik istálló
versenyzője az illető.
Meg
aztán ismerve Erika hihetetlenül kedves jétékosságát, az ő geggjének
tudom be az avató személyét, aki most fenntről jókat mulat rajtunk.
Ligeti Erika 1952-től 1958-ig végezte Magyar Képzőművészeti Főiskolát,
mestere: Szabó Iván volt. 1964-68-ig Derkovits-ösztöndíjas. Díjai:
1968: X. Szegedi Nyári Tárlat díja; 1972: Munkácsy-díj; 1973: Tornyai-plakett;
1974: IV. Országos Kisplasztikai Biennálé I. díj, Pécs; 1980: Kulturális
Minisztérium díja; 1981: III. Országos Éremművészeti Biennálé díja,
Sopron; 1983: Szakszervezetek Országos Tanácsa-díj; 1985: érdemes
művész; 1993: Symposion-díj, Országos Éremművészeti Biennálé; 1994:
az év koszorús szobrásza. 1993-tól a Széchenyi Művészeti Akadémia
tagja. A MANIANA nevű nemzetközi művészeti csoport alapítója volt,
amelyben kubai és vitenami alkotók is voltak, akikre ő akkor is szívesen
emlékezett, mesélte történeteiket, amikor ez nem volt trendi. 1955-ben
állított ki először. Elsősorban kisplasztikákat, portrékat és érmeket
készített. Volt rajztanár és 1969-től családjával a szentendrei új
művésztelepen élt. Művei
lírai hangvételűek, érzelemgazdagok, derű és életöröm jellemzik.
Érmészetének játékos formavilága a humor iránti érzékenységéről
tanúskodik, sőt a groteszk megfogalmazás sem állt tőle távol. Sziporkázó
ötletgazdagsággal időről időre magától értetődő természetességgel
újította meg a mintázás klasszikus formarendjét. Szobrászatának
központi témája az emberi figura. Kisplasztikák, érmek, portrék
és monumentális alkotások készültek műhelyében, amelyeknek legjellemzőbb
vonása a játékosság, az ironikus valóságlátás és groteszk szemlélet.
Egyik élményem ami jellemző volt rá, s amit itt most felelevenítek
az analógia kedvéért. Amikor a zeneiskola kapu-oszlopára készült
reliefjét átadták, jókat kuncogva a korabeli kissé prüd városvezetőkön,
azt ecsetelte a figurát mutatva -Látják, milyen komoly kis fütyije
van?
Lelki
szemeim előtt azt látom, hogy a szoboravatás szervezésének egyes
elemei üzennek. Bennem az sejlik fel, mintha a FIDESZ azt üzenné
Szentendrére, ő nem az a bizonyos, pomázi lankán érbedő magyar,
turulos jobboldali és az izbégi templom közelébe az árpádsávos zászlót
kitűző szentendreiek közül való, hanem eurpéer polgár. De legyünk
ennél jobbindulatúak és tételezzük fel Gálné Pelcz Ildikó asszony
műértő és régi rajongója Ligeti Erika művészetének, s ha ez így
van, miért ne avathatná fel Erika szobrát. Meg aztán én még emlékszem
arra is, hogy a korabeli népfront javaslata Korniss Dezső volt Marx
helyett a tér elnevezésénél, de akkor győzött az erősebb. És ennél
mindenképpen jobb javaslat a mostani. Bár azóta elolvasva néhány
városi dokumentumot, lehet, hogy a korabeli pártbizottság névválasztása
volt autentikusabb, mert itt volt a Marx otthon (a zeneiskola épülete)
meg a Lepusán há is. Lepusán Vazul 34 éves öntőmunkás lakott itt
1918-ban, amikor majdnem a mostani szoboravatás időpontjával azonos
időben a főtéri népgyűlésen bejelentette, hogy megalakítják a Szociálista
pártot Szentendrén.
De ma már kit érdekel mi volt itt régen. Én örülök a szobornak és
a térnek. Legfeljebb az fáj egy kicsit, hogy ott folydogál a szobortól
tizenöt méterre a Mangold ház pincéjében a 150 méterről feltörő
artézi víz, amelyet ha kivezettek vona a térre, a város egyetlen
artézi kútja is itt lehetett volna. De ehhez a várost jobban ismerő
és értőbb városvezetés kellene. Még nem késő, mint ahogy arra sem,
hogy a Nagykovácsi villa alatt feltőrő vizekkel a város gazdálkodjon
és ne hagyja szerte-szét folyni. De ez egy másik történet. |
|
|
2009.
október 1. |
Levél
a századfordulóról |
|
Heyer
Mártonné Paulina néni nagyatyai nagynéném. Híres személy a Benkovits
családban. Három levele, pontosabban levéltöredéke került a kezembe
a napokban, turkálva a családi iratok között. Clevelandból, Ohioból
küldte őket. A családban ő volt az a személy, aki minden magyar családban
megtalálható, ő volt nálunk az ámerikás rokon. Bár sokat hallottam
róla, de igazából senki sem tudta, tudja megmondani mi lett vele és
családjával. A dolog talán azért érdekes, mert a levelek 1907, 1908
és 1909-ben kelteződtek és tükrözik mit is tudtak akkor a világról
az egyszerű emberek, amikor nekivágtak Ámerikának, és hogy milyen
szegénység lehetett a korabeli Magyarországon.
