2005. február 6.     A magas kapcsolat   Hosszú kampány után fáradalmait kipihenni és feltöltõdni Stjepan Mesic a régi-új horvát államelnök Hvar szigetére érkezett néhány napos pihenésre. Baráti társaságban a Petár Hectorovic hajón kirándult az általa nagyon szeretett Adrián. Starigradi tudósító beszámol arról is, hogy mit evett és ivott a társaság, és hogy a magas méltóság jól érezte magát. Szóval talán ebben is hasonlít a két város Szentendre és Stari Grad, hogy gyakori a magas méltóságok látogatása, kötõdése a városhoz. Igaz, testvér   városunkon meg is látszik ez az érdeklõdés, mert számos beruházást meg tudtak oldani az elmúlt idõszakban, amelyre, ha nincs e kapcsolat, valószínû csak késõbb kerülhetett volna sor. Horvát barátaink jól kamatoztatják, a csúnya szóval, kapcsolati tõkének nevezett lehetõségeiket. S bár Szentendrén is lenne mit, pontosabban kiket mozgósítani a város érdekében, de nálunk mintha a politikai nézetkülönbségek elfojtanák ennek lehetõségét. Mert, vajh mi lenne itt akkor, ha a volt miniszterek, a penge agyú dr. Kovács Béla, a mosolygós arcú, hatalmas tapasztalatokkal és kiváló kapcsolatokkal bíró Fónagy János, a harcos dr. Mikola István volt egészségügyi minister, a kiváló szakember és szónok, akinek én is, még népfrontosként, mint a Hazafias Választási Koalíció egyik listavezetõjének szedtem a kopogtató cédulát, és a többi nagyágyú, volt és mai államtitkár, funkcionárius, egy dologban félre tudná tenni politikai ellenérzéseiket és együtt lobbiznának Szentendréért. Mert hát, amikor Ronaldo hazamegy, beáll focizni a helyiekkel és nem érdekli, hogy a csapat a falusi bajnokságban hogyan áll, ki a csapatkapitány. Úgy látszik a horvát államfõ is ezt a gyakorlatot követi. Persze, az is lehet, hogy én látom rosszul és ez valójában nálunk is így van.   2005. február 5.   A frizõr   Összejövünk szombatonként különbözõ korú szentendreiek a Dézsma házban, hogy képeket vetítsünk és közben beszélgessünk a régi Szentendrérõl. Semmi tematika, semmi vezérfonal, csak képek egymás után, a hatvanas, harmincas évekbõl és régebbiek is a századfordulóról. A módszer egyszerû, mint a grízestészta készítése, egy kép és mi megkíséreljük megfejteni, ki is látható rajta, ki lakott a házban, milyen esemény lehet ami rajta látszik. És sorjáznak a történetek, fura megtörtént és félig igaz eseményekrõl. Ezeken a képeken sok minden látható, régi borcímke Pap Marci bácsi kadar boráról éppen úgy, mint bálokon, sporteseményeken, gyárban és családi eseményen készült fotók. Minden ilyen összejövetelnek van minden   alkalomra sikeres története. A mai, február 5-i szombati történet Csehuláé, aki százéveseket meghazudtoló várostörténeti pletykákat tud olyan korokból is, amikor még nem is élt. Az alábbi azonban a hatvanas évek közepén történt, így akár igaz is lehet. A történet felélesztõje egy szövetkezeti bulin készült kép, amelyen jókedvû társaság ünnepel. Fodrászok és más hasonló foglakozásúak, az akkori Szentendrei Szolgáltató Szövetkezet dolgozói, közöttük a poharát éppen köszöntésre emelõ Janika, a szentendrei fodrász társadalom kétes hírû Vidal Sasoon-ja. Õ történetünk egyik szereplõje. Janika a frizõr. A lenyalt hajú, kerekfejû ember, gondosan ápolt jávorbajusszal. Híres, pontosabban hírhedt volt a hatvanas évek gyerekei között. Ha a fodrászatban már elfogyott a felnõtt kuncsaft és már csak ifjak várakoztak, a soros delikvenst beültette hatalmas fodrász-székébe. Nyakába terítette, mit terítette, olyan mozdulattal penderítette nyaka köré hajmaradékoktól szúrós szürke lepedõjét, mint Ignacio Sánchez Mejías a híres torreádor köpenyét a bika orra elé, hogy utána ledöfje, akit Lorca is megénekelt, jajj volt az illetõnek. Ugyanis Janika fodrász tudományának ez a lendítés volt csúcsteljesítménye, mert amit a páciens hájával tudott tenni, az bizony ennek a mozdulatnak halvány árnyékára sem sikeredett soha. Majd fogta, az általunk csak hajtépõnek nevezett szovjet gyártmányú csorba nullás gépét és elkezdte hajkölteményét készíteni. Napjainkban már csak a kigyúrt testû biztonsági õrök által vislet frizura-fazont, a korunkbeli srácok által szívbõl utált csikó frizurának legyártását. Tarkótól a fejbúbig határozott mozdulatokkal vágott-rágott, csattogott gépével a delikvens fején, hogy megszabadítsa hosszúra nõtt hajzatától. Mikorra a szenvedõ ifjonc nyaka már megtelt apró hajdarabokkal, amelyek észveszejtésig csiklandozták, és úgy tekergette tõle a fejét, mint a Laocon csoport kígyója, ahelyett, hogy keféjével eltávolította volna a kellemetlenkedõ hulladékot - Ne mozogj fiam, maradj nyugton, azonnal jövök! szólás, kíséretében otthagyta szenvedõt, és köszönés nélkül kilépett az ajtón és átsurrant a szomszéd kocsmába. A gyerek meg ült, várt, tekeregett, fújdogálta arcáról, orráról a lehullott hajakat, próbálva megszabadulni csiklandozó szenvedésétõl. S közben olyan arcokat vágott, mint az a bizonyos gumiarcú ámerikai, akit ez idõ tájt minden filmhíradóban bemutattak, bizonyítandó a kapitalizmus embert lealacsonyító voltát. De félig megnyírtan a fodrász székbõl felállni, pláne elmenni, nem mert. Hiszen legtöbbünk ekkorra már negyedszerre volt abban a helyzetben, hogy a kellõ pénz, 3 forint hatvan fillér és a szigorú szülõ fenyegetés elõzményei után, elküldték nyiratkozni. A delikvens tudta, ha most is nyíratlanul tér haza, a korábban már megígért nyaklevest apja biztosan lekeni fodrász-útáló hõsünknek. Ezért aztán marad, szenvedett, tûrt és várt, mint szülei a kötelezõ légó tanfolyamon. Várta, hogy Janika végre visszajöjjön a kocsmából, befejezze mûvét és vége legyen szenvedéseinek. No szóval. Amikor Dusán bácsi ifjúkorom kedvenc figurája, aki annyiban hasonlított Janikára, hogy maga is az ital, pontosabban bármilyen szeszesital nagy kedvelõje volt és ezért elõszeretettel kereste fel a Kisbéke és Zöldfa nevezetû intézményeket, valamilyen nemzeti ünnepre készült, úgy döntött, méltó ábrázat illik az alkalomra és ezért borotváltat és haját is levágatja. Egyik délelõtt betért Janikához. Beült az öreg fodrász-székbe és rövid utasítással megrendelte a munkát.- Hajvágás, borotválás! Egyébként italkedvelõ bátyánk máskor nem volt ennyire szófukar, mert határozottan emlékszem, hogy két nagyfröccsért csodás történeteket tudott mesélni azokról az idõkrõl, amikor még kupleráj-tulajdonos volt Szarajevóban. Igaz, õ sohasem járt ott, mert éppen ez idõben Szentendrén kocsis volt a Huzsviknál, és ezért nem tudott egyszerre két helyen lenni, de ez történetünk szempontjából mellékes. Szóval Janika nekilátott, alaposan felhabosította szappanát Don Quihote sisakjában, a habtálban, majd Dusán bátyám arcára kente félvödörnyi kétes illatú masszáját, felpuhítandó arcszõrzetét.   