2005. március 22.
ÍR MINISZTER SZENTENDRÉN
 
Vannak hivatalos külföldi utak, amelyeken menet közben kiderül, hogy jobban sikerülnek, és ezért tobább tartanak, mint azt elõkészítõi gondolták. Vagy azért, mert a téma, a tapasztalatok olyanok, amelyeket érdemes alaposabban megismerni, vagy azért, mert szimpatikus kollégákat ismer meg az ember. Így lehetett ezzel Noel Aherm úr a szociális bérlakás ügyért felelõs ír miniszter is, akkor, amikor a múlt héten Szentendrére látogatott. Az elõre megtervezett idõ helyett másfél órával többet töltött Miakich Gáborral. A program szervezõi és biztonságiak már a "kefét ették" hogy felborult az arra a napra tervezett minden program a hosszúra nyúlt megbeszélés miatt. Pedig nem a szentendrei óvárossal, festészettel, vagy Skanzennel ismerkedett meg a miniszteri vendég, hanem a Püspökmajor lakótelepi bérlakásokkal és azokkal a "hasonló gondokkal" amelyekkel a szentendrei polgármester és az ír miniszter is nap, mint nap találkozik munkájában. Az államilag támogatott és már megvalósult bérlakás programmról tájékozódott. Az átadott szociális bérlakásokról, azok fenntartásáról, mûködési feltételeirõl, a bérlõk kiválasztásáról és a projekt finanszírozásáról. Mert nehogy azt gondoljuk,, hogy ott benn az unióban mindent tudnak, mindenre van jó receptjük, és minden "fenékig tejfel", "kolbászból van a kerítés", mert ez egy cseppet sem igaz, még ha olyan sikertörténetrõl is van szó, mint Írország esetében. Szóval, a szociális bérlakásépítés, üzemeltetés mindenütt cikornyás dolog, hiszen még nem találták meg azt a megoldást sehol Európában, hogyan lehet olcsón, jó minõségben, a lakók igényeit is figyelembe véve úgy lakást építeni, hogy mindenkinek jó legyen, és keveset kelljen érte fizetni.
 
 
2005. március 21.
ÖSSZEFOGÁS ÉS TERV KÉRDÉSE
 
Az ember olyan természetû, ha megszokik valamit, megbarátkozik valamilyen helyzettel, még ha az rossz is, nehezen változtatja meg vélekedését, pláne akkor, ha a dolog amirõl gondolkodnia kell szinte álom-szerûnek tûnik. Nehéz felvenni a tempót, hiszen a rendszerváltás óta eltelt tizenöt esztendõ arról szólt, hogy mire nem jut. És most meg csillagászati számokat tartalmazó lehetõségekrõl kell beszélni, tervezni, nem csak az álmok szintjén. Így vagyunk mi is. Miközben a családi és városi kasszát napi gondok lehetelenítik, aközben szükséges volna olyan terveket elõkészíteni, elfogadni, amelyek szinte hihetetlen lehetõségekrõl, pénzekrõl íródnak. Errõl is szólt az a beszélgetés, amelyet március 18-án, pénteken rendezett a Vállalkozói Klub a Szamos cukrászda emeleti különtermében. A telt házzal megtartott rendezvény vendége Szabó Imre a Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács elnöke volt. A beszélgetés mintegy folytatása volt a korábbi, Lukovich Tamással szerpelésével megtartott rendezvénynek. Mostanában sok szó esik a 2007-13 közötti idõszak lehetõségeirõl, arról, milyen fejlesztéseket valósíthat meg az ország, a régió, és így a város is az elkövetkezõ idõszakban. Csak hát össze kellene fogni, és együtt, a kölcsönös érdekek alapján elkészíteni a terveket. S ha az emberrel azt tanultatták meg, hogy senkiben sem bízhat, csak magában, hát nem könnyû most tizenhárom községgel, vagy több megyével együtt a jövõképet kialakítani. Pedig, azok valósulhatnak meg csak majd kettõ, öt, tíz év múlva, amelynek terveit most elkészítik. S ha itt Szentendrén és a kistérségben nem lesznek ilyen tervek, hát oda megy az uniós pénz majd, ahol bátrabbak, elõrelátóbbak most a vezetõk, és van tervük településeiknek együtt és külön-külön is.
 
