fooldal

2006. április 1.

NINCS VESZÉLY, DE KÉSZÜLNI KELL

Már majd kilenc óra, mire kiérek a Daru piacra. Jani bácsiék, Hori és többiek már a fél teret letakarították. Vittünk ki 10 söprût, fûsöprût, lapátot, meg ami kell-még nem tudom hogy a Kisebbségi Önkormányzatunk elszámolja-e, de üsse kõ, megoldjuk valahogy, legfeljebb zsebbõl, emiatt hülyeség lett volna külön kisebbségi testületi ülést összehívni. A nyolc zsák hamar megtelik, így Szautner Katit nekindítjuk hozzon a Zeneiskolából, a Városházáról, vagy a Pismány ABC-tõl, de elöször dolgavégezetlenül érkezik meg. Nem baj, van itt a szomszédoknak fekete zsákja, belelrakjuk abba, reméljük ezt is elviszi a VSZ Rt kocsija délután. Gyorsabban meglettünk, mint gondoltuk, tizenöt ember, nem kell ilyen kis térhez, de hát ez van, ilyenkor senkit sem szabad elküldeni. Úgy látszik, a példa ragadós, mert Török Kata meglátva bennünket, mondja õk, délután a temetõ elõtti részt takarítják majd. Három fiatal kislány közeledik, olyan tizehatéves formák. Arra gondoltunk, talán õket küldték ki a zsákokkal, de õk prospektusokat meg egy újságéféle kiadványt osztogatnak rajta Hadházy k épviselõ úr narancsba borulva. Nem baj, nem erre számítottam, de már úgyis megvagyunk nem bossznakodom, inkább irány a Postás.

A Duna korzó tele katasztrófa-turistákkal, lejöttek a Duna partra megnézni, igazak-e a hírek, valóban olyan nagy a Duna. Fényképezgetek itt is, ott is. Mellém érve egy idõsebb hölgy rámszól - Nem fényképezne, ha maga háza is veszélyben lenne, mondja keserényés haragggal hangjában! Felhúz, mondom, hogy tegnap éjfél után is itt voltam és most éppen zsákot tölteni megyek, de nem tudok leállni, kibuggyal belõlem a sértettség, pedig õ többször elnézést kér. Hovát Laci klubháza elõtt rakodnak a mieink, mert hát mégis csak, Laci a bártunk és ha lehet megvédjük a nagyobb kártól. Bársony András is itt van közöttünk, úgy látszik õ is kihagyja a mai Andrási úti nagygyûlést. Tegnap este közös elhatározással úgy döntöttünk, az ember ne nagygyûlésezzen amikor városát a víz fenyegeti. Kaszinónál lévõ homokzsákfalnál még vagy egy méterrel alacsonyabb Horváth Laci ideiglenes kis védõgátja. A Postáshoz megyek. Sátorban hivatali dolgozók, büfét üzemeltetnek a gáton dolgozóknak és ellátják a hírközpont szerepét is. Összefutok Leventével az alpolgármesterrel. Látom sok dolga van, navigálja a szállítmányokat, mindkét kezében egy-egy mobil telefon folyamatosan utasításokat ad. Hát igen itt nem interjút kell adni, hanem, hogy honnan hova mennyit, hány köbmétert. Hát bizony van mit koordinálni ilyenkor, mert hát Margaritovits Kornélnak négy hatalmas teherautója és számos munkagépe is dologzik itt, de látok TELMEX-es feliratú autót is. Az egyik szürke kisteheruató sofõrje kiszól, - Mit keres maga itt? Hát Szirtes Attila az, régi barát. Visszavágok neki, hogy - Mi van véded a Zauer telepet, hogy ne öntse el a víz? Felvilágosít, hogy éppen ellenkezõleg, a város másik részébe szállítja a homokzsákot. Ismerõs nagydarab fickó a tüzoltók között, Ottó a megyei közighivatal vezetõje rakja a zsákot, úgy látszik nosztalgiázik egy kicsit a régi tûzoltó kollégákkal. Kemény férficsapat már két napja nyomják kitratóan. Juhászi Attila parancsnokuk félmeztelenül kantáros tûzoltó nadrágban rakja a védfalat kollégáival. Tudja, a parancsnoknak néha az a dolga, hogy az elsõ vonalban legyen, mert csak így lesz tekintélye, így kérhet, adhat ki hitelesen parancsot. Megkér, hogy Leventének mondjam el, hogy vigyenek fáklyákat, hogy kialakíthassák a helikopter leszálló helyet, mert Kisorosziból való mentéséhez lehet, hogy szükség lesz éjszakai leszállóhelyre, hiszen már csak a vizen közelíthetõ meg. Battyogok vissza töltésen, egy két szakaszon olyan, mintha gumiasztalon járnék, ki tudja… -én nem értek hozzá. vagy négyszazn dolgoznak itt is ott is, katonák, civilek, tûzoltók, zsákokat töltenek, támasztják meg a gátat. Olyan negyven körüli ember leszólít, ahogy kattogtatom gépem. Kiderül, mi ismerjük egymást, sõt gyakran beszélgtünk is, az iwiw-en. Örülõk, hogy végre szemtõl szembe is talákozhatunk. Pismányból jött segíteni. Igen, sokan vannak lenn, hogy segítsenek, önzetlenül és nem trükkös propaganda meggondolásból.

2006. március 31.

ÁRVÍZ

A Dürer kiállításra indultam a Fõ téri Galériába. Aztán, mert hozták a hírt, hogy nagy a Duna, a megnyitó után le a Postáshoz. Már ezerrel megy a munka, mindenütt sáros az út a hatalmas teherautók kerekeitõl, amelyek hordják a földet. A zsákoknál katonák és hivatali dolgozók. Nem gondoltuk, hogy 2002 után újból meg kell védeni a Pannónia telepet. Hiába, még nem erõsítették meg eléggé az akkor csak provizórikus gátat. Pedig elnyertük a 250 milliót és lehet, hogy már késõn, sopánkodik mellettem egy Telep utcai hölgy. Hát neki nem mindegy, a házáról van szó. Egy olyan vízügyes-félét kérdezem, mennyin fog tetõzni? Õ a vállát rángatja. Annyi nem lesz mint a múltkor, feleli, de pontos választ nem ad. Mondom, akkor inkább megnézem a passau-i webkamerát, arról majd lehet tudni mi várható nálunk. Csak az esõ ne esne, de ki sem mondom, már ismét szemerkélni kezd. Keresem valamelyik fõnököt. Iratlan szabály, hogy ilyenkor kinn legyenek, de csak Danát találom, aki holtfáradt, szívesen hazamenne már aludni, úgy látszik, még nem ért véget a Védelmi Bizottság ülése, nincs aki leváltsa. De, most kit érdekel a Védelmi Bizottság? A Duna zavarosan zöld és emelkedik, a töltés tetejére ranknak éppen két sor zsákot, mert várhatóan eddig jön fel a víz. Jakab Petivel, Dóka Zsolttal és Kirchhof Attilával ökörködünk néhány mondatnyit, otthagyom nekik két pogimat, mert hát õk dolgoznak, én meg csak fényképezek. Rendesek, teszik a dolgukat becsülettel, ha kell, megfogják a lapátot – jó srácok. Horvát Laci is tüsténkedik, hamarosan elönti a teniszpályát és a klubhelyiséget is a víz, megpróbálja megvédeni. Nem lehet valami boldog, megint kezdheti mínuszról, mint a 2002-ben, amikor szétázott mindene. Azon morfondírozunk, hogy holnap otthagyjuk a seprût meg a Daru piacot – azt inkább a jövõ héten –, pedig tizenöten már bejelentkeztek, inkább megyünk homokzsákot rakni, ha szükség van rá. Mert ez a legfontosabb, megvédeni a várost a víztõl, tudják ezt a szentendreiek már évszázadok óta. Ilyenkor nem számít kampány, párt és jópofa akciók, ilyenkor segíteni kell, mert ez nem játék, ez a dunai árvíz. Sajnos úgy néz ki, szükség lesz emberkézre is, mert hát öregek gátjaink, a pannóniai meg csak olyan szedett-vedett, árvízi. Emlékszem 2002-re, ha Miakich nem olyan makacs és önfejû, hagyhatta volna, hogy elöntse a víz a Pannónia telepet – mert a Megyei Védelmi Bizottság javaslata az volt, hogy a 11-es úton kell megvédeni a várost. Persze szerencséje is volt, alacsonyabban tetõzött, mint jósolták, és bejött a száraz, napsütéses idõ. Folyamatosan csörög a mobilom. Barátaim, akik a Daru piacra jelentkeztek takarítani, most mind azt javasolják, hogy inkább a gátra. Én meg, nyugtatom õket, hogy lehet, de… reggel meglátjuk.

2006. március 30.