Fogta békebeli borotváját, dekoratív mozdulatokkal megfente a pultra akasztott szíjon, és akkurátusan megkezdte az aktust. A második húzás után azonban, hogy kuncsaftja kedvében járjon, jó frizõr módjára, megkérdezte habos arcú és a borostáinál is erõsebben borszagú vendégét. -Dusán, nem húz, ahogy borotválom? Mire Dusán bácsi, kicsit lassan ejtve a szavakat, visszakérdezett: Borotvál? Én azt hittem reszel.   2005. február 3.     Költség vetés     Szentendrén a költségvetés készítésének idõszaka, gyakran a pánikkeltés hagymázas története. Pletykák, jólértesültségek és álszakértõi megnyilatkozások sorjáznak a városi beszélgetésekben. Oka pedig, hogy a város költségvetésének elfogadása egyik legfontosabb döntése minden évnek és hát ami igaz az igaz, a lakosság és a képviselõk egy része nem szokott hozzá a nagy számokhoz. Azokat a számokat könnyebben értjük meg, amelyek a nullák száma miatt felfoghatóak. Jó példa erre, amikor az önkormányzat gépkocsit vásárol, parázs vita bontakozik ki, a többségnek van véleménye, hogy milyet, mennyiért, lizngelni vagy bérbe venni, de ha gátat építünk akkor legfeljebb csak annyi az álláspont, hogy olcsó legyen. A legújabb rémhír, hogy Szentendrének milliárdnál nagyobb hiánya lesz 2005-ben. Ezzel szemben a polgármester elõterjesztése ennek kisebb arányát tartalmazza. Persze ez is sok, de nézzük meg a hétköznapokra lefordítva.. Ez körülbelül annyi 2005-ben mint egy egy 5 millió forint éves jövedelmû családban 280 ezer forintos probléma. A 280 millió ennyi, mert hisz a város költségvetése 5 milliárd lesz 2005-ben. Aváros az elmult nyolc évben mindig túlteljesíti adóbevételeit, de ilyenkor mégis mindig elterjed, hogy "csõdben a város", "hatalmas hiány várható", "Szentendre feléli vagyonát" Hát akkor hogyan is van ez ? Elsõ és legfontosabb: Szentendre, mint ahogy az elmúlt négy évben is, növelni fogja vagyonát. Nem is akármilyen mértékben 2005-ben is és az egész ciklusban legalább 3 milliárddal. Ez már csak azért is lehetséges, mert hát a pismányi csatornaépítésbõl, a Barcsay iskola, a panónia telepi gát és bicikliútból 2.5 milliárdos vagyongyarapodás keletkezik. Mégis probléma van, igen probléma a mûködési költségekkel. Mert itt a takaró mindig kisebb, mint amit szeretnénk. A hivatal, az az ötszáz fõs nagyüzem méretû alkalmazotti állomány, akik az iskolákban, óvodákban, hivatalban és legkülönfélébb városi intézményekben dolgoznak sokkal többet szeretnének, és nem csak bérrre, a mûködésre is. S e sokféle érdek érvényesítését úgy írányitani, mintha olyan autót kellene vezetni Miakich Gábornak amelyben õ fogja kormányt és mások kezelik a gázt és fékpedált, nem könnyû dolog, pláne úgy hogy közben még különbözõ írányokat is kiabálnak a mitfarerek. Mert hát az ellenzéki többség ezt jelenti, ha képletesen is.   2005. február 2   Testvérvárosból   Sofija a starigradi könyvtár vezetõje és mindenese régi ismerõsünk. Járt már Szentendrén, amikor a Hvar szigeti szobrászok kiállítottak a Mûvészet Malomban. Mint a legtöbb kisvárosi könyvtáros, helytörténész, közönségszervezõ és a városka lelke is. Kiállításokat, író-olvasó találkozókat rendez, kiadványokat gondoz. Patinás kis könyvtára1874-ben nyitott. Most több mint tízezer kötetes könyv-állománya miatt azzal a gonddal küzd, hogy kinõtte a helyét. Stari Gradban könyvtárosnak lenni Szentendréhez hasonlóan, nem is olyan egyszerû dolog, mert a városka, írók, színházi emberek, képzõmûvészek, filmesek kedvelt üdülõhelye és idõszakosan élénk az értelmiségi élet. Jó volna, ha legalább évente egy-egy Szentendrérõl szóló könyvvel gazdagodhatna állománya, ha már testvérvárosunk lett Stari Grad.     2005. február 1.     Könyvbemutató a MûvészetMalomban     A zord idõ sem riasztotta el azt a majd száz érdeklõdõt, akit ezen az estén Novothny Tihamér a Szétguruló üveggolyók címû könyvének bemutatójára volt kíváncsi, és eljött január 31-én este a MûvészetMalomba. A Szentendrén jól ismert mûvészeti író írásaiból válogatott kötetet Szakolczay Lajos mûvészettörténész és Szemadám György képzõmûvész mutatta be a nagyérdemûnek. Eljöttek a bemutatóra a szentendrei mûvészek, elsõsorban a vajdások, de szép számban sereglettek ki Budapestrõl a MAMÜ tagjai is. Egyébként is, amióta Krizbay Sándor a magyarországi erdélyi képzõmûvészek e népes csoportjának vezetõje, nagyobb az érdeklõdésük Szentendre iránt. Associatio idearum, eszmetársulás, talán ezzel a kifejezéssel jellemezhetõ Novothny és a Vajda Lajos Stúdió kapcsolata. Ez még a nyolcvanas évek elején kezdõdött, amikor a megyei múzeumban dolgozó ifjú munkatárs Novothny volt az egyetlen olyan szakember, aki nem sajnálta az idõt és fáradságot, hogy az akkor még inkább csak szakmai és korosztályi körökben ismert szentendrei fiatal mûvészek rendezvényeit figyelemmel kísérje és összegyûjtsön minden dokumentumot mûvészetükrõl. Így született meg az a szimbiózis, amely a vajdások és Novothny kapcsolatát jellemzi, és amely csúcsa a három éve kiadott reprezentatív kiállítású, vaskos vajdás-könyv is, amelynek társszerzõje. Kapcsolatuk a majd három évtized alatt legfõképpen abban öltött testet, hogy Novothny Tihamér többtucatnyi hirtelen összeállított, vagy utóbb már, komoly elõkészületekkel megrendezett vajdás kiállítás megnyitóját mondja, legtöbbször emberpróbálóan hosszan és a kiállítás látogatóit intellektuálisan sem kímélõ alapossággal. De mindig komolyan véve feladatát, megadva a munka tisztességét társainak. Örültem tegnap este, hogy ha csak egy rövid idõre is, de Novothny a reflektorfénybe került, mert hát valljuk be, hogy legtöbbször e munkáért ismeretlen kategória a hála és elismerés.   2005. január 31.   Út-gondok   Fõ a feje azoknak, akik a város közlekedési rendjét akarják korszerûsíteni. S, hogy mennyire kényes dolog ez, azt már ez elsõ mondat mutatja, mert mit is jelent a szó, hogy korszerûsíteni? Kevesebb autót az óvárosban? Ne foglalják el a járdát, hogy gyalogosan, sõt esetleg babakocsival is lehessen közlekedni? Újabb hatvannégy utcában behajtási tilalmat, és legalább ugyanennyi helyen 30 kilométeres sebesség-korlátozást bevezetni a városban? A teherautók és kamionok kitiltását? Mert a lakossági igényeknek ez a minimuma, legalább is, ennyit sikerült megismernem az igényekbõl. Szóval, sok a mit nem, a mit tiltsunk. Hogy a másik, a szomszéd,     Az átadási buli valamikor 2002-ben a turista, hogyan közlekedjen, arra summás a válasz, -Le van sz..va, az õ dolga!! No, szóval az óváros egyszerûbb dolog, bár konfliktus van és lesz is még tömegével, de az utcákat itt lovas kocsikra alakították ki eleink, így hát autónak csak a legszükségesebb alkalmakkor van, és lehet dolga, helye. Mert, hát az mégsem megy, hogy a gyalogosokat