2006. március 11.    
ÁRVÍZ ÉS AZ ÁLLAMI TELEK
   
     
 
A márciusi vízállás Szentendrén évszázadok óta az egyik legfontosabb hír. Vajh' lesz-e árvíz? Mekkora lesz a víz? - kérdés beleivódott a régi emberek agyába, mert tudják, a víz félemetes tud lenni. Elvisz mindent. Elõfordult, hogy egy élet munkáját is. Idõs asszony hívott tegnap, hogy most õ kihordja vagy ne szuterénjából ott raktározott bútorait, mert azt hallotta, hogy hamarosan akkora víz lesz itt, mint 2002-ben. Emlékszem, hogy gyermekoromban egy dolog szent volt nálunk, az pedig a Petõfi rádió délután kétórás idõjárás és vízállás jelentése. Ilyenkor hallgatnom kellett, silencium volt, mert apám hallgatta. Ezért, ha akartam, ha nem, hallottam. Próbáltam csendben maradni, és ezért most is emlékezem szavakra mondatokra, amelyek óhatatlanul az agyamba vésõdtek "…. Regensburgál , Schwabelweisnél árad, lejjebb közepes, hogy az 1850-es folyamkilométernél Rajkánál" mennyi, és így tovább. Olyan romantikusnak, távolinak tûntek ezek a helyek, de érdekes módon azóta hiába voltam vagy ötvenszer ezeknek a városoknak a közelében, gyakorlatilag Pozsony, Ulm és a magyar városok kivételével nem jártam egyikben sem, pedig akár álmomban is felsorolom nevüket . Olyan sokat hallottam ezeket, mint "a 21, 31, 41, 49-es rövidhullámon" ismert sorokat a szabcsiból. - Fiatalabbak kedvéért a szabcsi, a Szabad Európa Rádió hetvenes években használt neve argóban, amelyet tilos volt hallgatni, de ennek ellenére egész Magyarország hallgatta, még az is, aki azt hallgatta, hogy ki hallgatja. Bár ezeknek az ismereteknek semmi hasznát nem vettem eddigi életemben, a gázlókat talán még most is tudom, ahol legtöbbször "hajóvonták találkozása tilos". S, ha Esztergomnál magas vizet mondtak, rohantunk a csónakot felhozni Sajtoséktól, a REMIX üdülõ kertjébõl, és sietni kellett a szuterénból felhordani a cuccokat az udvarra, vagy mindent hokedlira állítani. Szóval a Duna vízállása 433 cm ma, 319 cm holnap, 414 cm holnapután, 448 cm a 3. napon és 446 cm az 4. nap, majd 424 cm az 5. napon. Szóval van ár, de nem nagy, nem kell a gátra vonulni. Errõl jutott eszembe, mint mesélik, a betongyár új tulajdonosa gyakorlatilag leállította a gát építését arra hivakozva, hogy az õ területe, és ott aztán nem, csak pénzért, meg egyéként is. Pedig amikor a Goszpodinov bácsiék bolgárketészetét kisajátították nem nagyon kérdeztek meg senkit és telekkönyveztek, ahogy jól esett. Most aztán a privatizáció után a város issza meg annak a levét, hogy nem volt túlzottan érdekes akkor hol van az állami tulajdon határa. Ékes példája lehet ennek, hogy a honvédségtõl, pontosabban az Államkincstártól még a múlt évben visszakapott Szentendre néhány fecni teleket. Többek között a Határcsárdával majdnem átellenben is egy 330 négyszgölest. Valószínûleg, annak idején valamelyik nagyfejû, vagy tábornok nézhette ki magának, mert hát körülötte mindenütt magántelkek beépítve, házak rajta. Gondoltam, megnézem hol is van, milyen is ez a telek. Hosszas keresgélés után megtaláltam az egyik új utcában a foghíjat bozóttal az égig benõve és a szomszédok által szeméttel, törmelékkel telerakva. De, amin jót röhögtem, ahogy leléptem, kiderült kb. 100 négyszögöl elveszhetett. Gondolom, a három szomszédos telektulajdonos látva, hogy ez a senkié, a kutya sem néz rá évtizedekig, kicsit arrébb rakta a kerítést, mintegy zanzásítva az államit, mostanra már önkormányzati tulajdont. Még szerencse, hogy a közút nem tudott beljebb menni, mert akkor most csak akkora lenne, mint egy jókora zsebkendõ.
 
Ulmi vizi-fesztivál (1970 körül)
Zauer Jani bácsi a gáton
Iván bácsi ( balról) akinek földjéért most pénzt kérnek
     
2006. március 10.    
POLTIKAI BALNEOLOGIA
   
     
 
Tegnap este, Pismány Egyesületének meghívására a három polgármester jelölt együtt lépett a nagyközönség elé a Barlangban. (Barlang a Duna parti Mûvelõdési Ház alatti átalakított pincehelyiség, Szentendre hatvanas évekbeli beat zenekarainak kedvenc fellépõ helye) Hát, mit is írjak, Szentendre hozta magát, s bár a jelöltek kitettek magukért, látszott, hogy készültek, mondandójuk határozott és világos volt. Még az sem látszott rajtuk, hogy - ezt csak én gondolom- már mindenük tele lehet a két hete tartó állandó fellépésekkel. Különösen szeretteiknek, akik kénytelenek aggódással és nagy türemmel viselni ezt az emberfrusztráló idõszakot. Az ilyen rendezvényektõl idegenkedõ kevés civil és független érdeklõdõ miatt, minden csapat felvonultatta kis létszámú politikai elitjét, hogy szimulálja a társadalmi érdeklõdést, ezért teltházas volt a rendezvény, igazán csak a pismányiak hiányoztak néhányan. Hát bizony ez van, vannak pártok és civil szervezetek szép számmal a városban, de mintha tömegbázisuk, mozgósító képességük nevük által sugalltnál kisebb lenne. Arra a kérdésre, ki volt meggyõzõbb, azonos választ mondott mindenki, a mienk jobb volt. Dr. Drobilisch vetítettképes elõadásával túllépte a kirótt idõt, míg dr Dietz, ennek csak végére tudott megérkezni. A kisgazdi, miépes csapat parkolási fórumokról ismert tagjai keményem, mint a magyar rög, nyomták, próbálták volna a beszélgetést az összesküvéselméletek és a vélt eltitkolt igazság megismerésére terelni, de hát itt alig akadt vevõ erre. Meg hát valljuk be, Filó András néhány kérdésre kemény határozottsággal azt válaszolta, -Utánanézek, és akkor tudok nyilatkozni ha …..tudósított arról, hogy legfeljebb csak halovány fogalma lehet a problémáról, esetünkben a 2007-es tizenhárom külföldi polgáremestert is felvonultató nemzetközi képzõmûvészeti seregszemlérõl, vagy, de az is lehetséges, valami különöset tudhat, amit most nem kívánt megosztani a félhomályban ülõ közönségével. Azt gondolom, demokráciánk hõmérõje, milyen az érdeklõdés a város gondjai, jövõje iránt, hajlandó-e az ártatlan városlakó elmenni ezekre a találkozókra vagy csak a drukkerek jó ,vagy rossz elmondása alapján fogja eldönteni ki is a jobb jelölt. Tulajdonképpen nyugodt volt a légkör, semmi komcsizás és ez még akkor is igaz ha R.O. Szélkerék utcai lakos hevesen vitatta dr. Dietz érdemeit útjuk felújításában, dr. Dragonnnak ítélve azt, és dr. Drobilisch által javasolt útépítési-felújítási program lehetséges pénzügyi konstrukciója megítélése tekintetében is éltért véleménye. Mert hát lakunk mi itt több mint huszonháromezren, panaszkodunk, lelkesedünk vagy kétszázan és ma úgy néz ki, a szavazófülke magányában nem személyes tapasztalásaink, élményünk dönt majd, hanem sokkal inkább a mosóport kínáló marketingesek találékonysága, az amit belénk plántáltak. Mert most, hogy fenekedik a kampány, a módszerek egyre erõszakosabbak, és nagy a veszélye, hogy egyre jobban kezd az egész hasonlítani a keselyûk verekedésére az antilop maradányaiért a Serengeti végtelen pusztaságán, valahol Afrikában. Mert hát ma már ( legalább is a hírek szerint) segítõ pártközponti kreatív csapatok, arról gondolkodnak, hogyan lehetnek a legeredményesebbek jelöltjeik, és meggyõzõdésem cseppnyi skrupulusuk sincs a módszerek megválasztásában. Így lehet, hogy majd szomszédok, barátok sértõdnek meg egymásra, haragok kellnek évekre. De a kampánycsapatok, a választás végeztével elmennek, mi pedig itt maradunk, annak összes erkölcsi hordalékával, mint a "sikeres" házibuli után a telehányt wécé, cigarettával kiégetett ágytakaró, összetört tányérok megrongált kerti asztal, s ezt nekünk kell eltakarítani. S ilyenkor a legkisebb baj nem a nagy halom mosatlan, mert hát a villanyoszlopokról az odaragasztott plakátokat levakarni, a szemetet összeszedni nem nagy ügy, de a lélek és szellem ocsmányságait eltakarítani évek alatt sem lehet. S ami ebben a legjobb, a kreatívok legtöbbször névtelenek, arctalanok, pontosabban lakóhelyükön ahol ének jófiúk, tisztes polgárok, elõre köszönnek a szoszéd néninek, segítenek hazahozni a boltból a nehéz cekkert, virágot ajándékoznak, udvariasak, mert hát nekik nem kell face to face vállalni ötleteik emberi következményeit ez a mi, a lelkes talpasok dolga.
 
