2005. november 30.    
NOVEMBERI ESTE
   
     
 
Az ember megjön a városból, és úgy érzi magát, mint a szendvics a táskájában, amely gyûrött gumiízûvé vulkanizálódott, magába szívta a csomagolásra használt papírszalvétát is a nájlonzacskóban az egésznapos törõdéstõl. És ilyenkor még írnom is kellene. Nehezen megy, de a muszáj, a feladat, még ha az ember saját elhatározásából vált is magamutogató bloggerré, írni kell.

A Fõ tér felé veszem az utam, mert így rövidebb, hogy hat órára a Szamosba érjek. Már sötét téleleji este van, csak a falikarok sárgás fénye rajzolja szürkésbarnára a házak sziluettjeit. Csend és nyugi mindenütt, csak egy-egy magányos butikos babrál még az üzletajtóban az Alkotmány utcában, zárnak. A többség már hazament. Néhányam még talán Budapest felé úton lehetnek kocsijukkal. Éppen szidják az idegenvezetõket, a kormányt és magukat, bosszankodnak, hogy megint kevés volt a turista, nincs bevétel. A szürke sötétbõl hangfoszlányok , - Szuzuki, tojota, micsubisi! és erre, idegenül csengõ nõi kacajok a Görögtemplom felõl. Közelebb érve látom, hogy japán hölgyek kapaszkodnak Bubla úr fõtéri fiákeres, az egyetlen gyakorló szentendrei idegenvezetõ hintójára. Vidám tamagucsi hölgytársaság nevetgél és némi idegenvezetõi rábeszéléssel, no meg szürke posztó-egyenruhás vállalkozó barátunk invitálására éppen igénybe veszik a szolgáltatást. Városnézés szürkületben, - ez nem semmi-, éppen most indulnak. Bubla úr pedig, lévén mai vállalkozó, megy, ha kuncsaft van. Köszönök, váltunk néhány udvarias szót, villantok egy fényképet, aztán sietek tovább. Ugyanis, ma Szekeres Imre a helyi szocialisták meghívására lesz a vendég a Szamos cukiban.
Megtöltöttük az emeleti termet, mint Józsi a tányérját, amikor hívatlanul belógott a dán királyi pár fogadására. Öregek és fiatalabbak, lelkesek és szkeptikusok, énmegmondomneki és netessékharagudnihogykérdezek érdeklõdõk. Mindenki itt van, még szigetrõl, sõt Budakalászról is eljöttek néhányan meghallgatni a fõnököt. Szekeres oldott és profi, anekdotázik és hinti az igét magabiztosan, idõnként meglepõen választékosan is. Nem fog meg vele, de méltányolom benne, hogy nem vette vidéki fellépésre a dolgot. Úgy látszik neki is fontos, mi pedig nem vagyunk valami élesek, hisz egy közepes képességû fiatal újságíró - van ma bõven belõlük, tizenkettõ egy tucat- jobban megszorongatná. Gondolkodom, kérdezzek tõle, aztán feladom a buzgójancsik, szellemi szódavízhabzsolók tülekedését látván. Ja, persze, megint kampány lesz, nyomulni kell, ezek meg aztán nyomulnak, mint a stanc, ahogy Klinyec Gyula mondaná, a régen meghalt kéziszerszámgyári kovács. Gazdaság, meg forint és euro, meg akkor, és ellenzék, és mi, költségvetés és nyugdíj, vállalkozók és fiatalok láttam, jöttem, csináltam, jó lenne, kellene…. Kezd végtelenülni a kérdés-felelet, fogy a levegõ és pincér-gyerek már ott topog az ajtóban. A moderátor a harmadik "ez az utolsó kérdés" után, bezárja. A többség megkönnyebbülten feláll, zsibbadt tagjait mozgatja. A dohányosok rohannak, hogy mihamarabb mérgezzék magukat a kellemesen hûvös levegõn. Kinn már sötét téleleji este van, csak a falikarok sárgás fénye rajzolja szürkésbarnára a házak sziluettjeit.
  
 
 
 
 
     
2005. november 29.    
NEMZETKÖZI RÖPLABDA HÉTVÉGE
   
     
 
November 26-27-én négy szerbiai leány röplabdacsapatot látott vendégül a Dunakanyar SE röplabdaszakosztálya. A lányok Újvidékrõl érkeztek, és a Happy Volley elnevezésû serdülõ leány röplabda tornán vettek részt. Szombaton a dunabogdányi sportcsarnokban játszották a selejtezõket, négy magyar csapattal. Vasárnap került sor a döntõkre, Leányfalun a Móricz Zsigmond Általános Iskola tornatermében. Fergeteges mérkõzéseket láttunk, köszönhetõen a szerb lányok temperamentumának és nagyon aktív szurkolótáborának. A harmadik helyért játszott mérkõzés Szigetszentmiklós és az újvidéki VST II csapata között idõnként egy világverseny hangulatát idézte, óriási szurkolás, hangzavar mindkét oldalról. A pályán pedig nagyon látványos színvonalas röplabdát láthatott a szép számú közönség!

Dr. Kovács Ferenc

 
 
Eredmények:
1. Vasas
2. Dunakanyar SE II
3. VST II (Novi Sad)
4. Szigetszentmiklós
5. VST I (Novi Sad)
6. NS Volley II (Novi Sad)
7. NS Volley I (Novi Sad)
8. Dunakanyar SE I
 
   
2005. november 28.    
GONDOLATOK, RAINER MÁTÉ KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN
    
     
 
Szentendrén kiállítani rang, még akkor is, ha valakinek nem a MûvészetMalomban, vagy a fõtéri képtárban nyílik tárlata. Így van ez a városháza folyosóján nyíló kiállításokkal is, hiszen már egy évre elõre betelt a kiállítási naptár annyi a megmutatkozni szándékozó mûvész, pedig akárhogyan is fogalmazunk, a hely nem valami "hû de" kiállítóhely. A polgármester köszöntõjében mondta, fontosnak tartja, hogy a várakozó, ügyeiket intézõ emberek, olyan környezetben legyenek, ahol képzõmûvészeti alkotások láthatók. No, szóval pénteken késõ délután új kiállítás nyílt, most Rainer Máté munkáiból. A huszonéves festõ számára e megmutatkozási lehetõség fontos lehet, legalább is nekem ez jött le a gondos elõkészületeket látva. A szépszámú érdeklõdõ közönség (család, barátok, szentendrei kollégák) jó hangulatban ünnepelték az ifjú festõt. Mert hát, érdekes anyaggal van dolgunk. Olyannal, amelyben a mai piktúra összes polémiája felkínálkozik. A tematikusság, az egy gondolat kibontásának módja, a gondolat-játék, az esztétikum keresése és megkérdõjelezése mind-mind egyszerre. Mert hát, hogyan készítsen képet a huszonegyedik századi ember, akit elöntenek a képkínáló eszközök tucatjai a mobiltelefontól a projektorig, meséljen, filozofáljon, vagy csak tükörképet nyújtson, közöljön? Hát bizony nehezen megválaszolható kérdés. Egy bizonyos, a táblakép mûfaj, régi mûfaj, olyan, mint a szonett, és mint ilyenben, az alkotónak egyszerre kell vállalnia a mûfaj kötöttségeit és törvényszerûen elhagyni azt, úgy és annyiban ahogyan a kor teszi. Az elmúlt napok egyik bulvárhíre, hogy egy Ferenczy képrõl, amelyet három milliónál többért kínáltak, kiderült, hogy csak egy korabeli kismester alkotása, és így csak nyolcvanezret ér. Szóval, a pénz gazdái megkísérelik értékelni a képzõmûvészetet, s mint látszik, zavarban vannak, hisz ez az ami nehezen írható le, értékelhetõ, tallérokkal. Ezért fordulhat elõ, kínálnak idõnként csillagászati összeget klasszikus mûért és ugyanott jobb mûvek észrevétlenek maradnak, fillérekért sem kellenek. Mert aki a nagyon drágát megveszi, legtöbbször csak látszólag magának vásárol, sokkal inkább azért, hogy megmutassa, elmondhassa neki ettõl, vagy attól, van festménye. No, dilemmában van mûvész is manapság, amikor keresi mûfajok nyújtotta kifejezõ lehetõségeket. Bár õt a pénz, csak annyiban érdekli, hogy legyen módja festeni, faragni, egyáltalán megélni, és nem nyerészkedni, dicsekedni akar, csak valamilyen módon közlésvágyát, kényszerét szellemi értékké emelni a közösség számra. Ezért is érdekes város ez a Szentendre, mert egyszerre a leggazdagabb és átlagos, mármint, ha a városban kiállított mûalkotásokat vesszük mércének. S jó, hogy idejönnek mindazok. akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak, mert így itt nem csak pénzrõl szólhat az élet.		  
 
