2005. augusztus 10.    
NYÁRESTI HANGULAT
   
   
 
 
Estefelé dolgom volt városban. Kellemes volt az idõ, így hát sétálva mentem a Fõ térre és jártam egyet Duna korzón is. Közvilágítás még nem lévén, csak a vendégélõk és asztalaikon lévõ kis mécsesek világítottak. A kellemes nyáresti félhomályban még engem is meglepett, aki sokat járok az óvárosban, mennyire hangulatos tud lenni az esti Szentendre. Az asztaloknál külföldiek és helyiek ültek, csendesen beszélgettek, csak a korzón vágtatott végig idõnként egy-egy õrült motoros, bömböltetve masináját. Eszembe jutott a délelõtti találkozás egy Fülekrõl jött kiránduló párral, akik eltévedtek a Szamárhegyen és útbaigazítást kértek, hogy megtalálják a Duna partot. Amíg elkísértem õket a legközelebbi sarokig, hogy onnan már biztosan a Duna korzóra érnek, ha lefelé mennek, folytonosan arról áradoztak, hogy milyen szép ez a város, milyen jó lehet itt lakni. Én meg próbáltam cáfolni, hogy ez csak a felszín, mert sok a kátyú, szemetes a város, és milyen sok probléma van. Õk bólogattak, és csak ismételgették, a, "de itt egészen más lehet élni, mert a környezet, meg a hangulat… stb." mondatokat, mint az imamalom mondogatva Szentendre dicséretüket. S íme ezen az estén engem is megfogott a város hangulata, pedig csak néhány tucat mécses világít az asztalokon. De valami hiányzott. Talán valamilyen kellemes halk zene kellene, gondoltam. Egy gitár, vagy valami hasonló hangszer. De aztán elhessegettem magamban a gondolatot, ugyan már, hisz, nincsen rá pénz. S ekkor az eszembe jutott a régi történet a Városháza sarkára kitett lámpáról. "Lolits Simon Úr által ajándékozott, s már is a Városház szegletére szegezett lámpa éjszakánkénti meggyújtása eránt a Tanáts oda határozta véleményét, hogy miután a lámpa felvilágosítására nevezett költségek a lámpa értékével összehasonlítva úgy találtatott, hogy egyes számlát tekintve majd semmi haszon nem válik belõle... Az ajándékozónak azon szándéka tehetvén, hogy a lámpa használtassék is, s erre költségek nincsenek, a lámpát az ajándékozó Úrnak köszönettel visszaadatni rendeltetik." Szóval, olyanok vagyunk-e mi is, mint "dicsõ elõdeink"? Nem tudom rá a választ, de amikor a kultúra költségekrõl vitatkozunk, mintha a mai testület hasonlítana a régi Tanátsra. Bár lehet, hogy ez csak tévképzet.

 
 
     
2005. augusztus 9.    
BRINGÁSOK ÉS AZ ÚT
    
     
 
Tegnap délután a testületi ülésre menet, a Városháza sarkánál a járdán, vagy harminc kerékpáros nyüzsgött. Éppen akkor szedelõdzködtek egy holland -gondolom, mert hallgatódzásomból ez jött le- fiatalokból álló biciklis csapat tagjai és indultak tovább. Szentendrét jöttek megnézni és ezt a helyet találták bicikli-parkolásra legalkalmasabbnak, és legközelebbinek a Fõ térhez. Hiába, õk megtanultak közlekedni, legalább is, betartják a szabályokat, mert azért nem mentek be bringával a Fõ térre, mert az oda való behajtást, mindennemû jármûvel behajtani tilos tábla tiltja. Õk nem tudták, honnan tudhatnák, hogy ez csak amolyan "gyakorló tábla" és nem mindenkire érvényes szabály, például Porschékra nem. Szóval, miközben bámultam a csõdületet és azon morfondíroztam kik is lehetnek, és miért vannak itt, eszembe jutott, talán Miakich Gábor hívta ide õket, szemléltetésül vonulnak fel a Városháza elé. Ugyanis, tegnap éppen a Pannónia telepi töltés és bicikliút építõjének kiválasztása volt napirenden, az alábbi rébuszos címmel, "Az Euro-VELO hálózat fejlesztése - Szentendre Dunaparti panoráma kerékpárút építése beruházás megvalósítására kiírt közbeszerzési eljárás lezáró döntés meghozataláról." De, hiába volt a bikkfanyelû cím, a képviselõk szinte egyhangúlag jóváhagyták a közbeszerzési munkabizottság döntését és a Bola-Terra Konzorcium hamarosan megkezdheti a munkát. 294 milliós a beruházás, amely a töltésen kívül az elhanyagolt, a töltés melletti WC felújítását is magába foglalja. Szóval, most majd nem kell félni az áradástól a Pannónai telepieknek és nagy valószínûséggel, többé nem kell homokzsákot sem rakni, majd ha jön az ár. És a töltés tetején megépül a bicikliút a volt szovjet laktanya és Postás strand közötti szakaszon, és ezzel olyan sétánya, biciklis és gyalogos útja lesz a városnak, amelyet utoljára még 1928 elõtt a Görgey laktanya, a mai nevén, Kinizsi laktanya megépítése elõtt használhattak a város lakói. De lehet, és tegnapi látvány és sereglés errõl gyõzött meg, hogy a jövõben nem csak autósok és motorbõgetõ benzingõzös ifjak jönnek majd Szentendrére, hanem a bringások is. Persze ehhez nem csak bicikliút- persze az is- kell, hanem megfelelõ infrastruktúra is. S úgy tudom, éppen ilyen bringás állomások építésére (javító, büfé, megõrzõ, internet kapcsolat stb.) lehetett unios-pályázni, de eddig egyetlen sem érkezett be erre, Pest megye településeirõl. De bízzunk benne, hogy eljön majd az, az idõ is, amikor nem csak az autóst tekintik embernek Szentendrén. 		 
 
 
A Duna parti út, Bükkös patak torkolata utáni szakasza, amikor még itt vezetett a földút egészen a Lupa csárdáig.
 