 
 
 
 
 
     
2006. március 9.    
UTCA NÉVADÓM
   
     
Mostanában agyam nagyobbik felét lefoglalja e politikának nevezett valami. E féleszû állapotomban értem csak meg az egyik sikeres mai írót (nõ az illetõ) aki az interjúban arról beszél, hogy tulajdonképpen neki nem jó szerelmesnek lenni, mert ilyenkor a másik személye úgy elfoglalja agyát, szívét, hogy másra, az írásra nem jut energiája. Hát valahogy így vagyok én is. No, nem annyira és nem oly mértékben, mert szerelmes a fene a politikába, de az idõmet lopja, pazarolja. Pedig, ha arra gondolok a közjó milyen jó kis igéket, bõséges határozókat, derült és furfangos jelzõket megérne, hát … talán. De ez a darálás, azon bosszantani magam, hogy határozottan kimondott értelmetlen (magyartalan) mondatokat hallok, olvasok, ez nem semmi. Barátaim aszongyák, ha ez így van, ez már a legbiztosabb tünete, akkor már 25 %-ban fertõzött, olyan talán-értelmiségi vagyok. No, ezt azért mégse, ilyen mélyre, mégiscsak….. Errõl jutott eszembe, ha eljutottam volna valmelyik háromszereplõs rendezvényre bizonyosan megkérdeztem volna a a pulpituson ülõket, szerintük milyen fontos helyi évforduló volt a napokban, de nem tettem, mert nekem túl könnyû, kézenfekvõ lenne a válasz, hiszen róla elnevezett, - az egyik jeletõs városi híresség- utácájában lakom, akirõl kérdeztem volna. No, nem kertelek, TIT-ezek inkább:
"Stéger Xavér Ferenc, énekmûvész, született Szt.-Endrén 1824 dec. 2., hol atyja gyógyszerész volt. Gimnáziumi tanulmányait Budán és Jászberényben, a filozófiai kurzust pedig Pesten végezte. Anyagi viszonyai nem engedvén meg egyetemi tanulmányainak további folytatását, Esztergomba ment gyógyszerészgyakornoknak, mint ilyen került Zágrábba 1846-ban, hol eloször lépett színpadra, feltûnést keltve szép tenor hangjával. Ez év végével Bécsbe ment vendégszerepelni, hogy egyszersmind nagy hírû énekes Staudigl vezetése alatt képezte tovább színpadi mûvészetét. 1848. lépett fel elõször mint vendég nemzeti színházban, általános feltûnést keltve fenomenális tenor hangjával, azután prágai s grazi vendégszereplése után a bécsi udvari opera kötelékébe lépett, hol 1853-67. mûködött mint elsõ tenorista folytonos nagy sikerek mellett. Ez idõ alatt vendégszerepléseivel úgyszólván egész Európát beutazta s Pesten s a vidéki nagyobb magyar városokban is többször ragyogtatta muvészetét. A bécsi operától megválva, foleg Német- és Spanyolországban aratott diadalokat. Bukarestben való hosszabb vendégszereplése után Budapesten 1873. a nemzeti színházi operának lett szerzodött tagja, hol 1874 május 17-ig muködött. Azután végleg visszalépett a nyilvános szerepléstol s többé nem is szerzodött sehová. Visszavonult a magán életbe. Több év óta szülovárosában Szt.-Endrén él saját tuskulánumában, jól kiérdemelt babérain pihenve. Stéger Xavér Ferenc számos kitüntetésben részesült hosszú mûvészi pályáján; a többek közt a hesseni nagyhercegség nagy arany keresztjének s a III. Károly spanyol király lovagkeresztjének tulajdonosa s a németalföldi akadémiának tiszteletbeli tagja."
Március 2-án volt halálának évfordulója.
 
 
 
 
 
     
2006. március 8.    
NEKROLÓG – KÉP NÉLKÜL
   
D. Tamás halálára
   
     
Nem nyitott ajtót, a havat sem söpörte el öreg háza elõtt, a szobában, foteljében ült, némán, halott-mereven, láthatatlan világot bámuló szemekkel. Amikor rátörték az ajtót már két napja halott volt. Némán elment. Egy azok közül, akit nem fognak az újságok nekrológokban említeni.
Kamasz test, gyermekfej, lassú mimikájú ráncosodó gyermekarc, szájban pipa, felnõtt bicikli, békebeli, öreg, és hangos jónapot. Ennyi a kép, mi megmaradt, s egy titokzatos, koravén világ megfejthetetlensége. Mert rejtélyes embersors volt az övé, mintha az idõ itt, a hegyen nem csak a márgát omlasztaná, de múltunk egy darabját is a mélybe sodorta volna, hogy eltûnjön szemünk elõl. Elsûllyesztve a kort is, a szegénység mackónadrágos egyenlõségének éveit.
A hatvanas években, kisgyerekként lett beteg a koponyája alatt, de használt az orvosi kés, megállította a kórt, élthetett tovább. De a sziké csonkított is, mert kamasznak hagyta, elvette tõle a sudárság reményét, a felnõtt test büszkeség-érzetét, hogy csak hangja mélységébõl tudják, hol tart nála az idõ. Most azt mondjuk, hogy közénk tartozott, mint Béci, Vazul, Öcsike, Gigi, és mi szerettük õt. De semmit sem tudtunk a lényegrõl, a koponya alatti világról, hol ezernyi ér pókhálójában, mint neccelt szatyorban, az agyban, e fehér kocsonyában születik és rohan az infomáció, hogy gondolat és mozdulat legyen, és küldje titokzatos jeleit a testbe, szerteszét.
Mesélik, okos kisfiú volt, különösen matekból jeleskedett, s mi lehetett volna belõle, ha nem betegszik meg, mondogatták az öregasszonyok. De õ, az álladónak látszó test kalodájában élt ötvennyolc évet, míg mi szaladtunk, kamaszodtunk, szerelmeskedtünk, szerettünk és vergõdtünk a felnõtt élet kudarcainak Kharübdisz sziklái között, s csak borzongással gondoltunk bele, mi lesz ha minket is, bennünket is elér a kór.
Még képem sincs rólad, csak homlokom mögött. Nem tudom milyen koporsót, temetést szánnak a végsõ búcsúra neked. De tudd, a Jó napot! Hogy van? – a szavakkal, élettel könnyelmûek között – oly érték, hogy önbecsülésünk kívánja, nem felejteni, s ezért jónéhány agyban méltó helyed lesz, Tamás! Hozzánk tartoztál, mint a Szamárhegy – ahol éltél –, fura görbe utcáival, beomló titokzatos pincéivel.
   
