Untitled Document


	2004. augusztus 10.

Gyorsítani kell

Ennek a négy évnek a pismányi csatornaépítésen kívül, várhatóan legnagyobb összegû beruházása Szentendrén a Barcsay iskola felújítása, bõvítése. Annak rendje-módja szerint megpályáztatták, kiválasztották a kivitelezõt, megkötötték a szerzõdést, szóval ment minden az elõírások szerint. A kivitelezõ fel is vonult, de mintha az építkezés nem az szerint alakulna, ahogy az az ütemtervben van. Pedig abból kalamajka lesz, ha az iskolában nem tudják elkezdeni õsszel idõben a tanítást.

A polgármester most összehívta a bonyolító és kivitelezõ cégek vezetõit, hogy gyorsítsák fel az építkezést, tartsák az ütemet. Mert ha nem, akkor a kilátásba helyezett kötbért fogja érvényesítetni. Reménykedjünk, ez gyorsabb munkára sarkallja majd a kivitelezõ céget.

Gombázás

A gombánál vegyes társaság gyûlt össze ma is. Olyan volt, mint a csalamádé, volt közöttünk mindenféle tudású, politikai ízlésû, végzettségû, és egzisztenciájú arc. Ott volt a gombázás állandó társasága, a földre szórt morzsákat csipegetõ verebek csapata is, akik óvatosan, a kis réseket is kihasználva hihetetlen bátorsággal repülnek le a lepotyogtatott kiflidarabokért. Szóval együtt volt a csapat, a gombázók. Most a performance fesztivál van éppen napirenden, és ilyenkor a menedzsment állandó székhelye is a gomba. Bár itt az értekezletek nem olyan célirányosak,

mint egy multinál, de hát, mi már csak ilyenek vagyunk. Van, hogy a sör hõmérséklete, vagy egy érdekes történés fontosabbá növi ki magát a tárgyalás közben, mint a száraz szervezési és technikai dolgok. Meg hát a mûvészek és mûvészfélék úgy is ilyenek, csapongóak egy kicsit. No jó, nem egy kicsit, egy kicsit nagyon. Különben is jó irányba haladunk, mondaná a villamosvezetõ, mert hát résnyire jutottunk attól, hogy a gombázás a magyar mûvészet része legyen. Olyan, mint amilyennek szeretnénk, mint a valamikor volt Japán kávéház vagy mondjuk a La Bonne Franquette. De hát a gomba, az gomba, és gombázás sajátos tevékenység, nem olyan unalmas mint a mai irodalom és nem olyan monumentális, mint a mai képzõmûvészet, mert az maga. Az a tény, hogy nem szólhatunk bele milyen is a környezetünk, hát ezt betudjuk a mai kapitalizmus egyik sajátosságának. Ha majd nagyon nem tetszik, legfeljebb arrébb állunk. Ideje volna megfogalmazni a gombázás alapszabályát, véltem ma felcsillanni figyelmeztetõen a vécés néni szemében. Akkor hát bele a közepébe. No1 a múlt: A gomba valamikor körvécének épült Szentendre sziráki korszakában (Sziráki Ferenc a város tanácselnöke volt, sokak szerint eddig a legjobb, a polgármestereket is beleértve), használták is vagy tizenöt, húsz évig, tehát a múltja tiszta, legalább is politikai szempontból. Azért, hogy stílusos maradjon eredeti funkciójához a Tanács eladta sza.é, hu..é egyik volt alkalmazottjának. Azóta szolgálja elõbb édesség- és újságárudaként, késõbb büféként hûen, mint Sancho szamara gazdáját, a helyi és turista népet. Eredetileg tûzéptelepi stílus tiszta megtestesítõje volt, de a múlt évben, mondrián effektusokkal bíró eklektikussá avanzsált, bánatunkra.

2004. augusztus 9 .