GOMBÁZÁS TEÁTRUMMAL

Az elsõ igazi gombázás – már nem kell a fûtõtest, csak a tavaszi nap simogató melege. Kávézunk, süttetjük magunkat. Gyuri is itt van, valamilyen okmányirodás ügyben járt a városban, persze bosszankodik, mert hát sorban kell állni, várakozni, türelmetlen. Véletlenül, vagy talán a kellemes idõ miatt a Teátrumra terelõdik a szó. Akkor, számukra – harmadéves színmûvészetisek voltak –, életre meghatározó élmény volt Szentendre, kijönni és a Tévedésekben szerepelni. Irígylésre méltó feladat. Fiatal, bohém társaság volt, huszonévesek, bejátszották a várost, élvezték a komédiázást, mindenki beleadott apait-anyait, fiatalságot, szenvedélyt. Azóta sem volt olyan élet a templomdombon, mint amikor ment a vásár, a Templomtéri sokadalom, és a Fõ téren esténként Shakespeare Tévedések vígjátéka. Még õrzök néhány megmaradt buznyákot – ezzel lehetett fizetni. Igazi, középkort idézõ, vidám, vásári hangulatot varázsoltak a kis alkalmi színpadokon – a helyi ipar- és képzõmûvészek szellemes portékái, kis, kocsmaféle, kecskelábú asztalok. Hatalmas tömeg követte a játékot körbe, a templom körül. Olvasom a korabeli Pest Megyei Hírlapot, amely arról tudósít, hogy 60 000 fizetõ látogatója volt a templomtéri vásárnak. Mai áron számolva, lehetett úgy 20 milliós bevétel. De, nem ez a fontos, hanem a hangulat. Ezreknek ekkor lett Szentendre, Szentendre. „Meggyõzõdésem, hogy ez az egyetlen, fesztiválok rendezésére maradéktalanul alkalmas város Magyarországon, erõs mûvészeti hagyományokkal rendelkezik, mint kép, látvány is esztétikus, ráadásul a fõváros közvetlen közelében fekszik." – nyilatkozott az akkor fiatal rendezõ. Arról beszélgetünk, hogy hogyan lehetne, lehetne-e egyáltalán most ilyet. Most is vannak tehetséges emberek. Olyannak kellene adni, aki tudja, látta, milyen is volt ekkor a szentendrei színház, a templomtéri sokadalom. Nem lemásolni, hanem a hangulat miatt.
Mesélem, hamarosan újra gombázunk, csak jó idõ kell, hogy ki leheseen ülni, aztán már megy is. Asztal van, kávé van, ember is, összejövünk, aztán agyalunk felelõtlenül, tematika és elõre eltervezett forgatókönyv nélkül. Úgyis már évek óta nyüzsög néhány fiatal rendezõpalánta környékünkön, hogy kijönne, hátha... legfeljebb meghallgatjuk õket. Csak szólni kell nekik, jöjjenek egy kávéra, semmi hivatalosság, semmi egyesületesdi, bizottságosdi, csak arcok, Öcsike, Laca, meg aki idetéved. Mert az elsõ igazi gombázás – már nem kell a fûtõtest, csak a tavaszi nap simogató melege. Kávézunk és süttetjük magunkat.

2006. március 29.

TAKARÍTÁS AZ ÓVÁROSBAN

Gyüjtõhelyek az óvárosban

Keringenek a frontok felettünk, mint a dervisek Sztambul utcáin az Egri csillagok regényben. A mai délután borús idõvel köszöntött ránk, esõ és szél fogadott a klasszicista épület udvarán, amikor kiléptem a terembõl a Környzetvédelmi Bizottság ülésérõl. Ez van, ilyen a tavasz. S, hogy az egymást váltó, hideg és melegfrontok nem csak tõlünk nyugatra okoznak galibát, azt a budai rakparton kellett megtapasztalnom. Mert hát a Duna vízgyûjtõjén leesett esõ kisebb árhullámot indított el, és a Komjádi magasságában már átbukkant a víz a rakpartra, így kerékközépig érve gázoltunk Szentendre felé. Csodálkoztunk, hogy még nincs lezárva. De hát, gondolom, az utolsó percig engedik az autókat, mert hát ismerjük, micsoda dugókat okoz a fõvárosban, az alsó rakpart lezárása.
Mint bizonyosan sokan hallották már, szombaton közös nagytakarítás lesz a városban. Jó, hasznos és mindenképpen tavaszi dolog, elfoglaltság. Aki tud, ideje engedi és csatlakozni kíván a szervezõket keresse:
Az óvárosban az Önök segítségére lesz Bethlen Klára, õt hívhatják.
Az összegyûjtött tavaszi hulladékot, szemetet választókerületünkben: a Barcsay téren, a Daru piacon, a Rab Ráby téren, a Dézsma u. - Ady E. út sarkán, a Megyei Könyvtár elõtti parkolóban, a Duna Parti Mûvelõdési Ház elõtti parkolóban, a Pismány ABC-nél lehet lerakni.
A zsákokat a déli óráktól kezdõdõen a VSzRt folyamatosan gyûjti.

Néhányan úgy döntöttünk, ha már itt az alkalom, kitakarítjuk a Daru piacot ezen a délelõttön, mert hát úgy illik, hogy nem csak ünnepelni kell összejönni, hanem, ha már minden június 24-én használjuk, e közösségünk számára oly fontos helyet, most kitakarítjuk.
Szeretettel várom szomszédainkat, barátainkat délelõtt 9 órától a téren!
Némi szomjoltót is felkínálunk! Délre végzünk!

2006. március 27.

DALMÁCIÁRÓL A DALMÁT PRESSZÓBAN

Szóval, van az úgy, hogy az ember hasonlóra talál. Similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül) mondja erre a latin. Ma este, Zámbó Gizinél, a Dalmátban, Farkas Ferenc tanár úr adott elõ, mesélt Dalmáciáról, pontosabban annak egy érdekes, különleges és gyönyörû, általam alig ismert vidékérõl Montenegro, a Kotori öböl környékérõl. Nem csak a képek, hanem az ismeretek is lenyûgözõek tudnak lenni, különösen ha egy nyitott és szuggesztív elõadó tolmácsolásában hallhatjuk, aki a lábával jár, de a szívével tájékozódik. Ugyanis, számomra nem a lexikális tudás a legfontosabb – persze az is nagyon fontos –, hanem, hogy valaki beleszerelmesedik-e abba a tájba, kultúrába, amerre járt, amirõl mesél. A tanár úr ilyen. Az késztetett ennek kimondására, amikor arról mesélt, hogy milyen kedvesek voltak az ottaniak egy autólerobbanás kapcsán, még ezt is, azt is megtették nekünk. Ugyanis, bármelyik nép, ember akkor segítõkész önzetlenül, ha látja, hogy a nem közûlük való valóban érdeklõdik, kíváncsisága valódi, mögötte ott a tisztelet, a megbecsülés. Aki a Dubrovniktól délre lévõ tájra, a montenegrói tengerpartra utazik, akkor értheti meg igazán – 19. századi szóhasználattal – a néplelket, ha tisztában van Bizánc eleste, az oszmán hódítás, a boszniai kereszténység, az ortodoxia, a szláv történelmi és mentalitásbeli kötõdések, Velence évszázados uralma, a magyar királyság, késõbb monarchia jelenlétének következményeivel és hatásaival. Mert hát mindezek és a két nagy világégés, a háborúk és rövid békeidõk, és végül a legutóbbi jugoszláviai õrült háború ismeretében lehet csak válaszolni a környezet, épületek, emberek által feltett kérdésekre, hogy miért olyan, akkora és miért éppen ott. S azt gondolom, erre az értésre csak egy közép-európai ember képes – e dologban teljesen egyetértünk a tanár úrral –, aki nemcsak eligazodni tud, hanem átérezni is tudja ezt. Mert itt, ezen a tájon annyi rétege, összefüggése van a dolgoknak, mert ez nem csak a kéklõ tenger, a fekete hegyek és fehér sziklák, Lacroma többszáz éves olajfái, a Neretva alsó szakaszának narancsültetvényei, ortodox templomok, többszáz éves reneszánsz kápolnák, várak és erõdök sokasága, hanem egy csodálatos világ. S a tanár úr, ezért van egyszerre ott, és otthon is e tájon. Van egy érdekes dolog az emberben, ez pedig nem a mennyi, hanem a mennyit dolga, amely kevesek birtoka – az, hogy mennyit lát meg a dolgok mélyén – mert ez az igazi gazdagság mértékegysége. S, bár lehet, hogy nem minden résztvevõ érezte így, de én a képeket látván, s hallgatván az elõadót, ismét éreztem a balkáni tölgy parazsán sülõ zubata (hal) illatát, a vékonyra gyalult prsuto (tengeri sós levegõn keményre száritott, pácolt sonka), olajbogyó sós-savanykás ízharmóniáját, és a szinte fekete vörösbor mély ízét a számban. S mindezt itt, a Szamárhegyen – közel az öreg dalmát temetõhöz, ahol elõdeim fekszenek –, a tájtól, amelyet a képek mutattak, ezer kilométerre.

Raguzai, (dubrovniki) öltözet
a 19. században.

Dalmáciai csipke

2006. március 26.

VENDÉGEK VOLTUNK, AVAGY AZ OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

Hát, mit is írjak? Budapest nem remegett bele, nagy nemzeti intzézményeink, így az Opera vezetõi sem kaptak sokkot, hogy ma, a Tavaszi Fesztivál kiemelt vendége volt Szentendre. Pedig készültünk, legjobb erõinket vonultattuk fel a Táncsics monitoron, hogy egy órai indulással megtámadjuk a fõvárost, vagy legalább is nyomot hagyjunk jelenlétünkkel középeurópa legszebb városának, kulturális életén. Mintegy 250 szentendrei szereplõ és érdelõdõ jött össze a városi hajóállomásra, hogy a Duna vizén vitesse magát a program fõ helyszínére, a Vörösmarthy térre. Itt volt a Vujicsics Együttes, az ef. Zámbó Happy Dead Band a Filibilivel, a Skanzen csapata, a kézmûves elfoglaltságot bemutatókon már sokszor begyakorolt munkatársaival, a Mûvészeti Iskolások, az esti sötétre váró Neoeneon vetítõsök, a Szentendre Néptáncegyüttes és persze a szokásos és kötelezõ háttér alakulatok. Kisfalusi Mártiék másfél mázsa prospektussal, Perjéssy Barnáék a Mûvelõdési Centrummal, malmosítva – a teljes könnyûlovasság –, és persze, a kötelezõ és jólfelfogott érdekbõl jelenlévõ hiavatali apprátus-tagok is, hiszen, mint elõre bejelentette, az új polgármester családostul vezeti a csapatot.