     
2006. március 7.    
RÉGI, ÚJ VENDÉGEK A SZAMOSBAN
   
     
 
Ilyenre szokták mondani, tuti teltházas program, mert ma a Szamos cuki emeleti termében a vendég Petsching Mária Zita és Kéri László volt. A televízióból jól ismert politológus és közgazdász házaspár már nem új szereplõ Szentendrén. Ha jól emlékszem, már vagy hetedszer voltak itt az elmúlt években, hol külön-külön, máskor együtt, a legkülönbözõbb egyesületek, szervezet meghívására. A mai teltházas est szervezõje a Szentendrei Szekfû Klub volt, akik politikai értékvállalását már nevükbõl is könnyen megfejtheti az ártatlan olvasó. Szóval, néha jól jön egy ilyen, kissé kötetlenebb, bár laza tematikájúnak nem mondható esemény is, ebben a kampányfelhõs, havas, hideg idõben.
S, mint ilyenkor lenni szokott - ha közismert házaspár a fõszereplõ -, olyan dolgok is szóba kerültek, mint megismerkedésük története, a család és mindenféle, ami bár nem tartozik szorosan sem a politológia, sem a közgazdaság mûfajához, de érdekli a kíváncsi hallgatóságot. Természetesen szó került a költségvetéstõl, az államháztartás hiányáról, annak kezelésérõl és kihatásairól erre és a következõ évekre, versenyképességünk összehasonlítása a szomszéd országokkal, minden aktuális és idõszerû dologról, ami ma állandó témája a közbeszédnek is. Számomra Kéri két mai megállapítása volt különösen érdekes. Amikor kifejtette, hogy bár most olyannak érezzük, ez kampány keményebb, a mindennapi életet jobban átható, mint az elõzõek, a korábbiak, de ez jórészt annak köszönhetõ, hogy olyanok vagyunk, hogy elfelejtjük, kimossuk emlékeinkbõl a négy éve történteket és a mait, a most történtet újként, élesebbnek látjuk, tapasztaljuk. Bár engem sem ennek, sem annak negatív felhangjai nem töltöttek el boldogsággal. A másik, amely szerintem az eddigi kampányoktól eltérõ elem, jelenség, a leváltás hangulat gyártása. Ami nem lehet könnyû dolog, sem azoknak, akik leváltani, sem annak, akit leváltani akarnak. Mert, ugye, valamilyen szándékot erõsíteni, rátenni még egy lapáttal könnyebb, mint a propaganda eszközeivel elõbb elõidézni, majd cselekvéssé konvertálni. Majd meglátjuk kinek, hogy sikerül. Egy biztos, eszközökben nincs és nem lesz hiány, a gumiszereplõtõl a felfújható politikusig, mindent bedobnak majd a nagyok. Errõl jut eszembe, most, amikor itt Szentendrén néhányan barkácsoljuk amatõr, szegényes eszközeinkkel, a magunk legjobb tudása szerint kampányunkat polgármester-jelöltjeinknek, mintha lassan a sutba kerülnénk - legalábbis azon hírek szerint, amelyek közvetetten a szentendrei polgármester választással foglalkoznak -, mert meg fog itt jelenni hamarosan a nagypolitika nehéztüzérsége is. Mert, hát a hadtudomány szerint minden nagy ütközet kis csetepatéval kezdõdött és a hadvezetések egyre több, egyre nagyobb erõket csoportosítottak közben fontossá váló stratégiai pontra, hogy végül, szinte sorsdöntõ ütközetként vívják meg csatájukat. Legalábbis néhány országos napilap újságírójával beszélgetve, ezt jósolják Szentendrének. Õszintén mondom, én örülök az érdeklõdésnek, bár szívesebben láttam volna, látnám, bármelyik párt vezetõ politikusát valamelyik nyári szentendrei programon, leginkább az opera tanszakosok elõadásán, de ha már így van, hát legyen így. Talán õk is így gondolják majd, amikor kijönnek hozzánk, és ezért akkor is eljönnek majd, ha nem leszünk ennyire fontosak számukra. S mert ez lehetséges, arra tudnék példát hozni Szentendre történelmébõl, de most nem teszem, inkább barkácsolom amatõr dolgainkat.
 
 
 
     
2006. március 6.    
DALMÁT ÉS A SZOMSZÉDOK
   
     
 
A Dalmát presszó közösségi hely, mert filmvetítés és költõi est, beszélgetés meghívott vendégekkel, és vetített képes elõadás a mûvészetrõl, építészetrõl, filozófiáról, szóval van itt sokféle dolog és az utóbbi hónapban két alkalommal bekopogtatott a politika is, a két polgármester-jelölt személyében. A legutóbbi hétfõn dr. Droblisch Erzsébet a környéken lakókat hívta beszélgetésre. A hangulatos kis presszó, egyébként is olyan beszélgetõs, traccsolós hely, ahova beugrik az ember egy kávéra, és ha nem vigyáz, ott ragad. Mert mindig van újabb kérdezõ, hozzászóló, mesélni és kérdezni való. No ilyen volt ez a hétfõi is. Itt volt a szomszéd néni és a vállalkozó, aki a múltkor nem tudott eljönni a Brazilba, a kisiparos a lenti utcából és érdeklõdõ a Barackvirág útról. Fiatal értelmiségiek, akik nemrég költöztek ide, és egy bizonyos kör szorgalmasan jegyzetelõ megbízottja is.
"Már nem olyanok vagyunk, mint tíz évvel ezelõtt." - mondja az egyik hozzászóló, kérdezõ. Arra panaszkodik, hogy az ipartestület már nem a régi. "Nem járunk össze, nem fogunk össze, mindenki csak magával törõdik. Amikor jöttek az új vállalkozók, ajnározták õket, õk pedig, ígértek fût-fát, aztán nem lett belõle semmi."- panaszkodik. Bizonyosan igaza lehet, én belülrõl nem ismerem, és korábban is csak kívülrõl ismertem a szentendrei iparosok dolgait, közösségét (értsd alatta a kisiparosokat), de emlékszem, Szentendre-szerte híresek voltak báljaik, összejöveteleik, õrizték az összetartozás hagyományát, szokásait, ünnepeik voltak, akárcsak valamikor, még a céhek idején. Pacal- és halászlé-vacsorákról, bálokról, bulikról készített régi fényképeken Rádó, Pistyúrék, Szántó Balázs és a többiek együtt örülnek, együtt a szentendrei iparosok. Igaz, a hatvanas évek végén a meginduló vikendház építési láz, a hiánygazdaság miatti szolgáltató és termék-kereslet körülményei között csak az nem élt meg, aki nem kapott kisipari mûködési engedélyt. Igaz, nem volt könnyû kisiparossá, maszekká válni, de akinek sikerült, jószerivel mindenki tisztességgel megélt belõle, sõt, aki ügyes volt, meg is szedhette magát. Az a világ - Szentendrén - kisebb túlzással a maszekok világa volt, mert egy Németországból behozott szögbelövõ készülékkel évi öt lakás árát lehetett megkeresni a nagy panelépítkezések után. Ma sokkal inkább a gyilkos konkurencia a jellemzõ, mert mindig van, aki a másik ára alá ígér, és olcsóbban vállal, esetenként önköltség alatti áron is. Mondhatnánk, nincs min csodálkozni, hogy nincs olyan összetartás, kevesebb idõ jut a közösségi dolgokra, ügyekre.
Ma már nincs a Csorbadzsiban délelõttönként összejövõ iparos társaság, akik
   
 
 
Szentendrei iparosok a hatanas években
ugyanabban az idõben beugranak egy duplára, igaz Csorbadzsi sincs. Ma már nem ismert a dupla sem, ma kapucinó van és melange, és nem az a gond, hogy honnan szerzed be az alapanyagot, alkatrészt, hanem sokkal inkább mibõl fizeted ki. Változik a világ, vele változunk mi is, és olyan dolgokat is elhagyunk, amire semmi és senki sem kötelez, pedig lehet, hogy nem kellene, sõt jobb lenne, ha megtartottuk volna. Ilyen a közösség, az összeszövetkezés, a kooperáció, egymás iránti figyelem, netalántán szolidalitás. De, mintha ennek nem lenne mostanság az ideje, sokkal inkább a küzdelemé, kenyérharcé könyöklésé és helyezkedésé. S a fórumon, az egyik hozzászóló hölgy arról beszélt, hogy egyre kevesebben vannak itt a Szamárhegyen, akik összesöprik házuk elõtt a járdát, utcát, mert ma már nem jut figyelem erre sem. Ja, errõl jut eszembe, a Dalmát presszó baráti köre felajánlotta, ha a város adja az anyagot, szívesen rendbe hoznák a Tabakosok keresztjének környezetét, mert hát ez a presszó olyan közösségi hely.
 