Arra következtetek
leveleiből, hogy akinek írt, nagyszülei és szülei, csak ritkán vagy
nem válaszoltak neki. Csak a ritkán kiutazó ismerősökön keresztül
tartották a kapcsolatot. (Kímár Iván (János), Kramár, Lózska) Hogy
ez azért volt-e mert a szülők megsértődtek vagy mert nem volt válaszborítékra,
bélyegre pénzük, vagy mert nem tudtak írni, vagy mert egyáltalán
nem tudtak magyarul, nem tudom. Egy biztos, az asszonyka érdeklődik,
köszönti a szüleit és könyörög hogy írjanak, csak legalább egy-két
sorban adjanak magukról életjelt. „Mi történhetett magukkal, hogy
ily soká nem írtak?” kérdezi egyik levelében kétségbeesetten. Férje
ács volt, Márton akit hol Mártonnnak hol Martinnak ír. Családjáról
annyit sikerült felderítenem, hogy gyermekük biztosan volt.”- Kézcsókol
leánya és veje és gyermekek....”
De
van a leveleknek más, a korabeli magyarországi (1907-1909 még a monarchia)
választási rendszerrel kapcsolatban is információ értéke is. Egyik
levelében a következőket írja Paulina néni.
„Itt most mi
Prezident választás előtt vagyunk, de még nem tudjuk biztosan mikor
lesz. Itt aki akar szavazati jogot kap. Csak be kell jelentkezni,
beiratkozni amerikai polgárnak, itt úgy van a szabály. Azt gondolom
valószínűleg William Howard Taft megválasztásáról esik itt szó,
aki az Amerikai Egyesült Államok 27. elnöke volt. 1909-1913-ig töltötte
be az elnöki tisztséget.
Mint a korabeli
levelezésekben, ő sem sem felejtkezik meg az időjárásról írni:„Itt
már nálunk kezdett tél lenni. Márton napján (november 11) volt az
első hó, és azóta télies idő van, de nem erős a hideg, mert csak
most jő az igazi tél.”( levél kelte december 2.)
Az időjárás mellett a mezőgazdasági termés is téma.„Hogy áll a szüret,
idén is van sok szőlő? Itt nálunk van mindenből elég. Mindenféle
gyümölcs még sokkal több és többféle mint o-kontriba otthon.” O-kontri=
old cauntry=óhaza.
|
Kramár
ház a Szamárhegyen |
Másutt arról
mesél:
" Csak álmomban láttam ismerősöket. Azt jól tudom, hogy mi
nem hiányzunk maguknak, de nekünk idegenek közt kell élnünk. De
azért itt is jószívű a nép találkozik még előbb mint otthon. Mert
itt nem olyan szegény a nép. Itt mindenkinek van pénze, aki csak
egy kicsit is tud dolgozni. Gáspárnak is van munkája és sok pénzt
keres. A Martin (Márton a férje) is dolgozik ács mesterségbe 3 dollárt
keres egy nap és csak nyolc óra a munka. Itt mégis csak jobb szegény
embernek lenni. Kímár Iván is megjött ide, nálunk van kvártélyon.
Hallotuk hogy idén rosszul fizetett a gyümölcs és hogy nagy drágaság
van Magyarországon.
Egy érdekes
kérés „Ha tavasszal valaki kijőne ide Clevelandbe küldhetne nekem
két pár czugos cipőt,egy bőrt és egy ebelasztint. Kérdezze meg Pistyúr
Feritől a számot vagy pedig a Braunné lábáról vegyen méretet.”(Everlasting
könnyű, de erős gyapjúszövet, amelyből főleg magas szárú cipők felsőrésze
készül (a. m. örökké tartó)...
|
|
|
|
2009.
szeptember 29. |
Fura
gasztronómia Dalmáciából |
|
A
rómaiak idejében ismert és kedvelt csemege volt. Ma Dalmácia egyik
gasztronómiai specialitása. Vannak akik azért, hogy megkóstolhassák
az USA-ából utaznak ide. Vadászata az ókor óta tradicionális szertartás,
amelyet ma légpuskával gyakorolnak. Nos, a puhoról, a nagy peléről,
egy mókusalakúak alrendejébe tartozó kis szürke állatról van szó,
amelyet dalmát őseink bizony az ókor óta fogyasztottak és amely ma
ismét gasztronómiai csemegének számít egész Dalmáciában. Régen latin
Dalmáciától, a Kotori öbölig és a Lika hegyekig ismert csemgéje volt
őseinknek Különösen a szigeteken volt kedvelt, mert Hvar régi híres
puholovci pele-lelőhely.
A nagy pele
Európában mindenütt megtalálható. Előfordul parkokban, ligetekben,
gyümölcsösökben és kertekben egészen 2000 méteres tengerszint feletti
magasságig. A sűrű erdőket kedveli, ahol a lombok között bujkál.
Gyakori az emberi lakóhelyek közelében. Színe a szürkétől a szürkésbarnáig
terjed, hátgerincén sötétebb sávval. Teste alul fehéres. Szemei
feketék és kidülledőek. Feje ovális fülei kerekek. Farka szürke
és sűrű, tömött bundájú. Teljes testhossza 23-37 centi amelyből
farka 10-17 cm. Testtömege általában 70 és 200 gramm között mozog.
Étrendjének
összetevői gyümölcsök, fakéreg, hajtások, mogyoró, gesztenye, bükk,
makk, gombák stb. Alkalmilag kisebb zsákmányállatokat is elfogyaszt,
gerincteleneket és gerinceseket egyaránt. A pele ősszel kezd készülődni
a téli álomra.
