2010. szeptember 3.
Povvera
avagy budapesti értelmiségiek összehoztak egy régóta elmaradt szentendrei beszélgetést
 
 
 
A meghívó amelyre a Povvera, a Dumtsa Jenő utca 18-ba, a húsz éve félkészen álló épületbe invitált szeptember 3-ára, kerekasztal-beszélgetésére szólt, és ekképpen fogalmazták meg írói miről is lesz szó. "A művészeti intézményrendszer lehetőségei, különös tekintettel a kortárs képzőművészetre és a design-ra. Milyen stratégiák lehetségesek annak érdekében, hogy Szentendre megint a művészet városa legyen. Mi kell hozzá? Pénz, új szemlélet, emberek, új intézmények, vagy mindez együtt? Mire lehet alapozni egy új stratégiát? Illetve van-e jelenleg stratégia, és van-e egyáltalán igény az új elképzelésekre? Milyen együttműködésekre lenne szükség, mit kellene összehangolni? Megye-város, civilek-politikusok, művészek- nem-művészek? Kellenek-e új helyek, fesztiválok, rendezvények? Lehet-e húzóágazat a design?"
Nos ezek a bevezető mondatok érdekes téma-kínálatot sejtettek és mindenképpen ínycsiklandónak hatottak azok számára, akiket érdekel a város kulturális élete. Bár a meghívottak egy részének személye és az invitáló mondatokból sejteni lehetett, hogy itt bizony az az erős fiatalos hevületű prekoncepció fogja uralni a tematikát, amely szerint itt nincs semmi, vagy legalább is kevés van a mai képzőművészetből. De ez számomra már csak a személyes érintettség okán is -Benkovits Bálint nem csak nevemben rokonom, hanem unokáim édesapja is - inkább bájossá, mint elutasítóvá tette a meghívást. És azt is sejteni véltem, hogy a mostanában Szentendrén ritkábban megszólaló, értékeiben a szentendrei művészeti hagyományokból inkább az európai iskola értékeit előtérbe helyezők lesznek többen, gondolat is bejött. Mert hát a volt dalmátos csapat prominenseinek jelenléte, vagy a mostanában egyre jelentősebb művészeti közéleti szerepet vállaló az Elvenkerttel új és fontos szerepet betöltő Forgács társaság ottléte, megpezsdítette, az általunk, hatvanasok által már annyiszor megvitatott, de soha konklúziókig el nem jutott a -Mi franctól a művészetek városa Szentendre? polémiát. A Mélyi József moderálta beszélgetésen Benkovits Bálint, képzőművészt, VLS, Omkamra képviselőjét, Erdész Lászlót, az Erdész Galéria tulajdonosát a város művészeti éltének egyik prominensét ,-aki sajnos más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni- a valamikor jobb napokat látott eszdéeszes Gulyás Józsefet, Szentendre volt alpolgármesterét és Pest megyei alelnökét, és a regnáló hatalom nevében Závodszky Zoltánt, a Szentendrei Közművelődési, Kulturális és Városmarketing Kht. igazgatóját kínálták fel számunkra. S mint arra számítani lehetett ebben a szereposztásban Závodszky Zoltánnak a Szentendrén regnáló hatalmi alakulat, a Dietz-Kun féle csapat a Dutmsa tervbe applikált, kultúrpolitika hiány megvédése, a mi miért lehet, lecke-felmondás jutott. S bár nem mindenki érzékelte, hogy Závodszkyban éppen a leginkább nyitott helyi kultúrfelelős van jelen, a kérdésekből és a reagálásokból, különösen a miért nincs már végre koncepciója MűvészetMalomnak? vagy Miért nem egy multikulturális művészeti központ? kiérezni lehetett, hogy Závodszky bár becsülettel megvédi mundért, a címzett nem ő, hanem a mai szentendrei városvezetés, amely elődeinek korábbi átabota kísérleteit átírva, nem tud mit kezdeni azzal, hogy Szentendre a művészetek városa lehetne.
De ha itt lettek volna az e témában ellentétes nézetet vallók, az inkább konzervatív megoldásokat pártolók csapatának legjobbjai, akkor könnyen lehet, hogy a - Kell a városba egy olyan múzeum, amelyben áttekintően jelen van a Szentendrei művészet főmondat, lett volna a verdikt, és a harmadik szóváltás után az építész-képzőművész ellentét legújabb görcsöket okozó epeköve a Görög utca Ferenczy beépítés lett volna az egyre jobban elmérgesedő vita tárgya. Úgy hogy kicsit magunk között inkább okosan belevesztünk- a MűvészetMalom a kitörési pont (Tegzes Dani évtizede írt dolgozatának fő megállapítását idézgetve- mi legyen a funkciója, tengerikígyó vitába, erősítve az egyik oldal érveit. Ily módon a fő témáról nem, vagy csak kevés szó esett. Most aztán ugyanott vagyunk ahol elindultunk. Azt tudjuk, hogy van itt egy olyan réteg, -egyesek szerint jelentéktelen törpe minoritás- aki szeretné a város zászlajára tűzni Szentendre a kortárs képzőművészet otthona, barátja, célterülete. És van egy másik, aki most jobb hatalmi kapcsolatban van, s aki ez nem akarja igazán, bár nyilvánosan nem ellenzi, de aki számára egy konzervatív városi jövőkép jobban megfelel, s akik nevében a hatalmat gyakorló városi elit, mértéktartóan ugyan, de ki akarják szolgálni a szentendrei középszert.
Nos ez a probléma és kép a hetvenes évek óta jelen van itt, s mint látszik, marad is még néhány évig. Lesz viszont durranás Szentendrén hamarosan, úgy hogy ne panaszkodjunk, van itt kínálat.
 
2010. augusztus 29.
Programbeszéd helyett a Bogdányiról
 

Nem vagyok én teljes hülye, hogy azt higgyem, hogy írásomnak bármi hatása is lesz a mostani helyi választásra. Hisz a szentendreiek töbségét, tapasztalatom szerint, nem érdekli, mit gondolnak a jelöltek városukról, választókerületükről. Dolgozatom célja ezért csupán az, hogy esélytelenként felmutassam, napjainkban is van olyan szentendrei, akinek van elképzelése egy városrészi program megalkotásához. Abban reménykedve, hátha eljön majd egyszer az az idő, amikor nem a nagyszájúság, a kopogtató cédula koldulás-verseny, és a központi politika trükkjei döntik el, hogy ki lesz önkormányzati képviselő Szentendrén.

 

Szóval, három napot kinn voltam az utcán. Nem úgy általában az utcán, hanem nevezetesen a Bogdányi utcában árultam akvarelljeimet. Bár ez nem azonos élvezni a Szentendre éjjel-nappal nyüzsijét programmal, de mégis újfajta tevékenység.

Nos, azt eddig is sejtettem, hogy a Bogdányi utca egy másik világ. De most és itt megtapasztalhattam, hogy ez biz - hogy az egyik ismert Jókai regény címét idézzem- Török világ Magyarországon, pontosabban Szentendrén. S hogy mennyire az, arra :"saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel török és egyéb birodalmak követei állandóul tartózkodnak.". S bár választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek."

Van itt hierarchia, nem is akármilyen. A piadoktól (gyalogosoktól), szpáhikon a vörös zászlós lovas zsoldosokon át, a két lófarkas beglerbégekig számos tisztség, rend, territórium. Olyan, amelyet az átlag halandó nem lát. Mert a mai kép alatt, a Bogdányi utca elődje Atlantisz, a hetvenes-nyolcvanas évek bogdányija, amikor a negyven négyzetméteres butikból tizenkét-tagú családot lehetett eltartani, úgy, hogy a szentendrei ház és balatoni nyaraló felépítése is belefért négy évnyi tevékenykedés költségeibe. De hol vannak már ezek a boldog idők? Ma itt sokkal inkább a kemény kenyérharc terepe. A valamikor egy kávéért és némi ajándékért a csoportot a boltnál megállító idegenvezetők ma 40%-ot is elkérnek. Így aztán megy a bruszt minden négyzetméterért és minden vevőért.

A város meg, ahelyett hogy a recesszió miatt enyhítené a terheket, keménykedik. Ma szinte minden négyzetcentiméterért horror árat kell fizetni. Pedig állítólag az állandó giccsárusok még azt a kedvezményt is megkapták a várostól, hogy a valamikor volt sátrasokat kihajtották a terepről, hogy helyette a bezingőzt pufogó autóknak biztosítsanak helyet, az helyett, hogy a helyi értékeket, termékeket, terményeket kínálóknak kínálnák fel. Így aztán panasz és sírás mindenhonnan, mint amikor Atlantisz sűlyedt. Vannak ugyan még ukránok, szerb ifjak és japánok is akik ide érkeznek, ha nem is olyan sokan mint régebben, de ők már valakiéi, nem állnak meg butikod, pultod előtt, mert ha nem jattoltál, úgy elhajtják őket, mint a magyar tőzsérek marháikat a vámot kérő német városok előtt.
 
A helyi hatalmi hierarchia élén a nagyok, a hat és öt lófarkas (butikos) belgerbégek, kiknek még pillantását is lesik szolgáik, hűbéreseik. Csak egy elhalasztott vevő, a napon való melegedés miatt - mert nem bírta a boltban az eladó a 13 celsius fokos meleget- és már kaphatja is a selyemzsinórt és repülhet Mariska az eladó, kereshet magának új munkát. Bezzeg a" Török világ Magyarországon" regény helyszínéről idevetődött újgazdag azt is bocsánatos bűnnek tartja, hogy keresete, - amelyből állítólag felépített négy harminc-ötvenmilliós házat a rendszerváltás óta-, után elfelejtett adózni. De hát ez itt a trükkök, a legendák világa. Itt egyetlen tekintély és értékmérő van, ez pedig a pénz, és jót röhögnek azon, aki olyan intellektuális dologgal jön, mint az ízlés, mert hát azzal nem lehet a boltban fizetni.

Eközben a városba látogatók, a potenciális vásárlók száma csökken, és ezért a mi Atlantiszunk tovább sülyed. A város intelligenciája pedig tenyérdözsölő kárörömmel mosolyogva nyugtázza ezt. Mert hát bogdányi utcai csoportban hajtott idegen vagy egyedül sétáló látogató nem, vagy csak ritkán megy múzeumba. Meg azután minek is menne? Sétálni, azt a Duna parton is tud, mármint ha hagynak neki annyi időt. Ugyanis múzeumaink a 19. századi módon kínálják magukat, miközben a körülöttük lévő világ egyre hangosabban, színesebben, harsányabban vonzza magához az arra tévedőt. S még azt is elfelejtettük amit már Katalin cárnő is tudott, amikor azzal csábította múzeumba maradi bojárjait, hogy vodkát és hölgyeknek teát kínáltatott fel. Vagy Önök halottak már Szentendrén a fantasztikusan finom csak itt kapható sütiket kínáló cukiról, a Múzeum cukiról, az eredeti és érdekes városi ajándékokat kínáló múzeumi ajándékboltról, mert én nem. Az idegenvezetők pedig sokkal inkább tartanak bemutatóval egybekötött előadást a paprikáról, a szentendrei specialitás taplósapkáról, mint, hogy elmondják milyen értékek találhatók itt.

De hát nem lehet csak úgy hagyni a bogdányit elsüllyedni, mert hát ez a városrész közel ezer embernek ad megélhetést. A többségnek persze szerény, minimál-biztosítással juttatott pénzt, de így is akkora üzem, mint a Papírgyár volt fénykorában, amikor az ország szinte teljes boríték-igényét innen biztosították. Szóval, ez itt egy közepes üzem, pocsék, de a vevők ígényeihez érzékenyen igazodó árukínálattal, amelyen a recesszió azt idézte elő, hogy egyre olcsóbbat kínál, szükségszerűen egyre értéktelenebb portékát, s mindezt csikósch-guláschban előadva.

Mi lenne ha, egyszer a városvezetés komolyan venné ezt az üzemet.( Nem csak belgerbégjeit) És megkísérelne úgynevezett aktív idegenforgalmi gazdaságszervezéssel segíteni, sőt irányítani. Ez persze csak átgondolt, jól szervezett munkával lehetséges. Olyan adminisztrációval, amely nem itt él, és a városról jószerivel semmit sem tud, nem lesz könnyű. Mi lenne, ha adó és közterület használat kedvezménnyel támogatná a helyi terméket, szolgáltatást, az értéket kínálókat, ha Szentendrét olyan helynek tekintené, amely éppen egyediségében lehet vonzó az idelátogató és itt lakó számára is.

 
2010. augusztus 24.
 
Amikor az ember nyugdíjba kerül, s én most nyugdijas lettem, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijas társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát.
Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évközéleti feladatvállalás után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált munkalehetőség elfo gadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket, azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kamara-kiállításon láthatták.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében értékeinek védelméért, az itt lakók és vállalkozók ügyében. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe. No meg azért is, hogy talán így marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes. Aki nem az üzletet keres a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
 
2010. augusztus 17.
Meghívó
 
 
Szóval csütörtökön kiállításom nyílik este hétkor a Rodinban. Hivatalos nevén a Café Rodin Galériában, amely reményeim szerint nem is megnyitó, inkább olyan vernissage-féle lesz és nem csak a 19. századi vernissage-okat idézi majd, hanem a hatvanas, hetvenes évek házibulijait is. Azokat az agyalós, beszélgetős, zenehallgatós, könyveket és filmeket idéző beszélgetős összejöveteleket, amelyről korosztályom oly szívesen mesél unokáinak.
Amikor ezt az eseményt kitaláltuk, Nagy Katalin cárnőt utánoztuk, mert állítólag ő volt az, aki úgy csábította a bojárokat az Ermitázs képeit megnézni, hogy az uraknak vodkát, a hölgyeknek teát kínáltak. Aztán meg arra gondoltunk az itt látható képek úgyis csak hangulatok, a társaság, a másik ember fontosabb, különösen napjainkban amikor ezernyi dolog osztja meg közösségeket.
Mert volt régen a vernissage, a kiállítás megnyitása előtti utolsó lakkozás, amely idővel a megnyitó előtti baráti összejövetellé vált, amikor bort és canape-t ( kis falatkákat) kínáltak. Régen ezekre a nem hivatalos bensőséges összejövetelekre a legjobb barátaikat, szponzoraikat, támogatóikat hívták meg a művészek. Nos egy öregedő kezdőnek igencsak fontos, hogy ismerősei barátai között lehessen, amikor kiállít, amikor a közönség elé lép, vásárra viszi bőrét. Nos, szándékunk szerint a régi vernissage-okat idézzük azzal is, amikor bagócalevest és ürmösbort kínálunk.
Este héttől várjuk vendégeinket s mihelyt elég sötét lesz Szentendréről vetítünk és mesélünk is dr. Török Katival. De kérjük, ezen alkalommal ne várjon senki tudományos előadást, hanem csak olyat, ami egy házibulin is elmegy. S persze, ha valakinek a témával, képpel kapcsolatban jobb története, ismerete van ,vagy olyan mondandója amit meg kíván osztani a társasággal, szívesen hallgatjuk.
De van e kiállítás megnyitó időpontjának egy másik, a város történelmét megidéző szándéka is. Mert bár helyi alkotmányunkban áll, hogy augusztus 19-e városi ünnep, de ez legfeljebb csak annyiban áll ma, hogy a szerb közösség ünnepel, rendezvényt szervez.
 