A hadmûveletet megelõzõen, még kitûnõ tavaszi idõnk volt, sõt, még idõnként a tavaszi nap is megtisztelt azzal, hogy kibújt a felhõk közül, így aki önként vállalta, hogy eljön, abban is kellett döntenie, hogy otthagyja-e az elkezdett metszegetést és feladja-e az ebéd utáni kis szunyókálás lehetõségét a kultúra kedévéért. De, azt gondolom, aki e nem kis áldozatot vállalta, jól tette. Ugyanis a program, mind a létszám, mind a hangulat dolgában rendben volt, olyan kellemes tavaszi osztálykirándulás-félére, vagy szocialita birgádok jutalom-kirándulása Budapestre, hazánk fõvárosába-szerûre sikeredett, amikor a szomszéd üzembõl egymást jól ismerõ szakik saját kezükbe veszik a kirándulás irányítását és hangulatát. Lényeg, nem volt hosszú az út, sem oda, sem estefelé, már szuroksötétben vissza és a programok is adták, amik bennük volt, de ami ennél fontosabb, az emberek legalább egy kicsit kidumálhatták magukat egymással – úgy sem tehettek mást –, vagy hallgatták a mûsort, esetleg tették amire lehetõségük volt, a tojásfestéstõl a kötélverésig. No, és hazánk fõvárosa Budapest, és szíve a Vörösmarthay tér, ahol kiemelt vendégek voltunk? Hát, mit is mondjak. Érdeklõdõ volt, mint minden vásárban a törökök óta, különösen a belvárosban kóricáló külföldiek és vidékiek. Protokoll nem, hál’istennek, így sem Demszkyvel nem kellett parolázni, de a nem éppen szépségérõl híres Steiner kerületi polgármester úrral is csak a Petõfi Sándor utcai oszlopokon találkoztunk, pontosabban lifegõ képével, így a legkényesebbet, az erõltetett baráti beszélgetést is sikerült megúszni.

Mi meg egymásközt az ártatlan nézelõdõkkel jól megvoltunk, ettünk ittunk, vegyültünk, sétáltunk a téren, csodáltuk az ORI helyét, meg szép fõvárosunk közepét. Ja az szemet szúrt, pontosabban sehol nem láttam egyetlen kis sorocskát sem arról, hogy hát mi, Szentendre valamiféle vendégek is volnánk programunkkal, de hát üsse kõ, ettõl még mi voltunk a kiemelt szereplõk ma, ha ez a kolbászzabáló belgáknak és sietõs tamagucsiknak ( japánok Szentendre belvárosában használatos táj-neve) fel sem tûnt. Akinek olyan ingerenciája volt, sétált a belvárosban, aki meg akarta, a hajón maradt. Nekem tetszett a város is, ugyanis vagy huszonöt éve nem ültem le a Vösömarthy téren, pedig volt idõ, amikor itt dolgoztam és többet voltam a placcon, az Annában, Gerbautban és különösen a Párisi udvar és a Mézesmackó környékén, mint lakásunkban. De hát ilyen az élet, visszaszentendreisedtem. Így legalább nosztalgiáztam egy kicsit, hogy bezzeg, amikor még kirakatrendzõ voltam és Jenõt, aki Zuboly mûvésznévvel tapétázott a Luxus-ban, és Dodó, a dandi, aki úgy adta elõ a laposfaltnit (szövet formára gyûrése a kirakatban) a szövetekkel, mintha éppen a Velencei Biennálén lenne. Hogy nem tudom mi van – már régen meghalhatott – az öreg Lebovitzcal, a FÕBUHA (ide tartoztak a nagy, játék és sportboltok) öreg kirakatrendezõjével, akevel sokáig együtt dolgoztunk, aki olyan giccses életképeket rakott babákból és játékbiciklikbõl, hogy még az Esti Hírlap is írt róla, hogy degeszre zabáltam magam konyakosmeggybõl a Bonbon boltban – állandó helyem volt sokáig –, bla… bla.. bla… a fiatalok úgysem hiszik el. Meg egyébként is, ha akarnak valamit, az ötkerületiek jöjjenek ki Szentedrére, ha meg nem, hát nem, én csak erõs kényszerbõl utazom a belvárosba. Szóval, jó volt az osztálykirándulás, no jó, nem volt akkora siker, mint Berlioz Requiemje a Bécsi Operában, meg aki szeretett volna és volt jegye, mehetett Mozartot hallgatni, vagy Musica Beata-t a templomban (ilyen is volt) de jó kis együttlét volt, sajnáltam volna, ha elszalasztom..

2006. március 24.

UTCANEVEK ÉS MÁS IS

Jogi bizottság az interpellációt vizsgálja ki.
/ 2004. június/

Régóta motoszkál fejemben a gondolat, hogy elmondom, javaslom, de amikor szóba hoztam, vagy ellenzõkre talált, vagy még nem volt itt az ideje, mondták. Most, hogy dr. Dietz Ferenc lett Szentendre polgármestere és programját úgy apposzotrofálta, hogy lokálpatriota program, megteszem. Szentendre utcaneveirõl van szó. S, hogy ez ismét eszembe jutott, elõvettem a gondolatot, mint az öreg fényképet a fiókból, annak az az apropója, hogy szerdán az Index internetes portálon, mint valami nuovum, jelent meg a hír, hogy Wertheimben, testvérvárosunkban utcát neveztek el Horn Gyuláról. "Az MTI szerdai híre szerint Horn Gyuláról van elnevezve a németországi kisvárosban, Wertheimben az egyik utca. A település Reinhardshof nevû, újonnan épült negyedében a volt magyar miniszterelnök és külügyminiszter nevét viseli a közterület, ahol elsõsorban ipari üzemek mûködnek. Wertheim polgármesteri hivatalában az Index érdeklõdésére 30 percen belül választ adtak, illetve e-mailben és telefonon is tájékoztattak a döntés okairól. Angela Steffan a hivatal illetékese elmondta: három indoka volt annak, hogy Horn Gyuláról nevezték el az utcát. Az egyik, hogy magyar külügyminiszterként õ vágta át a Vasfüggönyt, és ezzel szerepet játszott a német újraegyesítésben. A második, hogy Wertheim szoros kapcsolatokat ápol két magyar településsel: Szentendrével és Csobánkával. A harmadik ok pedig az, hogy Wertheimben nagyon sok Magyarországról kitelepített német él."
A hírre kezdtem én is érdeklõdni, hogyan is van ez, aztán kiderült, nem most, már vagy két éve volt és errõl a Szentendre és vidéke is hírt adott, (Szentendre és Vidéke 2004.június 4. XVIII. évfolyam 21.szám) csak én, meg az Index nem tudott róla. Igaz, akkor újságunk 48x53 mm-es minuszos hírben, két mondatban közölte. Hiába, most látom csak, mennyire igaza volt akkor jobboldali kollégáimnak, hogy egyoldalúan csak baloldali anyagokat közölt a lap. Mert hát fontosabb dolgokkal volt Szentendre elfoglalva ekkor: "Ezúttal dr. Pázmány Annamária interpellációjára adott választ vizsgálták, mert azt a képviselo asszony késõbb kapta meg, mint a törvényes határidõben kellett volna. No, ezt nem tudta megemészteni az interpelláló, ezért ültette a testületet több mint egy órán keresztül igényelve szigorú elégtételt az õt ért törvénytelenség miatt. Mint hírlik, képviselõtársai segítségére lesznek és a következõ ülésen fegyelmit kezdeményeznek Miakich Gábor polgármester ellen.." ( Idézet tõlem)
De ha ettõl bárki is azt gondolja, én utcát akarok elenevezni Szentendrén Horn Gyuláról, az téved. Sõt, sokkal inkább régóta szeretnék visszaóhajtani régi utcaneveket, amelyeket már néhány tucatnyian ismernek talán, de amelyeket az elõzõ rendszerek valamilyen híresség nevévé változtattak át, aztán megint átkereszeteltek, hogy ismét újra-névadózzanak. Csak példaként: Szentendrei városrész volt a csiprovacsiaké,(Csiprovacska templommal) opovacsiaké ( Opovacska templommal, mai református templom) akik saját szülõvárosukról nevezték el, ahonnan érkeztek. De nincs megörõkítve a Mlaka, Cerovanka, nincs Törökhegyi, Paprikahegyi és Budai út sem már, mert hát a rendszerváltáskor született utcanév bizottságnak csak arra volt leginkább gondja, ideje, hogy a politikailag kényes neveket, mint Ligeti Károly, Lukács fivérek stb. lecserélje és néhány méltán fontos szentendrei hírességrõl utcát nevezzenek el, mint Barcsay tér, Hamvas Béla út (Hamvas Béláról lakótelepi fõutat elnevezni, micsoda blõd ötlet volt!!!) stb. De olyanok is eltûntek, mint a foglalkozások utcái, Tobakosok utcája, Tímárok utcája, Harmincad utca ( a kijelölt szüreti útvonal, ahol a dézsmát kellett leadni) Petyinában és Pismányban (valamikor a dolinát, a völgyet nevezték Pismán völgynek) virágnevek sorjáznak. De nem tudom, lehet-e, szabad-e elõvenni ezt a problémát, mert hát sértõdések, ideológiai viták lehetnek belõle. Most úgy gondolom, talán megérett az idõ, de lehet, hogy még sem.

2006. március 23.