Szondy Andrea esete a P'art mozival

Szondy Andrea a P'art mozi mindenese, most pánikban telefonálgat mindenhova, joggal, mert bajban van a mozi ügye. Ugyanis, meg nem erõsített hír szerint, a ez évi pályázati pénztõl elesett a szentendrei mozi. Történt, hogy az elõzõ évben elnyert pénzzel csak késve számolt el a hivatal, és így automatikusan kizárták 2004-es pályázatát. Nem csodálkozom az eseten. Az ügyért felelõs jegyzõ most állt be, és azt a részét szervezte át a hivatalnak, amelyik ilyen ügyekben köteles eljárni. Másrészt, és ez sokkal jobban közelít az igazsághoz,

mivel a jobboldal megakadályozta, hogy városnak bevétele legyen az elsõ félévben, nincs pénz a kasszában. Úgy meg egyetlen kivitelezõ sem ad számlát az elvégzett munkáról, hogy azt nem fizették ki. Így történhetett meg, hogy a hivatal részérõl az ügyben eljáró Virág János határidõre nem tudta benyújtani a számlákat a minisztériumnak, és ezért Szentendrét kizárták az ez évi pályázatból. Gondolom, most lesz majd hajcihõ és fegyelmi, és valamelyik beosztott fejét fogják venni. Persze ilyenkor azok szoktak a legkeményebbek lenni, akik a helyzet elõállításában közremûködtek. Pedig van, helyesbítek, volt a testületnek beruházásokért felelõs tanácsnoka Wachsler Tamás, aki újabban a városfejlesztési tanácsnoki címet viseli. Van jegyzõje a városnak, aki a hivatal munkájáért felelõs és elméletileg pénze is lenne, ha éppen azok, akik megszavazták a saját szájuk íze szerinti költségvetést, hozzájárulnának ahhoz is, hogy a betervezett bevételek teljesülhessenek.

Jazz teátrum, egy kiváló este

Valamikor a hetvenes évek végén, amikor még a televízióban oktatni is akartak és nem élt a média a népszerûségi index bûvöletében, volt Gonda tanár úrnak egy mûsora dzsesszrõl. No talán ehhez a mûsorhoz lehetett volna szemléltetés a tegnapi Jazz teátrum a városházudvaron. Mindenek elõtt ki kell jelentenem, kitûnõ este volt, érdekes és élvezetes, jól szórakoztam. Lehet, hogy mindenkinek az ízlését minden együttes nem elégítette ki, de azt bizton állíthatom, az a közel háromszáz szentendrei és idelátogató jól választott, amikor ezen a nyárvégi estén e programot választotta. Az elsõ együttes,

amelyet akár tekinthettünk a Borbély Mûvek elõ-zenekarának is, a Bacsó Kristóf Quartet jó alapot adott a késõbb fellépõknek. Bár még világosban, este hét órakor kezdett az elsõ formáció, és mint tudjuk, a jazz inkább lámpás mûfaj, jobban szereti félhomályt és a színpadi fényeket, mint a napsütést, hát ezért sem volt könnyû a közönséget bemelegíteniük, de sikerült. Végig egyenletesek voltak és idõnként elragadták a publikumot, amely boldogan tapsolta meg, egy-egy szóló után a különbözõ hangszereseket. Engem a Moszkva tér blues címû kompozíciójuk fogott meg legjobban. A zenekar erõssége Bacsó Kristóf , (egyébként Borbély Misi tanítványa) játéka volt, de erre az estére egyébként is szaxofon volt a középpontban, mindhárom formációban. Meghatározó szerepet kapott a programban.