 
2005. március 20.
VAJDA MEGNYITÓ
 
Megyek a Vajda Studió pincéjének felújítása utáni elsõ kiállítására. Csípõs hideg tavaszi nap, gyönyörû napsütés van. A Fõ téren már seregelnek a turisták, innen is, onnan is idegen beszéd hallatszik, németül, szerbül, japánul. Vannak már vagy ötszázan a téren és környékén. Mindenütt tarka nép. Az idegenvezetõk színes esernyõiket lengetve terelik a csoportokat, mint az Egri csillagokban a jaszaulok, akik korbáccsal hajtották a piadokat (az ostromló török közkatonákat) a falakra. A Péter Pál utcában is kisebb tömeg várakozik a bebocsátásra. A kiállítás megnyitását várják. Melegednek a simogató napsütésben. Ismerõsök mindenütt, mai és kortárs mûvészek, barátok és drukkerek. Mosolygó és elgondolkodó, fontosságukat arckifejezésükkel is tudató értelmiségiek, közömbös képet vágók, és érdeklõdõ arcot mutatók. Fennkölt tanári pózban és haverkodó mosollyal, mûvészes attitüddel és alázatos befogadó módon, a tömegtõl szorongók és nyüzsgésben fürdõk, szóval sokan és sokfélék. Belépek az öreg zöldre mázolt kapun. Az elõtérben új falak és lépcsõ a pinceajtóhoz, galéria régi gerendákból. Jól érdekesen ízlésesen megépítve, semmi tüzéptelepi- és mai németkatalógus stílus. Félkörben téglafal. Új klozet is épült a régi reterát helyén. Lent már megy a behangolódás, már lépni sem lehet az emberektõl. Sûrûn, mint a heringek a dobozban, várjuk a megnyitó szónoklatot. Elkezdõdik. Köszönöm, hogy köszönöm mindenkinek, aki pénzt adott, dolgozott, segített, majd megnyitószöveg zsûrivel a háttérben a sûrûsödõ tömegben. Semmi különös, csak, hogy profik lettetek, én is az vagyok, szöveg Szemadám-módra. Igaza van, hogy rövidre fogta a mondandót. Ekkora embertömegben nem szabad hosszan beszélni. Büfé szendviccsel, kávéval, borral, jujce-val és vízzel. Sorban állunk és üdvözölgetjük egymást, kinek biccentve, kivel egy-egy szór váltva jópofizunk. Megy a szellemi szódavíz literszám, de jól esik. Mûvész-rokonok kissé félszegen a sok ismert arc között, egy-egy helyi és értelmiségi notabilitás, meg tülekedõ fotósok, hogy lekapjanak egy-egy jó arcot, beszélgetõ kiállító mûvészt. Kínlódás a fotózás a tömeg miatt, ezért legtöbben a lépcsõfordulóra furakszunk, és fentrõl próbálunk képet készíteni. Lassan megindul a tömeg kifelé. Elõször a hazasietõk és a bagósok jönnek fel a szabad-levegõre, hogy elvonási tüneteiket enyhítsék. Majd a kisgyerekkel jönnek, mert a baba már éhes, szomjas vagy egyszerûen elfáradt, hát menni kell haza, aztán a kocsmába, vagy valamilyen megbeszélni valóra igyekvõk. Én is velük tartok. A fiammal gombázni megyünk egy teára, hogy megbeszéljük milyen is volt. Hát, mit is írjak? Sokan voltak, ismerõsök, érdeklõdõk, rokonok és mûvésztársak, fiatalok a korunkbeliek. Mosolygó és elgondolkodó, fontosságukat arckifejezésükkel is tudató értelmiségiek, közömbös képet vágók, és érdeklõdõ arcot mutatók. Fennkölt tanári pózban és haverkodó mosollyal, mûvészes attitüddel és alázatos befogadó módon, a tömegtõl szorongók és nyüzsgésben fürdõk, szóval sokan és sokfélék. Hogy milyen a kiállítás? Nem tudom, alig láttam valamit a tömegtõl, ezért késõbb lenézek majd megnézni a képeket is.
 