ESKÜTÉTEL, SZÛZBESZÉD

Esti, fejszellõztetõ séta e nap, a rendkívüli ünnepi testületi ülés után a bársonyosan simogató idõben, olyan, amilyen csak egy kora tavaszi este lehet. Valószínû ilyen lehetett, amikor J.A-nak álmos dzsungel volt a lelke. Semmi feszültség, indulat, csak homlokráncsimító, nyitott kabáttal sétálós este.
A ma délután négykor kezdõdött rendkívüli önkormányzati ülésen, elõbb a Városi Választási Bizottság elnöke számolt be az idõközi önkormányzati választások eredményérõl, majd ezt követõen letette esküjét dr. Dietz Ferenc, Szentendre új polgármestere. Az alkalomra mintegy százötven meghívott és érdeklõdõ töltötte meg a Városháza nagytermének falai melletti és a karzat alatti székeket, hogy kifejezze támogatását az új polgármester mellett, és lássa az eseményt. A képviselõkön kívül, többségében, úgynevezett régi szentendrei családok tagjai, városi nobilitások és az önkormányzat intézményeinek vezetõi ültek a teremben, míg a hivatal vezetõ tisztviselõi kara az új polgármester és a ceremóniát vezetõ alpolgámester mögötti székeket és a karzatot foglalta el. A résztvevõk ünnepre öltöztek, megadva az eseménynek a jelmez-méltóságot is. Mert hát, meg kell adni a módot, hisz „… Szentendre javát szolgálom" esküjét mondta az új polgármester és ilyenkor a jobb hallásúaknak Dumtsa, Antolik, Dezsõfi, Sziráki, Marosvölgyi, Szini hangja is áthallik és az is, ahogy a költõ Ábrányi "a villanvilágításért" emel szót, Weisz Dávid a mozi fontosságáról beszél.
Talán a testületi üléseken eddig nem tapasztalt, szokatlanul nagyszámú érdeklõdõ, vagy a ceremónia ünnepélyessége tette, de néhány szereplõ apróbb hibát vétett. Hogyan is fogalmazzak, hogy ne legyek sértõ? Szóval, ebben ma, az ülést vezetõ, az egyébként más alkalmakkor összeszedett alpolgármester úr járt ez élen. No, de félre a kritikus okoskodást, mert a közönség úgyis az új polgármester antréját, szûzbeszédét várta, erre volt kíváncsi, ezért jött el és így ez, ma megbocsátható volt. Dr.Dietz is láthatóan elfogódottan kezdte „lokálpatrióta" programjának ismertetését. Talán az eskütétel gericfeszítõ, gyomorszorító volta, talán a napok óta tartó rohangálni, telefonálni való miatt. A captatio benevolentiae a köszönetekkel a támogatóknak, a városnak, hivatalnak és mindekinek, akit megilletett –indított. Egy-egy kásás mondattól eltekintve jól beszélt, világosan fogalmazott, mondataiban érthetõ elképzeléseket adott elõ mindarról, amit ugyan már hallhattunk tõle a kampánzban, mint a Dumtsa Egyesületrõl, amely a századfoduló után született Városszépítõ Egyesület folyománya és a jövõ Szentendre elképzelésének megformálója. De olyanokról is, mint a következetesség és szigorúság a városvezetésben, a panaszok és közérdekû észrevételek számára rendelkezésre álló zöld szám, vagy a városgazda-szolgálat. Bemutatta Vincze László papírmerítõ által készített hatalmas könyvet is, amelybe a polgármesteri hivatallal kapcsolatos észrevételeiket írhatják be a várostársak.
No, itt bajban vagyok ezzel a várostársak, új kategóriával. Mert hát az én értelmezésemben a várostársak kifejezés inkább társ városokat, úgy mint Pomázt, Budakalászt, Visegrádot jelenti, mint a szentendrei választókat, polgárokat, lakosokat. De ez legyen az én félreértelmezésem, ne törõdjenek vele, ha a többségnek jó, legyen. Ezután felhívás hangzott el, hogy április elsején mindenki az utcára, takarítsuk ki városunkat. Bár lehet, hogy a meghírdetõnek nem volt ilyen szándéka, de kizárósdit üzent mindazoknak, akik ezen a délutánon talpukkal akarják melegíteni az Andrási utat. (A szocialisták nagygyûlést tartanak elsején Budapesten) Ezt követte a beszéd, szerintem kimondottan jó része, amelyben az új polgármester megköszönte szeretteinek, a már elhunyt, sokunk által becsült és tisztelt szentendrei bográcsmesternek és várostudónak Dietz Lacinak, szüleinek, feleségének és még a lurkóknak is a segítséget, támogatást, hogy Szentendre polgármestere lehet. No ez jó volt, mert tiszta érzések szólaltak meg és jól hitelesítette a személyt. Persze az is lehet, hogy a magamfajta öregedõ embernek, könnyebben ellágyul a lelke és hamarabb könnyes lesz a szeme a harmincas évek filmjein, vagy az öreg szentendrei temetõ fejfáit olvasgatva is, de hát ez van. Vallom, ha nem divatos is, hogy kellenek érzelmes, méltóságos pillanatok az életben, még akkor is, ha mai világunk nem a szeretet nagy indulatairól, sokkal inkább acsarkodásról, könyökharcról, a ráció jelmezébe öltöztetett kegyetlenségrõl szól is.
Majd az ülés további részében a testület teljes egyetértésssel elfogadta, a levezetõ alpolgármester szemérmes elõterjesztését, hogy a polgármester fizetését 472 500 forintban állapítsa meg. A hozzászólásokat Hankó László a Szentendréért, MSZP frakció vezetõje nyitotta, gratulált az új polgármesternek és elmondta, frakciónk támogatja a programot. Ezután kínos csend. Itt hadd jegyezzem meg, a forma úgy kivánja, hogy ilyenkor elsõként a polgármestert adó, választását segítõ párt, frakció gratulál, szólal meg, most ez majdnem elmaradt. A kínos csendet tapasztalva én már egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán kihátrált dr. Dietz mögül a narancs háttér. De végül is Zakar Ágnes fideszes honanya szólásra jelentkezett és elmondta gratulációját. A politikában és diplomáciában mindennek üzenete van, olyan dolgoknak is, melyeket másutt nem vesznek figyelembe. Így, számomra beszédesen hallgatott az SZDSZ kéttagú frakciója, de nem kért szót sem a kisebbségi szószóló dr. Bindorffer, sem a Szentendre és Vidéke újságban legutóbb még támogatóként megjelenõ Zsigmondi Éva. Ezután az ilyenkor szokásos személyes gratuláció és koccintás következett az új polgármesterrel, hozzáférési és tülekedési sorrend szerint. Amikor az ülést követõen megszokott vendéglõnkbe indultunk, hogy kifecsegjük magunkból felgyûlt modandónkat, a Fõ téren rezesbanda gyülekezett és néhány sétálgató túrista ráérõs nyugalommal várta, mikor kezdenek már.

Gilányiné dr. Buzás Judit a Választási Bizottság elnöke

Koccintás Bársony Andrással

2006. március 22.

ESKÜTÉTEL ELÕTT, NEM TÕMONDATOKBAN

Felforrósodott az országgyûlési képviselõ-választási kampány. Mintha nem akarna pariban lenni a tavaszi napsütéssel, amely, csak olyan éppen hogy tavaszi, inkább csak langyoskás. A hálón üzenetek innen is, onnan is, kemények, karcosak, idõnkint sebet okozók. Hála istennek nálunk, itt Szentendrén, még elviselhetõ mértékben, csak a túl lelkesek nyüzsögnek. Ki tudja, mi lesz itt, ha „így megy tovább ott fenn?" De nálunk, most, itt fontosabb dolog történik. Holnap polgármesteri eskütétel, hogy minél elõbb sorompóba állhasson az új ember. Különleges esemény, erre még én is feveszem VOR öltönyömet, legfeljebb úgy nézek majd ki, mint az egyik asztalnál ûlõ paraszt Brughel Parasztlakodalom címû képén. Elviselem, mert ez is mûalkotás, mert, hát mégsem lehet mindeki Giuliano de' Medici, akit a primaverás Sandro Botticelli festett fatáblára.
A gyõztesek magabiztosak és türelmetlenek, mert végre ünnepelni szeretnének, hiszen ez nem adódott meg igazából a rendszerváltás óta. A vesztesek, mi, nyalogatjuk sebeinket. De nem érünk rá igazából kisírni magunkat a mama kötényében, mert hát itt az újabb kampány, az országgyûlési. Budakalásztól Visegrádig gyûlések, meg mittudomén miféle szaladgálni, firkálni való dolgok.
Néhány nap és az új polgármesternek, mint a ködös észak-olasz tájból, sfumatosan kezd majd kibontakozni, hogy fajsúlyos dologra vállalkozott. Mindig az jut eszembe, hogy magányos mûfaj ez, mert hát arra, hogy milyen gondjai vannak, lesznek, a kutya sem lesz kíváncsi, de arra, hogy lépjen, segítsen, csinálja, csináltassa meg, hát igen, ebben mi magyarok az átlagnál is türemetlenebbek vagyunk.
Ma lenn voltam az óvárosban. Takarítás sokfelé, a szám tátva, szemem kerekre tágulva, hogy a véeeszerté mire képes. Ajándék a társnak, az új polginak az anyaegyesülettõl. (Szép gesztus, én is élveztem.) Persze lehet, hogy ez nem az új polgármester miatt van, sõt biztos vagyok benne, hogy nem, ez a rendes húsvéti nagytakarítás, de hát van, végre. Tegnap azt is láttam, hogy az iwiw-en is bejelentkezett, topicot nyitott – sõt még bizonyítani is kellett, hogy valóban õ az –, mert, mint látszik, beindul az új kommunkációs stratégia, a lakosság jobb tájékoztatása érdekében. „Fórum: Köszönöm a bizalmat. Dolgozzunk együtt a jövõben. Polgármesterré választásom alkalmából köszönöm a város lakóinak a kampánnyal kapcsolatos türelmét, a városunk fejlõdése érdekében tett javaslataikat és a támogatásukat. Várom az építõ jellegû elképzeléseket a városunk jövõjérõl." Jó dolog, bár én óvatosabb, türelmesebb lettem volna és nem polgármesteri, hanem saját topicot nyitottam volna, de hát én nem vagyok polgármester, hálaistennek. Feltûnik – eddig nem tûnt fel – tõmondatos fogalmazása. Sok mindent elmond az emberrõl, mint ahogy engem is elárul felesleges fecsegésem. Tényleg, egyetlen Ciceró sem volt még Szentendrén polgármester. Mind takarékos volt a szóval, Németh Gábor, Kállay Péter, Miakich Gábor, bár néha tákolták a mondatokat..
A hír terjed, mint a bárányhimlõ az oviban, hogy valami intenetes izén kérdezni lehet tõle, s ha egyszer beindul majd, lesz itt haddelhadd. Mert hát kérdezõ, panaszos, javaslattetvõ lesz bõven. Persze, nem a város stratégiai problémáiról, hanem arról, hogy megint nem vitték el a szemetet a házunk elõl és lesszíves intézkedni, hogy miért nem vették a fel a gyermekem ebbe, vagy abba az óvodába, iskolába, pedig én… De hát bizonyosan átgondolta, van is rá profi embere, és két hónap múlva az egész nem fog többet jelenteni, legfeljebb napi négy órai munkát egy embernek, ami ennél nehezebb, a hivatalt is rá kell szoktatnia majd arra, hogy gyorsan válaszoljanak a kérdezõnek. Nem lesz könnyû dolog. No, szóval, holnap ünnepi testületi ülés, polgármesteri eskütétel. Vasaljuk ki fehér ingünket és árbrázatunkat. Új polgármestere van Szentendrének – nem tõmondatokban.