Dr. Drobilisch a Népszabadság újságírójával
 
 
 
     
2006. március 4.    
SZOBOR, ÉKSZER, POPOVITS
   
     
 

A rendszerváltás óta a képzõmûvészek közül – akik korábban elhagyták az országot –, sokan térnek haza megmutatkozni a magyar publikumnak is. Ilyen alkotó a szombaton délután a MûvészetMalomban kiállítását nyitó egri származású, korábban Finnországban élõ és alkotó Popovits Zoltán szobrászmûvész, ékszertervezõ is. Mint Rappai Zsuzsa, a kiállítás kurátora írja : „Plasztikai alkotásai anyagukat, formájukat és gondolatiságukat tekintve a közép-európai mûvészettõl eltérõek, az északi tárgykultúra egyszerûsége és természetközelisége érzõdik bennük. Alkotásai gyakran filozofikus tartalmú, bonyolult, áttételes jelentéssel bíró, rendkívül egyszerû, elegáns formájú tárgyak. Formagazdagság és tömör, jelszerû megjelenítés jellemzi õket. Popovits Zoltán szobrai különbözõ stílusirányzatok – a kezdeti kissé amerikaias pop artot a szürreális, a konceptuális és a posztmodern látásmód követi - vonzásában születtek. A fa és a kõ szobrainak fõ anyaga. E kétféle tapintású, textúrájú matéria asszociációkat keltõ, egyszerû, lecsupaszított formákban jelenik meg. Tárgy-szobrai, a kapu, az asztal, a ház, a fej többértelmû jelek, fogalmak hordozói. Popovits Zoltán szobrászatát az ambivalencia jellemzi, mindennek többes értelme van: az egyszerû és a bonyolult, a vonzó és a félelmetes, a mindennapi és a csodálatos, a pillanatnyi és az örökkévaló. Szobrászi munkásságával párhuzamos ékszertervezõi tevékenysége. Popovits Zoltán 1975-tõl a Lapponia ékszergyár tervezõje. Szobor-ékszerei az erdei sétáin gyûjtött tárgyakból, fragmentumokból épülõ, természetbõl kiinduló egyedi alkotások. Gyakran kapcsol össze különbözõ anyagokat: ezüstöt ébenfával, aranyat tûzopállal és onixszal. Különleges ékszerei a kövek amorf alakzatait és a természetben talált tárgyak organikus formáit ötvözik.”
A szentendrei MûvészetMalomban kiállított 36 plasztikai alkotás több mint kétharmadát nagyméretû, általában többféle anyagot (fa, kõ, fém) ötvözõ szobrai alkotják. E mûvek a 70-es évektõl napjainkig adnak áttekintést alkotásaiból, de megismerkedhettünk ékszertervezõ mûvészetével is. Popovits a finn Lapponia cég számára tervezett különleges ékszerkollekciójának 25 darabja is látható.
Számomra mindig izgalmasak azok a kiállítások, amelyeket Rappai ajánl, hoz, vagy mint esetünkben, kurátora, mert olyan színeket, ízeket kóstolhatunk - ha kap rá lehetõséget – Szentendrén, amelyeket érdemes megismerni. Mondom ezt még akkor is, ha ezek nem a most legdivatosabb fekapott európai sztárok, mert hát erre a városnak nem is lenne pénze. De segíthet abban, hogy az idõnként unalomig ismételt alkotók és alkotások mellett, a helyi érdek és csoportviszonyokon, baráti körökön túltekintve mással is találkozhassunk a városi kiállítótermekben.
Nekem Popovits a kellemes mûvészek közé tartozik, mert modandóját olyan esztétikai csomagolásban kínálja, élei idõnként oly módon lekerekítettek, hogy a mai designen felnõtt nemzedék számra is befogadhatók. De mielõtt bárki is megsértõdne, ezt nem tartom sem bajnak, sem hátrányosnak, sõt még antidögösnek sem, mert szükség van a mesterséget ismerõ, azt magas szinten gyakorló mûvészetre és alkotókra. Õk építik meg a hidat, a gondolatteremtõ, sokszor csak mondanivalóra koncentráló, legtöbbször nyersen fogalmazó zseni és publikum között, amellyel a kor alkotásai eljutnak hozzánk, szakmai kérdésekben mûveletlenekhez és beépülnek a mindennapok esztétikai egyenértékei közé.
Szóval, érdemes lemenni a Malomba, már csak azért is, hogy a bolti, súlyra vásárolt, percízós öntéssel kilószámra készített un. ékszerek helyett olyat is láthassunk, amely nem csak arany, hanem szellemi és emberkéz teremtette érték is.

 
 
 
 
     
2006. március 3.    
MÚLT, DIVAT, POLITIKA
   
     
 
Minden tinédzser lány álma, fiatal nõ vágya, legalább egyszer életében kifutóra lépni, gyönyörû ruhában reflektorfényben állni. Olyanban, amelyet Giorgio Armani, Donatella Versace, Pasquale Natuzzi és Leonardo Del Vecchio tervezett, készített. Nos, ez most megadatott dr. Droblisch Erzsébetnek, február 24-én este a Szépmûvészeti Múzeum Reneszánsz termében, ahol az MSZP, FIDESZ és az MDF vezetõ politikusai léptek a kifutóra egy jótékonysági rendezvényen. A parlamenti választás hajrájában egymásnak feszülõ parlamenti pártok politikusai a küzdelmet félretéve, egy színpadon jelentek meg és az est jegyárbevételét a leukémiás és daganatos betegségben szenvedõ gyerekek jövõjét segítõ Cseppkõ Alapítványnak és a Trautsch András Olivér Alapítványnak adták. Magyar divattervezõk – Márton Rózsa, Végsõ Gizella, Konsánszky Dóra, Hampel Katalin, Joó Beatrix és Kovács Andor – Sentiments; Héjja János – Héjja Szalon; Király Éva – VIP Stúdió; Makány Márta – NARA Szalon; Benes Anita – Daalarna; Artista Divatstúdió, Léber Barbara – tervezték és készítették a koktél és estélyi ruhákat és a hölgyek mindennapi munkájában nélkülözhetetlen kosztümöket. A kollekciók kialakításában a politikusok saját elképzeléseit is érvényesíthették. Gondolom, kellemes élmény lehetett, bár én igen ambivalens viszonyban vagyok a divattal, különösen a divabemutatókkal.
Mert, hát amikor én utoljára divatbemutatón voltam, azóta óriásit változott e világ is, hiszen ma már a divat nemzetközi globál-mûfajban hatalmas pénzek és birodalmak mozognak, médiaüzemek gyártják a sztárokat, alakítják ízlésünket, és legfõképpen apasztják péztárcánkat. Mint a hatvanas évekbeli kirakatrendezõ tanulók többsége, akik mindannyian mûvésznek gondoltuk magunkat, s akik fiatal korunk önmegvalósító szellemét a képzõmûvészetben és „csatolt mûfajaiban” próbáltuk kiélni – kerültem perifériális kapcsolatba e mûfajjal. Az iskola, amelyben a szakmát oktatták, pontosabban mûvész-nevelték, a világ végén, a Jószef Atilla lakótelepen volt, s amelyhez az Illatos útról idõnként ármaló bûz ugyanúgy hozzátartozott, mint a mûvészkedés, szabadság és lezserség. Mert hát mi nem arra készültünk, hogy bunkó boltosok rossz ízlésének szolgálatába álljunk, hanem hogy megvátlsuk a világot, fõként esztétikai értelemben. Sokan közûlünk, egyébként is csak azért és addig jártak ebbe az iskolába, amíg nem sikerült bejutniuk valamelyik fõiskolára, értsd alatta az iparmûvészeti, képzõmûvészeti vagy néhány esetben színházmûvészeti fõiskolát. Az iskola akkori tanárai – maguk is többségében képzõ- vagy iparmûvészek –, hagyták, sõt idõnként bátorították is, hogy e szellem virágozzék. Így alakulhatott ki, hogy a korabeli kiraktrendezõ iskolába hússzoros túljelentkezés volt, és sokszoros szûrõvizsgákon keresztül vezetett az út. Mai, volt kollégáim többsége talán ezért nem is a szakmában dolgozik, hanem belsõépítész, valamelyik lapnál mûvészeti szerkesztõ, rajzfilmes, képzõmûvész, színész és mindenféle más, fõképpen amolyan mûvész-féle, csak éppen eredeti foglakozását nem ûzi. Szóval, szakmai gyakorlatra, divatbemutókra kellett vagy illett járni, amelyet nem tudom miért legtöbbször az OKISZLABOR nevû már nem tudom miféle cég rendezett a fõváros akkori elit szállodáiban. Nagyjából ugyanaz a tizenöt modell mutatott be mindent, a haute couture-tõl a munkaruháig. A lányok megõrültek érte, mi fiúk meg leginkább a fájóslábú lányokat nézegettük (nem tudom miért, egyetlen dolog marad meg bennem, hogy mindig panaszkodtak, mivel állandóan új cipõt kellett felvenniük, ezért ég, fáj a lábuk, és milyen szar dolog ez), haverkodtunk velük.
Nézegetve a Szépmûvészeti Múzeumban rendezett divatbemutatóról készült képeket az a kérdés ötlött az eszembe, vajh más hogyan gondolkodhat errõl? Tényleg a ma vezetõinek is olyan szürke, angolkosztümös férfiimitátornak kell-e kinéznie, mint a hatvanas évek szocreál elvtársnõinek? Vagy nálunk is lehetne-e Gro Harlem Brundtland norvég miniszterlenökasszony vagy a rószaszín kosztümõs Angela Merkel kancellár. Nem tudom, talán a márius 19-i idõközi polgármesterválasztás feleletet ad erre is.
 