Hogy milyen volt ez régen? arról az 1879-ben, megjelent kis könyvben olvashatunk, amelyet Csupity Kornél, rácalmási parókus írt és a címe, "Hogyan ünneplik Szentendrén a Preobrazsenszka templom búcsúját". Ebből idéz a Parity Lázár esperes is a püspökség lapjában:
"Aki még nem volt soha Szentendrén ilyen nagy ünnepen, annak hiába is próbálnánk leírni azt az érzést, amely hatalmába kerít minden szerbet, amikor a harminc szerb ortodox harang egyszerre megkondul. Beleremeg a levegő is. Ha az utcán beszélget az ember, bizony kiabálnia kell, hogy értse őt, akivel "De hiszen, ahol hét templom van, ott nem is lehet másként... É ha meggondoljuk, hogy Szentendre városának legfontosabb jövedelem forrása a szőlőművelés, könnyen elképzelhetjük, hogy a Preobrazsenszka templom búcsújának ünneplése és vigassága messze felülmúlja az összes többi szentendrei templom búcsúját. Mert a Színeváltozás ünnepén szentelik meg a szőlőt. Azt a szőlőt, amelyik megélhetését adja. S ha még azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy a szomszédos szerb települések, mint Budakalász, Pomáz és Csobánka szintén a szőlőművelésből élnek, és Szentendrén van a püspök úr és itt van a legtöbb pap, akik a szőlőt megszentelik, bárki könnyen elképzelheti, hogy milyen örömmel és vidámsággal ünneplik a szentendrei Színeváltozás templom búcsúját."
A szentendrei Színeváltozás templomban található a csodatévő Istenanyja ikon, amely számtalan beteget és nyomorékot meggyógyított már. Ezért díszíti oly sok ezüst szem, kar, láb és szív, aranydukát, korona és "húszas". Mert, ha valakinek a szeme volt beteg, ezüst szemet akasztott az ikonra. Ha keze volt beteg, akkor ezüst kezet.
A hagyomány szerint ezt az Istenanyja ikont többször átvitték más templomokba, ám az ikon mindannyiszor magától visszatért eredeti helyére. Azt is megőrizte a hagyomány, hogy amikor a nagy árvíz volt 1838-ban, és az Istenanyja ikont is ellepte a víz, a többi ikon megrongálódott, sőt tönkrement, az Istenanyjának a képmása azonban teljes ép és sértetlen maradt, mintha egyetlen vízcsepp sem érte volna. Ezért jönnek a környékbeli településekről kocsikkal a Preobrazsenszka templom csodatévő Istenszülő ikonjához. Sőt, katolikusokat is lehet látni, akik a legnagyobb áhítattal és istenfélelemmel gyújtanak gyertyát a képmás előtt. A kocsik egyre jönnek ... S minden kocsi zsúfolva férfiakkal, asszonyokkal, fiúkkal,leányokkal, olyannyira, hogy kocsioldalakon is alig férnek el. Mindegyiken hoznak egy-egy beteget is, hogy imádkozzanak értük a Preobrazsenszka templom Istenszülő ikonja előtt."
 
2010. augusztus 12.
Ezt megszívtam
 
 
Kevesen hiszik el, pedig ez az igazság, én nagyon tisztelem az utcai rajzolókat. Nem csak azért, mert hóban, fagyban, tűző napsütésben kinn ülni a téren, és várni, hogy valaki odaüljön elénk, és néhány euróért lerajzoltassa magát, nem mindig szívderítő dolog. Vagy eltűrni, hogy hosszas válogatás és becsmérlő alkudozás után néhány centért megvegyenek egy festményt, néha még megalázó is. Ráadásul mindezért az utcai rajzolókat, a képzőművészet robotosait nem méltatják. Róluk nem írnak a művészeti lapok hasábjain és gyakran csak tisztességből szólítják őket művész úrnak. Ők a képzőművészek páriái, akiket soha sem fogadott be igazán a szakma, sőt, mert pénzért dolgoznak, kicsit meg is vetik őket. Pedig micsoda farizeusság ez. Mert a mai szakmai közmegítélésben az nem bűn ha valaki pénzt, támogatást fogad el alkotói munkájának segítésére, úgy hogy gyakran azt haverjai ítélik oda, de pénzért árulni az alkotást a pfuj, az csúnya dolog.
Lehet, hogy nem normális a gondolkodásom, de én gyermekkorom óta, mikor először láttam egy dokumentumfilmben a Place de terte művészeit, vágyom egy kis utcai akvarellezésre. Arra kevésbé, hogy kétszáz válogatott meghívott művész és rokon előtt valamelyik szakmai guru magasztaljon, majd vállveregetve együtt borozgassunk a "pogácsás fogadáson."
Az utcán dolgozni, ebben van valami a mesterség ősi módjából, amikor az utcán faragták a templomok köveit, mikor állványt vett a hátára plein air festő és ki a szabadba ez volt a trend. Becsülöm ezt, mert ez olyan Face-to-face dolog, ott lenni szemben a közönséggel, ehhez kell egy kis kurázsi. Persze tudom én a festészet nem bajvívás, s a műteremben elvonultan - már akinek van- is normális módja képzőművészetnek.
Így hát most kezdő nyugdíjasként azt gondoltam megvalósítom gyermekkori álmom, kiülök a térre festegetni. Meglátogattam hát az APEH központját, és meglepetésemre két óra alatt elintéztem hogy az utcai festéshez szükséges adószámot megkapjam. Majd a papírboltban megvásároltam egy előírt számlatömböt közel ezerért, s ezután azt gondolván, hogy önkormányzatunk hivatalában adnak majd egy olyan kvázi közterület-foglalási papírt és máris festegethetek örömömre, sőt, ha van vevő, a képet is adhatom, így kész is lesz a dolog. De tévedtem, helyette hivatalunkban megtapasztalhattam milyen is a mai cizellált önnemesítő bürokrácia.
A dolog úgy történt, hogy pénteken (nem ügyfélfogadási időn kívül) bementem a hivatalba, ahol a földszinti nyolcas ajtónál bekopogva az ügyintéző hölgyhöz megkaptam a nyomtatványt. Gondoltam a folyosón két perc alatt kitöltöm, a kispostán illetékbélyeget ragasztok rá és visszatérve az ügyintézőhöz, egy pecsét és már a következő napon festegethetek is kedvenc óvárosomban. Gondoltam ezt én naiv, mert nem olvastam el azt rendeletet és egyéb szabályokat, amely ennél alaposabb várakozásra inti a hamari embert. Ugyanis, a kedves ügyintéző hölgy felvilágosított, hogy szó sem lehet arról, hogy csak úgy ripsz-ropsz engedélyt kapjak, az ügyintézési határidő 22 nap, mint az a papíron írva áll. Amikor ezt kimondta, azt hittem megüt a guta. Mert arra emlékeztem, hogy a közterület-foglalás, ha minden egyéb papír megvan nem harminc napos ügy, mert hát miért is volna az. Hisz mi lenne a harminc nappal ha tetőt kell helyrehozni és a darunak kell négy négyzetméter területfoglalás, vagy egyéb rapid ügye van a szentendreinek? De minek 22, hogy valaki kiüljön rajzolni? Ezt álmomban sem gondoltam. Mert csak a rajzolásnál maradva, ma még a meteorológia is csak egy heti előrejelzést vállal. Huszonkét nappal korábban megjelölni az esőmentes napokat aligha lehet. Mikor ezt Csabának elpanaszoltam mosolyogva mondta, - Béreld ki fél évre a helyed és még kedvezményt is kapsz! De mi van akkor, ha én nem akarom minden alkalommal ugyanazt a főtéri részletet rajzolni és az egyik nap ide, másik nap meg egy másik sarokra, térre ülnék ki? Mi van, ha nem minden héten és csak hét bizonyos napjain, mondjuk lehetőleg esőmentes napokon mennék ki rajzolni, festeni és persze árulni is.
Bonyolult lenne ezt a hivatallal követni. De közben felötlött bennem, a szentendrei hivatal a többi kistérségi társával együtt több mint ötszáz milliót nyert és költött el az úgynevezett e ügyintézésre.Hol van ez, nem ide kellene a computeres ügyintézés? A rugalmasság, gyorsaság. Legutóbb - van ennek már vagy másfél éve, arról tájékoztatott a hivatal vezetője, hogy már csak néhány modult kell befejezni és működik is. Amikor megynertüka pénzt azt ígérték hogy jövőben csak beküldöm az igényem e-mailen és már kapom is határozatot. Ennyire telt az ötszáz millióból? De hát parkolójegyet is lehet kapni és nem kell hozzá huszonkét nap. Akkor ilyen ilyen pinf ügyben minek 22 nap? Hiszen kiülni festegetni nem több annál mint leparkolni valahova, mert hát az engedélyezett három négyzetméter a közterületen a térképen feltüntetett helyen és időre nem nagy ügy. Mindez persze kétezer forintért naponta.
A dolog nem hagyott nyugodni és azon törtem a fejem, hogy ott voltam-e én, amikor a testület ezt a rendeletet megalkotta? Bizony igen ,és valószínűleg hozzá is szóltam, ha jól emlékezem arról próbáltam meggyőzni a többséget, hogy sok háromszázezer forintot kérni egy éves rajzolgatásért. Mert ennyi az un éves kedvezményes bérlet ára. Javasoltam, legyünk nagyvonalúbbak a festők városában, legyünk olcsóbbak, hogy egy képzőfőiskolás (Képzőművészeti Egyetemre járó) is megtehesse, hogy kiül festegetni vagy portrézni, és így megkereshesse albérlete árának felét. Ne legyen Szentendre ilyen kapzsi, ha már kiírtuk, hogy Szentendre a festők városa. Le is söpörték javaslatomat, mint a pincér mikor kendőjével lepaskolja a morzsát az asztalról. Megtapsztalhattam, hogy a testület megint magának alkotott rendeletet. Mert ahelyett hogy olyan rendeletet készítettünk volna, amellyel segítenénk bármit is intézni, akadályt teremtettünk. Büszkék lehetünk magunkra, baromi jó bürokraták lettünk. Úgy látszik hiába a tucatnyi jogász a városházán, szabályaink nem lettek jobbak, csak a jogkövető szentendreiek kiszolgáltatottsága növekedett. Nos ez az a jurátus túlbuzgóság amelytől óvjon meg bennünket a Jóisten, mert mint látszik így csak cizelláltan szívatnak bennünket.
Utóirat: A dolgot elmeséltem egyik kollégámnak, mire ő csodálkozva kérdezte, miért nem intéztetted el, miért nem mentél a polgármesterhez, jegyzőhöz, biztos segítettek volna s most ott lenne a kezedben az engedély. Igaza van, de én nem csak saját ügyemben szeretném ha a hivatal jól működne, hanem akkor is, ha egy hétköznapi halandó téved be hozzájuk.
 
2010. augusztus 5.
Eldöntöttem
 
Fő tér esőben
Régóta gondolkodtam azon elinduljak-e a 2010-es önkormányzati választáson. Morfondíroztam, minek küszködjek ilyen rossz emeszpés parlementi képviselő-választási szereplés után, másrészt úgy sem az győz aki jobb, hanem az akinek pártzászlaja éppen fenn lobog. Hívtak ide, ajánlották az egyik induló formációt, javasolták induljak el függetlenként, de úgy gondoltam ez tisztességtelen lenne. Vállalom amit eddig vallottam, minek köpönyeget forgatni, megteszik azt helyettem mások úgyis .

Amikor az ember nyugdíjba kerül, és most ez történt velem is, újra kell szerveznie az életét. Mert ha őszintén szembenézünk a válósággal, be kell vallanunk, a nyugdíjas lét ma nem töretlen folytatása a középkorúak nyitott hajtós életének, hanem egy új, csökkenő életlehetőség, fogyatkozó pénzzel, energiával, elkopó testtel, kevesebb korszerű tudással, és nagy kiszolgáltatottsággal teli lét, mellé sok-sok türelem, tapasztalat, amelyre azonban e mai rohanó világ már alig kiváncsi. Ezért aztán könnnyen előfordulhat, hogy aki nem figyel oda, nyugdijasként a társadalmon-kívüliek nagy táborában találhatja magát. Azok között, akiknek egyetlen szórakozása a tévék szappanoperáinak hamis világa, olvasmánya a nagyáruházak színes árukatalógusa, egyetlen emberi találkahelye a szentendrei piac vagy az orvosi rendelő várója, s gondoskodást, szeretetet az öregotthon valamely alkalmazottjától kaphat csupán. Nos, én úgy döntöttem, hogy nem várom meg ezt a helyzetet és tizenhat évnyi képviselőség és harmincöt évi közéleti szereplés után nyugdijasként újrakezedek. A felkínált alattvalói munka és könyöradomány munkalehetőség elfogadása helyett inkább megvalósítom régi álmom, kiülök az óváros tereire és akvarelleket fogok festeni. Hogy milyeneket? azt ez évi Ivandan alkalmából rendezett kis kamara-kiállításon láthatták. De ha Ön nem volt ott, akkor most is megnézheti jó időben a Fő-vagy a Vujicsics téren.
S mert itt élek majd az utcán, naponta járva az óvárost, felajánlom, szót emelek az Ön érdekében is elrondítása, piszkossága ellen, értékeinek védelméért, az itt lakók és itt vállalkozók ügyeiben. Hát ezért lépek újra a helyi közéleti ringbe a képviselőségért. No meg azért is, hogy így talán marad a testületben egy ember, aki nem csak könyvből ismeri városát. Aki már nem magának, hanem unokáinak akarja megőrizni Szentendréből mindazt ami értékes és sutba vetetni a talmi selejtes dolgokat. Aki nem kis és nagy üzleteinek érdekeit keresi a közéletben, hanem azokat a dolgokat, amelyek az egész közösség számára becsesek.
Ha ön támogat, írja kopogtató cédulájára Benkovits György és pontosan töltsön ki minden rubrikát. Amelyet átadhat minden esőmentes nyárvégi napon a Kmetty Múzeum előtt vagy Vujicsics téren. Mert Szentendrén együtt talán több lehetőség termethető nyugdijasnak, fiatalnak és élhetőbb lehet e város is.

 
2010. június 27.
Vívódások
egy kiállítás-féle kapcsán
 
dr. Török Katalin
Az ember megfigyeli önmagát, hogyan viselkedik akkor ha a pillanatnyi népszerűség zseblámpájának fénye rávillan. Én is önkéntelenül így tettem tegnap késő délután az "első kiállításomon" -ha kiállításnak tekinthető egyáltalán az a szobányi Dézsma házi bemutatkozás, amelyet az Ivan dan alkalmából megnyitott dr. Török Kata. Magyarázata, hogy a tömeg és a szokatlan helyzet miatt valószínűleg ezt a védekezési mechanizmust kapcsolja be az emberi agy. Szóval, túl vagyok rajta, legalább is a kétnapos kiállításom első felén, s az a tapasztalatom hogy talán a fülledt idő miatt, sok csodálkozó és dicsérő mondatot kaptam azoktól akik a Dézsmaház kis hatvan négyzetméteres teraszára befértek. Egyik kedves ismerősöm szerint, több mint kétszázan lehettünk az udvarban és a kapu előtt várakozók.
Nos a nyüzsgésben, a bejárat közelében fogadtam a gratulációkat az alábbi, "Köszönöm! Igazán nagyon kedves!" közhelyeket ismételgetve. Most és itt megtapasztalhattam micsoda kommunikációs egyirányú utca egy ilyen helyzet főszereplőjének lenni. Mert hát mit mondhat az ember arra, hogy Gratulálok!, vagy Nagyon tetszett!, Igazán csodálatos! stb. stb. hát csak azt, hogy -Köszönöm!!! pedig az ember legszívesebben visszakérdezne, beszélgetne, megosztaná kételyeit stb. De hát erre sem idő sem hely nincs ilyenkor.
Nekem aki több mint húszéves politikai közszereplő vagyok e városban, máskor legtöbbször azzal a mondattal indítanak - Mit csináltok ti ott az önkormányzatban? Látod micsoda koszos, romos, elcseszett! Az a problémám, hogy.... stb., stb.! de azt, hogy csodálatos, meg gratulálok, "Nem is tudtam hogy ilyen tehetséged van. Te ilyet is tudsz!" Hol bujkáltál eddig?" ilyen mondatokat még véletlenül sem hallhat a városi közügyek szereplője. Persze ettől még nem jobb kiállító embernek lenni, mint önkormányzati képviselőnek, de az igaz, ez mindenképpen más szitu.
 