2006. március 21.

SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ TAVASZI NAPSÜTÉSSEL

Polgármesteri sajtótájékoztató, az elsõ, a Rodinban, tudják a volt Kerényi akvárium, a Goldberger villa ( volt szülõotthon, Ábrányi villa) kertjében. Kellemes tavaszi napsütés van, olyan permetezõs, gereblyézõs nap a kiskertben kapirgálóknak. Délután kettõ múlt. Jó hangulatban, elsõnek érkezünk Trixivel és Andrással. Erika, a tulaj kedvesen fogad. Nett, designes presszó, kiállítással (sajnos nem néztem meg, csak kutyafuttában, majd visszajövök, igérem istenbizony, csak hát ilyenkor kiállítást nézni, olyan, mint a pacalpörkölt éhgyomorra hajnalban.) Az akvárium keleti üvege elõtti székeken, két reprezentatív maca sütteti magát a kellemesen bizsergetõ tavaszi napsütésben. Idilli kép, elõttük diófa (nem tuti) mellettük Európa elrablása-nak nagy, Kerényi bronz-bikája, mintha most egy kicsit fickósabb lenne. Dr. Dietz Ferenc, a vadonatúj polgármester sajtótájékoztatója lesz. Sorra érkeznek a tévések. Elsõként a pomázi szélesvásznú családi vállalkozás, majd a kalászi tengõdõ mûhelykocsija, az operatõrrel, aztán a Hír tv országos méltóságú lezserséggel, és persze sorban a helyi sajtó amatõr írkálói is. A pult elõtt kávézgatva várjuk az ünnepeltet és közben unalomûzõnek idétlenkedünk. Itt van Áronka is, magasan, délcegen, kissé fa humorral, tarisznyásan, mint a helyi jobbközép Petõfi kulturális és hagyományõrzõ indíttatásból FIDESZ-re váltott mustár színû lap szerkesztõje és mindenese. Horváth Guszti véeszertés vezér és volt önkormányzati képviselõ, most spenót színû lapjának színében tudósít. SZEVI-Erika jobbfelé lojális szerénységgel és mi, a többiek.
Dr. Dietz érkezik a Dézsma utca felõl sötét öltönyben, fáradt, udvarias mosollyal arcán – Hja, a tegnapi gyõzelem-ünneplés, a gratulációk, telefonok, nyálas nyomulók, ezerrel dörgölõdzõk, távolságtartó sértettek és persze a sajtó, a tévék hajnaltól, mert hát hír van, Szentendrének új polgámestere lett. Mellette, kezében papírral, volt kampányfõnöke és állandó kisérõje, Arielje Attila, vidáman, barátságosan, lazán és megbocsátó arccal, mintha a polgármester úr (padtársa) töri házifeladatát koppintotta volna le és most bemutatja a füzetet a tanár úrnak.
Beállás a kamerákkal, elhelyezkedés a fotelban, szemüvegcsere, jegyzetek, mikrofon, meg mindenféle frinfranc, és kezdünk. Nézem és hallgatom az új polgármestert, ahogy kissé egyhangsúllyal mondja a kampányban jól begyakorolt szövegét, hogy az egész város polgármestere akar lenni, meg köszöni a támogatóknak, akik sokat dologoztak és lojálisak voltak, hogy negyvennyolc pont, nem csak hat hónap, hanem ez a kezdet, és új, folytonos és jobb kommunikáció, és eltökélt, végrehajtja, meg a Dumtsa városfejlesztõ egyesület, szóval majd az egész kampányszórólap szövege. A homlokom mögött tanácselnökök, polgármesterek arcait idézem (hiszen 1974. november 15-e óta – én marha –, ülök mindenféle vébéken, testületi és tanácsüléseken, demokratikusakon, és diktatúrásokon) és összehasonlítást keresek, közben kicsit együttérzek. Micsoda hülye magányos mûfajra vállalkozott, vajon tudja-e, érzi-e? Mert hát, kérés, igény, van, lesz, mint a tavaszi hangya, sokkal több, mint valaha is gondolta. Csak ezt, ennyit, nem kérek sokat, nekem igazán megteheted, tudod akkor én, bezzeg te most, mély tisztelettel, könyörgöm, legyen szíves, követelem, no aztán… Közben dr. Dietz apró gesztusokat dobál félmondatokkal, mint a fruttit Marx György professzor úr a jót kérdezõ hallgatónak, hogy „vannak a város múltját jól ismerõ lokálpatriota képviselõk is" – ez én lennék –,- de hát ugye a Dumtsa egyesületben civilek vannak, tekintélyes városi polgárok, de nyitott, bárki beléphet, ha… meg informatikus szakemberek is, frutti a mellettem kamerázó Weszelitsnek is. Mögöttem közben Mészáros úr, a campingtulajdonos, cselgáncsbajnok és kapánydesigner motoszkál fontos arccal, mély bennfentességet mutatva, persze ami alkatából és ábrázatából kitelik. Már látom, valami baromi fontosat akar mondani. Idõt nyerni még kettõt villanatok öreg fotómasinámmal és gyorsan megkeresem magamban a lojalitás legjobb készségét, hogy amikor szóbaelegyedünk olyan legyek, mert hát ünnep van, szülõvárosomnak új polgármestere van. Közben a tájékoztató átmegy egy kissé kínos kérdés-feleletbe, hogy a végén minden kamerás megcsinálhassa a maga egyes interjúját. Vége, megvolt, rendben volt, lement. Kint kellemes tavaszi napsütés van, olyan permetezõs, gereblyézõs nap a kiskertben kapirgálóknak. Az akvárium keleti üvege elõtti székeken, két reprezentatív maca sütteti magát a kellemesen bizsergetõ tavaszi napsütésben. Idilli kép, elõttük magas diófa, (nem tuti) mellettük Európa elrablása-nak nagy Kerényi bronz bikája, amely mintha most kicsit fickósabb lenne.

2006. március 20.