 
 
 
     
2006. március 2.    
"VÉDÕKÖRLETI ZÁRLAT MADÁRINFLUENZA MIATT"
   
     
 
Akik ma reggel, vagy még éjjel Szentendrére utaztak gépkocsival, vagy elhagyták a várost, láthatták hogy a város határában a kivezetõ utakon rendõrõk posztolnak, elsõ látszatra sima közúti ellenõrzésnek is vélhette az ártatlan vezetõ. De az ügyletes rendõrök, nem állítottak meg, csak teherautókat. Aki alaposabban körülnézett azt is észrevehette ez nem trafipaxolás, mert egy nem túl feltûnõ tábla van kitéve, rajta „Védõkörleti zárlat madárinfluenza miatt". Szóval, itt van, megérkezett, hogy a francegyemeg a H5 madárinfluenza vírus. A Bükkös patak trokolatában tegnap találtak egy vadkacsa tetemet, amely ezek szerint ezzel a fenevírussal fertõzött, vagy legalábbis feltételezhetõ. Így bekerültünk abba körbe, ahol madárinfluenza-járványveszéllyel kapcsolatos megelõzõ intzékedéseket vezettek be. Az már tegnapelõtti hír, hogy a Dunakeszi-Horány révátkelõnél korábban bütyköshattyú tetemet találtak. Ilyenkor persze sok a rémhír, a jólértesületek gyorsan tájékoztatnak bennünket, sokszor a valóságról, de legtöbbször fantáziájuk termékeirõl. Ezért inkább azt javaslom, Önök az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat honlapjáról tájékozódjanak. Két írást is ajánlok: a „Mit kell tudni a madárinfluenzáról?" és amibõl tájékozódhatnak arról, mikor, milyen intézkedések várhatóak: Nemzeti Influenza Pandémiás Terv
Pest megye is intézkedett:
"A madárinfluenza - járványveszély kialakulásának megelõzése érdekében a megye érintett településein a szigorító rendszabályok bevezetésével és a szakmai ellenõrzések elvégzésével a Pest Megyei Védelmi Bizottság a Pest Megyei Állategészségügyi és Élelmiszerellenõrzõ Állomás igazgatóját bízta meg.
A Védelmi Bizottság ülésén elfogadott határozat alapján:
1.) A megyei Katasztrófa-elhárítási Intézkedési Tervet kiegészítették a speciális helyzetre vonatkozó riasztási és kapcsolattartási szabályokkal. Meghatározták a feladatban résztvevõ szakemberek és technikai eszközök adatait és a végrehajtandó feladatokat;
2.) A Megyei Védelmi Bizottság elrendelte három helyi védelmi bizottság ? Dunakeszi, Szentendre és Vác ? összehívását a helyi feladatok meghatározása érdekében;
3.) Az érintett települések és a területen gazdálkodó szervezetek felé felhívást adnak ki a járványügyi szabályok szigorú betartása érdekében és felkészítik a lakosságot arra az esetre, hogy mi a teendõ akkor, ha elhullott állatot találnak, vagy állatpusztulást észlelnek;
4.) Folyamatosan eseményfigyelõ és jelzõ rendszert mûködtetnek a járványveszély elkerülése érdekében;
5.) A Pest Megyei Rendõr-fõkapitányság vezetõje a megyei fõállatorvos határozatában megjelölt településeken elrendeli az érintett települések 3 km-es körzetére (Dunakeszi, Göd, Szigetmonostor) kiterjedõ zárlatát és a 10 km-es körzetben (Szõdliget, Szõd, Csomád, Fót, Göd, Budapest-Káposztásmegyer, Budapest-Békásmegyer, Budakalász, Pomáz, Szentendre, Leányfalu, Pócsmegyer, Tahitótfalu) a megfigyelési körzet kialakítását. A rendõrség szakemberei biztosítják továbbá a terület-elzárási, jármû-ellenõrzési és rendfenntartói feladatok végrehajtását.
A Védelmi Bizottság az intézkedéseket azonnali hatállyal rendelte el. A Bizottság a lakosság tájékoztatása érdekében a települések polgármesteri hivatalához formanyomtatványokat juttat el, mely madárinfluenza - járványvédelmi tájékoztatót és baromfi-nyilvántartási lapot tartalmaz. A Bizottság határozata kiterjed a madarak várható vonulási útvonala mellett talált esetleges tetemek vizsgálatával kapcsolatos intézkedésekre is."
 
 
 
 
 
 
     
2006. március 1.    
NÕK EGYMÁSKÖZT
   
     
 
Kíváncsiságom, no meg ami ennél erõsebb érv, feleségem parancsa vitt le a Szamos cukiba a ma esti beszélgetésére, ugyanis megbeszéltük, hogy dr. Drobilisch Erzsébet fóruma után ott találkozunk és megyünk tovább egy másik rendezvényre. Elkéstem, és hat óra lehetett amikor felmentem az emeleti lépcsõn, de az ajtóban megtorpantam. No, nem azért, mert telt ház volt, és az ajtó üvegén át láthattam nincs üres szék, hanem a nõi fölény miatt. Ötvenöt hölgy, huszonöttõl hetvenháromévesig ott ült az emeleti márványasztalok körül. Döntõ fölény, ez a boxmeccsekrõl ismert kifejezés jött be, no meg Merle: Védett férfiak címû regényének jelenetei, és olyan szorongás fogott el, mint azt a fiatal szûzlányt, akit mezítelenül egy századnyi baka hálótermébe löknek.
Ugyanis, a mai „Nõk egymásközt" címmel meghírdetett összejövetelre, amelynek a „Mit tehetünk ezért a városért?" alcímet adta, csak hölgyeket hívott dr. Drobilisch Erzsébet polgármester-aspiráns és egy hölgy-vendéget is, Hillerné Farkas Juliannát, aki hivatalosan Dr., mert hát decemberben avatták doktorrá /PhD/, az „Értékazonosság és értékkülönbség a világi és egyházi középfokú iskolákban" címû doktori disszertáció megvédését követõen, és egyébként is, fõiskolai docens. De, hát ez most nem fontos, mert férfiszemmel bombázó, szõke, magas, intelligens és mesélõs. Szóval, ott voltak õk, a lányok, nõk, assszonyok, nagymamák, szeretõk és feleségek, szõkék, barnák, feketék, valódiak és festettek, vörösek és bronzhajúak, karcsúak és molettek, olyanok, mint felségeink, mukatársaink, szomszédasszonyunk és tanárnénijeink és nyomták ezerrel, no nem csak a sminket, meg receptet - a vége felé azt is - hanem a várospolitikát, hogy miért kevés a sportolási lehetõség a fiataloknak, hogy micsoda gond a drog és a fiatalok alkoholizálása, és tennünk kell, hogy ne unatkozzanak, hogy legyen értelmes elfoglaltságuk, mert szükség volna ifjúsági házra és programokra, meg legfõképpen pedagógusokra, felnõttekre, akik vállalják, hogy szabadidejüket áldozzák értük, hogy kevés lesz a bölcsõdei hely annak ellenére, hogy hússzal bõvül a férõhelyszám, és azért is szemetes város, mert elfelejették, elfelejtettük, hogy házunk elõtt is kell söpörni, hogy a környezettudatos nevelés mennyire fontos, és az alkotómunka sikerélményt nyújtó nevelõ ereje, a család fontossága és a rendszerváltás miatti flusztráltság káros hatása az emberek életére, a túlhajszoltság és perspektívátlanság, a szegénység nyomorító volta, és hogy nincs egy hely, ahol fiatal lányokat lehetne tanítani a varrás kreatív szépségére, mert a kézimunka élménytnyújtó tud lenni, közösen kell fellépni a telelvíziókból ömlõ erõszak ellen, és hogy még gyenge a civil társadalom, mennyire fontosak a lakóhelyi kisközösségek, a nyugdíjas klubok, szóval, egymásközt komolyan mondták, én meg pillogtam, mint bagoly a zseblámpától.
   