Szóval az ember ilyenkor figyeli magát. Egyrészt örül a dicséretnek - mert ki az a hülye aki ne örülne annak ha valamiért megdicsérik, másrészt meg gyanakodik magában- Ez valóban nekem szól? Nem tévedés? Őszintén mondja? Valóban ezt gondolhatja? Mert hát mi változott valójában azzal, hogy festegetni, akvarellezni kezdett másfél éve és most kiállított belőlük harminc képet. Végeredményben semmi. Ettől nem lett sem jobb, sem rosszabb ember, legfeljebb egy pillanatnyi örömet tudott okozni a másiknak. De úgy látszik a pillanatnyi örömnek igencsak drága ára van nálunk mostanában, ezért gondolom azt, hogy ritka dolog lehet. Pedig a tömegkommunikáció, közülük is jelesül a televízió ontja a látszólagos örömöket szerző média-piruláit mázsaszám. Mégis, ezek a kis örömmorzsák úgy tetszik kellenek.
Mert hát az a kérdés, hogy amit vízfestettem szakmailag megfelelő-e, biztosan nagyon fontos, hogy szamárhegyi plainair-ista, izbégi impresszionista, vagy szentlászlói kubista-e az ember, az is. De hát mégis csak az a legfontosabb, tud-e egy vagy több embernek egy kis örömet szerezni.
Persze ettől még nem gondolom, hogy én festő lettem, különösen azt nem, hogy művész. Mert a pillanatnyi kis siker ellenére is, ők egy másik kategória, mert ők saját vérükkel készítik műveiket, én legfeljebb vízfestékkel.
 
2010. június 17.
Kiállítok?!.
 
Szóval, kiállításom lesz. Pontosabban dr. Török Kata segít megrendezni és nyitja meg. Ez számomra komoly megtiszteltetés. Már csak azon okból is, mert a kilencvenes években az ő lakásán, pontosabban az ő Dalmát utcai háza volt az országosan ismert Y Galéria, amely a mának is példamutató, sikeres városi civil kulturális kezdeményezés volt és nagyon hiányzó társasági esemény. Amely személyes erőfeszítése ellenére, a köz segítségének kellő hiányában sajnos abbamaradt, vagy másképpen fogalmazva, ideiglenes nem üzemel.
 
Persze az enyém nem az a komoly kiállítás, hisz a piciny Dézsma házi (Aroma) padláson nem is lehet komoly kiállítást csinálni. Sokkal inkább arról szól ez a válogatás, átlépi-e az ember azt a bizonyos elméleti küszöböt. Azt mutatja meg róla, exhibicionizmusa nagyobb-e vagy realitás-érzéke, és működik-e önmagával szemben is az a bizonyos belső esztétikai mérce, amit persze másokkal szemben oly kegyetlenül érvényesít. Mert ránk is igaz lehet, hogy “Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban a gerendát sem veszi észre.” Szóval egy ilyen válogatás amolyan többszereplős munka, egyszemélyes „szorongásbajnoksággal körítve”.

Mégis örülök, hogy e Dézsma ház projekt, ha az időjárás és a fentiek is így akarják, összejön. No, nem csak azért mert nyugdíjas koromra megmutathatom magam „ másik oldalamról”, hanem mert egyetértek ef Zámbóval abban, hogy Szentendre akkor működik,akkor önmaga ha mindenütt kiállítás van, és váratlanul itt is, ott is képekre bukkanhat látogató. S ha ezek az én mázolmányaim, akkor ez különösen jóleső.

Nos, ha ez a kamara-kiállítás most, a Múzeumok éjszakáján lenne - sajnos nem akkor van- és a Bogdányi utcán andalgó turista előbb a Régi Művésztelep kiállító helyiségébe tévedne, majd a Rodinban meginna egy könnyű koktélt, miközben egy másik érdekes képösszeállítást nézegetne, majd onnan visszafelé beugorna a Dézsmába, hogy az utcában lévő kiskocsmában megreggelizte után megnézze a reggeli ébredo szentendrei fényeket a Duna korzón, nos, akkor lenne itt igazán Szentendre a festők városa, és a széthúztuk a látnivalókat, a turizmust a városban cél megvalósulása, amit oly régen eltervezett a városirányítás.

Persze ehhez olyan jövedelem is kellene, hogy a kispénzű tanító is megengedhesse magának évente egyszer-kétszer azt, hogy vendéglőben megreggelizzék, De ma, mert a 83-as életszínvonalat tapossuk, még távoli dolog.
 

Arról pedig, hol és mi ez a Dézsmaház annyit, hogy a hetvenes évek közepe óta földszintje, ahol egy jó és bővizű kút volt valamikor, a vízmű szennyvíz-gépháza. Itt - az annak idején a nagyon drága dollárért behozott- finn gépészeti berendezések működnek, amelyek az un. szamárhegyi nyomás alatti csatornát üzemeltetik, s mint hírmentességéből halljuk, problémamentesen. Hát biz, anno erre költöttek abból a bizonyos első tíz millárd dollár nyugati kölcsönből, amit oly sokáig, többszörösen és nagy nehézségek árán fizetett vissza az ország.

Szóval e Dézsma ház történelmi hely. Először is mert 18. században a földek határútja volt , és ezért ide állítottak a városi darabontokat, hogy a költségvetés számára beszedjék a dézsmát. Volt itt kút és mellette a közelben mindig működött vendéglő is - amolyan városvégi korcsma. Akik ismerik Szentendrét, azok tudják, hogy sarki Valentin Tonyó féle ház, amikor még a régi művésztelep a Munkás Betegbiztosító tüdőszanatóriuma volt, vendéglő működött.

Nos, a Dézsma ház történetéhez hozzátartozik az is, hogy volt ez Aroma is. Aroma Szeszgyár, ahol likőröket, pálinkát kevertek, palackoztak. S bár nem lehetett valami hatalmas üzem a negyvenes években, de nekünk szamárhegyieknek megőrizte nevét, mert az idősek közül ma is sokan csak Aromaként emlegetik. Ezért ha valaki a következő mondatot hallja - hogy “Elmész a Szanatórium kútig s ott a Valentin Tonyó házánál a sarkon az Arománál a Wein kert mellett felmész..” annak a brgyáni, szamárhegyi azt mondta . “-Menj el Bogdányi utcán a Régi Művésztelepig és fordulj balra és Dézsma utcán és menj a Daru piac irányába!”

Szóval, kiállításom lesz. Hogy hol? Az Aroma padlásán, a Dézsma házban, tudják, ott közel a Szanatórium kúthoz, a szanatóriummal, a Régi Művészteleppel szemben.

 
2010. június14.
Vízfestés
 
John Singer Sargent
Szóval úgy van az, hogy a magamfajta vasárnapi amatőr festő, mikor nekidurálja magát és fest, pontosabban vízfest, vagy külföldiesen mondva akvarellezik, nem gondol bele abba, micsoda történelme van ennek a műfajnak. Mert a vízfestés csak látszólag könnyű és amatőr dolog, hisz amikor az első ecsetvonást a papírra teszi az oktalan ember derül ki, hogy ez nem is olyan egyszerű művelet. Mert az a fránya víz és festék (pigment) elegye huncut tud lenni, és nem úgy viselkedik, mint ahogy mi szeretnénk. Megfolyik, mert még túl nedves a papír, vagy tapad mert már túl száraz a felület. Máskor mi vagyunk a bénák mert az ecset a célzott útja helyett önállósodik kezünk alatt.
Pedig a festésben nem ez, a technika volna a fontos hanem a festés lényege, a mondandó. Annak képi megvalósulása amit elgondol alkotója, a lelkét adó kompozíció, a színek mélysége, egymásra kifejtett hatása, a meleg és hideg színek dinamikája s a többi a festés lényegét, módszereit és technikáját jelentő dolog csak kellék, körülmény.

Mégis, a technikával való birkózás is szép és kellemes tud lenni amit a magamfajta öreg kezdő tesz. Pedig ma ezerszer könnyebbek a körülmények, feltételek, mint múlt századokban voltak. Ma látszólag olcsó és könnyű vizet festeni, bezzeg száz élvvel ezelőtt. Ma rendelkezésünkre áll a teljes színskála festéke, sokfajta ecset és papír. A múlt században bezzeg nem volt könnyen beszerezhető némelyik szín sem, amely ma szinte bárhol megvásárolható. Régen inkább csak hagyományos földfestékekkel dolgoztak. Gyakran zöldnek csak a veronai erőtlen leginkább szürke és csak kissé zöld színe kínálta magát a palettán. Vagy ott volt a sok mérgező anyag, mint a mínium mérgező narancsa, amely egyáltalán nem volt tüzes piros. De híres velencei vörös sokkal inkább halványlila minthogy vörös. De ezt mondhatjuk a híres pouzzoli vörösre is, amely szintén inkább lilás, mint tüzes piros. Talán a sárgák, az indiai sárga amelyet a mangóval etetett tehenek vizeletéből abszorbeáltak, vagy nápolyi voltak élénk színek a palettán.

Nézegetve a XIX századi akvarell-zseni John Singer Sargent vízfestményeit, pontosabban interneten fellelhető képeit, látszik rajtuk, hogy bizony akkor hiányzott néhány szín. Csak har5minc évvel később fejlesztette ki a kémia azokat színeket amely ma nekünk oly természetesek, hogy vannak. Mert biz a velencei kertek fái nem csak azért kékes-feketék képein mert a mediterrán vakító fényei között a zöld lomb szinte feketének hat, hanem azért is mert akkor még hiányzott néhány telt szín a palettáról. Mégis e szerény palettával, az égetett sienák vöröses-barnáival, az okkerek halovány sárgáival és lila-feketével teljes szín-kavalkádot láthatunk. A néző észre sem veszi, micsoda puritán palettával oldja meg a mester a feladatot a „Jacht fedélzetén” című akvarelljén is.
Carol Carter
Ma egyre hangosabbak vagyunk, tarkábbak, rikítóbbak ruháink, tárgyaink. A képernyők színorgiáiból már csak a pink, a világító zöld, kék és sárgákat látjuk meg. Ilyenek lettünk és ilyen lett környezetünk is. Nem csak a futószalag gyorsult fel és fél óra alatt készül el egy autó, de a valamikori hektáronkénti 11 mázsát termő acélos Bánáti búza ma nevetségesen kis termés a hektáronkénti 100 mázsához képest, és valami hasonló történt színekkel is. A hirdetések egyre harsányabbak rikítóbbak, villogóbbak. A gyomrunkkal fogadjuk a dübörgő zenét és csodaszűrős napszemüvegeinken át a villódzó fényeket. A watercolor magazin múlt évi egyik sikeres díjazott vízfestője Carol Carte, olyan szürreális színekkel közvetíti nekünk az őt körülvevő világot, hogy zavarba jövünk édeskés, szivárvány színeitől.

 
2010. május 29.
Egy kis dalmát történelem
 

Jobbra Plancic asszony
a város polgármestere
Most ünnepli Hvar szigete és így testvérvárosunk Starigrad is a Matija Ivanic (Ivanics Mátyás) féle dalmát népfelkelés ötszázadik évfordulóját. Ez felkelés” az egész latin Adria egyik legnagyobb, hatásában biztosan legjelentősebb népfelkelése, amely a korabeli velencei uralom ellen lázadt. Az 1510-ben kitört lázadás közvetlen oka az volt, hogy az egyik Hvar szigeti velencei ifjú nemes nemi erőszakot követett el egy dalmát hajadonon. Ez volt az a szikra ami az ekkora már sokféle méltánytalanság és sérelem miatt a szigeten élő dalmátokban összegyűlt dühöt a felszínre hozta és a felkelést kiváltotta. A lázadás átterjedt Hvar-sziget összes falujára és négy évíg tartó polgárháború kezdetét jelentette. A lázadók vezetője Matija Ivanic volt, aki maga is tehetős Vrbanj-i dalmát polgár volt és tekintélyes családból származott. A fellázadt köznép a bestiális cselekedet napvilágra kerülése után a nemesség ellen támadt, házaikat felgyújtották és néhány halottja is volt a zavargásoknak.
Sok sérelme volt ekkorra már a dalmátoknak. Sérelmezték, hogy a velencei urak embertelenül bánnak a dalmát köznéppel. A korábbi ígéreteket megszegve a velencei nemesek folyamatosan figyelmen kívül hagyták a dalmát önkormányzatok panaszait, megsértették évszázados autonómiájukat. S bár a velencei kormány többször megígérte ezek tiszteletben tartására a nemesek mégis folyamosan megsértették a dalmát települések legfontosabb kiváltságait, figyelmen kívül hagyták évszázados autonómiájukat, és a nemesi tanács és az igazgatása alá tartozó hatalom saját érdekei szerint önkényeskedett a helyi önkormányzatokban.


Velenceiek címere

A felkelők 2000 fegyveres férfit gyűjtöttek össze és parancsnokságuk alatt. 30 felszerelt hajó vette körül a szigetet, hogy megakadályozzák velencei nemesek elmenekülését. Összehívták a Dalmát Általános Tanácsot új és igazságosabb vezetés állítását követelve Velencétől kérelmet írtak amelyet 22 tekintélyes dalmát főember és további 60 kiemelt köznépből való írt alá. Azt is követelték, hogy Velence ne álljon bosszút és ne büntessen a lázadás miatt
A konfliktus elején a velencei kormányzat (ekkor Velence harcban állt a Gyula pápa vezette ligával, a pápai állam, francia valamint más szövetségeseivel) megpróbátja összebékíteni a látszólag semleges közembereket és a nemeseket. Mivel ez nem sikerült, és a Hvar-i felkelés felerősödött és egész Dalmáciára való kiterjedéssel fenyegetett. Erre Velence úgy dönöttt, hogy energikusan lép fel és ezért Juan Navajera személyében új kormányzót küldott Hvar-ra.

1511 év végén ismét zavargások törtek ki egész Dalmáciában. 1512-ben Velence erre újabb proveditoret, későbbi portugáliai nagykövetét, kormányzót Sebastian Justinianat küldte ki. Ő brutális kísérelte meg hogy letörje ellenállást. Hvar lázadói közül 69 elítéltet száműzetésre ítéltek, és 400 arany büntetést kapott ha valakit elfogtak. Velence 15 gályát küldött Capella hadi-kormányzó vezetésével aki 1514 októberében legyőzte a felkelők hajóit és hosszú ellenállás után a velenceiek úrrá lettek a szigeten. A lázadás 19 főkolomposát felakasztották, tíz felkelőnek levágták az egyik kézét és egyik szemére megvakították. A Hvar-i felkelést Velence korábbi ígéretei ellenére vérrel törék le. Matij Ivanicnak azonban sikerül elhagyni a szigetet, és visszavonult a Krajinába. Később többször is sikertelenül próbált visszatérni a szigetre. Olaszországba költözött. Vieste város az utolsó említési helye 1519. évben

A Matija Ivanic-féle felkelés évfordulóján május 27-én Mary Luąić Bulić - a hvári városi tanács elnöke és Stari grad óváros nevében Mr. Miki Bratanić - költő koszorúztak Matij Ivanic Vrbanj-i házánál .

Háromnapos tudományos konferenciát tartottak. Az előkészítő szervező bizottsági munkát öt kutató Tomislav Raukar, Jaksa Barbic, Niksa STANCIC, Davorin Rudolf és a Szentendrén is ismerős Tonko Maroević végezte.