Nos egy turné végén szólalt meg a másodikként fellépõ Borbély Mûvek. Erre az alkalomra a quartet, qvintetté bõvült, bevéve a csapatba Kyle Gregory trombitást. Nos, az biztos, ezen az estén hihetetlenül jól "dolgoztak" együtt Borbéllyal. Nem csak a profi dzsesszesek szokásos módján, de most nagyon érezték egymást és zenekart, tették a produkciót e nyár egyik, ha nem a legjobb eseményévé. Melankolikus számok voltak többségében, mondta a befejezõ szám elõtt Borbély tanár úr, de azt nem tette hozzá, hogy kiválóan meséltek a hangszereken. Mert azt,

hogy a dzsessz improvizáló és felelgetõs mûfaj ismerjük, de errõl az attraktív, mesélõ oldaláról, én legalább is kevesebbet tapasztaltam még. Olyan botfülû mint én is, maga elõtt láthatta Erdély fenyveseivel, édes-bús tájaival, nyüzsgõ vásáraival, sokféle népével és hangjával a Transzilvánia blues kompozícióban, és mindezt, minden szájbarágósság nélkül. A szaxi és trombita olyan színeket tudott megmutatni minden számban, hogy elkápráztatták vele fülünket. És a lényeg, a hangulat, amelyet közvetítettek elragadó volt és mindezt kiváló dinamikával és arányokkal. A végén csak annyi maradt, "de kár hogy abbahagyták, hallgatnánk még,". Meg mi öregek vettük az, "azt mondtad, hogy szedünk ibolyát" kompozíciót is.

Aztán kurriózumként vagy mondjuk azt különleges desszertként az Ad Matai zenekar. Két ütõs és a szaxofon freet, pontosabban valami nagyon mai dzsesszt szólaltatott meg, hihetetlen erõvel. Kevés motívum, magas intenzitás és erõs szinte dübörgõ ritmus felett a szaxi csak keveset énekelt, inkább nagyon finoman különbözõ, szinte teljesen egyforma motívumokat ismételt negyvennyocasával. Hát bizony, emiatt volt akinek ez túlságosan egzotikus és a hûvösödõ este

miatt is befogadhatatlan volt, ezért inkább hazafelé indult. Aki viszont vette a lapot, azt igen csak feltüzelte ez a zene. Egy biztos, Daniel Zamir nagyon érti hangszerét és van szuflája is. Konkluzióként annyit, jó hogy eljött, jó volt hallani. Szóval, egyre inkább hiszem, hogy a városházudvar nagyon alkalmas dzsessz-koncertre. Ezért is gratulálok a szervezõknek Turcsányi Tamáséknak, és köszönöm ezt az estét.


	2004. augusztus 8 .

Esõs délután, Kovár magánszámmal

Ha szalagcímben kellene összefoglalni a tegnapi napot, és finoman kellene fogalmazni, talán az illene rá, hogy problémás nap volt. Hiszen az esõ rendesen beleszólt esti szórakozásunkba. Délután öt órakor, amikor még a Szamos cuki emeletén ültünk, sütött a nap. A terem majd tele és jó hangulatot teremtett a kávé, meg a Jazz trió. Mikorra azonban a Fõ téri táncháznak kellett volna kezdõdnie, már vigasztalanul esett. Szürke volt az égbolt és úgy nézett ki, ezen a napon elmarad minden szabadtéri elõadás. A Barcsay udvara helyett a múzeumba kényszerült játszani

Joszif Jurijevics Csernavec Técsõi bandája. Kicsit furcsán festettek ugyan a korai Barcsay képek között, de hát, ha nincs szabadtér ez is megfelelt, legalább is, annak a vagy harminc nézõnek, akik az esõ ellenére is úgy döntöttek, õk pedig rutén zenére kíváncsiak, ezt kívánják ezen az esõs délutánon. Fotót azért nem készítettem, mert mint tudva levõ, a múzeumokban manapság biztonsági okok miatt nem lehet fotózni, amelyre Janóka édesanyja nyomatékkal hívta fel a figyelmem, kilátásba helyezve, ha mégis megpróbálom, elveszi a gépem.