 
2005. március 19.
A HORVÁT NAGYKÖVET SZENTENDRÉN
 
Egy kis nemzeti közösség életében a figyelem éltetõ lehet. Mert kisebbségiként megmaradni nem könnyû, még akkor sem, ha sokan vannak, akik méltányolják helyzetünket és segítenek is. Így van az a szerény létszámú szamárhegyi dalmát közösség is, amelynek, mai tagjai, létszámában és tudásában is csak maradványa és halvány lenyomata a száz évvel ezelõttinek, mégis ápolja hagyományait, próbálja továbbéltetni közösségi élete összetartó szokásait, nyelvét, kultúráját. Ilyen, lelket feltöltõ jelentõséggel bírt a mai, március 19-i találkozó. Stanko Nick a Horvát Köztársaság nagykövetének szentendrei, pontosabban dézsmaházi látogatása. Mert hát az sem mindegy, hogy szerény közösségi helyiségünkben a dézsma házban fogadhattuk a nagykövet urat. Levetítettük azokat a képeket, amelyeken ünnepeink- az Ivan Dan, Szõlõsgazdák ünnepe, Karácsony stb. legemlékezetesebb pillanatai láthatók és azokat, az esetenként százéves fotókat is, amelyeken a szentendrei dalmátság múltját ismerhette meg. Valentin Jani bácsi anyanyelvén mesélt, míg Hulai Lajos bátyánk közösségünk doajenje a dalmátok történetérõl tartott elõadást. A nagykövet úr õszinte érdeklõdése, segítõkészsége és biztatása fontos mindannyiunknak, még akkor is, ha tudjuk, hogy saját erõnkben kell bíznunk, hogy fennmaradhassunk. A program része volt, hogy végigsétáltunk a Szamárhegyen, bemutatva közösségünk emlékezetes és jellegzetes épületeit, helyeit. A nagykövet úrnak a szívélyes hangulatú találkozón elhangzott kedves szavai és biztatása után azt érezzük, hogy az anyaország is tud rólunk, fontosnak és jelentõsnek tartja, hogy él egy kis közösség Szentendrén, amelyik tartja szokásait, élteti nemzetiségi kultúráját.
 
2005. március 18.
VÁROSHÁZI BESZÉLGETÉS
 
Tegnap délután Draskovics Tibor pénzügyminiszter volt a Városházi beszélgetések vendége. A családias hangulatú összejövetelen szóba került a költségvetés helyzete, az ország és az önkormányzatok pénzügyi gondjai, sikerei, az unios csatlakozással megnyíló lehetõségek éppúgy, mint a gazdák, a magyar vidék támogatásának kérdései. Az ember azt gondolhatná, hogy az ország elsõ pénzügyesét nem nagyon érdekelhetik a kisemberek amatõr kérdései, véleménye. Hiszen akkora számokkal és olyan méretû makrogazdasági problémákkal foglakozik, hogy az õ szempontjából ez csak valamiféle póri világának tûnhet. De e vélekedéssel ellentétben szinte elementális meglepetésként hatott a jelenlévõkre, mennyire érdeklõdik, és fontosnak tartja a pénzügyminiszter a nem szakmabeliek véleményét, azt, hogy azok hogyan látják a mai magyar költségvetési, pénzügyi politikát, mit tartanak jónak, vagy éppen rossznak a kormány intézkedéseiben, akik ezt mindennapjaikban bõrükön érzik. Nem is titkolta, számára fontos, hogy találkozzon, megismerje azok véleményét, akik pénztárcájukon keresztül mérik tevékenységét. Ezért számomra is, egyik legérdekesebb tanulsága volt a jó hangulatú, a miniszter által is érdekesnek és hasznosnak ítélt kétórás beszélgetésnek, hogy egy miniszter számára milyen fontossággal bír az ilyen közönségtalálkozó, amikor nem a szokásos néhány száz felkent szakmabelibõl és hivatásos politikusból áll a társaság.
 