 
 
 
     
2005. november 27.    
MIKOR IS VOLT?
    
     
 
A magamfajta lökött várostörténet-kurkászónak igazi csemege, ha régi fényképet nézegethet. Ilyenkor elõ a nagyítót, meg beszkennelem a legnagyobb felbontásban, mert hát a kutya (a lényeg) mindig a részletekben van elásva és addig keményítem, dolgozom meg, míg az apró részletek is érthetõbbé, olvashatóbbá válnak. Azok, amelyek másnak nem érdekesek, vagy nem figyelnek rá. Szóval, tegnap kaptam egy ilyet is a következõ dézsmaházi beszélgetéshez feldolgozásra, amely gyakorlatozó tûzoltókat ábrázol,és ez igencsak felkeltette érdeklõdésem. Hátoldalán, rajta semmiféle felirat, idõpontra utaló jel mikor készülhetett. No szóval: A ruházatból, házakból és tûzoltó felszerelésbõl, abból, hogy tûzoltó-gyakorlatot rendeznek, arra következtetek, hogy a kép valamikor a századforduló után, valószínû az I. Világháború alatt, táján készülhetett. A fénykép a Fõ téri kereskedõház egy részletét, a Futó utca fõtéri bejáratát, és az utca Dumtsa utca felé esõ oldalán a mai Régimódi vendéglõ házát mutatja, amint éppen gyakorlatoznak a tûzoltók. Ezt, gondolom, mindenki megállapítja a képrõl. A kereskedõházon lévõ portál Risztics borbélyé lehet, õ akkor foghúzással is foglalatoskodott, mint minden borbély abban az idõben. 1920 után adta el. No, most kezd érdekes lenni a dolog, ugyanis a bolt portálja mellett négy tábla is látható a falon. Az egyik, szokásos, Fõ tér felirattal. Tõle jobbra lejjebb egy kisebb táblán, Hirdetések elhelyezése tilos! szokásos táblácska, amelytõl balra egy hirdetõ doboz, amelyrõl csak annyi olvasható el, hogy Tájékoztató. No, hát eddig semmi, bármelyik korban is lehetne. Jobb oldalon azonban egy hirdetésekre alkalmas táblán papírok és hárman is nagy C. No, ez már mond valamit, ugyanis ez a nagy C azt jelenti CENZURA! felülragasztás. Hát akkor ez a háború elején lehet, amikor még felülragasztották a kényes hirdetéseket. Miért a háború elején, miért nem a végégén? Mert hát mellette egy másik plakát, amelyen a Meghívó Majálisra felirat-rész olvasható. Tehát, még nem volt betiltva a gyülekezés, de már volt cenzúra és még az emberek ki mertek tenni olyat, amit leragasztottak -mondjuk szerb nyelvû hirdetést. Késõbb, amikor már kiderült, hogy a háború nem gyõzelmek sorozata, hanem Przemysl, meg a piavei vérfürdõ már nem volt sem papír, sem nem mert kitenni senki olyat, amit leragasztattak. No ezért gondolom én, hogy 1915. márciusában, áprilisában készülhetett a kép. De, mert majálisra invitál a plakát, ugyanezzel a logikával lehet ez 1918 tavasza is. Mert hát a borbélyüzlet bezárva, lehet, hogy már csõdben (vagy, csak vasárnap van.) Szóval nézegetem képet, és nem tudom, hogy 1915-ben vagy 1918-ban készült-e a fénykép. Ön szerint?		  
 
 
     
2005. november 26.    
FOGYATÉKKAL ÉLÕK
   
     
 
Pénteken reggel kilenc órára egy meghívó invitált, amelyen az állt, hogy szeretettel várnak, " A fogyatékkal élõk, és velük foglalkozó szervezetek kistérségi tanácskozására, a Katonai Fõiskola kultúrházába. No fene, gondoltam magamban, csak nem dr. Tokaji Feri bácsi aktivizálta magát újra, ugyanis, valamikor vagy harminc évvel ezelõtt, amikor létrejött a Szentendrei Mozgáskorlátozottak Szervezete még a néprfontházban, hát rengeteg idõt töltöttünk együtt azzal, hogy életre keljen. Mert hát úgy van az, legyen bár a legjobb, legvonzóbb cél is, civil vagy politikai, akkor mûködik egy szervezet, ha van egy ember, aki önzetlenül motorja lesz. Aki nem sajnálja rá az idõt, energiát, pénzt, hogy a cél megvalósulhasson, és ha nincs ilyen ember a dolog élén, adhatnak pénzt garmadával, támogathatják a legnagyobbak, megteremethetik a legjobb körülményeket is, mégsem fog sokáig mûködni, mert nincs motorja. Azt persze tudni illik, hogy azok az emberek, akik felvállalnak ilyen és hasonló dolgokat, nem a lepkeszárnyúak közül valók, mert állandóan mondják, írják, javasolják, panaszolják, hirdetik mindenkinek és mindenütt ügyüket, és aki nem tartja ugyanúgy szívügyének, hát az megnézheti magát. De hát, így van ez jól, mert valakinek a dolog élére kell állni, és hogyan állhatna ott, ha neki nem mindenek felett való az, amit csinál. Mostanában, hogy ez a globálfene kapitalizmus vagy mi, "vágtat át itt rajtunk, mint fos a libán" (Patton, George Smith (1885-1945) (jó kis képzavar) az emberek inkább a magányos harcra, érdekérvényesítésre esküsznek és nincs idejük arra, hogy a másikkal, szomszéddal, baráttal, ismerõssel, eszme- vagy sorstárssal, vagy bárkivel, aki és ami, nem közvetlenül éppen aktuális érdekeiket szolgálja, foglalkozzanak. Bezzeg, Észak Európa számos országában, mondhatnák, ott aztán van közösségi élet, közös érdekérvényesítés. No, talán õk vihették be az UNIO-ba (a legtöbb tagállamban, amikor az unio-t emlegetik, azt mondják Európa) e gondolatot, és mint, nyugati minta, mintha nálunk is kezdene elterjedni. Legalábbis jó alkalom volt e tanácskozás arra, hogy mindazok, akik a kistérségben (volt járás területén) fogyatékkal élõkkel foglalkoznak megbeszéljék dolgaikat és mint hallom, egy valamilyen szellemi központot alakítsanak meg. No, persze minden ilyen dolog, szellemi mûhely, akkor mûködik igazán, ha nem marad belterjes, ha nem az érvényesül majd, hogy mi megmondtuk, õk meg gondolkodjanak, cselekedjenek úgy, ahogy mi gondoltuk, ahogy miszerintünk ideális. Szóval jó dolog ez, és ha van motorja, mûködni is fog, és akkor jól, ha a politika, közigazgatás számára kényelmetlenül és állandóan ott lesz minden ügyben, eseményben, kérdés eldöntésénél.		  
Balról, jobbra: Szabó Imre megyei közgyûlési elnök és Leányfalu polgármestere
 