 
   
Nem éreztem magam sem herének, sem betolkodónak, mert hát olyan megbocsátóan néztek rám és én élveztem a polémiát, amit Bea jól moderált, fürdött az érdeklõdésben és aktivtásban és a végén két év után összefuthattam az okos és csinos Enikõvel (az unterwomennel) egy puszi erejéig, láthattam Katit, aki magas és csinos még mindig és a nagymamák kifelé megpaskoltak, hogy Öcsi jól viselkedtél, én meg mint egy szõrös vadalma a szakállamba temettem bárgyú vigyorgásom, és meg sem fordult a fejemben, hogy rágyújtsak az összejövetel végéig - egyébként szoktam -, mert hát a cigaretta káros voltáról, a dohányzásellenességrõl olyan szövegek mentek elõtte, hogy lapítottam, mint valami bûnözõ, aki rossz példával rontja az ifjúságot. Szóval, ott voltak õk, nõk voltak, asszonyok, anyák, lányok, bájosak és harcosak, csinosak és megértõk, szõkék és barnák, feketék, valódiak és festettek, vörösek és bronzhajúak, karcsúak és molettek, olyanok, mint feleségeink, mukatársaink, szomszédasszonyunk és tanárnénijeink, szentendrei hölgyek ötvenöten. Ja, szó esett a Pap-szigetrõl, uszodáról, a kerékpározás lehetetlenségérõl az összevissza parkoló autók és elégtelen úttakarítás miatt, meg a mesekönyvekrõl és a nõk gyakorlatiasságáról, hogy nem bírják, - akarják a marakodást, megbélyegzést, kirekesztést és a politikai hajcihõt. Aztán a végén, igazi nõi buli, vetített képek arról a jótékonysági divatbemutatóról, amelyen Drobilisch Erzsi is fellépett, s amelyen a parlamenti pártok hölgy képviselõi és jelöltjei ruhákat mutattak be a Szépmûvészeti Múzeum Márványtermében. Hazafelé ballagva, az enyhülõ tavaszias levegõn, az aszfaltburkolat pókhálószerû töredezéseit vizslatva azon gondolkodtam, mit is írjak, halálosan komoly várospolitikai program, vagy selyemkönnyû lazítós volt-e ez a mai este, de nem jutott eszembe semmi, talán csak az, hogy jó, hogy lejöttem a Szamosba.
 
 
 
 
     
2006. február 28.    
LAZÍTÁS
   
     
 
Végre egy nap, amikor nem kellett itt ülnöm egész nap a képrenyõ elõtt, elszöktem hát a Dalmát presszóba. Csendes délelõtti idõ, még hófoltok és téli hideg, de a nap már tavasz-magasan jár, és ezek a fények reménnyel töltenek el, el fog jönni, biztosan eljön, csak türelem. Ketten vagyunk a szobányi presszóban Gizivel, aki a háziasszony, kulturpresszós, az általános és totális moderátor és mindenki anyja szerepét viszi. A sarokban a számítógép elõtt ül és pötyög valamit a billentyûzeten, én az ajtó melletti kisasztalnál teázom. Olyan Karinthy, dunakanyaros szituáció, csak most nem záróra van, hanem a nyitás utáni csendesség. A teáspoharamból felszálló gõzfelhõcskén át leskelõdök az utcára, vajon kik azok ott, akik baktatnak felfelé a Tobakosok keresztjéhez. Olyan érzésem van, ez szinte végletes, hogy én benn, õk kinn. Az a szitu, amikor a téli szobából a jégvirágos ablakon át nézel kifelé. Én itt belül a védettséget jelentõ presszó-melegben, õk kinn a nagykabátos télben. Lassanként szállingóznak a törzsvedégek is. Áron elsõként, vidámkodva üdözöl bennünket és azonnal képviselõ-feladatomba tól bamba szemlélõdésembõl. Karcosan kérdez, hogy mikor és meddig és miért így zárták le Dumtsa utcát, s hozzá a történet a bunkó autósról és a tehetetlenül mentegetõdzõ kiszolgáltatott megalázott parkolóõrrõl, erkölcsi tanulsággal. Ugy érzem magam, mint amikor a felnõttrõl kiderül, hogy csámcsog az asztalnál, ha nem ülnek ott gyerekek. Alig eszmélek, agyam csak lassan veszi fel a fordulatot, hogy hát a belváros koncepció, meg rendeletet is alkottunk, hogy az utca legyen sétáló és hát most meglépte a hivatal. Ebbõl azonnal polémia kerekedik. Gizi is azonnal beigazol, hogy õ teljes szívébõl támogatja az autómentes óváros elképzelést, de miért nem tudhatja az autós, hogy merre lehet menni, melyik utca van lezárva, mert hát feleslegesen kovályog ha nincs tájékoztató tábla, meg miért nincs benne a szeviben hogy megváltozott a forgalmi rend. Egyébként is, miért nem tudnak a városlakók arról, hogy milyen lépést tesz az önkormányzat, miért kell akkor megtudni amikor már le van zárva az utca. Hümmögök mert igazuk van, de próbálom védeni a mundér becsületét, sikertelenül, gyenge és homályos vagyok, mint a mosókonyha ablaka télen, mert hát a kérdések, javaslatok logikusak, így kellene lennie és tenni, de nálunk nincs így, afarancegyemeg. Majd a történet arról, hogy múltkor itt, a Szamárhegy tetéjén kóválygott a Czimra kiállításra érkezõ csoport, keresték a MûvészetMalmot mert sehol a városban egyetlen tábla, hogy hol és merre is az intézmény. Barna érkezik a fodrásztól, mint Miska a Csárdáskirálynõ címû operettben, ma feladta, nem ment be Budára, mert a Putyin-lezárások miatt teljes a káosz, és dugó mindenütt. Azonnal a számítógép elõtt lévõ székre huppan, hogy wiwizzen, mert hát az új függõség, ami gyorsabban terjed mint H5N1 vírus a ludak és hattyúk között. Értékelések és azonosulások, mert itt mindekinek van története a csettel kapcsolatban, van aki poltikára gerjed, míg õ a szötye topic iránt lelkesedik. Tényleg, van valami regényes felütés abban, ahogy a magamkorú hölgyek osztják meg egymás között praktikus és praktikátlan dolgaikat a nyilvánosság elõtt. Semmi megjátszás, csak mi lényegük, unokák, fõzés és minden más a fogyástól a magányosság elviseléséig. A csak nézegetõk is veszik, mert lehet vele azonosulni, mint a szappanopera történeteivel. Mert olyan csendes délelõtti az idõ, még hófoltok és téli hideg, de a nap már tavasz-magasan jár, és ezek a fények reménnyel töltenek el, el fog jönni, biztosan eljön, csak türelem.
 
 
 
 
 
 
     
2006. február 27.    
UTAZÁS 2006
   
 
 

Szóval itt van ez az idegenforgalom, mi meg ilyenek, idegenforgalmiak vagyunk, legalább is, az ország, sõt Európa nagyobbik része szerint. Sárga arccal néz bennüket a legtöbb vidéki város, írígyelnek a Skanzen, a Kovács Margit Múzeum, a Fõ tér, a Duna korzó, meg a Marcipán Múzeum miatt, s mondják, de jó nektek, hát bizony Szentendre az Szentendre. Mintha itt kolbászból volna kerítés és a város nem gyõzné hova rakni azt a rengeteg sok pénzt, ami a turizmusból a kasszába ömlik. De mint tudjuk nem így van, sõt ez nem is kifejezés erre, mert bíz a város számára a turizmus nem fenékig tejfel. Sok itt a savó, legalább is ezt hallani, pláne most, hogy éppen polgármester-választási kampány van Szentendrén és ilyenkor górcsõ alá vesznek mindent, ami jó azt is, de ami rossz, azt legfõképpen. S a jelöltek felvázolják a víziót, s abban közöttük nagy az egyetértés, hogy a turizmus a város jövõje, sõt, olyan mondatok is elhangzanak, mint minõségi turizmus, gazdag és színvonalas kulturális kínálat, konferencia- meg termál turizmus, meg, hogy a fiataloké a jövõ, tehát ifjúsági turizmus. Nos, március 16-án kezdõdik a nagy országos turisztikai seregszemle, az Utazás 2006, a 29. Nemzetközi idegenforgalmi kiállítás. S mint lenni szokott, most is lesz díszvendég, az országok közül Horvátország és a belföldi: Budapest-Közép-Dunavidék régió. Hát, akkor pedig Budapest mellett Szentendre is, mert hát Gödöllõ, Cegléd, Ócsa is lehetne, de ki venné ezt komolyan? Legfeljebb olyan, aki nagyon reménykedik, vagy aki nem ismeri a turizmus sajátosságait. Ugyanis, az idegenforgalom érdekes dolog, egyszerre a legmodernebb és legkonzervatívabb, mert amit egyszer felfedeztek, befogadtak az van, amit meg nem, az nincs. Nincs, pedig lehet, hogy jobb, kuluráltabb, olcsóbb és szebb is, de mert a másik már van, hát az kell és kész. Hogy ne hazai példát hozzak, Olaszhonban ma is azok a turisztikai központok amik volt hetven évvel ezelõtt, pedig dollármillárdokat ruháztak be másutt, de a szokást nem tudták megváltoztatani, mert Velencébe el kell menni akkor is, ha lenyúlnak, ha iszonyú drága, ha gondolába ma már csak a hülyék és milliomosok ülnek, ha több a giccs mint bármikor korábban stb. Lentebb írtam arról, hogy hogyan gondolkodnak, visekednek a japánok, mármint az a néhány száz, aki hozzánk látogat Bécsbõl Budapestre tartva útközben egy vagy két órás megállóra Szentendrére. Akik nem látják amit mi, ami bosszant benünket, amitõl megüt a guta, hogy mállottak a házak falai, szemetes a város, stb. No, szóval díszvedégek leszünk, s ilyenkor illik, pontosabban illene kitenni magunkért. Ilyenkor az ember a legszebb ruháját veszi fel, legszebb mosolyát mutatja. De, ahogy képviselõ kollégáimat és a város költségvetési helyzetét ismerem, a látogató nem fog sokáig turkálni a színes szentendrei prospektusok, térképek, könyvek, kiadványok között, de nem fog fölbegyökerezni a lába attól sem, ha megnézi, hogy az interneten milyen látnivalókat, programokat kínál a város, különösen, ha az érdeklõdõ nem beszéli különös magyar nyelvünket.