 
2005. március 17.
SZENTENDRE A KOSSUTH RÁDIÓBAN
 
Balogh Betta riporter
Március 18-án (pénteken) délután fél öttõl Szentendre mutatkozik be a Kossuth rádió "Az én városom" címû mûsorában. A beszélgetéseken, a Szentendrén élõ nemzetiségek múltjáról, hagyományairól, szokásairól vallunk, Pethõ Erika helytörténész, dr Bidorffer Györgyi a szentendrei németek, Vukovits Koszta városunkban élõ, nagy hagyományokkal és kultúrával bíró szerbek és jómagam a szentendrei dalmátok képviseletében. Miként a rádió sit-ján a mûsor készítõi írják "Mindenkinek sokat jelent a saját környezete. Ki ismerné ezért jobban egy közösség szokásait, ha nem azok, akik sokat tesznek a megmaradásért, s hogy ezek a hagyományok ne vesszenek el. A péntekenként jelentkezõ háromnegyed órás mûsornak olyan házigazdái vannak, akik a saját szemükön keresztül mutatják a falujuk, városuk nevezetességeit és elkísérik riportereinket azokhoz az emberekhez is, akik a település múltjáról sok tárgyi és írásos emléket õriznek." Reméljük, hogy a felvett beszélgetésekbõl kiderül, eleget tudtunk tenni a kívánalomnak, és méltón szólaltatjuk meg nemzetiségünket. Számunkra, a szentendrei dalmátság számára ez azért is fontos, mert ritka alkalom, hogy valamelyik országos média érdeklõdik irántunk és lehetõséget biztosít a bemutatkozásra.
 
2005. március 16.
STARIGRADI VENDÉGEK A VÁROSHÁZÁN
 
Az elsõ alkalom, hogy nem valamilyen városi rendezvényre, vagy delegáció tagjaiként, hanem csak egyszerû kirándulóként érkeztek vendégek Szentendrére horvátországi testvérvárosunkból Stari Gradból. Az egyik dalmáciai utazási iroda szervezésében három autóbusznyi dalmát vendég jött magyarországi kirándulásra, és így természetesen Szentendrére is. Ezért gondolhatták azt dalmát barátaink, ha már itt járnak, köszönésre ellátogatnak hivatalba is. Gondolhatták is ezt jogosan, hiszen a múlt évben a szentendrei hivatal munkatársai jártak hasonló kiránduláson Hvar szigeti testvérvárosunkban és akkor a starigradiak készségesen álltak rendelkezésükre. A dolog csak azért volt kényes kissé, mert bár régebb óta itt voltak hazánkban, de csak tegnap este tizenegy órakor telefonáltak, hogy ma a városban járnak, és ha lehet délután két órakor, szívesen találkoznának Miakich Gábor polgármesterrel és más régi szentendrei barátaikkal. Mint az tudni való, a polgármester idõbeosztása igen sûrû, és ritka az olyan alkalom, hogy megteheti, akár csak fél órára is, hogy átprogramozza napi elfoglaltságait. Persze az is lehet, az csak magyarországi gyakorlat, hogy a legtöbb panaszos, kérelmezõ és javaslattevõ legszívesebben csak a város elsõ emberének mondja el mondandóját. Gondolom, ez azért van így, mert abban bízik, így biztosan jobb lesz ügyének kezelése. Így fordulhat elõ, és ez sem ritka dolog, hogy heteket kell várni a polgármester sûrû elõjegyzési naptára miatt, hogy tíz, húsz perces találkozóra sort tudjanak keríteni. Részben a szerencsének köszönhetõen most ez is sikerült starigradi barátainknak, és délután kettõkor a kért idõpontban mindenki ott volt azon a szerény fogadáson, amelyre a hivatal munkatársai kis harapnivalóval, kávéval és üdítõvel készültek, és látták vendégül a Városháza nagytermében horvát kollégáikat.
 