Már fázós idõ volt, amikor elindultam a Máraira a Városházudvari teátrumba. Mikorra a Fõ térre értem látom ám, a nézõk mit sem törõdnek a még mindig szemerkélõ esõvel nagy számban gyülekeztek a boltíves bejárat elõtt. Benn az udvaron gõzerõvel folyt a törölgetés. Mármint a színpad és székek szárazra törülése. Háromnegyed kilencre minden rendben volt és a várttal ellentétben telt ház jött lett. Mondtam Barnának, - No, ennyi balszerencse után csak jó este lehet! De ekkor még nem tudhattam, a skandallum csak ezután fog történni. Az elõadás annak rendje-módja szerint kezdõdött. Helyey László nagy orgánumával mondta az idõs Márai naplóját. Horgas Eszter mezítláb fuvolázott, mint eszménybeli Lola -nem irigyeltem érte, mert a kövezet igencsak hideg volt. Papp Zoltán meg a versrészleteket adta. Jó volt, összeállt, mûködött. A közönség néma csöndben, teljes ráhangolódással és a ma kötelezõ trend-áhitattal fogadta az elõadást.

Ekkor lépett a színre, pontosabban a szinpad mellé, Kovár Gyula az Endre Tv operatõre és mindenese. Elkésve érkezve, kissé bizonytalan és réveteg mozdulatokkal próbálta felállítani kameráját, hogy a jövõ héten adásából értesülhessen a szentendrei kábel-nagyérdemû. De addig szerencsétlenkedett az állvánnyal és a fal mellett felhalmozott székkupaccal, míg sikerült az ott álló hatalmas hangfalat feldöntenie, amely hatalmas csattanással csapódott kövezetre. Mindenki döbbenten kapta oda a fejét. Ettõl Árkosi Árpád rendezõnek már elszakadt a cérna, aki már elõtte is feszült volt Gyula bátyánk Márai darabba aplikált magánszámától és gyors és heves mozdulatokkal tessékelte ki õt az udvarról. Így történhetett meg, hogy az a bizonyos pisztoly, tegnap este korábban durrant el, mint bárki is szerette volna.

2004. augusztus 7 .

Márai, Karády és a járõr

A tegnapi, kitûnõ meleg nyáreste volt. A Városházudvari teátrumban Márai darab ment a Gyulai Színház elõadásában, a MûvészetMalomban Egri Márta sanzonestje Karády Katalin dalaiból. Az embernek az az érzete támadt, hogy olyan echte polgárira vettük ezt a napot. Márai veretes szövegeit, Karády énekelte édes-bús dalokat, az elmúlást, szóval halálos volt, tavasz nélkül. Emlékszem, amikor a nyolcvanas évek elején megnyílt a Nosztalgia presszó ott szóltak állandóan Karády dalok valamilyen becsempészett kalóz kazettáról.

Akkor és ott nagyon jó volt és politikailag csiklandós egy kicsit. Bevallom töredelmesen szégyenemre, nekem sajnos Márai nem nagyon megy, mint ahogy az Ulissest sem olvastam el végig. No nem a költõ-zseni az oka, hanem neveltetésem, pontosabban elnevelésem. Mert Margit néni, egyébként apáca, anyám zárdai nevelõje, akit szüleim befogadtak a hatvanas évek elején, és aki az én és húgom neveltetéséért volt felelõs, a nagy

keresztény írók könyvei, Tóth Tihamér Tiszta férfiúsága mellett, anyámmal összefogva folytonosan Márait, ajánlgatta. No nekem ez akkor nem kellett kiskamaszként, inkább Hemingway, meg mindenféle nem ajánlott írás, és még az Éjszakai repülést is inkább olvastam. Ezét hát úgy vagyok vele, hogy úgy beajánlották gyerekként, hogy felnõttként nem tudtam nekiállni, és így csak a régi ízek maradtak meg bennem. De Önt kedves olvasóm ez ne befolyásolja, legfeljebb tudja be a cikkíró mûveletlenségének, mert jó elõadásokat kap.