tiltsák ki. A város más részeiben azonban még ennél is több konfliktus várható. Itt van példaként Szentendre nagyüzeme a Szabadtéri Néprajzi Múzeum. A Skanzen még csak félgõzzel üzemel. De ha egyszer, és már látni a jövõt, beindul? Most, még csak évi százezer körüli a látogatók száma, de mi lesz akkor, ha mondjuk két éven belül ez a szám, megötszörözõdik? Ötszázezer látogató, az, mint magyartalanul szokás mondani, nem semmi. És ha a többség, mint most, személyautóval akar a Sztaravodai úton kijutni és visszatérni? S azt ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy majd szépen napokra egyenletesen elosztva fog ideérkezni és elmenni a skanzen-látogató autó tömeg? Ma is skanzen-ügyben volt egyeztetés. A Tegez utcaiak, a Hivatal és Néprajzi Múzeum munkatársai és az építkezést kivitelezõ cég vezetõje egyeztettek arról, hogy mi legyen a forgalom-terheléssel a Tegez utcában, mert hát az itt élõknek elegük van a nagy forgalomból, amelyet az építkezésre anyagot szállító hatalmas teherutók okoznak. Féltik a várossal közös beruházásban épített útjukat, jogosan, mert az szegély nélkül készült,   és így a nagy autók letöredezik és lassan elmállasztják az utat. A kivitelezõ cég vezetõje ígéretet tett, hogy folyamatosan javítják az aszfaltot. Gondolom, azt itt élõk szeretnék, ha ismét nyugis kis külsõ-pismányi utcácska lenne a Tegez utca, ahol a gyerek kimehet bringázni, nyitva lehet hagyni a kertkaput. De hát azt hiszem ez bizony, aligha lehetséges már, hiszen ez Pismány egyetlen délnyugati levezetõ útja. S az, mint hatvanas években , hogy csak Tóth néni csacsija legyen az egyetlen jármû, amely erre elhalad, hát már aligha lehetséges.   2005. január 30.     Kommentár helyett     Karcos-tollú barátom h.g. amolyan tudósítás-kommentár -félét közöl legutóbb megjelent lapjában arról, hogy lemondott Wachsler Tamás a szentendrei jobboldal frakcióvezetõje. Gondolom, teszi ezt azért, mert a hír nem hagyta nyugton, sem politikai lelkiismeretét, sem csapatát, sem újságírói vénáját, s elõször akart tudósítást adni a nagy eseményrõl. Ha teszi, hát bizton igaza van, így kell, nem szabad lemaradni semmi fontos történésrõl. Csakhogy, mellé fûzi, hogy "a teljesen fölöslegesen alakított Szentendréért frakció" nincs is, és egyébként is "nem túl szellemesen Szentendréért névvel, baloldali frakciót" alakítottunk. Errõl jut az eszembe,     Állítólag Zakar Ági lett az utód ez számomra olyan dolognak tetszik, mint aki az ablak melletti tükörben nézegeti magát, pikírt megjegyzésekkel kommentálja az utcán sétáló emberek öltözetét, s közben nem akar tudomást venni arról, hogy ruhája úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Szóval, kritikája, még ha jogos is, attól ellentmondásos, hogy akkor szólal meg, amikor a hírben róluk van szó. Talán azt is megemlíthetné, hogy az elmúlt két és fél évben éppen frakcióvezetõjük hathatós közremûködésével kézbe vettek néhány fontos városi ügyet. Olyanokat, mint az uszoda, parkolás, szemét rendelet, avagy a jegyzõválság kirobbantása, és finoman szólva - s mert tisztesség így kívánja, továbbiakban többes szám elsõ személyben fogalmazok - nem arattunk velük országos sikert. És ez így a legenyhébb minõsítés a dolgokra. Persze ilyenkor azt szokás mondani, a polgármester a hibás. No mint hallom most már nem csak õ, hanem már mintha másik bûnbak is lenne, az immáron, már, a volt frakcióvezetõ is. Félre ne értse, nem sajnálom én Wachsler Tamást, gondolom erre nem is szorul rá. De annyit szabadjon megemlítnem, ha valamely vezetõ, nem úgy tevékenykedik, mint közössége szeretné, az nem csak az õ felelõsége, hanem a csapaté is, akik vállukra emelték a szentendrei Duna-ág jegén. De legyünk bizakodóak, most majd lehet együttmûködni, s ezért kissé ízléstelenül hadd idézzem frakciónk állásfoglalását: "Nevünk, Szentendréért frakció. Azért választottuk e nevet, mert ezzel is jelezni szeretnénk, hogy nem értünk egyet az elmúlt két évben az országot eluraló, számunkra nemszeretett politikai stílussal és gyakorlattal, amely a Szentendrei Önkormányzatban is teret nyert, amely háttérbe szorítja a lokálpatriotizmust, a városért való gondolkodást és cselekvést."   2005. január 29.   Ez is Szentendre   Egy-egy alkalommal huszonöt-harminc képet vetítünk a dézsmaházi beszélgetéseken. Január 29-én délelõtt a harmincas és hatvanas évek Szentendréjérõl nézegettünk régi fényképeket, ezek kapcsán folyt a beszélgetés. Amely, már csak attól is, érdekes volt, mert mint kor-tanú, ott volt, a város két akkortájt mûszaki osztály vezetõje, fõépítésze is. A Sziráki Ferenc tanácselnöki idõszakában átalakuló városképet vizsgáltuk, az azóta történt változásokat nézegettük.   Így került szóba a Dumtsa utcában lévõ boltocska, Puppán János vasesztergályos és mûszerész üzlete. Akit, a városban csak Puppánbácsinak - így, egyben mondva- titulált mindenki, s aki arról volt híres, hogy üzletében az órarugótól a tengerjáró hajó hajócsavarjáig mindenféle alkatrész, holmi megtalálható volt. Nos õ volt az, aki elsõként ismerte fel, hogy az akkor csak egyszerûen pestieknek nevezett, azóta a lakosság többségét adó réteg, új, fizetõképes keresletet jelenthet. A pestiek kifejezés alatt akkoriban, a nemrég Szentendrére beköltözõ, többségében budapesti embert értették. Azt, aki olyan helyen vett teleket, ahol rossz a föld és csak a pirika él meg benne. Aki, nem akar szép új kockaházat, hanem az öreg szamárhegyi százéves vackot akarja átalakítani. Aki, egyébként ügyetlen a mûszaki dolgokhoz, s akinek a krenszli (háti kosár) és budák (szõlõkapa) reszelõ. No számukra egy gépet szerkesztett Puppán bácsi, egy diótörõ masinát, hogy akik ügyetlenek és az ujjukra vernek, vagy akkorát ütnek dióra, hogy darabokra aprítják a belet megtöréskor, legyen hozzá olyan ügyes kis szerkezetük amellyel ez könnyen elvégezhetõ, olyan mint az otthoni húsdaráló. Állítólag megrendelésre gyártott is belõle pár darabot, de nem lett belõle meggymagos üzlet. A Zieser-féle kályha, a tv foci labda, a szentendrei srtohwein (zsuppos bor), a szentendrei óriás, nevû piszke és a szentendrei rózsa a Rosa sancti-andreae után még egy helyi érdekesség, a Puppán bácsi-féle diótörõ masina. Mit mondhatunk ilyenkor fellelkesülvén a történeten. Fel utókor!   2005. január 28.     Ülõs-nap     Szemben ülõ kollégáim éppen a szentendrei megállapodásról szavaznak a megyei mûvelõdési bizottság ülésén.   