Ilyenkor van
a pelevadászat ideje, mert téli bevackolásuk (álmuk) előtt jól felhízlalják
magukat. Vadászatuk és fogyasztásuk ma turisztikai és gasztronómaia
esemény. Erre az alkalomra, a hagyományokat felelevenítendő puho-vadász
egyletet szerveztek a szigetiek. Néhány évvel ezelőtt a pele fogyasztása
még gúnyolódás tárgya volt, de mára néhány elszánt gasztronómus
és hagyomány-újraélesztő közreműködésének eredményeként dalmáciai
gasztronómai hírességé lett. Ebben Hvar sziget egyik falujának emberei,
a doliak jártak az élen. A doli Rooster éteremben – ez az egyik
hely ahol a peléből, (puhoból) készített ételeket kínálnak ilyenkor,
olyan nagy az érdeklődés, hogy csak előjegyzéssel lehet asztalt
foglalni.
|
|
Dol falu közigazgatásilag
Stari gradhoz tartozik és két részből áll: Dol sv. Marije (Dol Szent
Mária) és Dol sv. Barbare (Dol Szent Borbála). A kis hegyi falu
nem olyan felkapott hely, mint a tengerparti falvak, városok - itt
a szállás is lényegesen olcsóbb- pedig szép környezete, kellemes
klimája és nyugalma miatt idővel egyik kedvelt helye lehet majd
Hvar szigetének. Hiressége a két egymáshoz közeli templom. A falu
dombján lévő Szent Mihály templom apszisát díszes kovácsoltvas kapu
zárja le, amely mögött egy Madonna ikon látható amelyet a 15. század
végén készítettek és amelyet ismert festő a Maestro di Stratonice
a köréből való művész festette, s aki a Toscan reneszánsz egyik
ismert alkotója. A község másik része a régi Szent Borbála templom
körül található, s amelyet 1226-ben említenek először. A faluban
jó szállás lelehető fel és kellemes emberek élnek -itt még nem divat
a külföldi lenyúlása- és olyan értelmiségiek, mint Marin Ribaric
festő. Ha eljutnak Hvar szigetére és ha kirándulni támad kedvük,
javaslom ne csak a nagyobb városokat Hvart, Stari gradot stb. keressék
fel, hanem olyan helyeket is mint Sveti Nedilja, Ivan Dolac, Zavala,
Brusje, Grablje, Dol, Rudina, Vrbanj, Svirce, Vrisnik, Pitve, Humac,
Poljica, Zastrazisce, Gdinj, Bogomolje.
|
|
|
2009.
szeptember 25. |
Orbán
vagy a Szőlősgazdák |
|
|
|
A
dolog úgy áll, hogy amióta ismét írkálok blogomba, többször ránézek
más odalakra is. Teszem ezt természetes emberi kiváncsiságom miatt,
meg aztán azért is körbenézek mert érdekel, hogy az e-infomációt nyújtó
blogok és honlapok területén a Szentendre sitok környékén, mi változott
az elmúlt időszak alatt, és érdekel a konkurencia is. Régi szokásom
szerint ilyenkor Viktor lapját a Szentendre
lap-ot nézem meg először, mert itt tuti, hogy minden friss Szentendre
információt megtalálok. Nos, a mostani mustrám egyik új felfedezése
a műemlékem.hu
oldal volt. Örömmel nézegettem az oldalakat az ismerős régi és
védett szentendrei épületeket és egyéb műemlékeket, már csak azért
is, mert itt rendszerezve, azonosítóval, törzsszámmal, fényképpel
és számos fontos infromációval ellátva lelhetők fel ezek. Már éppen
dörzsölgettem a tenyerem, hogy micsoda jó lesz ez majd ha írkálok
és mondjuk kell a dolgozatomhoz valami szentendrei műemlék info. Ilyenkor
csak fogom magam és rákattintok az oldalra és kész passz, már jöhet
is a Crtl c s a helyén is az idézet. Nem kell keresgélni és begépelni
sem, hisz csak egy mozdulat és ott csillog a pontos idézet a helyén..gondoltam
magamban. De ahogy sorra vettem az oldalakat itt is, ott is olyan
információt fedeztem fel amit én másképpen tudtam. De mivel már számtalanszor
előfordult velem, hogy megégettem magam okosságommal és ezek olyan
nemtudombiztosanigazamvane jellegűek voltak hát ráhagyatkoztam, valószínű
én tudom rosszul, biztosan az odal a pontos.Mígnem kinyitottam az
Orbán keresztnél.
Nos,
ehhez tudni kell, hogy az Orbánkereszt telkünk végében volt amióta
felállították, amit aztán 1950-ben a 11-es út építéséhez kisajátítottak
telkünk több mint felével együtt. Gondolhatják mekkora összeget kaptak
apámék, mint téeszelutasító maszekok Rákosi alatt érte.Lehet
hogy több doboz Nikotex Munkás cigaretta is kitelt belőle. Így a kereszt
az új 11-es út tulsó odalára a városi közparkba került. S bár így
csak annyi közünk maradt dologhoz, hogy tőlünk sajátitották ki, de
családunk továbbra is úgy gondozta, mintha még telkünkön lenne. Gyerekként
sokat játszottam körülötte. Fontos rejtekem volt itt, mert tavasszal
a talapzat és kereszt közötti résből bujtak
elő a piros-fekete mintás suszterbogarak. A kereszt mellett álló millenniumi
hársfán volt-az egyetlen hárs azok közül, amelyet a száadfordulón
a millenniumra a város ültetett és máig fennmaradt- kedvenc búvóhelyem,
amely hatalmas koronájából gukkeroltam apám háborúból maradt Leica
messzelátójával házunk körüli és a 11-es uton lévő fontos történéseket.
Legtöbbször a főúton úgy félóránként elhaladó autókat, lovaskocsikat,
és alkalmanként a nyáresti szürkületben a park pirostámlás padjain
összebújó szerelmes párokat. Sőt tanúja voltam annak skandallunak
is, amikor Szautner bácsi egy májusi délelőttön hazafelé Pismányból,
ahol éppen azt konstatálta, hogy Orbán lefagyasztotta szőlejét (mint
köztudott, Orbán az utolsó fagyos szent) éktelen károkodás és szidás
közepette elverte a szobrot, miközben azt a kérdést ismételgette folytonosan
-Tudod te, hogy mit tettél velem?
|
|
Így
jutottam annak a teologiai ismertenek birtokába, hogy az ember időnként
még a szenteket is tegezi, bár mint később Szappanos plébános úrtól
megtudtam e Szautner bácsi által gyakorolt formája nem általános és
nemkívánatos. Még szerencse, hogy mindez úgy történt, hogy a szobor
nem sérült meg. No szóval, van közöm ehhez a kereszthez legalább is
annyi, hogy empirikusan is tudom, hogy hol van.