     
2005. november 25.    
A ZSÛRI
   
     
 
Valamikor réges-régen Antall József országlásától innen de már Rákosin túl, volt egyszer egy város. Kicsi volt, héttemplomú, és múzeumokkal telerakott. Kevés ember lakott benne, akik ráadásul mindenféle népek közül valók voltak. Hangulatos óvárosát, fõ terét, Duna partját nyaranta százával lepték el a kirándulók. Jöttek téeszbuszokkal bõszoknyás parasztasszonyok, stoppal farmernadrágos, tarisznyás diákok, vállalati Volgákkal pocakos telepénztárcás tisztviselõk, HÉV-vel kopott kabátú mûvészfélék, zsebbegyûrt ÉS-sel, és persze a kor elitje, a nyugati-autós lángossütõk, meg mindenféle külhoni és itt lakó nép. Egy-egy meleg nyári napon úgy tolongtak az óváros terein és sikátoraiban, hogy az ember azt gondolhatta, ez már majdnem Dubrovnik. A Duna-korzón autóbuszok, Mercik nyugatnémetekkel, lepukkant vállalati Roburok szakaszervezeti kirándulókkal és sok más "emberszállító" várakozott nagy összevisszaságban. Ez még akkor volt, amikor a meleg sört 5 forint 20-ért adták, a kávé 4.20 és egy üveg cseresznyepálinka 52 forint volt, persze csak akkor, ha lehetett kapni. Az élelmes helybeli diákok külföldi sörösdobozokat gyûjtöttek és cserélték az iskolában társaikkal csokira és cigire. Ezért úgy lesték a külföldi buszokat, mint a pisztráng a szitakötõt, hátha kirepül egy-egy Löwenbrau, Gössler üres alumínium doboza. Igen, még akkor volt, amikor a többség azt gondolta, ha lesz mit venni, õ megvásárolja, mert hát tele volt a zsebe alumínium forintosokkal. Szóval, az okosabb pesti nép ezt hamar felfedezte, s százszám árusította a film-nyomta városi látképes pólókat, hordta vidékrõl a népmûvészetet - és adta el háromszázszoros haszonért -, meg mindenfélét, amit megvettek. És ekkor megvettek - a szentképtõl a mérgezõ festékkel díszített bögréig - szinte mindent. No, ekkor találta ki a tanács, a városi mindenhatóság, azért, hogy városuknak ne keltsék rossz hírét, zsûriztetni fogja az árukat, õ majd eldönti, mit lehet árusítani az utcán. S ezért, mûvészekbõl, szakemberekbõl nagytekintélyû zsûrit állíttatott ki annak eldöntésére, mi mehet és mi nem a térre. Volt is nagy felzúdulás a kereskedõk között, de mert akkor a hatalom kemény volt, mint a száznapos zsemle, jogorvoslat meg semmi, hát tudomásul vették. De, mert a hatalom kijátszása és a furfang a nagy francai forradalom óta polgárvívmány, megkenték egy kicsit akit kellett, és ment minden a maga útján, a portéka az utcára, a csipketerítõ a vevõhöz, majd a Munkácsy tévé tetejére. No, most, hogy néhány hete három Dumtsa Jenõ utcai kereskedõ kitalálta, hogy legyen karácsonyi vásár az utcában, és elvállalták, segítenek feldíszíteni és árusokat szervezni, hát ismét volt zsûri. De tegnap nem tolongtak a kereskedõk ezerféle portékával, nem volt nagytekintélyû zsûri sem, csak mi ketten Lakatos Zsókával, no meg hivatalék teljes vértezettel. Bár meghívtak rajtunk kívül még vagy hét nobilitást és önkormányzati képviselõt is, de mert sûrû az elfoglaltságuk, hát nem jöttek el. Így csak néhányan piszmogtunk, sajnálkoztunk az árukat bemutató asztalok fölé hajolva. Kivettünk néhány penetráns giccset, mert ha már meghívtak és mi eljöttünk, hát mégiscsak kellett valamit cikizni. Aztán lefényképezték az árukat, hogy legyen azonosító dokumentációja a közterületfelügyelõknek mit nem betartatni és eljöttünk, mint akik jól végeztük dolgunkat. S amikor kiléptem a városháza hatalmas öreg fakapuján, eszembe jutott: Te jó Isten, milyen régen is voltak azok a bizonyos hetvenes évek?!		  
Hetvenes évekbeli idill
     
2005. november 24.    
STARIGRADI ÕSZ
    
     
 
Most, amikor vége a nyári nyüzsinek és a köd, a nyugi az úr a szigeteken Dalmáciában, már készülnek az új szezonra, tanácskoznak, terveznek, építenek. Van mibõl, mert az idei turisztikai szezon jól sikerült az Adria szigetein, így Hvar szigeti testvérvárosunkban Stari gradban is. A turizmusból származó bevételek meghaladják a múlt évit. (tavaly rekord bevételük volt) Mirko arról ad hírt, hogy folyik a vita, s mint a kommentárjából kiderül, igencsak éles vita a városka szerkezeti tervérõl. Az írásból az is kiderül, hogy a legélesebb kérdés a korlátozásról, az építési korlátozásról van. Míg a polgármester és támogatói a fejlõdõ városka mellett törtek lándzsát, munkahelyteremtés, lakások építése, a tervezõk ezzel szemben elsõsorban a korlátozást, az értékek megõrzését tartják fontosabb szempontnak. No, ebben van nézetkülönbség a két fél között. Mert igaz nekünk a régi Stari grad tetszik, azért megyünk oda nyaralni, az ott élõknek meg a turisztikai szezonon kívül is szükségük lenne munkára és keresetre. És hát õk választják meg polgármestert. De jut idõ és energia és mint látom pénz arra is, hogy rendbehozzák a parkokat. Ami ott a csekély termõföld és a sok kõ miatt, egészen mást jelent, mint nálunk. 		 
 