 
2010. március 11.
Óriás szálloda a Castrum helyén
 
Egy 2006-os terv
Régóta és sokan javasolták már, ajánlották korábban a városnak, hogy kövesse azoknak az önkormányzatoknak a példáját akik szállodát építettek területükön és ebből rendszeres és jelentős bevételt kaszíroznak. Ebben látják sokan Szentendre anyagi gondjainak megoldását, mondván: “Ne csak kétórás turizmus jöjjön Szentendrére hanem aludjon is itt a külföldi és így a hotel idegenfogalmi adója a város zsebébe jut.”
Nos, ismét elénk került az az anyag amelyet a megyei elnök jutatott el a testületi ülés előtti napon, s amelyben a két önkormányzat és egy ízbégi székhelyű kft szerepel “ A szentendrei Ulcisia Castra területre tervezett ingatlanfejlesztési program megvalósítása tárgyában” címet viseli, s amelyben az előterjesztő így fogalmaz.
“az ingatlanfejleszési terv, amely egy négycsillagos 200-220 szobás szálloda, illetve 1000 fő befogadására alkalmas konferencia központ létesítésre irányul….”
S amely mellé még mint azt a tanulmánytervben írják:
“A városi idegenforgalmat is kiszolgáló 2 szintes mélygarázs
Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága számára kialakított bemutató és restaurátor Műhelyek, raktárak irodák
Megnövelt zöldterület
Régészeti közpark
Csomópontfejlesztés a 11-es út ( projekttel érintett szakaszán) is lesz.”
Szóval itt van egy projekt terv amely a város szívében egy nagy szállodát kíván építeni, amely múzeum, pontosabban régészeti közpark, hozzá kétszintes mélygarázs is , s mint a tájékoztatóból az is kiderült hogy az ott lévő nem önkormányzati ingatlanokra valahogy a projektet előkészítő ízbégi kft-nek elővásárlási joga van.
Ugye érdekes?

 
2010. március 10.
Szökőár Stari gradban
 
 
Akik rendszeresen olvassák a starigradi oline médiát azoknak nem új a hír, hogy a városkát egy hónapja szőkőár sújtotta. Február 19-én félméteres víz öntötte el Stari Grad óvárosát. Néhány napja ült össze a városi testület és összesítette a természeti katasztrófa okozta károkat. Az első jelentés szerint az anyagi kár mintegy 700 ezer Kuna.
Đurđica Plančic a városka ( kistérség) polgármestere Sanader kormányfőhöz és a Split-Dalmát megyei hivatalhoz is eljuttatott egy kérelmet amelyben kérte, hogy kormány és a megye is legyenek a városka segítségére a természeti katasztrófa következtében előállott károk enyhítésében.
Arról is tájékoztatta a grémiumot hogy a Pénzügyi, Gazdasági, Munka és Vállalkozó valamint Tengeri, Közlekedési és Infrastruktúra minisztériumok most értékelik a természeti csapás következményeit és azt is vizsgálják milyen intézkedések szükségesek a jövőbeli károk megelőzése érdekében.
Stari gradban gyakori a szökőár, legutóbb a mostanit megelőzően 2003-ban volt, amely okozta kár egyes becslések szerint elérte akár 3,5 millió Kunát
Stari Grad (a régi város) éves költségvetése 18 millió Kuna, így a kárrendezés esetében a törvényileg előírt 20 % önerő kifizetése is gondot okoz.
Ezért a természeti katasztrófa okozta károk enyhítésben nyilvánvalóan a kistérségnek a megyének is részt kell vállalnia. De fontos hogy a jövőben a biztosító társaságok is részt vállaljanak a kárenyhítésben és a polgároknak is gondolniuk kell arra hogy biztosítva legyenek és így is védjék vagyonukat és vállalkozásukat.
     
 
"> 
 
     
 
2010. február 11.
Erővel átvették a majális rendezését
(Döntés született május elseje megrendezéséről. Erővel elvették a szentendrei baloldaltól a 109 éve általuk gyakorolt lehetőséget, május elseje megrendezését.)
 
 
 
Új dolgok történtek Szentendrén május elsejével kapcsolatban. Ettől az évtől az ünnepi programot a város közművelődési káeftéje rendezi. Írhatnám ezt latinul is, mondjuk így, rerum novarum készülődik. Akik jártasak egy kissé a pápai enciklikák ismeretében azoknak persze ez a két szó többet mond mint új dolgok, hiszen ez a címe XIII. Leó pápa által kiadott enciklikának, amely az első szociális pápai körlevél volt, s amelynek fő témája a munkáskérdés.

Az enciklikát 25 évvel a szociálista munkásszövetség, az Első Internacionálé megalakulását követően adták ki. Valószínűleg nagy szerepe volt ebben a munkásszövetség nem várt sikerének is, amely abból a célból alakult, hogy összefogja a különböző baloldali csoportosulásokat és munkás szervezeteket, s amelyet 1864. szeptember 28-án alapítottak a londoni Saint Martin’s Hallban egy munkásgyűlésen. Első kongresszusuk 1866-ban volt és működésének csúcsán a taglétszám elérte a nyolc millió főt.

Az új dolog ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy valószínűleg új tartalmat kívánnak adni május elseje ünnepének Szentendrén. A rendszerváltás után először átveszik a rendezést és mint ígérik igazságosan, segítően és barátian megoldják helyettünk. Mi meg azt érezzük hogy úgy tesznek mint az úttörő aki jócselekedetként átkísérte az úton a vak nénit, aki pedig nem is akart átmenni.

 
Így újít a Dietz-féle városvezetés, az ünnepet erőből magához vonta. Tehették, hisz megvan hozzá a testületi többségük. Mint a bizottsági ülésen elhangzott, párt- és ideológia-semleges baráti találkozót kívánnak rendezni a civileknek is helyet adva. Magyarán kiherélve az ünnepet. Nem mintha eddig ne jöhetett volna bármelyik civil szervezet a Postásra május elsején. Hisz immáron tíz éve törzsvendég a Szentendre Gyökereinek Baráti Társasága , vagy a kisiparosok, akik szintén régi résztvevői a május elsejei postás-strandi programoknak.
Talán azért teszik ezt, mert a világban május elseje a baloldal ünnepe, a munkavállalók nemzetközi szolidaritási napja , Labour Day, International Workers' Day. Arra gondolva miért is teszik, az a rémkép villan elém, mintha a mai városi hatalmasokat az a fóbia kínozná, hogy ha már nem sikerült rendezvényeikkel egy ernyő alá terelni az övéik mellé mindenkit, hát most azt a módszert választják hogy erőből benyomulnak a másik kertjébe. Mert volt itt Szentendrén már polgári piknik, tavaszköszöntő és Szabadság napja mérsékelt sikerekkel és sok másfajta nekik való mindenféle nyilvános buli, de úgy látszik ez kevésnek bizonyult. Nincs meg a belül vagyunk, az a birtokos-érzés, amely azt érezteti az én embereim vagytok az én akolomba tartoztok. Mi szocik meg az almatolvajokat mégsem riaszthatjuk el azzal, hogy áramot vezetünk a kerítésbe.
Amikor 1886. május elsején chicagói munkásai az Amerikai Munkásszövetség szervezésében nyolcórás munkanapot követeltek és a rendőrség a tömegbe lőtt, ezekre az eseményekre válaszul javasolta az Amerikai Munkásszövetség, hogy több ország munkáspártjai, szakszervezetei 1890. május első napján rendezzenek világméretű tüntető felvonulásokat, amit aztán az 1889-es párizsi szocialista konferencián, amely II. Internacionálé néven közismert, el is fogadtak.
1918 Szentendre

A kongresszuson ott volt a Magyarországi Általános Munkáspárt delegációja is, amely az első május elsejei honi demonstrációt 1890. május elsejére szervezte meg. A Népszava ezt írta erről, „hatvanezer ember trappolt végig a belügyminiszter rosszallása ellenére a Kálvin tér, Kiskörút, Andrássy út, Városliget útvonalon, hirdetve a "nyolc óra munka, nyolc óra alvás, nyolc óra szórakozás" jelszavakat.
S hogy nem nemzetietlen ünnep volt ez mint néhány képzetlen jobboldali ezt állítja, mert hisz miközben kezdetektől a nemzetközi szolidaritás napja ,International Workers' Day. az első budapesti május elsejei felvonuláson a sok munkás-sapkás és kalapos, sötét öltönyös ember között a nemzeti zászlók erdejével cifraszűrbe öltözött szűrszabók csoportja is ott vonult.


Dédapáink vendéglőkben gyűltek össze és „fejtegették az ünnep fontosságát” Itt tartották gyűléseiket, megbeszéléseiket, és itt gyakorolt a munkásdalárda is, énekelték dalaikat. Pesten a vigh-utczai vendéglőben azt énekelték, hogy „Nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok..” mert ez a hely az asztalosok törzshelye volt. De elénekelték 1792-es francia Carmagnole-t is és az ezzel a dallal egykorú Rouget de l’Isle-féle Marseillaise-t, amely dallamára Gáspár Imre írta -Föl dalra, társak!... -ot amely ekkor még mint munkásmozgalom dalaként volt ismert. Sőt, valószínűleg felhangozhatott Roter Wedding is. Azoknak, akik erről a dalról még nem hallottak annyit, ez a dal később Fel vörösök, proletárok.. címmel vált ismertté. Bár napjainkban eltűnt a közös énekelés szokása, mégis csak álljon itt a legrégebbi munkásdal amely Weöres Sándor fordításában így hangzik
 

Mit kíván a Respublika?
Mit kíván a Respublika?
Tűz, szív és kenyér kell oda!
Tűz, szív és kenyér kell oda!
Ellenségnek tüzet,
csatában hű szivet,
testvérnek kenyeret,
éljen a hang, éljen a hang,
testvérnek kenyeret,
éljen az ágyúhang!

 

Az alábbi hír egy régi Magyar Hírlapból való:

„A szocziálista fővárosi munkások ma délelőtt három gyűlést is tartottak, amelyeken május elsejének megünnepléséről tanácskoztak. Az esztergályos munkások délelőtt tíz órakor a kender-utcza 35. Szám alatt lévő vendéglőben mintegy 300-an jöttek össze, akiknek Erleszbeck Károly és Wiesinger Ferencz fejtegették a májusi ünnep fontosságát.- Az asztalosmunkások a vigh-utcza 16. számú vendéglőben fejtegették az ünnep fontosságát. A gyűlésen Klárik Ferenc és Ősz Szabó Péter hívták fel a megjelenteket a májusi ünnepnek méltó módon való megünneplésére. A vasércöntő munkások a külső váczi-út 13. sz alatti vendéglőben gyűléseztek. Rendzavarás sehol sem történt.- A budai munkások a fő-utcza 74. szám alatt lévő vendéglőben Nyíri András elnöklése alatt látgatott népgyűlést tartottak, melynek egyetlen tárgya, a május elsejének jelentősége és megünneplése volt. Bokányi Dezső az első szónok, felhívta elvtársait e nap megünneplésére, melyet az egész világ munkásai megtartnak. Ezután erős szavakkal támadta a parlament működést, mire Almásy rendőrkapitány a szót megvonta tőle. Utána még Felzár Károly a német nyelvű elvtársaknak tolmácsolta Bokányi beszédét. A gyűlés este 6 órakor a munkásinduló eléneklésével ért véget.”

A századfordulón Szentendrén is éledezni kezdett a szociálista mozgalom. A szentendrei újság 1899-es egyik számában arról ír a hogy „a szentendrei szocialista párt vasárnap délután a Vásár téren gyűlést óhajtott tartani. Higel és társai kezdeményezték is a gyűlés megtarthatóságának engedélyezését, de Maximovits rendőrkapitány annak megtartását betiltotta.”
A Vásár tér, a mai Fő tér. Másik hír szerint Szentendrén a Knipayer vendéglőben gyülekeztek a szociálisták, itt próbált színkörük is, hogy az ünnepen előadják a Munka diadala című színművet.

Május 1-jét külföldön a katolikus munkások is megünnepelik Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve Franciaországban, Olaszországban és másutt is rendezvényeket tartanak.. De május elseje a munka ünnepévé számukra csak később vált, hisz Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa. Korábban e szent tiszteletének hónapja ugyanis március volt. Sajátságosan alakult nálunk a katolikusság május elsejéhez való viszonya. Egyrészt, erős hatással volt az enciklika értelmezésére hogy Magyarországon a Rómából hazatérő Prohászka Ottokár fordította le a Rerum novarumot és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit. Ismerve gondolkodását, ő nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bírálja a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, és már a kezdetekben arra pozícionálta a katolikus közösségeket következetesen utasítsanak el mindenfajta együttműködést az akkor erősödő baloldali szakszervetekkel és a szociáldemokráciával.
 

Mivel Magyarországon 1955 a vallásosság-ellenesség. A Rákosi korszak sötét időszakára esett, a május elseje szokása nem terjedt, nem terjedhetett el és sokkal inkább volt, nem szeretett kötelező kommunista ünnep, mint elfogadott vallásos körökben. Nálunk a rendszerváltást követően arról lehetett olvasni, hogy ez az ünnep nem kell, „ kádárista csökevény, a melósok megvásárlásának kádári módszere, a virsli és sör ünnepe, s nem a munka ünnepe volt.”

A szentendrei szocik a rendszerváltás után három évig az Izbégi Parktáborban, majd az Izbégi focipályán rendeztük májálisunkat és csak 1993-ban váltottunk, lett a Postás strand a helyszín, felelevenítve az 1919-es május elseje szokását. Örömünkre szolgált hogy lassan a pártrendezvényből munkásünnep lett. Visszatértek a melósok is. 2008-ban előbb a volt kocsigyáriak, 2009-ben a papírgyáriak jöttek el több tucatnyian. Volt, hogy más pártok is ott voltak együtt ünnepelni vagy cikizni május elsejét, de ők idővel elmaradoztak. Polgári piknikjeinek a létező szocializmus alatt 1969-től majálisnak használt helyszínt, a Pap szigetet választotta magának FIDESZ, míg mások inkább csak próbálkoztak saját rendezvénnyel.


Szóval, mi az értelme annak, hogy saját hatókörébe vonja a Dietz-féle városvezetés a Tag der Arbeit-et? Kései rerum novarum ez? Azt gondolom nem. Én úgy vélem ez inkább jelzés, hogy május elseje e hazában ne Tag der Arbeit, Munka Ünnepe, sem International Workers' Day, a munkavállalók nemzetközi szolidaritási napja legyen: Helyette összgulyásos ünneppé kell transzfolmálni az új gaza nemzeti összefogásának jelképeként és dicsőségére. Mert hát ez a tartalma a mai 11- fős többséggel 17óra 30-kor ránk erőltetett döntésnek.
Az látszik az új hatalom bár még nem győzött, de már az erejét próbálgatja, gyakorolja a következő években majd megtapasztalható új "demokratikus" politikai gyakorlatot.