     
2005. augusztus 8.    
BELGA ZENÉSZEK A FÕ TÉREN
    
     
 
Dán ismerõsöm szülei egyszerû emberek. Édesapja mozdonyvezetõ, a mama meg városi szociális munkás. Vasárnaponként ebéd után kiülnek a ház teraszára és ilyenkor a papa elõveszi tangóharmonikáját és játszik egy órácskát a maga gyönyörûségére. Nem kéri senki, nem fizetnek érte, csak a zene és a maga kedvére. Nem kíván ebbõl pénzt csinálni, ezért nem várja el, hogy majd mások fizette utazásra vigyék. Talán ezért nem lepett meg, ma délután öt óra tájban, hogy Szentendre Fõ terén negyven belga fúvós játszik. Ugyanis, egy belga kisváros fúvósai elhatározták, hogy ezen a nyáron magyarországi körutat tesznek, és ezért megbíztak egy utazási irodát, keressen számukra olyan magyar városokat, ahol szintén vannak zenekarok, akikkel együtt játszhatnak majd a zene örömére, és a maguk gyönyörûségére. Így találták meg a szentendrei Vujicsics Zeneiskola fúvósait és velük együtt léptek fel Szentendre fõterén. Nem pénzért, sem hivatalos, sem sumák gázsiért, csak azért, hogy másokkal együtt zenélhessenek, megmutathassák magukat. Mert úgy gondolják, hogy megosztják örömüket, megmutatják magukat más országbelieknek is. Néhány napja jártak már Kecskeméten és Nagymaroson, ahol szintén felléptek. Féja tanár úrral beszélgetünk a zeneiskolától a Fõ tér felé menet. Meséli, hogy amikor megkeresték õket, szívesen vállalták a közös fellépést. Vendégeik olyan gondosan készítették elõ az utat, hogy még a fellépésen eljátszani kívánt zenemûveket is pontosan egyeztették. Egy magyar zenedarab is szerepelt repertoárjukban. Igen, hát ez Európa boldogabbik felének mentalitása. Ezt nevezik civil kurázsinak. Nem az államtól, önkormányzattól várják el, hogy utaztassák, felléptessék õket, hanem összeállnak, megszervezik útjukat, fellépésüket, méghozzá úgy, hogy közben senki sem gondolja azt, hogy most miért éppen neki kell feláldoznia szabadidejét, hiszen õ heverhetne helyette másutt, a tenger vagy Balaton parton is. Nekik ez természetes, és nekünk magyaroknak? 		 
 
 
 
 
     
2005. augusztus 7.    
P'ART MOZI TOVÁBBÉPÍTÉSE
    
     
 
Újabb 18 milliót nyert a város a P'art Mozi befejezésére. Az elõteret, székeket és a kiegészítõ helyiségeket fogják belõle megépíteni. A fehér ház ezzel úgy tûnik, végleg befogadja a MOZI-t, már csak azért is, mert már túl sok pénze van benne a városnak. De félre téve a rosszmájúságot, van még mit tenni az építésen kívül is, ugyanis el kell hitetni a szentendreiekkel, hogy ismét van mozi a városban. Mert a mai látogatottságból ez még nem tûnik ki. Mondják, még nem megfelelõ a környezet, de ha majd megjönnek az új székek és minden kultúrált lesz és ISO, akkor aztán… Nem tudom, kezdek egy kicsit szkeptikus lenni, mert mintha több vér kellene, hogy ezerrel beinduljon. Hogy miért is? Hát többek között azért, mert a magamfajta falusi mozihoz szokott, ennyi év után csak nehezen indul neki este, inkább ül a tévéje elõtt, felteszi kedvenc videóját, vagy a nyári színházat, gombát, esetleg valamelyik nyalós kerti-partit választja, a mozit még csak nehezen. Talán azért, mert még nem volt itt olyan filmélménye, mint annak idején, abban büdös-koszos kis falusi moziban, és hát elõször meg kell szerezni az élményt, hogy kötõdjön, hogy törzsvendég legyen. Igen, hát nehéz feladat vár ZOOM-osokra, hogy az új korosztályokat, a multiplexekhez szokottakat megnyerje és magamfajta nehezen mozdulókat, felállítsa megszokott székeikbõl és bevigye a mozi-terembe. Ahogy visszaemlékezem számomra legalább olyan fontos volt annak idején a mozi utáni duma, agyalás, a társaságban eltöltött még egy óra, mint maga a film. Talán ma sem a legújabb film érdekes csak, hanem az együttlét, a társaság is. Ebben azt hiszem Szentendrén, van tartalék bõven, mert most nyáron is tapasztalhattam társaság-keresésüket. Azt gondolom, õk szívesen fogadnák a meghívást, egy jó filmre, mozi utáni beszélgetésre, csak hát, az õ nevük valószínû nincs rajta a standard listákon. Õk a visszahúzódók, azok, akiket legtöbbször nem szólítanak meg, pedig itt élnek közöttünk, és õk vannak többen, csak kevésbé magamutogatók, hangoskodók, mint mi.		  
 
     
2005. augusztus 6.    
DUNDO MA
   
     
 
Figyejj!!! ez a Keszég László úgy megszívatott, mint a torkosborz ezzel a Dundo Maroje vagy mi, Darabos Misibával. Annyira, hogy a szünetben Áronkával meg Barnával úgy nyafogtunk, mint valami úrilány a falusi klozeten, amikor benéz a kecske a nyitott ajtón. Mert semmi abból a hetvenkilences fõtéribõl, Körmendy és Kalocsay fiatalon, meg Paudics fénykorában. Nuku finom áthallások és klasszikus reneszánsz humor, csak ez a maiamagyar vazzegizé, susogós-melegítõs-vállalkozós duma. S míg bejött, úgy kerestem a fogódzót, mint a részeg könyvtáros a fogantyút a diszkógömbön. Aztán a második résznél mellettem egyszer csak a szõke becsörrent a mobillal, majd félhangosan végigdumálta a fontosdolgot. Háttal a szinpadnak bevacsizott tányércsörgéssel és késkoppanásos aláfestéssel, s ekkor piszkosul kezdtem élvezni, mint Csicsolina tévészereplést. A kaposváriaknak ezen az estén bejött a "Exemplis discimus". Mert hát ez megy ezerrel, mint mikor, tudod, spanyolba, olaszba, dubrovnikba vótam. Semmi Raguza, csak komoly kis terepjáró, vastag aranylánc, fitness, welness és vazzeg. Te, amikor a tizenöt millával lelépett a kiscsávó és akkor a faterja keveri, hát az baromi. Ez a téma, de állítom, jobb, mint a kedvenc sorozatom. Figyejj! Aztán ha tucc, gyere le mán Pismánból, megszakadsz, annyit fogsz röhögni! Csak vazzeg ez a kövezet hazafelé a Fõ téren, ez kiborított. Elmegy az agyam, nem lehet járni rajta. De majd most már szólok ezeknek ott Városházán, hogy aszfaltozzák, vagy olyan modern követ rakjanak le, tudod olyan nyolcszögletes színes fasza mûkövet, hogy tuggyon az asszony magassarkú cipõben is járni mer elegem van már! Ja, a darab, igazi nyáresti, amely még nem teljesen kész, látszik a fõpróba hiánya és még ráfért volna néhány elõadás, hogy minden színészi megformálás igazán jó legyen és minden poén ott mûködjön ahol kell. De nekem tetszett és a közönség is jól vette. Ma, augusztus 6-án, szombaton, Szentendrén, a Városháza udvarán, a teátrumban.		  
 