     
2005. november 23.    
500 MILLIÓ A PETZELTNEK
    
     
 
A szakképzés (tanoncképzés) több mint százhúsz éves Szentendrén, de ha azt az idõt is számítjuk amióta a paplanosok céhe megkapta a királyi pátenst, ezzel az engedélyt, hogy céhet alapíthasson és felvették az elsõ tanulókat, akkor több mint háromszáz éves. Szóval, a pénteki megyei közgyûlésen történelmi döntést hozhat a testület, amikor -remélhetõleg- elfogadja, hogy a "szentendrei Petzelt József Szakképzõ Középiskola 514.420.000,- Ft összköltségû nyolc tantermes bõvítési beruházásának központi pénze mellé saját forrásból az 2006. évre 9.850.000,- Ft-ot, 2007. évre 14.700.000,-Ft-ot, 2008. évre 26.950.000,- forintot - az éves költségvetésében biztosítja.
Mert egy régóta húzódó megoldatlan probléma orvoslásának egyik fontos állomása lesz, hogy megvalósulhat az iskola nyolc tanteremmel való bõvítése. Már az 1884-es városi ipratestületi szabályzat rendelkezik a tanoncképzésrõl: "a XVII. tcz 7.§-a értelmében lajstromot vezet, és kiküldöttek által meggyõzõdik arról, hogy az iskolát miként látogatják; a tanonciskoláról esetleg tanfolyamokról gondoskodik, megállapítja a tanítás napját, és gyakorolja a tanítás felett a közvetlen felügyeletet" . E törvénnyel kezdött el a tanonc-szakmukásképzés szentendrei viszontagságos történelme. Mert a céhek megszûnésével évszázados kialakult rend borul. Eltûnik céhbefogadás mestermunka, inassá teszi a tanulókat az új törvény. "A törvény azt eredményezi, hogy a kézmûvesipart ellepik olyanok is, akik nem tanulták a mesterséget, ezek elárasztják az ipart rossz termékekkel, melynek következtében a magyar ipar színvonala lesüllyed, könnyen letörhetõ versenytársat jelentve az idegen, elsõsorban osztrák iparnak." S ez Szentendrén párosulva a filoxéra pusztításával a város életében és egyik következménye lesz az inas status (házi szolga) megjelenése, amely évszázadra aláássa a tanonc tekintélyét. Az városi ipartestület és az állami törvénykezés is próbál ezen változtatni, de ez máig nem sikerül. Hiába a nagy elszánások, az 1929-es ipariskola építési döntés, a fõvárosi néhány kiemelt tanoncképzõ kivételével a helyzet nem változik. A létezõ szocializmus idején született törvények és lemaradó technológiai sem segíti, hogy a kisvárosi -így a szentendrei- szakmunkásképzés tekintélye helyreálljon. S, hogy amit írok, nem légbõlkapott, ezért idézem az egyik áltlános iskolai tanárnõ mult heti modatát: "Ha így viselkedsz és tanulsz, majd mehetsz a Petzeltbe!"
A második vilgáháborút követõen is mindenféle fórumon és testületben állandóan napirenden volt a szentendrei szakmunkásképzés ügye. Íme példák a nyolcvanas évek helyi sajtójából:
A Szakmunkásképzõ Intézet október elején költözött át a Rákóczi iskolából a volt József Attila Mûvelõdési Házba. 180 tanulója és 1 fõállású pedagógusa van az iskolának. Az önálló épület szakmai-pedagógiai munka színvonalának emeléséhez.
(Pest Megyei Hírlap, 1975. december 24.)
A szükségesnél jóval kevesebben jelentkeznek a szentendrei iparitanuló intézetbe. Tapasztalatok híján szakszerûtlen az üzemekben folyó gyakorlati képzés.
(Pest Megyei Hírlap, 1976. január 3, január 10, január 17.)
További feladat az ingázás csökkentése, "...önálló városi járási szakmunkásképzés, új gimnázium létesítése".
(Pest Megyei Hírlap, 1982. január 28.)
Szakmunkáshiány van a városban. A pilisvörösvári "206-os Ipari Szakmunkásképzõ Intézet szentendrei kihelyezett részlege annak ellenére nem tudja biztosítani az utánpótlást, hogy a Futó utcai volt Péchy házban lévõ ideiglenes helyét több helyiséggel (a volt gyermekkönyvtárral és egy szolgálati lakással bõvítették) Az 1982/83-as tanévben 16 pedagógus és 256 tanulója volt az iskolának. /1983/

A Móricz Gimnázium lakótelepi épületének felépültével, a Szakmunkásképzõ költözött a Római sánc utcába és ekkor kezdõdik meg az iskola felemelkedése. Struktúraváltás történik, új szakmák tanítását kezdik, beindul a szakközépiskolai képzés, felsõfokú tanfolyam indul és közben folyamatosan építenek, bõvítenek. Most megszületett arra is a remény, hogy az évszázados lemaradást pótolják. Erre most Európa is rásegít, no persze nem sok pénzzel, de azzal mindenképpen, hogy ma sokkal könnyebb idehaza vagy UNIO más országában képzett hegesztõnek, lakatosnak vagy még tizenöt szakmát jól mûvelõnek, persze anyanyelvi szintû angol, német tudással vállalkozni, munkát találni, mint jogásznak, közgazdászak vagy a társadalmi felesleget jelentõ új népmûvelõnek, mûvészeti menedzsernek.

 
Inasok a Kõbányában 1924
Szakmunkásképzõsök 1954
A szentendrei bõrösök utolsó nemzedéke
 
 
   
2005. november 22.    
KÖZMEGHALLGATÁS ÉS FÚGA
    
     
 