A mai nap olyan volt számomra, mintha az ülõ Budhát kellett volna elõadnom. Reggel kilenctõl mûvelõdési és m ûemléki bizottsági, majd környezetvédelmi bizottsági ülés, tíztõl megyei közgyûlés huszonnégy napirenddel, hogy déli egy órára éppen kiérjek Szentendrére, ahol Szentendre város turisztikai alapkoncepciójának bemutatója és vitája volt. No, de ez senkit sem érdekel, sokkal inkább az, végeztem-e valami hasznosat, vagy csak amolyan értekezleti pogácsaevõ szerepét adtam elõ. Szóval a mûvelõdésin és közgyûlésen is átment, - szinte tartózkodás nélkül elfogadta a közgyûlés - Szentendre Város és a Pest Megyei Önkormányzat közötti megállapodást. Ezzel az aktussal tizenkét éves vitát zárt le a két fél, így nem kell évente harminc milliót fizetni a könyvtár használatáért, Szentendre városáé a Duna parti Mûvelõdési Ház és a római kori teljes ásatási terület most a megyéhez tartozik. De szerintem ennél jobb hír, hogy ebben az évben végre tatarozzák a Bogdányi utcában lévõ máló vakolatú Ámos Imre-Anna Margit Múzeumot. Legalább is, az elõzetes tervekben ez szerepel, és talán a Fõ téri képtárra is jut egy kis pénz. Bár ezt véglegesen majd a megyei költségvetés elfogadásakor mondja ki a testület, és mint tudjuk addig sok víz lefolyhat a Dunán. A délutáni prezentációról most csak annyit, megint lenyûgözött dr.Lukovich Tamás az urbanisztikai társaság alelnöke, aki olyan élvezetesen tud elõadni az uniós csatlakozással kapcsolatos lehetõségekrõl, hogy az embernek fel sem tûnik, hogy már este van. Íme a példája arról, - Ha elég ügyesek és bátrak leszünk, akkor 2007-tõl akár 15 milliárd támogatást Szentendrére vonzhatunk. S egy másik mondata, "- Szentendre predesztinálva van arra, nagysága, elhelyezkedése, jellege, lakossági összetétele és sok minden miatt, hogy minta- vagy modell-térség lehessen az uniós pénzek felhasználásában az új belépõ és belépni szándékozó országoknak." Ilyenkor szokták mondani: Hajrá!     A turisztikai prezentáció készítõje Uresch Endre beszél a városházi értekezleten.   2005. január 27.   Jelentõs kis hír     Csak a közigazgatásban járatosak ismerik valójában a különbözõ regionális és kistérségi szervezeteket. Pedig ha a két nagy politikai erõ valamikor konszenzusra jut a Parlamentben, ezek lesznek a közigazgatás új, és valódi hatalommal és pénzekkel bíró szereplõi. Mert hát az unió olyan közigazgatást kíván, amelyben több település együtt tervezi, szervezi a fejlesztéseket. Már az Orbán kormány kialakította ennek csíráit és 2002-óta egyre több pénz áramlik ezek hatáskörébe. Ezért van jelentõsége az alábbi hírnek is. Hiszen az Agglomerációs Fejlesztési Tanács, amely magába foglalja a fõvárost és Pest Megye településeinek nagyobb részét a napokban új elnököt, alelnököt választott. Az MTI adta hírül, hogy Hunvald György VII. kerületi polgármestert választotta tegnap elnökének a Budapesti Agglomerációs Fejlesztési Tanács, alelnök Miakich Gábor , Szentendre polgármestere lett. A testületben a kerületek mellett a fõváros, a központi régió, Pest megye és a kormány képviselõi is részt vesznek. A tanács elsõsorban a fõváros és az agglomeráció területén várható fejlesztések összehangolásával foglalkozik. Reméljük az összehangolás, úgy történik, hogy ebben Szentendre is a behangoltak között lesz. Ha csak az a tervük valósul meg, hogy a szentendrei HÉV-et 48 milliárdnyi horror összegért majd felújítják, mi már nyertünk az ügyön.   2005. január 26.     A hóeltakarításról   Szentendre város rendelete az alábbiakat írja: "A köztisztaság biztosításának eredményessége érdekében az ingatlantulajdonosok (kezelõk, használók) kötelesek gondoskodni: az ingatlan elõtti járda, valamint a járda és az úttest közötti kiépített, vagy kiépítetlen terület, illetve járda hiányában az ingatlan határától számított 1,5 m széles területsáv gondozásáról, tisztán tartásáról, ….. a járdán a hó-eltakarításról és síkosság-mentesítésrõl - függetlenül a területen biztosított köztisztasági közszolgáltatás mértékétõl.   "Szabálysértést követ el, és 10.000 forintig terjedõ helyszíni bírsággal, illetve 30.000 forintig terjedõ pénzbírsággal sújtható az, aki nem gondoskodik az ingatlan elõtti járda, valamint a járda és az úttest közötti kiépített, vagy kiépítetlen terület gondozásáról, illetve járda hiányában az ingatlan határától számított 1,5 m széles területsáv tisztán tartásáról, szemét- és gyom-mentesítésérõl, a hóeltakarításról és síkosság-mentesítésrõl [3. § (2) a) pont];" Igen hát a példamutatás, az nagyon fontos, mint mindenben ebben is. De hát éppen a tehetõs intézményeinknek kellene ebben példát mutatni, mondjuk a bankoknak, amelyek az ügyfelekre vonatkozó szabályokat példásan betartják. De hát, hogyan bízzak meg egy olyan pénzintézetben, amelyik a legelemibb szabályokra is fittyet hány?   2005. január 25.   Hírek, pletykák, a 2005-ös költségvetés körül     Tegnap, január 25-én elõre eltervezett egyeztetés volt a Városházán a 2005. évi költségvetésrõl. Sajnos, erre a testület jobboldali "nagyágyúi " nem tudtak eljönni. Így féloldalasra sikeredett a megbeszélés Wachsler Tamás, Fülöp Zsolt távollétében. A hiányzás okául a jólértesültek azt terjesztették, hogy a jobboldalon most éppen frakció-irányítási-válság van. A pletyka arról szólt, hogy a FIDESZ-es, Kisgazda, MDF-es képviselõket eddig irányító Wachsler Tamást vasárnap bekerítették a dr. Kiss vezette kisgazdák és erre õ lemondott. Állítólag, a parkolás -ügyben közöttük korábban kipattant nézeteltérés a konfliktus forrása. Azt rebesgetik, hogy Fülöp Zsolt a frakció-vezetés új várományosa. Állították, ezért történhetett az meg, hogy az év legfontosabb egyeztetésén nem volt jelen a jobboldali többség, sem régi, sem új vezére. Pedig a tegnapi fontos beszélgetés lehetett volna. Hiszen alkalom kínálkozott arra, hogy megismerhessük egymás elképzeléseit, mit gondolnak a különbözõ politikai csoportokhoz tartozók a következõ évre bevételül és elkölteni. Mindezek ellenére, Miakich polgármester úgy vezette a tárgyalást, mintha semmi sem történt volna és jobboldalaik közül a teremben lévõ Lakatos Zsóka, Zakar Ági, dr. Pázmány Annamária, dr. Dragon és Horváth úr mindannyiukat képviselné. Pedig õk, leginkább arról beszéltek, mire kellene még költeni. Arról, mibõl teremthetõ elõ a többlet-forrás, csak kevés javaslat szólt. Mondogattuk is egymás között, - Hát bíz, így egyhamar nem lesz 2005-ös költségvetés. Most ez van a szentendrei politikában. Nekünk, akik a polgármester bal oldalán ülünk, meg kell barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy ha a jobboldali nagyágyúk nem jönnek el, nem történhet döntés, sõt még egyeztetés sem. Már csak azért sem, mert mint az szabaddemokrata szövetségeseink felszólalásaikból is kitetszett, olyan utasítást kaptak a megyei magaslatokról, hogy egyenlõre nem támogathatják Miakich elõterjesztette költségvetés-elképzelést. Bár arról, mit akarnak egyesületi társaink, szintelen-szagtalan hozzászólásaikból aligha tudhattunk meg valamit is.   2005. január 24.     