De vissza a műemlékem.hu oldara. Az Orbán kereszt című felirat alatt
a Szőlősgazdák keresztje fényképe van, ami mint köztudott a Bogdányi
utca és Dézsma utca sarkán Becseiék keritésének sarkában áll. Gondolom
az ismeretlen oldal-készítő abból a tényből kiindulva, hogy a Szőlősgazdák
keresztjét szőlőindák és fürtök díszítik, gondolhatta, hogy ez Orbán
keresztje. Sajnos elvétette, de nagyon.
|
|
|
|
Szentendrei
gasztronomia avagy Gülbaba |
|
Az
ötlet jó, a plakát tetszik, a tartalom nekem kicsit hiányos. No nem
akarom én legorombítani a szentendrei vendéglősöket, csak sajnálom,
hogy nálunk nem dívik ami kinn már régebb óta divat, hogy ha már helyi
rendezvényt csinálnak, akkor hozzá helyi gasztronomia smakkol. Persze
huszonegyedikszázadosítva. Néhány hete amikor rögeszméméről írtam,
hogy miért ne lehetne Szentendrén Michelin csillagos étterem és ezért
néhány általam ismert példát is felelevenítettem Attila letorkolt,
mondván a Michelin csillag bunda, a franciák csinálják maguknak, és
Gordon Ramsay
éppen most szívja a válságot, éttermeit sorra csukja be..
Nos ennek ellenére
úgy gondoltam, nem adom fel, és ha Szentendrén gasztronómiáról lesz
szó mindig elmondom majd, hogy van szentendrei gasztronómiai hagyomány,
hogy érdemes lenne feltárni és illenék ennek alapjaira építkezve
ezt a gasztronomiát újraépíteni. Persze nem arra a bizonyos 1961-es
görögkancsós psari phi, sulakava, koto pulo, suvlaky-ra gondolok,
leglább is remélem nem ilyen lesz.
Ismét leírom,
ez a gasztronomia abból a rác (görög, pontosabban macedo-román,)
dalmát, szerb, ezen belül főképpen szerémségi, szlovák vagy mikszáthosan
tót, aztán német, ami nálunk inkább osztrákot jelöl, nemeztiségek
ételeiből áll ami szentendreivé
mixálodott. Rádaásul
a történelem során átment, két komoly változáson is. Az egyik, a
filoxéra pusztítása következtébeni szegénység szűrőjén, és a szőlőről
a piszkére ( egres, köszméte stb.) való váltásnak a szentendrei
gasztronómiára is kiható következményein.
Nem
pontosan illik ide, csak párhuzamossága miatt írom le, hogy a minap
az egyik tévéadásban Zemplént mutatták be, és arról beszélt egy botanikus,
hogy ott is megtalálható a Szentendrei rózsa, ami valószínűleg Gülbaba
rózsáival került Magyarország területére. Nos, itt van az Antolik
villa kertjében néhány tő Szentendrei rózsa (Rosa Sancti-Andreae),
amely ugyan védett -vigyáznak is rá- de jóformán senki nem tudja merre
található, nem nézhető meg csak torturával és városban egyetlen tő
sincs sehol másutt, közterületen pláne nem, hogy büszkélkedjünk vele.
Szerintem ha a Rosa Sancti-Andreae másutt, mondjuk Európa boldogabbik
felén lenne fellelhető egy olyan kisvárosban mint Szentendre, biztosan
lenne ott étterem és rozárium Rosa Sancti-Andreae névvel és vagy ötven
intézmény erről elenvezve és lenne belőle speciális rózsavíz és csemege
is. Nálunk meg csak van és a várospropagandát drága pénzen készítő
piár szak-guruk le se sz….-ják. De lehet, hogy tévedek, senkit sem
érdekelne egy ilyen brand -vagy miaszösz.
Érdemes volna
végignézni a Javor Egylet báljainak, rendezvényeinek menükártyáit,
az ide vonatkozó irodalmat és más anyagokat, a még gyakorlatban
fellelhető hagyományt.
Nos végignézve a Gasztromustra
programjait az éttermek szüreti multaságra felkínált ételeit
számomra szimpatikus és a helyi gasztronómiához illeszthető az Ementáli
falat aszalt szilvával, persze a ha helyi akarna lenni inkább kecskesajttal
kínálnám, de akár helyinek is tudhatnám be a szőlős túrós rétest,
a sajtokból készült vegyes ízelítőt bőségesen körítve szőlővel és
az ilyenkor még fehér dióval, (igazi inyencség), a kakukkfüves csirkemellt
borban párolva, szőlőmártással és még néhány más étket is. Persze
a többi is finom lehet. Aztán nem találtam
sehol a kínálatban Dúzsi Tamás kadarkáját Szentendre 2009-es borát.
Mert hát illene ilyenkor az év borával emlékezni a szentendrei szőlősgazdákra
és szőlőmunkásokra. Egy kis szellemi ínyencség, szívesen
meghallgatnám: Horváth Tamás somelier előadását az Ipartestület
CÉH Galéria termében a borkultúráról. 2009.szeptember 26.-án szombaton
10 órai kezdettel.
|
Egy
testvér, nem testvérváros |
Már csak azért
is mert ő bizton tudja milyen lehetett abból az apró szemű kadarkából
készített bor, amely szőlő eredeti lelőhelye szerint a Szkadari
tó, s amely ma, Skutari vagy Skodra néven ismert Albániában. A szerb
szkadarka szóból jött át a magyarba is, és lett kadarka a szőlő
neve. Vagy milyen is Kratosija nevű szőlő, mert ebből a nagyon telt
szőlőből annak idején erősen sötétvörös színű mustot préseltek.