Szóval elmentem a Vujicsics térre, ahol azt ígérték, hogy a Vujicsics és egy negyventagú holland utcai szinfonikus zenekar a Ricciotti játszik. Sokféle zenei stílusból és zenei korszakból szólt zene. Halottunk Dvorzákot, jazzt, egy argentin komponista zenéjét éppúgy, mint a klarinétos kislány opuszát, de filmzenét és world music-ot is. Csak hát egy rendõrjárõr elrontotta. Mert nem szeretem az ok nélkül fel- és bejelentõket, mert rossz gyomrot csinálnak az embernek, olyat, mint az éjféli

velõs pacal. Hánykolódsz tõle az ágyban, és reggelre keserû a szád íze. Valami ilyesmit érzek mindig, ha valakinek a legfontosabb dolga, másokon számonkérni jogait. Ezt éreztem este is, amikor a Vujicsics téri tömegbe, feltûnõen beállt a rendõrségi járõrautó és a házigazdáktól elkérte az engedélyeket. Tudom, joga van hozzá, mint annak a rendõrségre betelefonálónak is, aki kikérette oda a járõrt. A problémám az ilyen esetekkel csak annyi,hogy olyan emlékeket idéz,

amelyet a mai fiatalok hála istennek nem ismerhetnek. Mert mi történt, egy holland szinfonikus zenekar játszott (ingyen), rövid ideig, óriási sikerrel és fergeteges módon este 10-tõl, 11-ig. No persze, mint ilyenkor lenni szokott, a közönség kétszer is visszatapsolta õket. Hogy kik voltak ott, hát olyan szentendreiek, mint Thali Bencéék meg Puppán Jenciék és még vagy százan azok közül, akikkel betelefonáló valószínû jó viszonyban lehet. Hát akkor, miért nem jött inkább ki a térre, hallgatta, látta volna ezt a kitûnõ zenekart és biztos mosolyogva hajtotta volna utána a párnára fejét. Fogtam hát magam és enyéimet átmentem a gombához. És mint valami felvidámítók Katóék ott ütötték a ritmust a töltésen dobjaikon. Jól, vidáman, és élvezetesen.


	2004. augusztus 6.

Szentendre Nemzetközi Kapcsolatainak Egyesülete

Szeptember végén vendégek érkeznek Szentendrére, a testvérvárosok (angol, német, francia stb.) fiataljai, hogy az évenként megrendezésre kerülõ, most éppen városunkban kezdõdõ Sportfesztiválon vegyenek részt. A mintegy száz fiatalt, nem csak a hivatalos delegációk kísérik el, hanem azoknak az egyesületeknek néhány tagja is akik motorjai ezeknek a kapcsolatoknak, a testvérvárosi egyesületekbõl.

A Városháza Sörözõ teraszán találkoztunk, a Szentendre Nemzetközi Kapcsolatok Egyesülete tagjai, hogy magyarországi tartózkodásuk programját szervezzük, beszéljük meg. Kérésükre, egy napra budapesti programot szervezünk számukra, amelyben a város megtekintése mellett a parlamenti nézelõdés is szerepel. Természetesen, a legtöbb idõt a sportversenyeken a városban töltik. Nem könnyû programot szervezni olyan csoportnak, amelyek közül egyesek már öt alkalommal voltak a városban és olyanoknak, akik most jönnek elõször. A testvérvárosi egyesületek tagjai családoknál fognak lakni és mindenrõl, az ellátásukról is az egyesület tagjai gondoskodnak. Szóba került még, hogy kevesen vagyunk, hiszen nagyon nagy az érdeklõdés Szentendre iránt. Két olasz város Calcatta és Franca Villa is várja, hogy válaszoljunk kezdeményezésükre és Arrandá-ba ( Spanyolország) is el kellene látogatni meghívásukra. Ha bárki azt hinné, hogy ilyenkor a költségeket a város fizeti, téved, ezek civil programok és elképzelésünk szerint azok is maradnak, nem aspirálunk a jövõben sem városi költségvetési pénzekre. Azonban jól jönne, ha többen lennénk olyanok, aki vállalkoznak ilyen kapcsolatok éltetésére, mert bár nálunk az utóbbi tizenöt évben az egyéni kezdeményezés, kapcsolat és utazás lett általános, mégis azok a közösségek, amelyek saját elhatározásukból és pénzükbõl támogatják és valósítják meg a testvérvárosi programokat a tartós együttmûködés alapjai. Ha Ön nem ismeri az egyesület címét (Szentendre, Városház tér 3.) de érdeklõdik munkánkról vagy tag kíván lenni, e-mail címemre írhat s én azt továbbítom az egyesület vezetõségének.