Laca   Valószínû a legtöbb ember Wahorn Bendzsi a Bizottság Együttes egyik számában elhangzó közismert kérdésével kezdené az írást, -Mit látsz Laca? De most nem errõl van szó. Lacának a minap kiállítása nyílt valahol Pesten és ilyenkor utána mindig hagy magának egy szentendrei napot. Most is összefutottunk az egyik városi kávézóban. Persze ilyenkor mindig úgy alakul, hogy egyre dagad a társaság, valaki mindig odavetõdik, ismerõs és ismeretlen is. Laca éppen lelkesedik a legújabb felfedezéséért.   Borjúpörkölt lepcsánkával. Azt ecseteli, mitõl jó így együtt az íz-hatás. Nagy gurman, szeret fõzni. Persze valaki rögvest Pilinszkyt említi, hogy õ az utolsó öt évében csak szakácskönyvet olvasott. Egy német reklámfilm rendezõnõ-tanonc, valami Evelin kéretlenül odakéredzkedik hozzánk. Hogyan lehet lefordítani lepcsánkát? Aztán megállapodunk a lepcsánka az lepcsánka, nem lehet lefordítani. Dumálunk és röhögünk Leginkább Laca angolján, amire két viszki után már illik a vicc, a hogyan lett a holland nyelv. Ha a nõ németre vált mi Öcsivel leakadunk, mint az elõszobai vállfa a törött fogasról. Csak törjük, õ meg módokat, mindenféle spéci német kifejezéseket használ. Alig tudjuk kihámozni, mit akar mondani. Valószínû félreértette a helyzetet, mert valamelyikünk, a hülye, Kirkegardot említette, és ettõl azt hiszi, ez egy olyan intelligens társaság. De mi csak szentendreiek vagyunk. Bólogatunk egymásnak, hogy ilyen lett ez a Szentendre. Húsz évvel ezelõtt biztos körbevittük volna a csajt, megmutattuk volna neki a várost, meg õt a haveroknak, mint valami különleges állatot, - Nééé, ez egy külföldi nõ! Most meg alig-érdeklõdés, a nõ meg panaszkodik, hogy drága ez az ország, drágább, mint Németország. E-mail címet cserélnénk vele, kiderül neki nincs is. De ha már így alakult, hát meghívjuk a Performance fesztiválra, egy filmesnek mégiscsak, még ha reklámos is. Körülöttünk kissrácok ülnek a szomszéd asztalnál, áhítattal néznek át. Öcsi meg Laca mégis csak a Bizottság, annak idején. Csörög a telefon. Indulni kell, mert a holmival várnak otthon és hamarosan bezár az óvoda is.   2005. január 23.   Kedves Galéria     Akkor mûvészváros egy település, ha, mint mondani szokás, a vízcsapból is mûvészet folyik. Mert hát valljuk be, Párizs is, a Cartier latin akkor vált a turisták számára vonzó célponttá, világszerte mûvészvárossá, amikor elárasztották az utcákat a rajzolók, mûvészetüket kínálók. Szentendre is akkor lesz valójában mûvészváros, ha szakmai rangján kívül a vendéglõkben, utcán és butikokban szentendrei festõk képei láthatóak majd, ha sokan akarnak bekapcsolódni ebbe az "iparágba" önzetlenül vagy pénz reményében. Mert ma még az a jellemzõ, hogy kevesen vannak, akik "szerelembõl" vállalják, hogy szponzorai, propagátorai a képzõmûvészetnek. Ma leginkább az országban másutt élõ alkotók számára felkapott a városban kiállítani, amely nekik rangot jelent. De vannak, akik komolyan veszik és ezért támogatják, hogy a város ilyen tekintetben is vonzó képet nyújtson magáról, ezért üzletükben kis kiállításokat rendeznek, támogatják a mûvészeket és a képzõmûvészetet. Nos, a Magyar Kultúra Napján a Kedves presszóban tárlat nyílt Mediterátó címmel, Sánta István grafikus Adriai tenger partján készült akvarelljeibõl. Lukács László tulajdonos nagy szeretettel és önzetlenül támogatja a képzõmûvészetet. Mint hírlik, tavasszal ef. Zámbó Istán ismert szentendrei képzõmûvész is kiállít a Kedves galériájában.   2005. január 22.     Magyar Kultúra Napja   Amolyan kötelezõ ünnep. Az is lehetett volna, de a tegnap esti szentendrei rendezvény, most méltó volt az alkalomhoz. Pedig van csapdája, mert hát nehéz a rendezõnek megtalálni az egyensúlyt a nemzeti lelkesültség és maiság között. Hogy az ünnep elkerülje a nosztalgiás klasszicizálás csapdáját, ne szóljon a mondandó csak a ködös távoli múlt dicsõségének felemelegetésérõl, mert hát a magyar kultúra mai kultúra is, annak összes értékével, ellentmondásával és selejtjeivel is. S még egy csavar a dologban, Szentendrén hangzik el a szó, történik a rendezvény és ettõl a dolog igencsak kényes.     Hisz városunkban együtt a "bogdányiutcadesign" és valódi nemzeti érték, olyan is, mint a Barcsay-életmû. Tegnap este hat órakor a Vajda Lajos Stúdió jótékonyságra felajánlott mûveibõl rendezett kiállítással kezdõdött az ünnepi program. A folyosón a jól- és kevésbé ismert vajdások mûvei, s annak pikantériája, mint azt Gulyás alelnök úr is felemlítette megnyitó szavaiban, hogy a hetvenes években, éppen a hatalom hivatalosságai által eltaszított mûvészektõl és mûvekbõl. Hét órakor a nagyteremben elkezdõdött a Himnusszal az ünnep hivatalos pódiumos része is. Ilyenkor kicsit másként hangzik, mert hát e nap nemzeti imánk születésnapja is. Az ünnepi szónok Szabó Imre a Pest Megyei Közgyûlés elnöke volt. S talán a Himusz gondolati szerkezete ébresztette vagy gondolati analógiát keresett beszéde írásakor, amikor arról szólt, " Háborúk tizedelték meg képtáraink állományát, égettek el könyveket, romboltak le épületeket, zártak börtönbe, lágerbe mûvészeket, sodortak frontra, munkaszolgálatba alkotókat, a mûvek mégis megszülettek, megmaradtak, beépültek a magyar nemzet szellemi génállományába…" Majd folytatva, késõbbi mondandójában sorolta a kultúra gondjait, eredményeit. Közöttük a pest megyei és szentendrei sikereket. Végül a szolidaritásról, a koncert és kiállítás felajánlásáról szólva, amely huszonöt Szentendrén élõ egészségkárosodott gyermek gyógykezelésének támogatása, Cicerót idézte " Minden ami emberi, törékeny és esendõ, ezért kell keresnünk olyanokat, akiket szerethetünk, s akik viszontszeretnek, mert ha a szeretet és rokonszenv érzését elveszítjük, elvesztettünk mindent, ami az életben fontos lehet."     Majd kétszázunk elõtt Cseh Tamás lépett a városháza dobogójára. Elejtett befejezés, a megmaradt kisfiús, öreg-kamasz lélek-világ. Egyetemiszínpados szétdumálós idõk, a költészet és nem is, ambivalenciája, "csakelmondom" dalok, amelyek "már megszületésükkor legendáriummá aranyozódtak, mintegy elhelyezték önmagukat az idõben és a történelemben, megspórolva az emlékidézõ-válogató erõfeszítést a méltatlan utókornak, " Mi meg csak hallgattuk, s közben az jutott eszembe, a valamikori rajztanár biztosan szorong egy kicsit, hogy Szentendrén sikerüljön. Sikerült. S aki nem ismeri annak, aki ismeri dalait annak is, álljon itt egy szövegének részlete, Belõlem valaki útra vált Útra a jobbik részem Kiment belõlem, itthagyott Csak úgy észrevétlen   Félre se néztem, annyi volt Csak annyi volt, egy szót se szólt Hirtelen elment, itthagyott Valaki útra vált, a jobbik részem   2005. január 21.   