2005. március 15.
ÜNNEPEL A VÁROS
 
A hosszú, hideg idõjárás után az elsõ kellemes, tavaszi nap volt a mai, Március 15-e. Délutánra a szélvédett, napsütötte helyeken rövidnadrágos meleg volt. Az óváros tömve turistákkal. Míg 11-óra tájban – ekkor volt a városi ünnepség – sok volt a kokárdás ember a téren, kora délutánra már csak itt-ott lehetett látni ünneplõbe öltözött embereket, a teret a turisták foglalták el. Hiába, ilyen a turizmus, ide kirándulni jönnek. No, de vissza az ünnephez. Fél tízkor a városi köztemetõben Ducza Istvánné, a Petzelt József Szakképzõ Intézet igazgatója méltatta az elsõ Honvéd Tiszti Tanoda tanárának életútját, akinek hamvait – immár harminc éve – az egykori Kossuth Katonai Fõiskola hallgatói hozták át ide a kálváriáról, és állítottak síremléket számára. Méltatásában az életút példájának fontosságát hangsúlyozta az elõadó, a hallgatóság többségét adó szakképzõs hallgatók és a szentendrei politikai elit megjelent képviselõi elõtt. A beszédet követõen a jelenlévõ diákok és szervezetek koszorúkat helyeztek el a síremléknél. Tizenegykor kezdõdött a városi ünnepség második része a Fõ téren. Ekkor már fél órája játszotta a negyvennyolcas ünnepségekrõl jól ismert dallamokat a fúvós zenekar, a szép számban megjelent szentendreiek elõtt. 11 órakor az ünnepi szónok dr. LOSONCI MIKLÓS mûvészettörténész volt, aki lángoló lelkesedéssel méltatta az ünnep fontosságát. A beszédet követõen ünnepi mûsor adtak a Templomdombi Általános Iskola tanulói, Kertész József, valamint a TÉKA Együttes.
 
2005. március 14.
BEINDULT A TURIZMUS
 
Dolgom volt ma délelõtt a városban. 11 óra van amikor megyek lefelé. Még csak szordinósan vannak turisták a Fõ téren és környékén. Német, szerb és magyar szavakat lehet hallani. A megbeszéléssel egy órakor végzek a cukiban. Kilépek az utcára. Kellemesen süt a nap, és mindenütt emberek, tömeg árasztotta el a óvárost. Nézelõdõk tucatjai seregelnek le-föl a Dumtsa, Bogdányi utcában és a Fõ téren is. Úgy látszik a pestiek mai programnak azt választották, hogy kiugranak Szentendrére sétálni. Végigjárom az óváros turisták által leginkább kedvelt utcáit. Azt tapasztalom, hogy nem csak a Fõ téren és a Bogdányi utcában van tömeg, de a Duna-korzón is. Parkoló kocsik mindenütt, egészen a Rév utcáig állnak az út mentén. Ez nem csoportos turizmus, ez klasszikus kiránduló, mint régen, állapítom meg magamban, csak régebben HÉV-vel jöttek ki. A Fõ téren egy srác szórólapokat osztogat. Rajta kis térkép és szöveg, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a Gõzhajó utcában Történelmi panoptikum és kalóz múzeum nyílt. Sõt, üzleti fogásként az is olvasható a papíron, hogy két kiállítást lehet megnézni egy árért. Arra indulok hazafelé. Gondolom, megnézem, vajh van-e foganatja a direkt reklámnak. A Gõzhajó utcában a pince bejárata elõtt kisebb tömeg várakozik, hogy lejusson kalózokat nézegetni. Mit mondjak, bejött. Fényképezgetek, aztán megyek tovább, mert nincs se kedvem sem idõm kivárni a sort. Pedig arra gondoltam, mielõtt lefikázom, legalább megnézem mirõl is írok véleményt. Szentendre legújabb látványossága szomorú, legalábbis kívülrõl. Gyenge felirat, amatõr design, de érdeklõdés, az van. Mi lenne, ha értékesebb látnivalót kínálnánk mi a város a turistáknak? Vajon oda is elmennének ennyien, mint a kalóz múzeumba?
 
2005. március 12.
 
IZBÉGI BARÁTI KÖR
 
Az Izbégi Baráti Kör ma délután 5 órakor a Tasi Galériában tartotta megemlékezését március 15-e alkalmából. A rendezvényen dr.Losonci Miklóssal beszélgetett Nemesházi Bea újságíró. A rendezvény érdekessége, hogy miközben a szép számú érdeklõdõ elõtt méltatta az 1848-as forradalom és szabadságharc történelmi fontosságát, nemzeti identitásunkat is meghatározó jelentõségét és szó esett a kor nagy személyiségeirõl, a Budapesti Iparmûvészeti Múzeumban Bozóki András kulturális miniszter az országos ünnepi kitüntetési ünnepségen a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztje kitüntetésben részesítette a Losonci Miklós nyugalmazott fõiskolai docenst. Miként azt az egyesület elhatározta, folytatják a beszélgetéseket. A sorozatnak címe, Izbégi esték, amelyen a tervek szerint még tucatnyi szentendrei hírességet látnak vendégül.
 