De volt ennek topáz színű változata is. De óborból készítettek csepegtetéssel
rác ürmöst,(bermet-et). Zsuppszalmán töppesztett szőlőre fejtették
rá az óbort, így készült az a bor, amelynek hordójáért egy tehén
árát is megadták, olyan népszerű volt külföldön, ez volt a szentendrei
aszú. Aztán itt van dalmát eleink szőlője is, amit a Szerémségből
hoztak magukkal és szlamkamenkának neveztek a Szlankeménről
vagy Slankamenről elnevezett szőlőfajta után és a muskotályos fehér
szőlőt a tamjanikát (tömjénes) és a csak illatosnak nevezett aranyszínű
mirisavkát. De milyen is a rakszőlőből, mézesfehérből, budai zöldből
vagy, hosszúcipkájúból készített a bubáni hegyoldal illatát idéző
fehérbor.
Nos és itt van a szokásos szentendrei átok, a propaganda hiánya.
Mert miért gondolják azt a vendéglősök, hogy a többségében kisegzisztencia
szentendrei, aki részt vesz majd a felvonuláson, el fog menni néhány
ezerért megkóstolni kínálatukat. Persze sokan elmennének, de hát
nics annyi a nyugdíjas péntárcájában. Persze él itt olyan társdalmi
csoport is e városban akiknek akinek ez az ár nem okoz gondot, de
ők eddig nem szoktak szüreti felvonulásra, rendezvényre járni. Valahogy
el, pontosabban le kellene őket csábítani Pismányból. De azt hiszem,
számukra még hiányzik a motiváció. Szívesen jönnének ők, csak nem
jut el hozzájuk a hír, és persze nem úgy, hogy valaki olyan ismerős
invitálja őket, akivel jólesik talákozni lenn a városban, meginni
egy pohár bort, együtt megvacsorázni. S bizony a rendezőknek vetélkedniük
kell olyan tapasztalatokkal is, mint Firenze és Siena környéki Chianti
ünnepei.
A
rendezvényt jónak és fontosnak tartom, csak féltem nehogy egy esetleges
kezdeti sikertelenség miatt a jövőben ne folytatódjék. Mert megérne
városi összefogást egy jó szüreti nap Szentendrén.
S bár a város épületek tömege, építése és bontása, működtetési bravúrok
sorozata, jogalkotási teljesítmény, de a város más is, és több is
ennél, számomra a város a továbbélő hagyományok, a közösség értékőrzése,
értékteremtése és ez is építés. Ezért mondom én, többet ér, egy
nem túl értékes épület megőrzése, egy közepes köztéri szobor, megőrzött
hagyomány, mint a legjobb rendelet, agyoncizellált jogszabály.
|
|
|
|
2009.
szeptember 24. |
Baska
voda, mint Siófok 1975-ben |
|
Megjelent
a Közép-Dalmáciai Idegenforgalmi Közösség jelentése augusztusról.
Mili Razovic barátunk, aki a közösség vezetője, most rendkívüli sikerekről
számol be. Míg az első félév rosszabb volt mint a múlt évi, augusztusra
a trend megváltozott. Három százalékkal több vendég érkezett Közép
Dalmáciába, mint múlt év ilyenkor. Lenyűgözőek
a számok... mondja. Az év első nyolc hónapjában az 1,3 millió regisztrált
érkezőnk volt, és az eltöltött éjszakák száma 7,8 millió. Az érkezők
nagyobb részét a külföldi turisták tették ki. 1,1 millió. - A kiváló
közlekedési, kapcsolatok sokat segítettek ebben és az új gyorsforgalmi
út révén a távoli európai országból is érekeznek vendégek. De ezek
az eredmények mögött hatalmas propaganda is van. Áraink mérsékeltek,
ami fontos ebben a válságban...mondja Mili Razović igazgató. (szerintem
nem annyira)
Vendégeink
körében továbbra is elsőbbséget élvez a Makarska Riviera, de más területeken
is dicsekedhetünk a látogató turisták számával ezen a nyáron. Mint
mindig, a látogatókat a csehek vezetik, majd a németek és a lengyelek
következnek.
Sok turista érkezett a Távol-Keletről is, 18 ezren jöttek Japánból,
amely jelentős növekedést jelent az elmúlt évhez viszonyítva. Sokat
várunk az utószezontól is. Bár ez a szezon véget ért, de már készülünk
a jövő évre. Ott leszünk a Londoni vásáron.
Az abszolút győztes Baska Voda község. Az első nyolc hónapban 99021
vendégük volt (csak augusztusban 39.216 látogató), ezt követi Hvar
több mint 38 ezerel és Split 35295-el. Népszerű Omis is ahol 27.328
turista volt augusztusban.
Baąka
Voda modern turisztikai központ a makarskai tengerparton. Több kilométer
hosszú kavicsos strandjáról ismert, amelyet sűrű fenyőerdő vesz
körül. Az egykori halászfalut, amely mindössze 10 km-re esik Makarskatól,
az ókor óta lakják. A Biokovo hegy alatt lévő falu (a hegymászók
és botanikusok ismert úticélja) fekvésének köszönhetően olyan turisztikai
úticéllá fejlődött, ahol jó a vendéglátóipari- és szállodai kínálat
és magánszobákból és apartmanokból is az ajánlat.
|
|
|
2009.
szeptember 21. |
A
kishídról ismét |
|
|
|
A
kishíd máig sem készült el, márpedig szeptember 30-án lejár az önkormányzat
által a Megyeri hídra egy évre kiadott ideiglenes használatba vételi
engedély. Ennek tükrében a teljesítés elmaradására hivatkozva akár
le is lehetne záratni a Megyeri hidat. "Természetesen erről nincs
szó, ám a kishídra a szigeten élőknek szükségük van" – mondta
el Nádas Zsolt, a Pest megyei falu alpolgármestere szerdán.