     
2005. augusztus 5.    
NEOFOTON FOTOPRINT
   
     
 
A ma kiállítása nem csak a mûvekrõl, kurátorokról szól, hanem emberekrõl, együttlétrõl is. Ezért is drukkoltam, hogy ma ne essen már. Mert akkor nem jön be a kiállításmegnyitó valódi hangulata, hisz nem lehet a MûvészetMalom udvarát használni. Ugyanis, fantasztikus vernissage enteriör az emberekkel teli udvar. Öcsike (Ef. Zámbó István) rendezvényeihez pedig kell, mert ezek akarva-akartlanul a hetvenes évek házibuli hangulatát idézik, s ez a mai is ilyen volt. Olyan ambivalens érzésekkel, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy ez a mûvészet része-e, vagy csak a mi nosztalgiánk. És ebben a kontextusban a mû meglepetés, ajándék, a kellemes együttlét része, az agyalás témája, amirõl beszélni kell és lehet. Ilyenfajta hangulat fogott el, a mai "neofoton fotoprint" kiállítás megnyitóján. Úgy voltunk együtt majd négyszázan ismerõs-ismertlenek, mint egy nagy házibulin, amelyet valamelyik ismerõs kertjében, házában tartottak volna. A házban, a kiállítótermek falain közel kétszáz print, némelyik hivalkodóan, másikak szelíden, amott megdöbbentõen és mesélõn. Fura mûfaj ez a print, mintha az utcáról visszalopott alkotások lennének a falakon. Egyszerre poszter, plakát és fénykép is, idõnként túlszínezett és harsogó, mint valamelyik tévéadás villanóképe. Ha mesél groteszk, ha lágy akar lenni bátortalanul halvány, mintha csak döbbenteni született volna, és egy másik, túlszínezett világ lenyomata lenne. Mivel nincs anyaga, plasztikája nem tud közel engedni magához, távolságot tart, mintha tükörben néznéd, amit látsz. De nem is a fénykép befagyott pillanat-módján, hanem mintegy felmutatva annak síkbeli mását. Talán ezért kevés az akt, a szépségkeresés õsi tematikája, az örök emberi. Itt minden távolságra van tõled, ott a síkon. Beszélgetek ismerõseimmel, okosakkal és felszínesekkel, érdeklõdõkkel és unatkozókkal és közben keresem magamban a választ a mûfajra. S aggódom, hogy nem marad meg bennem tovább amit látok, minthogy benyelem a sok színt. Mert annak valamilyen meghatározhatatlan oka van, hogy állandóan keressük a hosszan ható mélyen megmozgató hatásokat. S rájövök, hogy pofonegyszerû a megoldás, errõl szól az egész, felkelteni, felébreszteni az igényt. Ez olyan ébresztõ-mûfaj, a felmutatás helyett, a felébreszteni mûfaja, talán ez rá a legtalálóbb kifejezés.		  
 
 
     
2005. augusztus 4.    
TANAY STUDIO
    
     
 
Amikor még az elsõ lépéseket tettük a két város, Szentendre és Stari Grad közötti kapcsolat megteremetésére, végignéztük milyent területeken, tudna a két város együttmûködni. Az egyik ilyen lehetõségnek kínálkozott a kiállítások cseréje. Akkor még magam is, mint a Mûvészeti Tanács titkára segítettem ezt. Így lett kiállítás a Tanay Stúdió starigradi Szent Jeromos Galériájában a szentendrei mûvészek szitáiból 2001-ben. De Hvar szigeti szobrászok is kiállítottak MûvészetMalomban. Megépült az autópálya Splitig és naponta érkezik hajó Anconából a városkába és ettõl nagyon meglódult az idegenforgalom. A horvátok egyre többet áldoznak arra, hogy a tenger és a szép környezet mellett, megfelelõ kulturális kínálatot nyújtsanak vendégeiknek. Valamikor még a háború idején a zágrábi Emil Robert Tanay professzor úr megszerezte a 14 századi Szent Jeromos kápolna használati jogát, és kiállító helyiséggé alakították át. Egy biztos, hogy testvérvárosunk egyik jelképe ez a galéria, amelyben nyaranta kiállításokat kínálnak a szigeten pihenõknek, nyaralóknak. Most, hogy ezerrel nyár van Stari gradban, újabb kiállítás nyílt, most Tonija Franoviæ legújabb mûveibõl, aki számos nemzetközi mûvészeti intézményben sikerrel szerepelt már. A megnyitón két fiatal tehetség, a sokra hivatott gordonkás, Monika Leskovar és az izraeli zongorista Jossy Resheff a Hvarski pejsaži címû zenemûvet adta elõ a megnyitón. Mint hallom, érdekes közönség volt jelen, mert nem csak a fõvárosi képzõmûvészeti egyetem, de a milánói testvérintézmény, valamint a Zágrábi Nemzeti Múzeum, és vagy tucatnyi mûvészettörténész és újságíró is fontosnak tartotta, hogy leutazzon erre az eseményre. Igaz, néhány nap múlva a köztársasági elnök is a városkába látogat és talán ez is vonzást jelenthetett. Mint barátaim írják, három évre elõre lekötötték már a galéria kiállítási lehetõségeit, és a nevekbõl kitetszik, nemzetközi a társaság. Sajnos magyarok nincsenek közöttük.		  
szentendreiek anno
     
2005. augusztus 3.    
MÚLT, JELEN, HAJÓ
    
     
 