DÉZSMA-HÁZI BESZÉLGETÉS
 
Mai beszélgetés a dézsma házban igazi családtörténet. Egy szentendrei szerb család, a valamikori csizmadia, kordovánkészítõ dinasztia máig tartó története. Hogyan vész ki egy híres mesterség Szentendrérõl. Még az utolsó nagy generáció a hetvenes évek elején az akkor még dolgozó Tischneréké, akik a szövetkezetben az európa-bajnokságonkon is sikeres úgynevezett tv labdát gyártják, tudják, azt az elsõ fekete-fehér színût. Szatura, Tischner, Novoszedlák és a többiek, elõdei emlékére emelték a Szamárhegyen a tobakosok keresztjét. S csizmadia, kordován készítõ, tobakos,õvék volt az a tisztesség is, hogy elõl mentek a farsangi felvonulásokon, s akiknek külön templomuk volt a Preobrazsenszka, vagy másik nevén a Tímár templom. De egy érdekes eddig általam nem ismert képeslap is elõkerült, amely a Fõ térrõl készült. A vendéglõ neve még nem Korona, és tulajdonosa sem a Huzsvik család, ekkor Schunk Antal kávéháza és vendéglõje mûködik itt, mellette Greiner József órás és mérleg üzlete.
 
 
 
 
 
 
Ha akar a város majd jégcsarnokot, errõl is most kell dönteni.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Szautner bácsi
a dalmát ládával
1963
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hosszú idõ után, végre elkészítettem fórum rovatomat, hogy az Ön vélménye is itt lehessen!
 
Minden héten felteszek egy-egy képet a városról, s vagy a dátum, vagy a helyszín, vagy képen látható emberek után érdeklõdöm
     
KÖZTERÜLET-HASZNÁLATI SZABÁLY PROLONGÁLVA
  
2005. március 11.
     
Újabb tárgyalásra adta vissza a testület közterület-használat rendjérõl szóló elõterjesztését. Bár két fordulóban is volt egyeztetés a rendeletrõl a kereskedõkkel, eddig nem sikerült olyan megoldást találni, amelyet minden érdekelt fél elfogadhatónak találtak volna. Három érdeket mindenképpen érdemes a rendeletben jól megjeleníteni. Egyik, a városképi esztétikai szempontok érvényesülése. Mert hát, ez az, amiben a legtöbb panasz és kifogás hangzik el, úgy, mint a Bogdányi utcát elárasztó giccs tömeg, amelyet nem csak a város lakosságának egy része, de tekintélyes szakmai lapok is kifogásolnak. Ennek a szempontnak kíván leginkább megfelelni a rendelet-tervezet is. A másik, és ez sem elhanyagolható szempont az, hogy például Bogdányi utcában közel 200 kereskedõ és közvetve 1000 alkalmazott dolgozik, akik foglakoztatása nem lehet mellékes érdek. Miként a harmadik érdek sem, mármint az, hogy ebbõl mekkora adó és közterület-foglalási bevétele van Szentendrének. A legtöbb vitát az a passzus váltotta, váltja ki, hogy jogosan írta-e be a paragrafusok közé készítõje, hogy közterület használati szabályok érvényesek a magánterületre is, ha a kaput kinyitva, azt közterület-szerûen használja tulajdonosa. Magam két másik szempontot is fontosnak ítélek. A szentendreiség (aki itt fizeti adóját, szentendrei terméket árul, stb.) preferálását, és azt, hogy a kulturális típusú rendezvények megtartását ne nehezítse ugyanolyan adminisztrációs kötelezettség, mint az üzleti jellegûeket.  


Appartmanok
     
ELLOPTÁK A HALACSKÁT
  
2005. március 10.
     