A bírósághoz benyújtott kereset szerint a közlekedési tárca, illetve
a beruházással megbízott Nemzeti Infrastruktúra Zrt. az alperes -
tette hozzá az alpolgármester.
Az előzményekhez tartozik, hogy a megállapodás szerint a Megyeri híd
beruházás részét képezi a mellette megépítendő kishíd, amely a szigeten
lakók napi életét könnyítené meg. Erre azért tarthatnak igényt, mert
a szigeten átívelő Megyeri hídról a jog szerint megilletné lejáró
a közelben fekvő községet, ám környezetvédelmi megfontolásból a falu
lemondott ezen előnyről a kishíd megépítésének fejében. Ugyanis a
sziget alatt húzódik a budapestieket is ivóvízzel ellátó hatalmas
természetes vízbázis, aminek biztonságát veszélyeztetné a Megyeri
hídról lezúduló autóforgalom, amíg a kishídon csak a helybéliek, a
mentők és a tűzoltók közlekednének - tette hozzá. (FigyelőNet)
Emlékezetem
szerint még Kállay polgármesterlése idején, amikor az első határozat
született, a szentendrei testület úgy döntött, hogy az akkor ajánlott
Határcsárda helyett a volt szovjet laktanyánál kell kijelölni a
hídat. Aztán elfelejtkeztek Szetendréről, mert amikor a város új
szerkezeti és karatertervét készítette Miakich idejében- amelyben
kijelölte kis híd helyét is- nem reagált a minisztérium (kötelessége
lett volna) legalább is a híd ügyben nem és mintha a szerkezeti
terv nem is lenne, a hidnak a Postás stradtól déli irányba eső fél
kilométerre készíttette el a környezetvédelmi hatástanulmányt. Aztán
jött az újabb döntés, ezt már a dr. Dietz -féle testület hozta meg,
ennek értelmében a Határcsárdánál kell bicikli hidat építeni.
A lényeg,
szerintem nem érvényesült két fontos városi érdek az utóbbi döntésben.
Az egyik, hogy még a város előtt épüljön közúti híd a szigetre,
mert akkor az elviszi a forgalmat, és ezzel csillapítni lehet az
amúgy is túlterhelt Dunakanyar körút forgalmát. A második, ha már
híd épül akkor azt jobb volna a város érdekében úgy használni, hogy
ezzel megerősödjön Szentendre körzetközponti szerepe, és a szigeti
kapcsolattal a város számára nyerhető legyen zöldterület az évtizedek
alatt túlságosan beépített zöldterületi arány visszaszerzésére.
Ebben talán Fülöp Zsolt álláspontja a leginkább város-érdekű és
távlatos, aki azt javasolta az egyik testületi ülésen, hogy Szentendre
mondja ki, egyesülni kíván Szigetmonostorral. Az elsőre meglepő
javaslat, azt hiszem igencsak megfontolandó, s nem példa nélküli
ha csak Pestbudára, Londonra vagy még tucatnyi város feljődésére
gondolunk.
Mert
bár vannak jó érvek Szentendre állva tartására is, mégis azt gondolom,
ha ez a fajta gonolkodás marad a városban az írányadó- lásd az új
rendelőintézet telepítését, pontosabban helyben hagyását, amit olyan
helyen próbálja korszerűsíteni önkormányzatunk, amely mára rosszul
megközelíthető lett közösségi közlekedéssel, nincs megfelelő parkolóhely
sem és a bővítésnek sem lefelé (ki tudja mit fog feltárni a kötelező
ásatás?) sem felfelé (városkép ) sem oldal irányban ( egyik oldalon
út, a másik oldalon visszaajándékozott egyházi tulajdon) nincs helye.
Ezért vélem úgy ma is, hogy távlatos gondolkodásra lenne szükség
a városirányításban, tervezésben és ennek egyik útja-módja lehetne
a Szigetmonostor felé való bővülés. Persze lehetne ezt a fejlesztést
korszerűen, környezetbarát módon is tenni- ráadásul az Eu támogatja
is az ilyen-fajta megoldásokat.
|
|
|
|
2009.
szeptember 17. |
Váltóállítási
hibák miatt az anyatej belecsúszott a néptáncba |
|
|
|
Történt
pedig, hogy ma volt az ANYATEJES TÁPLÁLÁS VILÁGNAPJA, más néven a
szoptatás világnapja. 1992-ben indította el kampányát és átfogó programját
az Egészségügyi Világszervezet és az UNICEF a csecsemők egészséges
táplálása érdekében. Oka pedig akkoron az volt, hogy szomorúan tapasztalnia
kellett az Egészségügyi Világsszervezet vezető testületeinek, hogy
egyre több csecsemő hal meg szerte a világon azért, mert nem jut anyatejhez.
Nálunk persze inkább a szoptatás az anyatej népszerűsítése a cél.
Mert az édesanyák 90-80 százaléka képes lenne a gyermekét 6 hónapos
koráig szoptatni, ezzel szemben a csecsemőknek csak 40 százalékát
táplálják anyatejjel - mondta az országos vezető védőnő.
Korábban is voltak ilyen rendezvények Szentendrén, de mai formájában
igazán dr. Dietz regnálásával, a Kriaszter piár-program megalkotásával
vált a városi közélet standard rendezvényévé. Beszéd, virág, oklevél,
zene, vers, büfé a szokásos műsor most már évek óta. A védőnők pedig
mozgósítják a szoptatós anyukákat. S mert a gyeses kismama szívesen
kimozdul, meg egyébként is a védőnő és az anyuka között igen meghitt
és bizalmi a viszony, logikus, hogy nem csak gyakorlati csecsemőtáplálási,
egészségügyi és életviteli tanácsaiban hallgat rá, hanem elfogadja
invitálását is. Aztán talán az is szempont lehet, hogy az anyukáknak
és gyermekeiknek végre van olyan összejövetele, ami neki és őérte
és a gyerekért van, így tehát a siker biztos. A szervező tutira mehet.