GYÕZTESEK ÉS LEGYÕZÖTTEK

Vége a kampánynak, végre kialudhattam magam. Eldõlt, dr. Dietz Ferenc meggyõzõ fölénnyel nyerte az idõközi polgármester választást. Nagy az öröm a gyõztesek táborában, csalódottság itt. Az idõközi polgármester-választáson a megszokottnál magasabb szavazási hajlandósága volt a szentendreieknek. Hja, a közelgõ országgyûlési választások. Szentendre hozta magát. A város kis létszámú politikai elitje most sem tudott elegáns lenni, de úgy látszik, ez a mûfaj sajátosságából fakad, mert a minél snasszabb, annál eredményesebb elv érvényesült, mint ahogy a rámenõsség ( – Mááá miért ne, ez nem kisasszonyfoci) és bizonyos fokú agresszivitás is. Mégis, tulajdonképpen rendben, nagyobb atrocitások nékül zajlott le a kampány és a voksolás, ha nem számítjuk a Jani bácsit ért hódobálást és a tengnap éjjeli komcsi-kurvázást a Rodin elõtt, amely az egyik Drobilisch-aktivistát érte.
Komoly kihívás elõtt az új polgármester. A gyõztes koalíció, a konzervatívok, volt kisgazdák, keresztény-szociálisok, kereszténydemokraták és különféle lokálpatrioták, kiegészítve a diákokkal -, kisipari kampánymódszerrel, lábukkal vitték gyõzelemre jelöltjüket, a nagy narancsprémes háttér elõtt. Mint újfent kiderült, a személyesen "szólíts, gyõzz meg" elv eredményes az ilyen típusú kampányban, persze ehhez olyan listák kellenek, amelyeken a lakosok politikai beállítódásuk szerint nyilvántartásban vannak, legalább is a britek választási szisztémája szerint. S amilyen tarka e jobboldali összeállítás, olyan tarkák lesznek az elvárások is az új polgármesterrel szemben. Mert, hát dr. Dietz programja leginkább valamiféle keresztény-konzrevatív-keresztényszociális elképzelés, vágy és szlogengyûjtemény, – én ennyit ismertem meg belõle–, amelyet azokkal kell majd megvalósítania, akik egy része ellenérdekeletje vagy csak érintõen támogatója ennek a programnak. Mert, hogy mást ne említsek, a VSZ Rt. a városi költségvetést folymatosan pumpoló saját cégünknek, egy jól mûködõ, rendesen takarító és szemetet elszállító szolgáltatást nyújtó vállalattá való átszervezése, megfelelõ vezetõvel az élén, útjában, éppen a polgármestert felfedezõ és támogató, anyaszervezte, a Horváth Gusztáv nevével fémjelzett Együtt Szentendréért csapat áll. A Pap-sziget beruházásban azzal a Mészáros Jánossal kell majd dûlõre jutnia, aki eddig a befektetõket ugyan hevesen kereste, de a megvalósításnak egyik elbizonytalanítója volt azzal, aki leginkább Esterházy HC-ébõl ismert posztmodern kisgazda magatartást idézõ vállalkozó magán-társtulajdonos , s aki dr. Dietz kampánycsapatának designere volt. De, az apparátus leépítése, vagy a Belváros koncepció, a közlekedés új rendjének legnagyobb ellenzõi is lelkes támogatói körébõl valók. Vagy, hogy azt, a leginkább FIDESZ-szavazó pismányi társadalmi csoportot említsem, akiknek ez az egész lokálpatriótáskodó szentendreiség, amolyan bizáncias tunya vidékiség.
S, hogy tovább cifrázzam, ehhez még egy olyan testület is társul, amelyben egy-egy ekszcentrikus személyiség áldásos tevékenysége, idõnként a testületi ülést szánalmas színházzá süllyeszti, akik mellé most néhány csalódott ellenzõ is társul majd. No, szóval, nem lesz könnyû. Már azért sem, mert a dologba ezerrel belekavar majd mostanság a nagy, az országgyûlési képviselõi kampány is.
Embertpróbáló idõszak következik az új polgármesternek, s azt hiszem rá is igaz lesz a mondás, "ellefeleimmel elbántam valahogy, de mit kezdjek barátaimmal?"
Kisütött a nap, ha nehezen is, de megjön a tavasz. Ilyenkor az ember a fény felé fordítja arcát, felszabadultan mélyet lélegzik a friss illatú tavaszi levegõbõl és elfelejti a borús napok depressziós gondolatait. Mit is mondhatok, gratulálok a gyõztesnek és reménykedem, hogy vele nem csak egy csapat, de Szentendre is nyerhet.

2006. március 18.

AZ INTERNET ÉS A KAMPÁNY

Az 1. és 2. szavazókör

Vasárnap lesz az igazság pillanata, a polgármester választás. Valaki gyõz - aki több szavazatot kap -, és polgármestere lesz Szentendrének. Vége a kampányak. Elegem van már, mint mindenkinek aki a kampányban dolgozott. Elfáradtunk, tülemetlenebbek vagyunk, egymással is. Azon gondolkodva mit hoz ez a választás - mert hát minden választás eddig hozott valami újat, mást, indulatokat, mondatokat, elszánásokat, eszközöket, szóval valamit -, talán ez, itt helyben is az internet meg jelenését hozta, mint új kampányeszközt. Mert hát, itt is, ott is barkácsolták-tuk honlapjainkat, jól, rosszul, ahogy tudtuk, ahogy idõnk engedte, amennyire birtuk szuflával. Ráadásul közben megjelent a Gyurcsány blog is, amelynek folyománya nálam kb. ötven fõs napi nézõgyarapodás és a nagyobb érdeklõdés az új izé iránt. Akik eddig nem tudták, hogy van blog, hogy létezik ez az ízé, amelyen írások és képek vannak az interneten, most errõl beszélnek, írnak az újságokban. S ha már az internetrõl van szó, nagy kérdés valóban hoz-e majd támogató szavazatot az internetes megjelenés? Egyáltalán van, lesz-e bármilyen hatása a helyi választásokra és majd az országosra? Mert ha igen, akkor bizony nálunk is egyre gyakrabban a jelöltek szórólapjára lesz írva, hogy www.xy . Mert azt tudjuk, hasznos lehet, hisz gondoljuk csak végig, bármilyen szorgalmas is egy országgyûlési képviselõ-jelölt, annyi ideje nincs, hogy minden községbe olyan idõben jusson el, amikor találkozhat a választókkal (ennyi péntek délután nincs, csak két év alatt). Lehet, hogy választ kapunk arra is, hogy milyen legyen a kampány-site, a kampányoldal. Mert azt már tudjuk, hogy a pártok honlapjára csak a nagyon eltökélt internetes „megy föl", a drukker, vagy ellendrukker. Akiket meg akarunk nyerni magunknak, a politika iránt kevésbé érdeklõdõ, nem. Aztán a másik kérdés, hogy névvel jelenjen-e meg kampányhonlap, vagy csak átalánossá mosott, szerkesztett szimpatikus ál-köntösben, amibõl csak késõbb derül ki, hogy valójában kampányoldal? És az most még megválaszolhatatlan, vajh mi lesz ezekkel az oldalakkal a kampány után? Úgy jának-e, mint a legtöbb ilyen site, hogy a lelkesedés megtermetette, de aztán kiderül, gazdájuk nem kívánja tovább csinálni, befagy, kövületté válik, mint az ezeréves fadarab és már csak a komputer-régészek számára érdekes
Új dolog volt ebben az idõszakban egy régi-új közéleti tér az IWIW megjelenése is, a majd háromezer szentendrei chat-elõvel - többségében fiatallal - akik nyomják ezerrell, mondják véleményüket, megfogalamazzák kérdéseiket olyan dolgokról is, amirõl korábban talán nem is beszélgettek egymásközt. Hadd tegyem mellé a vélményem, (csak óvatosan jegyzem meg) hogy büszke vagyok városomra, mert itt, nálunk nem szállt el, a bemondom neked, aztán te is elküldesz és maradunk mindketten saját véleménytársaink között, duzzogva, énmegmondtamneki a másikat lefikázva, ellenségnek nézve fórummá. S hogy eddig - nem az én érdemembõl -, aki ocsmánykodott, a társaság közösen eltanácsolta, biztató jövõkép. Ma van a kampánycsend napja, feszült a légkör, aki indult, gyõzni szeretne, mert hát úgy gondolja, a közjó, amit meghirdetett, kell városának. Ha kívánhatok valamit magamnak, nekünk, talán egyetlen dolog, legyen így!

2006. március 16.

MUNKÁCSY DÍJAS BALOGH LÁSZLÓ

Néha beugrok a könyvtárba, hogy elolvassak egy-egy régi Szentendrét (1958-tól a Pest Megyei Hírlapban hetente egyszer önálló Szentendre oldal jelenhetett meg, amelyet helyiek írtak, szerkesztettek.). Benézek, hogy átfussak néhány Horváth Levente, Horányi Sándor írást, mert jók, mert érdekesek még most is, no meg információt kaphassak sok mai dologhoz, visszaidézzem valamikor volt hátterét, elõzményeit. Ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy nem kellene úgy tennünk, mintha minden velünk kezdõdött volna. Sõt, egyik-másik írást elolvasva az az érzésem, mintha a mai folytatás inkább silányabb, mint jobb az elõdökénél. Megjegyzem, e lapba Karinthy, Szeberényi, Fábián Zoltán is írt. No, szóval, az egyik Szentendre oldalon a minap egy Balogh rajzot találtam. A hatvanas évek közepén készült. Kemény, karateres tusrajz, egy ismert, korabeli szentendrei figuráról, Killár Ferirõl (Feri bácsiról), aki ekkor a Ferenczy múzeum mindenese volt, amikor még a városi múzeumban nem volt ötnél több alkalmazott. A sárguló papíron is átüt a biztos kéz, a szakma magasfokú ismerete, a lendület, a nem gatyázunk, odatesszük a vonalat, stílus, s a legfontosabb, ami mögötte van, az elmondhatatlan, a rejtélyes, a MÛVÉSZET. Azonnal megállapítható, hogy ez nem a kezdõk tétovázó, sokszor naiv, majdnem mindig ügyetlen kísérlete. Határozottság és rutinnal nekilendülõ íves vonalak, erõ, amelyek szokatlan erélyre vallanak. Próbálgatásnak nyoma sincs. Naivság sincs a megformálásban, biztos, világos, határozott minden. No, szóval ez az, a maszatolást, elkenést Balogh nem ismeri, nem ismerte soha. S talán szavaiban is gyakran megnyilvánuló nyersessége, szókimondása az, ami nem segítette õt a stallumok neki ítélésében. De hát stallumos mûvész van e városban éppen elég, sõt talán idõnként több is, mint a jó. Persze a szakmai közvélemény tudja, kinek miért, mi járt, vagy éppen miért nem kapott. De hát, mint mondani szokták, a kitüntetést nem kapják, hanem adják. Igazi kitüntetést sem minisztérium, sem kormány, sem szakma, sõt még a közönség sem adhat, azt akkor és úgy adják, amikor senki sem látja, nincs pezsgõ és öltönyös fönökség. Amikor a nézõ és a mû találkozik és megtörténik az, amire nincs racionális magyarázat, csak érezzük, tudjuk, most valami különös dolog történik. Valami különleges viszonyba kerülünk az alkotással, amely talán a szerelem fura, szorongó, bolondos, felszabadult, vonzó és taszító érzéséhez hasonlítható. Szóval, végre megkapta, mármint Balogh László festõmûvész nemzeti ünnepünk, március 15-e alkalmából a Munkácsy díjat. Nem lett õ ettõl jelentõsebb festõ, hisz magasabb kitüntetést is kaphatott volna, amelyet a közönség számára már régen megadott. Mert mi, akik itt élünk, ha nem vagyunk vakok, látjuk, tudjuk, ki mennyit ér. De, nekünk könnyû dolgunk van, nem kell a kapcsolatok kusza dzsungelében tévelyegnünk, mert bennünket ítéletünkben segítenek a szentendrei régi kopott házak, a szürkészöld papszigeti fák, mert ezekhez képest a legjobb szakmai és mûítészi argumentáció is csak kutyaköhögés csupán.