Mit mondhatnék rá, ez bizony szemétség. A mai reggel kaptam a hírt, hogy hétfõn éjjel ellopták a Duna-korzón a halacskát. Tudják, azt a kis vízköpõ szobrot, amelynek a lefolyóját nem sikerült rendbe hozni az elmúlt negyvennégy év alatt, és ha mûködött is, fõképpen nyaranta mindig a járdára csordogált ki a vize. Emlékszem rá, hogy még a tanácsi idõkben is számtalan interpelláció témája volt, hogy már megint a járdára folyik a víz. Lehet, hogy nem volt valami szuper kivitelezés a lefolyó, de kedves színfoltja volt a városnak. Még 1960-ban, amikor a lordok házának nevezett Duna korzón a mai zeneiskola melletti tanácsi lakásokat a 24 számú Építõipari Vállalat építette, az akkori szabályok szerint a kivitelezés költségeinek megadott kevés százalékát, mûalkotásra kellett fordítani. Így került a volt Móricz Gimnázium, (mai szakképzõbe) Papp szobrászmûvész úr (egyébként akkor a Képzõmûvészeti Fõiskola tanára) szõlõszedõje is a bejáratnál lévõ falra, amit azóta lemeszeltek, és ekkortájt létesült a kis vízköpõ is.    
     
E KÖZIGAZGATÁS
 
2005. március 9.
     
Korosztályom tagjai közül sokan vannak akik nehezen barátkoznak meg a számítógéppel. Pedig, egyre inkább teret nyer az e-mailen való levelezés, és számítógéppel igénybe vehetõ legkülönbözõbb szolgáltatás. Valódi gond ez, mert hamarosan, aki nem rendelkezik ilyen masinával, nem tudja kezelni, elesik információktól, nem fog tudni ügyet intézni. Vajda János kistérségi manager (régi szóhasználattal, járási tanács munkatársa) tartott tájékoztatót a március 8-i testületi ülésen arról, hogy Szentendre és a volt járás tizenhárom települése 500 milliót nyert az e-közigazgatás kiépítésére. Bizony ez hatalmas összeg, ennyibõl már valóban lehetséges lesz, hogy ne kelljen bemenni minden ügyért a hivatalba. Otthonról, számítógéprõl lehessen adó és építési ügyeket, kérelmeket, beadványokat intézni, információt kapni. Igen ám, csakhogy ehhez nem csak pénz, számítógép, szoftver kell, hanem másfajta gondolkodás és a hivatalokban is egészen más típusú munka. Eldõl, képesek vagyunk-e, tudunk-e mi ügyfelek és hivatalnokok alkalmazkodni a huszonegyedik századi technikához. Mert ha nem, és megmarad a párhuzamosság az ügyintézésben, akkor csak kidobott pénz lesz az e közigazgatásra elköltött pénz is. S hogy tiszteletlenül saját példámmal hozakodjam elõ, amióta saját internetes oldalt mûködtetek, és ezért többet használom e szemrontó masinát, írnivalóm sokkal több van mint korábban. Igaz, választóim, akik olvassák, talán többet tudhatnak meg városi dolgokról, álláspontomról, mintha fogadóórán találkoznánk csak.
   
     
ELBÚCSÚZOTT A FÕÜGYÉSZ
  
2005. március 8.
     

Negyvenöt évi szolgálat után, dr. Németh István Szentendre fõügyésze nyugdíjba megy. Ebbõl az alkalomból a képviselõ-testület elõtt elbúcsúzott, megköszönte az együttmûködést. Miként azt Miakcih Gábor polgármester bevezetõ méltatásában mondta: – Korrekt kapcsolat, jó emberi és szakmai együttmûködés jellemezte a két szervezet viszonyát az évtizedek alatt, és ebben a fõügyész úrnak kimagasló érdeme volt . Már csak azért is, és ezt már dr. Németh István említette, három cikluson keresztül tanácstagként is végzett közéleti munkát. Azóta is, mind ügyész, gyakran ült ott a testület ülésein, mind állandó meghívott. Búcsúzójában az ügyész úr azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az évtizedek alatt a jó kapcsolatban annak is része volt, hogy a kriminalitás elkerülte, mind a testület tagjait, mind a hivatal apparátusát. Az elbúcsúzó fõügyészt, a testület tagjainak tapsa kísérte a terembõl való távoztakor.

   
     
ÓVODA
  
2005. március 7.
     