Ma is így volt a könyvtár aulájában, ahol nagy nyüzsi volt ma délután
négytől.
Aztán e programok sajátja a sok gyerek már azért is, mert a legtöbb
helyen nem csak a csecsemő van otthon az anyukával, de ott van még
nagyobbacska gyerek is, akit a délutáni alvás után nem lehetett egyedül
a lakásban hagyni, így háűt az anyukával jön. Meg aztán ma Szentendrén
a családok többségében a nagyszülők nem e városban élnek ott ahol
az unokák.
Szólt
a kellemes zene, majd a lélekoldó gyermekzsivaj, amikor dr. Diezt
éppen a Nők városa célkitűzés mielőbbi megvalósulásáról, a városfejlesztés
fontos feldatairól beszélt. De hát ezek a programok ilyenek, közönségükre
nem a Szókratész védőbeszéde című monodrámát kisérő erős koncentráció
a jellemző.
A nyüzsit
az is fokozta, hogy fél ötre lett meghírdetve az Enikő-féle, hivatalos
elnevezéssel a Szentendre Táncegyüttes apróinak (4-6 évesek) első
őszi foglalkozása is. S mert sok szülő most járt először a könyvtárban,
- van olyan képviselőtársam, akit még soha nem láttam itt, s ha
nem lenne személyes adat azt is leírnám, hogy hányan vannak közűlük
akik be sem iratkoztak még- s ezért nem tudta pontosan hol lesz
a gyerekek tánca, merre van színházterem az ösztöneire hagyatkozva
követte a többi kismamát, akik szintén a gyermekkel voltak, így
aztán beállt, -ült az ANYATEJES TÁPLÁLÁS VILÁGNAP programájára,
büfézett a többiekkel, majd amikor Enikő néni megérkezett csatlakozott
a táncosokhoz csemetéjével és elvonult a színházterembe.
De
valljuk be, ez malör volt ugyan, de csak lepkeszárny súlyú anomáliát
jelentett, mert a résztvevők alig vették észre és a gyerekek ettől
csak jobban érezték magukat, tapsoltak akinek kellett, örültek aminek
kellett. Nos ezt nevezem én váltóállítási hibának, amikor az anyatej
belecsúszott a néptáncba. De ettől még nem siklott ki a vonat, legfeljebb
az egyik résztvevő pelenkájába került több termék. Szóval, aki ezért
elirigyelné a polgármester népszerűségszerzését az rossz lóra, esetünkben
pelenkára tesz.
|
|
|
2009.
szeptember 16. |
Szentendrei
szüretek és felvonulások |
|
|
|
Szombaton
szüreti felvonulás lesz. S bár az én korosztályomnak keveset mond
az a gyöngyös-bokrétás jellegű felvonulás amelyet a szervezők a harmincas
évek legényegyletes felvonulásainak mintájára felelvenítenek, s melyek
mint tudjuk csak a felvonulás szerint idézik Szentendre boldog és
gazdag idejét, valójában kevés köze van a szentendrei szokásokhoz
és még kevesebb ahhoz az ünnepélyes felvonuláshoz amit még akkor tartottak,
amikor a város a szőlőből, borból gazdagodott meg.
S bár ez az árvalányhajas, csikós, gyöngyöspártás forma engem kissé
taszít, mármint egyes formai elemei, mégis megérint, mert felídéz
egy ünnepet a régmultból, abból az időkből amikor Szentendre híressé
és gazdaggá lett.
Antoli Arnold így idézi meg e kort:
„Járja be és írja össze a város belterületén levő pincéket és azok
befogadóképességét, és el fogja hinni, hogy Szentendrén 5o év előtt
még több ezer hold szőlő volt. A szentendrei vörösbor annyira ismert
és kedvelt volt nemcsak a belföldön, hanem Ausztriában, Orosz- és
Lengyeloszágban is, hogy alig volt ezekben az országokban említésre
méltó hely, ahol azt ne fogyasztották volna, írja Schams Ferenc
"Ungarns Weinbau" címu muvében. Ugyanott sok érdekes adattal
világítja meg, hogy milyen nagy szerepe volt a szentendrei bornak
országos viszonylatban is. Szentendre 70.000 akós (egy akó 56 liter)
évi termelésével első volt egész Pest vármegyében, pedig Pest megye
vezetett a bortermelésben, mert a homoki szőlőkkel együtt közel
egymillió akó bort termelt. És jóllehet a borok ára általában igen
alacsony volt (a silányabb borok akóját 2-3 frt.-ért is adták -
és lám, ennek dacára is termelték!), a jobb borok árai l0-2o frt.-ig
is emelkedtek. Schams külön kiemeli a szentendrei aszút, amelyért
budapesti, bécsi és lengyel vevők nem ritkán 60-150 ftt.-ot is fizettek.
Forintot! Akójáért!”
Annyira,
hogy a mai ünnepek közül számosat nem gyakoroltak a szentendreiek,
aminek bizonyítékaként éppen minap hozta el és mutatta meg Fercsi
azt a koronatanácsi leiratot, amelyben utasítják a városi magisztrátust,
hogy a katolikus Karácsony és Újév napján zárva legyenek az üzletek.