 
2010.február 10.
TDM írás
 

Azzal a fura kéréssel keresett meg Tamás barátom, hogy tegyem fel blogomra az egyik írását. A dolog már csak azért is fura volt, mert mint tudjuk a blog személyes dolog, amolyan napló-féle. Indoka, hogy ő fontos, a város jövője szempontjából meghatározó ügynek tartja, hogy van-e és mikor TDM Szentendrén. Nos, eleget tettem kérésének. Íme az írás:

 

 

Lassan két éve, hogy felvetődött: központi pályázati pénzekkel támogatják a térségi turisztikai desztinációs menedzsmentek megalakítását. (TDM)

Értelemszerűen esélyes volt a Közép-magyarországi régióból mind az öt lehetséges pályázó, a térségen belül szerveződő települések logikája ( kistérségek) szerint.. A nagytérségre szánt 240 millióból közel 50 millió jutott volna egy-egy pályázónak, már 2009-ben. ( a mi esetünkben az összeget korlátozta valamelyest, hogy a pályázó terület létező szállodai -férőhelyeihez kötötték a felső limitet, s abból nálunk kevesebb van).
Létre kellett volna hozni a pályázó szervezetet, ill körvonalazni a működésre érdemes alakulatot.
A TDM- indító Tájékoztatón tavalyelőtt Rubovszky úr a nyugdíjas szállodaigazgató, a Szállodaszövetség volt elnöke, turizmusszakértő előadta , hogy mi is a TDM. (Egyébként Lengyel Márton nemzetközi előzmények alapján tananyaggá tette ezt a turizmusszakmai oktatási intézményekben, a szükséges ismeretek részeként).
A mi alakuló konferenciánkon is összebólintottak a potentátok, hogy ez kell, és optimális szervezetként egy megalakulandó egyesületi formát kezdeményeznek. Máshol is vannak (voltak) erre példák, jó előzmények és a pályázáshoz is kell a forma.
Az e feladatot is megöröklő Rubovszky A. a térsági érdekelteket megkeresve településeket próbált megnyerni és vállalkozókat rábeszélni az induláshoz. Valójában a leendő szervezet fennmaradását célzó pénzminimumok (tagdíjak és más, média- bevételek) garantálására törekedett, abból kiindulva, hogy ez lenne az alapja a több évre garantálható működésüknek. Ám a helyismeret, koncepcionálás, professzionális szakmaiság hiányzott, a bábáskodók tehát nem tudták létrehozni a pályázó szervezetet. Azt érezhették, hogy kihúzzák alóluk a szőnyeget, amit valójában meg se szőttek.
Köztes fejlemény, hogy Visegrád és Dunabogdány menetközben le is hasadt „rólunk”a próbálkozásban: lépett, és külön pályázott, hogy saját jogon férjen a pályázati pénzhez.
A fejlemények ismeretében, immár háromnegyed év múltán, az ökorm . a témát és főleg a pályázás jogát egy létező, tulajdonképpen régóta illetékes kft-hez rendelte: a városi Kulturális KHT-hoz . Ez már kezdettől névlegesen magára vonta a helyi turizmus- ágazat menedzselését, megalakítása, Kriaszter Attila idején. Ezzel a logikával érvelve a félállami-félönkormányzati nonprofit Tourinformot is magához rendelte, de nullást dobott, a térségi menedzzsel teljességgel adós maradt. Tény, hogy pályázati alapanyagnak alkalmas muníciót senki se hordott össze. nem gründolt követésre érdemes professzionális magot senki sem. A túl laza,(szétesett) szakmai közösség betlizett. Sem a szakmát, sem a környező civilséget sem szólította meg, nem volt mivel. De a történet még itt sem ért véget.
Az újabb reakció az lett, hogy a harmadik ütemben a PÁLYÁZNI hivatott ügynökség, a PRO SZTENDRE ügynökség önmaga inspirált egy vadonatúj KFT-t, és ahhoz keresett vezetőt ősszel, aki most két hónap után lemondott. Aktív szervezet nincs, vezető nincs, pályázat nincs, pénz nincs, de az önrészt, az éves, állandó stabilitáshoz feltételként kalkulált évi 12 milliót a szentendrei képviselők megszavazták (legalábbis napirenden volt 2009 év végén).
Végül, bizarr slusszpoénként a tourinformot „visszavette” a KULTURÁLIS KHT:, ezzel az egységes témamenedzselést és a kézközeli 35-40 millát végképp elsirattuk. Tán mondani sem kell: a pénzvesztésnél jobban fáj, és „többe van”, hogy nem született meg, amihez a pénzt ösztönzésként kínálták: egy aktív, a térségünkbe irányuló, turizmust stimuláló és kezelni is tudó menedzsment.
Mindezt azért próbáltam meg összefoglalni, mivel a febr. 11-i ülés napirendjén ZÁRT ÜLÉS-ként szerepel a téma, mint az átsuhanó ügyvezető lemondásának elfogadása. Egy, maximum két képviselő lehet, aki képben lesz ebben a kérdésben, miközben a vezető ágazatról, hagyományos kitörési pontról, közel 50 millió sorsáról határoznak.

Kövécs Tamás

 
2010.február 1.
Tudósítás helyett
 
 
Régen volt, talán hetvenes évek végén, hogy Öcsinél tartott házibulival zárult egy kiállítás-megnyitó. Most ismét megtörtént ez is, Laca Rodinban tartott kiállítását követően. Magunk is elcsodálkoztunk magunkon és jókat röhögtünk, hogy mint valami művész-nyugdíjas klub anekdotázunk és nosztalgiázunk a régi időkön.
A hetvenes nyolcvanas években alig volt olyan vajdás, vagy vajdásokat is felvonultató kiállítás-megnyitó, amely ne Öcsi-bulival zárult, pontosabban folytatódott volna, akár még további két napig is. Ekkortájt szinte szállóige volt Szentendrén, - Menjünk fel Öcsikéhez, biztos buli lesz nála. Mintha e mondattól teljesedett volna be az óhaj.

Szegény édesanyja, Babi néni, aki hajnalban arra ébredt, hogy a ház tele van ismeretlenekkel, a kertben és a szőlőben is tucatnyian alszanak szanaszét, a konyhában pedig reggelit készít valamilyen ismeretlen lány-együttes, képzelhetik mennyire örülhetett nekünk. Persze Öcsike ilyenkor már sehol sem volt, lelépett, így még a szemrehányást sem lehetett elmondani az ifjú művésznek, mert valahol másutt kóborolt már (vagy csajozott). Most így öreges felnőtt-unokásan visszaidézve a dolgot és beleélve magunkat az akkori felnőttek helyzetébe, már nem is olyan vicces a dolog, mint amilyennek akkor láttuk.

Nos, ez a bulis hangulat kapott el bennünket, a megnyitó után, s mert a nagy hó miatt majd mindenki gyalogosan volt, így megihattunk akár két pohár bort is. ( már aki bírja) Előjöttek a régi a történetek a Nalaja Happeningről Kubinszky elvtársról, aki azt hitte élete nagy fogását ejtette meg azzal, hogy felszámolja a szentendrei (nem létező) nagy politikai szervezkedést. Hitte, hogy az edvinizmus valamiféle szocializmus ellenes illegális politikai mozgalom, és a nagy vendégkönyv amelyben közel ötszáz név volt címmel, névvel, a mozgalom aktivistái. Mivel az előző őszi szabadtéri tárlaton kirakott vendégkönyvre fel volt írva, hogy “ Jövőre is lesz ilyen kiállítás és ha érdekel, írd fel ide a neved és a címed, majd időben értesítünk! így született e névsor. Amikor a Nalaja happening per indult, aztán ez corpus delicti lett. S mert az előző őszi kiállítás után a felirat elkallódott és a névsor a nagykönyvben megmaradt, a “szerv” éber nyomozói, mert nem csak a kiállítást néző magyarok, hanem lengyelek NDK-ás turisták és más nációból valók is, az akkor éppen Szentendrén kóborolók is felírták nevüket a könyvbe, öt országra kierjedő nyomozást folytattak, egy nemzetközi hálózat felderítése érdekében.
 
Mosolyra fakasztó, hogy ma milyen sokan lennének, időnként vannak is, akik ott voltak a Nalaja Happeningen és ezeken az őszit tárlatokon. De mert a tények makacs dolgok, még a mai vajdások többsége sem volt, lehetett ott mert akkor még Debrecenben, Békéscsabán, Budapesten, Kecskeméten vagy másutt e hazában viselte az avantgardeokat és dadaistákat körülvevő bizalmatlanság és ellenségesség fojtó légkörét. S bár a Nalaja Happenig per történései, annak minden mozzanatával, a goteszk kádári belügy által produkált összes bornírtságával, durvaságával és együgyűségével része a Vajda Stúdió történetének, mintegy ideológiai és politikai értelemben pozicionáló eseménye e képzőművészeti csoportosulásnak, amely mára legendává, a rendszerváltással pedig igaz történelmi eseménnyé formálta a Vajda Studio születését, csak keveseknek adatott meg, hogy részesei legyenek. Többségük ma nem is vajdás, vagy egyszerű hétköznapi ember, vagy e körrel már korábban szakító egzisztencia, ez a dolog értékéből azonban nem von le egy fikarcnyit sem és a Vajda Stúdió művészettörténeti jelentőségét sem érinti.

S bár Laca mára kétség kívül nagy ember, jelentős művész, egymás között még mindig jókat rötyögünk szentendrei kocsma-kalandjain és hálásak vagyunk Szalai Andrisnak aki mint Penates a ház jólétének védője legtöbbször kísérte haza Dudukát, megvédve őt kommunikációs túláradásainak következményeitől. Talán e kalandokból maradt meg Laca képein e groteszk figurák öngúnyolódó jellege és a lábak oly gyakori ábrázolása. Nekem Laca termelékenysége természetes vonása, önmagából művész lényéből, életútjából fakad. Előttem ő a fekete Singer varrógépén szorgalmasan dolgozó vidéki szabómester és az álmaiban a földek felett átrepülo groteszk férfiangyal egysége az örök kentaur, a megzabolázhatatlan nőéhségében kapálódzó emberállat, aki csöppnyi tündérvilágok látnoka.

Akivel jó volt ismét együtt lenni, s őket is együtt látni. S bár ma a többségünk sietve szétfutott a világba, tegnap este ismét megéreztem mit jelent Szentendrén a Genius loci, az egyszeri és megismételhetetlen szentendreiség, amilyen csak e város tud lenni, hóval átformált házaival, fáival és bokraival egy januárvégi éjszakán.

 
2010.január 28.
Új szentendrei attrakció
 
 
Mint aki megszállott városjáró, gyakran sétálok erre-arra Szentendrén. Különösen, ha jó idő, napsütés van. Nos, tegnap is így tettem, mert amikor délben megérkeztem Budapestről a HÉV-vel gyönyörű idő volt. Így ahelyett, hogy hazafelé indultam volna autóbusszal, zsebemben régi digitális fotomasinámmal elindultam a Bolgár utcában a Duna-partra. Körbefotóztam a Postást azután sétálgatva, fényképezgetve indultam a városközpont felé. Amikor a töltéshez értem és nézegettem a zajló Dunát, arra lettem figyelmes, hogy gomba magasságában a töltés odala tele van szórva futball labda nagyságú kövekkel. Csak mikor már a Duna-parti Művelődési Ház magasságában járhattam akkor vettem észre hogy amiket én távolról köveknek néztem, azok bizony mozognak. Nem húzom tovább. Ekkor vaksi szemeimnek is kiderült kacsák vannak a vízben és a parton, lehetnek vagy ötvenen. Egymást előzve togyognak fel-le a töltés oldalában mert gyerekek kenyeret dobálnak nekik.

Sokszor láttam már vadkacsát kisebb 4-es, 8-es csoportokban úszkálni a Dunán telente, de ekkora rajt még sohasem láttam és ilyen közelről meg pláne nem. Úgy látszik az éhségük felülírta éberségüket mert egy méterre is megközelítették a töltés védfala mögött álló srácokat egy-egy kenyérfalatért.

Nos itt legújabb szentendrei attrakció. Nem kell az állatkertbe utazni egy kis természetközelségért. A gyerekkel csak le kell menni a Duna korzó töltésére és néhány öreg kenyérdarabbal testközelben nézgetheti a lurkó a vadkacsákat, a zöldes-kékes fejű hímeket és a kevésbé díszes tojókat.
 
2010.január 23.
Mangalica polémia
 
 
„100% mangalica 100% magyar” ez a felirat olvasható a városházával szembeni vendéglő kapuja felett. Amikor feliratot elolvastam, sokminden jutott az eszembe, többek között az is, hogy én nem így tudom. Az igaz, mint azt a wikipedia is írja a „mangalica a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike, világhírű sertésfajta” de hogy 100%-ban magyar lenne az kevésbé.
Mivel azonban ismereteimben nem voltam biztos, hát utánanéztem. Mármint annak, hogy valójában honnan is származik ez a disznófajta. Bár sokan kizárólagos hungaricumnak gondolják- én is ezt hittem sokáig- valójában a szerbektől került hozzánk, ráadásul nem is olyan régen. Bíz, nem a mangalica a legrégebbi őshonos fajta, hanem a bakonyi és a szalontai disznó. Legalább is a nemzetközileg ismert magyar agrártörténészek szerint.

A magyarság már a honfoglalás előtt ismerte a disznót, bár széles körű tenyésztéséhez valószínűleg csak a Kárpát-medencében kezdett. Két ősi tájfajtánk van: a bakonyi disznó (rőtes fekete vagy szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó)amely jól bírta a hosszú hajtást, már a honfoglalás korában itt élt, főleg a Balatontól Északra tenyésztették. – a szalontai disznó (nagy testű, hosszú lábú és törzsű, lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés), amely valószínűleg a magyarsággal került a Kárpát-medencébe. Tenyésztésének fő területe a Tiszántúl. Mindkét régi tájfajta a 19. sz. közepétől a mangalicával való kereszteződés következtében mint önálló fajta kihalt.
Ezek szerint a mangalica e két magyar ősfaj kiszorítója volt.

Történelmi források szerint, amikor a szerb kondákat áthajtották az országon a nagy soproni és győri állatvásárokba, az óriási állományokból kis rész elkallódott, vagy megvásárolták, olykor ellopták, és ezek az egyedek keveredtek az itt honos disznófajtákkal. Így a lakosság körében egyre népszerűbb lett ez a zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának neveztek. Negyed évszázad alatt jutott el az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A bakonyi sertés az 1840-es évek közepére teljesen eltűnt. Pethe Ferenc a magyar reformkor nagy agrártudósa a Nemzeti Gazda című lap indítója és a "Pallérozott mezei gazdaság" című háromkötetes nagy művében már a mangalicáról mint közönséges fajtáról ír.
Disznóölés a hatvanas években Szentendrén
A mangalica keresztapja és igazi elterjesztője azonban József főherceg, aki 1833-ban Kisjenőn tenyészetet alapított, ahova Milos herceg akkor már híres állományából vásároltak állatokat. Ezután sok magyarországi földbirtokos innen vásárolt tenyészállatokat, s így az ország területén több nagyhírű tenyészet is kialakult. Ilyen volt az 1865-ben alapított Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokon létrejött tenyészet is. A mangalica néhány nemzedék alatt annyira alkalmazkodott az alföldi viszonyokhoz, hogy igazi magyar fajtává vált. Amennyiben néhány példány elkerült innen, az idegen környezetben az utódokban jelentős eltérések alakultak ki. Az I. világháború után az elcsatolt országrészeken volt a mangalicaállomány nagy része, de az országhatárokon belül egy egységesebb, homogénebb populáció maradt.
A mangalica jelentőségét jelzi, hogy Győrben és Kőbányán hízlalótelepeket hoztak létre. A kőbányai telep éves forgalma 1870 és 1894 között átlagosan 600 000 sertés körül volt. Ez idő tájt változott meg a mangalicatrtás egyik sajátosságát és a húsa minőségét alapvetően meghatározó tartási és gazdasági környezet is. A makkoltatásra alkalmas erdőket, ekkorra már kiirtották, a legelőket felszántották.Szentendrén is a tölgyesek már csak emlék és csak a Zsir és Cerovanka dűlőnév emlékeztet valamikori meglétére. Bár e városban nem voltak az alföldihez mérhető nagy kondák, jelentősége csak annyi, hogy a betelepülő szerbek ragaszkodva életmódjukhoz, magukkal hoztak akkor Magyarországon nem ismert fajtát. S hogy legeltetéses állattartás itt milyen sokáig megmaradt, az is bizonyítja, hogy még az ötvenes években is a Rab Ráby térről indulva járt ki a csorda a pásztorral. Persze akkorra már a csorda többsége, az egy-két tehénke kivételével jórészt csak kecskéből állt és a szamárhegyi családonkénti egy-egy mangalicát az otthoni ólban tartották. A nyolcszázas évek utolsó évtizedeiben elkezdett csökkenni a zsírsertések iránti kereslett, megjelentek a nyugati fajták, amelyek már nem külterjes, hanem belterjes gondozási módot kívántak. A legnagyobb csapás a fajtára az 1895-ben kitört sertéspestis volt, amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta. Az elhullott állatok 95%-a mangalica volt. Ezután már többé nem tudta visszaszerezni piaci pozícióit e fajta.

Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A törzskönyvezés irányelveit és szabályait Rácz Mihály, az állattenyésztéstan tanára dolgozta ki, és ez kisebb változtatásokkal a mai napig érvényben van. A II. világháború után a mangalicák száma folyamatosan csökkent és csak mint génmegőrzés céljaira maradt meg mintegy 1000 darab a kijelölt gazdaságokban.
Pethe Ferenc
Típusai: Szőke mangalica: a leggyakoribb változata. Jól hasznosítja a táplálékot, kül- és belterjes tartása egyaránt alkalmas. Zsír- és hústermelésre is bevált. Sok változata ismert, hiszen a fajtára hatott a táplálék, a tartás sokfélesége.
Vörös mangalica: a szőke mangalica és a göndör szőrű szalontai sertés keveredéséből jött létre, valamivel nagyobb súlyú és szaporább a szőkénél.
Fecskehasú mangalica: a szőke és a fekete mangalica kereszteződéséből jött létre, hasa szőke, háta fekete. Kisebb termetű, de szaporább, mint a szőke változat.
Fekete mangalica: az ország déli részén volt jelentős. A szerémségi fekete sertés ( ez hoztak Szentendrére is, még mielőtt a korabeli Magyarországon elterjed volna a rátzdisznó, a mangalica) és a szőke mangalica kereszteződéséből jött létre, jobb ellenállóképességű, de gyengébb termelési tulajdonságú volt, mint a szőke változat. A 20. század elején kipusztult.
Vadas mangalica: igen ritka változat, elsősorban hegyvidékeken volt jellemző, valószínűleg a szőke mangalica és a vaddisznó véletlen kereszteződéséből jött létre.
Húsa, igen ízletes, zsírja bőséges akkor ha megfelelő táplálékon tartják. Sajnos azon hiedelem „Hogy húsa egészségesebb, könnyebben emészthető, kevesebb benne a koleszterin, és az ember számára létfontosságú telítetlen zsírsavat tartalmaz, jórészt mítosz. „ Mint azt a szakértő írja „ zsírsavösszetétele csak abban az esetben tartalmaz telítetlen zsírsavakat, ha az eredeti, makkoltató rideg tartásban nevelik, és hagyják az állatot a saját ütemében növekedni. Ilyenkor a jószág zsírja alacsonyabb hőfokon olvad, mint a többi sertésé.” Sajnos ennek a kritériumnak ma mát a tenyészetett állatok 5%-a sem felel meg. Már csak azért sem, mert a makkoltatás a múltté.
A mangalica zsírjának koleszterintartalma egyébként megegyezik bármilyen más sertésével, állítja Vörösné Bálint Márta dietetikus.
Rádó bácsi
Szóval, ha a történelmet nem csak jópofa legendának tartjuk és komolyan vesszük, a felirat sokkal inkább így lenne helyes „100% mangalica, 50% magyar, 50% szerb” Gondolom ez Szentendrén nem verné ki a biztosítékot, sőt talán hagyományőrző is lenne. Mert ki ne emlékezne Cvetko bácsi disznótorosaira, speciális fokhagymás szentendrei kolbászára, vagy a Rádó kaurmájára, ami csak a rátzdisznóból, (mangaritzából, mangalitzából, mangalicából) autentikus. Persze csak annak, aki nem csak virtuális szentendrei.
Ha a vendéglőnek olyan készítményei lesznek mint az olaszoknál a keresett olasz szalámik mellett, a szintén kultivált Nápolyi kolbász, vagy Noglia (rossz fordításban: pacalkolbász) amit ma az angol, amerikai és mindenfajta náció turistái olyan hévvel keresnek mintha az megismételhetetlen finomság lenne, csak ekkor lesz sikeres.
De ehhez az általános szakács-tudás, étek-ismeretek mellett, egy kis helyi gasztronómiai tudás és ehhez kutatás sem ártana. Mert csak így állítható elő olyan helyi, másutt fel nem lelhető ízű készítmény, étel, amivel valóban sikerre számíthatnának a vendéglátósok, gondolom én. Persze az is könnyen lehet, hogy ennek még nincs itt az ideje és nálunk még az intenacionális pizza mellett az általános mangalica egyen-hurkára, egyen-kolbászra van kereslet.
Mert sokan azt hiszik, azzal hogy a spanyolok a magyar mangalicából készítik a híres serrano sonkát, a mangalica önmagában is elegendő arra, hogy gasztronómiai húzónév legyen. Szerintem pedig ez csak igazán akkor lesz, ha ebből az alapanyagból olyan igényes termék készül, mint spanyolok sonkája, amiből ők évente a csecsemőket is beszámítva 5 kilót fogyasztanak.
De elnézve a könyvtárral szembeni boltban a mangalica árúk csomagolását, adjusztálását, bizony messze vagyunk még ettő.

 
2010.január 13.
Mukodj!
 

Egyre inkább meggyőződésem, hogy egy várost működtetni nehéz dolog, és kevesen értenek hozzá. Pénzt szerezni, beruházást végigvinni sem könnyű feladat, vagy megküzdeni a hivatal állandó munkaerő-éhségével, a választók hóbortos igényeivel és egyik-másik erőszakos követelődzésével, de ez mind semmi ahhoz a feladathoz képest amit ahhoz kell, hogy egy város jól, eredményesen, sikeren és a választók megelégedésére működjön. Ehhez a pénzen, jó manager-i képességeken kívül az is szükségeltetik hogy a város; a közösség tagjai fejében legyen olyan jövőkép, amely mint a legkisebb közös többszörös minden tagnak elfogadható és hozzá a város szeretete a lokálpatriotizmus is amely segíthet az átmeneti nehézségek elviselésében.

 

A múltban volt aki ennek kulcsát a mindenáron való önállóságban, a megyével való viszony leépítésben látta (Németh Gábor),aminek az lett a következménye, hogy a város rossz jogi képviselet és taktikázás miatt elveszítette vagyonából a múzeumok épületeit és a azt a mai áron számolva két milliárdot is amit a korábbi megyei (teátrum, PMKK és turisztikai stb.) támogatás jelentett.

Vagy Kállay polgármester úr hozzáállása, akinek az egyik fő célja volt, ( a testületben akkor az őt támogatók hathatós közreműködésével) hogy a városnak ne legyen adóssága. Így aztán feléltük azt a negyed milliárdnyi kötvényt amiből ebben az időben még számos városban lévő ingatlant (ELMÜ épületei, Kék Duna Presszó BVM óvoda stb.) megvásárolhatók lettek volna.

Miakich azon illúziója hiba volt, miszerint a helyi jobboldal rendelkezik városkoncepcióval és sokféle jó dolgot akarnak, csak türelmesnek, kompromisszum-késznek kell lenni. Mert a gyakorlatban tapasztalhatta, a tűzoltóság építése, a Móricz Zsigmond Gimnázium telkén létesítendő uszoda ügyében, a városi utak felújítására felajánlott rendkívül kedvező kölcsönszerződéskor, hogy a vele szemben állók bizalmatlansága fundamentális és ami rossz neki, az jó nekik elven működik, nincs semmiféle városstratégia az elutasítások mögött. Lásd a későbbi döntéseket, a dr. Dietz-féle uszoda dolgát vagy a hárommilliárdos kötvénykibocsátást.

S aztán most itt van a mai, a nem várt állapot, amikor van pénz beruházni (uniós pénzek a rendelőintézet, az óvodák felújítására, a belvárosi házak, MűvészetMalom, a gát és korzó megépítésére stb.) de a siker és az öröm érzése helyett elégedetlenség, és a csődközeli állapot fenyegetésének rémképe sejlik fel.

De mégis, mi lehet ezek oka? Az, amit sokan abban vélnek látni, hogy a szentendreiek egy része túlzottan sokat, olyanokat követel az önkormányzattól amit az nem képes teljesíteni? Ez is igaz, mármint az, hogy a választók egy része nincs és nem is akar tisztában lenni a város valós helyzetével, az ő Szentendre képük és ebből adódóan igényeik is, a médiában és közgondolkodásban is fellelhető városkép, amely szerint Szentendre a kultúra fellegvára, ahol kolbászból van a kerítés is.

Másrészt, és ez talán orvosolható a jövőben, hogy a városi beruházások ma is úgy készülnek - lásd új uszoda- hogy nincs, vagy ha van, az is csak virtuális, üzleti tervek. Működtetésük egyetlen forrása vagy legalább is fő forrása amire alapoznak, a városi költségvetés . Valójában sem a turizmus bevételeinek jövőbeni növekedésére, abból keletkező többlet-forrásokra, sem más várható bevételre nem terveznek. S hogy ez nem csak Szentendrén van így, annak bizonyítására elég ha megnézzük az uniós források és más felzárkóztatási alapok felhasználásával az utóbbi húsz évben épült önkormányzati beruházásokat. Mert vajh, milyen többletbevételre számítottak az építok és finanszírozó, az üzleti tervet is elfogadó bank, amikor egy lakótelepre olyan uszodakomplexumot építtettek, amelyet e városrész lakói nem tudnak eltartani (nincs rá közvetlen fizetőképes kereslet). Nincs a közelben olyan beruházási terület sem amely ez által felértékelődne, mert a temető vagy a Natura 2000 által védett külterületek csak akkor lehetnek többletbevételi források, ha azokat belterületbe vonják és lakásokat építenek rajta. Azokra pedig, a pisányiakra, akikre mint fizetőképesekre számítottak, nem kell.

De véleményem szerint ez a problémája a Fő tér 12. a MűvészetMalom befejezése, de a Duna korzó beruházásnak is. A mai napig nem készült el MűvészetMalom hatékony és minőségi működtetésének terve. Erről ma csupán annyit tudni, hogy kevés a pénz a működtetéshez, és jó lenne ha sikeresebb lenne. A rendelőintézet felújítását az orvos-szakmai igények és az ehhez társuló erős lobby-képességük mára láthatóan hatalmas deficitre kényszerítik, és ha a város vezetői hamarosan nem képesek kezelni a csoportérdekeket komoly csődöt teremthetnek. Nagy gondja ennek a projektnek az is, hogy a kistérség települései, akik betegeinek ellátását szolgálja majd a felújított rendelő, (nem csak a szentendrei betegekét,) nem hajlandóak vagy nem tudják támogatni a beruházást.
 
Szóval, szükségeltetne olyan elképzelés, dolgozat is, (Dumtsa stratégia részeként) amely számol az új beruházások következményeivel, hosszú közép és rövid távú, közvetlen és közvetett hasznával és bevételeivel is. Ez persze csak akkor lehetséges, ha ezeknek a változásoknak az eredője a város hosszú távú érdeke.

Nos a baj ott kezdődik, hogy a Dumtsa stratégiából az derül ki, a városnak minden érdeke. Mert dr. Dietzék olyan fregoli stratégiát készítettek, amely minden célnak, így aztán semminek sem felel meg. Kétség kívül arra alkalmas, hogy bármire lehet így pályázni, de hogy mi lesz ha megvalósul a pályázat, arra nem kapunk belőle választ.

Talán ezért az ülést vezető azon hozzáállása is egy-egy ügy tárgyalásán, hogy a képviselő mondja el módosító javaslatát de ne foglalkozzék szociológiájával,.magyarán követkéményeivel, hatásával. Pedig ennek hanyagolása az a fajta jurátus pragmatizmus ami az utóbbi két évben az önkormányzatot is eluralta éppen a beruházások esetében rossz módszer. Mert bármennyire is kényelmetlen időnként, mégis fel kell tenni a kérdést, mi lesz a következménye, milyen hatással lesz a városra, annak gazdaságára, mondjuk az idegenforgalomra, miből és mit hoz majd a konyhára, mikor. A szentendrei gyakorlat szerint legfeljebb csak a miből kérdést vizsgáljuk és azt megfelel-e jogszabályoknak.

Így aztán garantálni lehet, hogy a következő ciklusra számos olyan beruházás készül majd el e városban, ami jogi szempontból kikezdhetetlen lesz, legfeljebb semmit nem hoz Szentendrének, sem erkölcsi sem anyagi értelemben. A pénzünket, szisztematikusan ugyan, de jó előre elköltöttjük.

 
2010.január 12.
Új köztársasági elnök az ország élén
 
Híveivel a szociáldemokratákkal
„Nagyon kedveli a magyar népzenét, és írt csárdást is Horvátország csaknem kétharmados többséggel megválasztott új köztársasági elnöke, a dalmáciai gyökerű 53 éves jogász-zeneszező, Ivo Josipovic. „

Ezzel a bugyuta mondattal harangozza be a magyar média egyik hírportálja az új horvát köztársasági elnököt. A klasszikus zenét kedvelő horvát elnök, aki valójában maga is zeneszerző, szakmáját tekintve jogász és zeneszerző is. Mint írják róla kissé konzervatív, nem visel drága öltönyöket és órája sem Rolex, viszont szereti az operát, sőt érti is. Nem sodródott az elmúlt években a horvátországi korrupciós ügyek közelébe. E tekintetben is elüt a mai horvát politikai elittől.

Az új horvát köztársasági elnököt számos zenei szál köti Magyarországhoz.. Josipovicnak köszönhetik a zágrábiak hogy az 1990-es évek végén láthatták Ligeti György Le Grand Macabre című operáját a budapesti operaház társulatának előadásában. Közel 30 zenemű szerzője, főleg kamaraegyütteseknek írt. Az egyik legismertebb műve az Üveggyöngyök tánca című zongoradarab. 1985-ben a fiatal Josipovic kompozíciója nyerte el a fődíjat az UNESCO által meghirdetett Zene Éve jugoszláviai zeneszerzői versenyén, amelyet a világ 256 rádiója közvetített Újvidékről.

A zenésztársadalom örül Josipovic győzelmének és nemcsak azért, mert komponista, hanem azért is, mert olyan ember, aki sokat tett a mintegy kétezer tagot számláló Horvát Zeneszerzők Szövetségének működéséért jogászként és főtitkárként egyaránt. Az ő vezetésével dolgozták ki azt az új alapszabályt, amely minden tekintetben megfelel az európai normáknak.

A választási kampány ideje alatt Ivo Josipovic családjáról a médiában megjelent egyik fotón mint turistát mutatja Budapesten. A Halászbástyán ül érettségiző lányával, Lanával és feleségével, Tatjánával. De van más magyar kötődése is. Bácsikája, Ivo Stanisic tiszteletbeli magyar konzul Splitben, a dél-dalmáciai kikötővárosban. Az új államelnök partizán múltú szülei – jogász apa, tanítónő anya – Dalmáciából, Baska Vodáról költöztek 1957-ben Zágrábba, itt született fiúk Ivo akinek tehetségét az is bizonyítja, hogy párhuzamosan járt a jogi egyetemre és az akadémia zeneszerzői szakára. Ma is tanít, a jogi karon büntetőjogot, a zeneakadémián pedig összhangzattant.