2004. augusztus 5.

Ülésezés más mulasztása miatt

Valamelyik hivatali dolgozót meg is lehetne suhintani amiatt, hogy nem adta be idõben az ELMÜ kérelmét arról, hogy a belváros bizonyos részein- a Dézsma utcától északra - légkábelen lehessen elektromos hálózatot építeni. Másutt, ilyen mulasztásért szigorúbban jár el a testület, de hát mi megengedõbbek vagyunk, összejöttünk hát ma ülésezni. Igaz, csak fél órára. Történt ugyanis, hogy alig egy hete fogadta el a testület Szentendre Város

Építési Szabályzatának és Szabályozási Tervének módosítását, és ebben ezt a kábeltelevíziós társaságnak megengedi. Teljesen logikátlan lenne akkor, ennek lehetõségét megtagadni más kábeles, estünkben az elektromos társaságtól. Bár ez rossz üzenet is lehet azoknak,- fõképpen az Ózon Egyesületnek és más zöldeknek- aki, a Dézsma utcától északra belvárosban laknak, hiszen így nem szabadulnak meg egyhamar a környezetet csúfító oszlopoktól és a légkábelektõl. De hát a gyorsan most is fontosabb, mint a lassan, de jól. Így hamarosan lesz kábeltévé a belváros ezen részén is, de lesznek kábelek is levegõben, eggyel több az oszlopokon.

2004. augusztus 3 .

Árva a ház....

Árván és szinte üresen áll a volt bírósági épület a Városháza tõszomszédságában a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Mint arról korábban már hírt adtam, a Dózsa György útra költözött a Városi Bíróság. Az így felszabadult épületben megoldódhatna a hivatali apparátus elhelyezése. Azonban az épületben semmi mozgás, sem kõmûvest, sem vízvezeték szerelõt, de még szobafestõt sem látni. Ugyanis, még nem tudni kik, pontosabban a hivatal milyen részlege foglalja el. Beszéltek arról, hogy az okmányiroda, vagy egy része költözik ide,

mert már szûkös a hely a városházával szembeni épületben. Wachsler Tamás egy alkalommal arról beszélt, hogy itt lehet megoldani a frakcióirodák és kisebbségeket is kiszolgáló irodákat. Az új jegyzõ tervezetében ügyfélszolgálat felállításáról tesz említést, azt gondolom ennek is itt lenne a helye. Ugyanakkor, állítólag Horváth Gusztáv a Rákóczi Gimnáziumnak ígért itt tantermeket a jobboldali többség akarategységére számítván. Mivel azonban õk akadályozták meg, hogy bevétele

legyen a városnak, hát nincs pénz az átalakítási munkákra. Pedig a legdrágább iroda az, amelyik üresen áll. Még jó, hogy itt maradt a Városi Ügyészség, és így "ügyes vállalkozók" nem hordhatják szét az épületet.

2004. augusztus 2.

Bárgyú történetecske

Egy kedves barátom tudván, hogy helyi képviselõ vagyok elkapott és arról panaszkodott, hogy milyen lepusztult, unalmas is ez a Szentendre. Bezzeg mesélte, néhány napja volt Komlón, elõtte meg Debrecenben járt, és mindenütt új burkolatok, szépen festett házak, virágok. Én pedig csak hümmögtem, és nyeltem a panaszt. Aztán másnap a Fõ téren át vitt az utam és látom ám, filmesek forgatnak. No, gondoltam, megnézem magamnak, odamentem és lefényképeztem a stábot.