A legutóbbi testületi ülés után, együtt ültünk egy pohár sör mellett önkormányzati képviselõk. S mint ilyenkor szokás, számos dolog szóba került, többek között a közlekedés, közelítve a dunai vízi-közlekedés, vagy, hogy teljesen pontos legyek, ennek hiánya. Két napra rá, az egyik országos napilap errõl a témáról közölt írást, és az ebben megfogalmazottak mintha felelevenítették volna korábbi beszélgetésünk tartalmát. Szóval, itt van ez a hatsávosnak számító út, a Duna, amely alkalmas lenne Szentendre és Budapest közötti utazásra. Méghozzá úgy, hogy, a szentendrei halandónak ahelyett, hogy az elõtte és mögötte pöfögõ autókat, sivár lakótelepeket kelljen látnia, parti galériaerdõk és a Duna víztükrének látványával húsz perc alatt a fõváros közepén léphetne a partra. De hát az elmúlt ötven év alatt leszoktunk a hajóról, mint közlekedési eszközrõl, és a rendszerváltás óta a kormányok többsége is csak autóban, autópályában és útban tud gondolkodni. Ez is oka, hogy ma valóban nincs már kereslet erre, nem jelenik meg még az igény sem. Pedig, "a Dunagõzhajózási Vállalatnak 1862-ben már 136 folyami gõzhajója, közel százezer tonna szállítására alkalmas 929 uszálya, továbbá a Duna torkolata és Szmirna között közlekedõ két tengeri hajója volt." S, hogy Szentendrének is fontos volt a hajózás valamikor, arra példa, hogy miközben Pesten kitört a forradalom és márciusi ifjak a nagy tavaszi vásárt világraszóló rebellióvá emelték, a városi Tanáts Szentendrén a gõzhajózásról vitatkozott és az elõzõ nap történtek, csak mint mellékes események állnak a jegyzõkönyvben. De a kofahajóknak is fontos gazdasági jelentõsége volt a két háború között és után. Aztán minden maradt a régiben, mármint a gõzösök és a mi gyermekkorunkban az 1800-as évek végén a 1900-as évek elején épített hajókkal játunk kirándulni, a Kossuthtal, Dunaföldvárral, és a többi gyönyörû matuzsálemmel. "A háború utáni elsõ új hajó 1957-ben az Óbudai Hajógyárban készült (Bakony lapátkerekes vontató gõzhajó). Ezt követõen motoros, hajócsavaros vontatóhajók sorozatát vásárolta a MAHART vállalat a magyar hajógyáraktól. 1970-ben 42 motoros, 2 gõzüzemû vontatóhajója, 35 önjáró motoros áruszállító hajója volt, a Dunán 17 hajó közlekedett." Eközben Európa boldogabbik felén a folyami hajózás és a hajók is rohamos fejlõdésen mentek át, hasonlóan személygépkocsikhoz és ma már az általunk ismert csoda, a szárnyashajó is réginek számít. Párizsban, Amsterdamban, Londonban, de vagy még ötven európai városban a folyón is közlekednek, úgy mint egy elõvárosi vasúton, villamoson. Városnézést és tucatnyi szolgáltatást bonyolítanak le a folyami hajók. Mi meg csak autóútról, autósávokról gondolkodunk, és közben itt folyik a Duna csendesen és kínálja magát szemérmesen, hogy vegyük már észre.		  
 
 
2005. augusztus 2.    
MORGOLÓDÁS
  
     
 
A hét valamelyik napjának reggelén, az egyik kereskedelmi televízió mûsorának vendége dr. Niklai Ákos , a Magyar Turizmus Rt. elnöke volt. És mint ilyenkor szokás, természetesen szóba került az is, hogy milyen nyári programokat kínál Magyarország a hazai és külhoni vendégeknek. A padödõs riporternõ, az általam egyébként tisztelt Falusi Mariann kérdésére a vendég elmondta, hogy tarka és színvonalas az idei nyári kulturális kínálat. Gödöllõt, Zsámbékot, Zsámbokot és még néhány település nyári programkínálatát említette. Falusi, aki szentendrei lakos, talán ezért, talán csak, hogy legyen mit kérdeznie, megkérdezte, hogy Szentendre milyen nyári programot kínál. A válasz körülbelül ez volt: -Minden nap van utcaszínház! No szóval. Tudtommal, egy alkalommal van, volt utcaszínház, pontosabban a leányfalusiak szekérszínháza a Kálvária dombon, a valamikori állat-vásártéren, ahol néhány éve avattuk a kardot, a Millenniumi Emlékmûvet. Azt egyébként is gondoltam, hogy nyilatkozó úr nem volt ott, - gondolom egyéb fontos elfoglaltsága miatt- Bayreutban a Trisztán bemutatóján, a Bundespräsident és Genscher az ex külügyminiszter a horvát és francia mai kultuszminiszter háromszáz európai potentált társaságában a díszvendégek között. De talán hallhatott volna arról, hogy ezen a nyáron vagy százötven program van, volt Szentendrén. No de nem õ a hibás ezért, legfeljebb intellektuális szegénylegény, szállodás, hanem az, aki miatt nem tud róla, ezek szerint sem õ, sem az ország, fogalmazzunk pontosabban, a pismányi, szarvashegyi, izbégi és pannóniatelepi, hogy van, hogy folyamatosan a rendszerváltás óta is van, nyári kulturális kínálat Szentendrén. A magyarázat, ilyen csapnivaló piárja van Szentendrének, a szentendrei nyári programoknak. S mondom, hogy az is értse, akinek szól, hogy ez nem mûvház-ügy, ez városi stratégiai ügy. Mert azt gondolom, tapasztalom, hogy szarabbnál-szarabb kulturálisnak nevezett programoknak, és ilyen van vagy kétszáz településen e hazában, akkora füstje van, hogy csak na. Mi meg itt hallgatunk, mint nyuszi fûben, amikor még az óvodás is tudja, hogy mai világunkban csak az van, amirõl tudnak, amirõl beszélnek, ami benne van médiában és azok közül is elsõsorban a tévékben. Itt lakik a városban, a nemzeti konzultációstól a mai tévésztárig x ember, asszony, lány, fiú, hajadon, többszörösen elvált, özvegy, sokgyerekes és gyermektelen és mi ezt nem használjuk ki. Nem most ezen a nyáron, nem, immáron vagy tizenöt éve. S vannak emberek, akik ott ülnek a hivatalban, választott és kinevezett funkciókban pénzért és nincs a városnak propagandája, vagy ha van, esetleges, átgondolatlan, semmitmondó és hatástalan. Nem kéne ezen változtatni, míg lehet,míg nem törlõdik ki a fejekbõl, hogy van egy város, amelyet úgy hívnak, Szentendre?		  
Augusztus. 5., 6., 12., 13-án este fél kilenckor
Városháza udvara
MARIN DRŽIC:
DUNDO MAROJE
A Kaposvári Csiky Gergely Színház és a Szentendrei Teátrum
közös bemutatója
 
Dubrovnik, ahol a színdarab játszódik, nyári színházi fesztivállal népszerûsíti nagy íróját Marin Drzic-et a Dundo Maroje szerzõjét.
 