Összehasonlítva a mi elnökünkkel, legalább egy területen jobb nála, ez pedig a zene. Ez sem semmi. Úgy látszik folytatódik az a tradíció Horvátországban, amely Vaclav Havellel kezdődött Európa ezen felén a kommunizmus feladása után. Mármint az, hogy a köztársasági elnök nem csak politikus, hanem a kultúra kiemelkedő alakja.
Szentendrei szakácstanulók Stari gradban.
S bár nincs szentendrei kapcsolata az új elnöknek, csak a spliti nagybácsi az egyetlen szál ami összeköthet bennünket, mégis reménykedünk hátha olyan jól alakul majd a szentendreiek viszonya az új horvát köztársasági elnökkel, mint elődjével. Mert hát Stipe Mesic minden nyáron jelen volt a Szent Rókus napi starigradi városi ünnepségeken, s ilyenkor mindig jó ismerősként koccinthattak Valentin Jani bácsival a horvát magyar barátságra.

A 2006-os önkormányzati választásokkal történt politikai változások Szentendrén és Stari gradban is kissé lehűtötték a kétezres évek eleji lendületesen induló kétoldalú együttműködést. Hiszen ezekben az években több mint tíz busznyi szentendrei, közel ötszázan utaztak dalmáciai testvérvárosunkba. Volt ott gasztronómiai bemutató, képzőművészeti kiállítás, mint ahogy szakmunkástanulók cseréje is miként a Hvar szigeti szobrászok is kiállítottak a MűvészetMalomban stb. Reméljük lesz folytatás és mindkét városban életben tartója és ápolója a testvérvárosi kapcsolatoknak, és nem csak a hivatalosságok haverkodására korlátozódnak ez majd a jövőben.

 
2009. december 23.
Starigradi hír, szentendrei történet
 
 
Az érdeklodés középpontjába került a műemlékvédelem Stari gradban. A Velencét idéző óváros, a védett starigradi rét, amely alatt egy 2000 évesnél régebbi város romjai találhatók s amely az UNESCO által is védett terület, az új városrészekben az építési előírások megszegése napi gond Mintha a hatvanas, hetvenes években Szentendrén lennénk, annyi épületrondítás, pusztítás, vita, államigazgatási per van. Most éppen a Hectorovic palota ügyében van bírósági szakaszban egy építési probléma, hogy a felújításnál 37 centivel megmagasították a palotát. De a városvédők vitatják az erkélyek elhelyezését is. A beruházásra közel 200 ezer dollár áll rendelkezésre. A problémában megszólalt az építésügyi és műemlékvédelmi minisztérium de a környezetvédelmi is állást foglalt az épített környezet védelmében, miként per is folyik az ügyben. Emlékezem hogy a háború végét követően amikor még menekültekkel voltak tele a starigradi szállodák és tíz millió forintért lehetett itt házat venni az egyik óvárosi utcában látva hogy cserélik a reneszánsz kori kaput mai műanyagra, szóvá tettem starigradi barátaimnak, annyi volt a válaszuk, - Most nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni. Most hogy százmilliósak ezek a házak és egyre több jut az idegenfogalomból az óváros rekonstrukciójára is érzékenyebbek lettek a starigradi emberek és hatóságok is. Erről jutott eszembe egy ötvenes évekbéli szentendrei eset, a városról adott első nyugati tudósítás esete e korból.


Az ötvenes éveket, annak is a végét írtuk. A pult alól kapható csatos üveges Családi sör és vasárnapi rántott hús időszakát. Nyár volt, forró, s miként az újság írta a szocializmus alapjai lerakásának nehéz időszakát éltük. Magyarán, a minőségi termékek iránti sóhajokét, a nyugati cucc, az orkánkabát és Doxa óra utáni sóvárgás idejét. A Görög utcában hosszú sor állt a Varga cuki (Lola) előtt. Fecske fürdőgatyás kajakosok toporogtak ott lapáttal kezükben, hátizsákos kirándulók breeches nadrágban izzasztották feneküket a hőségben. Közöttük szentendreiek is szép számmal, többségük a templomból jövet termosszal kezében várta ki sorát. A férfiak háború előtti világos nyári öltönyben, a nők áttetszo hatalmas nyári kalapjaikban vártak türelmesen a hosszú sorban, mintha két évtizeddel korábban lenne, csak kissé kopottabban. Közöttük nyüzsgő, hangoskodó klottgatyás suhancok rosszalkodtak. Ekkor a szentendrei maszek fagyi fogalom volt, olyan, amiért sokan HÉV-re ültek Budapesten, hogy a hétvégéjüket a szentendrei Lola-fagyival édesítsék meg.

 
A Görög utca Fő tér felé eső részén, a mai Ferenczy Múzeum irodaépületének helyén ekkor még öreg egyszintes ház állt, amely hivatva volt a város múzeumi ügyeit szolgálni. Ebben az épületben ekkor a Ferenczy Múzeum raktára, műhelye, no és irodája volt a kétszemélyes múzeumi hivatal számára és persze a mindenes, hivatalos státusa szerint a múzeumi segéderő és mindenes szolgálati lakása is itt kapott helyet. Ekkortájt a múzeum segédmunkása a gazdag fantáziájáról és idült alkoholizmusáról közismert Lepkár volt, a mesélés és a kocsmák nagy barátja. A rossznyelvek szerint, a volt parókia épületébe hősünket – ez az épület az állomosításig a Blagovesztenszka templomhoz és a valamikori szerb iskolához tartozott és a templomszolga lakhelyéül szolgált- a nagyhatalmú Dehurta Boris, - egyesek szerint a nép jótevője, míg mások szerint büdös kommunista k... - költöztette, aki az ötvenes években szentendrei párt és tanácsi vezérként intézte a város ügyeit, az államosítást, a békekölcsön jegyzést és a téeszszervezés nem éppen közmegbecsülést teremtő tennivalóit. Lepkárt is ő ajándékozva meg hivatali, pontosabban a hivatalsegédi állással és lakással. Aki ismeri Szentendre viszontagságos történelmét tudhatja, hogy az ötvenes években a fő téri és környéki valamikori gazdag kereskedőházakba a legszegényebbeket költöztették, különös meggondolások alapján végezve kiválasztásukat. Bár erre hivatalos dokumentumot nem találtam, de a korabeli gyakorlatot vizsgálva arra következtetek mintha az új lakó kijelölésének egyik fő kritériuma ekkor a részegesség és műveletlenség lett volna. No persze ez a kiválasztási elv csak akkor érvényesült pregnánsan, ha az illető traktoros és MDP tag is volt, és erős kisüsti kisugárzása (bűze) mellé kellően olajos munkaruhát is viselt, mint a munkásosztály győzelmének és szociálpolitikájának egyik fontos jelképét.

Nos ez itt és most hősünk, Lepkár miatt érdekes csupán. Mert bár ő odaadó Mintszenty hivő volt, s így a fenti fontos kritériumok csak egy részét tudhatta magáénak, mármint azt, hogy ivott mint a gödény és olajos melós ruha és gumicsizma volt leggyakoribb toalettje, de nem volt sem a gépállomás munkása, sem MDP tag, viszont volt egy mindent überelo adottsága, Boris néni régi szamárhegyi ismerőse volt a valamikori Angyal utcából. S mint aki a kapitalizmus egykori üldözöttje, mentora és jótevője szerint „– Legalább ennyi járt neki.” Az üldözöttség meg abból fakadt, hogy Lepkárék kis szamárhegyi vályogházának, a régi Angyal utcára nyíló ablaka hetven centire volt az út szintjétől. Ez a balsorsos adottság okozta, hogy egy balzsamos nyári éjszakán a bálból részegen hazafelé támolygó szentendrei arany ifjak társaságának egyike, a vitéz és nagytekintélyű egyházi előljáró fia, társasága biztatására előbb gondosan bedrótozta Lepkárék házának kerti kapuját, majd odalopódzva az utcai ablak elé a nyitott ablakot piszoárnak használva bevizelt szobájukba, társasága hahotázása kíséretében. Nos, hősünk így lett a kapitalista rendszer üldözöttje, amely nyomós érv volt az ötvenes évek ellenálló és partizángyarapításában, mert hisz akik Szentendrén valóban szót emeltek vagy legalább is megnyikkantak a nyilasok ellen, azok nem voltak az MDP tagjai, ugyanis a pártban ekkor a gyorsan rendszerváltó kis nyilasok is ott ültek. Így aztán Lepkárnak az időnkénti hétvégi idegenforgalmi attrakciója is, amely a városba érkezo óvatlan kirándulók megbotránkozását váltotta ki a hatalom részéről elnézetett. Amikor a Fő téren a padon ülve részegen sírva és a következő mondatot ismételgetve felsíkoltott - Mondtam én annak a szép embernek ne menjen oda!!! S mikor az óvatlan delikvens az iránt érdeklodött nála, hogy kit sirat a bácsi, Lepkár könnyes szemmel ordította, „- Hát kit, azt a drága Mussolinit, azt a szép embert” Mivel a szentendrei kisbéke törzsközönsége (a mai Korona étterem épületében, akkor még volt egy leválasztott kocsma rész, söntés, városi becsületsűlyesztő Fő térre nyíló ajtóval) már ismerte Lepkár kapcsolatait és ezt a produkcióját is, így hát betudta művészeti munkássága részének. Persze így is akadtak, akik mintegy mellette elhaladva odasúgták neki - Hallgasson már, baja lehet belőle!

 

Nos Lepkár, hogy gyermekjólét nemzetközi követelményeinek is eleget tegyen, szolgálati lakásukudvarán, ahol a római szarkofágok és egyéb római kövek voltak elhelyezve az egyik szarkofágot megtöltötte vízzel, s ebben pancsoltak sikoltozva meztelen lurkói a fagyiért sorban állók irigységére, mások megbotránkozására.
S az, hogy a Varga cuki előtt éppen ekkor ott állt a sorban magyar vendéglátójával az a francia régész aki az UNESCO megbízottjaként éppen nálunk tartózkodott, a véletlennek tudható. De az már nem a véletlen műve, hogy Lepkár szarkofágban pancsoló gyermekeinek képével jelent meg az egyik tekintélyes nyugati lapban az ötvenes évek első Szentendréről szóló híradása, amely bejárta az európai sajtót. ( A második már a hatvanas évekbol való, amikor Kurt Waldheim az ENSZ főtitkára látogatott a városba.)

 
 
 
2009. december 9.
Újabb lehetőség előtt a város
 
 
Játékos kisérlet. Fényrajz 2006 egyik nyári éjszakáján a Főt téren,
 
A dolog sokkal fontosabb annál, mint az, amilyennek az első pillanatban látszik. Mert már az sem mindennapi dolog, hogy Szentendre 900 milliót bezsebel óvárosi épületeinek és köztereinek rehabilitálására, felújítására uniós pénzekből.. De az már valódi városfejlesztési kihívás, hogy ebből hogyan lesz , lehet olyan program amely Szentendrét megújuló pályára állítja. Persze rögvest felvetődik a kérdés, amelyre a válasz is szinte magától adódik - Miért is kellene Szentendrét megújuló pályára állítani, nem jó ami most van? S amelyre a válasz, nem, kevés már. Mert Szentendre a régi 1969-es programja mára megvalósult ( Szentendre a turizmus városa, Szentendre a kultúra megyei központja stb.) és most szükségeltetne ismét egy okos program, élére határozott, kultúrált és dinamikus városvezetés amely képes egy ilyen program megvalósítására.
Nos ebben nyújthat most újabb lehetőséget az a három épülettömbre, Fő tér 12-re, Tourinfom és MűvészetMalomra készülő, az elnyert közel egy milliárd forintból megvalósítható rehabiltációs projekt, amelynek terveit a Szuromi Építésziroda készíti, s amelyet ma hozott a testület elé a tervezés vezetője és hamaros kezdéssel a Pro Szentendre Kft indít útjára.. S bár a mai ülésen is több szó esett arról, hogy a Fő tér, Dumtsa utca burkolatán lehessen majd tűsarokkal sétálni, mint arról, hogy a városnak milyen kiérlelt elképzelése van az itt vázolt tervek eredményeként felépülő épületek jövőbeni hasznosítására, hatékony működtetésére, s ez hogyan fog hozzájárulni a város megújuláshoz.
Mert arra, hogy ne legyen lemállott vakolatú ház az óvárosban ma még nem érdemes százmilliókat költeni addig amíg a turizmus az önkormányzattól csak visz ahelyett hogy aranytallérokat hozna.
Egy korábbi dolgozatomban itt már kifejtettem, hogy szerintem hogyan lehetne ezt megtenni a Fő tér 12. épület esetében, ( elit szakácsképzés megvalósításával, Michelin csillagos sztárok városba hívásával és a ház vendéglővé és vendégházként való működtetésével) de a többi épületnél hasonló megoldási lehetőségek felkutatása még várat magára. Bocsánat ez nem igaz így, mert a MűvészetMalom esetében már van irány, legfeljebb nem kellően világos, hogy ez hogyan járul majd hozzá ahhoz, hogy befejezésével kézzelfogható tömeges attrakció, az európai kulturális elitet is megérintő érdeklődést keltő látványosság és netalántán anyagi haszon is legyen. S ami szomorú, erre az ötletet, tervet a szentendrei város vezetése kulturális káhátéjától, az építészektől vagy a Pro Szentendre munkatársaitól vár.
Így aztán könnyen lehet, hogy hiába a briliáns ötlet , hogy a Dumtsa utcát kis elbúvó és előbukkanó vízérrel, s az utca felületének játékos felületűvé építésével olyan megfogó hangulatúvá tegyék olyan attraktívvá, amely finoman ugyan de számomra a csodás Alcazar filingjét a mór építészet csodáját idézi meg. Ahol a palotanegyed belső udvarait csodálhattuk kertjeivel, pavilonjaival, szökőkutakkal. S e gondolat jutott eszembe akkor is amikor megismertem, hogy a tervezők elképzelése szerint megnyitják a Tourinform udvarát, hogy az óváros épületének hangulatos belsőjét felkínálják a közösség számára megpihenésre, sétára és találkozásra. Mert ha kicsit elnagyolva is, erről szól az az építészeti megoldás, amelyet Kocsis Barna elénk tárt a mai testületi ülésen, s amely igencsak kvadrálhatna Szentendre sokat emlegetett mediterrán hangulatával. Persze teszik ezt ők terveikben a mai építészet kissé puritán minimalista nyelvén, a meglévő a régi épületek mozgalmas díszítésének ellenpontjaként és hozzáigazítva ehhez az utcabútorok kínálatát is.


Nos, ha jól értettem az építészek szándékát ez az az új minőség, amely igazi kiülős utcává varázsolhatja a Dumtsát, vagy hogy saját jelzőmet használjam, a csoki utcát.
Nos a az indulás jó, ötletes és érdekes is, új szín az óvárosban miként ilyen lehet majd az Alkotmány, Bogdányi ,Fő tér találkozásánál, a volt tejivó, később folkcenter előtti vízkőpő térplasztika, szobor telepítése is, amely nem csak új motivum lehet a téren, de jó megoldás esetén hangsúlyozhatja majd annak régóta meglévő karakterét is.  