 
 
 
 
 
     
2006. február 26.    
BUSA-DOLGOK
   
     
 
Kisütött a nap, de még téli idõ van. Ilyenkor én is úgy vagyok mint sokan mások, várom hogy vége legyen már, jöjjön a tavasz, olyan idõ legyen, hogy kiülhessek végre a gombához, élvezhessem Szentendrét. Kellene már pecázni is, lassan már ívnia kéne a halaknak. Amikor 1963-ban két halfajtát a Szovejtunióból behozták a hazai vizekbe, pályázatot írt ki a minisztérium, a (Hypophthalmichthys moltrix, Hypophthalmichthys nobilis) magyar elnevezésére. A pályázat gyõztese és így a hal névadója dr.Györe Bandi bácsi lett. Õ a keresztapja a Busának. Akkor még nem tudta, honnan tudhatta volna, hogy jön majd egy kor, amikor demokratikus magyar globálkapitlizmus lesz, (magyar ország-snassz) amikor az MC-k, a rapperpek között feltûnik egy fickó akinek neve Busa. Aki rapper, amolyan mai utcai népköltõ, õrült skandáló, aki és akik megszégyenítve-megtermékenyítve kötészetet és rímfagók öreg mesterségét nyomja majd szövegeit. Mint olvasom a Budapest slam rendezvényen fellépett a mûcsárda (Mûcsarnok) pincéjében, ahova, mint a századforulón a kávéházakba, a budapesti képzõs, iparos meg egyéb-mûvelõdésû fiatalok járnak, hogy napsütéses tavaszi hétvégéken Szentendrére is kitévelyegjenek-vagy nem. Szóval van itt ez a busa, meg vannak a rapperek, meg van itt ez a Szentendre. Azért írom le e három dolgot egymás mellé belekavarva Györe Bandi bácsit, meg a mûcsárdát, mert volt idõ, a hetvenes-nyolcvans évek, amikor a Mûvészeti Fõiskolák Fesztiválja okán, vagy csak úgy, itt nyüzsgött az akkori ifjú képzõs, iparos ifjúság, havekodtunk velük-fõleg Öcsikéjék- s lett belõle, ami lett. A napokban Rozi Madridba ment fél évre, Peti Bolonyában tanul, és vagy tucatnyian másutt Európában, és a képzõs, iparos ifjaknak jó kapcsolataik vannak a Római Egyetemmel és persze másokkal is, ezért ilyenkor felvetõdik a kérdés, oszt miért nem lehetne felajánlani nekik, hogy itt van ez a város, használjátok, csináljatok bulikat, konferenciákat, meg midenféléket nyaranta, mert hát mi száz elképzeléssel bírunk, de ezek csak amolyan öreges dolgok, s mi valóban azt szeretnénk, hogy Szentendre éledjen fel. Ezért kellene ebbe belevonni azokat, akik még friss levegõt tudnak ide hozni. No persze ehhez toleránsnak kell lenni a felnõtteknek, s az elsõ hangosabb zenére nem kell rendõrt hívni, meg egyáltalán, elviselni, hogy õk nem olyanok mint mi, sõt annyira mások, mint mi voltunk apáinkhoz képest, de ez busa dolog és rappelni sem tudom. De hogy miért kevertem bele Györe Bandi bácsit? Ja azért, mert õk sem voltak piskóták, amikor ifjak voltak, sõt ha Ducit a bátyját (én már nem ismertem, csak legendáit) veszem, akkor a mai ifjak túlságosan is komformisták.
 
 
 
 
 
 
     
2006. február 24.    
SAN VITO CHIETINO
   
     
 
Valamikor hat évvel ezelõtt alakult az egyesület, hogy legyen végre civil segítõje Szentendre nemzetközi kapcsolatainak. Az azóta szaporodó testvérvárosi kapcsolatok ápolója és a nemzetközi ifjusági sport-fesztiválok, újabban az Europe People Festival szentendrei toborzója a Nemzetközi Kapcsolatok Egyesülete. A változó unios támogatási rendszer is alakítja, hogy milyen eseményeket szervez a testvérvárosok közössége, mert akár hihetõ, akár nem, de Wertheimnek, Salon-de Provance-nak és a többieknek sem mindegy milyen programra tudnak pénzt szerezni. A 2006-os év egyik fontos eseménye lesz az egyesület számára a San Vito Chietino-ban (Olaszország) rendezendõ Europe People Festival. A Szentendrétõl kb.1200 kilométerre lévõ halászfalut, városkát, ha valaki az itáliai turista térképeken, buletinokban keresi, valószínûleg elõszörre nem találja meg, mert hát õk, nem Velence vagy Bibione (magyarok olaszoroszági Siófokja) tengernyi hotellel és turistaszivató szolgáltatással. A városban összesen tucatnyi Ristorante és Pizzeria, négy hotel és két camping található és mindez minden másra is jellemzõ. Persze a két legfontosabb olasz dolog, a római kori emlék és tenger, az van. Mert hát Szentendre testérvárosai, bármennyire is fontosak számunkra, nem a legfelkapottabb helyei országuknak, mint ahogy Stari grad sem Raguza és mert ott sem kolbászból van a kerítés, sõt, némelyikrõl talán az is elmondható, unalmas hely, de hát nem ezért lettek barátokká és ettõl talán még érdekesebb is lehet. Mindenesetre most San Vito Chietino-ban nagyon várják a
   
 
   
tucatnyi országból érkezõ fiatalt, akik hasonlóan Arrandához, sokféle sportágban mérik össze erejüket. És valljuk be, az ilyen fesztiválok jó bulik, amikor Finnországtól, Görögországig tizenöt országból hasonló korú ifjú jön össze, vetélkednek, buliznak. A legutóbbi egyesületi ülésen, ahol a vezetõség az olasz program elõkészületeit ismertette és beszámolt a huntigdoni testérvárosi egyesületek megbeszélésõl is, kiderült, a tavalyi arrandai ifjú csapat többsége ebben az évben is szívesen vállalkozik az útra. A városka is örül a fesztiválnak és nagyon készülnek rá, mert õk nem csak elfoglaltságot, de propagandát és reklámot, sõt késõbb üzeletet is remélnek ettõl az eseménytõl.
 