 

 
     
     
2005. augusztus 1.    
MEGÉRKEZETT A CSAPAT
    
     
 
Hát megjöttek. Mármint a csapat Aranda del Dueroból az Eurofesztiválról. No, nem akkor, mint ígérték, nem hajnalra, hanem ma délre, de épen, egészségesen megérkeztek. Így a tudósítónak könnyû dolga volt, mert nem kellett éjszaka otthagynia a hûvös szobát, ágyat. Vidám társaság szállt le az autóbuszról a volt Provincia Hotel elõtti parkolóban, pedig ezer kilométeresnél hosszabb buszozás és hatnapos sûrû program után érkeztek vissza Szentendrére. De úgy látszik, a program sikeres volt, legalább is, akikkel én ott beszéltem mind azt mondták, hogy tetszett és jól érzeték magukat. Elsõ alkalom, hogy Szentendre képviseltette magát e 18 város pályázta és most a spanyol kisváros által rendezett a fesztiválon. És itt és most valljuk be, a szentendreiek utazása nem jött volna össze, ha nincs motorja, a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatok Egyesületének két lelkes tagja Nyitrai Zsuzsa és Krajcsovits Vali, akik közel egy évet dolgoztak, áldozták szabadidejüket, szerveztek, koldultak, hogy minden rendben legyen a fesztivál idejére. Persze kellettek hozzá a fiatalok is, mert õk ugrottak, dobtak, énekeltek, táncoltak, küzdöttek, vetélkedtek és szórakoztak is természetesen. De hát ez ma már Európában így megy. Nem felülrõl szervezik, adják, jutalmazzák, hanem civilek szervezik maguknak a találkozókat, s ehhez nem feltétlenül szükséges a politikai szervezetek, mozgalmak gyámkodása, hanem sokkal inkább elhatározás, munka kell, és no, ami szintén fontos, támogatók, új-magyarán szólva sponzorok. S, hogy ez nem az európai nagyvárosok pénzzel kitömött, méltóságokkal megtûzdelt összejövetele volt, igaz. Hiszen a következõ fesztivál-rendezõ olasz kisváros, a térképen is alig található ötezer lakosú San Vito Chietino. Amelynek a fesztiválon kiadott ismertetõ oldalára, (mellékelem) amelyet a spanyolok készítettek, véletlenül egy lettországi térkép-részletet is felkerült Rezekne-rõl és környékérõl. Talán azért, hogy lássuk, náluk sem megy minden simán, vagy talán találós kérdésnek szánták, észreveszi-e valaki. Bevallom, ezzel a fesztivállal én is nyertem. No nem pénzt, utazást, de kapcsolatot, pontosabban négyet. Mert a szentendrei fiatalok, míg kinn voltak, bár ígértek, alig küldtek számomra fényképet és én ezért kínomban megkerestem interneten a spanyol web-est Huant. Õ készséges volt és nem csak, hogy küldte a fényképeket az eseményrõl, de összehozott a dán, német és osztrák kollégáinkkal, és csatlakozott hozzánk Mirko a starigradi web-mindenes is, akikkel azóta, minden nap (fõképpen éjjel) nem éppen irodalmi színvonalú, de számunkra jópofának tetszõ e-mail-ezéseket folytatunk. Ma reggel is várt egy ilyen, kissé pikáns humorú jókívánság, mert úgy látszik, a háló erre is jó.		  
 
 
     
2005. július 31.    
IVARTALANÍTÁS HALÁLOS ÍTÉLET HELYETT!
    
     
 
Magyarországon állítólag több kutyus van, mint Európa legkutyásabb országában, Németországban. Legalább is, a száz lakosra esõ ebek tekintetében. Csak hát a kutyatartás kultúrája nálunk inkább a 19. századra emlékeztetõ, mint az európai, urbanizált 21. századra. S ha ez így van hazánkban, akkor Szentendrén ennél csak több lehet az eb, ha a lakosság tehetõsségét (gazdagságát), vagy a városok más összehasonlító paraméterét -mondjuk, a száz lakosra esõ állatorvosok számát- vesszük figyelembe következtetésünknél. No szóval, gond van a városban a kóbor, elhagyott, megunt és kidobott háziállatokkal. Ezzel kapcsolatos az alábbi hír:
 
"A Vier Pfoten Nemzetközi Állatvédõ Szervezet CCR (Catch Castrate Release) néven indított kampánya Romániából érkezett hazánkba, hogy a lehetõ legtöbb állatvédõ egyesületnél ivartalanítsák a kutyákat. Központjuk Bécs, de minden környezõ országban van már tagszervezetük. A hétvégén induló FeKSZIK program a Magyar Állatorvosi Kamara támogatásával jött létre, melyet a magyar egyesület, a 4 Mancs Alapítvány szervez Szentendrén…..
A csapat 'Mobil Klinikával' járja majd az országot, és a helyi, magyar állatorvosok felügyeletével, segítségével egy nap akár 20-30 állatot tudnak ivartalanítani.
Túlnépesedés.....ez ember és állat számára egyaránt veszélyes betegségek elterjedését jelenti
A világ csaknem minden országában kóborolnak az utcákon kitaszított, megszökött kutyák magukra hagyottan, betegen. Es ezek az állatok mindenhol korlátlanul szaporodnak.
Ahol nem tesznek ez ellen semmit ott a lakosság számára ez a túlnépesedés nagyon hamar komoly, gyakran ember és állat egészségét is veszélyeztetõ problémává válik. Számos betegség, például a veszettség a kóbor kutyák által gyorsan elterjedhet és így ezt még az ember is megkaphatja.
Mûtét a halálos ítélet helyett
Ezen probléma megoldása érdekében Magyarországon törvény adta lehetõség van arra, hogy a kóbor kutyákat egyszerûen lelõjjék, vagy befogják és 14 nap múlva megöljék õket. De így nem lehet ezt a problémát megynyugtatóan rendezni, hiszen a kutya élõhelyén megüresedett helyet hamarosan egy újabb kóbor állat foglalja el.
Az egyetlen helyes, az állatvédelem elvével összeegyeztethetõ módszert a probléma hosszú távú megoldására egy lehetõség szerint átfogó születésszabályozás jelenti.
A VIER PFOTEN csapatai egy hét alatt egy helyen több száz kutyát tudnak ivartalanítani és egészségügyileg ellátni! Magyarországon is elérkezett az idõ arra, hogy elinduljunk ezen az úton és így segítsünk a kóbor kutyákon. A VIER PFOTEN felajánlja a segítségét az önkormányzatoknak. Célunk az, hogy egy törvénymódosítást érjünk el, ami megtiltja a kutyák megölését.
Segítse munkánkat!
Hihetetlen, de sajnos igaz! A XXI. században, egy Eu-országban léteznek még ún. "gyepmesteri telepek", amik befogják és a számos gyûjtõhelyek egyikére szállítják a gazdátlan állatokat, ahol ha a néhány telepen gyakran tapasztalható kegyetlen bánásmód (éhség és szomjúság) miatt nem pusztulnak el maguktól, akkor egy 14 napos határidõ lejárta után megölik õket. ( Ilyen fenntartása és mûködtetése az Önkormányzati törvény szerint a települések kötelezettsége hazánkban, így Szentendrén is.)
VIER PFOTEN - a gyengék mellett állunk!
A VIER PFOTEN dolgozóinak van egy víziója: Egy világ állatkínok nélkül.
Ennek alapja a minden élõlénnyel szembeni tisztelet és az a mély meggyõzõdés, hogy valamennyi élõlénynek joga van emberséges bánásmódra és egy igényeinek megfelelõ életre. Az állatok érzõ lények és mi, emberek felelõsek vagyunk értük! VIER PFOTEN a munkáját kizárólag adományokból végzi, így tudják az abszolút függetlenségüket és döntési szabadságukat megõrizni."