Ha megtehetném, és miért ne tehetném meg, engem a tegnap délutáni-esti közmeghallgatás leginkább egy háromórás operaelõadásra emlékeztetett. A darab önkényesen "Válogatás népszerû áriákból és ismeretlen szerzõk mûveibõl" címet viselhetné. Bár az elõadás ígéretesnek tûnt a városban keringõ pletykák és elõzmények ismeretében, de nagy érdeklõdés mégsem mutatkozott, fél ház sem volt. Harmincöt érdeklõdõvel tartotta meg ez évi közmeghallgatását Szentendre város képviselõ-testülete.
A zenekar, /a testület és apparátusa,/ a részletek összeválogatásának ismeretében is hiányos volt. Hiányzott Wagnerhez szükséges komoly fúvós szekció, Wachsler vadászkürtje, Bindorffer éleshangú B hangolású nehéz építésû trombitája, Fülöp Zsolt búgó klarinétja. Így féloldalasra sikeredett a fúvós szekció, amely idõnként, a drámai hatás hiányában mutatkozott meg. De Szabó Géza mélyhegedû, távolléte is a vonós részleg megszólalásában, alsóbb szólamaiban volt érzékelhetõ. Egyébként az együttes jól játszott, hagyta Miakich tenorját érvényesülni, a valóságban tulajdonképpen meg sem szólalt, csak Puccini: Madame Butterfly -zümmögõ kórusát mimelõ csendes székhintáztatásban hozta magát, éreztetvén, hogy van itt zenei tartalék.
Nem volt politikai hajcihõ és lakossági panaszok is elviselhetõ mértékben, jól mutatja ezt, hogy már este fél nyolckor a gép elé ülhettem megírni fércemet. A darab ütemesen ment le. Két terület képviseltette magát kiemelten a témák felkínálásában, hozzászólásaikban. Az ONCSA telepiek (Elõd és Kun utca) és az Egres úti közönség. Egyébként is, a pismányi csatornaépítés következtében keletkezõ közlekedési nehézségek miatt, várható volt, hogy ez terítéken lesz. Ami meglepõ volt, hogy sokkal kevesebben vetettek fel problémát, mint én arra számítottam. Ha valaki rajtam kívül emlékezik még, a mostanában gyakran emlegetett dr. Szini István tanácselnöklésének idejére, a Pannónia telepi csatornázáskor tartott lakossági fórumokra és közmeghallgatásra, akkor a mai, a miénk, inkább volt pizzicatóval megszólaltatott piano, míg a korábbi sokkal inkább, la forte flamme' méridienne (déli, égõ láng,) káromkodásokkal, fenyegetéssel. A kor felidézésre, akkor, "- Megírom én ezt a kádártitkárságra!!!" mondat is elhangzott, mint végsõ érv. Engem már akkor is ez, leginkább Borisz Godunov jelenetére emlékeztetett, amikor Borisz hallucinációja vonósokkal szólal meg, és az óra ütése a cárt természetfeletti horrorfigurákkal fenyegeti, majd a fenyegetésre az óra átalakul a megölt cárevics kísértetévé. Hiába, változnak az idõk. Az akkori elátkozott GÁZÉPSZOLG vezetõ, ma a város tehetõs megbecsült polgára.
Fellapozva a régi közmeghallgatások jegyzõkönyveit, érdekes módon tegnap alig volt, "szemetes a város" örökzöld téma. Hallható volt ezzel szemben a kátyú, elõttünk lévõ kátyú, kátyús, hatalmas kátyú, kátyúzás, csupa kátyú, mély kátyú és még tizenkét szóösszetételben, jelzõs szerkezetben, ragozott és képzett alakban, akárcsak Bachnál, aki Nagy Frigyesnek ajánlott sorozatában tizenhárom darabon mutatta be egy téma ellenpontos feldolgozásának különféle módozatait és lehetõségeit.
A fellépõk közül csak két hang szólalt meg falsul. Dr. Dragon emdéefes hõstenorja és kettõse az egyik pismányi haverral, és Zakar mûvésznõ mezzoja, az "Én mindent tudok, mindent elintézek" áriájában. Utóbbi alakításról azt gondolom, hogy lehetséges többféle megfontolás abban, hogy mondjuk egy adott szoprán szerepet szoprán, kontratenor, alt, mezzo, tenor énekeljen, ám aligha bélyegezhetõ zenei konzervativizmusnak részemrõl, ha szívesen veszem a szerepek és az elõadók nembeli megfeleltetését. Ez normálisan valahogy bennünk gyökeredzik - anyánk sem bariton. Ezért zavar engem, ha Gottfredo nõi hangon szólal meg a Fidelioban. Kifelé a terembõl többen karmesterváltás lehetõségérõl érdeklõdtek. Magam Karajan, Abbado rajongó vagyok, már csak Salzburg, meg Bécs miatt is, és persze a magyar Operát is igazgató Gustav Mahleré, de az érdeklõdõk mindenáron nõi dirigens után kérdezõsködtek. Erre én, az 1860-ban írt Wagner darab címét, Zukunftsmusik /A jövõ zenéje./-t idéztem.
  
 
     
2005. november 21.    
HAJLÉKTALAN ARNOLFINI HÁZASPÁR
    
     
 
Zoliékkal beszélgettünk a minap este arról, mi lett mára a kiállítás megnyitókból, miért van nyugdíjasklub mikulásünnepség filingje a legtöbbnek. Sokszor, mindenki által ismert sémák és mondatok sorjáznak unalomig, az unt koreográfia szerint. Arról polemizáltunk, van-e létjogosultsága ma, a klasszikus értelemben vett vernissagenak. Mert valamikor volt. Amikor még a látogatók rohama elõtt felolajozták a képet, vagy a hetvenes években, amikor politikai pikantériája volt az eseménynek. Ma rájöttem, lehet jó megnyitót tartani napjainkban is. Csató Mété Vajda Pincében rendezett kiállításának vasárnap délelõtti megnyitója, talán a (képek) provokativitása, vagy a közeg miatt, száz egyetemista az iparról, képzõrõl, frissé tette az eseményt. Szirtes tanár úr is világosan fogalmazott szövegében. Vállalta, hogy sablonos szöveg helyett, benyomásait, élményét osztja meg a nagyérdemûvel. Nem tagadta, hogy nem teljesen új gondolat amit elmond -kétnapos, de ettõl még az érdeklõdõ azt érzete, jó hogy megosztja velünk. Semmi esztétizáló panelek, semmi valamelyik nagy gondolatai mögé bújás. Én itt, ezt gondolom. S ami számomra üdítõleg hatott, hogy nem kellett -nám, -némes, állandóan feltételes módú nyökögést, benyalok ide is, oda is, mondatokat hallanom. A (képeket) nézve, nem tudom elkerülni az összehasonlítást a tegnapelõtti Mednyánszky kiállítással. Mert a nyomatokról és videoinstallációkról Máténak ugyanaz a szociális látásmódja jön át, persze, huszonegyedik századi módon, amelynek megjelenítése, eszközei a fotónyomat, projektor-kép, display installáció, mint az öreg grófnak saját korában. A szocio új dimenziót kapott, az egyik barokkosan finom fotónyomatokon. Úgy érezzük magunkat, nézve a képet, - a mûvész poszter-eszközöket használva fogalmazza meg súlyos mondanivalóját,- mintha az IKEA-ban lapozgatva rátalálnánk az általam is nagyon csípett Jan van Eyck, Arnolfini házaspárra, akik hajléktalanra véve mosolyognak ránk proc enteriörben. Érezzük mennyire simlis, amikor valódi panoráma helyett, annak látványát kínálják fel számunkra a poszterrel a nyomor elviseléséhez. Ezt nyomatékosítja, az ötveneseket sugdolódzásra késztetõ Gyurcsány idézet is. Az öreg Günter Grass biztosan jókat mosolyogna olvasván a szöveget. A dolog azért is veszélyes, mert ha véltelnül letévedett volna egy szoci nacsalnyik– ami kizárt, lenyalta volna róla a festéket. Még szerencse, hogy nem jött le egyetlen nyakkendõs, mellényes nobilitás sem, mert belemerevedett volna betonba, mint 1925-ben Galia Iván, amikor reggel meglátta a háztetõn lovaskocsiját. 		 
 
 
     
2005. november 20.    
ÉVFORDULÓ-DILEMMA
   
     
 
Bajban vagyok, nem tudom, ünnepeljek-e, vagy sem. Ugyanis, ma november 20-án, van évforulója annak, hogy Ábrányi Emil nyolcvan éve meghalt. Rostand és Byron magyar fordítója, kora ismert költõje, s mint lentebb látjuk közéleti ember is - nagyképûen kolléga- , városunk közmegbecsülést élvezõ jeles személyisége volt.
Géczy Árpád is e dátum alapján emlékezik meg az Új Emberben:
"Ábrányi a múlt századvég legnépszerûbb költõje volt. 1850-ben született Szentgyörgyábrányon. …Ábrányi verseit tematikus rendben gyûjtötte össze. Témái között szerepel a hazaszeretet, a feleséghez írt szerelmes versek és természetesen a keresztény tanítást hirdetõ istenes énekei. A tanítás a legerõsebb jellegzetessége verseinek. Tanít a hazaszeretetre, az istenhitre, a hitvestársi hûségre, a nyelv szeretetére. .. Mûve az ellentétes érzelmeket kiváltó kiegyezéskor nagy feltûnést keltett, egy csapásra ismertté tették a nevét. …A magyar nyelv címû csodálatos ódáját évtizedeken keresztül zengték a szavalóversenyeken. Zengték, mert az Ábrányi-versek alapvetõen zengzetesek. Érzelmeit túláradóan önti verseibe, romantikus mûvei leginkább Petõfi mûvészetére emlékeztetnek. Ma már Ábrányi költészete ismeretlen a nyilvánosság elõtt, bár Rostand és Byron drámái mai napig az õ fordításában olvashatók. Romantikus versei ugyan elveszhetnek a változó ízlés világában, de Rostand örök érvényû darabja, a Cyrano örökre hirdeti zseniális fordítójának, a 80 éve elhunyt Ábrányi Emilnek a nevét."
Az Egy évszázad krónikájában, pedig idéznek a képviselõtestület 1920. május 29-i ülésének jegyzõkönyvébõl:
" Antolik Arnold polgármester: "... mély megilletõdöttséggel jelentem be képviselõtestületünk egyik illusztris tagjának - Ábrányi Emilnek - folyó hó 20-án (május van!!!) Szentendrén történt elhunytát. Ábrányi Emil halálával súlyos veszteség érte az egész magyar irodalmat és az egész magyarságot. Nem Szentendre, hanem az ország nagy halottja õ."