 
 
 
 
     
2006. február 23.    
TURIZMUS SZENTENDRÉN (HC)
   
     
 
Ma két tanácskozáson is koptattam ülepem. Szerencsémre mindkettõ ugyanott volt, úgy, hogy nem kellett elhagynom a városháza épületét. Tegzes Daniék a turizmusról tartották és bár új ismereteket, érveket és ügydöntõ információkat nem tudtam meg, hogy mitõl is lesz jobb a város idengenforgalma, de hogy, nagy a konkurencia, meg a Skanzen is, és szépen alakultak az országos számok, és a központi régió Pest megyével is jó meg hogy Gödöllön milyen komoly erõfeszítéseket tettek, és a turizmus nem bírja politikát, kellene több kultúrált wc a japánoknak, és itt szülõvárosom neve következik. Azt is, hogy nem is 1050 csak 770 az ágyak száma, hogy 100 rendezvényük lesz Perjéssy Barnáéknak és ha lesz pénz, még Ister Napok is, meg szentivánéji nyitva tartás a Fõ téri Galériában, Schéner kiállítás és hogy a MûvészetMalomban megint lesz Performance fesztivál augusztus végén. Arról is, hogy a turizmus húzó ágazat ott, ahol vannak szállodák, és milyen jól tették akik szállodákat csábítottak városukba, mert jelentõs az idegenforgalmi adóbevételük, és egészen apró Pest megyei településeken is több, mint, és itt szülõvárosom neve következik. Szóval volt ott egy hölgy, finom arcú, olyan japános, és egyszer felszólalt, meg együtt ebédeltünk, – mindenki együtt ebédelt,– mert ez olyan megvendégeléses tanácskozás volt, amelyen sikerült egy csomó dolgot megtudnom tõle a japánok utazási szokásairól, mert õ annak a cégnek a képviselõje aki beutaztatja õket. Negyven éves kor felett a japán nõk nem dolgoznak, mert õk még ahhoz a generációhoz tartoznak akik hagyománytisztelõk, és ott az volt - ma már nem - a szokás, hogy aki férjhez ment, annak szégyen volt dolgozni, otthon maradt, de ma már nem így van, és mivel sokat fejlõdött világ, náluk pláne, utaznak ide hozzánk is és a kínálatból amit az utazási iroda felkínál õk a 6-8 napos európai utat választják és ezért jut csak néhány óra, és itt szülõvárosom neve következik, ránk. Szeretnek vásárolni, de olyanok, mint a gyerekek, ha egyedül hagyják õket, akkor is utánamennek az idegenvezetõnek, mert õk szeretnek együtt, csoportban lenni, nem olyanok mint mi, ha bárhova utazunk a magyarokat úgy kell összehorgászni, mert azonnal elkalandoznak és mindenkinek egyéni útja, megnéznivalója van, és arra a Bubla úr javaslatra, hogy nem lehetne-e nekik mást is felkínálni - gondolom arra gondolt, hogy kocsikázzanak fiákerével -, a japános finom arcú hölgy azt mondta, hogy a japánok nem annyira újdonságkeresõk mint mi itt, és itt szülõvárosom neve következik és ezért úgy választanak programot, hogy hazamenve megbeszélik, értékelik az utat, és ajánlják egymásnak, mit érdemes megnézni és itt szülõvárosom neve következik, szerintük érdemes megnézni és kérik, hogy ide jöjjenek és amit kérnek, azt kell teljesíteni, mert nekik nem lehet rögtönözni, azt nem szeretik. Felszolgáltak elõételnek padlizsánkrémet két alig pirított kenyérrel és különbözõ zöldségekkel és finom fûszerzéssel, amihez én kikértem egy hosszúlépést, bár ez igazán illetlen dolog volt, hiszen aperitif illett volna az elõételhez, de nem akartam urizálni, mint hetvenötben, amikor csak száraz martinit ittunk, mintha ez mindennapos dolog lett volna. Abból is csak bizonyos olasz fajtákat, aprókat szürcsölve a szélesszájú poharakból, de ezután a hosszúlépés korty után is igen ment a Pap szigeti süllõ és dalmát bableves, majd a petyinai diós sült is, de már süteményre nem volt erõm, bár szegény japános hölgyet kicsit szemtelenül agyonbeszéltem, de azt gondolom neki is sietnie kellett valamilyen japán ügyet intézni, úgy, hogy a második, pontosabban a harmadik fogásnál elment, amit mindannyian nagyon sajnáltunk, mert sok érdekeset hallottunk a japánok szokásairól, bár egyikünk sem érdekelt direkt módon az idegenforgalomban, hiszen mellettem Perjéssy Barna, velem szemben Kiss Zsuzsa ült, aki azt hiszem azért érdeklõdött élénken, hogy megtudja hogyan lehetne becsábítani a japánokat a MûvészetMalomba, de ennek ellenére mindenki örült hogy a japánok szeretik, és itt szülõvárosom neve következik.
 
 
     
2006. február 22.    
TAVASZI BOSSZÚSÁG NAPSÜTÉSSEL
   
     
 
Ma kisütött a nap, bár a hõmérséklet az árnyékban még téli volt, de a szélvédett napsütött helyeken, ahol már kibújt a hóvirág is, egyételemûen jelezte és érezhettük is, hamarosan itt van a tavasz. Még küszködtek a napsugarak a kérges hódarabokkal, de már a szél illatán érzõdött, befellegzett a télnek, tünnie kell, elég volt a borús reggelekbõl, szürke délutánokból és koraesti sötétbõl. A fénytõl feldobódva indultam a városba, hogy körülnézzek, hogyan várja a korzó a tavaszt. Csak a pocsolyák figyelmeztettek, ne olyan elánnal, lassabban szedjem a lábam. Így értem a volt hajóállomás, a Lázár cár tér környékére. S látom, a töltési sétányon összetört padok. Valaki, vagy valakik, hogy erejüket kipróbálják, vagy csak egyszerûen a téli sötétség foglalta el agyuk egy darabját, összezúzták. S eszembe jutottak szomorú dolgaink. Szentendre árnyékos oldala. A hó alól elõbukkanó szeméthegy a Pomázra vivõ hátsó úton, a tépett mûanyagok a dunaparti kövek között, az elhanyagolt málló vakolatú rózsaszín ház a gomba mellett, a szégyenvécé a Bercsényi utcában, a cafatokban lógó plakátok az elektromos szekrényeken és villanyoszlopokon, szóval, Szentendre szomorú arca. S bosszantott, hogy ócska trógerek, szarházi vandálok, bunkó teherautós náhány ezer forintért elrontja mindannyiunk hangulatát, kedvét. Micsoda sértés ez, hogy valaki elveszi tõlem, tõlünk az elsõ tavaszi napsugarak örömét.
   
   
BERUHÁZÓK!?
   
     
 
A költségvetési vita minden alkalommal felveti annak kérdését, hogyan lehetne, lehet-e egyáltalán növelni az adóbevételeket Szentendrén. Egyesek szerint több olyan cég kellene, amely nagy adófizetõ, mert a maiaktól többet várni aligha lehet. Hol vannak már a hetvenes évek, amikor a Dózsa György úton BVM, PEVDI, ÉTI, Papígyár és a többi üzemben közel nyolcezren dolgoztak és azon mérték gazdaságosságukat, hogy „hány forintért termelnek ki egy dollárt." De, hát megváltozott a világ, ahol korábban nyolcszázan, ott kilencvenen, ahol háromszázan ott harmincan dolgoznak, a Kocsigyár helyén házak, a Kéziszerszámgyárban a korábbi létszám tíz százalékának sem jut munka, és ma káeftékben, bétékben és egyéni vállalkozóként majd százszor annyi vállalkozás a szentendrei foglalkoztatás fõ munkahelytermetõje, legtöbbször persze magának a tulajdonosnak. Természetesen ma is vannak, városi értelemben vett nagyok, de most ilyen a Skanzen, és a legnagyobb létszámú szakmai csoport az õrzõ-védõk, akiktõl aligha várható el, hogy nagy iparûzési adót fizessenek. A városba jövõ turista meg állítólag nem költ annyit, hogy abból a városnak is elegendõ jusson. Szentendrén az önkormányzatnak tulajdonképpen nagy, szabad területei nincsenek, azok vagy kincstári tulajdonok (a HM által nem használt, de kezelésében lévõ területek) de a legtöbb, ezernyi parcellára osztott kárpótlási föld vagy tsz-tagok részarány-tulajdona. Tehát ide úgy csábítani befektetõt, hogy ime itt van x hektár olcsón, nem lehet, legfeljebb azt lehet mondani, hogy száz, kétszáz tulajdonossal való megegyezésben a városháza segít tárgyalni. S mivel a szentendrei föld drága – legalább is ezt mondják a vásárolni szándékozók –, nem csábító hely mondják. Mostanában két vállalkozásról érdeklõdnek legtöbben. Az egyik a Pomázra vivõ út mellett épülõ raktár és irodaház, amely a Kalendart cég telephelye lesz, a másik a „szentendrei Hollywoodnak" titulált, ma még csak leginkább projektoron látható filmpark, a Tankodromnak nevezett a Bükkös patak Budapest felé esõ oldalán Izbég térségében az a 30 hektár, amelynek mai kezelõje a HM és amely víziójáról néhány hete testületi ülésen kaptunk tájékoztatót.