Nem véletlen hogy a város legnagyobb búcsúja is augusztus 19-én
volt, a Preobrazsenje, Krisztus szineváltozásának ünnepe. Ez is
a szőlőhöz kapcsolódó ünnep. Akinek van korai érésű szőlője, ilyenkor
néhány fürtöt a templomba visz belőle, a pópa megszenteli, majd
a misét követően a megjelentek kapnak a szentelt szőlőből, amelyet
csak otthon szabad elfogyasztani.
A városban a szüret napját, mint az egyik legfontosabb eseményt
külön az erről szóló tanátsi döntés alapján hírdették ki. Nem csak
azért volt ennyire fontos a szüret napja, mert ilyenkor eldőlt milyen
és mennyi lesz a város jövedelme, és hogy a Harmincad utcában (mai
Martinovics utca) és Daru piacon időben felállítsák a darabontokat
ahol a hivatalnokok be tudták szedni a dézsmát, hanem mert erre
az alkalomra szőlőmunkásokat kellett toborozni és ahhoz is idő kellett,
hogy kellő számú szedőt szerződtessenek a szőlőbirtokosok. Az egyik,
a századforduló tájáról való határozat arról rendelkezik, hogy a
felvidéki lapokban kell meghírdetni, hogy Szent Endrén szeptember
26-án szüret lesz és szedők jelentkezését várják.
|
|
Nos, a szőlőművelés
sokféle munkát és egyike-másika speciális szakértelmet is igényelt.
Ezért ahány munkfázis volt, annyiféle szakmunkás látta ezeket el.
A hierarchia csúcsán a vincellérek álltak. A legjobban fizetett
és megbecsült napszámos a kapás (kopač)volt. A legmagasabban mindig
a metszők,(rezati) nyitók, karóverők és fedők bérét állapították
meg. Valamivel alatta maradt a bújtóké, ültetőké, nyári kapásoké
és a szüreti gázolóké. Ezek kizárólag férfimunkának számítottak.
Legkönnyebb munka a venyige szedés és hordás, a kötözés és szüretelés
volt. De a szőlőművelés elengedhetetlen szereplője, figurája volt
a pudar a szőlőcsősz is.
Ez azért is
érdekes, mert ezeket a teendőket más-más nemzetiségüek és ebből
adódóan más-más viseletű emberek látták el. A gazdák és vincellérek
között szerbek, németek voltak a legtöbben, a pudarok, a kapások
többségét a szamárhegyi dalmátok adták, míg a szedők leginkább tótok
és magyarok voltak. S nem csak a munkában, de a szüreti felvonulásban
is sajátos kinézetű, öltözetű csoportot alkottak. Tótok nagy kalapjukban
gyalog vonultak, a dalmátok fezben és fekete mellényben szamaras
kordéikat kísérve, míg a szerb szőlősgazdák díszes ruházatban, hintókon,
és előfordult hogy egy-egy vincellér lovon vonult. Némelyik tehetősebb
gazda pónival befogott kis kocsiban vitette gyerekeit. A menetet
a pudar vezette kezében kulacsával, és mint valami lakodalmas vőfély
indította, állította meg a menetet és közben mondta, énekelte pikáns
mondókáit. -Vezuje vezuje vinograd (kötözik, kötözik a szőlőt...)
énekelték a lányok vagy arról szólt a nóta hogy „fiatal legény”(momak
mlad) gyere velem kunyhóba, mert lázas vagyok és fáj a lábam, de
te bizonyosan meggyógyítod majd. A menet a Bogdányi utcán vonult
a Piac térig (fő térig) és meg-megállt egy-egy szőlősgazda házánál,
ahol terített asztal várta az érkezőket.(szőlősgazdák asztala).
Az asztalon szőlő, bor, virág és pogácsa vagy valami másfajta kolač
(tészta -féle) esetleg a gyerekeknek mézeskalács és sorbetvolt kitéve.
Külön koreográfiája volt annak, ahogy a gazdák köszöntötték egymást,
minden jót kívántak egymásnak és a ház népnek is.
Három
különleges jelmezes szereplője is volt a menetnek,a Turica, Čoroje
és Vila. A Turica Mars hadisten megfelelője. Lábai iszonyú karmokban
végződnek, testét gubanczos gyapjú, hosszú nyakát szőr fedi, hegyes
fülei éktelenűl merednek kopasz fején, hatalmas bajsza alól pedig
két szörnyű agyar villog. Fejét körben forgatva, mindenfelé tátogatta
irtózatos torkát, mintha mindent el akarna nyelni. A Čoroje Bacchust
ábrázolta. Ennek is karmok vannak a lábán s egész teste a tarkójától
le végig tele szőrfürtökkel, melyek a legkisebb szellő fuvallatára
felborzolódnak. A fején szőlőkoszorú s a kezében díszes thyrsos-bot
(trs). A hosszú ruhás, koszorúzott fejű s kezében a luk nevű kenyeret
tartó leány kecses ellentéte a két undok szörnyetegnek. Dolguk az
ünnepeken a hírdető és a toborzó szerep volt. Ők a Vinogradska festa
szüreti ünnepség irányítói is, akik háromszor körűljárták a várost
hívták a szentendreieket ünnepelni.
A menet a Piac
téren (fő tér) ért véget, ahol a tűzoltó zenekar és a városi méltóságok
várták az érkezőket. Köszöntötték a gazdákat és népeket, a pópa
megáldotta a szőlőkoszorúkat. Előbb vecsernye volt majd este elkezdődött
a szüreti bál.
Nos, a szőlősgazdák asztalának hagyományát
elveníti fel kisebbségi önkormányzatunk ebben az évben is, amikor
szeptember 26-án 15 órakor a Szentendrei Szüreti Felvonulás kezdetén,
a szőlősgazdák keresztjéhez virágot és egy üveg bort helyezünk el,
ezzel emlékezünk a városunkat gazdaggá és híressé tévő elődeinkre,
a szőlősgazdákra és szőlőmunkásokra.
|
|
|
|
|