Azért hogy ne csak költõre emlékezzünk, íme egyetlen mondat Ábrányiról a városi képviselõrõl is az Tanáts 1912 február 4-i ülés jegyzõkönyvébõl:
"Ábrányi Emil költõ tüzes szónoklatban száll síkra a villanyvilágítás mellett."

Szóval, bajban vagyok, ünnepeljek-e, vagy sem. Bár, ahogy a városi, ilyen dologgal foglakozásra kárhoztatott intézményeket elnézem ez nem is valódi gond, mert hát úgy látom, nem lesznek egetrengetõ ünnepségek, sõt talán semmilyenek sem. De hát semmi baj, a szentendreiek majd májusban ünneplik az évfordulót, gondolom. Én, meg elõveszem Rostand Cyranoját és csemegézgetek a délutáni ebéd után olvasgatom kedvenc soraim:

"Még félig alvó lelkiismeret
Piszkos szemével!... Én szabad vagyok
S a lelkem tiszta! Rajtam ez ragyog!
A derekamra nem adok sokat,
Arra igen, hogy derekasan éljek!
Pótolják rajtam a szalagokat
A bátor tettek, büszke szenvedélyek!
És kackiás bajusz gyanánt fenem
Szúrós hegyesre vidám szellemem,"

  
 
Emléktábla avatása a hatvanas években
     
2005. november 19.    
TUDÓSÍTÁS HELYETT
   
     
 
Kékes, hideg fénye volt a ma délelõtti napnak, amely élesre rajzolta a szentendrei templomok kontúrjait. A novemberi csípõs idõ már a tél jöttét jelezte, elkélt a nagykabát, sapka, sál, kalap annak, ki az utcára merészkedett. A katolikus kálvária íves kapuzata is mintha fehérebben és keményebben rajzolódott volna ki az idõnként felhõk mögé búvó napsütésben. Sok szentendrei igyekezett ide, hogy a délelõtt 11 órakor kezdõdõ szertartáson búcsút vegyen Gyuszi bácsitól, dr. Katona Gyulától. A barokk kálvária elõtt koporsó, virágokkal, koszorúkkal övezve és körül háromszáznál több ember. Eljöttek, hogy búcsút vegyenek tõle, elkísérjék az útra, a szemmel nem látható találkozásra. Érzelmeiket sötét napszemüvegük mögé rejtõ férfiak, könnyes szemû nõk állták körül a ravatalt. Orvosok, volt kollégák, könnyeikkel pirosra kontúrozott szemû asszisztensek, a belsõ feszültségtõl topogó régi ismerõsök, messzeségbe nézõ, vagy leszegett fejû, lábukat mereven bámuló férfiak, egymásba kapaszkodó asszonyok fogták körbe a koporsót. A kemény égen egyetlen magányos vitorlázórepülõ szürke sziluettje látszott, s mint valami kínai harcmûvész, mikor lassítva mutatja mozdulatait, írta íveit, emelkedett a magasba. Búcsúszavak Miakich Gábor polgármestertõl és dr. Pázmány Annamáriától – kolléganõjétõl –, illõn és ünnepélyesen, és egy vers is, Áprilytól. Az ember ilyenkor homloka mögé vetíti a koporsó fedele alatti ember képét, és miként könnytõl ködös szemével a körülötte lévõket, úgy agyával is már csak sejtelmes arcot, pillanat-vésett mozdulatot, a mosolyt idézi maga elé, és érzi, õ a vesztes. S ebben a magányos együttlétben egy pillanatra felvidul, mert érzi, hogy tûnik el a kicsinyes emberviszály és civakodás, és csak egy dolog van: a közösséget egymásbakapaszkodtatja Õ, és a téren és idõn-kívüli búcsúpillanat. Nem írtam arról, milyen volt ki a legnagyobb veszteséget szenvedi el, a gyászoló család, nem írtam a beszédekrõl, ki volt ott, milyen kalapot viselt. Bocsánat érte olvasóm – de oly személyes számomra –, a látott kép nem a legfõbb dolog. Nagyobb tét tart fogva – hogy bírom-e a felelõsségét? –, jól megõrizni emberképét holnap is annak, aki ott jár, ahol már a szürke kis vitorlázó gép sem látja. 		 
 
   
MEDNYÁNSZKY MÛVEK SZENTENDRÉN
   
     
 
Mednyászky gróf. A névre a mûveletlen azt hiheti, valami arisztokrata vasárnapi festõrõl van szó, édeskés tájképek, szomszéd földbirtokos portréja, meg hasonlóak. Helyette viszont kõkemény dokumentalista látásmód, hihetetlen szociális érzékenység és elkötelezettség. Nem véletlen ez akkor, ha valakinek Millet a normandiai paraszt fia a példaképe. Aki munkásokat és parasztokat fest, akit forradalmárként kezel a korabeli kritika és a „nemtelenek festõjének" bélyegez. Tegnap délutántól, a Barcsay múzeumban a magyar zseni képeit láthatjuk, aki csavargókat, a társadalom számkivetettjeit, nyomorék katonát és gyilkost ábrázol. De nem akárhogyan, nem motyogós hevülettel. Kemény, szinte könyörtelen társadalomkritika a Barcsay-válogatta anyag. Érdemes kihasználni a lehetõséget, és sétálgatni mindkét mûvész termeiben, átsétálni az egyikbõl a másikba és vissza. Az egyikben a szigorú patikamérlegen szerkesztett huszadik század, a másikban barnákkal mélyített emberi és szociális mélység. De egyben azonosak, a magas szintû intellektusban. Akár Barcsay kis képeinek monumentalitását, akár Mednyászky realista plasztikus festési-, esetenként szinte kemény grafikára emlékeztetõ technikával készített képeit vizsgáljuk, átjön a vásznakon az érzékenység. Az nem túl vigasztaló, hogy megint csak negyvenhatan voltunk ott a megnyitón. Pedig igazi csemege érkezett Szentendrére ezzel a kis kiállítással. Karnyújtásnyira minden helyinek a magasszintû képzõmûvészet, tanítónõnek és boltosnak is érthetõ megfogalmazással. IKEA-s, Southparkos, tévésorozatos világunkban szinte reflektorfényként világít értéke. Kár, hogy nincs nagyobb hajcihõ körülötte, hátha azok is eljönnének megnézni, akik villódzó tévé-világot és bogdányiutcásat ismertek csak eddig. Mert nem adhatjuk fel, hátha egyszer a város tágabb közössége is bátor lesz arra, hogy benézzen a Barcsay múzeumba. Ekkor leszünk értékesebb város, mint bármelyik magyar település.