Közben szóba elegyedtem (kicsit nagyképû nyelvtudásomat ismerve) az általam vezetõnek tartott tagjával. Elmondta, hogy egy utazási mûsort készítenek, és milyen szép ez a város, mennyi jó képet lehet csinálni, pedig õk már bejárták és forgattak a világ számos táján. No mondom, ajánlok én is két szép magyar várost. Az egyiket úgy hívják Komló, a másikat Debrecen. És elkezdtem magyarázni, hogy Magyarország melyik táján is találhatóak ezek. Udvariasan végighallgatta nyögdécselésem, majd megnyugtatandó elmagyarázta, hogy sajnos most nem érnek rá, de majd ha több forgatási idejük és pénzük lesz, akkor. De még Budapesten is és aztán Bécsben is fogatnak. Érdekes amit meséltem, nyugtatott meg ismét, kedves, kissé furcsa mosollyal a szája szegletében, mint aki beteggel beszélget.

2004. augusztus 1.

Augusztus elsõ napja

Augusztus elsõ napja van, sétálok le a városba. Napsütés, jó idõ. Idõjárás négyes, motyogom magamban, bár ez nem úgy megy, mint a sör a jobb helyeken, hogy olyan hõmérsékletûen hozza ki a pincér, ahogy kéred. Teltházzal ment ma délelõtt a színház a városházudvari teátrumban. A kiskakas gyémánt félkrajcárja zenés mesejátékot adta elõ a Trambulin Színház. Úgy látszik, e hét végére sokan hazaérkezhettek a nyaralásból, vagy az elmúlt hét esõs ideje miatt, könnyebb volt erõt meríteni és lejönni délelõtti színházi matinéra a gyerekkel, unokával hisz meglepõen sok ismerõssel találkoztam.

Mint majd minden gyerekelõadás ez is hangos siker volt. Lelkes fogadtatás, sõt elõfordult egy-egy izgalom miatti nézõi bepisilés is, de hát istenem, ilyen színház, megmozgatja bensõt. A gyerekek, nem partiturát tartva kezükben nagyképûen esztetizálnak, hanem élik a történetet és irígylésre méltóan, valóban átélik. Elkéstem, így reggeli kávémat inni a gombába megyek az elõadás után. A fõtéren Brams Magyar Táncok, egy kissrác hegedûvel a Pestiskereszt alatt az akácok árnyékában. Persze inkább csak magyar táncocska, de a filing tökéletes, a tamagucsik és burkusok

eszik is. Állítólag, a párizsi metróban már csak az zenélhet, akit elõtte szak-zsûri hallgatott meg és alkalmasnak tartott a fellépésre. Ja kérem, Párizs az Párizs. De én akkor is csípem az utcai zenélést, ha nem olyan tökéletes, nekem hozzátartozik a városhoz. Gombánál, szokásos társaság, a centuria gyülekezõ tagjai, a szertartásos délelõtti kávé, újság, duma. Már kezd elegem lenni Gábor szövegébõl, amióta öt év ámerikai élet után hazajött, nem hallani tõle mást, "hogy ti nem is tudjátok itt milyen jó itt élni, meg, hogy itt milyen jó az orvosi ellátás, mennyire jó orvosok vannak és milyen jó a szociális gondoskodás stb." mintha a hatvanas évek rádiós szövege menne egy beszélgetõs mûsorban. Mondom neki, ezt ne mond, mert az emberek nem így érzik, õk a kevés pénzt látják csak. No, hát ilyenek vagyunk, ha kicsit elmegyünk, utána szebb és jobb otthon lenni.