Írja, a VIER PFOTEN INTERNATIONAL nevû szervezet.
  
 
 
 
 
     
2005. július 30.    
VERNISSAGE STARI GRADBAN
    
     
 
Tahir barátom, valamikor közvetlenül a háború után megvásárolt egy reneszánsz kori házat Stari Grad óvárosában. Akkor olcsón adták, õ meg élelmes volt és elfogadta a kedvezõ ajánlatot. Pedig kockázatos dolog volt ez akkor, hiszen Horvátország szívében, még éppen csak, hogy véget értek a fegyveres harcok. Akkor talán ezért gondolta úgy, hogy jó lesz itt, Dalmáciában, kedves Hvar szigeti városkájában. Aztán a sors, no meg a horvátok szorgalma, ügyessége úgy hozta, hogy meglódult az idegenforgalom és õ nem azt tette, amit majd mindenki más, kiadja jó pénzen külföldi turistáknak, hanem galériát nyitott. Most arról kaptam képet, hogy Mejra a lánya, aki festõmûvész, a napokban japán és más bel- és külhoni ismerõseivel együtt csoportos kiállítást rendeztek Moria galériájukban. Egy ilyen vernissage ott, igazi mediterrán hangulatú és sajátosságú esemény, nem is hasonlít a nálunk szokásos merev kiállításmenyitókra. Reggelig ülnek, állnak, beszélgetnek az emberek az óváros szûk sikátoraiban az este tíz órás megnyitó után. Errõl kaptam képet. Abban bizonyosan hasonlít a két város Stari Grad és Szentendre egymásra, hogy vannak megszállott mûvészetbarátok és a település nagyságához képest élénk a képzõmûvészeti élet. Pedig az ott élõ egyszerû dalmátok nem gyakori tárlatlátogatók -akárcsak nálunk- de van egy kis csoport értelmiségi, aki hisz benne, hogy Stari Grad abban tud nagyot dobni, ha a mûvészetekben Dubrovnikot követi. Tudni kell, hogy Zágráb, a fõváros mellett, Dubrovnik (Raguza) a színház és mûvészetek városa. És amióta Stari Gradban Visko Haladic a polgármester -immáron a harmadik ciklusban- egyre-másra kapom a képeket, tudósításokat arról, hogy kiállítás nyítnak, könyvet mutatnak be, színdarabot adnak elõ. Pedig Stari Grad csak háromezer lakosú városka, szinte munkaalkalom nélkül és a világ végén, másfél órás komp-útra szárazföldtõl, ahol valójában csak nyáron van élet. Igaz, a nálunk ismert nyár, ott májustól novemberig tart.		  
 
 
     
2005. július 29.    
ARANDA 4
 
     
 

A legfontosabb hír Arandából, hogy a most debütáló Szentendre az ötödik helyen áll a nemzetek pontversenyé- ben. Három számban elsõ helyezést értek el fiataljaink Bönisch Orsolya és Boda Krisztián páros nyerte a versenytáncot, de elsõ helyezett lett az utcaszínház és az unióról tartott vetélkedõn az Euro-kvizen is az élen végeztek a szentendreiek. Tegnap nem csak sport és szellemi vetélkedõk voltak, de összeültek tanácskozni a városok képviselõi is. Arról döntöttek, hogy következõ évi Eurofesztivált az olasz kisváros San Vito Chietino rendezi. A tanácskozáson, az új résztvevõk közül a lengyel kisváros Bydgoszcz polgármestere itt adta át csatlakozási kérelmét, és grémium arról döntött, felveszi õket. Hogy Szentendre hasonlóan dönt-e, mármint kéri-e felvételét a csapatba arról csak a hazaérkezés után mondhatunk információt. A fesztiválon a következõ városok csapatai vannak: Libramont BELGIUM, Frederikssund DÁNIA, Ekenäs FINNORSZÁG, Thouarsais Bouldroux FRANCIAORSZÁG, Bad Segeberg NÉMETORSZÁG, Loutraki GÖRÖGORSZÁG, Athlone ÍRORSZÁG, S.Vito Chietino OLASZ, Schifflange LUXEMBURG, Haarlem HOLLANDIA, Cantanhede PORTUGÁLIA, Dunoon NAGYBRITANNIA, Aranda de Duero SPANYOLORSZÁG, Upplands Väsby SVÉDORSZÁG, Bydagoszcz LENGYELORSZÁG, Szentendre MAGYARO, Rezekne LETTO, Sakiai LITVÁNIA. Ma tovább folynak a foci, atlétika versenyek és ma lesz az úszás, ahol a szentendrei versenyzõnek komoly esélyei vannak. A gasztronómia bemutatón is szentendreiek állnak a tûzhely elõtt. A menü: Vegyes zöldségsaláta mézes csirkemell csíkokkal és libamájjal, majd tõkehal fûszeres túróval és paprikás zöldséges rétes. Úgy látszik ez a menü a zsürinek is ízlett, mert miként most a hírt kaptam, a gasztronómiai versenyt is Szentendre nyerte. Ma lesz a záróbuli, de már hajnalban indul a busz hazafelé. Elõbb a franciaországi Salon de Provance-ba utaznak, ahol vacsorával várják a csapat tagjait testvérvárosunk egyesületének tagjai. Másnap ismét autóbuszra száll az ötven fõs társaság, hogy hétfõ hajnalban megérkezzenek Szentendrére.