2006. március 15.

ÜNNEPELTÜNK

Ünnepelt a város, nemzetiszínû zászlók a szentendrei házakon és az utakon, hiszen március 15-e van, lélekemelõ, legnagyobb nemzeti ünnepünk. De a zászlók alatt, az oszlopokon tépett plakátok, ott virítanak a pártharc jelei, hiszen kampány is folyik, fórumokkal, vitákkal, újságcikkekkel, bejelentésekkel a Választási Bizottságnak, suttogó propagandával, pletykákkal és plakáttépéssel, átragasztással és csipkelõdésekkel, mindennel, mi szemnek, szájnak nem ingere, csak hát van, mint a jégesõ, amelyrõl mindenki tud, de senki sem várja, akarja.
S, hogy a honszeretet milyen hõfokú, sokféleképpen kifejezhetõ, mert van ki melldüllesztõ, hatalmas, nemzetiszín kokárdával, bocskaiban teszi ezt, más szerény szalagocskával felöltõje hajtókáján adja meg a módit, vérmérséklet, tradíció és önkifejezõ képessége, elszánása szerint így fejezve ki érzelmeit e sokat szenvedett, és újra megosztásra szánt nemzet iránt.
Reggel a köztemetõben Petzelt József sírjánál koszorúztak a nevét viselõ iskola és a városi politikai és civil szevezetek képviselõi. S a szónokok? Bátortalan kísérletek, mint 1848 óta számtalanszor a nagy kísértés, hogy Kossuth gondolatainak nyomán és szavainak babonás tiszteletében a nagy elõd nyomdokait kövessék, s amelyet beteljesíteni azóta sem sikerült senkinek. Vajda János írja errõl "A nemzet élõ eszményülése" címû írásában "a csapat elé állt Kossuth, s igen rövid beszédet, néhány lelkesítõ szót intéze hozzájuk. Egyszerû szavak voltak ezek, igen különbözõk ama fényes beszédektõl, melyeket a nemzet értelmiségéhez szokott tartani, és melyek közül a legnagyszerûbbnek tanúja lehetni szerencsés valék. És mégis - leírhatatlan volt e szavak hatása. Az egész csapat, mely elõbb oly mozdulatlan, lelketlen, holt tömegnek látszék, egyszerre, mint valami életadó isteni szikra által fölgyújtva, mintegy harcolni látszék lelkében az elragadtatással, nem tudván, miként adjon annak kifejezést. Minden egyes szó galvanikus hatása látható jelekben nyilvánult. A keblek dagadtak, a karok emelkedtek, a kardok villogtak, a szemek szikráztak, s alig fékezhetõ türelmetlenség szállta meg az egészet, vajha mindjárt e pillanatban az ellenségre rohanhatna. (…) Aki csak azt fogja õróla írni, hogy a világ legnagyobb szónoka volt, azzal még nagyon keveset, majdnem semmit sem mondott." 11 órakor, háromszázan, a könyvtár színháztermében hallgatták a bevezetõt mondó alpolgámestert, majd a Rákóczi-sok ünnepi mûsorát. Dramatikus játék sok színnel, szereplõvel, a hét vezértõl negyvennnyolcig - képek a magyar nemzet évszázadaiból. Hiszen ez az ünnep az ifjúságé legelébb. Mert mikor az elégedetlenség és nemzeti érzemény a forradalomba emelte népünket, ott és akkor fiatalok voltak szinte mindannyian, Petõfi, Jókai, Vasvári, Klauzál és a többiek, akik lelkesülten vitték a zászlót. Mert mit mondhatna okos szavával, hevületével bámely agg tudós, mert ha az ünneplõ tömeg nem a honszeretettõl piruló ifjú arcokat lát, akkor csak színészi játékként éli meg.
Jedlik Ányos, a nagy magyar tudós, ekképpen írja le a forradalom elsõ napját: "E nap folytában azonban a mozgalmak annyira kifejlôdtek, hogy a' kávéházokban összecsoportosult és Petôfi költô vezérlete alatt álló sokaság martzius 15-én 1/2 tíz órakor a mérnöki és orvosi ifjúságot az elôadások alatt megrohanván, azt magához csatlakozásra buzdította. Ezekkel egyesülve, 10 órakor épen az egyetemi nagyobb épülethez értek, hol az elôadásokból szétbocsátott bölcsészetiek borzasztó lárma között egyesülvén, az egyetemi épület elôtt megállapodott, és minekután Petôfi által ezen alkalomra költött nemzeti dal, és nagyobb részint már Kossuth Lajos mint országgyulési követ által is indítványozott 12 pont egekig ható éljenzések között felolvastatott volna, az egész tömeg Landerer könyvnyomdájába vonult, hol az említett pontok és dalnak minden censura nélküli kinyomtatását kieszközlötte."

S egy nagy esemény, régi-új dolog is volt ezen az ünnepen, fellépett a helyõrségi zenekar. Elébb az ünnepségek helyszínein, a köztemetõben és a könyvtár elõterében, majd a Fõ téren, önállóan is. Többszáz fõs nézõsereg érezhette a verbunkos dallamában azt a semmivel sem pótolható lélekmozdító erõt, amit csak a katonai rezesek tudnak megszólaltatni, vagy talán egy Wágnerre szerelt szimfonikus zenekar. Örömmel láttam, élveztem, hogy hatvankét év után, ismét van Szentendrének egyenruhás fúvós zenekara, ezzel mintegy megteremtve a folyamányát a valamikor volt szentendrei katona- és tûzoltózenekaroknak. Amelyek hangulatteremtõi és fõ attrakciói voltak régen a városi ünnepségeknek, mulatságoknak.

2006. március 14.

A SZENTENDREI ÜNNEP

Az ember szeretné, ha dicsõ elõdei lennének és hõsi múltja településének. De hát a történelem olyan amilyen, amit akkor megtettek, megtették, amit nem, azért kár úgy csinálni, mintha tették volna. 1848-ban márciusban 14-én ülésezett a szentendrei Tanáts, de mintha e világvégi kisvárosban (kb 4000 lakos, 800 épület) kevésbé váltott volna ki oly honfiúi lelkesülést ami éppen PestBudán történik, mint másutt e hazában, és mintha kevésbé mozgatták volna meg az új eszmék és történések a szentendrei honatyák szívét, mint amit errõl a történelem órán hallottunk.
"Elegyes Mezõváros Pest Várm. földes Ura a Koronai jószág, lakosai katolikusok, többen ó hitüek, fekszik n. k. A kis Dunához, n. ny. Pómázhoz, é. A Sz. Lászlói erdõkkel, d. pedig Kalázi helységgel, mellyek mintegy fél órányira fekszenek tõle; határja kukoritzt középszerûen terem, búza, széna, és zab nélkûl szûkölködik; borral bõvelkedik, erdeje, nádas tója jó; az ó hitü Püspöknek itt Rezidentziája van, Templom 7 van benne, egygy a Katolikusoké, hat pedig az Óhitüeké; a Város magát örökösen árendallya, a Lakosok szabad fundusadás, és vevés jussal bírnak; vagyon révje, malmai, halászattya, a hegyek között nagy erdeje, mellyben Sztaravoda nevezetes forrás találkozik; Vendégfogadó, Patika, Ispotály is van benne; a Lakosok kalmárkodással, és szõlõ míveléssel keresik élelmeket; határjában kõszén is találtatik."
1848-ban valószínûleg a szentendrei honatyákat éppen a leendõ gõzhajó-járat indulása tartotta izgalomban, mert errõl tárgyaltak és kevésbé figyeltek az ország dolgaira. Pontosabban meghallgattak egy jegyzõi bejelentést a pesti eseményekkel kapcsolatban, de semmi hurrá, szabadság és Kossuth, lelkesedés, csak arról van szó, hogy ezek után már polgárságban társnak létettünk s ekként szólíttatik mindenek és hogy, ha idejönnének Pestrõl hát azokat szép szóval kell eltessékelni. 49-ben sem változik a helyzet, pedig a magyar forradalmat a szabadságharcban idegen segítséggel a császári csapatok leverik, az ország gyászban, mégis itt a legnagobb gond mintha pénzügyi jellegû lenne, 1849. március 14. :
"bészedõ (vagyis a városi pénztáros) Paulovits Péter és árvák attyja (vagyis gyámügyi elõadó) Klockner Mihály jelentik, miszerint értesültek arról, hogy császári kir Tábornok Windischgratz Alfréd úr õ Hercegsége tegnapi rendelete szerint 100 és 5 forintos Magyar banjegyek el nem fogadhatók. Miután a városi pénztárban (610, az árvák hivatalában 180 forint magyar jegyekben található, ezen pénzek tárgyában rendelkezést tétettni várnak."
Talán ezért gondolja a szabadságharc után Petzelt is, hogy itt kevésbé fogják keresni, "aki 1848 november elején a fõvárosba érkezett és az egyetemi hadi tanfolyamon pontosan megtartott elõadásai mellett, a hadügyminiszter megbízása alapján, elõkészítette a Magyar Hadi Fõtanoda megnyitását, melynek aligazgatójává és honvéd alezredessé is kinevezték."
A haza és szabadság eszménye a szentendrei köznép számára csak késõbb bomlik virágba, amelyben nagy szerepe van egy késõbbi városi önkormányzati képviselõnek, a költõ Ábrányi Emilnek. Aki verseivel és lelkes szónoklataival a városi események fontos szereplõje és halála után is a március 15-i ünnepek kedvelt költõje marad.

Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hûl:
Nagy, szent hûséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!

ÁBRÁNYI EMIL: HAZÁDNAK RENDÜLETLENÛL...
Vörösmarty emlékére

Ábrányi Emil

2006. március 13.

AZ ÖTÖS ÖVEZET

Errefelé csak kampányidõszakban jár képviselõ, mert hát ez ritkán lakott terület, pontosabban a legsûrûbben beépített, de, mert itt csak minden harmadik házban vannak állandó lakosok, ez itt, csak amolyan nyári lakóvidéke a városnak. Valamikor ötös övezetnek nevezték. A hatvanas évek tipikus nyaralótelepe, hiszen abból a meggondolásból, hogy "a munkások 70 négyszögöles telket szeretnének, amelyen felállíthatják sátrukat (csehszlovák kék) vagy felépítik hétvégi pihenõházukat" lett Fehér Lajosék bulgárkertészete sok apró telekké parcellázva. Kitalálói, parcellázói már régen nincsenek hivatalban, de mûvük, a piciny telkeken sorakoznak a veekend-, pontosabban - minden harmadik - lakóházak. Valamikor még nádpadló, becsapva cementhabarccsal falú hatszor négyes bódé vagy öreg autóbuszkaszni volt a dolgozó nép fiainak hétvégi háza. Azután, a hetvenes években csehszlovák gyártmányú alpesi faházzá, késõbb pedig betonlábakon álló téglaházzá nemesedett, hogy ezt is beépítve és megtodlva lakóházzá változzék. A tulajok szerettek itt nyaralni, ugyan nem tudtak õk már a Bulba tóról, a szilvásról sem. Sõt, amikor a legutóbb lakosok ideköltöztek a Pap-szigeti kiság már átlábalható pocsolya, nem pedig gyosfolyású kavicsos partú Duna-ág volt. Szóval sûrûn vannak itt a házak, és ha az ötös övezetben valaki horkol, azt a második szomszédja is hallja, ha valahol bográcsoznak, annak illata minden háznál érzõdik. A papszigeti poros út valamikor annyira hasonlított balatonlellei, siófokira, ahol a kertben sátor, az udvaron pinpongasztal és tarka csíkos nyugágy, benne szalmakalapos bikinis hölgy sütteti magát barnára, mintha olaszban vagy görögben nyaraltak volna, hogy a vétlen arra sétáló azt hihette, ez nem is Szentendre. Szóval, ez a terület volt a létezõ szocializmus jólétének bizonyítéka, lenyomata. Aztán, ahogy a Pap-szigeti strand lerohadt, felépült a leányfalusi, visegrádi, több medencével, jobb vízzel, mint a papszigeti fürdõruha-barnító koszos és a kiság is eliszaposodott, a Duna vízében már nem lehetett fürödni és csónakázni sem, horgászni meg nem volt miért, mert nem volt mit fogni, az alapítók sorra eladogatták a házakat vagy kihaltak és örököseiknek fiaiknak, leányaiknak nem kellett. Jöttek helyettük újak, olyanok akik egy alföldi, emeletes ház áráért megvették, mert Szentendrére vágytak, ahol kolbászból van a kerítés. De csalódniuk kellett, mert nem hogy kolbászból nincs, helyette tavasszal úgy pelyhedzik a nyár, hogy mindent térdig elborít a nyárvatta, hogy a gondosan rendbehozott földszintet öt év után elönti a dunai ár, és lehet a szemétbe hordani konyhabútort, és fél év alatt sem száradnak ki a falak. Szóval itt, a Csilla étteremben tartotta mai programismertetõ találkozóját dr.Drobilisch Erzsébet. S mirõl szólhatott legtöbbet, mint a Pap-sziget, a strand ügyeirõl, a turizmusról és kerékpárútról és minden márciusi hóesésben illendõ dologról, fõképpen a jõvõrõl. Mi, huszonhatan, akik néztük a képeket, hallgattuk az elõadót, kicsit elálmodoztunk a szigeti fákat nézve, teánkat szürcsölve. A nyárról és napsütésrõl ábrándoztunk, meg arról, de jó lenne, ha Szentendrén újra lehetne strandra járni és nem csak kutyagumis kutyfuttató lenne a szigeti belsõ út, mert hát akárhogy csûrjük, csavarjuk a dolgot, még így, didergetõsen is gyönyörû látvány ez a mi kis szigetünk.

2006. március 12.

MARCI BÁCSI

A kedves Bükkös patak, 1930 -ban.

Sokan vannak, akiknek a hazához való kötõdést, Szentendre-emléket, az a zsánerkép jelenti, amelyet valamikor Krajcsovits tanár úrtól kapott ajándékba. Mert hát igazi vasárnapi festõ volt Marci bácsi, a szentendrei enteriör szerelmese, aki közel háromszáz képet alkotott életében, fõ témájáról, környezetérõl, a patakról, partján lévõ nyárfasorról, a városi házakról. Nem véletlenül vonzotta ez, az akkor még romantikus környezet (nem volt még kanálissá kikövezve) amelynek partján akkortájt még lovat, libát legeltettek, kis tavasodásaiban kacsák úszkáltak, gyerekek játszottak, fürödtek. Állt a századforduló idején a Bükkös patak partján, a mai Dunakanyar körúti hídtól a piac felé esõ részen, a mai, boltokat és állatorvosi rendelõnek is helyet biztosító ház helyén egy kis kovácsmûhely, olyan amelyet csak régi könyvek metszetein láthatunk. Itt nõtt fel, élte a korabeli klottgatyás patakparti gyerekek életét, játszottak, fürödtek és halat fogtak az izbégi szakaszon a gyökerek között tárasikkal. De egy dologban különbözött a korabeli rosszcsontoktól, hogy õ a vasaltnadrágos tanárságig, a nemzet napszámosainak gyermeklélekben életreszóló pecsétet hagyó, tanári pályáig vitte életében. Ehhez a festõi pályáról való lemondás mellett elszántságra is szükség volt. Vajon hányan kényszerültek még arra, hogy gyalog járják meg az utat Szentendre és Pest között, az egyetemre való beiratkozáshoz?
Krajcsovits tanár úr a Bükkös patak festõje a szentendrei helytörténet egyik jellegzetes, ismert figurája, hõse, akirõl évtizedekig csak suttogva beszéltek, mert "hát tudod ötvenhatban", s itt a beszélõ legtöbbször elharapta a mondat második felét. Igen ötvenhat, a forradalom szentendrei napjainak egyik fontos városi szereplõje, aki diákos lelkesdéssel üdvözölte a forradalmat, diákjaival együtt vonult az utcára.
Igazi szociáldemokrataként várta, akarta a változást, az emberibb életet, s mint oly sokaknak, balodaliaknak is, csalódásként, majd amiért felemelte szavát késõbb üldözöttként, mellõzöttként kellett látnia, tapasztalnia, mi lett a gondolatból, a jobbító szándékból amit a mozgalom zászlójára tûzött. Családja környezetében mindenaposak voltak a balos-népszavás gondolatok, eszmények, ezek határozták meg világról vallott nézetét. Nem véletlen, hiszen édesanyja, aki a kalászi KOSOMOS szövõnõje az új eszmékre fogékony munáskörnyezetben dolgozott. Talán ezen indíttatás okán Marci bácsi egyike volt azoknak, akik a háború rémségei után igaz szívvel és lelkesedéssel szervezték újjá a szentendrei szociáldemokrata szervezetet, amelynek városi titkára volt, mindaddig, amíg elvbarátaival együtt ki nem szorították a politikai életbõl. Valentin Jani bácsi meséli, hogy a háború után, amikor mint kissrác fûteni járt a szocdemekhez (a mai Dunaparti Mûvelõdési ház) micsoda városi esemény, mekkora szenzáció volt, amikor fellépett itt Tolnai Klári a kor nagy magyar színészsztárja és elénekelte pálócosan a "Zöld a kukorica Katyi…" dalt valamelyik szocdem összejövetelen. Mert hát olvasókörbe, tornaegyletbe, temészetjáró csoportba járni, mûkedvelõ elõadásokat szevezni, Népszavát elõfizetni, olvasni egyet jelentett a mozgalommal.

Családi fénykép 1956-ból

Most, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára készül az ország, illõ hogy a szentendrei közösség is tudja, kik is voltak a forradalom szentendrei eseményeinek valódi szereplõi, akire büszkék lehetünk. Marci bácsi bizonyosan az, s bár az utókor méltatása, nem pótolja az elszenvedett megtorlást, börtönt, mellõzést, mégis illik és kell, hogy akik ismerték, ne feledjék és tudassák másokkal is, hogy élt itt egy tanár, lelkes sakkozó, nagy sportrajongó és amatõr festõ, Marci bácsi, aki 1956 méltó szentendrei alakja.

Automatában készült fénykép
1935-bõl

A sakk, szerelem, szenvedély