Kalendárium   Stai Grad nemcsak kiváló nyári üdülõhely, hanem érdekes történelmi városka is. Bár szerény kis múzeuma van (két fõs apparátussal) és az immár harminc éve folyó ásatások anyagából is kevés dolog látható, de a helyiek anyagi lehetõségeikhez mérten sokat tesznek azért, hogy megmutassák városuk értékeit világnak. Errõl tudósít most a helyi sajtó. Arról hogy a hvári Magenta Stúdió érdekes kalendáriumot adott ki. A Boris Kragic szerkesztésében és fotóival megjelent kiadvány a régi Stari Grad-ot Horvátország történelmi városát mutatja be.   Az UNESCO támogatásával végzett régészeti kutatások eredményeként feltárt õsi Pharost is bemutatja szép fotóin. Bár a kalendárium horvát nyelvû, de a kitûnõ fényképek, a külföldiek számára is érdekessé tehetik.   2005. január 20.     Eurofesztivál Aranda del Duero-ban     Mostanában új helyre, a lakótelepi klub-könyvtárba helyezte át összejöveteleinek székhelyét a Nemzetközi Kapcsolatok Egyesülete. Az esti találkozón a csodás spanyol észak-kasztíliai Aranda del Duero-ból hozott meghívás-ajánlat volt a fõ téma. 2005. július 23-30-ig Eurofesztivál-t rendeznek, és erre várják szentendrei csapat érkezését. Felnõtt fiatalok részvételére számítanak, akik lövészetben, távolugrásban, futásban, úszásban vetélkednek. De várnak egy-egy strand röplabda, kosárlabda, foci, és ami nálunk kevésbé ismert sportág petanque-ban is csapatot. De tollaslabdában, kenu-ban is számítanak szentendrei fiatalokra. A sport mellett a kultúra is része a fesztiválnak. Szívesen látnak fellépésre pantomimest, bohócot, bûvészt, akrobatát és illuzionistát is. Természetesen egy fõ fiatal képzõmûvész és fotós is kiállítási lehetõséget kap a fesztiválon. Lesz nemzeti gasztronómiai bemutató, tánc (érdekes ebben a keretszám csak 2 fõ) és az ilyen típusú népünnepélyek mostanában elmaradhatatlan része, vetélkedõ Európáról. Mint az egyesület nevében az elõkészítésen Aranda del Duero-ban járt Nyitrai Zsuzsa és Krajcsovits Istvánné elmesélte a spanyol szervezõk a résztvevõk szállásáról és étkezésérõl gondoskodnak. Várhatóan július 21-én csütörtökön indul egy 49 fõs autóbusz Szentendrérõl, amely megáll francia testvérvárosunkban Salon de Provance-ban ahol egy éjszakát töltenek a résztvevõk, hogy majd szombat reggel tovább utazzanak és estére megérkezzenek Arandába. A csapat augusztus 1-én érkezik vissza Szentendrére. Hát bizony kemény tizenkét nap lesz ez. Bár fiataloknak ez kaland és bizonyosan jó szórakozás is. Mint azt az egyesület elhatározta, pályázatokon és szponzoroktól gyûjti össze a szükséges 2 milliót. De számításaikból kiderült, így is, a részvételi díj 15 ezer forint lesz fejenként. Szponzor és résztvevõ kerestetik, áll az egyesület még nem látható hirdetésében. Fevilágosítást ad, érdeklõdõket és ajánlatokat vár Nagy Dóra <nagy-dora@ph.szentendre.hu> .   2005. január 19.   Kerékpárút a töltésen   Gondolom, számosan vannak, vagyunk, akik még emlékeznek a legutóbbi dunai nagy árvízre. Tudják, amikor a gáton volt a város apraja-nagyja, párttitkárok, plébános és mindenki, aki lapátot tudott fogni. Akkor, amikor a Pest Megyei Védelmi Bizottság elnöke (aki egyébként ilyenkor tejhatalmú úr) kiadta, a Pannónia telepet a Dózsa György útnál kell megvédeni, de Miakich Gábor és az ott élõk ezt másként gondolták, és a város lakóival összefogva nekiláttak (-tunk) a Duna-parti töltést megerõsíteni a volt szovjet laktanyától, a Postás strandig. A munka, kis szerencsével párosulva, sikerrel járt és a gát megvédte a víztõl     Hatvanötös árvíz, ami után a városi töltésre a sétány készült. a városrészt. A konfliktus, no meg a heroikus küzdelem a vízzel, idehozta az akkor még csak néhány napos, azóta már ex miniszterelnököt és a belügyminiszter asszonyt is, és másokat is fentrõl, még helikopterrel is. Persze megígérték, hogy segítenek a városnak. Hogy e miatt-e, vagy csak ez a dolgok normális rendje, - én szívesebben, inkább az utóbbiban hiszek- a város elnyerte a szükséges 285 milliót a Pannónia telepinek nevezett gát, pontosabban Dunaparti panoráma kerékpárút megépítéséhez. Azért ez elenevezés, mert ha már lehetett, csavartunk is egyet a dolgon és pályázatunkban a gátra a volt szovjet laktanyától a postás strandig egy bicikliutat is igényeltünk, ha már lúd, hát legyen kicsit kövérebb, alapon. Így tegnapelõtt harmincadikként a testület elé került, " Szentendre, Dunaparti panoráma kerékpárút építése elnevezésû projekt kivitelezésére közbeszerzési eljárás indít" címû, határozattervezet. Egyhangú igenek a városházi szavazótáblán, a döntés nem tartott fél percig sem. Semmi sóhaj, ujjongás, semmi öröm, csak ezen is túlvagyunk, hangulat. Pedig emlékszem, legalább hatan voltunk ott a töltésen a mai tizennyolc képviselõ közül és mennyire örültünk annak, amikor megmenekült a városrész az ártól. De lehet, hogy rosszul emlékezem és mindenki ott volt, csak most éppen más volt a hangulatunk.   2005. január 18.     Izgalommentes ülés     Több mint harmincöt napirend és mégis, tulajdonképpen unalmas ülés volt, talán ezzel lehetne jellemezni a Szentendrei Önkormányzat tegnapi hat órás tanácskozását. Persze, mint mindig volt meglepetés is. De most errõl nem az ellenzék, hanem egy kívülálló gondoskodott. Ugyanis, mint azt a polgármester az ülés kezdetén bejelentette, és hát csak az nem vette észre, aki gyengén látó, a teljes testületi-ülést felveszi a szentendrei Gondolat Tv. - Benne leszünk a televízióban! Suttogtuk egymás között, nem kis izgalommal. No nem CNN vagy BBC, hanem a kábeles szentendrei tv-ben, de hát benne leszünk. Mondhatja a kedves olvasó, hogy ez nem is olyan nagy dolog, mit számít. De hát, aki így véli, nagyot téved. Hiszen, aki politikára, még ha helyi politikára adja is a fejét, annak bizony valami hibádzik belül, ha más nem, hát, mint mondani szokás, exhibicionizmussal megvert. Ezért a magunkfajta helyi politikus-féle (magam is közéjük tartozom) számára a nyilvánosság olyan csábítás, mint kutyusnak a velõs csont. Volt is hatása ennek, de áldozata is. Tóth Sándor úr és a VOLÁNBUSZ. Mert hát hiába tárgyalták tizenhat órán keresztül korábban a bizottságokban a képviselõk, a döntés arról, hogy a már meglévõ szerzõdésbe a korábban kimaradt kötelezõ törvényi passzus bekerüljön, három órai tárgyalás után sem sikerült, a többség leszavazta. Majd mindezek után igazi vita a jegy árakról lángolt fel. Itt hatott iogazán a " nyilvánosság ereje". Mert hát ki akar, abban a színben feltûnni, hogy árat emel. Sokkal jobban mutat a tévében, ha látják a válsztók, hogy a felszólaló harcol a lakosság érdekeiért, nem akar árat emelni , és nem enged negyvennyolcból. Azt persze ilyenkor elfelejti elmondani a felszólaló, amennyiben javaslatát megvalósítják, az lehet a következménye hogy a cég "kifekszik," , járatok szünnek meg és