Bosszankodás: Egy dolog nagyon bosszant, hogy hiába beszéltem meg, és van a mieink közül vagy tucatnyi fiatalnál digitális fényképezõgép, kamerás telefon, alig tudok képeket kapni a szentendreiektõl. Mert fényképeznek ugyan, de nincs idejük elmenni a fesztiválon lévõ internetezõkbe. A fesztivál sajtóirodája meg azt fotózza, amit õk jónak látnak. Úgyhogy ezért van kevés kép az oldalamon a szentedreiekrõl.

  
 
 
2005. július 28.    
ARANDA 3
    
     
 
A harmadik nap a résztvevõknek a lazítás jegyében telt el az arandai fesztiválon, legalábbis azoknak, akik nem voltak szakácskodással vagy más éppen aktuális üggyel elfoglalva. Erre a napra szervezõk városnézést, múzeumok megmutatását és a környék nevezetességeivel való ismerkedést szánták a résztvevõknek. A San Juan Museum, és Szûz Mária templom a városka legrégebbi középkori híressége szerepelt a programban, hogy éjjel újabb a középkor hangulatát felidézõ jelmezes bulival záruljon a nap. Mint mesélik, a buszos kirándulás jól sikerült, de szerintem csak félútig mentek el az autóbusszal, Burgosig, így nem jutottak el Szentendére, pontosabban, az õ Szentendréjükre, ahogy õk nevezik, Santander-be. Mint a fesztivál sajtóügynökségétõl kapott képekbõl számomra kitûnik, az észak-európai kisvárosok, számára ezen a fesztiválon való részvétel az egész kisvárost megmozgató ügy. Példa erre hogy profi szakácsokat vittek, nemzetük gasztronómiáját megmutatására. A szentendreieket képviselõ Pintér Laci holnap következik a magyar ízekkel, mert ezen a napon svéd és a magyar konyha lesz terítéken a fesztiválon. Ma sûrû program vár a fiatalokra, hiszen foci, tollaslabda, atlétikai számokban is versenyek lesznek és ma lesz a versenytánc is. Szintén ma mutatkozhatnak be a gyermektáncosok. A résztvevõ delegációk vezetõi és a szervezõk összegyûlnek tanácskozni, hogy értékeljék a fesztivál eddigi munkáját és a jövõrõl is váltsanak néhány szót. Kíváncsi vagyok, hogy a szentendreiek kiutazásának szervezésében, eddig csak áthallások útján résztvevõ szentendrei alpolgármester, aki erre az alkalomra utazott ki Arandába, milyen munícióval tér majd haza. Egy biztos, ezek, az Unió által is támogatott kis fesztiválok valóban megmozgatják az öreg kontinens közösségeit, civil szervezeteit. Számomra, eddig az jött le az eseményekbõl, hogy nem csak az újonnan belépõk, mint a lengyelek, észtek, hanem a régiek, a finnek, skótok, hollandok, olaszok és mindenki más is fontosnak, városi ügynek tartja ezen való részvételt, szereplést. Csak mintha nálunk, Szentendrén, lenne ez egyetlen lelkes kis csoport a Nemzetközi Kapcsolatok Egyesületének ügye. De talán azzal, hogy én is hírt adok róluk, segíthetem, hogy egy kicsivel többen tudjanak arról, hogy egyáltalán van ilyen.		  
 
 
     
2005. július 27.    
CSAK ÜLÜNK, CSAK ÜLÜNK...
    
     
 
Kezdek úgy lenni a dologgal, amikor meghívót kapok az önkormányzattól, mint amikor a feleségem megemlíti reggel, hogy van mosogatni való, a felszólító mondat elhagyásával is utalva arra, hogy ha már úgyis otthon vagyok délelõtt, hát rajta…! Miközben a parlament, a bíróságok és a legtöbb hivatal és testület nyári szünetet tart, az a látszat, mintha a szentendrei önkormányzati képviselõk nem akarnának szabadságra menni, mert szinte állandóan ülésezünk. Hiába, a fontoskodó fondor bizalmatlanság érdekes dolgokat szül, mert ez annak a következménye, hogy elvonta a testület a polgármestertõl a döntések jogát, és ezért aztán minden piszlicsári ügyben ülésezhet a nagyérdemû, mint ahogy tesszük ezt ezen a héten is csütörtök délután. Nem véletlen, hogy ezzel, a legtöbbet ülésezõ testület kétes dicsõségének címét vívtuk ki magunknak a honi politikai közvéleményben. Tegnap is ülés volt. A fontos dolgokban hatáskörrel bíró Városfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottság koptatta a városházi székeket. Arról döntöttek, hogy elnyerje-e a Radnóti Miklós út 14. számú ház azt a pénzt, amelybõl lakásaikban lévõ radiátorokra olyan szelepeket szerelhetnek fel, amely segítségével megszûnhet a túlfûtés. Ugyanis, a hetvenes években a lakótelepen kiépített fûtési hálózatot még úgy készítették, hogy aki közelebb lakott a kazánokhoz annak lakásában télen is szaunázni lehetett, míg a távolabb lakóknak deres lett fikusz a fûtõtesten. No, ennek orvoslására írt ki a grémium pályázatot. Két milliót biztosítottak, amelyhez a szolgáltató vállalat hármat még hozzáadott, és így ha a lakó a költségek felét állja, elnyerheti a támogatást, beszereltetheti félpénzen a radiátor-szelepet. Az elõterjesztés számomra bonyolult, a lényeg, a Radnóti utcaiak, most már szerelhetik azt, amit, és ahová akarnak. 		 
 