Meglátom a lila bringát. Az egyik asztalnál Hegyi Gyula mindenféle képviselõ, európai is. Megszegem a gombázás szabályát, odamegyek hozzá, hogy lefényképezzem. Váltunk egy-két, valójában én beszélek õ kedvesen, mosolyogva fogadja amit mondok, mint színészek az autogramgyûjtõt a premier után. Örülök, hogy itt van, civilként, bringával. Mert hát, ha van gombázásnak ethosza és szabálya az az, itt van mindenki, vagy ha még nincs itt, el fog jönni. Szabály pedig, ha meglátod az egyik asztalnál Robert De Niro-t legfeljebb azzal szólítod meg, - Ne haragudjon uram, elvihetem ezt széket, látom Önnek nincs szüksége rá.

2004. július 31.

Zsúfolt nap volt a mai

Zsufis volt ez a mai délután és este. No nem csak azért, mert öt vagy hat program közül kellett választani annak a Szentendrén lakik vagy idejött kirándulni, és délutáni esti elfoglaltságot keresett magának, hanem azért is, mert ma valóban kitûnõ nyáresti idõ volt, s akár lazíthatott is az ember valamelyik jó kis Duna-parti kocsmában. Délután a már szokásos táncház a Fõ téren, a megszokott sikerrel és tömeges érdeklõdéssel. Majd szinte vége sem lett, már elkezdõdött a Dés koncert.

Dés László már vagy húsz éve rendszeres Szentendrére járó. Ha van együttese éppen, nem felejti el, hogy fellépjen a Barcsayban. Úgy látszik jó emlékek kötik a városhoz. Most megint egy szupergruppal jött el, hogy bemutassa legújabb filmmuzsikáját. Pontosabban szólva ez a filmzene csak apropo volt arra, hogy egy jót zenéljenek. Makk Károly húsz évvel az Egymásra nézve címû filmjében végzett közös munka után kérte fel ismét Dés Lászlót az Egy hét Pesten és Budán címû film zenéjének megkomponálására. Így jött létre a CD és a koncert anyaga. "Nagy formátumú színészek játsszák a szerepeket: Darvas, Törõcsik, Nagy-Kálózy... és sok finoman árnyalt jelenetbõl áll össze a történet. A zenének ezt kell követni, segíteni, ellenpontozni. Csak a munka során derült ki számomra, hogy mekkora anyagról van szó.

Komponálás közben értettem meg, miért mondogatja már egy ideje Rigó Mari, a film nagyszerû vágója: "Lacikám, ez egy zenés film!" Dés metszetek címmel adott mai koncert a tavaszi-nyári lemezbemutató turné utolsó fellépése volt, amellyel már elõzõleg bejárta az országot Szegedtõl, Gyõrig, Debrecentõl, Nagykanizsáig és természetesen Kapolcsot is. Jó hangulat, magasszintû zenélés. Kellemes nyáresti élményben volt része annak aki nem sajnálta idejét és pénzét, hogy eljöjjön.

Este fél kilenckor a Városházudvaron Bozsik ment ismét, sajnos háromnegyed házzal. A MûvészetMalomban Esterházy Péter, A Kékszakállú csodálatos élete, majd Tar Sándor Túlélési gyakorlatok-ja. Szóval mai text, etalonirodalom mindenkinek ki még nem elég pesszimista és depressziós. A viccet félretéve, ezek azok a darabok, amelyekre mondják "Ezt látni kell!" Látta is a szentendrei igényes mind, egy vagy két szálig, hiszen ott voltak. Én meg lenn gombáztam közben Öcsikével, Johnival, Szabolccsal, meg egy jelmeztervezõ fiúval, aki véletlenül ölenöntött egy fél korsó sörrel. Bevallom ma nem ment már a mély-levegõ, és este színáz-ficamom volt, utálatom a mûanyag széktõl. De Ön kedves olvasóm ne legyen ilyen álhatatlan, vállalja kockázatot, mert mint tanult és nálam mûveltebb és türelmesebb barátaimtól az infót összeszedtem, megéri. No nem baj, lesz nemsokára Márai is.