pont azok, amelyek a legkevésbé tehetõsek szolgálatára vannak. Mert hát gondolom, mindenki tudja, hogy a helyi járatok közül végül is csak a lakótelepi nyereséges, a többi, a pismányit is beleértve ráfizetéses, nem is beszélve dömökapuiról. Azt pedig, hogy csak a helyközi ( bogdányi, pilisszentlászlói, visegrádi stb.) buszok közlekedjenek, ugye, ezt egyikünk sem szeretné. Szóval, képviselõtársaim egy része inkább csak ötletelt arról, hogyan lehetne elkerülni az áremelést. A legérdekesebb javaslatot Zakar Ági bájos képviselõtársam mondta el. Õ elõbb elõbb számon kérte rajtunk a baloldali érzékenység hiányát, majd azt javasolta, hogy tíz forinttal kevesebb legyen a jegy ár , amely természetesen azzl járt volna, hogy majd májd kétezer forinttal emeljük a munkába járók bérletének díját. (a mondat második felét, elfelejtette elmondani) Szerintem pont azoknak emelt volna, akiknek érdekiért emelt szót. De hát a tévé, az tévé, és nem akaródzik elfogadni, és van olyan, hogy békát kell nyelnünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy választóink nem dicsérnek meg érte. Mert hát be kell látnunk, ha ez nem is könnyû, a benzin árára, forint árfolyamára, amellyel, minden szállítási cégnek számolnia kell, a legcsekélyebb hatása sincs a szentendrei képviselõknek. Arra viszont igen, hogy milyen a kiszolgálás, a HÉV-et bevárja-e busz, hogy tiszták-e kocsik, hogy kapunk-e jegyet a pénzünkért stb. S ha már a schwarcz-ot felemlegetem, (azt mondják ilyen is van), ezzel nem csak az a baj, hogy a kassza helyett a sofõr zsebébe kerül a pénz, hanem sokkal inkább az, hogy miközben nem férünk fel a buszra, hivatalosan úgy látszik hogy csak egy-két utas van rajta, tehát be lehet szüntetni a járatot, mert nincs rá igény.   2005. január 17.   Nem csak nosztalgia   Pénteken a kiállítások után, mivel megbeszélni valóm volt a Palapában, (az egyetlen hangulatos hely Szentendrén, amely éjfélig nyitva tart és még enni is lehet,) hát körbejártam a városközpontot, hogy körülnézzek, milyen esti élet is van városban. A Szamos már hétkor, bocsánat, éppen ezen az estén kilenckor bezárt, más vendéglõk is üresen vagy lehúzott redõnnyel ásítoznak. Gondoltam, lemegyek a Duna-korzóra, megnézem a barlangot. Mivel van annak már vagy tíz éve, hogy este a barlangban (Duna parti Mûvelõdési Ház barlangja) voltam, körbenézek itt is, van-e valami élet.   Nos, meglepetésemre a hatvanas éveket találom. No persze nem a Déry triót, és nem is az elsõ beat zenekar, Nagy László, Rebe Lajos, Bukovics Lajos és Szirtes Dana pengeti húrokat, és Makó Laci üti a dobot. Nem a Dördülõ Cövek-et vagy a Memphis-t hallom. Az ajtóban sem Ica néni áll, hanem a mai srácok. Most éppen a móriczosok játszanak. Mondják, õk az elõ zenekar, a Próbatermi romantika. Sanyikáék, a Petrovity Hypp O'Drom Project majd késõbb jön. A filing saját tinédzser idõmet juttatja eszembe. Lelkes rajongók tapsolnak, csápolnak a pincében a pódium elõtt. A bejárat elõtt bagósok füstölögnek. Vagyunk vagy százötvenen. A kis Gallait kérdezem, kik ezek, és õ mondja az együttes nevét, hogy immáron megint vannak esti bulik, a Tizenegylet szervezi. Fantasztikus. Én nem gondoltam, és biztos vagyok benne korosztályom többsége sem tud róla, hogy vannak még fiatalok barlangban és együttesek is, akik ebben plázás-multiplexes világban a maguk szórakozását megszervezik.   Memphis akkor   Persze ez már más világ, mint akkoron. Nincs cerberusz a bejáratnál, aki megköveteli a nyakkendõt és eltanácsolja hosszú hajúakat, de a környezet még mindig olyan, mint régen. Kicsit lepukkant, jó hangulatú, és ami nekem tetszik nincs harapnivaló cigarettafüst. Sajnálom, hogy pont mi, akik ott ülünk a döntéshozó székekben, nem tudunk, vagy nem akarjuk tudomásul venni, hogy itt vannak az újabb korosztályok, és nekik is jár a város kasszájából. Ha nem is sok, de legalább olyan mellékhelyiség, amit nem kell szégyelniük. Ja és az együttesek. Olyan felszerelés -persze nem mai szemmel-, amely akkor csak Omegának volt. Semmi állandó szünet, forrasztás és erõsítõ-csõ csere, csak lelkes zenélés. Az énekesnõn és a zenekar tagjain látszik, maguknak is játszanak. Profiktól ellesett pózok, mozdulatok, közben összenevetés, a de bitang jók vagyunk, hangulat. No persze jobbak is, mint korosztályom akkori zenekarai. Már csak azért is, mert legalább értik az angolt, tudják, mit énekelnek és nem a tinédzserpartin elhangzott számról fonetikusan írták le a dal szövegét. Többségük már korábban találkozott a gitárral, és nem csak két akkordot tud, tanult meg tegnap kínkeservesen. Szóval ugyanaz és más. Az amatõrség bája és fiatalos lelkesedés. Bár gondolom, ha valamelyikük elolvassa fércemet, már csak a stílustól is kiveri hideg víz. De hát ez nekem, nekünk is szólt. Azoknak, akik felnõttként tudjuk, hogy csak kevés fiatalnak van arra pénze, hogy a szentendrei horror-árú éttermekbe járjon, pedig saját tapasztalatunkból tudhatjuk, legalább azok, akik idõnként megfordultak, akkor, hatvanas években a barlangban, hogy kell egy hely, amelyet nem ural el mai haszonszemléletû lenyúlós világunk. Ahol a maguk módján szórakozhatnak a szentendrei fiatalok.   2005. január 16.     Kiállítás a Barcsay Galériában   Ismeretségünk több, mint harminc éves. Talán ezért, közvetlenül is tudhatnám tõle, mit is akart most, a Barcsay Galériában pénteken megnyílt kiállításán. De mert magamban már vagy tizedik éve keresem saját válaszom, különösen feketéire, nem éltem ezzel az egyszerû megoldással. S mielõtt leírtam gondolataim, nem olvastam utána sem, bár összeszedtem minden irományt. E rövidke írásban, vállalva a tévedés kockázatát, magamnak válaszolok. Elsõsorban magamnak. Már az sem véletlen, hogy a nézõ nem fecseg arról, mi született benne, ha képeivel találkozik.   