 
 
 
     
2005. november 18.    
DÉZSMAHÁZI KÁPOSZTA
   
     
 
Társadalmi méretû az a népmûvelõi attitüd, hogy az idõseket úgy kezelik – már az ige is szörnyû – mintha gyerekek volnának. Talán ezért, azok az idõsebb emberekbõl álló közösségek, amelyek nehezen viselik el a középkorúak infantilitását, szeretnek elkülönülni, önállóan „megszervezni” magukat. Ilyen a dézsmaházi nyugdíjas csoport is, akik pontos rend szerint tartják heti összejövetelüket. Olyanok, mint a törvényben leírt valódi önsegélyezõ csoport. A betegekrõl való gondoskodástól, a születésnapi megemlékezésig lehetõségük szerint mindenben segítik egymást. Talán azért alakult ki bennük ez az erõs szolidaritás, mert közösségüket mindenfajta külsõ erõ és ráhatás nélkül szervezték meg. Nem követelnek és nem várnak el semmit a társadalomtól, a hatalomtól, csak azt, hogy ne akadályozzák õket közösségi életükben. Persze többségük kisnyugdíjas, jól jönne az állami csecsrõl csordogáló forint, de ha nem, hát nem. Örülnek ha kapnak, de nem sírnak, nem követelõdznek. Vannak közöttük kétkeziek, tanárok, mérnökök, a legkülönbözõbb foglakozásúak. Minden évben, november végén töltöttkáposzta-vacsorát rendeznek. Ez a nagy, Karácsony elõtti közös vacsora. Mert hamarosan nem lesz idejük egymással lenni, mert vigyázni kell az unokára, segíteni a gyerekek karácsonyi készülõdését, sütni, fõzni, csinálni mit ilyenkor szokás. Ma volt ez a vacsora, amelyre vendégeket is hívtak. Szabó Imre megyei elnököt, Miakich Gábor polgármestert és kettõnket Bányai Évával, hogy tiszteljük meg õket. S mint Ilonka néni, a kardos klubvezetõ-asszony mondta köszöntõjében: – Az ajándék nem fontos, Önöket hívtuk, embereket! Persze, mindannyian – vendégek –, azért megpróbáltunk kitenni magunkért és nem mentünk üres kézzel. Töltöttkáposzta-költemény volt jutalmunk. Amit, ha a hasonlatnál maradok, Arany Õszikéi és Ady Léda vereseinek együttes hasonlatában tudnék csak leírni. 		 
 
 
     
2005. november 16.  
FÛTETLEN BARLANG, NYETBÜFÉ
  
Komment
     
 
Háromtucatnyi szentendrei és környékbeli civil szervezet képviselõje gondolta úgy ma délután, hogy eljön öt órára Szentendrére, és együtt kitaláljuk, hogyan, kikkel alakíthatunk ki együttmûködést annak érdekében, hogy létrejöjjön egy olyan fórum, amelynek nem titkolt célja a kistérségi társulás (járásban lévõ polgármesterek testületének) kontrollja. A hatvanas éveket idézõ körülmények, a fûtetlen barlang, a "nyetbüfé", és WC, ami a harminccal korábbi idõket idézi, - ilyen lehetett valamikor 1970 körül a HÉV állomási is - nem segítette az egymásratalálást. Az általános és totális retro filing, valószínû leginkább néhány öreg punknak, akik ma is rajonganak a Sexpistolsért, és akik alapban hozzászoktak az elhagyott üzemek raktáraihoz, bizonyosan megfelelne és látva, felsikoltanának örömükben. De ne csodálkozzunk a körülményeken, mert a szentendrei önkormányzat ilyet biztosít a fiataloknak színhelyül. Ilyenkor jön le nekem is, hogy micsoda nagyvonalúak vagyunk. Legalább annyira kényeztetõk, mint a valamikor volt Kocsigyár igazgatója, aki a hetvenes években az ifjúságpolitikai célok megvalósítására négy zsák fogácsot ajánlott fel. S még vannak képviselõtársaim, akik azon vannak kiakadva, hogy az ifjak többsége inkább a fõvárosba jár szórakozni. Szóval, ott ültünk hideg fenékkel, s a fejünk sem melegedett meg túlságosan egymást hallgatva, de még az a friss hír sem melegített fel bennünket, hogy Visegrád lett a legbûnözõbb város e honban. Hiába volt Sepsei Gergely, Vajda Jani és más civilügyi aktivista erõfeszítése is, csak nem akart megszületni a közös forma és módszer többség által elfogadott változata. Így a konkluzio, "majd legközelebb", lett, mint másodikos koromban, amikor a Margaréta õrsnek indulót akartunk zeneszerezni. De semmi pánik, mert van idõnk, hiszen minket nem tartanak bilincsben a választási ciklusok. Ugyan, néma kritikánkkal nem is jelentünk semmiféle veszélyt, sem a helyi önkormányzatok, sem, a települések nem létezõ politikai elitje számára. Így van esélye a társaságnak, hogy hosszú vajúdással megszülje, a hogyant. De az is elõfordulhat, hogy mire megszületik a megoldás, már nem lesz kikkel megvalósítani. Az értekezlet végeztével, az utcán, hét celsius fokos hideg, szomorúan ömlõ esõ várt bennünket, tanácskozás lehült résztvevõit.		  
 

A Szeoba Napja alkalmából
a Szentendrei Szerb Egyházi Múzeum
2005. november 19-én (szombaton) 15.30-kor megnyitja
 Milan Jaksic és Nada Denic
"Szentendrei grafikák" c. kiállítását, ·
valamint, bemutatja a múzeum új szerzeményét.
A kiállítást megnyitja:
Bársony András,
a magyar-szerb-montenegrói
kormányközi vegyesbizottság társelnöke.

     
2005. november 15.    
EGY KIS MEKEGÉS
    
     
 
Tizenkét órányi együtt-ülés után, az ember szívesen vesz elõ régi gyûrött fedelû könyvet. Ilyenkor nem szívesen bíbelõdik posztmodern textekkel, sokkal inkább, a régóta ismert dallamú sorok nyugtatják meg a szürkére kopott agyat. S ha emiatt, idõnként kecskeként ütõdnek össze a sorok végei, hát fáradtságomnak tudja be, kedves blogomat olvasó. Mert, ma testületbe gyûlt a szentendrei képviselõ nép, hogy majd száznyi dolgot beszéljen, intézzen hosszú órán át. És, mert akadt dolog elég, hát lapozta is mind szorgalmasan vastag irkáját, mondta érveit és ellenzéseit, hogy a mikrofon alig bírta el. Volt orosz egyetem-vita, egymás mellett elbeszélõ szózatokkal, intrikus szereppel, békés okoskodással és hát, mosoly, nevetés, harag és letolás is idõnként, de emberség is minkét oldalon. S a kérdésre, mit senki sem kérdezett, hogy intéztünk-e valami okosat? Mai válaszom, igen, hisz elfogadtuk azt, mit határidõ jelölt, a 2006. évi költségvetési koncepciót.Nap utcaiak, ha nem is épül meg ez évben, de legalább megterveztetjük útjukat. Most és itt, nem taglalom, mert nem illik, hogy kinek lesz igaza a végre, hogy miért kellett eddig egész évben elutasítani, hogy hiába írtuk, hogy építsünk utat, beszéltük, hirdettük mindenütt, mint valami végtelenített magnószalag. De ez itt nem fontos, talán, mert egyetértettünk majd mindannyian, a polgármester és ellenzéke is. S bár most is bujkál bennem az ördög kételye, lehet-e, hogy itt "kihamvadt a pártszenvedély," hogy, hagyják-e majd ezt a nagyok. Mert kampány van már e városban is, megjött, mint novemberi dér, e veszélyes fertõzött politikai hulladék. És nincs felsõbb ok, hogy nyugi és béke legyen, ha a fõk vértjeiket csillogtatják. S mégis, ha hiszik, ha nem, nincs bennem gyõzelmi öröm, mert nem gyõzött itt senki, csak tettük mit kell, mit 2002-ben, eskünkben fogadtunk el.		  
 