 
 
 
     
2005. július 26.    
MÁSODIK NAP A FESZTIVÁLON
   #
     
 
Valamikor a nyolcvanas évek közepén mûködött Szentendrén egy Dán-magyar Baráti Társaság. Tagjai, az akkori szentendrei fiatalok három alkalommal is jártak a dániai Frederiksundban. Ficzere Kyru, Árpásy Miklós, Pirk és Schrett Laci és még vagy húszan, akkor ifjúként jó barátságot kötöttek a dán kisvárosban élõ emberekkel. Ma is szívesen beszélnek régi élményeikrõl, akkor kötött barátságaikról. Érdekessége és meglepetése a mostani, spanyolországi fesztiválnak, hogy Dániából, éppen ebbõl a városból, Frederiksundból jöttek fiatalok, s mint kiderült, 1994-ben éppen e kisváros volt az eurofesztivál szinhelye. Legújabb hírem, hogy ezerrel folynak a sportversenyek az Aranda del Dueroi fesztiválon. Az ötven fõs szentendrei csapat tagjai kisebb csoportokban a város különbözõ helyszínein voltak ma, mivel az egyik helyen a kosárlabda, másutt röplabda, petanque és más sportágak rendezvényei voltak szerte a városkában. A röplabdások már a legjobb nyolc közé jutottak, de jól állnak a kosarasok is, és a petanque csapat is a kilencedik helyen áll a 17 résztvevõ között. Érdekes lehetett a magyarok petanque játéka, mivel tudtommal még egyikük sem játszotta korábban ezt a játékot, és csak itt ismerkedtek meg vele. De mint az eredmény mutatja, a svédek és más észak-európaiak sem lehetnek valami gyakorlottak benne, ha õket Nyitrai Zsuzsáéknak sikerült megelõzniük. Nagy sikere volt tegnap este Kertész Katáékgyermek-színházi produkciójának. Meleg volt ma is Kasztíliában akárcsak nálunk, ennek ellenére mindenki jól érzi magát, legalább is, akikkel én beszéltem csak a nagy melegre panaszkodtak. Egy-két lány panaszkodott ugyan a kemping-körülményekre is, de a többiek szerint korrekt tábori körülmények vannak. Lassan az agyukra megyek állandó telefonálásommal, de ma estére sikerült kapcsoltba kerülnöm a fesztivál sajtóirodájával és egy Juan Pedro Moyano nevû fiatalemberrel, aki ma estére már küldött ötven képet és a szentendreieknek is sikerült két telefonfelvételt eljuttatniuk e-mail címemre. Úgy hogy van remény arra, hogy ígéretemet, hogy tudósítok fesztiválról a következõ napokban is tudom teljesíteni. 		 
 
     
2005. július 25.    
TISZA-MENTI TÚRA
    
     
 
Nem csak külhonban járnak mostanság fiatalok. A lakótelepi Barcsay Iskola Vasgyúró Egyesületének szervezésében harmincan érkeztek meg a napokban felsõ-tiszai biciklitúráról. Tivadarban volt a szállásuk és innen kerekezték be környéket Knirs Györgyi tanárnõ vezetésével. Kétszáz kilométer kerékpáron, mint mondani szokás, nem semmi, hiszen a csoportban volt hatévestõl tizennégy évesig különbözõ korú és nemû gyerek. A felsõ Tisza vidéke hazánk talán egyik legszebb, de mindenképpen megismerésre érdemes tája, számos románkori templommal és rengeteg természeti érdekességgel, látnivalóval. Mint a tanárnõ elmesélte, feladatot is kaptak a gyerekek, lerajzolták a középkori emlékeket és volt olyan is, aki még írásban is megörökített élményeit. De hát tudjuk, egy ilyen kirándulás önmagában is ismertszerzés, persze nem az iskolapad módszerével. Öröm tapasztalni hogy, vannak, sajnos egyre kevesebben pedagógusok, akik nyári szabadságukból áldoznak arra is, hogy tanulóikkal kiránduljanak, táborozzanak. Mert a különbözõ országos gyermekmozgalmak csak szerény létszámát tudják nyáron a fiatalokat táboroztatni és más értelmes szabadidõ eltöltési programokra eljuttatni. Pedig vannak pályázatok, megyei, országos és szerény helyi is, mondhatnám dögivel, amelyek a gyerekek ilyen programjait pénzzel is támogatják, de még nem mindannyian szoktuk meg, tanultuk meg, hogy hogyan kell és lehet pályázni. Természetesen elkél ilyenkor a civil segítség is. Hankó László kollégám immáron évtizedes vállalása, hogy a barcsay-is gyerekek cuccát szállítja ilyenkor nyáron, gyakran az ország egyik felébõl a másikba. Korosztályomból sokunknak egyik meghatározó élménye volt akkor a nyári táborozás, kirándulás, amikor nem szülõkkel kirándultunk, sátraztunk. S ez nem kényelemrõl, pihenésrõl, hanem éppen önmagunk próbájáról szólt, arról, tudunk-e, képesek vagyunk-e közösségben együtt dogozni, szórakozni. Talán a mai gyerekeknek sem ártana ez az élmény. 		 
 
 
     
2005. július 24.    
INFÓ ARANDÁBÓL
    
     
 
Ma megkezdõdött a nagyüzem Aranda del Duero-ban az Europe People Festival-on, ahol az ötven fõs szentendrei ifjúsági csoport tartózkodik. Hogy mennyire komolyan veszik ezt a rendezvényt a szervezõk, mutatja, hogy a beatsztárokat népszerûségben megelõzõ spanyol méltóság, Felipe de Borbón asztúriai királyi herceg, János Károly fia, akinek esküvõje Spanyolországban óriási társadalmi és média-esemény volt néhány hónapja, levélben köszöntötte a fesztivál résztvevõit, jókívánságait küldte a szervezõknek és minden résztvevõnek. Este fél nyolc van, s a nyitóünnepségre vonulókkal telefonon beszélve, arról tájékoztattak, hogy "jó volt az útjuk", mármint jól utaztak, minden rendben, mindenki egészséges és jól érzi magát. A fesztiválra érkezõ fiatalokat a "Calabaza" kempingben sátrakban szállásolták el, amelyet erre az alkalomra megpróbáltak minden szükséges komforttal ellátni a házigazdák. 120 sátrat, 5 étkezõ és rendezvénysátrat, és 750 sörasztalt-garnitúrát helyeztek el a rendezõk a fiatalok számára. Néhány ifjúval beszélve, mesélik, hogy még szokatlan a kaja, és sorba kell állni a zuhanyozóknál, de ezen kívül, "- Minden oké!" mondják. Jókedvûen várják a programokat, hiszen vannak itt Bydgoszcból Lengyelországból, Ausztriából Berndorfból, Rezeknébõl Litvániából, de olasz, francia, angol és sok más országból is. Meleg van, vagy negyven fok, mesélik a telefon végén az ünnepségre vonulók. A nyitóünnepség kezdõdik hamarosan, amelyen majd minden résztvevõ csoport nevében virágot helyeznek el Szûz Mária, a város oltalmazójának szobránál. Böngészve a fesztivál weboldalát olvasom, hogy Szentendrérõl is tudósítanak. Még csak az a néhány jól ismert sor van fenn, amelyen "a fõvárostól húsz kilométerre lévõ Duna menti gyönyörû kisváros"-ról olvashat egy-két standart információt az érdeklõdõ.