Mert intim dolgokról van szó, amikor a kiállítást nézem, olyan szembenézõs ügyeinkrõl, amely leginkább csak belsõ magunkra tartozik. Nekem, Bereznay, az ötven éves ember mûvészetén valamiféle düreres mentalitás és az intõ kéz, az embert a halálra figyelmeztetõ jelenvalóság erkölcsi ténye sugárzik át. Képei nem szomorúak, feketeségükben sem. Mintha alkotójuk csak közölné velem, velünk, mindenfajta patetikus hõsi póz nélkül, hogy e földi életünk véges. Nem sikolt, nem kiabál, nem sajnálkozik, csak egyszerûen elmondja, hogy e tény lehetõségünk. Mintha arra figyelmeztetne, hogy rajtunk múlik, milyen lesz végsõ megítélésünk. Módszere az átgondolt alkotás. Nem játssza a mûvészt, nem kínálja magát. Sokakkal ellentétben nincs mindig kész állapotban, készülnie kell magában is. Tudatosan tenni meg saját maga kiszabta lépéseit és megérkezni a vászon, a papír elé. Pedig mikor még Benjaminja volt a céh-nek, a szentendrei mûvész közösségnek, ajánlották neki, legyen bolondosan vidám. De mintha e szerep sohasem passzolt volna számára, mert már akkor lényében hordozta, hogy a dolgok a maguk elrendelt módján kell, hogy történjenek, a képeknek így kell születniük. Tudom, feszíti a slamposság, átgondolatlanság, a felelõtlen rögtönzés. S ettõl valami érdekes igény születik a nézõben is mikor képeivel találkozik. Az, hogy miért nem makulátlanul fehérebb a fal, miért csorba már a pozdorja lap alja, s miért nem tisztább a padló, pontosabb a fény. Valami olyan érzés fog el, mikor belépek e kis terem-félébe, hogy szükségét érzem, hogy begombolkozzam, végignézzem ruhámat, leporoljam vállamról a korpát, megigazítsam szakállam és kicsit megemelt fejjel, mint ki a tömeg elé kilép. Úgy érkezzek képei elé, mint ki ünnepre jött. Sokáig szembe néztem egy régi szitájával "Két toll a repüléshez" címûvel, s mindig kerestem arra a választ, hogy ezek a tollak, a lehulló, fenn szárnyaló madáréi-e, vagy halotti mementók, az elpusztult szépség megmaradt üzenete. S talán tudom a választ. Egyik sem. E tollak, jelek, üzennek arról, hogy repülhetnénk, de elõbb válaszolnunk kell magunknak, lelkünkben készek vagyunk-e a repülésre.   2005. január 15.   A vendég Dr. Glatz Ferenc volt     Olyan Kakukk Marci figura, vérbõ, szereti az életet, szeret enni, mulatni. Ha valakirõl ezeket írják, sokféle emberre gondolhat az olvasó. De, hogy tudós az illetõ, ráadásul történész arra a legritkábban. Mert a mi tudós-képünk a keskeny vállú, irattárakban és könyvtárakban az éjszakázástól sápadtra aszott, soványka ember. Nos Dr. Glatz Ferenc nem ez az alkat. Dinamikus, aki, igazi tanárként, vibrál ha beszél, anekdotázik, mesél. Élmény a vele való minden találkozás. Pénteken a Vállalkozói Klub vendége volt délután öttõl a Szamos cukrászda emeleti helyiségében. Aki eljött, márpedig a terem most zsúfolásig megtelt, az mosolygós arccal indult haza a beszélgetés után. Mert hát a résztvevõket megbabonázta, levette lábukról polihisztorságával, nyitottságával, õszinteségével és kitûnõ kapcsolatteremtõ és elõadó készségével. Pedig nem hízelgett, udvarolt senkinek. Elõadásában kapott a mai magyar politikai osztály, hideget-meleget éppúgy, mint Európa vezetõi és mindenki, aki szerinte valamit, valamikor nem jól dönt, vagy döntött. Tehette, mert a résztvevõk elõtt ott állt európai polgárként, a szó legnemesebb értelmében, mert világos tudása és ismeretei okán, felszabadultan és otthonosan mozog a Földön, New Yorktól, Pekingig. Szereti Londont és imádja Budapestet, de mindenekelõtt a sokszínû gazdag magyar kultúrát, és azt az értéktömeget, amit emberiségünk az idõk folyamán felhalmozott. Nem kerüli meg a kérdéseket, õszintén elmondja, ha valamire nem tud válaszolni, ha kevés az ismerete, vagy bizonytalan a dolog megítélésében. Tegnap este „Európaiság-magyarság” volt a beszélgetés címe, amely gondolatkör köré építve sokféle dologról esett szó. Csodálatos nyelvünkrõl, a kommunikáció fontosságáról, a kis nemzetekrõl, lehetõségeinkrõl, a globális hatalmak természetérõl. Érdekérvényesítésrõl és programokról, csatlakozásunkról és arról, milyen lesz, lehet Európa a közeljövõben és távlatosabb idõben. De felvetõdött vagy ötven gondolat még, és természetesen közben a történelem, mint analógia, mint példa és tudomány ott csordogált a gondolatok alatt, mint valami csendes patak, hol segítve, bátorítva, példákkal ellátva a gondolatok kifejtõjét. Mert hát Glatz nemzetközileg is ismert történész, nem is akármilyen, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, és ma is az MTA Történeti Intézetének igazgatója.     Balogh László 75 éves   Köszönteni kellene a születésnapost, ajándékot, virágot adni, kezet szorítani. De az ismerõs és ismeretlen arcok között, mit is mondanál. Elgondolod hát, hogy a tömegben lopva odacsúsztatsz egy dunai kavicsot kezébe. Olyat, melyet, ha vízbe mártasz, csillog, mint drágakõ, s ha megszárad pasztelre fakul. Olyat, melyet mikor kezedbe fogsz hûvös selyemként simul tenyeredben. Melengeted, kezedben forgatod, és érzed, évszázadok csiszolták selymes kerekdeddé, s mely lehet, hogy már akkor is ott feküdt a folyó fenekén, amikor még egyetlen torony sem volt Szentendrén. De az is lehet, hogy távoli tájakról görgette ide a Duna, hogy társai mellett helyet találjon magának. Sima kavicsot, amely kézre áll, és hûsen simul az ujjak ölelésébe. Amit forgatsz, csodálsz, de eldobni nincs szíved, pedig szeretnéd, hogy pattogva kacsázzon a víz felszínén és a folyó messzi közepén tûnjön el. Messze, ahol már bizonytalan az is, hogy elmerült-e, vagy csak a távoli ködben oszlott el.   De amikor indulsz hazafelé, magad sem tudva miért, két ujjad közé fogva, óvatos mozdulattal visszateszed a vízbe a többi közé. Nézed még, s mikor a hullám pillanatra elfedi, már nem is találod, nem tudod a sok közül melyik lehet. "Szentendrei mûvésznek lenni - jól, fõképp szellemiségében jól, körülhatárolható létállapot, és nem kicsi rang, felelõsség, mûvészi etika vállalása. A "szentendreiségben" sok minden lakozik: helyszeretet és otthonosságtudat, újításra ösztönzõ erõ és - az õsök tiszteletén keresztül - a hagyományt továbbvivõ alázatosság." Eljátszhatsz a gondolattal, hogy általa, vagy elõtte volt-e az a világ, amely városunkat otthonná teszi. Mert hát mítoszok nélkül nincs város, csak település van. S e mítosz nem csak a történetek, szokások, hanem maga az emblematikus ember, és mûalkotása. Mint Baloghnál, amikor képein ránk köszön világa, s ha jól figyelünk mögöttünk valami mást, valami misztikusat pillanthatunk meg. Látjuk a forma és szín egyensúlyának nyugalmát és a futás lüktetését. Így mesél a vásznon, papíron, összeszedetten, patikamérlegen szerkesztõ módján. Elmondja a legbensõbb dolgokat, amit csak az tudhat elmesélni, aki elmondhatatlan titkokat tud errõl a városáról, és rólunk emberekrõl. S e titkok, a viszonyok, a formák és színek egymáshoz ragaszkodásai, eltaszításai. Mert mester. És a mester olyan, mint a lélekkel dolgozó asztalos, akinek a nyál összefut a szájában, amikor szép fára lel, s a bútor, a tárgy, már csak egyszerû természetes következmény. S rá igaz, márai-analógiát használva, aki valami olyasmit írt, hogy "a honfoglalóknak e táj csak legelõ volt, hazává az írók, költõk tették." Erre analógia, Szentendre csak egy település volt, várossá a szentendrei festõk emelték. Tette Balogh László, aki most hetvenöt éves. Köszönteni kellene õt, a születésnapost, ajándékot, virágot adni, kezet szorítani. De az ismerõs, és ismeretlen arcok között, mit is mondanál. Elgondolod hát, hogy lopva odacsúsztatsz egy láthatatlan dunai kavicsot kezébe, motyogva közben néhány suta szót, mert tudod mind övé, pedig egyet sem birtokol.