 
 
     
2005. november 14.    
SZERVUSZ GYULA BÁCSI!
    
86 éves korában ellhunyt
Dr. Katona Gyula körzeti orvos, Szentendre díszpolgára
    
     
Láttak már Önök százhuszonötös Csepel motorkerékpárt? Igen, olyan csúf kis fekete gépkecskét, csepp alakú tankjával, rugós nyergével, irdatlan pöfögésével, rajta, a kormány fölé hajolva, vastag bõrszíjjal a vállon átvetett orvosi táskával, hatalmas kabátjába burkolódzva, magányos motorost? Ha nem, hát most tudják meg, õ nem motoros volt, hanem a segítség, az élet és remény. Vagy legalábbis, annak szinonimája. Az ötvenes években beteg gyerekük miatt aggódó szülõk, kétségbeesett hozzátartozók e motor pöfögését vizslatták fülükkel, s ha a távolban meghallották, tudták, jön a doktor bácsi, KATONA DOKTOR ÚR.
Vannak emberek, akinek nevét a számítógép minden beavatkozás nélkül csupa nagybetûvel írja. Akik, ugyanúgy hozzátartoznak a városhoz, mint a templomok, a Duna vagy a Pap sziget, akiket állandóságnak látunk, s ha találkozunk, beszélgetünk velük, vagy, ha csak kezet fogunk azt érezzük, hogy õk mindig itt lesznek közöttünk. Ilyen volt KATONAGYUSZI. Persze, tudtuk, hogy õ is öregszik egy kicsit, de csak azért, mert illik tennie. Mert mi, egyszerû földi halandók jövünk, megyünk, születünk és meghalunk. De, hát ez vele nem történhet meg, mert õ az orvos, aki meggyógyít bennünket. Hittük, õ nem lehet beteg, elesett, mert õ nem arra teremtetett, õ a másik oldalon áll, a halált legyõzõk közé való.
S most, hogy emlékezem rá, ezért nem illik a képbe a halál. Sokkal inkább az élet, a mosolyra szaladó száj, az ugratás, a gyomorrázón kacagtató vicc, a kedves mozdulat. Tudott valamit, amit nem tanítanak. Azt, hogy a borzongató hûvös sztetoszkóp, az ampulla pattanása, a nyelvet lenyomó spatula pillanatnyi öklendezõ ingere, a táska nyitásakor feltörõ félelem attól, hogy fecskendõkészletért vagy vastag recepttömbért nyúl-e tulajdonosa, valódi aggodalmak, s egyetlen gyógyírja a mosolygó emberi arc.
Süvegelte õt mindenki, kisgyerekek, öreg emberek, pedig keveset tudtunk róla, arról, hogy ott belül mi van. Mert hivatásában arra ítéltetett, hogy mások bajait hallgassa, gyógyítsa. S ezért, sajátját illetlenség lett volna említeni. Nem tudtuk, mikor kétked, mikor szomorú, beteg, mert tudta, neki reményt kell adnia. Most, hogy elment, a térben és idõben közös másik világba, azzal köszönjük a kapott reménycseppeket, hogy homlokunk mögött huncutkodó tekintete és viccelõdõ szavai maradtak emlékvésetül fejünkben.
Ezért hát legjobban tesszük, ha úgy köszönünk el, mintha a szomszéd utcába, beteghez sietne,
Szervusz Gyula bácsi!
  
     
2005. november 13.    
ÚJBOR ÉS LIBATOR, MORGÁSSAL
    
     
 
Az Európai Unió terjeszkedik, legalább is, az ünnepek expotálásban, mert ismét olyan régi-újakat tartunk, mint a Márton napi. Mielõtt, még valamelyik etnográfus megróna e mondatom miatt, és bebizonyítaná, hogy ez, pedig volt itt, sõt elõbb volt szokás e hazában, mint a majmolt nyugaton, hát neki üzenem, hogy igen, német hatásra már régen eljött hozzánk, de nem vált általánossá csak mostanában. Az új bor, a beaujolais libás ünneplése, ma egész Nyugat Európának olyan programja, mint az általam nem nagyon szeretett Halloween, (töklámpás ünnep) vagy a gyakran giccsparádés megoldású Valentin nap. De hát legyen, ha már nem ismerjük a szentendrei múltat, ünnepeket, hát legyenek helyette újak, internacionálisak, engem nem zavar, sõt ha jól belegondolok, örülök is neki. Mert hát, ha Szentendre évszázadokig valamiben különbözött a magyar városoktól, az, szerintem éppen az volt, hogy itt minden vallási ünnepben, az ünnep volt a fontos. Aszongyák, mesélik, -és én elhiszem, az ortodox ünnepek abban különböztek a katolikustól és protestánstól, hogy minden vallási ünnepen, szent évfordulóján a felemelõ, az ünnepi elem emelkedik ki, mint ahogy Krisztus színe változásának ünnepén augusztus 19. a Preobrazsenszka napján is búcsú van. Szóval, ha itt száz évvel korábban száznál több ünnepelni való nap volt, hát jól jön nekünk is, méltatlan utódoknak, egy kis ünneplés mostanában. S, hogy mennyire, az éppen az elmúlt két napban a Skanzenben tartott Szent Márton Újborfesztivál és Libator mutatja. Ma már egymás lábán állva lehetett csak elférni, olyan tömeg volt kinn és a munkatársak kitûnõ elõkészítõ és programszervezõ munkájának köszönhetõen újabb siker, egy kicsit Szentendrének is. Bár én, mindig kicsit fanyalogva megyek ki a Skanzenba, no nem a kitûnõ szakemberek, a sikeres programok és fõigazgató, vagy az évente megvalósuló milliárdos beruházások miatt, hanem azért, mert 1966 óta, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum magyarországi újra-kitalálása óta, a Szataravoda, (a fele most a Skanzen területe, a másik fele a múzeum melletti terület) Szentendre valamikori népünnepélyeinek helye, rosszul megközelíthetõ, elhanyagolt és a Skanzen számára is közömbös. Nekem meg nem, mert ide köt nem csak családi múltam, hanem a szentendrei népélet számos szokása, eseménye, és rossz szájízzel veszem tudomásul, hogy egy éppen ilyen dolgokkal foglakozó tudományos intézmény, múzeum számra érdektelen.