 
De van itt csapda is éppen elég, megnézve az uniós pénzek felhasználásának magyar gyakorlatát, a városainkat eluraló középszerű ízlésuralmat és a katalógusból való térberendezés gyakorlatának tobzódását. köztereinken. Szóval kihívás ez, nem is akármilyen.
De volt a testületi ülés ezen napirendjének számomra egy mámorítóan szép pillanata is, Fülöp képviselőtársam javaslata, aki hozzászólásában arról beszélt, hogy készüljön el annak elektromos terve is, amely lehetőséget teremt arra, hogy később ezeknek a köztereknek jó minőségű meg-bevilágítási programja lehessen. Mert így később, jobb időkben, egy újabb képzőművészeti ág, médium jelenhet meg a városban, teheti óvárosunkat gazdagabb arculatúvá, élvezetesebbé, vagy hogy mostanság nem használt szót írjak, szebbé.
Miközben hallgattam, felidéződött bennem a nyári művésztelep új médiákról tárgyaló szekciójának számos javaslata amikor a hazai és a környező országok legjobb Vj-i javaslataikat mondták el-sajnos egyetlen városi prominens részvétele nélkül- hogyan lehetne Szentendre köztereit “bevilágítani” ezzel új értéket adva a meglévőkhöz és kihangsúlyozva az épületek egyébként is meglévő jellegzetességeit, estenként új attrakcióval bővítve látványt..
Mert hát a fény, fények és a digitális világ új szennyező forrás és lehetőség is egyszerre. Nem tervezett meggondolatlan használata könnyen a mai metropoliszokat jellemző elviselhetetlen ártalmas és lakhatatlan környeztet teremthet. De okos művészi használata olyan mint a kertépítés, alkalmas kellemes, gazdag, attraktív környezet exterör életrehívására képes. S míg ha parkra, kertre kellemes zöld környezetetre van szükségünk tájépítészt, kertépítőt bízunk meg, a fénnyel úgy bánunk mint az a szépet akaró vasutas aki színesre festett használt gumiabroncsokból rakta körül virágágyását.

 
2009. november 12.
Daubner Szentendrére jön
 
 
Mint arról korábban írtam már, annak idején Auguszt Jóska is járt Szentendrén azért, hogy megnézze a mostani leendő Pirk múzeum épületét, hogy cukit létesítsen. Meghívtam, mert tudtam hogy szereti a várost, már csak azért is mert 1965-től ide járt a ferencesekhez . Akkor nem sikerült megvalósítani az elképzelést, azért sem, mert a korábbi elhalt bérlő rokona bíróságra ment a várossal szemben, hogy magának megszerezze a kiváló elhelyezkedésű lakást. Most, hogy Pirk Alapítvány ötven évre múzeum céljára megkapta, ők is arról ókumláltak hogy jó lenne, egy színvonalas cuki a múzeumba. Ők az egyik híres vidéki cukrászt Daubnert találták meg ezzel. Így hát most az a terv, hogy a Bogdányi utcában újabb cuki lesz, a Daubner.


"Budapesten vannak híres cukrászdák: a Szamos, a Ruszwurm, az Auguszt, a Gerbeaud. Mind régi nagy nevek, megbízható, különleges minőséggel. A Daubner viszonylag újnak számít a régi klasszikusokhoz képest, pedig Daubner Béla első üzletét 1901-ben nyitotta meg, csak éppen nem a fővárosban, hanem Orosházán. A mai tulajdonos Daubner György tehát több generációs cukrász családból származik, és ma is gyakran forgatja nagyapja és apja kézzel írott recept könyveit. Kedvence a tejszínhabos mogyoró torta és a kizárólag friss alapanyagokra esküszik!
A legtöbb cukrászdának van valami specialitása, amit mindenki ismer és rendszeresen visszatér miatta. A Daubnernek viszont az a különlegessége, hogy mindenben jó. Bárkit kérdeztem, hogy mi a kedvence a Daubnernél, folyamatosan különböző sütemény-csoportokba ütköztem. Az apró süteményektől kezdve, a parfékon át egészen a különleges tortákig… és tényleg, a Daubnernél nagyon-nagyon nehéz mellé nyúlni. Kimondom bátran, véleményem szerint Budapest legjobb cukrászdája, mivel különleges, kiegyensúlyozott és folyamatos a minőség. Grema barátom, aki Rafael Nadalnál csak a moszkauert szereti jobban, a legdurvább fogyókúra alatt is néha elcsábul, ha a Daubner közelében jár.
Hétvégén és ünnepek környékén kisebb tömegjelenetek alakulnak ki a cukrászda környékén. Nyaranként jellemző kép, hogy kígyózó sorok állnak a fagyiért, majd az óbudai polgárok, mint egy rendes napközis csoport, szép sorban üldögélnek a hosszú padon, és rendületlenül nyalogatják a fagyijukat.
A parfétorta nagy sláger – bár én személy szerint a külső fagyott hab bevonatért nem vagyok oda-, de persze a kevésbé ismert szóló-parfék is fantasztikusak, kedvencem a rizs, nemcsak azért mert másfélszer akkora dobozban árulják mint a többit, hanem azért is, mert barack lekvárral van vegyítve. A legjobb akkor, ha megvárjuk, amíg félig felolvad, és esetleg feljavítjuk egy kicsit a (Maca) nagyi lekvárjával. Egyszerű, előre elkészített desszert vonalon ez számomra a mennyország. Anyukámat a grillázs parféval lehet levenni a lábáról, idősebb barátaim meg a szilvás papucsra és a narancsos trüffel tortára esküsznek.
Természetesen itt is találunk néhány negatívumot. A honlapjukkal kezdhetnének valamit, mert egyelőre elég „fapados”. Problémás a közlekedés, a Szépvölgyi út, a Pusztaszeri út és az Ürömi út találkozásánál gyakran ragad az ember egy kis dugóba. Bár az utóbbi években megépült egy 10-12 kocsis saját parkoló, csúcsidőben így sem egyszerű helyet találni. Esetleg néhány biciklitárolóval barátságosabbá lehetne tenni a helyet.
Bár most építették át többedszerre a pultokat és vitrineket, még mindig nem lehet látni a sorban állóktól a választékot. Ami még szembetűnő, az a felső kávézó rész színvonala, ami egyszerűen nem méltó a sütemények minőségéhez.
Rövid közvélemény-kutatásom alapján két süteményre érkezett kevésbé jó vélemény. Egyrészt a krémesről gondolják úgy néhányan, hogy nem kiemelkedő (de azért ez sem rossz), másrészt néhány olasz tiramisut megkóstolva felmerül a kérdés, hogy érdemes-e más országok különlegességével próbálkozni, ha valószínűleg alapanyag híján úgy sem lehet tökéletes minőséget elérni. Bár ha ezt a gondolatmenetet vesszük alapul, akkor a Daubner esetében egyből lehet találni cáfolatot is, hiszen a Sacher tortájuk vetekszik a bécsi, eredeti Sacherrel, csak harmad annyiba kerül! Szerkesztőségünkben a pogácsák állagán alakult ki komolyabb vita, van, aki szerint kicsit száraz, néhányan viszont úgy vélik, hogy túl zsíros. Véleményem szerint a pogácsák nagyon laktatóak, ugyanakkor az én ízlésemnek tökéletesen megfelel az állaguk.
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy Daubnernél tökéletesek a sütik, csak a személyzet hozzáállása veszi el az emberek kedvét a vásárlástól. Úgy gondolom, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy csak a személyes varázsom teszi, de én mindig mosolygós, kedves, segítőkész alkalmazottakkal kerültem szembe. Ha valaki még nem ismerné a Daubnert, gyorsan próbálja ki. Tökéletes végállomás lehet egy Hármashatár-hegyi túrázás vagy biciklizés után! Nagyon egyszerű, hiszen bármit lehet választani, csalódás kizárva!"

 
 
2009. november 11.
Világsiker Szentendre új köztemetője.
 
 
Igazán ráfért már a siker a Dietz-féle városvezetésre és csapatára, de Szentendre városára is. Mert hát az utóbbi időben beszélgetve a szentendreiekkel legtöbbször én csak az elégedetlenség és csalódottság hangjait hallom portáspultom mögött. Pedig történt ez az, de mintha ez a városlakóknak kevés lenne, ők többre vártak. Olyan a hangulat a város vezetésével szemben, mint a Vizesnyolcas uszoda elfogása, pontosabban elutasítása. Nagyon akartuk aztán most drága, nem kell, snassz, minek ide minek ekkora, miért ilyen.
De most a Hg-n azt olvasom “Világsiker Szentendre új köztemetője.” Bár a helyet nem Diezték találták ki, a megoldás sikeres lehet mint azt az ábra is mutatja, mert a pályázaton nyertes ifjú építészek sikerre vitték a dolgot, és mint ilyenkor lenni szokott ilyenkor a tulaj, a megrendelő is osztozik a sikerben. Így aztán lehet, hogy egy kis dicsfény jut majd belőle Dietzéknek is, hisz Szentendre egyelőre csak papíron létező új temetője a 2009-es World Architecture Festival egyik kategória győztese lett.
 
 
2009. november 9.
Akvarell
 
 
Aki ecsetet vesz kezébe ebben a városban, többségük nagy művész akar lenni. Legalább Barcsay, Czóbel, vagy ma inkább Klee, Pollock, Tzara, szóval, egy az óriások közül. Olyan azonban, aki bevallja hogy ő hobbiból fest és csak úgynevezett vasárnapi festő, alig akad. Pedig a hétvégén palettát, ecsetet ragadó amatőr vasárnapi festőnek lenni is tisztességes időtöltés. Legalább is szerintem. Olyannak lenni, aki nem kívánja a világot megváltani, a nagy művet megalkotni, világraszóló durranást okozni, a művészetre tenni fel az életét, önpusztítani testet, lelket, helyette inkább az otthoni berger fotelben a maga kedvére és gyönyörűségére fogyasztani a papírt, de ez errefelé nem divatos. Nem trendi mert Európának ezen a viharos felén, ahol csak a lázadó, a az ellenálló művész, az önpusztító költő az igazi, és nem szabad a művésznek bohémiától mentes hétköznapi embernek lenni. Itt a középszer is lázad és a nagy öregek úgy bohémek, hogy közben vérkonzervatívak a szó nemesítettlen értelmében. Itt lázad a rossz, a felkészültség nélküli, a szakma alapjait sem ismerő dilettáns is. Valljuk be, ez hungaicum, mert itt nem volt évadja, mert nem adatott meg, vagy ha volt is, az csak rövid epizód volt a haza történelmében a polgári jólétes nyuginak.

Pedig van az ellenkezőjére bizonyíték, mert az európai történelemnek volt olyan helye és időszaka - a boldog békeidők- amikor a genre-festés elismert szabadidős foglalatosság volt és nem csak az angol arisztokraták számára. A műfaj klasszikus témaköre, a polgári, paraszti és udvari élet köznapi eseményei, jelenetei. E művek szoros kapcsolatban vannak az adott történelmi helyzettel mind tartalmukban, mind művészeti sajátosságaikban. Kezdetei 1600 körül Németországban és Németalföldön lelhetők fel, majd a XVIII. században Franciaországban a gáláns udvari, Hollandiában, Németországban a polgári, Angliában a moralizáló tendenciájú alkotások amelyeket a 19.században az irodalmi, anekdotikus tartalom is jellemzik.
De nálunk is fellelhetők halovány nyomai a huszadik század fordulóján. Gondolok itt Augusztin Mariska rézkarcaira, Nagy Sándorné poétikus tollrajzaira, Karinthy Ada gyengéden stilizált akvarelljeire. E genre kép jellegzetes műfaja az akvarell, amely ennek egyben tipikus megjelenési formája is. Undi Mariska egész sorozatot festett a pusztuló Tabánról. S hogy egy másik hölgyet is említsek, Komáromi-Kacz Endréné egy sor nagy virágképen teremti papírra sokszínű bokrétáit. De e körbe tartoznak Sebők Margit gyermekképei is, aki az egyik magyar pointillista, s akiről még Kieselbach is csak keveset tud, mert azt sem tudja mikor halt meg. Akinek képei csak mostanság tűnnek fel az aukciókon.

De van egy másik gond is, ez a csóróság. No ez nem azonos a szegénységgel. Mert a magyar előbb vesz a nagy kizsákmányoló svéd (amerikai minősítés) áruházában tákolt bútort, vagy posztert esetleg selejt, dilettáns modernt valamelyik „neves művésztől kéz alatt” mint a számára is befogadható zsánerképet, ha már Bortnyikra, Bosznayra vagy Barcsayra nem futja neki. (Nem véletlenül említettem három a műfajában is nagyon különböző, de jelentős művészt.)
 
Nos, a génre-kép műfajáról az akvarellről. E nálunk alig-alig művelt vízfestésnek titulált festészeti technika a genre-festés legnépszerűbb formája. Angliában komoly hagyománya van és nagy műkedvelő kör veszi körül immáron két évszázada. Olyan nevek jellemzik mint Turner, Sargent Singer, Cottman stb. Sok tényező miatt lett népszerű az akvarell festészet a 18. század során Angliában. Az elit és a nemesi osztályokban a jó nevelés mércéje az akvarell festés ismerete volt, különösen a nők esetében. De használták a földmérők, térképészek a katonatisztek és a mérnökök is, hiszen jól tudták vele ábrázolni a terepet, erődítményeket vagy a geológia képződményeket. Akvarell művészeket gyakran magukkal vitték a földtani és régészeti expedíciók ők voltak akik dokumentálták a felfedezéseket a mediterrán térségben, Ázsiában és Amerikában. Ezek az alkotások növelték a keresletet topográfiai festők festményei iránt, s A kezdetekben népszerűek voltak a híres látnivalók is. A 18. század végén, az angol pap William Gilpin írt több hihetetlenül népszerű könyvet amelyben az ő "festői" utazásait mutatja be. Ebben a korabeli a vidéki anglia folyóvölgyeiről, ősi várakról és elhagyott templomokról készített akvarelljei egyfajta személyes turisztikai folyóirata volt. Így szolgálta a vízfestés a kulturális, műszaki, tudományos, turisztikai és amatőr érdekeket és lett népszerű, mint tisztán angol "nemzeti művészet". Sok jelentős művész készített akvarellt ebben az időben közöttük Thomas Gainsborough, John Robert Cozens, : Francis Towne, Michelangelo Rooker, William Pars, : Thomas Hearne és John Warwick Smith.

A 18. század végén és a 19. században, a nyomtatott könyvek bővülő piaca is hozzájárult a médium népszerűsödéséhez. Gyűjthető táj vagy turisztikai metszetek, a kézzel festett akvarellek eredeti vagy híres festményeinek másolati példányai is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan a felsőbb osztály tagjai közül komoly gyűjteményeket hoztak össze. A szatirikus aprónyomtatványok( Thomas Rowlandson) is népszerűsítették a műfajt.
A három angol művészt nevez a műtörténet "az angol akvarell atyjának” akik a vízfestést önálló, független és érett festészetté emelték. Paul Sandby ,Thomas Girtin (1775-1802), aki úttörőként először készített nagy formátumú, romantikus tájképeket ezzel a technikával, és Joseph Mallord William Turner (1775-1851), aki az akvarellt a festészet csúcsaira emelte, s akinek több száz nagyszerű történelmi, topográfiai, építészeti és mitológiai festményt köszönhet a művészettörténet. A módszere, amellyel az akvarell festést megújította, hogy nagy, homályos, ködös, sfumatos színes felületeket festett, amelyeket a nedves papíron, a festék fokozatos lemosásával ért el. Turner és Girtin tehetséges kortársai voltak : John Varley, John Sell Cotman, Anthony Fielding Copley -, Samuel Palmer, William Havell és Samuel Prout és a széles körben ismert, svájci festő Louis Ducros is aki szintén nagy formátumú, romantikus akvarellfestményeket készített.

Az amatőr akvarell festészet középosztály művészete lett és ez 19. századi festészeti technika kialakulásához vezetett. Ekkor alakult meg az Akvarell Festők Társasága 1804-ben a mai nevén a Akvarell Royal Society és az Új Színek Társasága 1832-ben. Ezek a társaságok éves kiállításai fontos és széles körben látogatott társadalmi eseményekké váltak. De a kicsinyes vetélkedés és esztétikai viták fórumaivá is.

v
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X