Ha egy város növekszik, gyarapodik, jó dolog. Nincs annál lehangolóbb, tragikusabb, amikor tanulók hiányában iskolát, azért mert kevés a kicsi, óvodát kell bezárni, megszüntetni, másra használni. Az Egyesült Államokban azokat a településeket, ahol ez megtörtént, vagy történik "halott helynek" nevezik. Szentendre szerencsés helyzetben van. Folyamatosan növekszik a lakosság száma és gyermekeké is. De látszik a statisztikai adatokon, hogy hazánkban, miként azt a szakemberek mondják, csökken a szülési kedv. Mert hát micsoda dolog az, hogy akkor, ha évi 300 fõ alatt lenne a beköltözés, csökkenne a városban a gyermekek száma. A statisztikai könyv szerint 400 lakosság-szám növekedésnél, nulla, és évi 1000 fõ beköltözõ esetében huszonöttel több gyermek van Szentendrén. Persze gond ez is, mert újabb csoportot kell indítani, iskolát, óvodát kell építeni. De hát, nem ezért van az önkormányzat? Így hát, nem értem jobboldali képviselõtársaim egy részét. Mert mint a pletykákból hallik, március 8-án nem kívánják támogatni egy új szentendrei óvoda tervezését. Azt javaslom, nem szabad az "annál jobb, minél rosszabb nekik" politikai gyakorlatot a gyermekekre kiterjeszteni, mert a betartás politikája nem a baloldali képviselõknek, a polgármesternek rossz, hanem a kicsiknek, az óvodásoknak.
   
     
NÕNAP
  
2005. március 6.
     
A nõnap alkalmából bensõséges ünnepségen virággal és szerény nassolnivalóval köszöntötték a szentendrei szocialisták vezetõi a pártszervezet munkáját rendszeresen segítõ hölgyeket. Maholányi Pál volt elnök köszöntötte a Szamos cukrászda emeleti termében március 6-án délután összegyûlt mintegy ötven fiatal és nagymama korú hölgyet. Köszöntõ szavaival méltatta azt a türelmet és támogatást is, amelyet azok nyújtanak, akik biztosítják a nyugodt családi légkört akkor is, amikor férjeik a családra fordítandó idõbõl társadalmi megbízatásaikra fordítanak. Háláját és köszönetét fejezte ki a közösség férfi tagjai nevében a gyermekek, unokák nevelésében végzett pótolhatatlan szeretetteljes munkájukért. Mint mondta, továbbra is számítanak a nõk, családanyák segítségére, mert a bennük meglévõ, a szegények és elesettek gondjai iránti szociális érzékenység, a szocialista párt valódi társadalmi értéke is.
 
     
RÉGI KÉPEK
 
2005. március 5.
     
Mai dézsmaházi beszélgetésen két régi szentendrei család képei vetültek elénk a falra. A városban jól ismert Ritsman és G. Szabó családok története bontakozott ki elõttünk. Elõbbi, évtizedekig a Szentendre- Szigetmonostor közötti révjog birtokosa, a révész. Utóbbi veje, Szabó Józsi bácsi a Határcsárda tulajdonosa. A képeken, a zajló Dunán jégtáblák között siklik a csónak, hogy a bába idõben eljusson Szigetmonostorra a vajúdó édesanyához. A másikon kiránduló lányok, - ma inkább nyolcvan, mint hetven évesek lehetnek már- mosolyognak a képrõl, vidámak, kirándultak Szentendrére és lefényképezték magukat a révész bácsival.Majd a sóhajok hídja, a mai Rév utca és a Duna korzó találkozásánál, akkor még álló híd. Képek az 1939-es, 42-es árvízrõl. Aztán a csárda. Ünnepségek, rendezvények, az átépítés. Imitt terített asztalok elõtt a büszke tulajdonos nagypapa, és a kép elõterében motorbicikli a státusszimbólum. Majd méteres harcsa a szakács kezében, készül a halászlé a kerthelyiségben. Mert hát, ez volt múltunk. Nem csak kitüntetettek és mártírok, a mindenkori politika szükséges múlt-kellékei, hanem õk, akikre azt szokták mondani " csak tették a dolgukat." Õk a szentendrei történelem. Az életét is kockáztató révész, és a halászléjáról híres vendéglõs.